14. A TARLÓ MEGKÖZELÍTÉSE

Mi lenne, ha itthagynám az aszfaltot, az irodák, a tömbházak és hivatalos helyek dörzsölt fickóit, és huzamosabb ideig csak a falut járnám, ahol - legalábbis mások tanúsága szerint - az emberek egyszerűen őszinték és dolgosak, ahol az újságíró állítólag közelebb kerül ahhoz a bizonyos éltető, tiszta forráshoz, ahol maradéktalanul élvezhető a természet idegnyugtató, jótékony hatása? Írhatnék egy sorozatot a mezőgazdasági munkák témaköréből, felvillanthatnám a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok életének néhány összetevőjét, a gépesítést, a korszerűsítést, a rohamos fejlődést, az új agrárforradalmat - hát nem igaz, elvtársak?

Csakhogy van itt néhány komoly bökkenő. Az egyik az volna, hogy éppen a tél közeledik, ilyenkor nemigen dolgoznak a földeken. Sebaj, legalább van ideje a parasztnak nyugodtan beszélgetni. A komolyabb gond: hogy nem lesz kivel beszélgetnie. Ugyanis megrögzött városi polgár lévén, vajmi keveset értek a mezőgazdasághoz (helyesebben: halovány gőzöm nincs róla), falvakon igen ritkán forgolódtam, többnyire csak átutaztam rajtuk. Amit a sajtóban, a rádióban meg a tévében láttam és hallottam a mai faluról, a falusi emberről, mindez a témában jártas közvetítők természetes szűkszavúságának, szakszerűségének, szabványnyelvezetének s a többinek a jegyeit viselte. Hogyan pofátlankodhatnék laikusként a specializálódott kartársak körébe? Ahhoz, hogy megjátszhassam a szakavatottat, komoly előtanulmányokat kellene végeznem, s akkor lehetnék én is okos fiú a kérdésben. De erre sem időm, sem kedvem... Na és mi van akkor, ha nem tudálékoskodom, hanem nyíltan bevallom, nem értek semmihez, és felderítő útjaim során igyekszem majd bepótolni hiányosságomat, megtanulni egyet-mást e világ titkaiból? Talán az olvasók között is akadnak egypáran, akik hasonló tudatlanságban sínylődve szívesen társulnak felfedező akciómhoz, még az is könnyen előfordulhat, hogy becsületesen vállalt avatatlanságom és gügyéségem valamiféle charme-ot kölcsönöz a sorozatnak, s ezáltal olvasmányosabb lesz, mint egy pontos, akadémikus szöveg.

Persze, ezzel is óvatosan kell majd bánnom, az rendben, hogy nem akarok nagyokosnak tűnni, de azért értelmi fogyatékosnak sem muszáj lennem például egy ilyen kérdésfeltevéssel: mennyi a búzatermés? - s közben azon a vidéken az ilyesmi meg sem terem. Tehát: ajánlatos lesz lassú tempóban, megfontoltan, tapogatózva haladni...

Azzal kezdtem, hogy vasárnap reggel jóformán találomra elutaztam egy távoli, eldugott községbe, melyről annyit tudtam, hogy lakosai lelkes ápolói a népi hagyományoknak, a táncnak meg a dalnak, hogy bizonyos művelődési seregszemléken sikeresen szerepelgettek...

Dimbes-dombos a vidék, nem látni kiterjedt földterületeket, ami van, arról sem tudom megállapítani, szántóföld-e vagy legelő, zöldséges-e vagy kaszáló, mert mindent hó takar, ide hamar megérkezett a tél. Takaros téglaházak mindenütt, valósággal rajzanak belőlük az emberek az utcára, és mind egy irányba gyalogolnak, a férfiak zöld hímzéses szürke posztónadrágban kapkodják lábaikat a csikorgó havon a templom felé (ezt a menetelést a riportból majd nyilván kihagyom). Hol kezdjem az ismerkedést? Szabályszerűen a néptanácselnöknél vagy a termelőszövetkezet illetékeseinél, esetleg a milicistánál kellene, de ünnepnap lévén, ezek biztos nem dolgoznak, nyugtatom meg magam, mert a hivatalos helyeket, hacsak lehet, kerülni szoktam. Nekem sztorira van szükségem, az úgynevezett életszagú földközelségre. Bemennék a kocsmába, de az zárva, nyitás csak akkor lesz, amikor az emberek kifele jövögetnek az istentiszteletről. Véletlenszerűen bekopogtatni valamelyik ajtón nem merek, ki tudja, mit szokás csinálni errefelé a hívatlan vendéggel. Szánkózó gyerekektől tudom meg, hol lakik az iskolaigazgató, attól meg azt, hogy máris bakot lőttem, a faluban nincs se termelőszövetkezet, se mezőgazdasági vállalat, csupán magángazdálkodás folyik, főleg állattenyésztéssel foglalkoznak. Most hogyan írjak a közös gazdálkodás kiváló vagy bármilyen eredményeiről?... Ennyi baj legyen, megmagyarázom Marciéknak, hogy szántszándékkal kezdtem ilyen helységben a sorozatot, s a kezdetleges, egyéni gazdálkodás gyötrelmeitől haladunk ívelten az ultramodern agráripari csodák gyönyörűségei felé.

A diri bácsi megmutatja, hol lakik egy nekem való paraszt (azaz bőbeszédű, "akinél jártak már a tévések is"), de a megjelölt házban csak a szűkszavú feleséget találom, a gazda elment imádkozni. Ezalatt leszophatom magam, mert a menyecske egy kancsó bort tesz elém s egy poharat, ökör vagyok, iszok egymagam. A háziasszony a virágról szóló közmondás azon átírt változatát ismerheti, miszerint ki a jó bort szereti, rossz ember nem lehet, mert miután fél kancsó nedűt becsülettel és a náluk talán rekordnak számító gyorsasággal elfogyasztottam, megjutalmaz a teljesítményért, kegyesen megszólal, hogy mégis mi érdekelne engem. Hát engem sok minden érdekelne, de egyelőre elővigyázatosan kíváncsiskodom: hogyan megy a gazdálkodás? Azt feleli, mendegélne, csak sok baj van a vaddisznók miatt, tönkreteszik a kukoricát, kiszedik a krumplit, leverik a legelőt..., és pákk, máris megvan a pajzán és vérfagyasztó sztori: a sebzett vaddisznó nekiment az ép, egészséges és jámbor milicistának, és hasogatni kezdte a combját; az emberek kiáltozására az ügyködésébe közben belefáradt állat megfordult és futni kezdett, Rupi meg utána a fejszével, hogy vágjon magának sonkát, ő nem félt; de a disznó nekirontott Rupinak és kiharapott egy darabot a hátából; Rupi és a milicista egy hónapig feküdtek egymás mellett a kórházban, azóta Rupi még a házi sertés közeléből is eliszkol, a rend őre mit sem változtatott magatartásán.

