11. KUTYASZORÍTÓBAN

Marci a vártnál hamarabb érkezett és egyedül. Ha nem tévedek, ekkor lopózkodott lelkembe a magamra maradottság egyelőre még bizonytalan érzése, és suhant is tovább nesztelen, mint Ady Párizsából az ősz. De itt járt, és Marci hozta magával a sejtést, hogy odalett a csapat (ha egyáltalán létezett is valaha másképp, mint szubjektív világom illúziója), hogy tulajdonképpen százszázalékos egoisták vagyunk, és csupán a látszat kedvéért öltögetjük idétlenül magunkra olykor-olykor a bajtársiasság, az önzetlenség és a másik megértésének-megsegítésének félrevezető maszkját. Mintha kezdtünk volna más-más nyelven beszélni...

Mint mindig, ezúttal is örvendtünk a találkozásnak, magától értetődően és nem valamiféle ünneprontást-halogató-tapintatból - egyikünk sem piszkálta, mi okból van szerencsénk együtt lenni. Mi ketten már hallgatásainkból is értettük egymást. Ha például kegyetlenül elhúzódó plenárisaink valamelyikén a hozzászóló már egy kerek órája oldogatta mondanivalója bevezetőjének kusza szálait, összenéztünk Marcival, és ugyanarra gondoltunk, hogy ki kellene nyírni; esetleg a végrehajtás mikéntjében lehetett eltérés: kezemből pisztolyt formálva intettem Marcinak, lője már le az elvtársat, ugyanakkor Marci képzeletbeli bunkót tartva kezében nógatott sürgős teendőmre.

No de hétköznapi történeteink élvezetes csereberéje után elkerülhetetlenül következett az áttérés galibánkra. Leplezetlen büszkeséggel tártam fel néhány órás nyomozásom nem lebecsülendő eredményeit. Rovatvezetőm néhány felkiáltással ("azt a kurva...", "hűj, az anyját!", "na, meglőttél teljesen" stb.) és kezeinek többszöri összedörzsölésével fejezte ki elismerését, majd számomra teljesen érthetetlenül ezt kérdezte:

- A kutyaszövetségnél voltál?

- Marci, ittál? Kérsz egy kávét?

- Mit hülyéskedsz, bébi? Dehogy ittam!

- Akkor meg mitől vagy megbuggyanva? Minek még ide az a kutyaszövetség?

- Hát azért, hogy nézzük meg: tényleg nem szabad ott kutyát tartani!

- Mégis főzök neked kávét... Te egészén megmentél.

- Miért?

- Mert minket most egyáltalán nem érdekelhet a kutya, legalábbis az, amelyik esetleg a kutyaszövetség tagja. A kutya már a riportban is egy huszadrangú kérdés volt, jelenleg pedig szóra sem érdemes.

- Miért? Az öreg nem azt írta, hogy tilos a kutyatartás? Ha mi kiderítjük, hogy szabad, akkor ez az érve is elesik.

- Marci, ha te be vagy zsongva, légy szíves, engem kímélj meg hasonlóktól... Mit számít most a kutya?! Én írtam egy riportot a gondnok visszaéléseiről. Ő megkontrázta. Én rekontráztam, és kiderült: ezerszeresen jogtalan mindaz, amit az öreg csinált. Nincs kivel és nincs miért vitatkozni. Te meg vacakolnál a kutyával...

- Azért nem egészen érdektelen ez sem, bébi. Időnk van, elmehetnénk...

Menj... Mit tegyek, ráhagytam, ha már ez a fixa ideája. De mit értsek azon, hogy van időnk? És miért jött csak egyedül, hol van András, hol a bizottság? Kissé kényszeredetten vallotta be Marci, hogy úgy döntöttek, mégiscsak utazzon le ő két nappal hamarabb, hogy segítsen nekem összeszedni a védekezés fegyvereit. Ezért erőltetné Marci a kutyaszövetséget, igazolni szándékszik korai jövetelének értelmét?...

Azt is megtudtam, hogy bizottság nem lesz, bár sokáig készültek egy nagyobb csoporttal kiszállni, valami fontosabb dolguk akadt, főszerkesztőmre bízták a tisztázást, nyilván majd be kell számolnia dolgavégeztével. Marci mindössze ezek közlésére "kapott felhatalmazást" (szavait idéztem), a többit majd megtudom Andrástól két nap múlva. Ezt ismét nem értettem, de minek lelkizzek, ha egyszer rovatvezetőm megbújik az ennyire-kaptam-felhatalmazást mögött. Két napig parancsolgattam magamra: fiú, légy türelmes!

Közben Marci járt az ebtenyésztők egyesületének megyei fiókjánál (ez lenne a "kutyaszövetség" becsületes elnevezése). Ott azt a választ kapta, hogy a Fenyő negyedben lehet is kutyát tartani, meg nem is, ugyanis a néptanácsi határozat szerint tömbházakban nem lehet, de az egyesület kérésére újratárgyalták ezt az ügyet, és meghatározták azokat az utcákat, melyekben tilos a kutyatartás, és a Fenyő negyed nincs ezek között; viszont a tömbházakra vonatkozó határozat érvényben maradt... Hogy minek kell ebbe belebonyolódni?!

Nem lelkesedtem Marci másik ötletének hallatán sem: menjünk fel a lakónegyedbe, beszélni szeretne néhány lakóval. Dehogy féltem én találkozni az öreggel vagy bárkivel, csakhogy a fiúk szándékait illetően már bennem szaporodott a kétkedés bacilusa: mi van, ezek szavaim hitelességét akarják ellenőrizni? Ej-ej, öregfiú, ilyesmi sem fordult elő eddig közöttünk...

Felkísértem a negyedbe, bevittem Nagyékhoz, Antalékhoz, Bogdánhoz s a többiekhez, mindenki csaknem ugyanazt és ugyanúgy panaszolta el Marcinak, mint néhány héttel azelőtt nekem. Már a könyökömön jött ki a szöveg, gondolom, a lakók sem örvendeztek, hogy megint zavarom őket, de Marci - úgy látszik - erre is fel volt hatalmazva. Mondtam közvetlen főnökömnek, ha az öregnél is látogatást óhajt tenni, hát oda menjen egyedül, mert rossz napom van, azt a sok blődséget képtelen leszek még egyszer végighallgatni. Marcinak nem voltak ilyen szándékai, azt mondta, az öregekhez majd akkor megyünk, ha megérkezik András.

Megjött András is, betoppanásakor olyan újdonsággal hozakodott elő, amiről még Marci sem tudott:

- A tegnap kaptunk még egy jegyzéket a gondnoktól, amiben a Vörös Rezső írását támadja, itt van, olvassátok el.

Már a Rezső barátunk hozzászólásának olvasásakor meg mertem volna esküdni: életemben többet egy korty sört nem iszom, ha az öreg nem veri vissza ezt is.

Marci hol hümmögve, hol meg fejcsóválva tanulmányozta át az előzőnél valamivel rövidebb "jegyzéket", aztán felém nyújtotta.

- Nem vagyok rá kíváncsi - mondtam anélkül, hogy a papírokra néztem volna -, olvasatlanul is tudom, mi van benne.

- Na lássuk - szólt András, játékos kedvében lehetett -, tényleg, kitalálod-e!

Már nagyon szerettem volna hallani Andrástól mindazt, aminek közlését a maga kiváltságaként tartogatta, ilyen huncutkodó találósdihoz semmi vonzalmat nem éreztem, ám legyen:

- Először is, a jegyzék előtti félív papír szövege ugyanaz, mint a másiké, esetleg ennyi különbséggel: ismételten figyelmeztetjük...

