8. A KUTYA NEM PIMASZ

- Mi újság? - érdeklődött hazatértemkor életemnek sava-borsa szigorúan (mivel sokat ültem), de nem vészjóslóan (mivel előbb végigmért és megállapíthatta, nem úgy nézek ki, hanem a jól végzett munkától sugárzik az ábrázatom), és számítva a délutáni tevékenységemet ötperces ízeire bontó beszámolómra (mivel éppen volt ideje és kedve végighallgatni, és különben is féltékenyke, ugyebár).

A fáradságos terepmunka utáni sikerélményem cirógatásait még élvezni szerettem volna néhány röpke perc erejéig, ezért jó adag túlzást alkalmazva jeleztem, hogy meg vagyok dicsőülve:

- Bomba jó anyagot csíptem fel, szivi!

Még a kő is sírna, ha ilyenkor esne a fejemre. De nejem szíve keményebb a sziklánál.

- Csak nem akarod bemesélni nekem, hogy mostanáig azt a kutyát rendezted?!

- De igen, szivikém - tántoríthatatlan vagyok -, mindjárt elmondom az egészet, és azon fogsz csodálkozni, hogy milyen hamar hazajöttem...

És már mesélem is, nejem gondolatban mindegyik részletnél megsaccolja a körülbelül ráfordított időt, és hozzáadja az addigi összeghez. Pulyáim plusz cselekvések nélkül (a délutáni számtanozás bővén elég volt), őszinte kíváncsisággal és tátott szájjal figyelnek. Alig jutok túl Pimasz külső tulajdonságainak felsorolásán és kezdek helyzetének ecsetelgetésébe, Attilám a rá jellemző logikával már meg is oldotta a rettenetes gondot:

- Táti, hát hozd haza azt a kutyust, ha ott nem szabad tartani, és ezzel a dolog el van intézve.

- Igen, hozd el nekünk a kutyust! - kapja fel lelkesen az ötletet Annám is.

- Bogaraim, a kutyusnak vannak gazdái, akik nagyon szeretik és ragaszkodnak hozzá, az egyik baj éppen az, hogy a gondnok bácsi el akarja venni tőlük, el szeretné kergetni a házból Pimaszt.

- Hát akkor az egy rossz bácsi - állapítja meg a fiam picinyke, de általában helyesen következtető agyával. Könnyebbséget jelent neki e műveletben, hogy ő még nagyszerűen osztályozza a körülötte létezőket, számára csak kétféle ember van: jó és rossz. Most már mondhatnék bármit a bácsiról, Attilának az öreg már tiszta eset.

- Na és? - sürget az asszonykám, mivel eddig még csak félórával ha elszámoltam (szerinte). - Ennyi az egész?!

Dehogy ennyi, van bőven mondanivalóm, folytathatom nyugodtan, ügyesen időzített hatásszünetekkel, ezalatt nyelem a sört. A feketekávét ki kell hagynom, mert ennek említése valamiféle meghittséget kölcsönözne ott-tartózkodásom hangulatának ("aha, szóval kávéztatok is!" - mondaná szivikém epésen), a szomszédokhoz pedig elbeszélésemben Nagyné fárad el (igen, belekényszerít a lódítás számomra oly visszataszító posványába az örökös kételkedéseivel!), mert ha könnyelműen bevallanám, hogy a srác szedte össze a leveleket, vége az életemnek ("aha, úrfi, szóval kettesben maradtál a nőcivel! most már értem, miért vigyorogsz egyfolytában, na várj csak! - s aztán erősködhetnék bárhogy, az egy rossz néni, én meg egy gazember bácsi...).

Kikerülve minden veszélyt, háborítatlanul érek el beszámolóm végére, hitvesem koponyájában is kikerekedhetett az a hat óra, mert érdemben tárgyalja az ügyet:

- Miért vagy úgy ki az öregekre? Te sem szereted, ha zajonganak vagy rosszalkodnak a gyerekek.

E megállapításban van valami igazság, de mégsem kérném felvételemet a Fenyő negyedbeli öregek klubjába. Röviden összefoglalom a nyilvánvaló különbségeket, melyek közül a legfontosabbak: fegyelmezni csak a saját gyerekeimet szoktam, őket is csak nagy ritkán és óriási trógerségekért, a saját érdekükben; én hagyom élni az embereket ("már akit" - szúrja közben asszonyom, maga felé célozgatva), míg ezek a taták mindennap és reggeltől estig szorgoskodnak a negyedben, mert van idejük, mert nem járnak se a focimeccsre, se horgászni, se a nőkhöz...