Béla, a ház ura nyugodt, halk szavú ember. Belép, meg sem lepődik, dühös sem lesz és túlbuzgón szívélyes sem. Leül, tölt magának, aprókat kortyol, ma vasárnap van és tél eleje. Nyáron csak étkezéskor lehet letelepedni egy csöppet, mondja a feleség, a nagy dologidőben Béla sokszor éjjel kettőkor fekszik le, hajnali négykor kel, "aki nem a spekulálásból, hanem a munkájából él meg, annak csak így lehet". Kora tavasztól késő őszig több fronton dolgoznak ezek az emberek: a mezőn, a háztáji zöldségesben, az istállóban, ahol négy tehenet és négy borjút kell ellátni. Megéri nekik? Szavaikból azt hámozom ki, nem nagyon: a leszerződött tejért keveslik a pénzt, a borjút két évig kell tenyészteni ahhoz, hogy átvételkor első osztályúnak minősítsék, nem tudják beszerezni a műtrágyát... Valami pénz a szalmafonatból jön a házhoz, mondja a feleség, a kalapkészítő kisiparosok hetven lejért veszik át a huszonötmilliméter széles és negyven méter hosszú fonatot, a falu asszonyai és gyerekei télen még az író-olvasó találkozókon is fonják a szalmát. Béla szereti a kertészkedést is, most azt latolgatja, vásároljon-e fóliasátornak való anyagot, a néptanácsnál fel lehet iratkozni, de mások sem nagyon dulakodnak az előjegyzésnél, egyelőre csak a falu papja jelentette be igényét. (Érdekesnek tartottam, hogy miért éppen a lelkipásztor ismerte fel elsőként a melegágyi zöldségtermesztés lehetőségeit, később ezt a kérdést a riportba is bevettem, de Marcikám simán kioperálta belőle.)

A gazda is haragszik a vaddisznókra meg azokra, akik nem intézkednek kiirtásuk érdekében, akik csak az aszfaltútról nézik végig a terepet és nem mennek a földekig, hogy lássák, minden fel van túrva. A csókák elszaporodásával sem törődnek az illetékesek, az elvetett kukoricát hiába őrizte meg Béla éjjel a disznóktól, nappal megették a madarak... Nemigen vannak magyar nyelvű szakkönyvek, panaszkodik tovább a gazda, a gyomirtó szerek és a műtrágyák használatáról nincs felvilágosítva a jónép, ő maga is csak kísérletezik...

Gondolatban átfutom, miket is jegyezhettem fel eddig, hát baj van. A tablóból hiányoznak a derűsebb színek, melyek ellensúlyoznák az eddigieket (illetve azt a néhányat, melyet végül is bepingálok majd az írásba), csakis így sikeredhetne szép semlegesre a beszámolóm. Megkérem Bélát, mutassa meg az állatait. Kimegyünk, a bocikák valóban csodálatosak, és az istálló sem illik a kezdetleges gazdálkodás képébe, vízvezetéket látok, melyen keresztül villanymotor pumpálja az innivalót (sejtettem, hogy a tehén is iszik, de ennyit!..., azt mondja Béla, egy tehénnek naponta hatvan liter víz kell), fejőgépet, önitatókat, a sarokban egy kaszagépet...

- S aztán a bikával hogy van a dolog - kérdem körülményeskedve a gazdát -, az jön ide, vagy a tehenet viszik oda?

- Sehogy. Mesterségesen termékenyítik meg.

Szegény állat, még ennyi öröme sincs, állapítottam meg sajnálkozva, de vendéglátóim ezen nem búslakodnak, ők az éppen abbamaradó havazást, a felhők mögül előbukkanó napot, a szél irányának változásait figyelik.

Hogy Marciék jobban áttekinthessék a sorozat perspektíváit, a megírt riportot nem küldtem el, gondoltam, még ellátogatok vagy két helységbe, s aztán egyszerre postázok három írást. Vettem a térképet, ha az első utam kelet felé vitt, akkor most kinézek magamnak egy falut az északi égtáj felé, s aztán így megyünk szépen, az óra mutatójának haladási irányával ellentétesen.

Annyit már tudtam, hogy a tehén tőgyét nem a szarva között kell keresni, ott - esetleg! - csak el lehet találni, erre a vakszerencsére azonban még várnom kell, mert második felderítő utamon még tehenet sem láttam. A község postásától arról értesültem, hogy a termelőszövetkezet istállóiban a takarmányhiány miatt kiéhezett teheneket éppen most próbálják valahogy talpra állítani, tehát "nem aktuális" őket zavarnom. Két családhoz merészkedtem be, úgyis a felfedezéseim elejére passzintottam a gyenge magánszektort és háztájit, a végén tündököl majd ugye, a nagyszerű közös.

Szemrevételeztem az elsőként meglátogatott család portáját: az 1955-ben elkezdett ház építése most sincs befejezve; istálló nincs, disznóól van, de üres, a tyúkketrecben három vén tyúk, mellette egy nagy kutya ugat, a kertben két méhkaptár. A házigazda évtizedek óta városra ingázó betanított munkás, a felesége beteges. A kollektivizáláskor nekik nem szóltak, hogy álljanak be, mert nem volt földjük. Két fiúgyermekük városba költözött szakmunkás. Mezőgazdasággal az itthon maradt két öreg egyáltalán nem foglalkozik, azon a kis, huszonkét árnyi háztájin semmi sem terem meg, annyira vizes és sós a talaj. Állatot azért nem tartanak, mert eddig sosem volt anyagi lehetőségük, kellett a pénz a fiúk iskoláztatására, most még ha félre is tudnának tenni valamit, nem mernék vállalni, már öregnek érzik magukat erre...

