17. FÖLDINDULÁS

A kedvesen csengő női hang úgy mutatkozott be, hogy a helyi kivizsgáló bizottság főnökének titkárnőjétől ered. (Vadonatúj titkárnőcske, a régi nyugdíjba ment.) Megjegyezte, nem tudja, jó helyen zavar-e (dehogy zavar!), nemrég került ebbe az állásba, valaki ezt a telefonszámot adta meg neki, az Igazunk helyi munkatársát keresné. Mondom, hogy ebből a fajtából ketten vagyunk, melyikünket óhajtja. Ő sem tudja pontosan, feleli, kettőnk közül azt kéreti a főnök elvtárs holnap reggel nyolcra az irodájába, aki a legutóbbi lapszámban egy cikket közölt a mi megyénkből. Megnyugtattam, hogy majd utánanézek, kellő intézkedéseket foganatosítok az ügyben és csókolom a kezeit.

Hát ez a jelenésre felkért illető én leszek, az biztos, az sem kérdéses, hogy miért. De itt valami tévedés lehet, a bűnös riportom Senkiföldjefalváról nem a legutóbbi lapszámban jelent meg, hanem két héttel ezelőtt. Viszont nekem nem muszáj az ő tévedéseiket jól értenem, mit rohangásszak túlbuzgóan és túl hamar. Lássuk csak azt az utolsó számot, nekem írásom nincs benne, azt tudom, de hátha van másnak ebből a megyéből... Van bizony, a tisztelt kolléga írt egy teljesen lapos értekezést a márciusban rendkívül égető kérdésről: hogyan gondoskodjunk a madarak téli etetéséről?... Na, haver, holnap mész vizitába.

- Szevasz, haver.

- Mit akarsz?

Aha, nem felejtette el, mit ígértem neki. Kár izgulni, így, telefonon nem tudnék eleget tenni ígéretemnek.

- Én semmit. Járj többet a szerveinkhez, mert nem ismerik a telefonszámodat, engem kértek meg, hogy átadjam az üzenetet.

- Milyen üzenetet?

- Holnap reggel nyolckor kíváncsi rád a kivizsgáló bizottság főnöke. Valami zűrös dolgot írtál, haver, a legutóbbi számban.

Köszönés nélkül tette le a kagylót.

Aztán a feleségétől hallottam, hogy telefonálásom után mindketten begyulladtak, a haver többször átolvasta érdektelen cikkecskéjét, feljegyezte magának az esetleges belemagyarázási lehetőségeket, és mindegyikre megírta a védekezését, amit aztán megtanult papír nélkül elmondani; az asszonyka jajveszékelt egész nap: jaj, mit írtál már megint? - pedig a szerencsétlen soha életében nem tudott összehozni egy valamirevaló írást, ami miatt hívassák.

Másnap már negyed kilenckor felcsengetett a haver:

- Mit marháskodsz az emberrel? Nem engem hívattak, ez öt perc alatt kiderült. Mást kéret a főnök.

- Csak nem én vagyok ez a szerencsés fickó?

- Pedig valószínű, hogy te leszel. Valami faluriport miatt reklamáltak, de a főnök elvtárs még nem tudja a címét s a szerzőjét. Majd pontosan megnézik és szólnak. Úgyhogy jó, ha tudsz a dologról előre...

- Kedves tőled, hogy figyelmeztetsz.

- Meg is érdemled.

Gúnyos hangon mondta, és úgy látszik, ez a legújabb szokása: köszönés nélkül csapkodja a telefonkagylót. Ejnye-ejnye...

Bözsi néni valamelyik viharos jelenésekor vészjóslóan elkárogta a termelőszövetkezet elnökének szívélyes üzenetét: nehogy még egyszer betegyem a lábam a falujába, mert a zsebében nyitva van a bicska! Közben fegyvert cserélt. Összefutok a Sóhajtásban a helyi lapnál dolgozó egyik kollégával, azt kérdi, mit csináltam én a senkiföldjefalvi elnökkel. Én semmit. Az nem lehet, véli a szaktárs, mert azt üzeni nekem, hogy a vasvilláját odakészítette az ajtaja mellé. Néhány nap múlva már arról értesültem, hogy megfente a kaszát. Mit mondjak erre? Kissé elsiette, márciusban még korai...

- Halló! Szántó elvtárs? - kérdi a kedvesen csengő női hang.

