15. FÖLDSZAGÚ EMBEREK

János, a szomszédom parasztgyerekből lett tanárember, idős szülei most is Senkiföldjefalván élnek. Az első rábeszélő munkám nem volt fáradságos, még aznap délután kocsiba vágtuk magunkat, szürkületkor Jancsi bácsi és Bözsi néni boldogan tárták szélesre a kaput rég nem látott fiuknak. Aztán az öregek meggyőzésébe alaposan beleizzadtam...

Jó ideig rólam megfeledkezve örvendeztek egymásnak, majd egyre sűrűbben pislogtak felém a szülék, hogy Jánosuk vajon miért hozott engem is magával, ki fia-borja lehetek. Attól még nem rezeltek be, hogy újságíró vagyok, de jövetelem céljától annál inkább, hallani sem akartak arról, hogy "kitegyem őket az újságba". Nekem nem hitték el, hogy esetleg csak a szavaik kerülnek a papírra, a nevük nem; szerencsére János keményen besegített:

- Édesapámék egész nyugodtan megbízhatnak Szántó úrban, szomszédom, jól ismerem, édesanyáméknak semmi bántódásuk nem lehet, hiszen még a falujuk nevét sem fogja kiírni.

Én bólintottam, hogy így lesz, az öreg soráig teketóriázott, nézte a feleségét, tőle várta a döntést, de az csak a vállát vonogatta, végül Jancsi bácsi nagyot csapott az asztalra.

- Na, el van intézve. Fiam, hozz fel a pincéből egy kancsó bort!

Amikor nagyok a szélesen hömpölygő, ízes szövegelés esélyei, mindig magnót viszek magammal, használatának előnye a beszélgetés pontos és teljes rögzítése (melyhez képest a jegyzetelés vétkezésnek számít), hátránya, hogy a legtöbb esetben újabb félórát vesz igénybe, míg kirázom a riportalanyból az úgynevezett mikrofonlázat. Az előzmények miatt kissé bátortalanul szedegettem elő masinériámat, de fölöslegesen aggályoskodtam, az öregek meg sem kérdezték, hogy mi az. Nekiláttunk hármasban a borozásnak (János nem ivott, mert vezetnie kellett visszafele is), ők ketten meg a páros mesélésnek, egyetlen kérdést sem kellett feltennem. Egymást váltogatva mondták, ami eszükbe jutott, a bácsi kezdte:

- Hát ugye, hatvankettőben jött a nagy fordulat, megalakult nálunk is a kollektív. Különösebb nehézség nem volt a beállással, az emberek általában felfogták, hogy nagyobb földön jobban lehet gazdálkodni, pláne mivel jön a gépesítés.

- Addig mi lóval szántottuk a határt, de azzal sem igen maradt vetetlen föld.

- Na, beálltunk, a lovakat kötelezően be kellett adni, aztán a szekereket is, az ekét, a boronát, ezek a szabad ég alatt szépen elpusztultak. Ez már hiba volt szerintem. Ezeket a szerszámokat a gazdaság nem tudta kellőképp kihasználni, kiadhatták volna leltári áron az embereknek, hogy legalább a háztáji kertjük megművelésében használják... Kezdetben, az első években jól ment a közös gazdaság, mindenünk volt, nem is kellett sokat dolgozni, mégis annyi mindent osztottak, hogy csuda. Aztán az egyik évben elvetettünk nyolc vagon búzát s learattunk vagy ötöt. Ez már nagy hiba. Volt itt régebben egy mérnökünk, az nagyon lelkiismeretesen dolgozott, velünk együtt zsákolt, meg mertem kérdezni tőle, hogy mennyi a gazdaságunkban egy kiló búza önköltsége. Megnézett, hogy falusi ember létemre hogyan kérdezhetek ilyesmit, aztán válaszolt: két lej harminc bani. Aztán mi mázsájáért kaptunk százharminc lejt, tehát az önköltségen alul. Ez szerintem megint baj. Csak a magam nevében beszélek, nehogy azt írja majd, hogy ez az egész falu véleménye. De hogy a kannákba töltött tej literéért a gazdaságunk kettő húszat kapott, s annak az előállítása hét lejbe került, ez már óriási hiba...

