18. BESZÉLGETÉS A HALAKKAL

Hát akkor lássuk, kopoltyús barátocskáim, sikerül-e ismeretséget kötnünk! Remélem, elnézitek majd, hogy nem a legszakszerűbben tálalom elétek a papit, és szépen bekapjátok úgy, ahogy adom. Meg kell értenetek, hogy életemben először próbálok kibabrálni veletek, egy kis türelem, belejövök én hamar a gyakorlatba, ne örvendjetek. Elméletileg máris sok mindent elsajátítottam horogra akasztásotok technikájáról, s ha valami mégsem jutna eszembe, vagy előre nem látott nehézségekbe ütközöm értetlenségetek miatt, hát tudjátok meg, hogy két szakkönyvet is magammal cipeltem, egyik jobb, mint a másik.

A szerelékkel sem lehet baj, mindenből a kapható legjobbat vásároltam, ruszki botom van, és képzeljétek, kézből vettem ezt a vadonatúj német mütyürt, amit a könyvecskémben így hívnak: önműködő felkapókarú peremfutó orsó. Tehát, ha jól értem, nem is kell én felkapjalak, megy az majd magától.

A szaknyelven csalinak hívott vörösgiliszta beszerzése nem ment könnyen, órák hosszat turkáltam az istállótrágyában, de most tele a doboz, igaz, egy kicsit büdösek (egy trágyadarabot is betettem az utasításoknak megfelelően), de talán számotokra éppen ez a rég áhított illat, az ínycsiklandozó falat. Én rettenetesen utálom ezeket a gilinyókat, és nem az irántuk való tiszteletből szedegettem őket kesztyűs kézzel, még így is sokszor kirázott a hideg. Nincs mit tennem, meg kell szoknom ezt is, ha már ilyen utálatos férgeket esztek.

Bizony, napokig vacakoltam az előkének és vezérzsinórnak nevezett kellékek elkészítésével, a rajzok alapján apró, finom és roppant cseles ujjmozdulatokkal kötözgettem a lehetetlen hurkokat, de ez is megvan.

Ilyenkor, a szerző szerint, paducra érdemes horgászni, tizenhármas horoggal. Csak arra vagyok kíváncsi, sikerül-e rákínlódnom erre a pirinyó kampóra ezt a hosszan tekergőző förtelmet, azt írta a szaki, hogy úgy kell ráhúzni, mint ujjunkra a kesztyűt... Tyűj, de borzalmas, jön ki a bele, na, a fene egye meg, ráfolyt a kesztyűmre... Próbáljuk meg egy másikkal, ez mintha rövidebb lenne... nézd, hogy elkezd ficánkolni, ahogy megszúrja a horog hegye! Hát ki az erősebb, mit gondolsz? Megállj, te hernyó, akkor is felhúzlak, ha vitustáncot jársz! Csak semmi kapkodás és semmi idegesség, a doki azt mondta, ezt kerülni kell...

Így ni! Bár kissé szétroncsoltuk (hogy ez milyen gusztustalan!), de rajta fityeg, mint szakadt kesztyű a görbe ujjon. És most figyelem, halacskáim, belógatom nektek...

Vajon meddig kell ezt bent tartani? Egy óra hosszat, kettőt?... Hiányos ez a szakirodalom, erre vonatkozó információt egyik könyv sem tartalmaz. Kémleljem csak ki, hogyan csinálja az a sporttárs ott lennebb... Hát én egyidős vagyok a bingyómmal! Nem kell órákig, de még percekig sem lógatni, né, a szaktárs dobja be, veszi ki, megint dobja... vagyis nem lustálkodik és bámészkodik, hanem dolgozik keményen. Halat ő sem fog, de legalább mozog, igaza is van, kurva hideg szél fúj.

Tehát: kivesszük... A mindenit a gazembernek, lemászott a horogról! Kezdhetem elölről a genyózást...