Na, ezt semlegesítsem, ha tudom! Mert hogy meg kell ezt is írnom, nem vitás, ez a részecske is a faluhoz tartozik; más nézőpontból ugyan (gyárlátogatásaim idején), de már többször láttam ezt a bizonytalanul kétéltű - se nem munkás, se nem paraszt - emberfajtát... Lennie kell ebben a faluban egy olyan háznak, amelyik mellett istálló is díszeleg s benne mozog valami...

Megvan! Odabent az édesanya eteti két, katonaviselt fiát, mindkettő városba bejáró munkás. Az apuka állatgondozó a termelőszövetkezet farmján, azért nincs idehaza, mert - mint már volt szerencsém hallani - éppen vigyázzállásba próbálják parancsolni az elnyúlt marhákat.

Az egyik legény azt állítja, hogy ő véletlenül lett munkás, mert akkoriban mindenki szakiskolába ment, a földtől menekült a világ, ő meg restellte magát a falutól itthon maradni; de most keményen dolgozik idehaza is, szeretné, ha lenne valamije, mire megnősül, "ha csak egy kutya is"...

- Városon nem biztos, hogy tarthat majd kutyát - mondom én is azt, amit már megtanultam.

- Ki akar városba menni?! - kiált fel a legény -, itt a faluban veszek házat, itt nőttem fel, nem megyek innen, nem szeretem a blokkot!

Na-na, ez már említésre méltó kiállás a falu mellett, de még mielőtt elmerülnénk a szövegelésben, meg szeretnék győződni, milyen anyagi alapokra számíthatok "pozitívumként" a riport megírásakor, nézzük meg hát gyorsan az állatkertjüket. A hátsó udvar felé indulunk, tucatnyi tyúkra próbálok nem rátaposni, a galambketrecek alatt haladva ügyesen elkerülöm, hogy a rengeteg galamb valamelyike a fejemre potyogtasson, de az istállóban belelépek... Kilenc juh, négy bárányka és egy nyuszi ül a szénában, az egyik ólban két sertés röfög a moslékba, a másikban egy koca most várja a malacait nagy búsan.

- Látom, sok szép állatot tartanak - mondom az asszonynak.

- Tartogatunk, drága, tartogatunk - feleli -, így vagyunk szokva. Betegek vagyunk, ha nincsen.

- Tehenük miért nincs?

- Volt az is, de eladtuk, nem bírtuk tartani... Volt biza, sok minden volt, mi a gazdálkodással foglalkoztunk mindig, nagyon szerettük a földet, volt is belőle. Na nem annyi, mint a mágnásoknak, az őseink bottal kezdték el az életet, de mindegyikük igyekezett gondoskodni az utódairól... Aztán hatvanban beálltunk a kollektívbe... Nem mondom, már mintha kezdene alakulni a helyzet a szövetkezetben is, de a tavaly még maradt föld parlagon... Tetszik tudni, mi volna itt a megoldás?

- Nem tudom. Micsoda?

- Én megmondom őszintén. Adnák ki felesbe a szövetkezet földjeit a tagságnak. Az a fél, ami az övék lenne, még mindig többet tenne ki, mint az eddigi egész.

Mi az ördögöt csináljak ezzel az őszinteséggel?... Be fogom venni az írásba, én be aztán! Ez is egy vélemény, egy hang a parasztság vegyeskórusából. No de akkor tényleg legyen vegyes, egyelőre az egyensúly még mindig nem tökéletes, valami igazi gazdagság, derűs bizakodás vagy valami ezekhez hasonló kellene a fináléhoz.

Megkerestem a falu legnagyobb, legszebb házát. Az iskola fiatal igazgatója és családja lakik benne. Amit láttam és amit hozzáképzeltem, így fogalmazódott meg a riportban:

"Az iskolaigazgatónak nincs tehene, de néhány év alatt olyan házat rittyentett a főút mellé, hogy nagyvárosba is beillene, három szobát számoltam, csempézett fürdőt csodálhattam meg, a gyerekágyban kéthónapos csecsemőt, központi fűtést... Ők az első családnál nagyobb lendülettel kezdték (mert kezdhették) a házaséletet, a szülők is segítettek (mert segíthettek). A ház körül is alakul a gazdaság, az udvart feltöltötték kaviccsal, szaporodnak az állatok, készül a melegágy... Ahogy elnézem ezt a fiatal házaspárt, megkockáztatnám a jövendölést: hamarabb lesz tehenük, mint a parasztfiúknak."

(Főleg, ahogy a feleséget elnéztem...)

Szóval, ezt neveznék mifelénk "optimista kicsengésű végkifejletnek"... Pfúj! Más megoldás nincs, elkerülhetetlen, hogy erre ne igyak valamit...

- Miért iszol megint, te? Amikor a botrányod volt az öreggel, azt még megértettem.

- Dehogy értetted meg, szivi, akkor is karicsáltál.

- De most miért iszol, mondd meg, miért iszol?!

- Mert... bánatos vagyok.

- Bánatos. Mitől vagy te bánatos?

- Szivi, úgysem értenéd meg...

- Nekem kellene bánatosnak lennem, érted? Nekem... Szóval, miért vagy te bánatos?

- ...Megint kell pisiljek... Hát hiába töltöm be felül, ha alul minduntalan kifolyik... Tényleg. Na látod, szivi, ezért iszom, mert alul folyik. Lyukas. Ilyen, na!...

- Szentséges istenem!

- Tessék?

Mindentudó kollégám megneszelte, hogy terepre járok, jött is hamar kifürkészni, mit főzök boszorkánykonyhámban. Most segíts, haver, mondom neki, né, elmélyülnék a mezőgazdaság meg a falu szépségeinek élvezetében, s mind csak ilyen felemás (fele gond, fele baj) helyzetekkel találkozom. Rögtön közölte velem, hogy abszolút balfácán vagyok, mért olyan dolgokba ütöm az orrom, melyekhez semmi közöm nincs. De ha már ilyen lehetetlenül és nevetségesen választottam témát, miért kellett pontosan az állattartást és a háztáji gazdálkodást piszkálgatnom, hiszen itt mindig akadhat probléma, miért nem kerestem meg a döccenőmentes, teljesen sima területet, mint amilyen például a gyümölcstermesztés? Az a fa nem kér enni, inni ad neki a drága jó anyaföld, s ha nem is tejel mindennap, mint a tehén, csak egy évben egyszer, de több fa rengeteg gyümölcsöt jelent, ami viszont egészséges, hacsak nem lesz belőle túl sok pálinka - okított a haver és elirányított a faiskolába, ahol szép csemetéket láthatok majd, s felcsíphetek egy vonalas, vitamindús, vitathatatlanul pozitív anyagot.