- Aztán hoztak valami disznókat, a gabonát feletették velük, mégse fejlődtek jól, tudja az istennyila, miért. Felhagytak a disznókkal, mert nem volt hasznos. Egyre szegényebb és szegényebb lett mind a határ, mind a gazdaság. Nem is tudom, hogy most mi jót mondhatnánk erről a mi kollektívünkről...

- A közös gazdaságban kezdtünk csoportokban dolgozni, az volt az elképzelés, hogy ne legyenek egyéni különbségek, mindenki legyen egyforma, külön senki ne tudjon gazdálkodni s gazdagodni. Itt volt a másik hiba: nem azt kérdezték, te nyomorult, neked miért nincs semmid, hanem azt, hogy neked miért van. Nem a gyengét akarták a magasakhoz emelni, hanem a magasat üssük fejbe! Amikor ez a gondolkozás teljesen megfordul, akkor minden megfordul... Tehát azt mondták, legyen egyenlőség. Aztán az emberek egy része kiment idejében a földekre, ott nyolcvan-száz ember üldögélt, a nap szépen sütött, a gaz nőtt, jó idő volt. Ugyanis várták, hogy az utolsó tag is menjen ki, addig nem dolgoztak. Na, mondom, ez a beszéd! Azelőtt még ki sem volt világosodva, már azt sem tudtuk, hogyan dolgozzunk többet, hogy verjük ki a gazt, amennyit csak lehet, mert az idő telik, s annak a palántának nőni kell, élni kell... Most meg nézz oda, milyen urasan vagyunk, a nap itt mindjárt agyonsüt, azt sem tudjuk, hova bujkáljunk el előle. Déltájban megszólalt az egyik: csak az jőne már, az a felszabadító, az a fél négyes vonat. Az jelezte ugyanis, hogy letelt a munkanapunk, akkor haza mindenki, gátá, megvolt a napszám!... Aztán ki ahogy akart, úgy dolgozott, ha kivágta a gazt, jó volt, ha nem, hadd hogy éljen a növénnyel együtt!

- Pedig ez nagyon szorgalmas nép volt, úgy dolgozott mindenki...

- Abban jártunk mindig, hogy szépek legyenek a földjeink, változtattuk a vetésforgókat, ahol igen kezdett elgyepesedni, ott herét tettünk bele vagy kapásnövényt, úgyhogy annak teremni kellett! Aztán a kollektívben... Tyűj de elkezdtek lopkodni az emberek! Ki amit megfogott. Csak egy szál deszkát lássanak meg. Hát egy nyomtatórudat nem tudtak megőrizni.

- Azt mondta az egyik asszony, ami a tetűnél többet ér, az már valami, s ha megfoghatja, elviszi.

- Hát a másik asszony mit mondott?... Hogy a kollektív aranybánya, s aki nem lop, mind megbánja... Amit meg lehet fogni, mind elviszik.

- Amikor alusznak az őrök.

- S amikor az őrök nem alusznak, akkor meg ők visznek el ezt-azt.

- Én nem tudom, hogyan gondolkoznak a gazdaságunk vezetői. Kapkodnak jobbra-balra, aztán semmi sem sikerül. Ott volt például a cirokseprű, látták, hogy a szomszéd faluban ez jól jövedelmez, elhatározták, hogy mi is ezt csináljuk. Na, leszedték a cirokot, összekötötték s felrakták száradni az egyik épület padlására, mert nyersen nem lehet megkötni, megpenészedik. Alul meggyújtottak egy kétezres gázégőt még ősszel, s úgy hagyták, várták, hogy száradjon meg, és addig vártak, amíg jól megszáradt! Egyik téli reggel megyek ki, még nem is hajnalodott, látom a nagy világosságot, mondom a férjemnek: na, lehet levágni a disznót, mert a szomszédban már perzselik. Hát az öreg éjjeliőr elkezdi ütni a kapunkat, hogy gyertek gyorsan, mert ég a kollektív. Lángba volt borulva az egész épület, égett a cirok s vele együtt valami drága gépek meg a kollektív ARO-ja, amivel a fejesek ki szoktak kocsikázni a földek széléig. Szóval, nem a disznót perzselték. Ott állt a mérnök, az elnök, mindenki, nem mertek bemenni, hogy kihozzák a kocsit...

- Ha a sajátja lett volna, biztos kihozza.

- Fújt a szél is...

- Valakitől még azt is hallottam, hogy direkt nem mentek be, azt mondta az elnök, nem baj, ha elég, legalább kapunk újat helyette.

