13. BESZÉLGETÉS A HAVERREL

Az új kolléga olyan természetességgel lépett az életembe, mintha mindig is ott lett volna. Vagy én voltam igen figyelmetlen, vagy ő túlságosan ravasz (vagy az időszak zűrzavaros?), tény, hogy egyszer csak idegen hatalom által megszállt területként ébredtem fel. A kollégából haver lett, aki egy személyben és váltogatva jelentette a kedves nővért és a dorgáló tanító bácsit, a főnökömet és a beosztottamat, a mankót és az ostort; elfoglalta szellemem mezsgyéit, lakásom szobáit és üres óráimat, ötleteket adott és értékelte teljesítményemet, megszervezte a munkámat és a szabad időmet, ellátott mindenféle tanáccsal és fontos gyógyszerekkel; rá kellett jönnöm, hogy vajmi keveset tudok a körülöttem és bennem lévő dolgokról, jelenségekről, s azt a kicsit is rosszul; csalhatatlan és megtámadhatatlan véleménye volt mindenről és mindenkiről; annyira nélkülözhetetlen szereplőjévé vált mindennapjaimnak, hogy már-már azt is tőle kérdeztem, mit szólna ahhoz, ha ma szilvás gombócot ebédelnék.

Hogyan sikerülhetett neki mindez olyan rövid idő alatt?

Ha jól emlékszem, kapcsolatunk kezdeti lazaságát azzal kezdte szorosabbra húzni, hogy körbenyaldosta nyilvánvalóan túltengő hiúságomat. Akkor még mindenben igazam volt, helyeselt nekem és vállon veregetett, megdicsért és magasztalt - látta, ez kell nekem, hát kegyesen és bőségesen szórta rám a hozsannát. Azt hiszem, túlzás volna teljes mértékben a haver közreműködésének tulajdonítanom az akkortájt gyakori iszogatásaim ritkítását célzó határozatom elfüstölgését, de szerepe volt ebben, ez kétségtelen. Láthatta, éppenséggel nem vagyok antialkoholista hát buzgón invitálgatott a Sóhajtásba, olykor még fizette is az egész cechet (később már a saját fogyasztását sem).

Abban az időben körülbelül így festett a társalgásunk:

- Szép idő lesz ma - mondom, hogy mondjak valamit, ha már kettesben sörözgetünk.

- Hát fantasztikus, milyen szimatod van, haver - vágta rá lelkesen -, mielőtt hozzád indultam, megnéztem a barométert, és szép időt mutatott! Hogy micsoda megérzéseid vannak, erre inni kell, egészségedre!

- Mintha savanykás lenne ez a sör - állapítom meg vagy tíz perc múlva, mert a haver csak hallgat, mintha lesné, milyen okosságot nyögök ki ismét.

- Pontosan ezt akartam mondani - kiált fel túláradó örömmel -, hát nem döbbenetes és fantasztikus, hogy mi ketten mennyire egyet gondolunk!

Ez már túl nyálas ömlengés ahhoz, hogy ne üljön ki képemre az undor. A haver látja ezt, gyorsan beavatkozik, olyasmit emleget fel, amivel - sejtései szerint - nagyobbak az esélyei az irányába megnyilvánuló rokonszenvem kibontakoztatására.

- Haver, az a kutyás riportod egyszerűen zseniális volt. Ez igen, ezt nevezem újságírói bravúrnak!

Annyi hercehurca után jólesik az embernek az elismerés, csaknem könnybe lábad tőle a szemem, és nem akarom észrevenni, hogy a másik egyszerűen nyalakodik. A tőlem addig idegen álszerénység álarcát öltöm magamra.

- Á, szart ér az egész. Különösen az utána kirobbant cirkusz miatt...

- Hát éppen ez az, ez mutatja, ahogy oda vágtál, ahova kellett. A mi munkánknak, haver, az a fokmérője, hogy mennyire kelt visszhangot.

...Tényleg, már ismeretségünk elején el-eleregetett egy-egy akadémikus kioktatást, csakhogy akkor nem tűnt még annak. És tanácsai is voltak, és életem megszervezésének is hamar nekilátott, de annyira óvatosan, hogy nem figyeltem fel a hangingerek mögötti tartalomra.

- Én azt mondom neked, haver, ne gondolj többet a cirkuszra, pihend ki fáradalmaidat, most itt vagyok én is melletted, dolgozom helyetted is, amíg összeszeded magad.

Mi tagadás, tépelődés nélkül az őszinte segítőkészség felajánlásának véltem e szavakat, és meghatódottan pislogtam az önzetlen bajtársra:

- Kösz, haver, erre igyunk egyet!...