- A kezit csókolom, igen.

- Azt üzeni a főnök elvtárs, hogy az a tudósító jöjjön fel hozzá holnap reggel nyolcra, aki nemrég Senkiföldjefalváról írt cikket az Igazunk-ban.

- Én megnézhetem, kez' csókolom, de nem emlékszem, hogy az utóbbi időben előfordult volna a lapunkban ez a falunév. Ha mégis megkapom, már zavarom is az illetőt.

- Na, akkor nézze meg, s aztán hívjon vissza, jó?

- Természetesen és a kezét csókolom.

Mit jelenyenek ezek a cseles beidézések? Miért nem mondják meg egyenesen, mit és kit akarnak?... Két változat lehetséges. Az egyik (a valószínű): először valami szóbeli, homályos reklamáció érkezhetett, amely csak annyit tartalmazott, hogy megjelent valami az Igazunk-ban az egyik, megyénkben lévő faluról, nem ártana utánanézni, mert kemény és sértő dolgok fogalmazódtak meg benne (ekkor küldtem el a havert); közben tisztázódott, hogy melyik faluról van szó, de még mindig nem tettek le az ügyben írásos "észrevételezést". Ha így áll az ügy, mit akarnak, írják le ők is, ami a szívükön, s akkor legalább tudom, mivel kell szembenéznem. Csak nem azt várják, hogy a saját magam elleni feljelentést is én írjam meg?...

A másik variáns (a valószínűbb): nagyon is jól tudják, kit és miért kell hívatni, de ha csak ennyire megjelenek, hogy "az jöjjön, aki Senkiföldjefalváról írt", akkor elárulom magam, illetve elismerem, hogy az az írás erről a faluról szól, holott én még a megye nevét sem közöltem.

Tehát: így se, úgy se megyek. Majd ha "engem" hívnak... Egyelőre telefonálgatunk...

A biztonság kedvéért átnézem a kollekciót, fél évet lapoztam vissza, sehol ez az átkozott falunév...

- Halló! Szántó Gábor csókolja a kacsóit. Sajnálattal kell közölnöm, hogy fáradozásom nem járt eredménnyel, ilyen faluról nálunk egy éve nem írtak.

- Köszönöm, majd tájékoztatom a főnök elvtársat.

- Szóra sem érdemes, a kezét csókolom.

A tájékoztatás egy hétig tarthatott, mert közben nem történt semmi azon kívül, hogy mindennap rendesen berúgtam és utána békésen viseltem el izgalmas következményeit. Illetve, egyszer Marci is felhívott, miért nem küldöm a sorozat folytatását. Előzőleg úgy döntöttem, nem mondom meg nekik, hogy ismét kivizsgálás elé nézek, gondoltam, majd utána beszámolok a történtekről. Éppen rossz passzban voltam, elsírtam neki az alakuló cirkusz félre nem ismerhető jeleit. Nem ajánlotta fel, hogy segítségemre jönnek vagy valamit mozdítanak érdekemben odafönt, aztán a későbbiekben ehhez az elzárkózáshoz tartották is magukat. Azóta sem tudtam eldönteni: jó volt-e, hogy magamra hagytak vagy sem?

Aztán hallottam valamit, amiből megbizonyosodhattam: színrelépésem nagyjelenete nem késhet soká...

Fürgén rakosgatva csizmába bújtatott lábait, Jancsi bácsi jön nyílegyenesen az ajtómnak. Eléje sietek, mi az, mi történt megint, van valami baj? Azt válaszolja az öreg, ő éppen azért jött, hogy megtudja: nekem mi a bajom? igaz-e a hír, hogy kirúgtak az állásomból?

- Ki mondta ezt magának? - kérdem elképedve.

- Hát a kollektívelnök híreszteli. Bent járt itt a városban a tegnap, s amikor jött haza, nagy hangon újságolta a buszon utazó népnek, hogy elintézte magát, ki van rúgva. Jöttem, hogy ha igaz, valamit segítsek magán...

Na, ez is egy fonák helyzet: két hétig meg akart halni, ki sem merészkedett a saját udvarára, most meg hirtelen puccba vágja magát és egyenesen ide hoznám, rajtam segíteni. Jól nézek ki!...

Megköszöntem a jószándékát, közöltem, hogy nem rúgtak ki (legalábbis egyelőre, tettem hozzá gondolatban), örvendek, hogy ilyen jó egészségben látom, menjen csak szépen haza.