- Igen, mert ezen kellett volna javítani valamit.

- Azért érdekes dolgok ezek, de hát mit is beszélgessen rajta az ember?... A múlt évben kaptak száz köbméter cserefát, messziről kellett elhozni, még én is mentem a traktorral, hogy hordjuk ide a cserefa legszebbjét, mert a kollektív koporsógyártással akar foglalkozni. Aztán a tagság csúfolódott, én is azt mondtam, ha meghalok, nem innen veszek koporsót magamnak. Közben ahogy vágták ki a fákat, rájöttek, hogy na, nem is gyűl össze elég.

- Hát nem égett el belőle is?!

- Tényleg, abból is el egy csomó. Valahogy kigyulladt... Úgyhogy ezek semmi komoly dologgal nem akarnak foglalkozni... Volt egy istálló, azt is elnézték, nem javították soha, s aztán elrohadt. Ott legalább száz tehén elfért. Annyira elrohadt, dőlt már össze. Az állatokat szerteszéjjel hányták kisebb istállókba.

- Voltak csirkék is, azzal miért hagytak fel?

- Hát én tudom? Pedig az állítólag jól ment...

- Hogy miért hagynak fel mindennel?...

- A múlt ősszel kaszáltam a réten, egyszer kijön egy traktorista oda mellém, ott szántóföld volt. Azonnal megállította a motort, és szépen leült. Én közben vágtam, annyit lekaszáltam, hogy egy gépnek való gyűlt össze. Kijött a másik traktorista, még ki vagy három-négy, leheveredtek, beszélgettek, aztán úgy tizenegy óra felé megindultak, kezdtek szántani. Na, mondom magamban, így már aztán sokra megyünk! Csak magamban mondtam, mert hát nem lehet nekik szólni, ezek is úgy el vannak kapatva...

- Gyűlésen még megmondaná az ember, de azt se nagyon csinálnak. Nem biza!

- A trágyát sem úgy hordják ki, ahogy kellene, ott a földek szélén hever nagy szakaszokban. Kiviszik a traktorokkal a föld szélére, az egyik lebillenti, a másik melléje, egy hektár helyet elfoglalnak vele. Ott aztán elrohad... A tavaly bevetették az egész hegyoldalt törökbúzával, a vaddisznók kitúrták. Na, hamar neki a traktorral még egyszer!

- Hogy fizessenek megint jó sokat a gépállomásnak!...

- S bevetették másodszor is ezzel a gulival, olyan, mint a karalábé, a marháknak nagyon jó, jobb, mint a takarmányrépa. Az szegény bujkált kifele, de a gaz már jóval nagyobb volt, a guli ott pislákolt ki, azt mondja a szomszéd csúfságból: né, nem kell melegágyat csinálni, vigyél ebből a feleségednek és mondjad, hogy káposztapalánta... Abból se lett semmi. Semmi egyáltalán. Az a nagy terület semmit sem termett.

- Na, most mondjam el én! Kiosztották tavaly a részemet, a kapálót. Répát és kukoricát. Megy jól minden, kapálunk rendesen, megkapáltuk elsőre, szép volt a répa, megyünk másodszor, akkor is. Mikor kiástuk, volt vagy három mázsa, kiásatták velünk augusztus végén, hát szeptemberben még ott volt. Mentünk kukoricát szedni, és a répát még nem vitték el, mind olyan volt, hogy már nem volt mit nézni rajta... Amiért megkapáltam a kukoricát... apja, kaptam egy mázsát?

- Ó, dehogy kaptál:

A végelszámolásom: kaptam egy lejt meg két és fél kiló cukrot a kukoricán kívül...

- S a szomszéd három lejt... Ez a mi elnökünk egy volt sofőr, nem ért a mezőgazdasághoz. Nem mi választottuk, hanem kinevezték. Fiatal, még negyvenéves sincs, legényember. Elküldette saját magát a fővárosba egyéves iskolába, aztán hazajött, állandóan kötődött az állatorvossal...

- ...szóval, kezdett parancsolgatni neki...

