19. AZ ASZFALTON

Megjelent a riport, ha ezt a miskulanciát egyáltalán annak lehet nevezni. Újsütetű értékes tapasztalataim birtokában bizonyos változtatásokat vezettem be a tökéletlen és meglepetésszerű kellemetlenkedésekkel járó munkastílusomba.

Annak érdekében, hogy megóvjam magam az esetleges lelkiismeret-furdalásoktól és mások szemrehányásaitól, megkérdeztem előzőleg Ákost: mit szólna, ha megírnám történetét mások okulása végett? Nagyon jól teszem, mondta, tudják meg mások is, milyen disznóságok történnek. Kötelességem volt arra is figyelmeztetni, amit ő még nem tud: annak ellenére, hogy nem nevezem meg a vállalatot és őt sem, a tényekből valószínűleg mégis magukra ismernek majd a főnökei, s ha ez így történne, csaknem törvényszerűen következik a hatalmas sértődés, a mérhetetlen harag és a számtalan munkahelyi kellemetlenség... szóval, ha mindezeket nem vállalja, inkább meg sem írom, van itt téma bőven. Ákos azt válaszolta, ezzel én ne törődjek, ő vállalja a következményeket, derüljön csak ki minden. Még egyszer próbáltam ráijeszteni: ember, maga el sem tudja képzelni, mennyire elviselhetetlen helyzetbe kerülhet! Miatta én egy cseppet se izguljak, felelte határozottan, ő tudja, hogy a mi oldalunkon van az igazság, így tehát nincs mitől félnie... Van a fiúban egy jó adag naivitás, de elszántnak és bátornak mutatkozik, számomra ez a fontos. Egyenes beszéd: amit mondtunk, azt vállaljuk minden nyimnyámkodás nélkül, emelt fővel, és nem futunk a padlásra...

Ha izgalmas eszmefuttatásaimban megneveztem pontosan a helyet és a szereplőket, akkor abból baj lett, lásd a kutya-ügyet. Amikor szemérmesen elhallgattam a neveket, ismét prüszköltek és köhögtek, mert bárki magára érthette, hát még azok, akikről ténylegesen szólt a valósághű beszámoló. Ezért választottam most azt az eljárást, hogy a helyszínre vastag ködfátyolt borítok (mert meg akarom őrizni az írás verista jellegét; ha szatírának szánnám, kitalálhatnék egy fantom-gyárat), még azt sem jelzem, mit gyártanak a vállalatban, ugyanakkor mindenkinek neve lesz, a valóságostól eltérő neve, "elvtársaim, itt másról beszéltünk, nem magáról"... De a megtörtént eseményeken semmit sem változtattam, minden részletet igyekeztem a tőlem telhető legnagyobb hűséggel papírra vetni: a munkahelyen uralkodó állapotokat, a kisebb főnökök packázásait, a közepesek visszaéléseit, a nagyobbacskák nemtörődömségét, a fiatal munkás becsületességét és jóhiszeműségét, óhajának jogosságát és be nem teljesülését meg egyebeket.

Szóval, megjelent...

- Halló, Szántó elvtárs?

- Igen. Maga az, Ákos?

- Én vagyok.

- Mi újság?

- Semmi különös. Hogy tetszik lenni?

- Tetszik, nem tetszik, vagyogatok. És maga?

- Köszönöm szépen, én jól...

- Van valami baj?

- Hát van egy kicsi.

- Akkor mondja bátran, ne mind kerülgesse!

- Sajnos, le vagyok leplezve, rám ismertek. A munkások ma egész délelőtt ezt tárgyalták, az egyik pillanatnyilag letette a gépemre az újságot, és úgy tréfásan azt mondta, van benne egy érdekes cikk, olvasd el...

- Nagyon helyes. Mi ebben a baj?

- Hát tetszik tudni, előbb-utóbb a főnökség is tudomást fog szerezni, s akkor...

- S akkor mi van? Én figyelmeztettem magát idejében, akkor nem félt.

- Nem is arról van szó, hogy én félek vagy ehhez hasonló, csak meg szerettem volna érdeklődni, mit mondjak pillanatnyilag, ha valamelyik főnököm előállít.