Bent járt harcias elnököm a tegnap..., akkor ma délig biztosan lesz szerencsém a bűbájosan csilingelő hanghoz...

Ismét túlzottan optimista voltam, már kora délelőtt hívott:

- Szántó elvtárs?

- A kezit...

- A főnök elvtárs kéreti, hogy ön, Szántó Gábor, holnap reggel nyolckor legyen itt az Igazunk-nak azzal a számával, amelyikben van egy ilyen című írása: Hát itt nincs mit csinálni?!

Igen, ez a senkiföldjefalvi riport címe, ez tiszta beszéd. Már ideje is volt tisztáznotok, hogy én kellek oda, várakoztam éppen eleget. Hátha holnap egykettőre túlesünk rajta.

A bájos csilingelés élőben savanyúnak és morcosnak bizonyult (vagy közben megtudta, hogy nem érdemlem kedvességét, csengő csilingelését?), hidegen közölte, hogy a főnök gyűlésen van, várjak vagy jöjjek vissza később. Mit sem változtatva modoromon értésére adtam, hogy nem várhatok, vissza sem jöhetek meghatározott időre, mert nekem is gyűlésem van, méghozzá fontos. Itthagyom az óhajtott lapszámot, böngészgessék csak, ameddig akarják, ha esetleg lesz valami megjegyzésük, hát a telefonszámomat ismerik, esetleg délután otthon leszek, de az sem biztos, a kezit csókolom... Két órát tekeregtem, mert csak tízkor nyit a Sóhajtás.

A szesz nálam soha nem idézett elő memóriazavart, ez nem dicsekvés, hanem ténymegállapítás. A bőségesen fogyasztott alkohol kétségtelenül befolyásolta a gondolkodásomat, a beszédemet, a cselekedeteimet, de utólag az egyes részleteket képes voltam felidézni mindig, tisztán és pontosan emlékeztem mindenre. Erre a részegségemre különösképpen...

Beléptem a konyhába, és mintha kihúzták volna alólam a padlót, elvágódtam. Nyilván nem nevezhető ez a legkellemesebb látványnak gyerekeim szemében, szerencsére mindketten a szobájukban voltak. Nejem viszont úgy gondolta, nem foszthatja meg őket produkcióm élvezetétől, bekiáltott, hogy jöjjenek ki gyorsan. Mivel feltápászkodásom bizonyos időt és erőfeszítést igényelt, elég sokat elcsíptek az eseményből. És nehogy azt higgyék, banánhéjon csúsztam el, az anyjuk magyarázatot fűzött mutatványhoz:

- Látjátok, drágáim? Ilyen az apátok: tökrészeg, fel sem tud állni.

Felálltam, következett külső tulajdonságaim részletes elemzése, nehogy elkerülje valami a figyelmüket:

- Nézzétek! A nadrágja sáros, az inge kilóg a gatyájából, a haja borzos, a szeme be van fordulva... Tetszik nektek, ugye?

Nagyjából tényleg úgy néztem ki, mint egy disznó, de a rettenetes disznóságnak azt tartottam, hogy így mutogat Annának és Attilának, hogy ilyen nagy élvezettel állít pellengérre. Ha jövetelemkor a gyerekek kint lettek volna a konyhában, főleg irántuk való tapintatból be kellett volna küldenie őket a szobába, nem pedig fordítva...

Összeszedtem magam valamennyire:

- Hányszor mondtam, hogy ne a gyerekek előtt...

Nejem belső tulajdonságaim felsorolásával folytatta:

- Miért ne?! Ők azt hitték, az apjuk rendes, okos, normális ember, akire fel kell nézni. Hát nem! Tudják csak meg, saját szemükkel győződjenek meg, hogy mi vagy: egy nagy tróger, egy hazug gazember!...

Egyet léptem feléje.

- Ismételd meg!

- Mi az, meg akarsz ütni? Azt hiszed, megijedek? Tőled?...

- Ismételd meg, hogy mi vagyok én!

- Részeg disznó, hazug gazember...

Ekkor csaptam meg, nem folytathatta. Lehunyt szemmel, úgy dőlt el szegény, mint amikor egy hajánál fogva tartott rongybabát elenged az ember...