- Pontosan! - lelkendezett András.

- A jegyzékben minden bekezdés vagy azzal kezdődik, hogy nevezett cikk, vagy ezzel: nevezett riporter - holott Vörös nem riporter.

- Stimmel.

- Az öreg idézi a sajtótörvényt, miszerint sértegetni s a többit nem szabad. Sértésnek vette, hogy kitegye a Védd a gyereket! táblát az ágya fölé.

- Ez is rendben.

- Szerinte a negyedben nincs anarchia. Huszonnyolcszor leírta a saját nevét és beosztását, illetve, hogy ő szívvel és lélekkel csakis a lakónegyed szépítésén s a többin munkálkodik, őrködik és így tovább.

- Hát nem számoltam meg - mondja András -, de legalább harmincszor ez is benne van. Tovább!

- A labda ugrik, a gyerekek rosszak, a szülők rémesek, ő egy szent.

- Rendben van, Gábor - vereget vállon a főszerkesztőm, és elém tartja a levél egyik lapját -, de ezt úgy sem találnád ki, olvasd csak el.

Olvasom:

"Nevezett riporter, azaz Veres Rezsó azt állítja, hogy Covaliov Iosif elvtárs kispolgár (vagyis képmutató, korlátolt és beképzelt, aki demagóg nézeteket vall a világról és az életről). Ezzel szemben rá kell mutatnunk arra, hogy főleg Covaliov Iosif elvtársnak köszönhető a Fenyő negyed szépsége, és emiatt nyertük el az első helyet..."

- Ne, András, ne kínozz!

- Olvasd csak tovább, a következő bekezdést...

"Nevezett riporterük olyan kijelentést tett, hogy a felszólító levelek miatt családok mentek tönkre. Sajnálatos, hogy a riporter erre csak elvontan mutat rá és nem konkréten, hogy lett volna ismeretes, melyek azok a családok, amelyek tönkrementek, mert nem hisszük, hogy ez esetben államtitokról van szó. Kérjük a szerkesztőséget, mutasson rá a család nevére és lakcímére, hogy megismerhessük a valóságot. Nézetünk szerint nem mehetnek tönkre családok egy olyan levéltől, amelyben felszólítják őket az 1967/17-es határozat betartására. Különben ezt a levelezést már felfüggesztettük, és nem értjük, miért foglalkozik a sajtó régi dolgokkal. Látszik, hogy a sajtóban még nem alkalmaznak elévülési határidőt."

- András, becsület istenemre mondom, nagyon idegesít, tedd el a fenébe!

- Ne idegeskedj, most jön a java, folytasd csak, te következel.

"Ugyanakkor rá kell mutatnunk arra, hogy a Fenyő negyedben Covaliov Iosif idejében mindeddig nem volt anarchia, mint nevezett riporter állítja. A gyerekek nagy többsége már kezdte elsajátítani a társadalmi együttélésnek egy egész sor normáját, természetesen néhány kivétellel. Miután megjelent Szanto Gabor riporternek A kutya nem pimasz című cikke, amelyben sértő szavakkal illeti Covaliov Iosif elvtársat, aki teljes lélekkel fáradozott a negyed szépítésén, virágokat ültetett... szóval, a cikk megjelenése óta a dolgok kezdtek rossz irányban megváltozni. A gyerekek szemtelenül nekifogtak labdázni, mit sem törődve figyelmeztető szavunkkal rálépnek a fűre, és Covaliov Iosif elvtársat »papricaş baci«-nak csúfolják. Feltevődik a kérdés, hogy mi is a sajtó szerepe. Mi úgy tudjuk, hogy a dolgozók nevelése olyan értelemben, hogy megőrizzék mindazt, amit a közösség hoz létre, ez a dolog nem nagyon valósult meg a Fenyő negyedről közölt cikkekben."

Vagyis én rosszat tettem a közösségnek, az öreg szerint. Ha egy kicsit is nyugodtabban játszom a találósdit, erre is ráhibáztam volna.

- Hát ti, fiúk, mit csináltatok? Mire építhetjük a haditervet? - tér át főszerkesztőm az őt leginkább izgató kérdésre.

Ha nem ugrom azonnal, még elmeséli Marci a kutyaegyletet.

- Ide figyelj, András - fojtom a száját éppen eltátó rovatvezetőmbe a szót -, Covaliov elvtársat a következő dolgokért lehetne simán felakasztani... - és sorolom a bűntetteit. Legfrissebb feltételezésemmel is előhozakodom, miszerint az öreg azért őrzi annyira azt a füvet, mert lekaszáltatja és jó pénzért eladja, fogadni mernék, hogy a bevételen legjobb esetben is csak néhány tatával osztozik.

- Úgyhogy, ha még az eddig bizonyított disznóságait is kevesellnéd - zárom le lényegretörő fejtegetéseimet -, utánanézhetek, merre visz a gyerekek lábaitól megőrzött széna útja.

- Nem szükséges - szól András röviden és semmitmondóan, atombombáknak vélt híreim elharsogása után nem látom az arcán sem az elégedettség, sem az elégedetlenség nyomait.

Elég legyen már a titokzatosságból!

- András, megmondanátok végre nekem is, mire fel ez a nagy nekigyürkőzés?

Főszerkesztőm hosszasan gyújt rá egy cigarettára, mintha latolgatná: mit mondjon, mennyit és hogyan? Két füst, három sóhajtás, és rászánja magát:

- Mondd meg, Gábor, őszintén, a valóságban minden úgy van, ahogy a riportban írtad?

Most nekem kell fontolgatnom, hogyan válaszoljak. Az rendben van, hogy András viszonylag új fiú a lapnál és nem ismerhet engem kellőképp, de az ilyen sértést kikérem magamnak!

- Még egy ilyen kérdés, főnököm, és leköplek.

- Ne haragudj..., csak magamat nyugtatom.

- És engem sértegetsz. Ha hazudozni akartam volna, akkor elmegyek papnak vagy főszerkesztőnek.

Néha nagyon durva tudok lenni. Már félig-meddig bánom is, mert a főnök csúnyán hallgat.

- Aztán miért lennél nyugtalan? - kérdem amúgy, békítő szándékkal.

- A gondnokod több helyre küldte el a jegyzékét...

- Na és?

- A minket patronáló főnökségre is.

- Na és?!

- Ott azt az utasítást kaptam, hogy jöjjek le, és amennyiben a riportba foglaltak megfelelnek a valóságnak, pontról pontra verjük vissza a gondnok jegyzékébe foglaltakat.

- No de András, a főnökség akkor még nem tudhatta, hogy itt egy álgondnok perlekedik, hogy ez egy csaló, több törvénybe ütköző cselekedetet követett el! Itt már nincs értelme a vele való vitatkozásnak. Menj és mondd meg az öregnek, üljön le a golyóira, amíg van mire.

Olykor elfelejtem, hogy beosztott vagyok, és helyzetemet tekintve abszurdan kezdem osztogatni utasításaimat a feletteseimnek. Utána magam is elcsodálkozom...

- Nem, Gábor - juttatja eszembe András, hogy azért mégiscsak ő az úr -, jössz te is, és részletesen tisztázzuk a dolgokat.

Még félreértheti heveskedésem, taktikusan próbálom elvenni előbbi kirohanásom élét.