- Nem hiszem, hogy magát kérdőre vonnák, ha tesznek is valamit, nem fogják megkérdezni.

- És mit csináljak abban az esetben, ha engem támadás ér?

- Semmit. Szól nekem. De amíg nem ütnek, ne védekezzen! Remélem, nem nedves még a gatyája...

- Dehogyis.

A hangja remegéséből kiérződött, hogy bizony nedves.

Kedvetlen csukicáim, én teljesen át tudom érezni, mennyire le vagytok törve, mert amint a mellékelt ábra mutatja, nem mondtam le rólatok. Nem jövök hozzátok mindennap, mert közben civilként békés cikkecskéket írogatok a városok és falvak kedves és bűbájos embereiről, de egy héten egyszer vad ösztöneimtől űzötten, teljes fegyverzetben, fortélyos cselekkel és csalikkal vetem rátok magam. Teljesen ki vagytok nekem szolgáltatva, más horgára nem akadhattok, egyszerűen nincs a közelemben sem játszótárs, semmiféle versengés nem folyik kifogásotokért. Értetlenül kérdem: miért nem tudják a tisztelt szaktársak, hogy ebben a tóban nagy halakat lehet megakasztani? Méghozzá szálkátlan húsú ragadozókat...

Mindegy. Bár magamban vagyok, biztosan jól fogok mulatni, nagyszerű közreműködésetek révén messze elkerül az unalom...

- Jó napot kívánok, és bocsánat a zavarásért.

- Jó napot, Ákos! Valami baj van?

- Van egy kicsi.

- Na, ha kicsi, akkor mondja nyugodtan.

- Megfenyegetett a csoportvezetőm, azzal kezdett ki, hogy mondjam meg, milyen kutya az, amelyik a saját vackát megugatja. Aztán előbb-utóbb jött nekem, mintha meg akarna ütni, és azt a tanácsot adta, hogy...

- Hogy?...

- Szégyellem az ő szavait idézni, de hátha így is meg tetszik érteni, szóval, hogy anyámat vegyem a... ne az egész gyárat.

- Maga mit mondott erre?

- Én előbb arra gondoltam, hogy javasoljam neki ugyanezt, mármint hogy neki is van anyja, de láttam, hogy nagyon ki van háborodva, és helyesebbnek tartottam, ha pillanatnyilag hátat fordítok neki és végzem a dolgom.

- Maga egy rendkívül intelligens ember, Ákos, csak így tovább. Amit mesélt, abban semmi bajt nem tudok felfedezni, még kicsit sem. Ha majd pofozkodás lesz vagy valami ehhez hasonló, ahogy maga szokta mondani, akkor hívjon fel megint.

Alaposan berezelhetett szegény. Hát nem lehet neki kellemes odabent a műhelyben, az is biztos. Viszont ilyen az élet, néha vannak nehéz pillanatai. Megmondtam jó előre...

Véletlenül futottunk össze az utcán.

- Én meredeken elhatárolom magam az ilyen hőbörgéseidtől. És nagyon restellem, hogy a kollégád vagyok, hogy egy lapnál dolgozom veled.

- Ezen lehet segíteni, haver, nyújtsd be a lemondásod.

- Én nyújtsam be? Esetleg te. Amit tettél, nem más, mint a munkásosztály szembeköpése!

- És amit mindjárt teszek, az meg a te szembeköpésed lesz, haver, mégpedig szó szerint.

Már fel sem tudott mérgesíteni.

Rég nem látott vendégem érkezett, az ügyvéd ismerősöm. Előrebocsájtotta, tudja, hogy vétséget követ el a szakmai titoktartást illetően, de ezt el kell újságolnia nekem, nem tarthatja magában. Vagyis: egy bizonyos vállalattól (ő sem nevezte meg) érkezett egyszerre néhány kliens az ügyvédi irodába, fel akarták fogadni a munkatársát egy ellenem indítandó sajtóperben.