Azzal kezdődött, hogy a főfarmer nekilátott sorolni a kora tavasszal sorra kerülő munkálatokat: kétszer kell permetezni, műtrágyázni, a dugványokat leszedik és előkészítik a talajt, tárcsáznak, majd a másodéves fákat csapra vágják... Hűha, hüledeztem, jobb lesz, ha azonnal és töredelmesen bevallom, hogy én még csak csapra verésről hallottam. Kértem, kezdje elölről, vagyis a magtól. Onnan kezdte, de túl nagy lépésekben haladt: a magot valami vadonciskolába vetik, egy év múlva beoltják, de a magról való szaporítás ritkább, inkább importálják az alanyokat, és ezeket a dugványtelepen szaporítják, aztán ezt is beoltják... Sejthette, hogy az alannyal van valami bajom, kiment és behozott egyet, azaz két olyan sáros és gusztustalan gyökeret, hogy habozás nélkül félrerúgnám, ha egy ösvényen belebotlanék. Azt hittem, viccel, amikor büszkén felmutatva a gallyakat lelkesen felkiáltott: ezeket Angliában nemesítették ki, mi Belgiumból importáljuk. Ezeket?!...

- Milyen gyümölcsöt termesztenek itt? - térek át nagyot ugorva a számomra ismerősebbnek vélt kérdésre.

- Prímát!

- Jó-jó, prímát, de mi az? Alma, szilva?...

- Különböző csemetéink vannak: alma, körte, szilva, cseresznye...

- Mikor lesz ezeken gyümölcs?

- A termőrefordulást kérdi?

- Így is lehet mondani...

- A termőrefordulás az egyiknél hamarabb a másiknál később következik be. Régebben három évig tartottuk, akkor koronát is formáltunk a fának, most mint suhángot adjuk el kétéves korában, aztán úgy alakítják a koronát, ahogy akarják.

- A termelőnek jó az, ha nincs a fának koronája, ha csak kétéves az a hogy is mondják..., a husáng?

- Nem husáng. Suháng...

Nos, így mozogtam a döccenőmentes, sima területen, így csipegettem fel a vitamindús anyagot. Érthető, hogy e látogatás beszámolójából bármit kanyaríthattam, csak vívmányriportot nem.

A három írást még mindig nem küldtem el a szerkesztőségnek, éreztem, hogy ezekkel túlzottan vérmes reményeket nem ébresztek fel Marciékban szerencsétlen sorozatom kilátásait illetően. Talán mégis tanácsos lenne már az elején felvillantani: vannak jól és kiválóan működő mezőgazdasági termelőszövetkezetek.

Több napon keresztül figyelmesen böngésztem a helyi lap agrárhíreit, míg végül megtaláltam, amit kerestem: az egyik szövetkezet zárszámadó közgyűlésén kiváló eredményekkel büszkélkedhettek a vezetők. Vajon nem kacsa ez is?... Egy illetőt azzal a váddal állítottak nemrég a bíróság elé, hogy november közepén kukoricát lopott X. falu határában, az ügyben szemtanúkat is meg tudtak idézni. Aztán a vádlottat mégis felmentették, mert bizonyítani tudta, hogy a tanúk "hamisan vallottak": felmutatta a bíróságnak az újságot, mely szerint X. faluban befejezték a kukorica betakarítását, és október harmincadikáig minden csövet a silókba szállítottak. Van még hitele a sajtónak...

Kiszálltam leltárt készíteni a kitűnő eredményekről. Az újsághír igaznak bizonyult, ügyes, szakmáját értő és szerető társasággal ismerkedhettem meg, az elnök, a mérnök, a főkönyvelő mind-mind belevaló gyereknek látszott, ők a tagság szorgalmát, a mezőgépészek áldozatkészségét hangsúlyozták, a tagok pedig, akikkel később beszélgettem, a szövetkezet vezetőinek rátermettségét, tudását, szervezőképességét. (Aztán a riportban ki is emeltem ezt a kölcsönös elégedettséget, mint a gazdaságosan működő termelőszövetkezet egyik ismérvét.) Miután a vezetők felsorolták a gabona- és zöldségtermesztésben elért teljesítményeiket, megkérdeztem, foglalkoznak-e állattenyésztéssel. Úgy néztek rám, mintha sajnálnának, mintha legalább annyit illett volna tudnom, hogy ilyesmit ne kérdezzek, legalábbis ne ilyenformán. Elnéző mosolygások kíséretében világosítottak fel, hogy tehenészetük országszerte ismert és elismert, az elsők közé tartozik, a teljesen gépesített farm importált osztrák teheneinek a tejhozama is jelentős, de a fő cél itt az apaállatok nevelése, az egész állomány törzskönyvezett, tesztelik őket... - s itt abbahagyták a magyarázatot, talán arra gondoltak, ez már túl magas lenne nekem, hadd higgyem azt, hogy Riskáék sofőrvizsgára készülnek. Pedig véletlenül konyítok valamicskét a marhák teszteléséhez, a teheneké sem lehet olyan nagy dolog...

Fehér köpenyes fiatalasszonyok (állatorvosok, technikusok) kíséretében belépek az egyik istállóba, és az itteni etikett szerint nem engem mutatnak be a teheneknek, hanem azokat nekem: ez Ella, az Piroska... Ellával szemközt két tehén leheveredett, előttük a takarmány, békésen rágcsálnak. Ezek fekve esznek? - kérdem, bár ne kérdeztem volna. A kísérőim tüzetesen végigmérnek, s ha már ez a helyzet velem, az egyik hölgy türelmesen elmagyarázza, hogy a tehén kérődző állatfajta... Komolyan mondom, ezt azért tudtam! Csak az előtte lévő takarmány zavart meg, nem tételeztem fel, hogy nekifog visszaböfögni a gombócokat, amikor még előtte a kaja.