Bedobjuk, kivesszük, bedobjuk, kivesszük... Megvan! A kolléga fogott egyet. Szép bizony, lám-lám, a kitartásnak nem maradhat el az eredménye. Munkálkodjunk csak lankadatlanul, egyenletes ritmusban, ügyesen, és fog az menni, illetve jönni. Bedobjuk, kivesszük, bedobjuk... Megint emeli ki a szaktárs a pikkelyes csodát. Ügyes ember. Bizony isten nem vagyok irigy. Aki ügyes, megérdemli! Biztos nem ma jött ki először horgászni, mint én... Azaz, a harmadikat is kivágta a partra. No de, paducocskáim, engem nem akartok egyáltalán szeretni? Jó, ne fogjak hármat, még kettőt se, megelégszem eggyel, bár egyikőtök csókolná meg a hernyómat...

Mit csinálhat az a pali, hogy egyre-másra akasztja meg őket, és mit nem csinálok én, hogy sehol semmi?... Persze, baj van a dugómmal, pardon, az úszókámmal. Az enyém egy arasznyira van a horogtól, az övé meg jó méternyire, az bizony, olvastam is valamit arról, hogy mennyire fontos a mélység beállítása... A halak biztosan alul csámborognak; én meg jóval a fejük felett úsztattam a gilinyómat, nem is tudom, miben reménykedtem. No, te vörös ízléstelenség, most azonnal lemész a mélybe...

Így sem jó, valami más is hibádzik, az én úszókám meg sem mozdul, arrébb meg szedegetik a halakat rendesen. Sebaj, a lényeg úgyis a kikapcsolódás, a természet lágy öle, a mozgás, a friss levegő, szívjuk hát le jó mélyen, ha már mást nem szabad szívni. Már az orvosok is hazudnak! Azt mondta az a szélhámos doki, hogy csak két hétig lesz nikotinéhségem, utána rá sem gondolok. Nem igaz! Gyakran gondolok rá most is, és mindannyiszor majd megesz a fene, alig tudom visszafogni magam, hogy ne kérjek valakitől egy cigarettát...

Itt semmiféle más magyarázatot nem tudok elképzelni, csak azt, hogy rossz helyen horgászom. Úgyhogy, halacskáim, most szépen elköszönök, holnap hajnalban jövök, és elfoglalom ügyesen a sporttárs helyét, holnap én leszek a nagyfiú.

Üdvöz légy, édesvizek bálnája, első személyes találkozásunk alkalmával szeretettel és izgatottan köszöntelek a markomban! Csak ne rugdosódj oly nagyon, mert még vissza talállak ejteni, és bánatomban ismét meghasad a szívem. Rossz ómen lenne első fogásomat elszalasztani. És ha visszadobnálak? Teljesítenéd három kívánságomat? Az első, mondjuk, az lenne, hogy Covaliov Józsika mindennap csupasz kézzel, azokkal a gyönyörű úri kacsóival szedjen nekem egy kiló gilisztát a zöldövezetében. A második: a senkiföldjefalvi szövetkezet elnöke négykézláb a trágyát túrva kaparásszon össze számomra kétkilónyi lótetűt. Utolsó kívánságom: a havert változtasd... nem jó, ehelyett mást kell kitalálnom, mert ő már úgyis az, hallom, járt a kivizsgáló bizottságnál és elítélte "magatartásomat"... Mindegy, úgysem kell teljesítened, mert beteszlek a haltartó zsákomba, Attilának könnyelműen megígértem, hogy ma paducot eszik, mégiscsak ez az igazi, ha nem kell mástól megvásárolnom...

Tudtam én, hogy a horgászhellyel volt a baj, láttam, hogy itt a tanyátok, a konkurencia egyre jobban bosszankodik, mert arrafelé semmi mozgás, ti meg hármasban ugráltok a kosaramban.