- ...az szegény el is ment innen valahova nagy nehezen... A szomszéd faluban jól működik a gazdaság, megkérdeztem az elnöktől: te, hogy tudsz a népnek többet fizetni, mint ezek itt nálunk, hiszen nálatok a határ soha az életben nem volt olyan jó, mint a miénk? S azt mondja: ide figyelj, én mindig megnézem, mit veszek be, és csak úgy adok ki, vagyis hogy milyen jövedelmem van és mit költhetek. Itt nálunk pedig megeresztik... aztán nem tudják letenni a bankba az alapot. Nincs meg az a jövedelem, pedig mindenből kéne hogy bejöjjön, ha volna aki vezesse. Könnyen számolnak, nem is nézik meg, sokszor még ki sem mennek a határba. Hányszor mondtam, hogy parancsoljanak a kombájnosoknak: vágják törpére azt a tarlót! Jó magasan vágják, s akkor nincs mit a marhák alá tegyenek. És így nem is tudják jól beszántani, csak felgyúrják a traktorokkal, és amikor kell kapálni, akkor a szalmát kapálja a nép, a kapa rakódik meg, és a gyom ottmarad.

- Itt könnyű elnöknek lenni, mert ez csak azt mondja: na, itt van, ennyi minden gyűlt össze, ebből leadjuk a szerződést, meghagyjuk a vetőmagot, és a többi nesztek, osszátok szét! Azt nem mondja, hogy mit tegyünk a földbe és hogyan munkáljuk meg. A vetést is mind egy lére csinálják.

- Hányszor mondtam, hogy próbáljanak ki egy vetésforgót. Azt felelte nekem a mérnök: maga tudja, hogy nekünk parancsolnak? Irányított gazdaság van, maga tudja ezt?! Akkor is, mondom, mit érdekli az magát? Vesse csak be és nézze meg, ha jól megy, nem lesz baj... De ezzel a mérnökkel nem lehet értelmesen tárgyalni... hűj, de szaporán beszél!

- Nem szereti a népet egyáltalán.

- A nép se őtet. Nem is igen mer odamenni, ahol nagyobb csoportban dolgoznak, mert elég hangosan csúfolják, ha jó füle van, hallhatja...

- Nincs egy csöppnyi szimpátiája a néppel szemben, hogy na, egy kicsit kedvezzen.

- E már nem aztán! Csak maguknak kedveznek egypáran. Nem szól senki se, mindenkinek jól van minden.

- Abban jár mindenki, hogy azt a kicsi sajátját rendezze magának, azt a falásnyi háztájit, aztán a többi...

- Rendezné, ha lehetne. De most csak mindenki ül, búsul és nézi keservesen ezt az időt. Az őszön nem tudtuk felszántani, nem adtak fogatot. Olyan nyűgös ez is, százszor kell elmenni a brigádoshoz. Azt mondtam neki, te, inkább tízszer lekaszálnám s felgyűjteném a gazdaság takarmányát, amiből én csak húsz százalékot kapok, csak éppen ne kelljen titeket instálljalak, hogy adjatok fogatot. Nem képesek az övékét elszállítani, hazavinni, csak amikor félig elpusztult. Hát ez mesterség?! Azelőtt apám úgy csinálta, hogy amikor gyűjtöttük, már jött a szekérrel, csak összenyomtuk egy csomóba, s fel is a szekérre és haza. Akkor volt takarmány.

- A gazdaságban fiatal egy sincs. Senki. Pár év múlva csak a boldogtalanok maradnak a faluban, azok is a háztáji miatt.

- A háztáji személyenként tizenöt ár lehet, ezen kívül egy családnak jár két és fél árnyi lerakodóhely. Az a harminckét és fél árnyi van nekünk is, mind mérik. Már annyiszor megmérték, tiszta csúfság, majdnem minden évben. Mert valaki azt mondta a mérőknek: az, az ottan, én látom, hogy az nagyobb kell hogy legyen, biztos ittatok, amikor mértétek... Aztán ez bement a fejesek fülébe, megint kezdték mérni. Azt mondtam: igaz is, mostanában esős idő volt, lehet, hogy nőtt valamennyit.

- Tiszta kacagás...

- Amikor legény voltam, el akartam menni a testvéreimmel a kollégiumba. Apám azt mondta: urizálni akarsz vagy mit? hát itt nincs mit csinálni? nem kaptok itt magatoknak munkát? hát van szebb dolog a mezőgazdaságnál? van ennél jobb, jövedelmezőbb valami?... És mindannyian itthon maradtunk a föld mellett, pedig nem voltunk éppen olyan buták...