Néhány napig csend volt körülöttem, telefonhívásokkal sem zaklattak, és nem is szóltak hozzám. Csak koponyacsontjaim alatt volt hatalmas a lárma. Azért is ültem a Sóhajtásban reggeltől késő estig, mert odahaza sehogyan sem lehetett az asszony és a gyerekek szemébe nézni. Egyik este cetli várt a konyhaasztalon, Annám írta, de az anyja diktálhatta:

"Táti, ma délután kerestek telefonon a kivizsgáló bizottságtól, hogy holnap reggel nyolcra menj be a főnökhöz, Mámi azt mondta, terepen vagy és nem tudja, mikor jössz haza. Úgyhogy ha akarsz, elmész, de nem muszáj, mert azt is mondhatod majd esetleg, hogy el voltál utazva.

Én az iskolában ma kaptam egy tízest és Attila kettőt. Puszilunk mind a ketten."

Nem a főnök hívatott, hanem a helyettese, ennek a titkárnője pedig azt mondta, üljek le és várjak. A szokásos puhítás az előszobában... No de nem lehet olyan veszélyes a helyzet, ha átpasszolódott az ügy a főnökhelyetteshez. Tíz perc elteltével megkérdeztem a száját hosszasan rúzsozgató hölgytől, hogy mégis mennyit kell még várakoznom, egyáltalán, bent van már az elvtárs? Bent van, felelte, nemsokára ki is lépett a főnökhelyettes az irodájából, rám mosolygott, barátságosan kezet rázott velem, és megkért, jöjjek vissza kilencre, hacsak nincs ellene kifogásom. Nincs. Elsétáltam a sarki kávézóig, ittam két gyenge feketét, a harmadikba kialkudtam a kislánytól egy fél konyakot (tízig itt sem szabad szeszes italt felszolgálni).

Kilenckor már többen várakoztunk az előszobában; abból, ahogyan engem méregettek, gyaníthattam, hogy mindnyájan egyazon dolog miatt vagyunk itt, különben is egyiküknek a zsebéből kikandikált az Igazunk-nak az a száma, melyben Jancsi bácsi és Bözsi néni kísérelt meg szerényen hozzájárulni az új agrárforradalomhoz. A főnökhelyettes kinézett irodája ajtaján, megállapította, hogy mindnyájan jelen vagyunk és betessékelt. Még akkor is kedélyesen bánt velem, amikor bemutatott az egybegyűlteknek, akik viszont fagyosan mondták nevüket. Ahogy kivettem szavaikból, a megyei mezőgazdasági igazgatóság és a termelőszövetkezetek megyei tanácsának vezetői voltak hivatalosak rajtam kívül erre a kis gyűlésre. A főnökhelyettes arca hirtelen a lehető legszigorúbbra változott, és felém fordulva megnyitotta az összejövetelt:

- Szántó elvtárs! Maga egy súlyos politikai hibát követett el. Nem azért hívtuk ide, hogy magyarázkodjon, mert itt magyarázkodásnak most már helye nincs! Hanem azért, hogy egyszer s mindenkorra megjegyezze magának észrevételeinket, hogy többé ne fordulhasson elő ilyesmi, mint amit legutóbb tett.

Hát ez elég biztató kezdet. Vagyis: én fogjam be a pofámat és nyissam ki a fülemet, mindössze ennyi a dolgom. Azért talán nem ártana lejegyeznem azt a sok mindent, amit itt a fejemre olvasnak, írótoll van nálam, papír nincs, de az elvtárs előtt egy halom üres cetli...

- Megengedi, hogy vegyek egy papírlapot?

- Egyet? - csodálkozik a főnökhelyettes -, vegyen egy egész füzetre valót!

Összenéznek, nevetnek, tehát lesz itt mit hallanom és jegyeznem!...

Jó ideig nincs mit írnom, mert a riportom fordítását olvassák fel, illetve annak bizonyos részleteit, s a többiek egyetértő fejbiccentéseitől kísérve tesz egy-egy megjegyzést találkozónk eddigi egyetlen felszólalója:

