12. A KUTYA MINDENIT!

Eddig soha nem fordult elő, hogy ennyire utáljam az írógépem, napokig rá sem tudtam nézni. Mindent csináltam, csak azt a munkát nem, amiből élek. Megjavítottam a házban a zárakat, csapokat, bezsíroztam az ajtósarkokat, rendezgettem a könyvespolcomat, fegyelmeztem a családom, és nagy ívben elkerültem az íróasztalomnak még a környékét is. Egész pontosan most sem tudom megmondani, miért volt ez így. Hiszen a cirkusz befejeződött, a finálénak hiánytalan elégedettséget és a további munkához szükséges lendületet kellett volna kiváltania. Tényleg, miért nem dolgoztam?... Valami megmagyarázhatatlan csoda, misztikus sugallat vagy kivételes ösztönöm közreműködése folytán megéreztem volna, hogy a mesének még mindig nincs vége, és nem futhatok el se véle, se tőle? Sejtettem én akkor, hogy a mások helyett csaknem feleslegesen elfogyasztott idegenergiámat pótolnom s a még meglévővel takarékoskodnom kell a további megpróbáltatások miatt? Fenét!... Nem éledezett ilyenszerű érzésem még határozatlanul sem. Ami András elutazása után maradt, támadt fel vagy telepedett le bennem: fura bizonytalanság, homályos hiányérzet, valami kielégítetlenség, ködös szomorúság, némi tompultság, bizonyos csömör és erőteljes émelygés - mindezt az utóbbi hetekben bekebelezett jelentős mennyiségű alkohol hatásaként magyaráztam. Teljes absztinenciát parancsoltam magamra, aztán a szesz emlékének még az ízlelési képzete is rég eltűnt, de émelygésem s a többi áldás megmaradt.

Élettársam rendszeressé váló bájos unszolásai ("fogj már neki dolgozni, ne csak a fütyidet lógasd egész nap!"), valamint a vacakolásaim ellen valamelyest lázadozni készülő akaratom jóvoltából rászántam magam a fegyverpucolásra, törölgetni kezdtem a port írómasinám billentyűiről...

Telefonált Nagyné. Felháborodottan újságolta, hogy az öregek terrorja a negyedben minden eddigi teljesítményt felülmúló méreteket ölt, Covaliovval nem lehet bírni, valahonnan előszedett egy botot, állandóan magával hordja, azzal hadonászik és fenyegetőzik. Nyugtatgattam az asszonyt, hogy néhány napig legyenek türelemmel, meg kell már jelennie a lapban az ügyet végérvényesen tisztázó interjúnak, abban a néptanács elnöke elmondja azt, amit kell, az öreg le lesz ültetve...

Nem tudom, Nagyné mennyire nyugodott meg, én azonban megint felmérgelődtem. Hát mi van? A néptanácsiak nem indították meg a beígért eljárást? Hát hagyják tovább az öreget gondnokoskodni?!... Elmentem Ercse Ernőhöz, aki ezúttal inkább pantomimet játszott, mint beszélt. Hogy ő akarta... , hogy a néptanács elnöke is először azt mondta... de aztán leintette őt azzal, hogy az öregnek egyelőre békét kell hagyni, majd meglátjuk...

Másnap berobogott hozzám Bogdán, ő volt egy személyben a tizenkét dühös ember, ennyire felhúzottnak még magamat sem láttam soha.

- Uram, ha nem csinál valamit, én ezt az öreget agyonütöm!

Az istennek sem tudtam lecsillapítani, sőt magam is egyre jobban begorombultam.

- Na, hallgasson ide - fortyogott szobámban ide-oda rohangászva -, mit művelt ez a gazember! A tegnap idézést kaptam a milíciára, el sem tudtam képzelni, miért hívatnak. Ma odamegyek, beterelnek a várószobába, mint egy tyúktolvajt, várok ott egy óra hosszat a zsebmetszők és részegek társaságárban, aztán behívnak. Azt mondja a tiszt, feljelentés érkezett ellenem, hogy a lányaim sorozatosan betörik a Covaliov Iosif lakásának ablakait. Vagyis: az öreg feljelentett. Mondom a tisztnek, hogy ez szemenszedett hazugság, különben is a lányaim kicsik, az a vén tróger a tizediken lakik, a gyerek el sem tud dobni odáig egy követ, nemhogy pontosan megcélozza. Nincs semmi baj, mondja erre a rendőr, írjak egy nyilatkozatot ott helyben, hogy az én lányaim nem törték be egyszer sem Covaliov Iosif lakásának ablakait, és ezzel szabad vagyok, mehetek haza. Adott egy ív papírt, megírtam, jövök ki, hát ott ül az előszobában, a csirkefogók és huligánok között Nagyné és Antalné anyja, őket is beidézték, őket is feljelentette az öreg ugyanazért. Hát mondja meg, uram, ez a vén taknyos minden mocsokságot megcsinálhat velünk?!

Nem, persze hogy nem, különösképp ő nem... Elnézést kértem Bogdántól, hogy most miattam ilyen kellemetlenségei vannak, ezzel tovább fokoztam (ha még egyáltalán fokozhattam) dühét, elvisibálta, hogy én félreértettem őt, nem rám haragszik, ő a következményeket tudatának teljes birtokában már akkor vállalta, amikor szóba állt velem, de ez már több a soknál, az öreg viselkedése most már elviselhetetlen, ő nekimegy. Megkértem, hagy az ütlegelést jelentő nekimenésről mondjon le, mert akkor nem ok nélkül kerül majd a milíciára, bízza csak rám, nekimegyek én másképp, ha mindenáron segíteni akar nekem, hát akkor legyen szíves, menjen haza, és öntsön lelket a két asszonyba, sejtéseim szerint különösen a nagymama lehet erre igen-igen rászorulva.

