16. ÉS MÉGIS INOG A TALAJ!

Különös levél volt, sokáig forgattam, újraolvastam, nem is tudom, bizarrnak tűnt-e inkább vagy hihetetlennek. Az apró gyöngybetűkkel írott tizennyolc oldalon egy fiatal munkás legalábbis a műszaki értelmiségi színvonalához mérhető módon adta elő nagyon is hétköznapi keserveit, a viszonylag nagy terjedelem ellenére tömören, logikusan és izgalmasan, ismétlések nélkül. Ilyenkor óhatatlanul az a gyanúm támad, hogy az aláíró egy magánál okosabbnak, jártasabbnak vagy dörzsöltebbnek vélt személyt kért fel bánatainak, észrevételeinek vagy kéréseinek pallérozott megfogalmazására. Ennek harsányan árulkodó jegyei (vagy ezek valamelyike) mindig felfedezhetők már a levél elsődleges szemrevételezésekor, mint például: a szerző állítólagos foglalkozására (tehát iskolázottságára és társadalmi hovatartozására) egyáltalán nem jellemző kifogástalan helyesírás; az aláírás és a boríték betűi elütnek a tulajdonképpeni iromány betűinek formájától; a szöveget teleszórják elcsépelt frázisokkal, hivataloskodó és lejáratott szólamokkal, verbális sztereotípiákkal... De ebben a levélben a nyilvánvaló tartalmi és formai erények mellett, elvétve bár, de akadnak ortográfiai hibák, a címzéstől a kézjegyig minden írásjel egyforma; frázisok előfordulnak ugyan a gondosan és pontosan felépített gondolatsorokban, de ezeket nevetségesen rosszul használják - ha a szerző okos és dörzsölt -, azaz érthető és megbocsájtható meg nem emésztettséggel - ha valóban ez a nemrég faluról városra költözött fiatalember a tettes.

Egyszer már megfordultam albérleti lakásukban, de le sem ültem, csak megbeszéltük, mikor jöhetek egy "alapos beszélgetésre", ennek érkezett el az ideje...

Most biztonsággal megállapíthattam, hogy a levélírásban nem segített neki senki, élőszóban elmondott fejtegetéseit ugyanaz a különös stílus jellemezte. Különös, de már nem érthetetlen. Alaphelyzetét tekintve jellegzetes figurája ő hirtelen változó valóságunknak, az úgynevezett elsőgenerációs munkásnemzedékhez tartozik, apja-anyja földműves, a fiú mesterséget tanult és beköltözőfélben van a munkásélet világába, már nem falusi, de még nem városi. A folyamatot azzal igyekszik elősegíteni, hogy szorgosan megtanulta a munkahelyén, a gyári gyűléseken és az utca forgatagában hallott kifejezéseket, de elhamarkodottan - megfejtetlenül és emésztetlenül - építette be fogalomtárába, innen eredhet jó néhány mondatának sutasága, zavartsága. Az sem lehet véletlen, hogy "érkezésem tiszteletére" kiakasztott egy kis piros zászlót a gyerekágyra, de mellette ott díszelgett a falra feltűzve a református falinaptár.

A beilleszkedés érdekében egyebet nem is nagyon tehetett eddig, megnősült és gyereke született, viszont lakáshoz még nem jutott, lakcíme a régi. Ha körülményei vonatkozásában jellegzetes eset az övé, kirívónak tekinthető viszont abban, ahogy lereagálja helyzetét, ahogyan értelmezi a körülötte kavargó dolgokat és eseményeket és amilyen módon akar, illetve nem akar cselekedni.