Miközben oktattak, végigsétáltunk az istálló közepén, kétoldalt a tehenek - akár egy unalmas divatbemutatón a cukorkát szopogató asszisztencia - álmos tekintettel kísérték felvonulásunkat. A gondozók kezdték behordani a takarmányt, hogy ne legyünk útban, átléptünk a tehenek mögötti "sétányra". A közelünkben álló két jókora bocira izgatóan hathatott az érkező papi látványa, serkenthette anyagcseréjüket, mert egyszerre nekifogtak cserélni - hátul. A kíséretemet képező hölgyek szeme meg sem rebbent, pedig egyméteres körzeten belül két helyről is potyogtak a hatalmas palacsinták, amit én közepes erősségű földrengésként érzékeltem.

- Na, jó helyen álltunk meg - szóltam, hogy zavarom leplezzem.

Értetlenül néztek rám, nem tudták, hogy a műveletet, melyet ők évek óta naponta látnak, én akkor szemléltem meg először, s egyből ilyen szédítő közelről, páros mutatványként.

A többit - a szakmai magyarázatokat, az elért eredményeket - megírtam a riportban, akárcsak azt a szeretetet, amelyet ez a szakember-gárda táplál az állatok iránt: nem tudtak elmenni egy tehén vagy egy boci mellett úgy, hogy meg ne simogatták, meg ne paskolták volna.

- Bébi, hallod, amit mondok?

- Kissé recseg a készülék, beszélj hangosabban!

- A négy riportodnak osztatlan sikere volt a szerkben, indítjuk a sorozatot. Különben az egész ötlet jó, ha a következő részek is ilyen változatosak lesznek, megírtad életed fő művét. Nem bánnám, ha megint egyszerre küldenél vagy hármat-négyet. Egyébként helyrejöttél?

- Miből?

- ...Csak vicceltem. Örvendek, hogy megint kezdesz bemelegedni. Várjuk a folytatást!...

Gondoltam, most már lassacskán ideje lenne szert tenni valamicske hozzáértésre, nem lehetek végig olyan hülyegyerek, mint a faiskolában meg a tehenészetben voltam. A sertések keresztezésével és szaporításával foglalkozó farmra készülődve elővettem a mezőgazdasági lexikont, és elolvastam az idevágó címszavak alatti magyarázatokat, mivelhogy addigi ismereteim a disznókról csupán a levágásukkal kapcsolatos néhány alapvető tudnivalóra korlátozódtak. Kellemes meglepődésemre, a szakszöveg nem volt lapos és érdektelen, felfedezni véltem egészen más témakörből ismerősként rám kacsintó jelenségeket. Azt írja például a szaporodásról (hát nem szívlelhetnék meg mindezt a huszonéves lányaikra szigorúan felvigyázó és a fiaikat felületesen elcsatangolni hagyó szülők?!): "A párzási vágy felébredését a kocánál rühedésnek nevezzük. Ez csak rövid ideig, 12-16 óráig tart, és bizonytalan időben tér újra vissza sokkal kisebb mértékben, úgyhogy újból való megrühedését, főképp a nyugati kultúrfajtáknál alig vesszük észre. A hágatás kétféleképpen történik: vagy szabadon falkában, amikor a kan annyiszor és annyi kocát hág, illetve bugat meg, amennyit képes és amennyi rühedő koca akad, vagy pedig otthon tartjuk a kant, és mindennap csak egy rühedő kocára eresztjük... Míg a falkában a kan három év alatt kimerül, az istállóban egyenként hágva meg a kocákat, hat-nyolc évig is használható..."

Vagy a másik, emberekre nagyon is vonatkoztatható (legalábbis megfontolandó) tanulságos megállapítás-sorozat: "A kultúrfajták általában csendesebbek, de azért minden egyes fajtában találunk különböző természetű állatot, és legtöbb esetben az állattal való durva bánásmódra vezethető vissza annak rossz természete. Számos olyan sertésfajta, mely egyik-másik tekintetben messze kiválik a vidéken honos sertésfajták közül, csakis úgy honosítható meg, ha keresztezéssel oltjuk be ezekbe azon fajta jó tulajdonságait, mert a takarmány, éghajlat, istálló, amit neki adhatunk, nem felel meg azon importált fajta igényeinek, de a honos sertésekkel párosítva utódai jobban alkalmazkodnak a gazdaságban meglévő viszonyokhoz." S a többi!...

A farm istállóiban a kismalacok, a süldők, a kocák és a kandisznók többnyire csendben, békésen heverésznek rekeszeikben, az általában tiszta betonpadlón. De ahol a lefolyó eldugult, ott nagy a kosz és a bűz, a kocák teste fekete a latyaktól. Ezt a riportomban kifogásolni fogom, mert a lexikon szerint: "Az istálló legyen tisztán tartva. Főképp az angol fajta sertések... (erre a farmra is ilyeneket importáltak) ...igen megkívánják a tisztaságot. A sertések tisztogatása nincs szokásban, bár az angol fajtákat hazájukban rendesen tisztogatni és mosni szokták, és kétségkívül, ez fejlődésükre és hizlalásukra jó hatással van." Úgyhogy, azért mondom...

Az éghajlattal nem lehet különösebb gondjuk a sertéseknek, a legtöbb istállóban szellőztetőberendezés van, fűtőtest és fűtőlámpa. A víz csöveken érkezik az itatóvályúkba - ahol működik a berendezés; mert ahol nem, ott egy kicsit visítanak a malacok. A szakszerűen elkészített takarmányliszt majdnem mindenütt az etetővályúkban látható - leszámítva azokat az istállókat, melyekben a takarmányfeldolgozó vállalat hanyagsága miatt két napja üresek a vályúk, itt a malacok erősen visítanak.

- A malacokat teszteljük - mondja a mérnök arra, amit a lexikon így nevez meg: mustráljuk.

- Ezekkel mi lesz? - mutatok a szoptatós kocák istállói mellett fekvő több döglött kismalacra.

- Régebb elégettük. Most minden anyagot újrahasznosítunk. Megfőzzük a malacokat levesnek, és megetetjük a kocákkal.

- Megeszik?!

- De még hogy! Csak azt látná...

A lexikon másról is tud: "A szoptató anyadisznók között előfordul, hogy saját kismalacaikat felfalják. Ezen szokás valódi okát biztosan megállapítani nem sikerült, s így ellene sem tehetünk mást, mint hogy ha észrevesszük, hogy egyet is felfalt volna, az ilyen anyadisznót a tenyésztésből kizárjuk." Hát nem bűbájos? Ha a csemetéjére pislogva csöpögni kezd a nyála, már ki is taszították a közösségből! Teljességgel méltányos eljárás.