Bogdán elment...

Mit tegyek? Szóljak be telefonon Andrásnak? Mit segíthetnének ők? Gyorsan és konkrétan semmit. Majd értesítem őket is, de itt valami másra lenne szükség, azonnali és hatásos beavatkozásra. Elmegyek a milíciára, megkeresem a parancsnokot, mesélek neki egy-két történetet az öregről, hogy ott is legyen világos, kitől kell nyilatkozatokat kérni, kit kell becitálni és kihallgatni... Talán nem ártana elővigyázatosnak lennem, és egy megbízható társat, egy lehetséges tanút vinnem magammal erre a látogatásra. De ki legyen az? Van nekem itt egyáltalán barátom?... Ha csak Ödi, a boldog agglegény nem az... Nem ismerem eléggé a fiút, néhányszor együtt söröztünk a Sóhajtásban, úgy vettem észre, hogy az alkoholizálás előrehaladott stádiumába ért, addig lehet vele normálisan értekezni, amíg megiszik három pohár sört, azután hirtelen és meglepetésszerűen berúg. De amikor elvonókúrás napjai vannak, kitűnően értjük egymást... Az Ödi személye különben is a legmegfelelőbb ez esetben, mivel ő is újságíró, ráadásul rovatvezető a helyi lapnál, talán még ismeri is közelebbről a parancsnokot... Hátha nem itta le magát a délelőtt...

- Szia, Dugó! - kiáltott a telefonkagylóba (azért nevezett el így, mert állítólag egyfolytában "fel vagyok jőve") -, megyünk felpróbálni egy sört? Nézzük, hogy áll nekünk...

- Ma már ittál? - kérdeztem bizonytalanul, mert bár forgott a nyelve, józanul nem szokott így lelkesedni.

- Mi az hogy ma?! Egy hosszú hete nem járt pia a számban! Ma esedékes egy kis szünetet tartanom ebben a marha nagy józanságban.

Aha, ezért a buzgóság, mert eljött a napja.

- Ödi, megyünk sörözni is, a vendégem leszel. De előbb velem kellene jönnöd valahova.

- Rendben, Dugóci, megyek. Hova?

- A milíciára.

- Nocsak!... Valami zűr van?

- Van, de nem hívattak, az akció abszolút önkéntes. Neked csak az a dolgod, hogy odafigyelj.

- Nekem ne magyarázz, öt perc múlva nálad vagyok.

Nyakkendőt kötöttem a nyelőkém köré.

A parancsnok úgy üdvözölt, mint régi ismerősét, pedig akkor láttam először. Ödi sem találkozott vele mindaddig. Nem ilyennek képzeltem a milícia főnökét. Középkorú, jóképű férfi nézett szembe velem, barátságossága nem tűnt mesterkéltnek, csupa mosoly, semmi szigorúság, külföldi cigarettával kínált mindkettőnket.

- Nahát, ilyen kedves vendégek - fejezte be cigarettára gyújtás közben a bevezető udvariaskodást -, minek köszönhetem, hogy megtisztelt minket a sajtó két remek képviselője?

Szerencsésen elvette harciasságom élét.

- Parancsnok elvtárs - kezdtem társalgási hangon mondókámat -, ön bizonyára tudja, hogy a sajtótörvény értelmében tilos, sőt büntetendő cselekmény előállítani, faggatni, meghurcolni, megbüntetni személyeket azért, mert szocialista sajtónknak valós információkat szolgáltattak.

Bevallom, nem voltam biztos e törvénycikkely létezésében (útközben jött az ötlet, hogy ezzel kellene kezdenem, Ödi sem volt bizonyos a dologban, és nem volt idő utánanézni, telefonon már bejelentettem érkezésünket), de mintha új szakmám tanulmányozásakor olvastam volna valami ilyesmit. Vagy valóban jól emlékeztem, vagy a parancsnok sem tud betéve minden törvényt, mert rábólintott:

- Így igaz.

- És ez mégis megtörtént, sajnos, az önök közreműködésével.

Alig kezdtem a történtek felvázolásába, a milíciaparancsnok íróasztala fiókjából egy géppel írott, több oldalas paksamétát húzott elő, Covaliov feljelentő irományát, néhány méter távolságból ráismertem az álgondnok cirkalmas aláírására (mellette a lakóbizottsági pecsét). Néhány mondat piros ceruzával alá volt húzva, nyilván, ez a parancsnok műve, most is előtte a piros ceruza. Nem tudhattam meg, mit talált fontosnak a feljelentés szövegéből a milícia főnöke, mert nem olvashattam el, persze, ez az irat hivatali titok. A parancsnok átfutotta a sorokat, majd így szólt:

- Igen, ez lenne az öreg feljelentése, de itt sehol nincs szó a sajtóról meg arról, hogy ezek az emberek nyilatkoztak volna a sajtónak.

- Sejtettem, hogy ezt a feljelentő elhallgatta, akárcsak azt, hogy ismét törvénytelenséget követett el, félrevezette a milíciát.

- Hogyhogy félrevezetett? A kivizsgálás még nincs lezárva, a gyerekek ártatlansága még nem bizonyított.

- Nem erre céloztam, hanem arra, hogy ő, mint látom, a lakóbizottság nevében és mint gondnok tette a feljelentést, holott nincs gondnokká kinevezve, a pecsétet is jogtalanul használta.

- Biztos?

- A néptanácsnál ellenőriztem.

A parancsnok beszólította titkárnőjét, majd bekérte Fenyő negyedért felelős körzeti milicistát. Az már parancsnoki, katonás magatartás volt, ahogy a belépő milicista tisztelgését fogadta és ahogyan kérdezte:

- Miféle ember ez a Covaliov?

- Jelentem, ő a lakónegyed gondnoka.