Egyetlen fizetésből éldegél a család, a feleségnek állása nincs, a gyerek súlyos beteg, a bérelt szoba rendkívül egészségtelen. A fiatal házasok csaknem az egyetlen rajtuk lévő ruhával kezdték a páros kínlódást, szó szerint értendő, hogy még kiskanaluk sem volt, szüleiktől semminemű anyagi támogatásra nem számíthattak eddig, és ezután sem remélhetik azt, így belátható időn belül lakást nem vásárolhatnak. Ákos, az ifjú férj a lakáskiutalásban bízik, de a lakásosztogatóknál nem kente meg a kereket néhány ezressel úgy, ahogyan mások tették és teszik. Csak beadott egy igénylést, az meg elakadt a 22-es csapdájához hasonló lehetetlenségben: addig nem kaphat kiutalást, míg nincs városi buletinje, viszont városi buletint csak akkor adnak, ha már van állandó városi lakása. Tulajdonképpen azért írt levelet a szerkesztőségnek, hátha mi ismerünk egy becsületes kiutat ebből a csapdából. (Ákos meglátásai, vélekedései és elképzelései régebbi meg közelebbi naivságaimat és hiszékenységemet juttatták eszembe, hátrányos létének érzelmi vetületei sem voltak idegenek számomra.)

Semmiféle kiutat nem láttam, megígértem, hogy keresgélni fogom a megoldást... Elképzelhetőnek tartottam, hogy a vállalatvezetőket esetleg meg lehet majd győzni: mint oly sok esetben, tekintsenek el ezúttal is a rendelkezések szigorú alkalmazásától, hiszen ez a fiatalember igazán megérdemelné, amilyen becsületes, őszinte és önfeláldozó - sajnos, elkoptatott szavak ezek, de Ákosra hányva őket, igazak.

Nemsokkal hazatértem után felhívott a fiatalember egy utcai telefonfülkéből, kétségbeesve közölte, hogy házigazdája kihallgatta a beszélgetésünket és kirúgta őket a lakásból, amiért "újságírót hoztak a fejére", két héten belül el kell hagyniuk a szobát. Mondtam Ákosnak, két hét alatt csak talál egy másik albérletet, közben még én is próbálok beszélni a gyári főnökséggel, de hát az a kiutalás úgysem sikerülhet ilyen gyorsan, keresse csak kitartóan az új menhelyet.

Aztán mégsem mentem alkudozni a vállalathoz. Néhány napig halogattam, majd megjelent a senkiföldjefalvi riport, és rögtön utána Bözsi néni...

János felesége, Éva törte be szinte az ajtóm, hogy jöjjek át gyorsan hozzájuk, mert nagy baj van. Tanár szomszédom elnyúlva az ágyon, az anyja vizes törülközővel dörzsöli és jajgat:

- Jaj, kicsi fiam, ne ájulj el, jaj, csak téged nehogy megüssön a guta!

- Mi történt? - kérdezem Jánost, de az csak néz és kapkodja a levegőt.

- Maga aztán jól megcsinálta nekünk! - szól felém szemrehányóan Bözsi néni. - Jaj-jaj, bár sosem láttam volna magát életemben...

Néha szédületes gyorsasággal begurulok.

- Megmondaná már végre valaki, hogy mi a baj?!

- Jancsi bácsi öngyilkos akar lenni - mondja halkan Éva, nagyot sóhajtva.

- Jaj, istenem, az ott hal meg, ez meg itt - visít tovább a néni, s bőségesen hordja fiára a vizet, pedig azt hiszem, a pálinka most jobbat tenne. Legalábbis nekem.

János felül, ijedtségéhez egyre több harag társul, de nem rám mérges, hanem az anyjára.

- Üljön már le, édesanyám, és hallgasson el egy kicsit! Gondolkozzunk és nézzük meg, mi a teendő... Próbálja elmondani nyugodtan és részletesen az egészet.

Bözsi néni, miután elfojtja szipogását, összekapkodja az események szétszórt darabjait, jobbára csak a fiának és a menyének mondja, közben felém küldözget néha egy-egy gyilkos pillantást, ha a szemei helyén golyószóró lenne, már szitához hasonlítanék.

- Kitudódott a cikk a faluban, jár az újság a kultúrotthon igazgatójának... Az először nem is vette észre, hanem később a felesége... Azt mondja, né, apjuk, itt nem rólunk van szó?... Na, akkor az elolvasta megint, és futott is az elnökhöz...