- Öregem, én nem félek odamenni, de felesleges idő- és energiapazarlásnak tartom. Ezalatt írhatnék még egy ilyen príma riportot.

- Egyelőre kímélj meg tőlük - mondja András, és nem érti a viccet. Hát akkor, pajtás, megmondom kereken és komolyan.

- Minek fogadjuk el az öreg játékszabályait, ha egyszer azok hamisságon alapulnak és a mieink a becsületesek? Ezt a zsugát mi diktáljuk. Nem igaz, Marci?

Marci öreg harcos, nagy csatákban edződött, hát csak természetes, hogy a rekruta András hadrendbe állításakor tőle várom a segítséget vagy legalább a meggyőzést előmozdító bólintást. De Marcipán hallgat, nem helyesel nekem, bizonytalanul felhúzza a szemöldökét. Főszerkesztőnk megjelenésekor még az a kevés lendület és tettrekészség is tovaillant belőle, ami két nappal ezelőtt még megvolt. Mi történt, mester, csak nem akarod megjátszani, hogy nincs véleményed?!

- Fiúk, bizony isten nem értem, mi van veletek - veszítem el megint viszonylagos higgadtságom -, hát olyan nehéztüzérségünk van, hogy már szinte szégyellem szembeállítani az öreg fakardosaival.

András Marcira néz, neki mondja:

- Hiába, Gábor kényszerít, hogy megmondjam neki.

Marci most már bólogat rendesen, így a főszerkesztőm eltökéli magát a nagy kinyilatkozásra.

- Gábor, mondtam, hogy több helyre küldött a gondnok jegyzéket.

- Mondtad.

- A különböző helyekre küldött jegyzékek szövege nem megegyező.

- Na és?

- Olyan is van, amelyikben ezt írta: ha őt Jóskának hívják, te ezt a riportot meg sem írod.

Komótosan gyújtok cigarettára, keresgélem az összefüggést az öreg újabb hamissága és András ijedelme között. No és megrágom a szavaimat, mielőtt hangot adnék hozzá.

- András, ez nyilvánvalóan tendenciózus belemagyarázás, a kifogásolt viselkedésű öregek között van Bálint és László, a panaszkodó lakók között pedig Doina és Lenuţa.

- Csakhogy nálad Lenuţa nem szerepel az írásban...

- Mert nem vállalta a nevét! Viszont Doina igen.

- ...és László helyett Ladislau van.

- Ha egyszer így mutatkozott be!

- Gábor, száz szónak is egy a vége, engem úgy küldtek le a fővárosból, hogy neked semmi bántódásod nem lesz, ők nem tételezik fel rólad azt, amit az öreg állít, de figyelmeztettek: a hozzánk küldött jegyzék részleteit tisztázzam vele, és simítsam el szépen az ügyet ezen a szinten.

Ezek szerint magadra kell hagyjalak, András, az ilyenszerű simítgatásokhoz, tisztázásokhoz nem értek, és nem is akarok érteni. Ez a látószög számomra ferdén mutatja a világ egyenes dolgait. Mindeddig meg sem fordult a fejemben, hogy kutya-ügyemet ilyen kutyául is értelmezheti valaki. Azt hittem, értem a dolgom...

Így vigasztaltam magam akkor, Andrásnak pedig, pillanatnyilag megadva magam, ezt mondtam:

- Rendben. Tégy, ahogy jónak látod.

Miután a főszerkesztőm ötször elismételte, hogy ő igazán nem akar engem megsérteni, és dehogy is szándékszik ellenőrizni szavaim hitelességét, megkért, vigyem őt el a Fenyő negyedbe, szeretne elbeszélgetni néhány lakóval. Az újabb kellemetlenkedést megúsztam annyival, hogy Csak Nagynéhoz mentünk be, odahívtuk Bogdán Györgyöt is (a nagymamára és az özvegyasszonyra nem akartam megint ráhozni a frászt), és amíg ők elszavalták a riportomban megjelent szövegüket, szerencsésen berúgtam. Nagyné kitett az asztalra díszes társaságunknak (Marci is eljött bólogatni) egy liter köményest, a felénél többet szégyenszemre egymagam hörpintettem be (a végén már egyenesen az üvegből, sajnos), még Pimasz is nyüszítve húzódott el a közelemből. Egyszerűen képtelen voltam normális körülmények között mit tudom én, hányadjára végigszenvedni a kutyát, a macskát, a labdát, a bicskát s a többit, hát megkapaszkodtam az egyetlen lehetőségként felkínált üvegbe. A szesz hamar feloldotta társadalmi alkalmazkodóképességem (helyesebben: -képtelenségem) görcseit, és ismét rúgkapálni kezdett agyamban a saját értékrendszerem diktálta értetlenség. Miért készülünk az öreg kezének csókolgatására?... Na jó, tegyük fel, éppen kézcsók nem lesz belőle, de értelmetlen vitatkozás mindenképp. Tehát: egyáltalán miért állunk szóba vele és osztozkodunk olyan apróságok felett, amelyek teljességgel elvesztették jelentőségüket legutóbbi felfedezéseim nyomán? Mert ő azt írta valahova... Amit az öreg írt rólam, az feltételezés, amit én állítok róla, az bizonyosság. Ezek után az öreg számára mindössze annyi közölnivalóm lenne, hogy szűnjön meg a lakónegyedben felügyelősködni, fenyegetőzni és egyáltalán a száját kinyitni, de gyorsan, mert..., és elsuttognám neki ténykedésének jogi meghatározásait és lehetséges következményeit.

Akárhogy is forgattam alkoholos fejemben a dolgot, ugyanazt az eredményt lökte ki a masinám: nem tudom megbocsátani magamnak, hogy elhamarkodottan fogadtam el András álláspontját és bíztam rá teljesen a cselekvés mikéntjét. Hiába, így jár az, aki előbb beszél s utána iszik. Mégsem változtathatom óránként nézetemet oly módon, hogy Andriskám, rád hagyom, Andriskám, nem hagyom rád. Majd holnap...

Késő este lett, mire hazaértünk (ők úgy látták jónak, hogy hazakísérjenek), megegyeztünk, hogy reggel nyolckor találkozunk a néptanács épülete előtt, elhívunk magunkkal egy néptanácsi tisztviselőt pártatlan kivizsgálónak, lehetőleg azt, amelyik a lakóbizottságokért felel (hiszen ez Ercse, állapítottam meg örvendezve magamban, legalább lesz köztünk egy normális ember!), és megyünk megkeresni az öreget, hogy mindent tisztázzunk. Tudtam, hogy ez utóbbi kísérlet sikerére semmi kilátás nincs, de rám ragadt Marcitól a bólogatás. Ezzel ők ketten, mint egy szerelmespár, teljes egyetértésben indultak a szálloda felé... Most biztos azt is megtárgyalják, hogyan kell holnap kordában tartani engem, ha mégis hülyeségeket akarnék csinálni. Nehéz lesz ez, fiúk, erre kár fecsérelnetek a drága időtöket, jobb, ha szunyáltok egymás mellett békésen horkolva.

Ami engem illet, nincs mit tárgyalgassak magammal, vagyok én olyan fiú, hogy holnap a helyzet s a csevegés alakulásától függően, adott pillanatban a legmegfelelőbb eszközökkel és formában vagdossam a pórnépet... És nehogy megint elhamarkodjak vagy elügyetlenkedjek valamit, hát reggel bevágok két deci erőset...

- Hogy aludtál, Gábor? - kérdezte reggel András, miközben csipáját kenegette az orra tövire.