Csak azt nem értem, hogyan terjedhetett el orvosi berkekben az a tévhit, miszerint a pecázás egyszerű, könnyed, idegnyugtató, étvágygerjesztő, szórakoztató, üdítő, kikapcsoló és egészséges foglalatosság. Holott ez egy rendkívül bonyolult, óriási testi és lelki megterhelést jelentő, hihetetlenül izgalmas tevékenység. Azt mondja a süket doki, hogy kerülni kell a stresszt, menjek horgászni. Hát hogy lehet hidegvérrel szemlélni azt, amikor megmozdul az úszóka? Miként maradhatna közömbös az ember, amikor hirtelen alámerül a dugó? Hogy is ne reszketne a kezem a drukktól, ha érzem a hal rángatását?!... Ez a doki vagy sosem horgászott, vagy teljesen hiába.

Különben abban sincs igaza, ahogyan magyarázta a szívrohamomat kiváltó okot. Elismerem, először én is tévedtem, azt hittem, a sok piától van, erre kinevetett, hogy mégsem ihattam eleget, mert a rendszeresen italozó emberek nem infarktusban halnak meg, hanem májcirózisban. Ugyanis az alkohol tágítja az ereket... Ő úgy vélte, hogy a gyakoribb okok közül nálam a huzamos ideig tartó stresszhelyzet, a hosszas feszültségben élés váltotta ki a hirtelen legatyásodást. Milyen stresszhelyzet? Az a néhány cirkuszocska nem jelenthet erős lelki megterheltséget, nem hiszem el. Nem akarom elhinni!... Én inkább arra gyanakszom, hogy keveset mozogtam (jobbára csak lakásomtól a Sóhajtásig s vissza), ülő életmódot folytattam (otthon is, a vendéglőben is), keveset voltam szabad levegőn. Szóval, most éppen ezen változtatok, és hogy azért betartsam a doki hülye utasításait is, nem gondolok semmi másra, csak a horgászatra, csak rátok, aranyos kopoltyúsaim.

Bajban vagyunk, halacskáim, ti is, én is. A szakkönyveim szerint ennyi nap alatt már több mázsányit kellett volna fognom belőletek, s közben alig jött össze néhány kiló. Kérdeztem a szaktársakat: nekik is gyengén megy ez a sport? Hát azt felelték, az idén bizony nekik is, mert rettenetesen szennyes a víz, a folyót valósággal elárasztotta a kosz, a trágyalé és mindenféle rohadék, az egyik gyárból több tonna kőolaj ömlött a vízbe valami meghibásodás folytán, az egyik kisipari szövetkezetből pedig ciántartalmú folyadék... így nem csoda, hogy néhányszor döglött halak úsztak mázsaszám a víz tetején, fehérlett a folyó és partja a pikkelyes tetemektől. Irtanak titeket, halacskáim, ezért fogdosok ki hetek óta csak gallyakat és nejlonzacskókat... És a minap egy ló elakadt tetemét pillantottam meg a folyó közepén, a helybeli horgászok elmondták, hogy a termelőszövetkezetben döglött meg, azok dobták a lehető legrosszabb helyre.

Hej, ha most teljes kapacitással dolgozhatnék, ha nem lennék eltiltva egy időre az újságírástól!... Doki, doki, kicsikartad belőlem ezt az ígéretet, és sajnos, adok még valamit a szavamra...

Csodálatos ez a tó, kár, hogy hamarabb nem tudtam a létezéséről. Ha nincs ez a folyószennyezés, el sem indulok a megkeresésére...

A tó közepe felé nyúló félsziget hegye a legjobb hely, verekedés éppen nincs a birtoklásáért, de rohanás van: aki hajnalban előbb kiér, azé! A többinek aztán szinte mindegy, hol telepszik le, az esélyek a nagy fogásra máshol, mint a csücsökben, egyformán elenyészőek.

Pontyovics bátyuska, megint itt ülök a csücskön (most már jó meleg a föld, le lehet heveredni), újólag reménykedve, hogy végre lesz szerencsénk egymáshoz. A tisztelt sporttársak szerint itt kell lenned valahol, és állítólag nem is vagy egyedül. A módszeremben nem lehet kifogásolnivalót találni: porrá darált puliszkalisztből kevertem ki a csalit ánizsmagból főzött erős teában, a hármashorgom jó kicsi, a zsinórom huszonötös, fenekezek dugóval, mélység pontosan bemérve, az ólom apró, az úszóka hosszú szárú, minden a szakkönyv előírásai szerint... Ki más akaszthatna meg, bátyuska, ha nem én? Valamelyik szomszédom? Na nem hiszem...