A mérnök bekísér abba az istállóba, ahol a nagy esemény zajlik - amikor zajlik. Mély sajnálatomra, a rühedő kocák elkülönített rekeszekben várakoznak, a kandisznók máshol heverésznek. A kanokat itt igen nagyon megbecsülik (nem úgy, mint máshol), fontos a jóllakottságuk, a csend, az alvás, (ej-ej, szivi, ide elhozhattalak volna), ezt még a rühedő kocák sem zavarják. A mérnök össze akar hozni egy randit a kedvemért, kinyitja a megfelelő ajtókat, és egy bottal addig üti agyba-főbe az álmából felrugdosott kandisznót, amíg bemegy a hárembe. Sejtettem én, hogy így nem fog menni a dolog, a koca hiába röfög neki kedélyesen, kani rá sem hederít, a mérnök magyarázza a bizonyítványt: este lesz neki több kedve... Neki is este? Szerintem a szabad falka hiányzik s a kényszer van pluszban. Visszarugdossuk a helyére...

E látogatásomról szóló tudósításom elkészítésekor intenzíven átélt szubjektív élményeimet és a lexikonból tanultakat kiegészítettem a farm számokban is kifejezett eredményéivel és egyéb vívmányokkal. A szerintem nagyfokú érdeklődésre számot tartó és a mezőgazdasági szférán túli okulásokat is magába foglaló riportomat - mint ízléstelent - Marciék nem közölték a lapban. A minősítés és a riport visszatartásának ötlete Andrástól származik, rovatvezetőm csupán abban ludas, hogy egy halovány ellenvetést sem kísérelt meg főnökével szemben.

Még a malackodó írásom visszautasítása előtti lendülettel jártam tovább a falvakat. Buzgóságomat nem hirtelen törte meg a hír, hogy megint a szemétkosárnak dolgoztam, töredezett az szép lassan és fokozatosan addig is, terepútjaim során és főképp a tapasztaltak megfogalmazásakor.

Az egyik termelőszövetkezetben a hatszáz tehén közül vagy négyszáz tébécés, a tervadósság főleg a tejhozamot illetően jelentős, az előirányzott mennyiségnek körülbelül egyharmadát préselték-facsarták ki az állatokból, az elmúlt év bizonyos hónapjaiban egyszerűen nem volt takarmány, most sincs. És a takarmánygond csak ezután lesz rettenetes, mert - felsőbb utasításra - újabb, ezerkétszáz férőhelyes tehenészetnek építik az istállóit...

A kies dombon szomorkás-vasárnapi hangulatot ébreszt péntek délelőtt az úgynevezett építőtelep. Sehol egy lélek az éppen nem épülő helyiségek körül, a felvonulási épület egyik irodaszobájában unatkozó kisasszonyt találok, azt mondja, az építők képviseletében ásítozik itt, közben vacogva csipeget egy tortaszeletet. Bajuszos férfi érkezik, bemutatkozása rendhagyó:

- Engem csúfolnak errefelé a jövendő tehenészet vezetőjének.

Aztán azt kérdi (miért tőlem?), hogy vajon milyen sürgősebb dolga akadt az építővállalatnak, mert így kifutnak a határidőből. Pontosan még arra sem tudnék válaszolni, mi marad majd a tavaszi hóolvadás után a félig kész és fedetlen épületekből.

Megkeresem a szövetkezet elnökét, és megkérem, mondja meg, mi az, ami jól sikerült a tavaly. Kertelés nélkül vágja ki: jól nem ment semmi. Három árvíz és egy jégverés boldogította őket, az árpánál és a búzánál a hektáronkénti hozam körülbelül a szokásos felére sikeredett, a kukoricának és a cukorrépának is elvitte felét a sok természeti csapás. S hogy a tagságnak mégis van mit aprítani a tébécés tehenekből kicsavart kevéske tejbe, az a mellékgazdaságnak köszönhető: egérirtó csoport járja a megyét, az asszonyok kosarat fonnak, ládákat szegeznek, téglát vetnek... Kezdem érteni, miért kell az ipari vállalatoknak saját farmokat létesíteniük, s azokon zöldségtermesztéssel meg állattenyésztéssel foglalkozniuk: mert a falusi termelőszövetkezetek az ipari termékek gyártására hajtanak rá, a paraszt nem az élelmiszerek előállításával keresi meg a pénzét, hanem fon, szegez, fűrészel...

Pedig ott a falon, az elnök feje felett az aktuális, friss lozinka, melynek szövegével történetesen maradéktalanul egyetértek:

        MEZŐGAZDASÁGI DOLGOZÓK!

ERKÖLCSÖS, IGAZSÁGOS ÉS SZÜKSÉGES:

A FALVAK LAKÓI TERMELJÉK MEG S NE

A VÁROSOKBÓL SZEREZZÉK BE

A MEZŐGAZDASÁGI ÉLELMISZER-TERMÉKEKET.

SZÜKSÉGES, TERMÉSZETES ÉS MÉLTÁ-

NYOS KAPCSOLAT: A FALUNAK SZÜKSÉGES

IPARI TERMÉKEKET A VÁROS, A VÁROSNAK

SZÜKSÉGES MEZŐGAZDASÁGI TERMÉKEKET

A FALU SZOLGÁLTATJA.

Mit írjak erről a termelőszövetkezetről? Hogy az egyetlen részlege, amely teljesítette a tervét, az a jellegétől idegen melléküzem volt?...