- Én jól, hát ti? - dobtam vissza a kérdést, ő azt hihette, az angol beszédmodor udvariaskodó stílusát gyakorolom vele magyarul, holott engem tényleg érdekelt a válasz.

- Meg kell mondanom őszintén, hogy sehogy. Marcival egész éjjel az ügyet tárgyaltuk.

Na, mit mondtam?...

Ercsét az irodájában találtuk, mindössze azért húzózkodott a kirándulástól, mert otthon hagyta az esernyőjét, s időközben szemerkélni kezdett az esztendő utolsó nyári esője. Aztán megnyugodva, hogy négyünkre jut két ernyő, jókedvvel indult e szomorkás nap bizonytalan kimenetelű eseményei felé. (Ha tudja, mi vár rá, biztos kitalálja, hogy valahol gyűlésre várják.)

- Na uram - mondja nekem Ercse masírozásunk közben -, olvastam a riportját, a fiamnak megvolt még az a lapszám. Hát szörnyű, miket művelt ez az öreg! Ilyen törvénytelenségekre, ilyen visszaélésekre még nem volt példa egyetlen lakóbizottságnál sem.

Láttam én már a múltkor, hogy Ercse rendes pacák, ennek egészséges és célratörő egyszerűséggel forognak a kerekei, nem jár olyan nyakatekert utakon, mint Andráskámék.

- Majd megszorongatom én mindjárt a bögyörőjét! - biztatott a becsületes tisztviselő. András valószínűleg mindkettőnket azonnal le akart hűteni, mérsékletre intette Ercsét, ami tulajdonképpen nekem szólt:

- Ercse elvtárs, megkérném szépen, az elején hagyjon engem tárgyalni. Amikor én befejeztem, elintézhetik az ügy hivatali vonatkozásait.

- Rendben, kérem - válaszolta Ercse töretlen buzgalommal -, akkor majd én adom meg neki a kegyelemdöfést.

András hallotta ugyan a lakók élőszóban előadott panaszait, de egyéb tárgyi bizonyítékokat is akart gyűjteni. Javasolt egy nappali sétát a lakónegyedben, mielőtt felmegyünk Covaliov lakására. Negyednéző körutunk során megcsodálhatta a lebetonozott, kopár játszóteret a tömbház-erdő perifériáján, az egyre terjeszkedő parkolóhelyeket, a beültetett és élősövénnyel körülkerített zöldövezeteket és a magánkerteket. Nagy területen a lekaszált és egyforma kupacokba rakott fű alighanem száradt volna, ha éppenséggel nem az eső permetezi. Ercse megállt egy gondolatra, nem hagyta szemét sokáig legelészni a fűcsomókon, de jól megnézte, s aztán mentünk tovább. András a szögesdrótok holléte felől érdeklődött: elindultunk abba az irányba, ahol legutóbb még láttam, habár nem reméltem, hogy ezúttal is megszemlélhetjük a lágerekre emlékeztető alkalmatosságokat, az öreg biztosan eltüntette még a nyomait is. És a hanyagság netovábbja: hozzájuk sem gyúlt! Ott rondították a gyönyörű, szépségéért első díjat nyert lakónegyed rózsákkal túlontúl telezsúfolt képét a gyerekek húsát-bőrét felhasítani kifeszített, kegyetlenül szigorú korlátok. Feledékeny lenne az öreg, vagy nem számított a terepszemlére? Különben ez teljesen mellékes...

Csengettünk lakása ajtajánál, a felesége kukucskált ki a férje stílusában, és közölte, hogy Covaliov Iosif gondnok a lakóbizottsági irodában tartózkodik, szedi be a lépcsőházdíjakat a lakóktól. Ercse tudta, hol az iroda, indultunk volna, de a valamit sejtő asszony ingerülten ránk szólt, hogy mondjuk meg, ki keresi. Főszerkesztőm szolgálatkészen kikottyintotta, hogy az Igazunk szerkesztőségétől s a néptanácstól jöttünk. És még András akar diplomatikus lenni?!...

Persze hogy a felesége azonnal figyelmeztette az öreget telefonon, ahogy beléptünk az irodába, azonnal konstatálhattam, hogy teljes harci készültségben, bőszen trónolva vár...

András kirakja az álgondnok asztalára valamennyi igazolványát, melyek hatásosan bizonyítják, mi mindennek tagja a főszerkesztőm. Az öreget is dokumentált bemutatkozásra ösztökéli, az mérgesen előveszi a személyazonosságiját. Ezek után András bemutatja neki Marcit, engem nem szükséges. Mi az öreggel már ismerjük egymást (hittük ezt mindketten a viszontlátás örömteljes pillanatában). Ercsével még kezet fog, de velem nem, rám sem akar nézni, mert joviális arcom láttán annyira besűrűsödik aszinkron pislogása, hogy alig jut valami fény a retinájára, csaknem éjszakai sötétségben marad.

Leülünk, még keresztbe sem rakom a lábam, már érkezik a másik két öreg harcos, Lukács és Ionaşcu, jöttek erősíteni az arcvonalat. Nyilván a feleség riasztójelzése után Covaliov barátunk riadóztatta a galerit, azok jól felpaprikázva bedöcögtek, és már eregették is felém csatakiáltásaikat ("hát!", "nahát!", "szégyellje magát!" ...). Ha történetesen nincs annyi tanú jelen, magam is elsziszegtem volna valamit a hátsó részemmel kapcsolatosan.

Kilencet mutatott az órám.

András mintegy kinevezve saját magát a baráti összejövetel szóvivőjének, belekezdett az ostoba, kilátástalan és egyre idegesítőbb osztozkodásba. Bejelentette, hogy a sajtótörvény értelmében mindenkinek jogában áll hozzászólni bármelyik íráshoz, ennek ez esetben is helyt ad a szerkesztőség, de túl hosszú a huszonkét gépelt oldal, nézzük meg, mit lehetne kihagyni. Ercse mosolyogva rám kacsintott (ekkor még derűs hangulatban leledzett), meg volt győződve róla, hogy András csak fortélyos, agyafúrt driblizésbe kezdett, hogy előbb szédíteni akarja az öreget, aztán kegyetlenül és keményen lecsap rá. Hát nem ez történt!

Főszerkesztőm első javaslata: elegendő egyszer emlegetni a nevemet, mert ha állandóan bennem lakik, akkor az egyébként tárgyilagos hangú jegyzék személyeskedésbe csap át. Már ez nem tetszett őuraságának, hát még az az ajánlat, hogy ne vélje magát pimasznak, mert az a cím másképp is érthető, úgyszintén a birodalom kifejezés sem jelent feltétlenül királyságot.

- Aha - kiáltott álgondnokunk Andrásra, fülön csípve őt feltételezett turpisságáért -, szóval maga védelmezni akarja a riporterét! Azért jött ide! Igaz, hát a maga embere, meg is kell szegényt védeni - mondta gúnyos vigyorra torzítva amúgy is ferde száját, minek következtében panorámikus képet nyerhettünk csattogó protéziseiről. Ekkor kezdett légszomjam lenni, Marci két hosszan tartó légzésemet tudomásul vette, nyugtatgatóan megveregette a lábam.

András, mint akinek sietős dolga van, lépett is tovább a szögesdrót létezésének-nemlétezésénék életbevágóan fontos tisztázása felé:

- Ennél a kérdésnél nincs mit vitatkozni, ezt kihagyjuk a válasziratból, mert szögesdrót van.