- Melyik elnökhöz? - kérdezi János, mintha ez nem lenne teljesen mindegy.

- Hát először a kollektívelnökhöz, aztán vele együtt a néptanácsihoz a községi tanácsházba... Na, akkor elolvasták és hívatták a postást, hogy még kinek jár a faluban ez az újság... Még kettőnek jár... Az egyikre sikerült rátenni a kezüket, de a másikat bemenekítették a kocsmába, a kocsmáros meg nem akarja odaadni senkinek... Ott isznak az emberek, s a kocsmáros egyfolytában olvassa nekik, mit írtak rólunk, ahogy befejezi, kezdheti elölről, mert mind újak és újak jönnek, akik nem hallották az elejét... És az emberek ott kacagják az elnököt...

- Na és akkor mi van - mondja János -, nem értem, hogy ezért édesapámnak miért kell...

- Azért, fiam, mert ránk ismertek!... Te még nem is tudod, hogy közben került vevő a kocsira, a fél falu tudja, hogy mi adtuk el a Daciát...

Egymásra néztünk Jánossal. Bizony, vétkesnek éreztem magam még akkor is, ha a szomszéd jóváhagyásával maradt a szövegben az a megjegyzés. Sejtettem, hogy áruló lehet ez a közlés, ki kellett volna vennem a szövegből bárki megkérdezése nélkül! (Később jöttem rá, hogy még sok mindent ki kellett volna hagynom, sok volt az írásban az árulkodó részlet, amiből könnyen következtethettek a mesélők személyére: kinek méricskélik egyfolytában a háztáji földjét? ki javasolta a mérnöknek a vetésforgót? ki kapott a tavalyi munkájáért egy lejt meg két és fél kiló cukrot?...) János nem hibáztatott, legalábbis nem adott hangot elmarasztalásának, hanem az anyjára kiabált:

- Ez a kocsieladás még nem bizonyíték! Név nincs kiírva, édesapámnak nem kellett volna elismernie, hogy ő tájékoztatta az újságírót.

- Miért - rémülök meg én is -, hát elismerte?

- Az nem ismert el semmit - mondja Bözsi néni továbbra is a fia felé fordulva -, az ki sem bújt azóta a házból, nem beszélt senkivel...

- Akkor még nincs semmi baj - állapítom meg.

- De van! - erősködik az asszony. - Mert azt mondta, többet ki a házból nem megy, mert az egész falu őt beszéli, hogy is nézzen ezután az emberek szemébe, mi lesz, ha majd találkozik az elnökkel?...

Túlzott és korai becsinálásnak tartottam az egészet.

- Honnan veszi, hogy az egész falu őt beszéli? Honnan tudja, hogy az elnök rá haragszik?

- Hát egész nap a függöny mögül leskelődött, látta, hogy az emberek jönnek-mennek az úton, mind a házunk felé mutogatnak és kacagnak.

- Ha kacagnak is, az elnököt kacagják, nem magukat - vitázom tovább a nénivel.

- Maga nem ismeri a falusiakat - szögezi le nagy igazságot szólva -, ezek az emberek odahaza, a házukban, az elnök meg a többi vezető háta mögött kárörvendve nevetnek, és magukban nekünk adnak igazat. De hangosan, amikor többek előtt kell beszélni, akkor ellenünk uszítanak, megjátsszák magukat, hogy mi vagyunk a hibásak. Ilyen ez a nép, na, mit csináljunk!...

János bizonyára tudja mindezt, nem tartja fontosnak felvilágosításom folytatását a nép milyenségéről, ő más dologra kíváncsi:

- Na és édesapám hogyhogy öngyilkos akar lenni?

- Úgy, fiam, hogy ivott egész nap, egyszer csak leoldotta a nadrágszíját és azt mondta, ő megy a padlásra és felköti magát.

- És maga ott merte hagyni? Hát hogy merte otthagyni édesapámat ilyen helyzetben?