- Nem igaz! - szólt keményen a parancsnok -, csak annak adja ki magát. Írásbeli jelentést kérek arról, hogyan vezette félre magát!

- Megértettem.

- Aztán, őrmester elvtárs - folytatta a parancsnok lassan és erősen tagolva a szavakat -, miféle nemzetiségű ez a Covaliov?

A káromkodást alig bírtam magamba fojtani... Szóval, az öreg megint ezt az érvet szedte elő, ezért törték be az ablakát... Amikor nincs mivel fizetnie, akkor kikaparássza a mellényzsebéből a "ha én Jóska volnék"-ot...

- Parancsnok elvtárs, jelentem - húzta ki magát az őrmester -, azt hiszem, lipován.

- Hát akkor az ügyet most szépen lezárja a lakók nyilatkozatai alapján, megírja a jelentést, és ezt is beveszi, amit most legutóbb mondott.

- Megértettem.

- Lelépni.

A már tapasztalt, milíciafőnökhöz nem passzoló kedélyes hangon, mintegy mellékes megjegyzésként közölte velem a parancsnok, hogy a lakóktól közvetítésemet igénybe véve kér elnézést, és majd a körme alá néznek ennek a Covaliovnak. Mondtam, pusztán a szakmai kíváncsiság motoszkál bennem: nem az lett volna-e a helyes eljárás, hogy előbb a feljelentő kilétét tisztázzák, s ha már nyilatkozattételre kényszerültek a lakók, nem kérhette volna ezt tőlük a körzeti milicista a lakhelyükön, muszáj volt ezeket az embereket iderendelni? A munkahelyükről kellett elkérezkedniük, és miért?!

A parancsnok szerint az eljárás valóban lehetett volna más, de ez a belső ügyük, ezért az őrmester megkapja a neki járó elmarasztalást. Aztán figyelmünkbe ajánlott néhány érdekes esetet, amiről írhatnánk; meggyőződése, hogy a sajtó és a milíciaszervek együttműködése igen gyümölcsöző lehetne mindkét fél számára, mi segíthetnénk munkájuk népszerűsítésében, ők meg izgalmasabbnál izgalmasabb anyagot szolgáltatnának, amelyet érdeklődéssel olvasnak az emberek, növelhetnénk előfizetőink számát... Olyan meleg, elvtársi légkörben és barátságos pacsik közepette váltunk el, hogy már-már elfelejtettem, miért is jöttem ide.

Ödi csak azért morgolódott egy keveset, mert már rég boldog lehetne, ha az őrmesterrel együtt lépünk le, miért kellett még utána az eljárás helyénvalóságával vacakolnom. Egy ilyen szomjas embernek hiába magyaráznám, hogy miért... Szenvedő bajtársam nem kis bánatára a sör felé tartó menetelésünkön útba ejtettem lakásomat, és telefonáltam Bogdánnak, haladéktalanul el akartam újságolni megnyugtató híreimet. Azt mondta, arrafelé sincs már semmi baj, a nagymama néhány perce abbahagyta a zokogást.

Mehetünk a Sóhajtásba!...

Két napig hitvesem lelki problémáira látszólag figyelve, próbáltam elképzelni, mi lesz az öreg következő lépése. Mert hogy lépni fog, az kétségtelen. Ez ha beledöglik, akkor sem költözik ki a lakókból. Hátralévő éveiben ennek már más gondja nem lesz, csak a bosszú, a visszapuszilás állítólagos megszégyenítéséért, becsmérléséért, szorgos ügyködéseinek megtorpedózásáért. Kiszállhatok én ebből a véget nem érő partiból? Nincs mivel felmentenem magam, ezt nem tehetem. Nem az önteltség mondatja velem, hanem az eddigi tények: nélkülem a lakók védtelenek, ellopnák tőlük nyilvánvaló igazukat... És én meg tudom őket védeni? Megvédtem-e eddig valamitől? Számukra a meghallgatáson, ügyük nyilvános szóvátételén kívül mi jót hoztam? A gyerekek néhány napig tartó szabad játékát. Ezen kívül csak rosszat: sorozatos zaklatást, a milíciát a nyakukra és egy botot az öreg kezébe. S ki tudja, mi jön még ezután?...

Először egy levél jött Andrástól. A borítékban a néptanács elnökével készített interjú végleges formájában, két nyelven és egy nekem szóló cetli:

"Gábor, légy szíves, vidd el az interjú mindkét példányát Suciu elvtárshoz, hogy olvassa el, ha akarja, hasonlíttassa össze, és utána írja alá. Ha az aláírás megvan, hívjál fel rögtön, hogy betehessük az anyagot az első lapszámba. Az aláírt interjút nem kell visszaküldened, van itt róla másodpéldány, de ne dobd el, maradjon meg dokumentumnak. És aztán jó munkát, fiú! Várjuk az újabb »príma« riportot, András."

Meghibbant ez a gyerek?...

- Szevasz, András, itt Gábor.

- Na, aláírta?

- Nem. Két perce kaptam meg a levelet. Mondd, miféle baromság ez! Miért van erre szükség?

- Te, én megint átnéztem a sajtótörvényt, ott azt írja, hogy az interjúkat alá kell íratni végső formájukban azzal, akivel készítetted, hogy a megjelenés után ne szívhassa vissza.

- Tudom, hogy ezt írja, de kerek e sajtóban az égvilágon senki nem csinálja így, mert nincs rá idő, és különben is, az újságíró becsületes, megbízható, politikailag jól felkészült elvtárs és nem hazudik. És az interjú felvételekor véletlenül ketten voltunk jelen, én tanúsíthatom, hogy minden pontosan így hangzott el, ahogy leírtad.

- Nem olyan nagy dolog odamenni és aláíratni vele...