- Menjetek be, drágáim - mondja feleségein, természetesen csak a két gyereknek -, ez nem a ti fületeknek való, apátok megint jön a nőivel...

Kettesben maradunk, néhány életveszélyes pillantással illet, mégsem úszom meg szárazon, hogy alapos terepmunkát végeztem. Ha egyszer a fejébe vette, hogy túl sokáig voltam távol a háztól, akkor nincs az a jogtudori védőbeszéd, amely meggyőzné ártatlanságomról.

- És sehol nem volt egy telefon, hogy felhívjál?

- Dolgoztam, szivi, meg sem fordult a fejemben...

- Én meg itt várhatlak, mint egy hülye, idegeskedhetem, hogy vajon mi történt veled, nincs-e valami baj!

- Ha valami baj történt volna, biztosan felhívlak.

- Akkor már mind hívhatsz!...

Azonnal igazat adtam neki, és megígértem, hogy máskor még a baj előtt telefonálok. Erre fel kaptam vacsorát is.

Másnap elolvastam a lejegyzetteket. Mivel aludtam már egyet az első ijedtségre, megkíséreltem a helyzet újraértékelését...

Valami nem stimmel ... A lakók panaszainak jogosságához kétség nem fér, a gondnok galerijének magatartása érthető (ha az ő észjárásukkal gondolkozom) és ellenszenves (ha a lakók és gyerekeik helyébe képzelem magam). De valami hiányzik..., illetve hiányolható lesz majd a riportból.

Hát persze: a gyerekek hangja! Gyerünk vissza a lakónegyedbe, kérdezzük meg az igazán szenvedő felet is...

Nem, nem ma, hanem holnapután, június elsején. Készítek egy gyereknapi ankétot az ünnepeltekkel arról, hogy a felnőttek nem hagyják őket játszani.

Tizenkét-tizenhárom éves kislány pedálozik a járdán, mikor mellém ér, megállítom:

- Mondd csak, szabad itt nektek bicajozni?

Szó nélkül, szemlesütve és gyalogosan kezdi tolni kerékpárját az egyik tömbház felé.

- Várj egy kicsit - szólok utána -, tőlem tekerheted tovább nyugodtan, én csak azt kérdeztem, hogy szabad-e.

Végigmér, láthatja, hogy a szigorúságnak nyoma sincs az arcomon, felenged ő is.

- Azt hittem, hogy a bácsi is... - nem folytatja, csak nevet.

- Mit hittél?

- Hogy el tetszik venni a biciklit.

- Vették már el?

- Tőlem még nem, de másoktól igen.

- Miért?

- Mert itt tilos biciklizni.

- Ki mondta?

- Hát a paprikajancsi meg a többiek.

- S akkor te hogy merészeltél mégis felülni?

- A két barátnőmmel felváltva megyünk egy-egy kört, most Sorina ott áll az út egyik végén, Kati a másikon, megegyeztünk, hogy figyelmeztetjük egymást, ha jön valamelyik öreg.

- Ügyes kislányok vagytok, csak így tovább!

Arrébb három kisfiú álldogál, tízévesek vagy annál is kisebbek. Nehogy ők is megijedjenek tőlem, előbb megsimogatom a fejüket, aztán kérdem:

- Ti mit csináltok itt?

- Há' itt né... beszélgetünk.

- Nem szoktatok játszani?

- Mit játszódjunk?

- Mikor én akkora voltam, mint ti most, fogócskát játszódtunk szívesen és hunyót.

- Azokat nem szabad.

- Régebb mi is hunyóztunk - mondja egy tizennégy év körüli srác, aki Tiborral együtt érkezett a csoporthoz -, de most nem lehet.

- Mióta nem lehet?

- Amióta ez az új gondnok az úr.

- Ha mégis nekifognátok fogócskázni, mi történne?

- Az mindjárt előugrana valamelyik bokor mögül és elkergetne.

- És elfutnátok?

- El, mert meghúzná a fülünket.

- Labdázni sem szoktatok?

- Azt pláne nem lehet, ha valahol elkezd pattogni egy labda, már fut az öreg a bicskájával és szúrja ki.

- De tollasozni csak szabad, nem?