- A kolléga, mielőtt elvállalta volna az ügyet - meséli látogatóm -, nyilván a részletek felől érdeklődött. Akkor kipakolták az újságot és azt mondták, ebben és ebben a cikkben róluk van szó, becsületükben érzik sértve magukat. A kollégám elolvassa, s persze kiderül, hogy a cikkben szereplő nevek nem találnak a kuncsaftok neveivel, mit mondhatott mást: uraim, itt más személyek szerepelnek, a vállalat nincs megnevezve, amikor hoznak egy kézzelfogható bizonyítékot arra nézve, hogy önökről szól ez az írás, akkor elvállalom az ügyet, addig nem. Ezzel el is mennek az illetők, nagy boldogan futnak vissza két nap múlva: megvan a bizonyíték! Mi az a bizonyíték, kérdi a kolléga, mire az egyik: a valóságban létező személyek neveit alkotó betűk összessége megfelel a cikkben szereplő nevek betűinek összegével! Hát jó nagyot röhögtünk, mert ez nem bizonyíték, mondtuk is neki, hogy ez lehet véletlen műve is. De ennyi véletlen nincs, erősködtek a tagok, a cikkben leírt minden eseményt le lehet ellenőrizni, ezek náluk mind megtörténtek a valóságban. Erre azt kérdi tőlük ügyvédkollégám: ha valóban mind megtörténtek, akkor mi a baj, hol a becsületsértés?...

Hát nem ugyanezt kellett kérdeznem a faluriportomat kifogásolóktól?!

- Halló, itt Ákos.

- Remélem, nem azt akarja mondani, hogy baj van.

- Nincs nagy baj, csak egy kicsi.

- Ki vele!

- Találkoztam a mérnökünkkel a gyár udvarán, és nem köszönt.

- Tovább!

- Nincs tovább. Ennyi: nem köszönt nekem.

- Persze hogy nem köszönt. Arra számított talán, hogy kezet fog majd csókolni magának?

- Kérem szépen, én ilyesmire egyáltalán nem számítottam, de ha nem köszönt, az azt jelenti, hogy haragszik.

- Mondtam én, hogy maga nagyon értelmes ember, most is igaza van: ha nem köszön a mérnök elvtárs, ebből az a következtetés vonható le, hogy haragszik... Haragszik bizony, és még jó ideig fog haragudni. Ez legyen a legnagyobb baj, hogy nem köszön. Majd ha köszön, akkor hívjon.

Ez a fiú nem kezd bezsongani?

Felcsengetett Ödi, hogy sürgősen szeretne velem találkozni. Meghívtam a lakásomba. Színjózan volt, amikor belekezdett:

- Megsúgom neked, Dugó, de nem tőlem hallottad: néhány elvtárs, tudod te, melyik vállalattól, bepanaszolt téged a kivizsgáló bizottságnál. Arrafelé jártam, nem érdekes, milyen ügyben, az előszobában várakoztunk, ők nem tudták, ki vagyok, el-elszólták magukat. Előbb ők mentek be, aztán amikor rám került a sor, a főnök csak úgy mellékesen megjegyezte: ismeri ugye Szántót? Hát ennek egy csepp esze sincs, uram, ez megint megkeverte a szart... Szóval, készülj fel, Dugóci, hogy jelenésed lesz.

Erre ittunk, én egy keveset (mert ennyit azért szabad), és Ödi is egy keveset (mert ugye, ennél többet a részegségtől nem tud inni).

- Mi a baj, Ákos?

- Hát, Szántó elvtárs, most nagy baj van.

- Velem ne vicceljen, mert nem szabad kacagnom.

- Nem viccelek, tényleg van.

- Halljuk!

- Már olyan ideges voltam napok óta... hogy...

- Csak nem sír?! Emberelje meg magát, azt a hétszentségit! Mi van?

- Már annyira nem bírom elviselni, hogy úgy néznek rám...

- Mit csinált?

- Hazamentem és megcsaptam az asszonyt. Én ilyet eddig életemben soha...

- Ez az a nagy baj?

- Ez.

- Jól rám ijesztett... Ennyi baj legyen! Ne búsuljon, ezen is át kell esni egyszer, mint a gyerekhimlőn. Biztos megérdemelte.

- Hát ami azt illeti, elég csúnyán jártatta a száját, amikor én éppen ki voltam haragudva az életemre... De csak nem kellett volna megütnöm, egyből fejre állt, lett egy nagy kukuj a homlokára.

