ÁTKELÉS SŰRŰ CSÖNDBEN

Egyszál komám, Árpi,

talán el sem hiszed, hogy ennyi időnek kellett eltelnie, míg végre leülhetek és írhatok többet, mint a képeslapokra. Azok az üdvözletek tényleg melegek meg forróak meg ilyesmik voltak, de mit érthettél te ebből? Netán azt, hogy itt is "melegem van", akárcsak odahaza volt?... Hát hőség van, Árpádom, de másféle, mint amilyenben együtt izzadtunk, ezt próbálom majd elmagyarázni, ha sikerül...

Bizony, csaknem másfél esztendeje, hogy a nejemmel éppen csomagoltunk - mi az, hogy csomagoltunk? -, kapkodtunk, gyűrtük a ruhát, a kevésbé gyanús holmikat a két bőröndbe, mintha árvíz elől menekülnénk, amikor váratlanul ránkcsengettél. Nem tudhattad, hogy a sorozatos visszautasítás ellenére, nagy nehezen megkaptuk a turistaútleveleket. És micsoda csellel, minő szerencsével!... Éppen negyedik éve kézbesítették az értesítést: ezúttal sem utazhatom. Akkori idegállapotomban, végső elkeseredésemben ahhoz az orvosismerősömhöz fordultam, akinek a belügyisek és más elvtársak "le voltak kötelezve", mert pontosan a nejeiknek, lányaiknak, szeretőiknek végezte el a szigorú büntetéssel járó tiltott magzatelhajtást. Kieszközöltek számomra egy találkozót a megyei parancsnokkal, egy jól kiszemelt napon. Elmentem, elmondtam: nem értem, a helyi szerveknek miért nincs bizalmuk bennem, miközben a főszerkesztőmnek és a lapgazdának, a KISZ KB első titkárának - és itt bemondtam a diktátorgyerek nevét - van, ők elengedtek. (Megjegyzem, Nicu ötletszerűen húzott ki a listáról hat nevet, maradt három, véletlenül az enyém is.) Azt mondja erre a parancsnok, ő sem érti, majd utánanéz. Rögtön intézkedett (ez volt a legnagyobb mázlim), mint megtudtam, bement az útlevélosztályra, és megkérdezte, hogy ennek az embernek miért nem adnak útlevelet. A kérdést parancsként értették a tisztviselők, és mivel nem volt ott az osztályvezető (aki felvilágosítást adhatott volna arról, hogy szerepelek azoknak a listáján, akiknek külföldre utazniuk tilos), végrehajtották. Másfél óra múlva kerestek a lakásomon, hogy minden rendben. De aki elintézte az útiokmányokat, figyelmeztetett: huszonnégy órán belül tűnés, mert csak egy napra utazott a fővárosba az útlevélosztály vezetője, ha visszajön, kiderülhet a turpisság.

Nem tudhattál erről, és én sem szólhattam, mert az árnyékomtól is féltem. Mondhatnád, attól joggal retteghetek, de tőled nem volt miért tartanom. Bizonyára igazad van, de megesküdtem, anyámnak sem említem, hogy útra - és milyen útra! - készülök. Szegény anyám a nagy megérzéseivel... Mindig, minden utamra aggódva, könnyel a szemében engedett el, "vigyázz magadra nagyon, kisfiam, valami rosszat érzek"..., és ezek az érzései a legtöbb esetben be is igazolódtak. Most, közel másfél éve, mikor legutóbb (vagy utoljára?), kemény galuskákat nyelve próbáltam úgy elbúcsúzni tőle, hogy ne vegye észre ("na puszi, anyu, megyünk egy csöppet kirándulni"), ő mosolygott, nem érzett semmit!... Vagy mégis érezte, s azért?...

Te meg értetlenül nézted, miért vigyorgok, miközben egy százast adok ötvenes helyett. Sejtem, nem újdonság számodra, de csak leírom: azért vigyorogtam, pajtás, mert akkor én már nagyon reméltem, hogy ezt a kölcsönt te sosem fogod visszaadni! Vagy legalábbis jó ideig nem. A Marosnak az a vize, amelyikben még együtt horgásztunk, már réges-rég belefolyt a Tiszába, onnan a Dunába, s így szépen, újra átlépve a határt visszatért az országba. Én nem. Én már errefele folydogálva döntöttem, illetve eldöntették velem jóval azelőtt: önszántamból vissza soha, csak bilincsben vagy koporsóban. Te érted, hogy miért... A Maros vize vagy nem érti, vagy azt érti, hogy - törvény ide, elnöki rendelet oda - végül is kijut a tengerekre. No de az embernek nem adatott meg, hogy víz lehessen.