- Nem, mert az is ráeshet a fűre vagy a virágra, és utána kell menni.

- Tessék megnézni - veszi át a szót Nagy Tibi a barátjától -, itt már alig maradt valami hely, mindenütt autók és magánkertek.

- Mi az a magánkert?

- Hát többen is bekerítettek maguknak saját virágoskertet, azoknak még a környékén sem szabad megállnunk.

- És Lukács bácsi veszélyes - kiált fel egy csöppség a karomat ráncigálva, hogy figyeljek rá -, kövekkel szokott dobálózni!

Folytatnám az ünnepnapi terepszemlét, továbbsétálok, a srácok jönnek utánam, közben egyre növekszik mögöttem a gyereksereg...

Két kislány közös erővel cipel egy vízzel teli vedret.

- Hát ti hova viszitek a vizet?

- Le kell mossuk az aszfaltot - mondja az egyik csaknem pityeregve.

- Miért?

- Mert rajzoltunk rá színes krétával.

- Na és?

- És Botos bácsi kiszólt az ablakon, hogy ha összefirkáltuk, mossuk is fel, de azonnal.

Egy anyuka pongyolában szalad felénk, karon ragadja a kisfiát, és erőszakkal magával viszi, közben rekcumozza:

- Megmondtam, hogy ne gyere le! Ha a levegőn akarsz lenni, kiülsz az erkélyre. Tessék rögtön felmenni!

- Tetszik látni - magyarázza nekem Tibi -, ha egy felnőtt körül csoportosulás van, már rohannak a szülők, hogy mi a baj, mi történt megint...

Vajon az a néptanácsi határozat erre is választ ad?...

Bárhogy erőlködnék, ezzel a riporttal nem tudom megdolgoztatni Marci rekeszizmát, esetleg ha a zokogás utol nem éri...

Hogyan is csináljam?... Mondjuk, előbb felsorolom a panaszokat, aztán következnének az öregek válaszai, a végefelé pedig a gyereknapi látogatás... Kellene egy jó cím és egy jó kezdőmondat, a többi folyna magától. A cím most úgysem fog beugrani, hagyjuk a munka végére.

Mivel kezdjem a mesét? A mesét?... Miért ne? Legyen mese, legalábbis meseszerű kezdet, közben majd komolyra fordítjuk a szót. Tehát:

Hol volt, hol nem volt...

Nem jó. Kinek mesélem? A gyerekeknek, mégpedig úgy, hogy a felnőttek értsenek belőle, vagyis cselesen:

"Kedves gyerekek, remélem; ágyban vagytok már, vagy ha nem, akkor egy puha fotelben. Mert nem árt, ha kényelmesen elhelyezkedtek, már kezdem is:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya, Pimasznak hívták. Erről a kiskutyáról először a gazdája, Tibi mesélt nekem, leírta Pimasz kalandjait és viszontagságait."

Ide beteszünk egy részt a Tibi leveléből, amelyet a szerkesztőséghez küldött, majd kanyarítunk egyet:

"Miként látjátok, a mesében nemcsak egy kutyus van, hanem egy gondnok bácsi is, akinek viszont nem tudtam a nevét. Felkerestem hát, és bekopogtam azokhoz, akik részletesebben ismerték a történetet, és így kiderült az is, hogy a kutyus nem az Óperenciás tengeren vagy az Üveghegyen túl zavarja a Covaliov Iosif nevezetű gondnok bácsit (vagyis a gondnok bácsi a kutyát), hanem azon jóval innen - és pontosan megnevezzük a várost és a lakónegyedet. - Ily módon lett a Tibi állatmeséje állati."

Most hajlítani kell egyet a hangvételen, lehetőleg árnyaltan áttérni a meséből a valóságba, a tréfáról a komoly szóra.

"Hogy egyik szavamat a másikba rendet tartva öltsem, hát mondom szép sorjában, mi történt. Félve léptem be a szigorú bácsi birodalmába, és először kellemesen csalódtam: csodálatos lakónegyedben találtam magam, körös-körül fák, szebbnél szebb virágok, gyönyörű pázsit. De sajnos, mindezt körülkerítették szögesdróttal, vastagon bedegenyegezett huzalokkal, az utcára lemerészkedő szegény kis gyerekek rémülten kapták fel fejecskéiket léptem közeledtére."