Együtt az egész társaság: balra a Kövér és a barna bőrű fiatalember, alias Kunta Kinte, szemben a Suszter, jobbra a Mester. Nézzük egymást s a dugókat, telnek az órák. Kövér életében nem fog meg téged, pontyovicsom, ha így folytatja. Szerelékein hatalmas ólomnehezékek, öt bottal horgászik (kettővel lenne szabad), állandóan cserélgeti a csalit, ötpercenként bombázza a vizet, minden halat elkerget a közeléből (szerencsére, tőlem meglehetősen távol van). A Suszter is egyidős a nudlijával, sűrűn korbácsolja maga előtt a tavat, neki sem szakszerű a szereléke, a botján nincs orsó, az előre letekert zsinór állandóan beleakad valamibe, tízszer próbálkozik, míg végre oda dobja, ahova szeretné. Kunta Kintének még ha véletlenül be is akadna valami, nagy a valószínűsége, hogy úgy járna, mint a múltkor; mivel két előkét kötött a vezérzsinórra, az egyik horgon hiába van hal, nem tudja kivenni, mert a másik megakad valamiben, és nem lehet fárasztani a halat, az kettőt rúg, s a zsinór elszakad, vagy a horog tépődik ki a szájából. A Mester ilyen hibákat nem követ el, ő lehetne az egyetlen komoly vetélytárs, no de én ülök a jó helyen.

Három óra, bátyuska, köpsz rám. Már guvad ki a szemem a dugó figyelésétől, le vagy sajnálva, legalább feküdjek ki napozni...

Pontyovics, már négy elmúlt, hát egy kicsit sem vagyok rokonszenves?...

Ötig süttetem magam, akkor itthagylak...

Itt nem szoktunk kiabálni, Mester mégis ezt teszi: vágjon már be, uram, a fehérnek! Az úr most véletlenül én vagyok, az én egyik dugóm fehér, bevágok. Hát ez akad bizony, de hasa is lesz rögtön a zsinórnak, elszabadultál volna? Tekerjük csak gyorsan azt az orsót, nincs baj, rajta vagy a horgon, de óriási nem lehetsz, mert különösebb ellenállas nincs... Hirtelen nagyot rándul kezemben a bot... kezdem érezni az igazi súlyodat, valószínű, eddig szembe úsztál velem, most pedig ellenkező irányba húzol... Kiver a veríték, te nem lehetsz olyan kicsi... Ha nem fárasztalak ügyesen, oda a nagy fogás. Hogy írja a könyvben? A zsinórt óvatosan utánaengedni, de a bot ne egyenesedjen ki, egy kicsit mindig legyen meghajolva, hogy feszes maradjon a nejlon, ha lazulna, akkor gyorsan tekerni kell, ha a hal erőset rúg, akkor engedni, csak nyugodtan, feszesen... Drága pontyovicskám, itt a tó körül most mindenki azért szurkol, hogy ne tudjalak kivenni, legalább te tartsál velem... Nem te fáradsz, hanem a karom. Egyáltalán hogy is foglak kiemelni, azt sem tudom, hol a mentőhálóm... A Mester halkan súgja (hogy került ez mellém?): próbálja meg kiemelni az orrát a víz fölé, attól megszédül. Még néhány perc... Te jó ég! Ez akkora, mint két tepsi, itt úszkál már a lábaim előtt, most fogom elügyetlenkedni... A Mester kezében a mentőháló, óvatosan alámeríti... és a parton vagy, te kismalac!...

Abbahagyom végleg az újságírást, és kizárólag a horgászatból fogok megélni! Íme, lehetséges itt is a nagy hal kifogása, és nincs miatta semmi vita. Itt nem számít, kit hogyan hívnak és mekkora főnök, itt csak a tudás fontos (amit meg lehet szerezni) és a mázli (amivel hál' istennek rendelkezem) És inkább veletek verekedjek, bátyovics, mint az asszonyommal...