De miért fogadtam olyan természetességgel a diagnózist, hogy nekem pihennem kell? Valóban segítségre, támogatásra szorultam volna? És a haver honnan vette, hogy össze kell szednem magam?... A válasz valószínűleg a piálgatásaink végén féktelenül és ellenőrizetlenül kitörő, heves és zagyva tusakodásaimban keresendő.

- Nekem nem az a dolgom, hogy tisztázzak és elsimítsak, ezt csinálja a főnökség! Érted, haver?

- Tökéletesen igazad van.

- Én az írásaimmal hadakozom, csak akkor hívhatnak magyarázkodni, ha hazudtam. Másképp békémet kell hogy hagyjanak! Igaz, haver?

- Igaz... Csak azt nem értem, hogy most mit vívódsz ezen, hiszen már vége, elmúlt, hagyd a fenébe.

- Igen? Elmúlt? Hagyjam a fenébe? Hát hogy hagyjam a fenébe, haver, mikor kitoltak velem?! Négy hónapig, érted, haver, négy hosszú hónapig kivettek a forgalomból! Vakvágányra tettek, egy vacak sort nem tudtam leírni...

- Tudod mit? Most egy ideig ne írjál mást, csak semlegeset.

- Milyen semlegeset, haver?

- Mondjuk: szépen haladnak az őszi szántással.

- Te berúgtál, haver. Honnan annyi szépen haladó őszi szántás, hogy egy ideig csak ezt írjam?... Különben engem még úgy tanítottak, hogy nem abból kell riportot facsarintani, ha a pápát megharapja a kutya, hanem abból, ha a pápa harapja meg a kutyát.

- Úgy látszik, te javíthatatlan vagy.

- Az vagyok. Makacs és konok. Többet nem hagyom magam eltéríteni, mint egy rozoga repülőgépet. És még azért sem fogok semlegeskedni, haver. Most szépen odakenek egy még nagyobbat, ha bezsongok tőle, akkor is!... Bezsongok? Dehogy zsongok! Ne izgulj, okosan és ügyesen fogjuk meg a kérdést, fedezékbe húzódva lövünk, nyiffanjon ki az, aki megérdemli.

- Úgy legyen, haver, erre igyunk! - mondta a kedves kolléga, és nem tulajdonítottam fontosságot annak, hogy míg én egyre jobban elzsibbadok, ő színjózan marad, és nem azért, mert jobban ellenáll a szesz kábító erejének. Én ittam, ő csak koccintgatott.

Következő alkalommal, amikor ismét lelkesen előadtam az újabb odakenésekre vonatkozó elképzeléseimet, a haver elővigyázatosan araszolgatva belekezdett első leckéinek egyikébe.

- Már ne haragudj a megjegyzésért, igazán csak haveri kötelességből teszem, hogy bátorkodom felhívni a figyelmedet: te nem egészen vagy tisztában az újságírás szerepével. Te mind csak hadakozni és vagdalkozni akarsz. Nem ez az elsődleges feladatunk, hanem az olvasó tájékoztatása, nevelése, szórakoztatása...

- Én ezeket nem tudom csinálni, és nem is tartom érdemesnek! - utasítottam el kategorikusan a figyelmeztetést, de később, nagy nehezen kicsikart néhány perces magányomban meghánytam-vetettem a haver szavait...

Hiszen én sosem akartam Szenzációs vagy Botrányos riporter lenni, butaság ez a csak azért is vagdalkozás, az még nem jelentheti elgyávulásomat, ha szépen lepötyögtetek mindent, amivel találkozom, a rózsaszínűt, a langyos vizet, a szürke semmit, azaz "semlegesen tájékoztatok". Nem kell csak a rosszat, a rothadót, a bírálandót, az elítélendőt lesni és hajkurászni, jön az magától, hála a jóistennek és valóságunk összetettségének.

Kijózanodásom rügyeit törte le a haver újabb ötlete: nekifogott engem ijesztegetni.

- Már akartam neked szólni régebb is, de attól tartottam, még félreérted, megsértődsz vagy megharagszol... Most már mindegy, elkezdtem, mondom tovább. Még nem tudtam eldönteni, hogy túlságosan naiv lennél-e, vagy pedig könnyelmű, de veszélyes dolgokat művelsz, nem vigyázol magadra... Várj csak, mindjárt megmagyarázom. Először mondd meg, miért kellett Ödit beavatnod a kutyaügybe!

- Mert ő volt az egyetlen belevaló haverom, és úgy éreztem, lelki támaszt jelent számomra, ha ő is ott van.