- Csak maga ne álljon fejre! Egyébként, amikor így ki van haragudva, tudja, mit csináljon?

- Mit?

- Engedjen a lavórba hideg vizet, és csapja bele magát. Nekem is használt.

- Hát tessék elhinni, hogy ki is fogom próbálni.

Talán szedhetné néhány napig az idegnyugtató tablettákat, majd legközelebb felhívom a lakásomra és adok neki egy dobozzal.

Érdekes halfajta ez a csuka, teste terepszínű, húsa fehér és kemény, a szája pedig mint a kacsa csőre, a szájpadlásán valóságos fogerdő nőtt, elég hosszasan véreztem, amikor becsúszott az ujjam a tüskék közé. No de ilyen még nem volt, hogy egy nap kettőt vigyek haza, igaz, darabonként olyan egykilósak lehetnek, de aki a kicsi ragadozót nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.

- Halló, Szántó lakás?

- Igen.

- Szántó Gábor?

- Igen. Kivel beszélek?

- Nem fontos, mester. Csak figyelmeztetni szeretném, hogy a napjai meg vannak számlálva, okos mókus!... Azt hiszed, csak pofázol és pofázol és röhögsz a markodba? Imádkozzál, szarkalap!

Letette... Na, ez ki lehetett? A gyáriak közül valaki vagy a kollektív elnöke? Elég parasztos akcentussal beszélt, és ittas is volt, de ebben az esetben ez nem tisztáz semmit. Ki lehet az, akit pontosan az én pofázásom zavar?

Ákos egyre ritkábban újságolta kis és nagy bajait, körülötte mintha csendesedett volna a ricsaj. Névtelen telefonáló még adogatott életjelt magáról, de nyugtalanságom feltámadását nem ez idézte elő, hanem a csend, az az égiháborút megelőző csend, amelyre a reumások, az érzékeny lelkek és a kutyák nyüszítve reagálnak. Miért nem hívatnak? Miért nem telefonál Marci vagy András, hogy "észrevételezés" érkezett a riporttal kapcsolatban? Vagy egyszerűen: miért nem rúgnak ki? Mi ez a hallgatás?...

Homályosan és foszlányosan emlékszem az egészre. Álltam a járda szélén, át akartam menni az egyébként nem olyan forgalmas úttest másik oldalára. Balra néztem, jött két kiskocsi, jobbra néztem, onnan nem jött semmi, ekkor nagyot fordult az utca, repültem. Az ütést egyáltalán nem éreztem. Nem merném határozottan állítani, hogy a járdán maradtam, hogy előzőleg nem léptem az úttestre, de a bal oldalról közeledő kocsi futhatott nekem... Fekszem... Hangokat hallok, a kocsi utasai vagy a járókelők mutogatnak rám: ő volt a hibás... Valaki a kézitáskámat hozza, kezembe nyomják törött szemüvegemet... Felemelnek, betesznek egy kocsiba, a vezetője kérdi, tudom-e, ki ütött el... Intek, hogy nem, azt mondja, ő sem tudja, véletlenül járt arra... A baleseti kórház ügyeletese gyerekkori játszótársam... Mi történt, Gábor?... Elütöttek... Megmosdat, akkor látom, az ingem szakadt, a csuklóm combnyi vastag, felső karomból még mindig csurog a sötétpiros lé... A sebet mossák, bekötik, kézfejemnél tűvel és fecskendővel kiszívják a bőröm alatt összegyűlt vért... Az eszméletedet elvesztetted? Nem tudom, fontos?... Igen, mert akkor agyrázkódás is lehet... Nem, nem vesztettem el... A szívemről nem tudja... nem is kérdi, én meg nem mondom meg neki magamtól... Doktorkám, adj valami italt... Ma ittál, Gábor? Nem ittam... Akkor nem adok, mindjárt itt a rendőr, biztosan vérvizsgálatot fog kérni... Röntgenfelvételt készítenek a karomról... Háromszor... Nem akarják elhinni, hogy még sincs törés... Doki, tudom, hogy van bent piád, kínálj már meg!... Kapsz, csak jöjjön a rendőr... Miért nem jön?... Doki, adj már valami piát, fáj az oldalam... Hol fáj?... Itt... Bordatörés, szoros fásli... Hol az a rendőr, egyáltalán volt helyszínelés?... Honnan tudjam, doki, vegyél próbát a véremből és vigyél haza!... Gábor, én ilyet még nem láttam, hogy eltelik egy óra, s még mindig nincs itt a közlekedési milícia!... Én sem láttam, doki, otthon már biztos nyugtalankodik a családom, már régóta otthon kellene lennem... A kocsi rendszámát sem jegyezted meg?... Hát hogy a csudába jegyeztem volna meg, doki! Kérlek, vigyél haza, vagy küldjél haza, haza akarok menni, érted?!