- Nincs - mondta az öreg szemérmetlen egyszerűséggel, s ha nincs az a fura pislogása, a szeme sem rebben.

- Van - osztotta a szart tovább András -, a saját szememmel láttam most reggel.

- Hol?! - ámult el a makacs vitapartner úgy, mintha repülő csészealj felől érdeklődne.

- Hol is? - kérdezett engem András segélykérően.

- A kazánház mellett - vetettem oda az öregnek, mint patkánynak a mérget, és nem álltam meg, hogy legalább félhangosan így ne folytassam: te meszes...

- Ja, párdon - emelte fel hangját és mutatóujját a tata, akár a tárgyalóteremben az ügyész -, az nem szögesdrót! Az eredetileg egy rendes drót volt, és csak utólag tettünk rá szögeket. Tehát nevezett riporter helytelenül fejezte ki magát. Nem úgy kellett volna írnia, hogy szögesdrót, hanem így: szögesített drót!

Ercse ezen akkorát kacagott, mintha itt viccmesélés közben elhangzott volna a legjobb poén. Én Marcira néztem, hátha megsejti, mit érzek, és lefog.

Na, ez körülbelül ebben a formában folytatódott, az öreg letagadta, hogy valaha is kihasított volna egy labdát, neki nincs is bicskája, a lakók nem is javasolták a homokozót, ő ezt először a riportból tudta meg és a többi, és a többi, vagyis ezek szerint a lakók vagy imbecillisek, vagy idióták. Hogy nem törik össze alatta az az érzéketlen karosszék!...

Az álgondnok nagyáriáit a fenségesen betanított kéttagú zümmögő- és hümmögő-kórus kíséretében élvezhettük, közben önállósultak az előadóművészek, már semmibe vették András, az önkéntes karmester leintéseit. Ha már egyszer beintette őket, most hallgassa végig...

Csakhogy az én hallásomat nagyon sértette ez az összefüggéstelen előadás, ez az észbontó happening. Egy ideig azzal szórakoztam, hogy összefüstölöm az öreget. Észrevettem az arcára kitespedő ellenszenvet, amikor valamelyikünk bagó után kotorászott. Ettől a perctől kezdve egyik cigarettámat a másikról gyújtottam meg, és szórakozottan eregettem a tata bajusza felé füstfelhőimet. Az órák teltek, tartalék csomagot nem hoztam magammal (ki a fene gondolt ilyen kivételes hasznosságukra?), szerencsére Marcinál volt kétnapos kolbászfüstölésre elegendő cigi, igaz, hogy szűrős, de mit meg nem tesz az ember azért a körömpiszoknyi élvezetért...

Aztán elmerengtem András izzadó és sápadt ábrázatának láttán, bosszúságomat hessegettem a kárörömmel: így kell neked, fiú, ha besétáltál az öreg zsákutcájába. Főszerkesztőm a beosztásáról teljesen megfeledkezve, emberi méltóságában a béka popsijáig lealacsonyodva, a vezérfonalat rég összegubancolva már ilyen zsibvásári modorban tárgyalta (például) a játszótér elhelyezkedésének - számukra ki tudja miért oly fontos - problémáját:

András: - A távolság a blokktól a játszótérig valóban ötszáz méter.

Covaliov: - Kétszáz.

András: - Ötszáz.

Covaliov: - Kétszáz! (Zümmögő kórus hümmögve bólogat.)

András (pillanatnyi hevületében): - Ötszáz!

Öregek kórusa: - Kétszáz!

András (fáradt lemondással): - Na jó, egyezzünk ki háromszázötvenben...

Ez már rémdráma, ezt nem hallgatom tovább, őrjönghetek, kedveskéim, legjobb belátásotok szerint, én megyek és befekszem a Sóhajtásba, kedvenc pincérem már rég hiányol, még elkeseredik, hogy lebetegedtem...

Azaz dehogy megyek! - vágódott békére áhítozó agyam közepébe a sajnálatos ötlet; mivel nem ittam eleget, annak a kevésnek rég elszállt a józanító ereje. Nem megyek, határoztam el könnyelműen, maradok és azonnal színre lépek, nem várom meg a karmester úr kegyes beintését, és elengedem fülem mellett Marci "várjál, na" figyelmeztetését, elmaradna a tapsikolás, ha kifelejtjük a leleplezést, botcsinálta gondnokocskám.

- Kedves öregapám - szólaltam meg a helyzet kuszáltságához illően szerencsét remélve és mondanivalóm tartalmához képest túlságosan szerényen -, magának örvendeznie kell, hogy egyáltalán létezik, nem értem, honnan ez a vakmerőség, hogy egyáltalán kitátja a száját.

Erre megint kitátotta, de úgy maradt, mert még élesebb fordulót iktattam fejtegetésem szerpentinjébe:

- Maga itt akkora disznóságokat követett és követ el, hogy jobban tenné, ha a mi mulattatásunk helyett elsétálna szépen az ügyészségre és töredelmes beismerő vallomást tenne.

András és Marci együttes erővel próbált megfékezni, pisszegtek, integettek, rám szóltak, de én is ember vagyok, ráadásul igen érzékeny lelkületű.

- Hogy... mit... hogy merészel? Magyarázatot kérek! - kísérelte meg párbeszédesíteni fenyegető monológomat az öreg.

- Tata, magának annyi vaj van a fején, hogy ha egyszeriből olvasztom meg, a zacskója belelóg. Ezért kíméletes leszek a vajjal, vegyük sorjába. Maga nem gondnok. A felesége van kinevezve ebbe a beosztásba, és ő is csak azért, hogy az államot becsapva nyugdíjhoz jusson. Tehát: maga egy csaló.

- Ezt hagyjuk, ez más ügy, ha én tévedtem, azt megtárgyaljuk máskor és máshol, itt most nem erről van szó - mondta az öreg feltartóztatásom végett, de hát az nem ilyen egyszerű dolog, apóca.

- Dehogy hagyjuk, tata! Ez itt nem bírósági tárgyalás, amin előbb letárgyaljuk az én ártatlanságomat, s aztán egy másik per keretében a maga bűnösségét! Igen, a bűnösségét. Maga nem tévedések áldozata, hanem notóriusan hazudozó többszörös bűnös. Magának egyszerűen nincs joga és erkölcsi alapja bármit is számon kérni tőlünk. Maga a lakók közös pénzéből sikkasztott, abból fizette ki szerény írásom magáncélú lefordításáért a hétszázhatvanhat lejt.

Most már érthette Ercse is, mit akartam azzal a számlával. Később a néptanács derék tisztviselője egy négyszemközti beszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy már-már csalatkozott bennünk, kezdett egészen lehangolódni nyimnyámságunk láttán, de amikor kipakoltam, egészen helyrebillent a lelki egyensúlya, és elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra. Fel is ugrott:

- Mit művelt maga szerencsétlen?! Hát szégyent hoz nekem a Városi Néptanácsra? Ilyen gazemberséget még senki nem csinált. Na, megálljon, még holnap eljárást indítok maga ellen, az egész városban, minden lakóbizottságnak feldolgozom, miket művelt maga. Nekem ne hápogjon, maga finánc volt, ismernie kellene a törvényeket és nem ellopnia más pénzét... Utánanézek majd annak is, kinek adja el maga a lekaszált füvet és hova lesz az a pénz, mert ilyen bevételük papíron nem szerepel. Majd elintézem én magát, ne féljen!...