- Én nem ilyen helyzetben hagytam, fiam. Gyorsan lefogtam, lenyomtam a székre és még töltöttem belé bort. Addig itattam, amíg teljesen berúgott és elaludt az asztalon. Úgy, ahogy volt, ruhástul-csizmástul odalökdöstem az ágyhoz, lefektettem, belenyomtam még két pohárral, s csak azután futottam ki a buszmegállóba, hogy jöjjek be ide segítségért.

- S ha eddig kijózanodott már annyira?... - latolgatja az esélyeket az apját féltő fiú.

Bözsi néni hallgat egy keveset, valószínű, emlékeiben keresgélve felidézi férje hasonló állapotait, majd határozottan mondja:

- Nem hiszem, fiam, ennyi idő alatt lehetetlen, hogy ő kijózanodjon.

- Na, én indulok is a falujukba - jelentem be meglepetésszerűen, amint azt a rám meredő arcokból kiolvashatom.

- Csak ezt ne tegye, az isten szerelmére! - kiált fel Bözsi mama. - Ha magát meglátja a férjem, az meghal azonnal...

Tényleg nem lesz helyénvaló kimennem, jöttem rá kis töprengés után, de nem Jancsi bácsi esetleges agyvérzése miatt, hanem azért, mert ha valóban figyelik a házukat, ennél nyilvánvalóbb bizonyítékot nem is szolgáltathatnék ellenük, mint hogy megjelenek a "tett színhelyén", elég, ha kijövetelemkor valamiért leigazoltat a község milicistája...

- Akkor menj ki te, János - biztatom a szomszédomat -, nyugtasd meg édesapádat, értesd meg vele, hogy ha nem ismeri el hozzájárulását az íráshoz, nem lehet semmi bántódása...

- Mire nem akarná még rávenni a fiamat?! - szól rám haragosan az édesanya. - Kitenné annak, hogy megint rosszul legyen, ha netán, isten őrizz, meglátná úgy az apját?...

Várom, hogy János kikérje magának az ilyen gyanúsítást és kiköszörülje a férfiasságán esett csorbát. De nem teszi.

- Évikém, akkor megkérnélek, hogy menj ki te édesanyámmal...

Éva vagy nagyon bátor, vagy nagyon hallgat a férjére (nem úgy, mint némely nőszemélyek), azonnal helyesel:

- Megyek, János, és légy nyugodt, beszélek én apu fejével, hogy ne csináljon marhaságot...

Azért elláttam Évát néhány taktikai tanáccsal: miket mondjon az öregnek (ne zárkózzon be, mert azzal válik igazán gyanússá, lépjen ki bátran az útra, tegyen úgy, mintha semmiről sem tudna, ha említik neki a cikket, vágjon olyan képet hozzá, mintha akkor hallana róla először, provokálásra ne válaszoljon, a kocsmába is elmehetne, de ne igyon sokat...), vegyék el a nadrágszíját, és ha kell, kötözzék az ágyhoz, amíg teljesen helyrebillen az esze, minden csoda három napig tart.

Úgy számítottuk, hogy mire kiérnek, este lesz, amíg mindent megbeszélnek Jancsi bácsival, késő este, és Éva csak a reggeli busszal tud majd visszajönni. Nincs más hátra, ezen az éjszakán vagy alszunk, vagy iszunk. János aludt...

Mint később kiderült, Senkiföldjefalvára érkeztük után hamarosan Éva is ágyba bújt, az öregbe sehogyan sem tudtak lelket verni, olyan részeg volt, hogy hajnalban is nehezen állt lábra. Arra nem sikerült rávenni, hogy kimenjen a főútra, még a saját udvarán sem akarta mutatni magát, nehogy átszóljon a szomszéd a kerítésen, de határozottan megígérte: nem vet véget az életének. Biztonsági okokból megint leitatták, és utána sehogyan sem akart előkerülni az a ki tudja, hova tűnt nadrágszíj...