- Apja, én nem a dologtól berzenkedem, inkább felaprítom hat család téli tűzifáját, csak ezt ne kívánd tőlem.

- Miért? Nem értelek...

- Mert nem kellene felkínálni most a lehetőséget, hogy ezt a szép szöveget megváltoztassa vagy teljes egészében visszaszívja.

- Ezt nem teheti.

- Hogyhogy nem? Ha nem írja alá, leközlöd?

- Nem hiszem, hogy nem írja alá.

- Sajnos, van okom feltételezni ezt.

- Miből?

- Abból, hogy megakadályozta Ercsét az öreggel szembeni eljárás megindításában.

- Ez nem lényeges. Meglátod, alá fogja írni.

- Mit adsz, ha nem írja alá?

- Kinevezlek helyettesemnek.

- A nagyanyámnak sem kellene... Hozd le ezt az interjút, András, ne kezdjük elölről az egészet.

- Gábor, ne húzzuk az időt, nincs neked annyi pénzed, hogy fizesd a hatalmas telefonszámlát. Hívjál fel délben, és csak ennyit mondj: megvan, aláírta. Várom a hívást, addig nem megyek ki az irodából. Szevasz!

Mi más lenne ez, ha nem főszerkesztői utasítás? Fiú, a vezér megmondta, a parancsot nem kommentáljuk, hanem végrehajtjuk, még akkor is, ha nagy marhaság... Úgysem hozza le ezt a szöveget, amíg alá nem íratom, mind magyarázhatok neki. Fél, na. Még jó, hogy az ADAS-nál nem biztosíttatja be velem az interjúját...

Le a néptanácshoz, vissza a néptanácstól, és gyors telefonálás:

- Telefonszámla fizetésére kérek kiutalni a főszerkesztői alapból megfelelő összeget.

- Miért?

- Mert nem tudok rövid lenni. Még távirati stílusban is jóval többet kell közölnöm annál a két szónál, hogy megvan, aláírta.

- Mondd már!

- Nincs meg. Nem írta alá. Nem is akarja. Interjú visszatartva íróasztala fiókjában. Nyomdai munkát tessék leállítani. Ügy bonyolódott. Covaliov elvtárssal kapcsolatban újabb szempontok. Ügy a helyi szervek kivizsgáló bizottsága előtt. Újabb vizsgálatok. Hivatalos értesítést idejében megkapjuk. Te pedig csókold meg a trottyomat. Most. Stop.

Ezután szívélyesen meghívtam magam a Sóhajtásba egy sörre, és a meghívást örömmel elfogadtam.

András egy hét múlva érkezett, a helyi kivizsgáló bizottság főnöke hívatta. Ezt a fiút úgy ráncigálják, ahogyan csak akarják. Neki ideje van, ereje van, tartása nincs. Hát kedves elvtársak, hónapokig foglalkoztunk az üggyel, kivizsgáltuk, tisztáztuk, lezártuk és kész! Vannak egyéb dolgok is egy főszerkesztő életében... Illetve, úgy látszik, nincsenek.

- Ne izgulj - mondta András izgatottan -, ne izgulj! Most már én nem engedek a huszonegyből. De lássuk, mit akarnak.

Nem bíztam Andrásban, és nem bíztam magamban sem. Nem a jóindulatában kételkedtem, hanem józanságában, cselekedetei helyénvalóságában... És vajon, amit én tettem, az helyes? Nem éppen én kavartam feleslegesen a port, amely úgy-ahogy, de már rég leülepedett volna?... Egymagam nem voltam képes kievickélni bizonytalanságomból, segítségre vágytam, de Ödi, az egyetlen számításba vehető nagyokos annyira elzsibbasztotta magát, hogy beszélni sem tudott, csak nagyokat böfögött a telefonba.

Hajnalban csaknem rátörtem az ajtót, a szomszédok pisszegései már át-átcsaptak a szitkozódásba, amikor nagy nehezen, négykézláb elmászott az ajtókulcsáig és beengedett. Betuszkoltam-cipeltem a fürdőszobába, behuppantottam a kádba ruhástul (ha az este nem vette a fáradságot, most minek bíbelődjek a vetkőztetésével, úgyis minden gyűrött rajta), ő békésen hortyogott tovább, én cigarettára gyújtottam, és megengedtem a hideg vizet. Lassan éledezett, a víz szintjének növekedésével arányosan, amikor a hasa alját kezdték nyaldosni az aprócska hullámok, kinyitotta a szemét, rám nézett, és rendkívüli alapossággal ejtve ki a szavakat, oly természetességgel szólalt meg, mintha vendéglői asztalához érkeztem volna:

- Szia, Dugó! Mi járatban errefelé?

Belediktáltam két kávét s vagy két liter vizet, nyolc órakor hármasban léptünk a bizottság főnökének irodájába. András nem tudta felfogni, minek hoztam magammal Ödit, szellemi erőfeszítésein meg sem kíséreltem enyhíteni, mindössze ennyit jegyeztem meg: nekem is vannak szempontjaim. A főnököt nem érdekelte, miért jöttünk hárman, sok dolga lévén egyből a tárgyra tért:

- Covaliov Iosif elvtárs panaszt tett. Háromszor is járt nálam személyesen, már én is untam ugyanazt a szöveget annyiszor végighallgatni, de nagyon erőszakosan viselkedett, azt mondta, visszaadja a könyvecskéjét, ha nem szolgáltatunk neki elégtételt. Én ezt nem ígértem meg, csupán azt, hogy kivizsgáljuk a dolgot és pártatlanok leszünk, az igazságnak megfelelő álláspontot fogunk képviselni.

Mintha töprengett volna, aztán így folytatta:

- Önök komoly emberek, egymás között vagyunk, megmondom kertelés nélkül: az öreg ilyesmire is hivatkozott, hogy ha ő Jóska volna, ez a riport meg sem íródik. Természetesen, ezt csak élőszóban állította, beadványában nem említette.