A félórás fárasztás után annyira remeg a kezem, hogy meg sem tudlak szabadítani a horogtól, meg kell kérnem erre a Mestert...

Apropó: Mester. Nem is reméltem, hogy horgászok közt létezik ilyen ismeretlenül is önzetlen segítségnyújtás, szótlan, tettekben megnyilvánuló emberség. Azt hittem, itt is mindenki csak a saját halacskáit terelgeti...

Szörnyű ez a tó! Amióta tart ez az esős idő, szomorú és félelmetes. Odalett a csontomat-lelkemet átmelegítő napsütés, a perzselő csend, a víztükör simasága és sötétzöld színe, elmaradtak a társak, akikkel érintkezésem kimerült a néma biccentésben, mégis úgy ismertük egymás szokásait, olyan tisztán éreztük egymás hangulatváltozásait, mintha hónapokon keresztül társalogtunk volna. Amint a vízen megjelentek az első fodrocskák, kiszállt a csapatból Suszter aztán úgy fogyatkoztunk, ahogy a szél mind nagyobb és nagyobb hullámokat kergetett a part felé, a vastagon gomolygó szürke felhők megérkeztével hagyott itt utolsóként a Mester, fél szájjal közölte velem, ha esetleg nem tudnám: ilyenkor nincs miért itt ülni.

Napok óta esik, mindennap itt vagyok reggeltől estig, amíg csak látni lehet a dugót. A könyv szerint is van miért: meg lehet próbálni a csukát élő kicsihal csalival, dugósan vagy fenéken. Úgyhogy rád várok éhesen és kitartóan, kedves csuka elvtársnő, talán meg sem fordul abban a ragadozó, buta agyadban, hogy ilyen tartós csepergőben valaki képes csapdát állítani neked, fogyaszd hát el nyugodtan azt a csinos kis vörösszemet, melyet szakszerűen a horogra akasztottam. Nem akarod? Vagy nincs étvágyad? Nem baj, nekem időm van, kivárom, amíg megjön...

Otthon mit csináljak? Nézzem az asszonyt, hogyan végzi ki egyik szivarát a másik után? Még mindig csurog a nyálam, amikor látom, hogy mélyen leszívja a füstöt és hosszasan fújja a plafon felé... Hát azt a félmázsás pofont nem akarja elfelejteni. Már szólogat hozzám hébe-hóba, de megbocsájtásról szó sincs.

Nini, elment a dugó! Bevágjak vagy még várjak? Bevágok... Na, ezt ellőttem, a szádban lehetett már a horog, csukicám, de én kirántottam nagy sietősen, mielőtt benyelted volna. Viszont a vörösszemet, gondolom, elfogyasztottad, mert nincs a horgon, ezek szerint te - legalábbis így állítja mindentudó szakkönyvem szerzője - körülbelül negyven óra elteltével kéred a következő papikát, addig ezt emészted. Na, emésszed csak nyugodtan, s közben küldd ide anyukádat, mondd meg neki, milyen isteni vörösszemeket osztogatnak errefelé...

Az a senkiföldjefalvi exsofőr illetve botcsinálta kollektívelnök makacs egy ember lehet, még mindig üzenget nekem. Legutóbb arról értesített, nehogy azt higgyem, ha elkerülöm a faluját, megúszom ép bőrrel. Mit szól hozzá kedves csuka elvtársnő? Ilyen pofák állnak a termelőszövetkezetek élén: teljében a mezőgazdasági kampány, minden erővel ki a földekre, elvtársak! - ő meg velem foglalkozik. Oly kíváncsivá tett, hogy kimennék hozzá, lássuk, mit akar csinálni a bőrömből (vacak egy élet az ilyen bizonytalanságban tengődni), de a feleségecském meghallotta, hogy készülődnék, és riasztotta a dokit, az meg szigorúan rám parancsolt, hogy üljek csak le szépen az ánuszomra, amíg le tudok. Nejem is rátett egy lapáttal: gondoljál a gyerekeidre, ha már másra nem akarsz...