Hiába indulok derűsen és a csupa jó meg szép dolgok feljegyzésére kihegyezett írószerszámmal a mezőgazdasági egységekbe, a helyszínen egykettőre beindul lelombozódásom fokozatos és biztos folyamata. Már a termelőszövetkezet irodája lehervasztóan ronda, a falak koszos-szürkék, lepattogzott róluk a festék, a függöny nélküli ablakok maszatosak, a folyosón elhajigált szivarcsikkek, ételmaradékoktól koszosak az asztalok, a villanyégő körül törött üvegbura, az elnököt nemrég operálták, a huszonhat éves mérnöknő nem tud férjhez menni... Mindezzel tökéletes összhangban van a gazdálkodás milyensége: az elmúlt esztendőben csak elvetették a paradicsomot, a petrezselymet s a karalábét, aztán nem kelt ki, bárhogy lesték; a zöldborsó kibújt, de beérés előtt kiszáradt, mert nincs öntözőberendezés; a tehenek itt is alig csurgatnak-csepegtetnek össze valami tejet, túl nagy állomány fenntartását várják el a szövetkezettől ahhoz képest, hogy mekkora a legelőjük és a kaszálójuk; a fejőgépeket nem tudják használni, mert hiányoznak valami csapok... A mérnöknő a városból jár ki naponta a munkahelyére, reggel jön, délután megy, de néha már délelőtt tízkor lelép, mert "túl hozzászoktak itt ahhoz, hogy engem bármikor meg lehet találni". Persze, ezt csak úgy mellékesen hozza a tudomásomra, nem mintha valami távoli kapcsolatban is volna a lemaradások okaival... Amihez nagy reményeket fűznek a szövetkezetiek: mellékfoglalkozásként beindult az öntödéjük, kulcsokat és apró fémtárgyakat gyártanak. Nem lenne jobb, ha ezek a szakik főfoglalkozásként inkább egy öntözőberendezést eszkabálnának össze, és megjavítanák a fejőgépeket?

Számomra a nagy kérdés ismét ez: milyen riport lehet e tényállásból? Ezúttal ha megpróbálom elhallgatni a kudarcokat, és nem firtatnám az eredménytelenségek okait, hát nem maradna semmi.

- Halló, te vagy az, Dugó?

- Igen.

- Rég nem traccsoltunk egy kicsit. Nem ugranál be a Sóhajtásba?

Aha, kellene egy-két információ; mi?

- Nem ugrom be, Ödi, abbahagytam a piálást.

- Na ne viccelj!

- Nem viccelek.

- Hát akkor iszol hűsítőt.

- Attól fosok.

- Szóval, nem jössz?

- Ne haragudj, nincs kedvem. s nem is érek rá. Szevasz!

Kiveszem a hűtőből a vodkámat, békésen, veszélyek nélkül szopogatom az üveget. Így lesz az emberből zugivó.

Az egyszer már bevált módszerhez nyúlok: kinézek a helyi újságból egy feldicsért mezőgazdasági termelőszövetkezetet, valami melegházuk van, annak a termelési tervét teljesítették túl döbbenetesen a kinyomtatott szöveg szerint. Reményteljes lendülettel indulok is, amilyen gyorsan csak lehet.

A túlteljesítéssel nem is lenne baj, csak sajna, a melegházakban nem a zöldségtermesztés eredményei a kimagaslóak, amint azt balgán feltételeztem, hanem a virágtermesztésé. Az eredetileg zöldségek előállítására épült melegházak nagyobbik részén most szegfűt látni, kálát, cserepes virágokat, szoba-dísznövényeket.

- Spórolnunk kellett az energiával - világosít fel a brigádvezető technikusnő -, a virágok nem annyira hőigényesek, mint a paradicsom, az uborka meg a paprika.

- Én szeretem a virágot is, de sajnos, nem tudom megenni. Jobban örvendenék a piacon a több zöldségnek.

Okoskodásom felingerli a hölgyet.

- Kérem, nekem fizetnem kell valamiből a munkásokat!... Duplájára emelkedett a fűtőanyag ára... Az uborka elpusztul huszonöt fok alatt, ezt télen nem tudjuk biztosítani... Nekünk havonta előre megállapítják, mennyi tüzelőanyagot használhatunk. Előfordul, hogy a december viszonylag meleg, kevesebbet tüzelünk, mint amennyit adtak, de jöhet egy nagyon hideg január, és nem engedik, hogy felhasználjam azt, amit az előző hónapban megspóroltam. Jobban tudnánk gazdálkodni a fűtőanyaggal, ha egyéves adagokban gondolkozhatnánk.

- Szóval, ráfizetéses lenne a zöldségtermesztés?

- A terv túlteljesítése csakis a virágoknak köszönhető, a paradicsommal és az uborkával a tavaly is pirosban jöttünk ki.

- Pirosban? Ez mit jelent?

- Vagyis a felvásárlási ár kisebb volt, mint az előállítási költség... Azért ez a felvásárlási ár is lehetne nagyobb, tőlünk a begyűjtők három lejért vitték az uborka kilóját, és az üzletben kilencért árulták, a paradicsom kilójáért kaptunk nyolc lejt, s a vevőnek tovább adták tizenötért. Hát nem sokkal jobb kereskedőnek lenni, mint termelőnek?!

Szétnézek a gazdaság udvarán, s a közben feljegyzett kérdéseimmel bemegyek az elnökhöz, Albert Ignáchoz.

- Szép virágok vannak a melegházban - kezdem ily módon, mert nem szabad egyből nekimenni az embereknek durva vagy kényes kérdésekkel.

- Valóban, a melegházi virágok igen szépek.

Ezt a típust már ismerem, meg vagyok áldva! Ő a valóban elvtárs, ha megszakadok, sem tudnék olyan kérdést kitalálni, amire ne ezzel kezdje a választ: valóban...

- Láttam, melléküzemként beindítottak egy nagy fémforgácsoló műhelyt, erre miért van szükség?

- Valóban beindítottuk, ebben a miniüzemben varrógépekhez gyártunk tűlapokat.

- De én nem tűlapokkal táplálkozom!

- Valóban, az elvtárs nagyon jól emelte fel a problémát.

Mit csináltam én a problémával?... Ja, ez tükörfordításban használja, amit a gyűléseken hallott. Hát már a falusi ember is így kifacsarja a nyelvét? Ha a riportban szó szerint idézem ezt a probléma-felemelést a sajnálatos lingvisztikai jelenség érzékeltetése végett, megint a fejemhez vágja a haver vagy valaki más, hogy gúnyt űzök az anyanyelvből.

- Tehát miért van szükség erre a mellékfoglalkozásra?

- Valóban azért kell, mert nélküle még a vetőmagot és a műtrágyát sem tudnánk megvenni.

Tegyünk egy kísérletet, kérdezzek úgy, hogy ne tudjon helyeselni, már idegesít ez az örökös "valóban".

- A teheneik szép soványak.

- Valóban, a tehenek szépek és soványak, a tejhozam a tervezettnek megfelelően alakul...