Tény, hogy amikor beléptem otthonom ajtaján, nem festhettem valami szívderítő látványként, úgy néztem ki, mint a harmadik világháború egyik túlélője. Kedves kis feleségem alighanem egyből az italt gyanította világ végét sejtető ábrázatom okozójául, mert így kiáltott fel:

- Mondd meg, hogy nézel ki! Ki itatott le?

Aha, vagyis én jó fiú vagyok, ahhoz kétség sem férhet, hogy nem a saját kezdeményezésemből tettem magamban ilyen kárt, hanem valaki, egy rosszindulatú, egy gonosz idegen vitte rá ártatlan lelkemet a mértéktelen alkoholizálásra, minek következtében vagy megverettem magam, vagy beestem egy kirakatba.

- Nem ittam, szivi, nekem jött egy autó.

- Elütött az autó?

- El.

- Hát hogy... mikor, hol... miért?

- Nem tudom és nem tudom, kérlek, add ide a vodkámat.

- S a szíved?

- Köszöni szépen, eddig elég jól elviselte. Adod azt az üveget?

Nem hagyta lebeszélni magát, felhívta telefonon Ödit:

- Ödi, gyere gyorsan, elütötték... Igen, Gábort. Nem tudja, fogalma sincs, hogy ki volt... Meg akarták ölni! Gyere, beszélj vele.

Jött Ödi nagy dérrel-dúrral, kíméletlenebb volt egy egyenruhásnál.

- Szóval, te a járdán álltál, amikor neked hajtott.

- Valószínű.

- Hogyhogy valószínű?... Csak egy kicsit tölts.

- Lehet, hogy leléptem, ebben nem vagyok biztos.

- Akkor miben vagy biztos? A kocsi rendszámát nem tudod? Egészségedre!

- Nem.

- Elég na, mert kifolyik az asztalra... Azt sem, hogy milyen márka volt?

- Talán Dacia... De lehet, hogy Skoda.

- A színére nem emlékszel?

- Nem... Hát akkor tartson meg bennünket!...

- Egészséget! Rendőrrel egyáltalán nem beszéltél?... Egy kicsit még tölthetsz, nem bánom.

- Nem beszéltem... Hagyd már az okoskodást, inkább igyál!

- Vedd tudomásul, Dugó... hogy én most megyek és azonnal... jelentem a dolgot.

- Ezt nem teheted. Ilyen állapotban nem mehetsz oda, érzik rajtad a pálinkaszag... Most már inkább igyuk ezt meg, s aztán aludjunk rá egyet. Jó?

- Igazad van, Dugó, most már igyunk... Csin-csin... Igazán, most már csak egyet... s én megyek is, csókolom a kezeitek... jobban mondva a kezeidet, asszonyság, szevasz, Dugó... szia, csöppségek!

Feleségem bezárta utána az ajtót, bekapcsolta a tévét, valami zenés szórakoztató filmet játszottak. A gyerekek mellém ültek, az anyjuk egy kicsit arrébb. Általában a képernyőre bámultak, de lopva rám-rám pislogtak időnként, mintha nem férne sehogyan sem a fejükbe a kép, mintha a következő pillantás biztosan kiderítené, nem igaz, hogy ez történt, csak rosszat álmodtunk... Először Attilámnak buggyant ki a könnye, aztán Annám eresztette meg a csapokat, majd az asszonykámat is utolérte a bánat. A vidám jeleneteket nézve szipogás nélkül, némán zokogtak, hogy ne vegyem észre. És olyan hosszasan, az úristenit, mintha engem még az éjszakai tévéhíradó is érdekelne.