Én viszont itt látom, hiába üzengetek, úgy veszem észre, miss csuki, hogy nem mesélted el az anyukádnak, amit mondtam, és mindjárt teljesen besötétedik, nem várhatom ki, amíg a mutti magától idebódorog. Remélem, holnap reggel, amikor érkezem, már sorban fogtok állni itt a csücsök előtt, annyi halacskát hozok majd, hogy biztosítva lesz a havi fejadag az egész rokonságodnak...

Úgy néz ki, ma is esni fog egyfolytában...

Tapintatos fiú ez a Marci. Hetekig nem telefonál (vagy akkor hívott volna, amikor senki sem volt odahaza?), és most sem azt mondja, ideje lenne dolgoznom is valamit, hanem a halak hogyléte felől érdeklődik. Ismerlek már öregem, ha nekem nem esik le egyből az agyi telefonérme, akkor árnyalt gondolattársításokkal, szinte észrevétlenül s már-már véletlenül kilyukadsz oda, amiért tulajdonképpen hívtál: küldjek anyagot. Tudom, ez számodra is legalább akkora tortúra, mint nekem végighallgatni - minek kínozzuk egymást? -, rendben, fiú, hamarosan felveszem a plajbászt...

Mert a lapnak meg kell jelennie, s amíg én itt rátok várok, csukicáim, addig olvasóink ugyanígy epekednek szellemi termékeim után - meséli ezt nekem Marci bácsi. Ti hiszitek?... Nem, ez nem horgászmese, hanem idétlen civilhanta, Marci bácsi nem tud horgászni.

Meg sem kérdezte, mi a helyzet az egészségemmel...

Még csak kergetni sem akarjátok a csalihalamat, nagyon utálhattok ti engem, tessék, így járok mindig a ragadozókkal. Kimondottan én sem lelkesedem értetek, inkább a kíváncsiság miatt állok itt esőben, sárban, szeretném kitapasztalni, hogyan viselkedtek, amikor a horgomra akadtok s amikor nincs menekvés, mert kiváglak a partra, mint a taknyot! Illetve kivágnálak... Meg aztán életemben nem ettem csukahúst, aki már belétek kóstolt, azt mondja nagyon ízletes falat...

Nocsak, megesett valamelyikőtök szíve rajtam? Fut a dugó a vízen, de olyan gyorsan, hogy ezt nem a kicsi hal húzza... Eltűnt, na most nem elhamarkodni, elszámolunk tízig, hol a mentőháló?... Azt hiszem, most már beránthatok... Ez nem lehet igaz, rajta van! Futnál, ugye, menekülnél? Nem durváskodhatom veled, muszáj utánad engednem a zsinórt, mert nincs acélelőkém s még elfűrészeled a nejlont, állítólag sok és hegyes kis fogad van... Csillapodj már egy kicsit, hogy tudjalak idehúzni s kivenni, mert én ezt sokáig nem bírom... úgy ver a szívem, mintha én akadtam volna horogra, hülye doki, még azt mondja, jót tesz nekem a horgászat... hát ebbe bele kell pusztulni! Mindjárt nem marad zsinór az orsómon, lepergett szinte az egész, na ebből elég volt, gyere csak szépen közelebb... A ponty is rúgott, de nem ilyen összevissza, s ezek a hirtelen irányváltoztatások kiszámíthatatlanok... ilyen egy ambiciózus ragadozó...

Úristen! Ne na... ez képtelenség, ezt nem érdemeltem, én ebben a helyben felfordulok!... Hát ez borzasztó! Percekig rajta a horgomon, s akkor egyszerűen gondol egyet és leakasztja magát, mint fogasról a kalapot... És milyen szép volt, ahogy függőlegesen kiemelkedett a vízből, félfordulat a levegőben, s a horog elsüvített a fülem mellett... Hát ez rettenetes. És ilyenkor nem szívhatok el egy szivart...