- Miért írta azt, hogy a kollektívben lopnak az emberek? Nem talált más kifejezést, csak ezt, hogy lopnak? Nem tudom, a maga anyanyelve mennyire gazdag, de az enyémen ezt sokféleképpen lehet mondani, miért kell ilyen durva kifejezést használni?... - Felírtam a cetlimre: lopni. Valamivel később hangzott el még egy kérdés: - Miért kifogásolja maga, hogy kit neveztek ki elnöknek Senkiföldjefalván? Maga tájékozatlan, Szántó elvtárs, nem ismeri az utasításokat! Hát nem megmondták, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben olyan embereket tegyünk vezetőknek, akik a falu emberei, akik ott születtek, ott élnek, ott dolgoznak?! Ez az ember a falu embere, mi azért tettük oda!... - A papíromra a lopni szó alá került a falu embere. Amíg csak olvasták a cikkemet, nem tehettem egyebet: figyeltem a fordítás minőségét. Hát nem volt kimondottan művészi. Aztán ismét észrevétel következett: - Hogyan is írhatott ilyet, hogy csak a boldogtalanok maradtak a faluban? Nem gondolja, hogy ez durva egy kicsit, hogy ezzel megsértette az embereket?... - Vagy ahogy a haver mondaná: szembeköptem. Ezt is feljegyzem magamnak: boldogtalanok. És nemsokára véget ért szörnyűségem hangos ismertetése.

Igaz, több kijelentésem felolvasásakor hümmögtek és csóválták a fejüket (mit értsek ebből?), de szavakban megfogalmazott kifogás mindössze ez a három volt. Ennyi lenne az egész? No nem, a főnökhelyettes összegezi észrevételeit.

- Szóval, én ezt egy abszolút elfogult, negativista írásnak tartom. Maga csak a rosszat írta meg, mintha jó nem is létezne. Aki ezt a cikket elolvassa, azt hiheti, hogy ilyen rettenetesen fest a mi mezőgazdaságunk. Nem azt mondom, hogy ne bíráljon, de írja meg azt is, ami eredmény, ami szép és követésre méltó. Ez lenne a maga munkája. A lapjuk országos lap, nem vártuk el, hogy az egész ország előtt ilyennek mutassa fel megyénk mezőgazdaságát. Ez nagy hiba volt, ez az én véleményem. Átadom a szót a megyei tanács elnökének.

Az át is vette, és rögtön egy kérdéssel indított:

- Mondja meg, Szántó elvtárs, valóban azt hiszi, hogy egy sofőrből nem lehet jó kollektívelnök?

Hallgattam, nyugodtan néztem a szemébe, moccanásnyit sem változtattam bamba arckifejezésemen.

- Nem érti, Szántó elvtárs? Tényleg azt hiszi, hogy nem lehet jó elnök egy sofőrből?

Az istennek sem akartam tudomásul venni a kérdőjeleket. Továbbra is úgy tettem, mintha nem velem beszélne. Gondolom, már kezdték azt hinni, hogy nem tudtam elviselni a rám hulló csapásokat és időközben bediliztem.

- Nem akar válaszolni?

Ez az! Ezt a kérdést vártam. Most már megszólalok:

- Tényleg azt akarja, hogy válaszoljak?

- Természetesen.

- Bocsánat, én azt hittem, csak szónoki a kérdés, és nem kér feleletet... Az elején úgy értettem, hogy nekem nem szabad kitátanom a szám, csak önöknek...

- Én szeretném, ha válaszolna a kérdésemre - oszlatta el látszólagos bizonytalanságomat, félszegnek tűnő habozásomat az elnök.