András megjegyezte, hogy a fővárosba küldött féltucat feljelentés között van olyan, amelybe az öreg be is írta ezt a feltételezését. A főnök nem társalogni hívatott minket, hanem közölni velünk egyet-mást, főszerkesztőm közbeszólását el nem hangzottnak tekintette, és visszaállt mondanivalója tengelyére:

- Nem szeretnénk elhamarkodottan lezárni ezt az ügyet. Olvastam a riportot, a Covaliov elvtárs beadványát, a néptanácsi elnök interjúját, ez utóbbi rendben is lenne, de előbb nem árt egy szélesebb kört felölelő közvéleménykutatás. Ezért arra gondoltunk, lakónegyedi gyűlést hívunk össze, azon minden lakó részt vehet, mindenki elmondhatja a véleményét a gondnokról. Ha ott a gyűlésen is felvetődnek a panaszok, akkor önök lehozzák a lapjukban az interjút, és lezárják a témát megítélésük szerint. De ha a lakók többsége elégedett a gondnok ténykedésével...

Néha elfelejtem, hogy nem illendő más szavába vágni, egy főnökébe különösképp nem.

- Miféle gondnok tevékenységével? Covaliov Iosif nem gondnok!

- De igen - mondta mosolyogva a kivizsgáló bizottság vezetője -, egy hete kinevezték.

Hosszú másodpercekig élvezte arcom színváltozásait a főnök. András tért magához hamarabb:

- Mikor lesz az a gyűlés?

- Holnapután. A tanácselnök fogja levezetni. Úgy határoztunk, nem mondjuk meg a lakóknak, miről szól majd a gyűlés, a hirdetésen ez áll: a kerületi képviselő találkozása a választókkal. Mi nem hozzuk szóba a gondnok személyével kapcsolatos kérdést, ha spontán felvetődik a jelenlévők részéről, akkor nyilván ezt is megtárgyaljuk. Ha nem vetik fel, akkor ez a probléma nem lehet annyira égető. Éppen ezért javasoljuk, hogy Szántó elvtárs ne vegyen részt ezen a találkozón, őt már ismerik a lakók, s ha meglátják, mindenki tudni fogja, miért hívtuk össze őket. Tehát ön, főszerkesztő elvtárs, elmegy, hogy saját fülével hallhassa az elhangzó hozzászólásokat, aztán másnap reggel találkozunk itt, és megbeszéljük az ügy lezárásának mikéntjét a gyűlés kimeneteléről függően. Rendben?

Felállt és kezét nyújtva jelezte, hogy kérdésére nem vár választ, a "megbeszélés" véget ért, pucolhatunk kifele. Odakint András és Ödi teljes egyetértésben úgy vélekedtek, valóban az lesz a legjobb, ha nem veszek részt azon az összejövetelen. Főszerkesztőm sietett telefonálni a lapunk fölött védnökösködő fővárosi főnökségnek.

Hazatértemkor asszonyom minden teketóriázás nélkül ezt kérdezte:

- Mi újság?

Most minek keserítsem őt is, mi értelme ráhoznom a fejfájást, elég, ha ebből két főre jut egy... Különben nem rajongok e pillanatban a társalgásért, a nehéz falatot nyugodtan, egyedül kellene megrágnom.

- Semmi különös, szivi.

- Miért hívattak?

- Valami gyűlés lesz, nem érdekes...

- Na, ha nincs semmi bajod, akkor mondom én az enyémet - vette kecsesen a tűkanyart szivikém -, elfogyott a kosztpénzem, kéne adj valamit, ha még el nem ittad.

- Mennyi kell?

- Vagy kétszáz.

Annyi még van... Odaadtam, bementem a szobába, magamra zártam az ajtót, és lépteimmel sorozatosan újramértem a szoba oly jól ismert hosszát...

Telefonáltam Bogdánnak, megkértem, keressen fel sürgősen lakásomon, indult is azonnal, félóra múlva már bele is kezdhettem az új fejlemények felsorolásába. Látta ő is a gyűlés hirdetését a lépcsőházi táblán, de nem sejtette, mi készül ott tulajdonképpen. Nehezen és köntörfalazva adtam elő, miért hívtam ide.

- Tudom, hogy már elegük van az egészből, őszintén szólva nekem is. Amit most mondok, ne vegye se kérésnek, se sugallatnak, csupán figyelmeztetésnek... Ha még van erejük harcolni... a végső siker érdekében... de csak akkor, ha maguknak megéri... szóval, el kellene mennie erre a gyűlésre.

- Ez természetes...

- Nem arra biztatom, hogy habzó szájjal rátámadjanak az öregre, még arra sem, hogy egyáltalán előálljanak panaszaikkal, ha az ügyet más nem hozza szóba. Viszont ha a helyzet alakulása úgy kívánná, hát még egyszer el kellene ott hangozzék mindaz, amit előbb nekem, aztán a rovatvezetőmnek és a főszerkesztőmnek elmondtak. Feltételezem, hogy ez a gyűlés meg van rendezve az öreg és társai által megírt forgatókönyv szerint. Ha ezen az összeröffenésen az öreg megdicsőül, minden eddigi munkánk kárba vész. Sejtem, hogy a tisztelt gondnokunk beszervezett jó néhány cimborát, akik majd az egekig magasztalják áldásos tevékenységét... Higgye el, nem túl rokonszenves szememben ez a mi háttérben zajló szervezkedésünk, de ezúttal másként nem tehetek, kénytelen vagyok az öreg módszerével élni, ők kényszerítenek erre. Mert ha becsületesen kiírják, miért hívták össze a lakókat, akkor nem kerül sor kettőnk között erre a beszélgetésre... Tehát, ha a mit sem sejtő lakók nem jelennek meg holnapután és nem mondják el panaszaikat, akkor az öreg egyértelműen el lesz ismerve mint a Fenyő negyed istene. Érthető?...