- Miért nem lehet a melegháznak egyéves adagban mérni a tüzelőanyagot?

- Valóban nem lehet, mert a törvényeket nem lehet meghágni.

- Esetleg áthágni... - figyelmeztetem, hátha csak nyelvbotlás volt.

- Sem áthágni, sem meghágni nem lehet! - szögezi le kiábrándítóan, az sem vigasztal, hogy elfelejtett valóbanozni.

Na, Ignác, jól meghágtad a tiszta-forrás teóriámat!...

Alighogy megjelent az ingázó falusiakról szóló írás, szakmai őrangyalom már jött is, azon melegében elmennydörögte kifogásait:

- Mi ez a naturalisztikus szenny? Hát nem hallgatsz rám, haver? Minek kellett leírnod, hogy a szegény paraszt három tyúkja esik össze a vénségtől? S megint nekifogtál jópofáskodni, hogy lefosnak a galambok és belelépsz a juhkakába... Ezek üres szellemeskedések, rejtőjenősködések, ez nem egy komoly írás. És akkor még komolyan veszed annak a vénasszonynak is az őszinteségét. Felesbe a földet, mi? Majd még megkérdik tőled, hogy csak nem akarnád te is visszaforgatni a történelem kerekét... Hiába beszélek én neked?

Ezt a havert felbiztatta volna valaki, vagy saját kezdeményezésére lakik bennem állandóan? És vajon nem azért csinálja az egészet, hogy elhitesse velem: sürgősen be kell adnom a lemondásom. Hát ha a vadászterületem kizárólagos birtoklására pályázol, akkor illúziókat táplálsz magadban, haverkám. Azt hiszem, hamarosan kiiktatlak az életemből, barátocskám...

- Gábor, elfogyott a kosztpénzem.

- Váljon egészségedre!

- Ha nem adsz, nem lesz mit együnk.

- Mennyit adjak még, szivi? Mi az öregistent csinálsz te a pénzzel?!

- Én csak az ételre költök. Nem hiszed? Mit akarsz, írjak fel mindent?

- Igen, írjál fel minden kiadást, lássuk, hol folyik el a pénz!

- Szóval ezt akarod? El akarsz számoltatni, mint egy cselédet? Hát ide jutottunk?...

- Ide jutottunk, hogy pocsékolsz! Minden marhaságot összevásárolsz, egy kicsit belenyalunk, aztán dobjuk ki, mert ránk rohadt.

- Egy utolsó cseléddel nem bánnak így, gyanúsítasz... elszámoltatsz...

- Azt nem értem, hogy akik fele ennyi fizetésből gazdálkodnak, mint mi, na azok hogyan is létezhetnek még egyáltalán... hogyhogy nem fordultak még fel...

- Hát ezt is meg kellett érnem... hát mi vagyok én?...

- Fejezd be a bőgést!

Nem fejezi be. Leteszek az asztalra három százast, nem rakja el. Még szipog. Na szipogj! Bemegyek a szobámba, bekapcsolom a rádiót... Egy óra múlva kimegyek a konyhába vacsorázni, meg tudom teríteni az asztalt, a pénzt már eltüntette.

Mit tegyek ezzel a süket sorozattal? Ostobaság volt belevágni anélkül, hogy előzőleg kiszimatoltam volna, mi vár rám. Ez az örökös egyensúlyozás egyrészt veszélyes mutatvány, ha nem is annyira, mint a kötéltáncos esetében, aki lepotyoghat, de fenyeget az ellentétes mozzanatok kiegyenlítődésével járó semmitmondás, a lényeges és fontos dolgok elkenése, elhomályosítása. Másrészt pedig borzalmasan undorító. Bemegyek a műhelybe, ott ezt látom: a mezőgépészek lelkesen és lendületesen isznak, közben olykor-olykor, unottan és kényszeredetten javítanak valamit a traktorokon. Ha ennek az információnak kiejtem a közepét, ez marad: a mezőgépészek lelkesen és lendületesen javítanak valamit a traktorokon. Nyilván, ez a kép abszolút problémamentes, esetleges megjelenése a mezőgépésznek sem okoz fejfájást, és az én igazmondásomat sem kérdőjelezi meg egy reklamáció vagy a kivizsgáló - mert hazudtam. De ha a lelkiismeretemre hallgatva azt írom le, amit láttam, könnyen előfordulhat, hogy - legjobb esetben - ismét öt hónapig kell bizonygatnom jóhiszeműségemet, észrevételezésem valós voltát, bírálatom építő szándékát... Ám legyen! Inkább megyek büszkén a kivizsgáló bizottságok elé, mintsem megérdemelten köpdössem le önmagam. Nem vagyok én kozmetikus, hogy a ráncok, a pattanások és a mitesszerek művi eltüntetésével foglalkozzam, hogy szépítgessem a dolgok pofázmányát. Ezzel a kérdéssel egyáltalán nincs mit tovább vacillálni.

De ez a sorozat akkor is vacak, hiányzik belőle valami...

- Bébi, amit küldtél, megint príma, jöhetnek a következők.

...

- Vár a söröd, Dugó, jössz már?

...

- Mondd meg, hogy nézel ki!

...

- Vigyázz, haver, figyelnek...

Mi hiányzik belőle?... Ami eddig összejött: néhány termelőszövetkezeti elnök többé-kevésbé őszinte nyilatkozata a gazdaság helyzetéről, egy-két félszegen vagy félénken megszólaló paraszt és idétlenségem az új környezetben... Vagyis ezek a felülethez és a felületességhez közelálló keresztmetszetek csupán, helyzetképek az okok és összefüggések felvillantása nélkül. A hosszmetszet hiányzik, amely ha (objektív és szubjektív körülmények következtében) nem is hatolhat túl mélyre, legalább jó irányban keresgélné a felfedezés lehetőségét... Egy idős mezőgazda okossága kellene, hallgassunk az öregekre, így szól az ősi figyelmeztetés. A több évtizedes tapasztalat birtokosának a jelen állapotokat értékelő megnyilatkozása hiányzik, például. Közvetíthetném a nyugodt, bölcs és biztonságos hangot..., csakhogy ez nem olyan egyszerű. Riporter legyen a talpán, aki nyílt és kertelés nélküli hozzászólásra bír egy sok mindent elszenvedett, idős parasztot, akit éppenséggel akkor lát először.

De ha a bácsi nem volna idegen?...