A haver valami terepmunkáról érkezett vissza, talán már az első útja hozzám vezetett, azt hitte, újdonságot mond, amikor így kiáltott fel:

- Te aztán jól megcsináltad megint!

Már éppen nem tudtam, milyen áldás hiányzik még a fejemről. Drága kollégám tudta.

- Most azt hiszed, vagány vagy. Szántó Gábor ismét megírta az igazat... Egy frászt, öregem! Különcködés, fenegyerekeskedés, hőbörgés az egész.

Bárgyú beleegyezésnek vélte szótlanságomat, míg hitvesem tapasztalt szeme már látta a veszélyt, felrobbanásom elől kiiszkolt a budira. Mesterem csak most lendült volna bele igazán:

- És merem állítani, hogy tiszta hazugság az egész riport. Amit írtál, az a parasztság szembeköpése. Így nem beszél manapság egy falvainkban élő földműves, aki...

- Ide figyelj, haver - szólaltam meg csendesen, de ellentmondást nem tűrően -, tűnj el az életemből azonnal és végérvényesen, mert úgy rúglak tökön, hogy kiesel a sapkád alól!

- De Gábor, én csak baráti figyelm...

Úgy álltam fel, hogy megértse: nem fenyegetőzöm, ígéretemet hajlandó vagyok haladéktalanul végrehajtani. Köszönés nélkül pucolt el.

Ezt a ziccert nem hagyhattam ki.

Aztán újból jött Bözsi néni, hogy az öreg megint elindult a padlásra. Egyre kevésbé tudtam tréfaként felfogni, hogy írásomnak gyilkos ereje van, ha a tata felköti magát, ennek egyértelműen én lennék az okozója, mert ha nem lépem át soha házuk küszöbét, békésen borozgatna százéves koráig.

- Hát hogy a csudába nem nyugodott még meg? - kérdeztem a szintén ijedt öregasszonyt.

- Már kezdett volna megnyugodni, már ki mert állai a verandára, s akkor szólt neki a szomszéd, hogy az elnök nagyon haragszik... Persze, mert a nép neveti és csúfolja. Ugye, most a határban nem lehet dolgozni, az emberek egész nap a kocsmában ülnek, és mindegyre azt a cikket olvastatják a kocsmárossal... S akkor az elnök emberei mennek és mondják neki, hogy né, a kocsmában kacagja őt a falu... A tegnap egy részeg öregasszony elindult a főúton, s minden ötödik háznál elrikkantotta magát: egyem a drága szívit annak, aki kiírta őket, minden egyes szó igaz az újságban!... Szóval, nincs csend na, az elnököt is egyfolytában hergelik.

- Édesanyám - szólal meg János, akit mintha megint az ájulás környékezne -, mondja meg édesapámnak, hogy ő ne törődjön ezzel, ha az elnök mérges, hát mérgelődjön, édesapámék ne vegyék magukra.

- Az elnök magára a legmérgesebb - nyugtatgat engem is a mama -, többek előtt kijelentette, hogy majd úgy elintézi magát, hogy attól koldul.

- Én már kezdem megszokni, hogy elintéznek, ezért ne izguljon.

Látom Bözsi nénin, erősen fészkelődik benne valami mondandó, és csak azután bökné ki, ha többször is biztatom, mondja már...

- Lelkem, nem lenne olyan jó, hogy írja ki az újság következő számába, hogy nem mi meséltük magának azokat a dolgokat?

Ezt a blődséget biztos, az öreggel ketten sütötték ki odahaza, de Jánosnak és Évának is tetszik az ötlet, mindhármuknak kell magyaráznom:

- Én olyan jó tudnék lenni, csak ilyen hülye nem. Ezzel a közléssel nem tennék egyebet, mint hogy bevallanám: ismerem magukat, s a riport Senkiföldjefalváról szól.

- Gábor, én azt hiszem, mégis jó lenne valami cáfolatfélét lehozni a lapban - vélekedik János -, nagyon kérlek, legalább annyit tegyél meg, hogy közöljétek: ez a riport nem ebből a megyéből íródott.