- Nagyon érdekes... Hát te nem vetted észre, hogy Ödi milyen figura? Hogy direkt beépítették melléd fülelni?

- Haver, te beteg vagy. Ödi rendes kölyök, a segítségemre volt, különben sem ő ajánlkozott, én kértem meg, hogy szálljon be.

- Igen?... Hát azt meg tudod-e mondani, honnan van annyi pénze italra?

- Onnan, hogy nincs családja, akire elköltse, egyedül él.

- S ez neked nem gyanús, hogy miért él egyedül?

- Nem. Mások is élnek egyedül, ők sem gyanúsak.

- Ne haragudj, haver, de megáll az eszem, mennyire vak tudsz lenni. Na, megmagyarázom én neked az összefüggéseket. Hogy finoman fejezzem ki magam, Ödi nem a nőket szereti... Világos, vagy fordítsam le a te színvonaladra?... Na már most, elnézik ezt neki bizonyos információk szolgáltatása ellenében. Gondolom, volt bőven mit meséljen rólad...

Még nevettem.

- Elég unalmas mese lehetett, amely rólam szólt... De te rémeket látsz. Máskor felejtsd otthon az üldözési mániádat.

- Igen? - csattant fel a haver, és kitálalta perdöntő bizonyítékait: - Hát akkor tudd meg, hogy a tegnapelőtt este, amikor mentem haza tőled, Ödi itt az utcasarkon állt lesben, figyelte, ki látogat téged. S ha ez nem elég, akkor megmondhatom, hogy most is, amikor jöttem hozzád, csak úgy véletlenül megint a sarkon állt.

Ki akartam menni, de a haver megfogta a karom.

- Már nincs ott, ahogy meglátott, zavartan köszönt és elinalt... Azon sem gondolkoztál el soha, hogy miért nézik el neki a szerkesztőségben a sorozatos és huzamos ideig tartó iszogatásait? Na, ugye hogy vakarózol, most már bánkódsz, igaz-e? Csakhogy kissé későn...

- Nem vakarózom és nem bánkódom. Csupán méricskélem állításod valószínűségének esélyeit. És abszolút képtelenségnek tartom!

- Na ide süss, haver! Mondok még valamit, most teljesen meg leszel lepődve. A Fenyő negyedben lakó tanárod, Bogdán György a második műszakban ugyanazt csinálja, mint Ödi. Azért vállalta olyan bátran, hogy szerepelhet a neve a riportban, mert neki nincs mitől félnie, ő védett ember. Különben az egész társaságot ő húzta be a csőbe, ő biztatta fel Nagynét meg a fiát, hogy írjanak a szerkesztőségbe, közvetítő segítségével ő sugallotta az öregnek, hogy mivel támadjon téged, a gyűlésen is szántszándékkal beszélt összevissza Gheorghe Bogdan elvtárs, hogy ne segítsen rajtad, viszont a látszat az legyen, mintha javadat akarná szolgálni. Úgy bevetted a maszlagot, hogy ez egy újságírótól tiszta röhej.

Alaposan szemügyre vettem a kollégát...

- Tegyük fel, igazat beszélsz. Egy kérdésre válaszolj: te, haver, te mindezt honnan tudod ilyen jól?

- Régi motoros vagyok, ezt ne felejtsed el. Engem nem lehet elhülyíteni, átmentem már egy-két dolgon...

- Nekem arra felelj, honnan tudod!

- Mondom, hogy engem nem lehet átrázni.

- Ez nem felelet. Ez nem bizonyíték. Ez azt jelenti, hogy a sztorid képzelgés, feltételezés. Ráadásul beteges, képtelen és nevetséges feltételezés, agyrém, amit jobb, ha egy krimiben fejtesz ki és nem engem szédítesz vele.

Nem értem, hogy ilyen határozott kijelentés után miért néztem mindinkább gyanakvóan a körülöttem forgolódó emberekre, beleértve a havert is. Bogarat tett a fülembe, s ezért csak a fülem volt a hibás... Vagy nemcsak az? Meglátogattam Bogdánt, mondom neki: tudomásomra jutott, hogy maga biztatta Nagyné fiát a levélírásra. Sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy zavarba hoztam, és elismerte főkolomposságát. Kérdem Ödit, miért nem nősült meg, hogyhogy nem udvarol, sosem látom hölgyek társaságában. Kétségbe ejtett a fejtegetése, miszerint ő sosem szerette a nőket, félresikerült teremtményeknek tartja őket. Sietve faggattam tovább, hogy honnan van annyi pénze italra. Megrémített a válasza: Dugó, vannak dolgaim, melyekről neked nem muszáj tudnod, de azért ne izgulj, nekem te barátom vagy... Aztán a lakásom körül látták ólálkodni, a fiam egyszer, a feleségem háromszor, de mindig "éppen" hozzám jött.