E cirádás leírás után sokkolhatja az olvasót egy rövid, egyszerű mondat.

"Ezek a gyerekek félnek."

Nem rossz. Hol az a szivar?... Kitől félnek a gyerekek?

"Félnek bizony a gondnoktól és néhány öreg barátjától, akik itt élnek és errefelé vadászgatnak. És nem a vadállatokra, hanem a békésen játszadozó gyerekekre. És nem puskával, hanem a bicskájukkal. Ahogy elkapnak egy labdát, menten ki is szúrják-hasítják. No de a gondnokra és társaira van még panasz bőven, mondták is nekem a szülők meg a nagyszülők..."

Ezután sorolhatjuk a feljegyzett panaszokat (persze, a dörgések és villámlások felpörgetett ritmusban hullnak), ahol kell, név nélkül, ahol lehet, névvel...

Aztán megyünk a gondnok lakására.

Nem, nem kell csúfolkodni az öreggel, emberi méltóságában senkit sem szabad megsérteni, mondták okítóim bölcsen. Csupán azt a méltánytalanságot nem nézzük el, amit másokkal művel... Elég lesz csúfságnak már az is, hogy szóról szóra írom le, amit mondott. De amikor bemutatom - kissé a kontraszt kedvéért is -, megdicsérem, teszem fel, így:

"A gondnok nem kelti durva és erőszakos ember benyomását. Gondosan rendezett, ápolt a külseje, kedvesen mosolyogva fogad, behív tiszta lakásába."

Na, ennyi elég is (sok is!), mert ha még valamit írok, az már hazugság. Nem volt éppen angyalka velem szemben sem.

"Aztán otthagy a szobában, egyedül unatkozom..."

Na, mennyi ideig? Mondjuk:

"Vagy harmincat ásítottam, amíg visszajött."

Idézem szó szerint, mit mondott, hova vitt, kikkel beszéltem és mit, vagyis ide bevágjuk az öregek tanácsával folytatott társalgásom hű jegyzőkönyvét...

"...A mi magatartásunkban semmi, de semmi változtatásra nincs szükség!"

Így, és most beintjük a június elsejei gyerekkórus gyászindulóját...

Ez is megvan. S a befejezés?... Vissza a bevezető stílusához!

"Most a mese lezárásához közeledünk, azt kellene írnom, hogy itt a vége, fuss el véle. De csak azt mondhatom, ennek a mesének még messze van a vége. Még ennél is tovább kellene fűzni a történetet, addig, amíg idekanyaríthatnám a nektek oly nagyon tetsző és az általatok rég megszokott befejezést: és boldogan éltek... Ehhez a továbbköltéshez azonban okos felnőttekre, gyerekekre és határozatokra lenne szükség. Amíg mindez meglesz, maradjunk ennyiben: aludjatok jól, álmodjatok szépeket, e mesénél szebbeket, jó ébredést, gyerekek!"

És slussz. Kilenc flekk. Jöhet a sör!...

Hoppá, nincs még címe. Valami blikkfangos sort kellene odabiggyeszteni, hogy akadjon meg rajta a mélyen tisztelt olvasó szeme... Egy gondnok birodalmában. Pfuj... Bicska a labdában... Ez már jó krimis... túlzottan is. Különben sem fedi az írás tartalmát. Gyereknapi kedvességek. Hát ez olyan lapos, hogy még Pimasz sem olvasná el, sőt még a kutya sem...

Na, várjunk csak! Kutya..., pimasz... A pimasz kutya. Ez durva... A kutya pimasz. Nem jó... A kutya nem pimasz. Ez az! Mert ha nem pimasz, akkor már érdekel, hogy milyen, vagy miért kellene pimasznak lennie. Vagy: ha a kutya nem az, akkor ki? Értse ki-ki, ahogy akarja.

Namármost: ha kicsi p-vel írom, esetleg sértő lehet, úgyhogy a kéziratban marad a nagy P, a címeket úgyis csupa nagybetűvel szokták szedetni a fiúk. Tehát: A kutya nem Pimasz.

Kész. Reggel fel is teszem expressz, air mail és melegen ajánlva.

Egy hét múlva lapom közölte a riportot, a címe csupa kisbetűvel szedve. Ráadásul megindult a rajzolónk fantáziája is, a cím mellett ábra: ül egy tata a fűben, a bokor mögött, mintha erőlködne, kezében nyitott zsebkés...