Meg kell adni, mindent elsöprő teljesítmény volt az Ercséé. Először a kórust söpörte el a szó szoros értelmében, mert Ionaşcu és Lukács (ezúttal fejcsóválva) eloldalogtak. Aztán átvitt értelemben elsöpörte az én indulatomat, mert ezek után már mit mondhatok, sajnáltam tovább rugdosni a sebzett ellenfelet. És sajnos (mint nemsokára kiderült), elsöpörte András zavarát is, s így ő szépen és logikátlanul visszatért ahhoz az elképzeléséhez, hogy lerövidítve a jegyzéket megállapodik Covaliovval, mit közöl le végül is a lapunk az öreg ellenvetéseiből. Lakó legyek a Fenyő negyedben, ha akkor nem azzal magyaráztam főszerkesztőm ügyködését, hogy lecsillapítva a kedélyeket, valamiféle békés elválással, látszat-happy-enddel kísérletezik.

Mindössze újabb másfél óra leforgása alatt kiegyeztek, hogy abban az állítólagos válasziratban valami ilyen sületlenségek maradnak, hogy: a riportomban megjelentek nem felelnek meg teljesen a valóságnak, nem mutattam rá kellőképp a lakók hiányosságaira, a lakóbizottság tagjai mindig civilizáltan figyelmeztették a rászorulókat, az utóbbi években többször is volt patkányirtás, a labda akaratlanul is átszökik a kerítésen, Covaliov csak a szépet szereti, különben is ő egy jó elvtárs, jó ember és sokat törődik, a játszótéren nem egy huligánbanda uralkodik, hanem csak rossz gyerekek, és az 1967/17-es határozat mindent megmagyaráz, melynek tiszteletben tartására nevezett riporter a cikke végén fel kellett volna hogy szólítsa a lakókat...

Délután öt óra elmúlt, és a fejemet ötször akkorának éreztem, amikor kiléptünk az irodából. Ercse elköszönt tőlünk és felugrott egy autóbuszra, gondolom, estebédje előtt ő is felhajtott valami szíverősítőt. Mi hármasban szótlanul lépkedtünk egy darabig, aztán András megjegyezte Marcinak, hogy jó lenne hálókocsijegyet szerezni az esti gyorsra, várja őket a másnapi munka, pihenten nekifogni persze hogy kellemesebb.

- S akkor ezt az ügyet hogyan zárjuk le? - kérdeztem Andrást, mert annyit már sejtetni engedett, hogy le van zárva.

- Úgy, Gábor, ahogy hallottad - válaszolta főszerkesztőm a legnagyobb természetességgel. - Lehozzuk a lapban azt a keveset, ami az öreg jegyzékéből végül is megmaradt.

Gondolatnyi szünet nélkül a zsebembe nyúltam, kivettem és átnyújtottam Andrásnak az újságíró-igazolványomat.

- Oké, fiú, ebben az esetben ezt a könyvecskét is vidd magaddal - szóltam, majd magyarázatot is mellékeltem, mert láttam, hogy nem érti. - Vedd úgy, hogy végeztem veletek, két nap múlva ott lesz az írásos lemondásom az asztalotokon.

András megállt, Marci szinte leült, én mentem tovább; még elfogy a sör a Sóhajtásban.

- Állj meg, te! Mi a bajod?

Nekem? Mi elenne? Az égvilágon semmi.

- Nem hallod? Hát nem lehet veled értelmesen beszélni?

Velem nem lehet, magas nekem a ti értelmességetek.

- Ide figyelj, Gábor, nem megyek vissza ma este. Gyere üljünk le, és mondd meg, mit akarsz!

Hideg és habzó sört akarok inni és lehetőleg egyedül.

- Meg vagy őrülve?! Mért nem válaszolsz? Hova rohansz így - mondta végül András, és mivel a kérdései elfogytak, megragadta a karom.

Leráztam magamról, mint kutya a hópelyhet, és az asszonykámtól tanult módszert alkalmaztam: rendkívül halkan válaszoltam, hogy vegye észre, mennyire ordítozik, tehát ő van megőrülve.

- Szomjas vagyok. Megyek sörözni.

- Nagyszerű ötlet, Bébi - lelkendezett hamisan Marci -, megyünk mi is!

Mit mondjak? Meg vagyok tisztelve...

Főszerkesztőm kegyeskedett megengedni, hogy egy pohár sört nyugodtan élvezhessek, de csak egyet. Máris belekezdett vendéglői székfoglalójába:

- Gábor, te nem ismersz engem, nem is ismerhetsz, amióta kineveztek a lap élére, kevés alkalmunk volt találkozni. Megkérnélek, ne tételezz fel rólam csupa rosszat, legyen irántam több bizalmad, nem vagyok az ellenséged. Ezt az ügyet is szeretném úgy lezárni, hogy neked ne történjen semmi bajod és elégedett légy az eredménnyel. Én úgy éreztem, elégedett is lehetsz, s közben látom, nem tetszik neked valami. Légy szíves, mondd meg őszintén és kereken, hogy mi!

- Kedves elvtársak - vettem át a kenetteljes hangot -, e szívhez szóló bevezető és megtisztelő felkérés után mit tehetnék, töredelmesen be kell vallanom, hogy az elégedetlen kifejezés túlságosan messze áll attól, amit az önök által eredménynek nevezett micsodával szemben érzek. Annak részletezésétől, hogy egész pontosan mi a véleményem, az önök pillanatnyi szellemi állapotára való tekintettel szíveskedem lemondani.

- Ne marháskodj, Bébi, Andrásnak igaza van - helyezkedett Marci a számára legmegfelelőbb álláspontra -, mi a barátaid vagyunk, ha valami kifogásod van, pakolj ki vele őszintén és egyenesen!

- Az előszobában balra a második ajtó a budi, nem mennétek pisilni egyet?... Legalább egyetlen üvegecskét ürítsek ki csendben!

Nem tetszett nekik az ajánlatom, maradtak, de néhány percig némán matatták a poharaikat. Akkor András állt elő egy újabb javaslattal:

- Próbáljuk meg hideg fejjel értékelni, mire jutottunk. Abból a hosszú és éles hangú jegyzékből maradt néhány oldal, apróságok, lényegtelen dolgok, és annyi benne az ellentmondás, hogy tiszta röhej az egész. Személyedre vonatkozóan nincs benne semmi sértő, aki nem olvasta a riportodat, az is neked ad majd igazat. Az öreg is meg van elégedve, hallottad: beleegyezett ezek közlésébe, s ezzel meg is nyugodott. Minden kényes dolog ki van kerülve, az ügy el van simítva. Én így látom. Mi a te véleményed?

Hej-haj..., hogyan is magyarázzam meg nektek?