- Én szeretnék is válaszolni - egyeztem bele -, de addig nem tudok, amíg nem tisztázom a magam álláspontját ebben az egész ügyben. Itt valóban súlyos hiba történt, de azt nem én követtem el, hanem maga - mondtam a főnökhelyettesnek. Tudom, ez teátrális fordulat volt, de néha jól fog az ilyen. Most sem maradt el a hatása. Olyan döbbenetet váltott ki, hogy nem fenyegetett félbeszakíttatásom veszélye, kényelmesen, a megfelelő szünetek beiktatásával folytathattam: - Ugyanis elhamarkodottan ítélkezett a munkám egészéről, elmarasztaló következtetéseket vont le tevékenységemről egy olyan írásból vett részlet alapján, amely egy hosszabb riportsorozat egyik anyaga csupán. Sejtem, hogy elfelejtették tájékoztatni: a szóban forgó írás a hetedik ebben a sorozatban, az előző hat faluriport többnyire az elért eredményeket, a sikereket taglalta, ez az első, amely kimondottan bíráló hangot üt meg. - Leolvashattam a főnökhelyettes arcáról, hogy valóban nem tudott a sorozatról, csak erről a riportról. Nyeregben ültem. - Ami a politikai tájékozatlanságomat illeti: az utasítások között nemcsak az szerepel, hogy a falu embereit kell a termelőszövetkezetek élére tenni, hanem az is, hogy ezek a vezetők legyenek a mezőgazdasághoz értő emberek, akik meg tudják különböztetni a tehenet a bikától! - Ezt szó szerint idéztem, jól emlékszem a mondatra, a napilapban ez volt utána zárójelben, vastag betűvel szedve: derültség a teremben. És világos, hogy ez a lényeg, a hozzáértés. - Felmerült továbbá az a kifogás, hogy túlságosan durva szavakat használtam, azaz hogy lopnak és boldogtalanok. Talán nem derült ki a fordításból, hogy ezeket a kifejezéseket nem az újságíró használja, hanem egy idős paraszt. Nevetséges és hihetetlen lenne az írás, ha ez a falusi bácsi így mondaná: eltulajdonították. Egy paraszt nem beszélhet olyan kiművelten és választékosan, mint egy egyetemi tanár vagy mint önök. - Néha (főleg amikor érdemtelenül sarokba szorított helyzetekből vagyok kievickélőben) nem állhatom meg, hogy ne kajánkodjam. Ez kissé erős tréfa lehetett volna, de nem vették csúfondárosságnak. Kijátszhattam utolsó kártyámat, ami történetesen (és nem véletlenül!) a tromf ász volt: - És teljesen értetlenül állok azzal a meglátásukkal szemben, hogy én Senkiföldjefalváról írtam. Egyáltalán honnan veszik, hogy ennek a megyének valamelyik gazdaságáról szól ez a riport? Biztos vagyok benne, hogy a főnökhelyettes elvtársnak elfelejtették megmondani: a cikkben nem szerepel sem az elnök, sem a falu, sem a megye neve. - Hát biztos is lehettem, az elvtárs nagyon dühös pillantásokat szórt a többiek felé. Csupán a hangulat jobbításának kedvéért előlegeztem mindannyiuknak egy fontos tulajdonságot: - Önök értelmes emberek, tudják mi az, hogy irodalmi riportázs. Na, amiről beszélünk, az ilyen. Több megye több falvát kerestem fel, az itt-ott felcsípett hiányosságokat, melléfogásokat összegyűjtöttem, és egy ilyen képzelt riportban felmutattam. Tehát ez csak egy képzeletbeli falu, képzeletbeli elnökkel és öregekkel, csupán az események valóságosak. Ennyit mondhatok a tisztánlátás érdekében, remélem, nem vették magyarázkodásnak.

E monológ közben az addig feszesen ülők kezdtek izegni-mozogni, hozzászólásom után pedig az induláshoz képest egészen más légkörben folytatódott a társalgás. A főnökhelyettes becsületesen megmondta, hogy valóban hiányosan tájékoztatták, nagyon örvend a sorozatnak, és adott is néhány ötletet, hova menjek és kiről meg miről írjak az elkövetkezendőkben. Egyik ötlete ez volt:

- Javasolnám Szántó elvtársnak, hogy írjon arról, mennyire hátrányos a gazdaságra nézve, hogy szakembereik, a mérnökök és az állatorvosok nem élnek falun, hanem városról ingáznak.

- Látja, főnökhelyettes elvtárs, ha felhívták volna a figyelmét sorozatom többi írására is, most ezt nem javasolja. Ugyanis ezt már szóvá tettem.

- Nagyon helyes. Akkor mondok mást: amikor az ifjúsági mozgalom aktivistájaként dolgoztam, falvainkon nagyon erős szervezetek voltak. Most nincsenek. És tudja, miért? Mert elmentek faluról a fiatalok, csak az idióták maradtak...

Kicsodák? S még durva kifejezésnek tartotta a boldogtalanokat... Nem szóltam erre semmit, de a mosolyomból érthetett... A termelőszövetkezetek megyei tanácsának elnöke törte meg a rövidke csendet:

- Azért én nem hiszem, hogy ez képzeletbeli riport, itt valami azért sántít...

- Elnök elvtárs - szóltam közbe sietve, mert sejtettem, mit akar mondani -, eddig három helyről jelezték a szerkesztőségünknek, hogy magukra ismertek, hogy minden talál, csak vagy a kocsi márkája volt más, vagy a terméshozam hibázott néhány tonnával...