Ezt a csatát hol hibáztam el? Talán túlságosan bátortalan voltam, nem vágtam be elég keményen, ezért szabadulhatott ilyen könnyen csuka elvtársnő, s maradtam én az üres remegéssel... Persze, ezeknek a ragadozóknak alig van bőr a képükön, ha az arcüregben akad meg a horog és nem mélyebben, akkor vidáman itthagynak megfürödve, ők meg röhögve úszkálnak tovább... Csak egyszer, még csak egyetlenegyszer akadna rá a horgomra valamelyik, most már tudom, most már értem, hogyan kell bánni veletek!

Azt leshetem, ugye?... Még lesem, még nincs egészen sötét...

Milyen förtelmes ez a tó... A szél már alábbhagyott, nem tépázza a szemközti erdő fáit, de a nap rég lebukott a domb mögött, a szakadozó felhők furcsa és ijesztő vörös fényt szűrnek meg, a hátam mögötti égbolt alatt már éjszaka van... Nem lepődnék meg, ha a dugóm eltűnése után tekerném a zsinórt az orsóra, s a tóból egy ősidőkből ittmaradt tízméteres szörny lépkedne felém, szájában a horgommal...

Azt mondja Marci, ha tényleg nekifognék dolgozni, akkor talán írjam meg az Ákos esetét, hogy milyen szépen elrendeztem a fiatal munkás és családja életét. Hát ez először is undorító dicsekvésnek számítana, másodszor pedig monumentális hantának. Mert nem intéztem el semmit, illetve cseberből bilibe kerültek; ahogy a fiatalember meséli, nagyon is véglegesnek néz ki ideiglenes szobájuk a legényszálláson, ahol szörnyű állapotok uralkodnak, kosz, zaj, hideg, huzat... Ebből megint nem lehet "semlegeset" avagy "rózsaszínűt" írni, ahogy Marci elképzeli... Esetleg majd akkor dicsérhetném meg a vállalati vezetőket emberségükért, a munkásaikról való gondoskodásukért, ha kiutalnának Ákoséknak - és nem a kerekeket kenegető ügyeskedőknek - egy rendes és megfelelő lakást...

A doki szerint is folytathatom már a munkát, de ne úgy, mint eddig, hanem békésebben, lezserebben, kevesebb hévvel, azt mondja, ne higgyem azt magamról, hogy Mátyás király vagyok és mindenképpen rám tartozik az igazság osztogatása... Bolond ez a doki! Hát nem bődületes túlzás, amit mond? Akartam én valaha is ilyesmit? Nem osztogattam, nem is osztogathattam az égvilágon semmit...

Kész, mára elég, csukicáim, mélységes este lett, már nem is látom a dugót... Így tettem le a botomat? Dehogy, szépen fel volt állítva... Vagy azért nem látom a dugót, mert... Persze, rajta van a csuka! Na nem futsz te sehova, ne reménykedj, többet nem finomkodom veled, nem taktikázunk. Be egy jó nagyot a képedbe, és irány kifele! Húzzad csak, rángassad csak, engem nem húzol be, ötvenes az előkém, ez alatt a néhány másodperc alatt nem fogod azt elharapni! Most már itt kell lenned az orrom előtt, egy lendület, s úgy beváglak a bokrok közé, hogy nem is nyekkensz. Így ni! Az anyád szentségit, gyönyörűségem!...

Vajon honnan származhatott ez a hiedelem, hogy titeket hosszasan kell fárasztani? Miért is hitték el a sporttársak, hogy a ragadozó durva rúgásaira kíméletes, gyöngéd, puhány magatartással kell válaszolni?... Hűj, de kalapál a beteg motrom! Drága kicsi pulyáim, remélem, nem vacsoráztatok még, ma csukahúst esztek. Akkora, hogy még a naccsám is kaphat belőle, de csak abban az esetben, ha legalább egy fanyar mosollyal illeti személyemet.

S ha már ezt a napot a vesztett és a megnyert ütközeteivel együtt ilyen bőszen túléltem, jöhet az igazi meló!... Kezdetnek (vagy folytatásnak?) megírhatnám például, hogyan babráltak ki Ákossal. Hát nem?...