- Azzal kezdeném, hogy az én személyem másodlagos szempont. Ne érts félre, nem azt mondtam, hogy örömmel tölt el, ha hazugnak neveznek... igen, ne szakítsál félbe, hazugnak. Az öreg válasza tulajdonképpen cáfolni igyekszik egy sor állításomat. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha a levél megérkezésekor leközlitek a lapban, arra ismét válaszolhattam volna én vagy egy lakó vagy valaki más, és addig puszilózunk egymással, míg valaki az igazságnak megfelelően lezárja a vitát. Tehát: az öreg ellenvetéseinek a közlésével egyetértettem volna akkor. De nem most! Most ugyanis tudjuk róla azt, amit nem tudtunk akkor: hogy közmegvetésnek örvendő ténykedésére senki nem hatalmazta fel, hogy törvénytelenségeket követett el, hogy ő nem gondnok, hanem egy csaló, akinek ebben a kérdésben egy szava sem lehet. Ha mi ennek a tudatában adunk helyet kifogásainak, nem teszünk egyebet, mint helyben hagyjuk a disznóságait, behunyjuk szemünk álgondnoksága fölött, azaz tudatosan elhallgatjuk az igazságot, takargatjuk a törvénytelenséget. Ez az egyik alapvető kifogásom. A másik: lovat adunk az öreg alá; ahelyett hogy lelepleznénk, néhány kérdésben félig-meddig igazat adva neki rászabadítjuk a lakókra, az öreg újult erővel esik majd a labdázni már ismét merészelő gyerekekre, hiszen ő a válaszában megírta, hogy tessék tiszteletben tartani azt a határozatot, és ugye, az övé volt az utolsó szó. Mert, ha nem tévedek, az elintézés és elsimítás szerinted abból áll, hogy leközlitek a tata válaszát és kész... Na és ezek után jön a harmadik kifogásom: személyes szerepem az ügyben. A riportot én írtam. Ha ti robbantjátok ki ezt a kavarodást, és úgy zárjátok le, mint ahogyan most szándékoztok, bár sűrű fejcsóválások közepette, de tudomásul vettem volna, hogy ilyen is van. Viszont, mint aktív résztvevője az ügynek, nem érthetek egyet az ilyesféle tisztázással és elsimító manőverekkel. Ha határozott akaratom ellenére, bizonyos főszerkesztői szempontokat előtérbe helyezve mégis ez történik, akkor a továbbiakban nem vagyok hajlandó veletek dolgozni. Remélem, az elmondottak nem szorulnak újabb magyarázatokra, és megengeditek, hogy nekilássak a második üveg söröm ízlelgetésének.

András Marcira nézett, annak ezúttal sem volt véleménye, bár merem állítani, hogy messzemenően egyetértett velem. Ha mégis másként lett volna, nagyon rossz emberismerő vagyok. Marcinak az eddigi években mindig helyén volt a szíve meg az esze, most sem hiszem, hogy ezekkel lenne baj, inkább a gerincével. Hagyja az új főnökét érvényesülni...

A feltálalt falaton főszerkesztőm jó ideig kérődzött, zavartalanul öntögethettem lefele a söröket.

- Jó - szólalt meg végül András. - És mit javasolsz? Az öreg válaszát le kell hoznunk, ezt megígértem neki. De ezen kívül hajlandó vagyok azt csinálni, amit javasolsz. Természetesen, ha Marci is egyetért vele.

Hát a Marci egyetértésével sok gond nem lesz, különösen akkor, ha főnökének tetszik majd az ötlet. De milyen ötlet!...

- Várj egy kicsit - mondtam már tettre készen jobb belátásra bírt főszerkesztőmnek -, mostanában vodka nélkül csak sületlenségek jutnak eszembe.

Kedvenc pincéremtől kikértem a két decit egy vizespohárban, és lassan kezdett megindulni az agyam.

- Először is, feltétlenül közölnünk kellene egy szerkesztőségi jegyzetben, milyen törvénytelenségeket követett el Covaliov Iosif elvtárs.

- Börtönbe akarod juttatni? - kérdezte András a nyílt ellenkezés helyett.

- Nem akarom, és ez nem is az én dolgom...

- De ez a közlés egyértelmű a nyílt feljelentéssel.

- Nem úgy képzelem ezt a közlést mint ügyészségi vádiratot, amelyben az ember fejére olvassák pontosan a vétkeket és a megfelelő törvénycikkelyeket. Azonban megírhatnánk, és ehhez ragaszkodom, hogy nem ő a gondnok, sohasem volt kinevezve, hogy a lakóbizottság nevében és annak tudta nélkül küldözgetett leveleket, fenyegetéseket és feljelentéseket, hogy félrevezetett hivatalos szerveket, hogy a lakók közös pénzéből magánérdekű kiadásokat is fedezett. Hadd tudják meg a lakók, hogy Covaliovnak semmi joga és felhatalmazása nincs a velük szembeni viselkedéshez, és húzódjon be a vackába az öreg is, de gyorsan.

András ismét kérdőn nézett rovatvezetőmre, aki végre megköszörülte jobb időkre emlékeztető hangját:

- Né, ebben Gábornak igaza van... Már a törvényesség kedvéért sem hallgathatjuk el, amiről tudunk. Nekem az a véleményem, hogy amit most Bébi mondott, azt tényleg meg kell tennünk.

Erre megszületett a főszerkesztői jóváhagyást jelentő biccentés. Na, ha már ilyen csodásan kezdünk egyetérteni, mondom tovább, amit közben kiagyaltam:

- De ez nem elég. Hogy elkerüljünk minden további vitát a részletkérdések tekintetében és hogy határozottan helyére tegyük az öreg ellenvetéseit, állást kellene foglalnia az ügyben egy hivatalos személynek, aki a riport szellemében és a lakók igaza szerint elítélné az ilyenszerű lakónegyedi felügyelést és gondoskodást, s egy kicsit megmagyarázná, hogyan kell értelmezni azt a néptanácsi határozatot.

- Ez nem rossz ötlet - helyeselt András még Marci megkérdezése előtt -, erre nagy szükségünk lenne, de ki az a hivatalos személy, aki most mellénk áll?

- Ez itt a kérdés! Na várj egy kicsit... - intettem az egyre jobban lelkesedő fiúkat egy kis türelemre, amíg kinyalom a vodkáspoharat. - Hát persze! A néptanácsi elnök.

- Hogy hívják? - kérdezte András kapásból.

- Jól: Suciu Traiannak.

- És honnan tudod, hogy a mi pártunkon lesz?

- Hát úgy kell kérdezni, hogy a mi pártunkon legyen!

- Vagyis hogyan?

Láttam, egyikük sem érti; őszintén szólva még én sem gondoltam ki a megvalósítás módozatát, de az alapötlet szikrája már kipattant, sínen volt a vonat. Elnézésüket kértem, amiért újabb üzemanyag betöltéséig kell várakozniuk, mondtam Andrásnak, addig készítse elő írószerszámait. Már mozdultak is a kerekek...

- Na, ide süss, öregfiú! Bemegyünk az elnökhöz, te főszerkesztői meg egyéb minőségedben megkérded, hajlandó-e interjút adni az Igazunk számára egy olyan ügyben, amely a városi néptanács hatáskörébe tartozik. Nem utasíthat vissza, ha holnap nem ér rá, majd ráér holnapután vagy azután. Akkor ügyesen odaadjuk neki a riportom fordítását, amit az öreg fizetett és küldött el nekünk. Azért kérjük meg, hogy lapozza át, mert ezzel kapcsolatban lenne néhány kérdésünk. Mikor elolvasta, elkezded feltenni a kérdéseidet.

- De mit kérdezzek?

- Ez a lényeg, írjad! Első kérdés: Elnök elvtárs, véleménye szerint miként fordulhatott elő, hogy egy lakóbizottságban évekig tevékenykedjen gondnokként egy személy, aki nincs kinevezve, és erről a városi néptanács nem szerez tudomást?

- Hát kíváncsi vagyok - jegyezte meg András, miután leírta a kérdést -, mit fog erre válaszolni.

- Semmi jót, de ez nem érdekes. Második kérdés: Véleménye szerint hogyan történhetett meg, hogy a szóban forgó személy a lakóbizottság nevében, annak pecsétjét használva és az elnök nevét hamisítva felszólításokat és feljelentéseket küldjön hivatalos helyekre, és ezt éveken át a néptanács nem veszi észre?... Megvan? Harmadik kérdés: Mivel magyarázható, hogy az álgondnok a lakók közös pénzéből eltulajdonít egy bizonyos összeget, erre a sajtónak kell fényt derítenie, nem pedig a néptanács pénzügyi ellenőreinek?