- Teljes mértékben - felelte Bogdán tettre készen -, bízza csak rám, szólok a többieknek is, ott leszünk. Csak azt nem értem, Szántó elvtárs miért nem jöhet el.

- Előttem sem teljesen tiszta ez a dolog, állítólag azért, hogy ne juttassam a lakók eszébe a riportot.

- De akkor ki fogja tanúsítani, hogy mi hangzott el a gyűlésen? Másnap a felét letagadhatják...

- Ott lesz a főszerkesztőm.

- Mondja meg becsületesen - szólt Bogdán rövid tétovázás után -, megbízik benne? Nekem nem úgy tűnt a múltkor...

- Én teljes mértékben bízom benne - mondtam túlzott határozottsággal. Aztán tovább szervezkedtem: - Antaléknál a nagymamának ne szóljon, ha Nagyné vonakodik, ne próbálja meggyőzni. De elhívhatná Mateescu Doinát, az özvegyasszony ottjártamkor egész bátornak látszott, és hátha Lenuţa is elmenne.

- Lesz ott más is - nyugtatott meg Bogdán -, hát százak vannak, akikkel piszkoskodott az öreg. Meglátja, nem esszük majd olyan forrón a kását, ahogy az öreg feltálalja.

Ezzel Bogdán hazarohant... Piszkos munka volt, de túlestem rajta. Mivelhogy életemnek párja elszedte a pénzem, elballagtam egy kis itókáért Ödi lakására. Sajnos, részegségében annyira harsányan horkolt, hogy elnyomott vele minden kopogást, döngetést és csengetést. A kedves szomszédait nem akartam még egyszer a hajnali feszült idegállapotba kergetni...

Mintha kezdtem volna elismeréssel gondolni az öregre. Valahogy már nem is tudtam rá haragudni, hiszen ez egy kemény gyerek, makacsul kitart igaza mellett, és elszántan harcol érte. Bár nem válogat az eszközökben és aljas módszereket használva sokszor övön alul üt, de üt. Az ő korában és az ő tapasztalataival mi mást tehetne az ilyen magamfajta támadóval szemben... Igen, tata, úgy tűnik, erős ellenfelem vagy, ha nem is méltó.

A gyűlés napján közölte velem András, hogy a fővárosi főnökség megvitatta a helyzetet, véleményük szerint helyesen és méltányosan akar eljárni a helyi szervek kivizsgáló bizottsága, úgyhogy a táncot végig kell járnunk. Én ne izguljak, üljek csak itthon nyugodtan, ő ott lesz, és a gyűlés végeztével azonnal rohan a lakásomra. Betoppant Ödi is frissen, üdén, elegánsan és buzgón, mint egy nászéjszakára készülő vőlegény, és kijelentette, hogy minden előzetes tévhit ellenére, ma egy kortyot sem ivott, mert agyának teljes józanságával jelen kíván lenni a kabaré-előadáson. Viszont utána biztos szomjas lesz, célozgatott, s ha esetleg nem érteném, hát hozzátette: úgyhogy, Dugócím, legyen valami a hűtőszekrényben. Mondtam, ehhez elengedhetetlenül szükséges bizonyos kölcsön folyósítása, finom utalásomat Ödi tüstént elértette, átnyújtott egy százast, András is beszállt volna egy szürkével, ezt nem fogadtam el. Fél ötkor együtt indultunk, én piát vásárolni, ők meg gyülekezni. Hát nem nekem volt jó dolgom?!...

Este tízkor már nem tudtam parancsolni türelmetlenségemnek, felhívtam Bogdánék lakását, senki nem vette fel a telefonkagylót. Csengettem Nagyéknél, Tibi közölte, hogy az édesanyja elment valami gyűlésre, még nem jött haza...

Tizenegy óra felé a letargikus állapot szemléltető eszközeiként, sápadtan, csapzottan, erejük morzsányi maradékával esett két barátom az általam vásárolt ital azon csekélyke töredékének, amit szórakozottságból ottfelejtettem az üvegek alján. András kezdte nagyokat szuszogva:

- Hát, Gábor, isteni szerencséd volt, hogy nem jöttél el.

- Ne legyints - folytatta Ödi -, tucatnyi állig felfegyverkezett testőr sem tudta volna épségedet biztosítani.

- Tényleg? - kérdeztem csak úgy, megszokásból, és tovább vigyorogtam.

- Azzal kezdődött - látott hozzá rendet tartva főszerkesztőm a meséléshez -, hogy a képviselő felolvasott egy gondosan elkészített szöveget...

- Úgy képzeld el, mint halálraítélésed vádiratát... - juttatta szóhoz magát Ödi két kortyintás között.

- ...szóval, tele indulattal és egyebekkel - folytatta András. - Tehát egyből a riportodat, a személyedet s az úgynevezett piszkálódó lakók igaztalan állításait kezdték tárgyalni, nem kellettél oda te, hogy eszükbe juttassad.

- Sőt - kiáltott fel Ödi nagy nehezen szakadva el az üveg szájától -, még sajnálkoztak és értetlenkedtek, miért nem jöttél el te is a megbeszélésre!

- Ez volt a vitaindító - magyarázta András. - S akkor fel lehetett iratkozni hozzászólásra. Vagy tízen egyszerre felnyújtották az ujjukat, ezek voltak Covaliov emberei, aztán jelentkezni kezdtek mások is, Suciu elvtárs felírta valamennyit. Ugye, a feliratkozás sorrendjében adták meg a szót, először az öreg bandájának. Hát a tíz hozzászólóból legalább hét vagy nyolc felolvasás volt.