Ezután állítottam meg a magnetofont, a szalagon néhány másodperces csend van, majd pohárkoccanás és egy kattanás hallatszik. (Az érdekes és fontos felvételeket meg szoktam őrizni.)

Emlékszem, szerszámaim elpakolása közben megkérdeztem, hogy hívják a termelőszövetkezet elnökét, bár az ő nevét sem szándékoztam megemlíteni a riportban. Székely Andrásnak, mondták egyszerre. Ez is nagyszerű dolog gondoltam, itt nem jöhetnek majd utólag a "ha én Jóska lettem volna"-szerű fúróval.

Amikor kikísért bennünket, Jancsi bácsi újólag érdeklődött: biztosan nem lesz baj belőle? Hát mondhatom én azt, hogy biztosan? Azzal nyugtatgattam, hogy még a falu nevét sem közlöm, még a megyét sem, amelyhez tartozik, mezőgazdasági sorozatomat eddig is három megyét érintve írogattam. És ahogy elnézem ezt a falut, nem hinném, hogy egyetlen előfizetője is lenne itt az Igazunk-nak.

A riportot csaknem egészében a szalagra rögzített szöveg jegyzőkönyve alkotta, bevezetőként elmondtam, hogy ebben a faluban lehet azonnal beköltözhető házat venni, de nem érdemes, többnyire nagyszülők lakják, a fiatalok úgy elfutottak a városra, mintha kiverték volna őket innen, csak községi postásnak maradt itthon a bugyutábbja; hogy az idős házaspár szívélyesen fogadott, magukról fenntartás nélkül beszéltek, de a községről, a közös gazdaságról csak azután nyilvánítottak véleményt, amikor elhitték, hogy diszkrét leszek, ezért hallgatom el a nevüket.

Félreértések és belemagyarázások elkerülése végett a záró sorokban megkíséreltem egyfajta "használati utasítást":

"Mint láthattuk, bizonyos dolgokra morogva-zsörtölődve emlékeztek, de elégedetlenségük azoké az embereké, akik szeretik a földet és az állatokat, és akik mindmáig kitartottak mellettük. Persze hogy sajnálják, ha valami elkallódott, ha valamiből többet és jobbat lehetett volna termelni, tenyészteni. Talán nem is igazi mezőgazda az olyan, aki mindig mindennel elégedett."

Szükségesnek tartottam azt is érzékeltetni, hogy panaszkodásukat nem a szegénység, nem valami sajnálatra méltó helyzet diktálta, ezért megjegyeztem: a házuk szép, nagy, mutatós, majd így folytattam:

"Mielőtt elköszönnék, megnézzük, miért nem működik a bácsi kiskocsijának féklámpája. Az ezerhármas Dacia az istállóban átvette a tehén helyét. Tulajdonosa arra biztat, inkább azt írjam ki az újságba, hogy eladná, mert Ladát igényelt, nemsokára ki kell hogy váltsa... Elbúcsúzom, ebben a házban lefekvéshez készülődnek, amikor még a kocsma »bezzeg hangos«. Azt mondják, érkezett egy teherautó sör, s azzal még ma este végeznek a falu szomjasai. A helyiségben énekelni szabad."

Aztán rosszat sejtve (hátha valakinek a faluban mégis kezébe kerül ez a lapszám), még mielőtt postáztam volna az írást, átléptem Jánoshoz, kikértem a véleményét: bár nem tartom érdektelen dolognak a kocsi szerepeltetését, ne hagyjam ki mégis azt a Daciát, nehogy ráismerjenek az apjára? Szomszédom elolvasta és azt mondta, maradjon csak benne, esetleg annyit változtathatok, hogy a régi kocsit azért akarja eladni, mert hamar megrozsdásodott, az öreg nem bíbelődik a javításával, inkább újat venne, így kifizetődőbb is számára...

Beírtam a kéziratba ezt a kis módosítást, és egészen megnyugodva elküldtem a szerkesztőségemnek. Mintha a sorozatommal kapcsolatos addigi kifogásaim és hiányérzetem is csökkent volna valamelyest...

Másnap már újabb családlátogatásra indultam, ezúttal városom területén, mert időközben - Marciék gondoskodása folytán - eljutott hozzám egy panaszlevél, melyet az Igazunk-nak címeztek.