Éva hamarosan indult Bözsi nénivel, hogy miután az öreg kijózanodik, ismét rábeszéljék, mily szép az élet, én pedig siettem telefonálni Marcinak.

- Baj van, Marci. A legutóbbi adatközlőm végezni akar magával.

- Legyen neki könnyű...

- Neked is könnyű viccelődni, de ha a bácsika kirúgja maga alól a széket, ez az én lelkemen fog száradni!

- Mitől lett ennyire érzékeny, hát nem mondtad meg neki előre, hogy megírod, amit mesél?

- Ezt mondtam. Csak azt nem tudta ő sem s én sem, hogy az érintettek ilyen könnyen magukra ismernek és ennyire megsértődnek.

- Hát, Bébi, meg kell mondanom neked, hogy mások is magukra ismertek. Eddig három helyről érkezett levél vagy telefonüzenet. Tőletek vagy háromszáz kilométerre fekvő faluból jött a figyelmeztetés: tévedett a riporter, mert nem ARO égett el a csűrben, hanem Dacia, egyébként a többi dolog stimmel. Egy másik községből helyreigazítást kértek: a riportban foglaltak mind megfelelnek a valóságnak, de az elnök azelőtt nem sofőr volt, hanem esztergályos. A harmadik helyről is azt jelezték, rendben minden, az információk helyesek, kivéve azt, hogy abban az évben, amikor elvetettek nyolc vagon búzát, akkor nem ötvagonnyit arattak le, hanem csak hármat. Úgyhogy, Bébici, ez a lövésed megint telitalálat volt. Az öregért pedig ne csinálj magadnak problémát.

- Nekem jobban tetszene minden, ha az öreg életben marad, ezért megkérnélek, néhány sorban közöljétek a kedélyek megnyugtatása végett, hogy az utóbbi riportnál nem ebből a megyéből inspirálódtam. Nem tudom, mennyire etikus egy ilyen közlés és hogy lehet-e ezt kijelenteni egyáltalán vagy sem, de az öreg miatt én vállalnám, tehát ezeket a sorokat aláírom.

- Még gondolkozom rajta, Bébi, valamit csinálunk...

- Azokat pedig, akik megorroltak az írás miatt, leültethetnéd ezzel a megjegyzéssel: ha úgy érzik, hogy ingük és magukra veszik, hát majd megnézhetem közelebbről, hogy mennyire passzol.

- Hü-hü-hü, hűj, de hülye vagy... Na rendben, meglesz.

Visszatérhetett Marcikám régi bunyós kedve, mert szóról szóra leközölte, amit javasoltam. A csapatszellem ilyetén helyreállásának igazán örülnöm kellett volna. Nem tehettem. Bözsi mama rendszeresítette Éva életmentő kiszállásait, két-három naponként jött halálra rémülve, hogy megint a sárga földig le kellett itatnia a férjét. (Jóval azután fordult meg fejemben a gondolat: hátha az öreg csak azért helyezte kilátásba ily sűrűn padláslátogatási szándékát, hogy felesége zsörtölődéseit elkerülve, nyugodtan nagyokat ihasson.) Már két teljes hete nem dolgoztam, csak ittam és vártam - illetve fenét vártam, rettegtem attól -, hogy mikor kell mennem temetni az áldozatomat. A pontosság kedvéért: már nagyon sokat ittam és a munkára még csak nem is gondoltam. Nappal ittam, éjjel bántam.

Cseng a telefon, a jóságát, lefekvéskor elfelejtettem kikapcsolni. Persze, ebből a díszes famíliából ilyenkor senkinek sem jut eszébe, hogy bejöjjön és felvegye. Na csengess, amíg megunod. Megunta... Nem unta meg, újból tárcsázott. Muszáj megnéznem, kinek van halaszthatatlanul fontos közölnivalója...

- Halló!

- Jó napot kívánok, elnézést kérek és bocsánat a zavarásért, ha alkalmatlankodtam pillanatnyilag...