- Közben beindult a kórus - szólt megint Ödi, mert még nem ivott eleget -, ezek hol tapsikoltak, hol hujjogtak, hol meg fütyültek. Az ellenfél szurkolótábora vitte a hangot, ez vitathatatlan.

Nem kell fejlett képzelőtehetség annak feltételezéséhez, hogy miket mondhattak, illetve olvastak fel az öreg harcosai. Inkább a másik tábor kiállása érdekelt.

- Na és az enyémek?

- Sajnos - mondta András -, Bogdán csak magyarul tud értelmesen beszélni, de így... Képzeld el, azzal indult a hozzászólása, hogy amikor felállt, elkezdték fütyülni, a néptanács elnöke alig tudott rendet teremteni. Akkor a tanárod nekifogott a szörnyű mondatai eregetéséhez, ezért lehurrogták, ő belezavarodott összekavart gondolataiba, nem lehetett kihámozni, mit is akar mondani tulajdonképpen... Aztán jött Nagyné. Hát az egy olyan szívhez szóló szöveget vágott ki minden papír nélkül, hogy a kórus elfelejtett fütyülni.

- Az egy príma csaj - állapította meg Ödi, ezennel már a néhány korty alkohol hatása alatt.

- S aztán következett a többi: Mateescuné, valami Lenuţa, a Nagyné férje... Ez volt az egyik meglepetés, hogy eljött doktor Nagy is, és ízes, szép szavakkal előbb szakszerűen kielemezte a riportodat, a műfaj remekének minősítette, aztán tudományos pontossággal és következetességgel rámutatott tökéletes egybeesésére a valós helyzettel. Egy orvost mégsem lehet lefütyülni, mert mi lesz, ha a műtőasztalára kerülnek...

- Tényleg... az a doki egy príma csaj volt - tért magához némiképp Ödi néhány pillanatra, s aztán visszaroskadt elegáns ruhájába.

- És azután? - sürgettem Andrást.

- Azután még hozzászólt egy munkás, egy színész meg egy mérnök, ha jól emlékszem, pont ebben a sorrendben, mindhárman az öreg visszaéléseit sorolták, olyanokat is, amelyek nem voltak a riportodban.

- Jó. És hogyan végződött?

- A néptanács elnöke teljesen kimerült, semmiféle következtetést, összegezést nem vont le a hallottakból, csak annyit mondott, hogy majd intézkednek a felvetett panaszok orvoslása érdekében, és meglepetésszerűen lezártnak nyilvánította a vitát, a gyűlést befejezte. Felállt, sietős léptekkel indult az ajtó félé, mikor mellém ért, annyit mondott, hogy ne haragudjak, amiért elfut, erősen megfájdult a feje, holnap megbeszélünk mindent. Ennyi.

Kivettem alvó barátom kezéből a leesni készülő üveget, Andrást nem kínáltam meg az egy ujjnyi italból. Balgán reméltem, hogy ennek segítségével sikerül visszafojtanom éppen megszületni szándékozó kételyeimet...

Erősen csiklandozott a gyanú, hogy a kivizsgáló bizottság főnöke másodszor hallja a tanácselnöktől a tegnapi gyűlés történetét, amikor jelenlétünkben úgy tettek, mintha először tárgyalnák az eseményt. Ha az este nem is beszélték meg telefonon, a reggel, érkezésünk előtt mégiscsak megtárgyalhatták, vagy húsz méter a távolság irodáik között.

- Ezek szerint hiába ravaszkodtunk - állapította meg a főnök -, mégis szóba hozták a gondnok személyét.

- Sőt, a gondnok viselkedésével szembeni panaszokat is - tette hozza András okosan, nem titkolva elégedettségét.

- Igen... ezek szerint, főszerkesztő elvtárs, itt az aláírt interjú, közöljék le, ha akarják. Mi meg - fordult Suciu felé -, valóban intézkedni fogunk a helyzet megjavításának érdekében.

Este kikísértem Andrást a vasútállomásra, elválásunk előtt megkérdeztem:

- Megvan még az a szöveg, amit szerkesztőségi jegyzetként képzeltem el az ügy lezárásához?

- Persze. Már ki is szedték a nyomdában, csak azt várják, mikor tördelhetik az oldalba.

- Az, amelyikben fel vannak sorolva az öreg törvénytelen tettei, a csalás, a hamisítás, a sikkasztás?...

- Az-az!

- Légy szíves, András, még egy mondatot szedess oda!

- Mondjad - egyezett bele főszerkesztőm, és elővette a tollát meg a füzetecskéjét.

- És most - kezdtem a diktálást -, miután évekig végezte a gondnoki tisztség teendőit ez az erre fel nem ruházott személy, és miután kiderültek súlyos, törvénytelen tettei, a lakóbizottság, érthetetlen mód kinevezte gondnoknak.

- Még azt is hozzáírom - mondta András -, hogy jó volna, ha a lakóbizottság minél előbb a néptanács álláspontjára helyezkedne.

Nagyszerű! Ez a fiú még belejön az újságírásba...

A néhány nap múlva megjelent lapszámban egész oldalt töltött meg a kutya-ügy lezárásával foglalkozó három anyag, minden úgy volt, ahogy Andrással megegyeztünk.

Nagyné örömmel újságolta, hogy miután a gyerekek olvasták a tanácselnök nyilatkozatát, ünnepélyesen birtokukba vették a füves területeket, tollaslabdáztak rajta, fogócskáztak, bujócskáztak a bokrok között, és senki nem szól rájuk!