- De Senkiföldjefalván abszolút minden megegyezik a cikkében írottakkal! Ott semmi eltérés nincs.

- Akkor pláne nem értem ezt az egészet, elnök elvtárs - ravaszkodtam. - Ha ez a szaros írásom mindenben megfelel a valóságnak, akkor mi a baj?

Erre nem felelt senki, s ez volt számomra a legkielégítőbb válasz. Egymásnak további jó munkát kívántunk, én mentem, ők maradtak: talán azért, hogy megbeszéljék az összejövetel tapasztalatait, hogy máskor ilyen hibákat ne kövessenek el...

Az igazsághoz tartozik, hogy reszkető lábakkal jöttem le a lépesőkön. Így utólag már könnyű hencegnem, de akkor még a zakóm bélése is csuromvizes lett. Ugye, abszolút kisebbségben voltam, ráadásul az a meredek indítás, hogy kuss a nevem. Még a Sóhajtásban is reszketett a kezem, amikor diadalnak vélt félsikeremet ünnepeltem egymagam.

Kivételesen nem italoztam késő estig, öt óra tájban hazabaktattam, gondoltam, hátha helyre lehetne hozni valahogy az otthoni vétségeimet is. Nejem semmiféle biztató jelét nem adta békülési szándékának, igaz, nekem kellett volna mozdulnom, éppen azon töprengtem, hogy ilyen kedvezőtlen széljárásban miként lehetséges ez, amikor egyszeriben elment a kedvem mindentől.

- Menj, kicsim - szólt az asszony Attilához -, mondd meg apádnak, hogy nemrég kereste telefonon a kivizsgáló bizottság főnöke, s azt mondta, holnap reggel nyolc órára feltétlenül jelenjen meg nála a senkiföldjefalvi riport miatt.

Azt hittem, menten feldobom a talpam...

A főnök nagyon haragosan fogadott, a kezét sem nyújtotta, le sem ültetett.

- Érkezett egy reklamáció a maga írása ellen. Mit csinált már megint, Szántó elvtárs? Maga nem akar leülni a fenekére?! Sérteget itt embereket egyre-másra. Úgy látom, a falusi népet sem ismeri, nem is sejti, mit idézett elő abban a faluban, azok az emberek...

Én sem leledzettem a legjobb formámban, magyarán: rendkívül dühös voltam; tiszteletlenül közbeszóltam:

- Főnök elvtárs, van tudomása arról, hogy én a tegnap ezt az ügyet már tisztáztam a helyettesével több megyei mezőgazdasági vezető jelenlétében? Hogy két órán keresztül letárgyaltuk az egészet?!

Meglepődése néhány pillanatig tartott.

- Nem, erről nem tudtam... De ez nem is lényeges! Meg akarom mondani magának...

- De számomra lényeges. És határozottan ellenzem, hogy naponta iderángassanak, hogy egy dologért huszonötször kérdőre vonjanak, hogy mást se csináljak, csak hetekig-hónapokig magyarázkodjam! És egyáltalán! Ha valami kifogásuk van, forduljanak a főszerkesztőmhöz, a szerkesztőségünket patronáló szervhez, én nem vagyok a maguk beosztottja. Eddig is puszta szívességből jöttem ide elbeszélgetni, de ez már nem beszélgetés, hanem felesleges szószaporítás. Ha maguknak van erre idejük és energiájuk, hát nekem nincs, a viszontlátásra!

Az ital sem kellett, hazarohantam, sokáig a szobámban füstöltem és füstölögtem, nagy hirtelen megtöltöttem a hamutartót csikkekkel, a számat keserűséggel... Aha, úgy látszik, megint több helyen jelentettek fel, a kivizsgálás két vonalon futott párhuzamosan... Nem kellett volna így beszélnem a főnökkel, persze hogy joga van hívatni és kérdezni..., hogyan is viselkedhettem ilyen durván..., ilyen hülyén?... Hogyan lehetne ezt visszaszívni?...

Hirtelen iszonyatosan erős fájdalom hasított a szívembe, megmerevedtem. Úristen, mi ez? A villám nem csaphatott belém... Amikor a borzalmas fájdalmat a bal karomban is éreztem, már tudtam, hogy ez infarktus. Mozdulni nem bírtam, lélegezni is alig-alig.

- Kicsi fiam... hívjad a mentőket... mondd meg, hogy szívrohamom van, de gyorsan, faszi... mert mindjárt meghalok...