Ez Ákos, akit kirúgtak az albérletből... A nemjóját, eltelt a két hét. Ő is erre figyelmeztet, és elmondja, hogy nem kapott másik szobát, onnan ma el kell jönnie, nemsokára itt az este, ő éjszakás a munkahelyén, mondjam meg neki én, hogyan vághat a hideg éjszakának az utcán lévő feleségével és gyermekével... Hirtelenjében azt tanácsoltam, vigye a családját a gyárba, és hagyja reggelig a kapusszobában, majd reggel megyek és próbálok intézni valamit a vezetőséggel... Az édes ebben az volt, hogy amikor először javasoltam a kapusszobát, még nem is tudtam jóformán, mit beszélek, csak valamivel később jöttem rá: ez egy használható ötlet!

Tehát bódult fejjel mondom Ákosnak ezt a dolgot, és hogy legyen egy kis gondolkodási időm, megígértetem vele, még egyszer felhív, amikor a gyárkapuhoz értek. Hirtelen felkiáltok: állj meg, utas, kapusszoba! (A konyhában nejem hangja: "ne ijedj meg, kicsim, csak apád beszél magában".) Kapusszoba... benne az asszony és a kisgyerek. Reggel jönnek be az emberek, a munkások s a vezetőik... Mit keres itt ez a gyerek? Hát azt, hogy szegényeknek nem volt hol aludniuk, mert a házigazda kiebrudalta őket, s a vállalati illetékesek meg süketek és vakok - azaz: voltak mindmáig -, semmibe vették a fiatalember lakáskérését... Ezeket (és még egyebeket) majd szépen elmagyarázom reggel a vállalati vezetőknek, biztosan nagyon érzékenyek lesznek a kérdés iránt, egy évig csak hűsítőt iszom, ha legalább a fél gyár nem fogja duruzsolni: szegény gyerek az éjszaka...

Este felhívott Ákos, mondja, hogy ki van téve a tábla a gyárkapunál, miszerint szeszes italt és gyereket a gyárba bevinni szigorúan tilos, s ő inkább egy kollégája kocsijában helyezné el éjszakára a hozzátartozóit. Mit idétlenkednek ott ezek?!...

Leszaladtam, ízlésesen megkomponáltam a látványt, az asztalt egészen közel húztam a bejárati folyosó ablakához, rátettem a szendergő gyereket, úgy feküdt ott, hogy egy reflektorokkal megvilágított kirakatban sem lett volna szemet szúróbb. Csak el ne mozduljanak onnan reggelig...

Jól sejtettem, másnap a gyárban - és főleg az irodaépületben - a pletyó-toplistán ez a szám vezetett magasan: látta-e a gyereket az asztalon? Olyan előnyös állásból indulhattam, hogy szinte restellettem lejátszani a partit, melynek végkimenetele felől semmi kétségem nem volt. Igaz, egy ideig nyakaskodott a titkár elvtárs, hogy ő nem tud ezen a helyzeten segíteni, de amikor harmadszor vettem a sapkám, hogy akkor megyek a megyei szervekhez, hátha ők tudnak valami megoldást, ha már egyszer itt a vállalatnál képtelenek... szóval, ekkor egyszerre mindent meg lehetett oldani: megígérték, hogy az első lakásosztáskor kiutalnak Ákoséknak egy lakrészt, addig ideiglenesen a vállalat legényszállásán helyezik el őket (még a költözködést is azonnal megszervezték, operatívan és ingyenesen), ráadásul felvették az asszonykát is a vállalat egyik részlegére! Teljes siker...

Néhány esztendős pályafutásom alatt ez volt az első és mindmáig utolsó eset, hogy újságírói mivoltomat felhasználva elintéztem valakinek valamit; talán nem szerénytelenség, ha hozzáteszem: nem is akármit. Végre van egy tettem, amitől a "páciensem" nem áll fejre, nem dilizik be és nem kezdi oldozgatni a gatyamadzagját... Ez olyan szép, hogy nem szabad megírni.