Nyíltan be kellett ismernem a haver előtt, hogy igaza volt. Magabiztosan vette kezébe a gyeplőt, melyet többé nem akart elengedni.

- Mondtam-e neked, hogy engem nem lehet átrázni?

- Mondtad, haver.

- Mondtam-e, hogy mindig rám kell hallgatnod?

- Igen - ismertem el, pedig erre a kötelességemre nem emlékeztem.

- Ezt nem kéne elfelejtened.

- Nem felejtem el, haver.

- Akkor erre iszunk!

Én ittam, ő meg új módit vezetett be: a munkámat kezdte bírálni. Bírálni? Pontosabban mondva: pocskondiázni.

- A napokban fent jártam a szerkesztőségben.

- Tudom... Hogy vannak a fiúk?

- Ők jól, de nem ezt akarom mondani - szólt szigorúan a haver, és szép ívben tért a kipécézett pályára: -, átnéztem az Igazunk néhány évfolyamának kollekcióit.

- És?

- Szörnyű, miket műveltél itt évekig.

- Ne haragudj, nem értem. Miket?

- Te nem vetted észre, hogy mind a hülyékről írsz?

- Nem.

- Munkatársi és haveri kötelességemnek érzem felhívni a figyelmedet: ha így folytatod, ki fognak kiáltani téged a hülyék újságírójának. A te riporthőseid majdnem kizárólag hihetetlen, degenerált, idióta figurák. Már az rettenetes, ahogy viselkednek, de ahogy beszélteted őket, az egyenesen gyalázatos. Az a rengeteg szemét szöveg!

- Én csak a realizmusra törekedve... Azzal is jellemezni próbáltam őket, ahogy beszélnek.

- De nem lehet elolvasni, olyan szörnyű! Úgy is mondhatnám, ez már az emberek szembeköpése. Az újságírónak nem azt kell pontosan leírnia, amit mondanak neki, és nem is az eredeti megfogalmazásban. Hanem veszi a nyers szöveget és valóságot, azt újrafogalmazza, megmódolja, átlényegíti. Te, nem is tudom, lusta lennél ehhez vagy képtelen, de az írásaidban mindenki (legalább) idióta. Csúfot űzöl a nyelvből.

- Haver, ez talán mégiscsak túlzás...

- Amit én mondok, túlzás? A múltkor sem akartál hinni nekem. Majd meglátod, előbb-utóbb rád mondják mások is mindezt. Gondoltam, baráti figyelmeztetésnek veszed szavaimat, komolyan elgondolkozol, és változtatsz a stílusodon meg az egész hozzáállásodon. És az üres szellemeskedés helyett komolyabb hangra váltasz. Mi az, nem tetszik, amit mondtam?

- De igen, haver, rajongok az ilyen önzetlen gesztusokért.

- Most betörtem a fejed, ugye?

- Nem, te rendes vagy. Csak Marci és András, no meg a régi főszerkesztőm, Péter, ezek lehettek nagyon szarháziak, hogy sosem óvtak ettől a veszélytől, amire szíveskedtél finoman célozgatni, végig szó nélkül tűrték a gyalázkodásaimat, szörnyűségeimet és köpködéseimet...

- Tessék! Meg vagy sértődve. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit, csinálj mindent továbbra is úgy, mint eddig. Csak aztán magadra vess, amikor rájössz, hogy megint igazam volt és nem hallgattál a tanácsomra. Már bánom is, hogy szóltam.

- Ne bánd, haver, őszintén köszönöm a figyelmeztetést. Majd eltöprengek rajta...

Sajnos, ebből a töprengésből akkor nem lett semmi. Egy nagyobb ivászat s a vele arányos családi csetepaté után minden további merengést, lelkizést és az ehhez hasonló, feleslegesnek nyilvánított ténykedést félretettem, és döntő elhatározásra kényszerítenem magam: írni fogok valamit. Öt hónapos szédelgés több a rengetegnél, bár pontosan erre nem figyelmezett senki, Andrásék nem piszkáltak, a terület - ahogy szakmánkban mondják - le volt fedve, a haver dolgozott helyettem is. Ez kell neked, Szántó Gábor? Vissza, de halogatás nélkül, a munkához! Bemelegítésként írunk talán valami "semlegeset"...