- Már értem, mit akarsz - mosolyodott el András.

- Juj, de kurva vagy! - vihogott Marci.

- Pontosan - egyeztem bele. - Szerintem ezután bármit kérdezhetsz, mindenben nekünk ad igazat. Természetesen, kíváncsiskodásunk ezután kevésbé rázós dolgokra irányulna, mint például: mi a véleménye a riportról? ugye hogy a riport nem buzdított a törvények megszegésére? helyes-e így üldözni a gyerekeket? szabad-e a fűre lépni? mért vannak csak nyugdíjasok a lakóbizottságban? mit tesz a néptanács annak érdekében, hogy a Fenyő negyedben jóra forduljon minden? és így tovább...

- Így csináljuk, fiú - karolta fel meglehetős elszántsággal főszerkesztőm az akciót -, és ha megengeded, most én is megiszom egy deci vodkát!

- Most már mind ihatod - mondtam sajnálva a kárba vesző decit.

Kellemesen zsibbadt állapotban búcsúztattuk e rettenetes napunkat, és én Marcitól is elköszöntem, mert a késő esti gyorssal robogott vissza a fővárosba, a lapkészítéshez legalább egy felelős emberre szükség van. Andrással reggel kilencre beszéltük meg a randit, hadd pihenjen szegény.

Ahogy az utcám sarkán bevettem a vészkanyart, egyből kijózanodtam: tyűj, a mindenit, engem ma még vár egy tisztázás, az igazi haddelhadd, mert reggel jöttem el otthonról, lám, sötét este lett, és megint nem találtam sehol egy telefont, hogy értem izguló drágaságom kételyeit eloszlassam, idegeit megnyugtassam, és mindennek a tetejébe ismét jól nézek ki!...

A tanácselnök rögtön fogadott, az interjúkészítést sem halasztotta máskorra, állt is volna azonnal kérdéseink elejébe. András odaadta neki a fordítást, Suciu elvtárs figyelmesen végigolvasta, közben semmi jelét nem mutatta véleményének, amikor befejezte, összehajtotta a papírcsomót, visszaadta és röviden ezt mondta: igen, kérdezhetnek. Szerettem volna tudni, miként vélekedik, ha András átugorja a három kezdőkérdést. De nem ugorta át, hanem megegyezésünkhöz híven az elsővel kezdte. A tanácselnök nem válaszolt azonnal, kivárt egy keveset és visszakérdezett:

- Erre a gondnokra gondol, aki a riportban szerepel?

- Igen - mondta András.

- És tényleg nem ő van kinevezve?

- Tényleg - kotnyeleskedtem az ígéretes párbeszédbe -, megnéztem Ercse elvtársnál a listát, Covaliov Iosif nincs rajta.

- Értem... Hihetetlen... - vélte az elnök, majd egyet köhintett, szigorú arcvonásai enyhébbre változtak, és így szólt:

- Főszerkesztőelvtárs, nem hagyhatnánk ki ezt a kérdést? Az egész ország rajtunk fog nevetni, ha ez megjelenik...

Intettem Andrásnak, hogy hajlandók vagyunk eltekinteni a felvetett gond forszírozásától, nyomás a következőt!

Az elnök újra komoly arccal hallgatta végig a kérdést, és megint visszakérdezett:

- Valóban ezt csinálta?... Hallatlan...

Igenlően majd helyeslően bólintottunk. Mosoly nélkül kért az elnök:

- Hagyjuk ki ezt is, elvtársak, jó? Értik ugye...

A harmadik kérdés hallatán Suciu Traian valamivel ingerültebb lett (éppen addig feszítettük a húrt, ameddig szakadás nélkül lehetett), azt mondta, majd ő intézkedik, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő, van-e még kérdésünk. Volt, és azokra egytől egyig válaszolt, András jegyezte is hűségesen. (Így avattam be főszerkesztőmet a szakma gyakorlásába, ez volt élete első interjúja.)

A néptanácsi elnök magatartására egy zokszót sem ejthetek, igazán kedvemre valóan beszélt, nagyjából ezt nyilatkozta: az Igazunk-ban felvetett jelenségek valóban léteznek, és sajnos azért általánosíthatóak, mert mások is félremagyarázzák az 1967/17-es határozatot; a tömbházak körüli füves rész azért van, hogy a gyerekek játszodjanak rajta, leteríthetnek oda pokrócot és labdázhatnak, ugrándozhatnak, fogócskázhatnak, ugrókötelezhetnek nyugodtan; a blokkok közötti zöldövezetekben és sétányokon biztosítani kell a gyerekek zavartalan játszási lehetőségeit, valahol nekik is fel kell frissülniük a napi leckék elkészítése után; helytelenül járnak el azok a lakóbizottsági tagok, akik zaklatják a gyerekeket és szüleiket; a zöldövezet dróttal való bekerítése nemcsak veszélyes és csúnya, de pazarlás is, szögesdrótnak nincs mit keresnie lakónegyedeinkben; Szántó Gábor riportja semmiképp sem buzdított a törvények és határozatok megszegésére, hanem inkább azt szorgalmazta, hogy azt helyesen alkalmazza mindenki; a lakóbizottságba nemcsak időseket kell választani, hanem az illető negyedre jellemző összetételt kell biztosítani; a gyerekek nevelése elsősorban a szülőkre tartozik és nem másokra; a riportban szereplő lakók panaszai jogosak, a lakóbizottság nem kezelte megértéssel és tapintattal gondjaikat; senki sem mondta a lakóbizottsági tagoknak, hogy fenyegető levelekkel zaklassák a szülőket és a gyerekeket; intézkedni fogunk, hogy a Fenyő negyedben megteremtődjön az egyetértés, a békés egymás mellett élés légköre, az évi közgyűlésen olyan gondnokot fogunk választani, akit minden lakó méltónak talál e feladatra; a Fenyő negyedbe, történt sajnálatos dolgokat minden lakóbizottság tudomására hozzuk, hogy ne fordulhasson elő többet sehol; az embereknek van elég gondjuk a munkahelyükön, semmi szükség arra, hogy odahaza mondvacsinált problémákkal zaklassák őket; sajnálom, hogy a néptanács nem ismerte fel idejében e problémákat, hogy elkerülhettük volna azokat a kellemetlenségeket, amelyekben a lakók részesültek; köszönettel tartozunk az Igazunk-nak és riporterének, hogy foglalkozott ezzel az üggyel.

Kedves elnök elvtárs, mi is szívből köszönjük!...

Igaz-e, hogy így már egészen másképp mutat a tisztázás? Ezzel tényleg méltányosan és igazságosan le lehet zárni ezt a fejezetet.

Megegyeztünk Andrással, hogy az öreg válaszát, az interjút és a szerkesztőségi megjegyzést egyszerre, egy oldalon leközli, és mindannyiunk nagy megkönnyebbülésére (kivétel csak a "jólelkű" tata lehet), pontot teszünk az ügy végére:

Főszerkesztőm vonatának indulásáig a lakásomon beszélgettünk, hogy az asszonykámnak ne legyen miért prüszkölnie... Ezúttal az volt a baj, hogy egész délután nem tudott tőlünk (főképp tőlem) egy kicsit sem pihenni.