Fene tudja, miért, már nem tudtam maradéktalanul lelkesedni. Azon morfondíroztam, miért kellett ennek olyan nehezen kisikerednie. Nem lehetett volna egyszerűbben elérni ugyanezt? Mit tett volna Péter, ha még mindig ő van a lap élén? Talán tudomásomra sem hozza az öreg válasziratait meg jelentgetéseit, lehet, már az elején meggyőzi főnökségünk valamelyik jelentős pozíciójú emberét: lépjen közbe a helyi szerveknél, hogy az álgondnokot ültessék le a fenekére minden különösebb cécó nélkül... Igen, ez kellett volna, mert az intézés, tisztázás, elsimítás nem rám tartozik! Ha ezt is én végzem, ha értelmetlen és bonyolult hadakozásokba kényszerítenek, nem tudom a saját dolgom végezni. Tessék: hónapokig nem tudtam - mert nem hagytak - egy sort sem írni! Az ügyintézés csak addig az én feladatom, amíg megszületik az írás, a többi a főszerkesztőm dolga, rendezzen el mindent aktív hozzájárulásom nélkül, azért van abban a székben... Vagy tévednék? A riporter kötelessége ez a félig-meddig árnyékbokszolás is?...

Meglehet, volt valami figyelmet érdemlő elképzelés az asszonyom biztatásában:

- Mondd meg, mi hasznod származott ebből az egész cirkuszból!

- Talán másoknak... - válaszoltam azonnal és bizonytalanul.

- Engem más nem érdekel! - vágta ki nejem a rá jellemző önzés tömör és határozott megfogalmazását, és ebben aztán pláne nem találtam semmi érdemleges gondolatot.

András szerint a csaknem négy hónap alatt, amíg nem írtam semmit, mégis dolgoztam, mert végig hiánytalanul megkaptam a fizetésem. Sőt, nagyon jól dolgoztam, mert a főszerkesztői alapból kiutalt számomra egy csinos összeget prémium gyanánt.

És felvettek a laphoz még egy embert - mellém vagy helyettem? Nem értettem, miért van erre szükség, hiszen az új kollégától (aki egyébként régi iparos, a helyi laptól csalták át) ugyanazt várták, amit addig - tudtommal nem a legrosszabbul - magam végeztem: hogy városomból és környékéről tudósítsa az Igazunk-at... Mi történt, fiúk, nem bíztok már bennem? Vagy úgy vélitek, nem sokáig leszek megfelelő e munkára, és gondoskodtok az utódomról?...

Ilyenszerű merengéseim közepette lepett meg a feleségem, fel sem tűnt, hogy hazatértének jóval a munkaideje lejárta előtt örvendezhetek, hangja remegését sem vettem észre, amikor megszólalt:

- Tudom, hogy most megint zavarlak...

- Úgy van.

- ...És amit mondanék, téged most nem érdekel...

- Egyáltalán nem!

- ...De kirúgtak az állásomból.

Túlzása ezúttal nem bizonyult óriásinak, kirúgás volt ez, még ha nem is közvetlen aktusként hajtották végre. Felajánlottak az asszonyomnak a vállalat több mint száz kilométerre kihelyezett egységén egy "pontosan neki való" állást, amennyiben nem fogadja el, kénytelenek lesznek mást felvenni a helyére...

- Szivi, nem fogadod el és kész. Ennyit ingázni naponta nem lehet, odaköltözni nem engedlek, a család kétfelé nem szakadhat. Itthon maradsz, rendezed a gyerekeket, egy kicsit meghúzzuk magunkat, s elég lesz egy fizetés.

- Nem akarok az eltartottad lenni! - visított fel, s ebből aztán nem engedett; a vállalattól eljön, mondta, mert ezt ez a választási lehetősége van az elköltözés mellett, de inkább keres magának egy takarítónői munkát itt a városban, mintsem a kenyeremet egye. Mikor percekig tartó bőgése a pityergésig csitult, szipogva megjegyezte: - Ezt is neked köszönhetem.

- Hogyhogy nekem?

- Amikor a főnököm az elköltözést ajánlotta, gúnyosan hozzátette: hátha így majd a férjecskéje is lecsillapodik egy kicsit...

Az összefüggést most már annak ellenére megsejtettem, hogy órák óta nem szagoltam alkoholt. Telefonáltam néhány helyre, és félóra múlva már azt is tudtam, hogy a feleségem vállalatának igazgatója a Covaliov menyének édestestvérkéje...

Nem tisztázódott viszont, hogy a későbbiekben a túlzott szeszfogyasztás miatt lett sötét az agyamban, vagy amúgy is beborult volna. Kerestem Ödit, adjon tanácsot, használhatatlanul részeg volt. Felhívtam Andrást, bizonytalan ígéretet tett arra, hogy próbál valamit intézni. Másnap Ödi félig kijózanodva biztatott, menjek és kürtöljem világgá: azért maradt állás nélkül a nejem, mert másképp nem tudták megbosszulni a kutya-ügyben elszenvedett vereségüket. Nem mentem sehova, de ha tényleg azt kellett tenni, hát az én ténykedésemre nem volt szükség, megtette helyettem Ödi. Telefonom csengője már forrósodott a sok hívástól, ismerősök, haverek és a riport lakó-szereplői szóltak be: hallották, rettenetes, velem éreznek és egyebek...

Soha nem derült ki - mert nem akartam kideríteni! -, kinek vagy minek köszönhetően vették vissza kétheti kínos lézengés után a feleségemet (sűrű bocsánatkérések és sajnálatos félreértésekre hivatkozás közepette) a régi munkahelyére. A történetnek ez a részlete annyira szégyenletes és undorító, hogy elfog az okádhatnék, ha csak rágondolok.

Most is azt mondom, ha csupán ez az egyetlen kutyaügyem lett volna, ha nem jön a következő meg utána a többi, kis idő elteltével visszabillentem volna szokott tartásomba, körülményeim és teendőim viszonylagos tisztán látását nem váltja fel valami más...