Az otthon maradt okos kislányom, az igen, az megsejtett valamit. Lehet, emlékezett még arra, ami megfutamodásom előtt vagy három évvel, félrészegen csúszott ki a számon, hogy tudniillik, nekem a szervek csak egyszer fognak útlevelet adni. Elég az hozzá, a "búcsúzáskor" kissé rekedten és nyilvánvaló remegéssel a hangjában kérdezte: és vissza mikor jössz, táti?... Szerinted mit válaszolhattam volna? Nyomtam a fejére egy barackot.

Úgy ültünk a Kicsi Ügyesben (ha nem emlékeznél, ez a Trabantom magyarosított neve), mintha loptuk volna. Hátam mögött a nejem s másfél éves fiam a tőlük szokatlan szótlansággal lapultak. Az öcskös egyszer odacsinált, az biztos; lehet, a kománéd is, csak éppen nem merte bevallani, és egy büdösséggel elintézte mind a kettőt. Amikor bebizonyosodott, hogy senki sem telefonált miattunk a határátkelőhelyre, és hogy nem kell visszafordulnunk, még sűrűbb lett a csönd a kocsiban. Aztán a magyar határőr további jó utat kívánt, erre a legénykénk elaludt, s Éviből nem törhetett ki elemi erővel a sírás, csak visszafogottan, kínlódva zokogott vagy fél órát, én meg azokkal a bizonyos galuskákkal voltam elfoglalva, hallgattam, mintha ezúttal én csináltam volna oda.

Még Budapesten sem hittem el, hogy sikerült. Képzeld el, Árpi (ha tudod): iszom, és képtelen vagyok berúgni. A haverok heteken keresztül öntik belém a piát, és nem tudok kilazítani! A feszültség, a zaklatottság, makacs görcseim és szorongásaim ordítanak ábrázatomról, hónapok múlva jegyzi meg valaki: mintha simulnának a ráncaid... Annyiszor megálmodtam, hogy itt vagyok, sétálok Pest és Buda utcáin, könyveket és folyóiratokat vásárolok, színházba járok, barátokkal beszélgetek, és beszélhetek nyugodtan, nem kell állandóan forgolódnom, senkit sem zavar ez a nyelv, sem a mondókám..., szóval annyit álmodtam erről, hogy valóság ez már soha nem lesz. Barátok, ismerősök nem értik, többnyire én sem, de ugye, Árpi, te tudod, hogy miért?...

Valami tréfásat is kellene írnom..., ja, megvan, velem történt: megyek a benzinkúthoz tankolni. Ez már önmagában vidám dolog (te érted, miért): mert van benzin (még), bár egyre drágább. Tehát kérdem a benzinkutas hölgyet: hova húzzak a Trabanttal? Hát ahova kell! - jön a válasz. Fogalmam sincs, hova kell. Hát ahhoz a kúthoz, amelyiken K betű van! - kapom a felvilágosítást -, ez mindenhol így van. Mondom, elnézést, külföldi vagyok, nálunk nincs K. Csak most nézi meg a kocsim rendszámát, s felkiált: hát olyan jól beszél magyarul, nem is gondoltam, hogy onnan jött!... Ez olyasmi, mint amikor a Kolozsvárról áttelepült egyetemi tanár ismerősöm költözött be az itteni lakásába, egyszer csak a szomszéd gyerek ezzel a csatakiáltással fut haza: jé, anyu, ezek tudnak magyarul!... (Érdekes képzeteik lehetnek rólunk.) Komám, feltételezted volna, hogy itt rengetegen nem tudják, hogy ott kétmilliónak ez az anyanyelve?

Mint látod, ennek a történetnek sem vicces a vége, úgy tűnik, a humorommal is bajok vannak. Legközelebb majd jobban igyekszem, írás előtt bedobok egy-két decit, úgysem segít, de hátha árt...

1988. október 23.