7. A KUTYA NEM HARAP

Covaliov Iosif úgy fogad, mint a filmekben egy texasi milliomos lakája a csavargót: repedésnyi résen kukucskál ki, készen arra, hogy azonnal bevágja az ajtót, ha valami ijesztőt fedez fel. Kipróbálnám a reakcióidejét, de akkor lőttek a riportnak. Nem vagyok bizalomkeltő látvány számára, csak akkor tágul tíz centi szélesre a nyílás, amikor orra elé tartom az igazolványomat. (Itt muszáj ezzel kezdenem.) Fehér kezének ránctalan, vékony ujjaival nyúl a fényképes könyvecske után, beveszi és becsukja, majd zárja az ajtót. Hohó, tata, nem ajándékba adtam, csengetek ismét. Ezúttal a tízcentis rés egyből megvan, pofázmányomat hasonlítgatja a fiatalkori fotóhoz, valami egybeesést csak felfedezhetett, mert beinvitál, sőt: szíveskedik beengedni a nappaliba, ha az előszobában levetem a cipőmet.

Középtermetű, kissé köpcös öregúr, fekete haja oldalt elválasztva, minden szál a helyén, ferde szája fölött rövidre nyírt, agyonkefélt bajuszka. Érdekesen pislog, aszinkronban: a bal oldali szemhéj néhány tizedmásodperccel hamarabb rándul, mint a jobb.

Sajnos, lábbeli nélkül elbizonytalanodom, feszengek, sokat veszítek határozottságomból. Ülök ott pulóverben, farmernadrágban, zokniban (még szerencse, hogy az újat vettem fel), az öregen fehér ing, nyakkendő, papucs és természetesen, nadrág. Itt még rá sem gyújthatok, sehol egy hamutartó, csak giccses szobrocskák, falvédők, csipkék és műperzsák, le merném fogadni, hogy a gondnok bácsi se nem dohányzik, se nem iszik, se nem nőzik (ezen a feleségével való foglalatosságokat értem), hanem hithű vegetáriánus, állára csorog a spenót a vasárnapi díszebédeken, sosincs székrekedése vagy agygörcse. Mi a franccal kezdjem?...

- Készült valahova?

- Nem. Miért?

- Hát hogy ilyen elegánsan fel van öltözve.

- Így szoktam ülni itthon is.

Pedig ha egy szál gatyában lennél, mindjárt elfelejteném, hogy nincs rajtam cipő.

- Akkor nem zavarom?

- Attól függ! - mondja hamiskásan, s míg heherészik, bemutat egy sorozatot fura pislogásaiból.

Ilyenkor nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy az ilyen ember kedélyeskedő jókedvét kaján öröm formájában magamra ragasszam. Mindjárt nem vigyorogsz, tata!

- Panaszkodnak önre a lakók, uram!

- Rám?! - kérdi csodálkozva, s nevetgél tovább. A keservét!

- Önre bizony, és nem is kevesen!

- Egy pillanat - mondja erősen pislogva és végre a helyzethez illő komolysággal, majd távozik. Várok ott elárvultan, bagófüstös ujjaimat szagolgatom vagy tíz percig: vajon miben sántikál a házigazda?

- Telefonáltam a lakóbizottság vezetőségi tagjainak - világosít fel visszatértekor -, egyedül nem vagyok hajlandó válaszolni semmilyen kérdésre.

- Nagyon helyes - felelem. - Akkor megvárjuk őket?

- Nem. Megyünk Ionaşcu Traian lakására, ő a lakóbizottság titkára, ott gyűlünk össze.

Mire odaérünk, már várnak ránk a röpgyűlés szintén kinyalt meghívottai: a titkáron kívül megismerem az idősebb és teljesen kopasz Botos Bálintot, a lakóbizottság felügyelő bizottságának elnökét és Lukács Ladislaut, a lakóbizottság alelnökét, ünnepi öltönyben:

- Hát a lakóbizottság elnöke hol van? - kérdem Covaliovot.

- Ő nemrég szállt ki a kádból, nem tud eljönni.

Aha, ő a legrendesebb tag Bogdán szerint. Talán nem akar ezekkel közösködni, hiszen késő nincs, hideg nincs, egy fürdés utáni eszmecsere nem lehet ártalmas. Mindegy.

Elememben lehetnék, nem szóltak, hogy kezdjek vetkőződni. Óvatoskodnom csupán egy tekintetben kell: a névtelenségben megbújni akaró panaszosaim kilétét ne fedjem fel. Leelvtársaztak, tehát ennél maradunk.

- Covaliov elvtárs, miért fél a kutyáktól?

- Én nem félek.

- Megharapta volna valamelyik?

- Engem nem.

- Akkor miért akarja elűzni őket a lakónegyedből?

Most fog kiderülni, hogy neki csak egyetlen kutyával szemben merültek fel kifogásai.

- Ezt Nagyné mondta magának!

- Nem Nagyné.

- Akkor ki? Csak ő lehetett...

- Nézze, én nem vagyok köteles senkit tájékoztatni, hogy kitől jött a panasz. Tény: ön kötekedik a kutyatartókkal.

Keresgélni kezd a zsebeiben, szinte magától nyílik ki a füzetecske a megfelelő oldalra. A gondnok mutatóujjával oda bök, ahova kell.

- A Városi Néptanács 1967/17-es határozata megadja a választ: tömbházakban tilos kutyát, macskát és egyéb házi-, illetve vadállatot tartani. A 112-es szakasz második bekezdése pedig kimondja, hogy kétszáztól négyszáz lejig büntethetek az előírás be nem tartásáért. Tudja, milyen a kutya: a kutya fut, a kutya ugat, a kutya rongál...

Most megkérdezhetném, miért csak a Pimasz nevezetű kutyust tartja vadállatnak, s a mások boci nagyságú ebei miért nem zavarják az öreget, de akkor kiadnám Nagynét. Különben sem a négylábú állat a főszereplő itt, a kutya csak az egyik lehetőség a felügyelői, a fontoskodói és a diktátori hajlamok kiélésére.

- A kutya a kisebb gond. Ön miatt az emberek nem tudnak csendben élni, Covaliov elvtárs.

- Miattam?!

- Bizony. Nem hagyja a gyerekeket játszani, ijesztgeti, kergeti őket, fenyegeti a szülőket...

Ingerülten lapozza a hivatalos válaszait tartalmazó határozatot, közben a többiek védelmére kelnek, elsőként Lukács:

- Ezekkel a kölykökkel nem lehet bírni, rettenetesen rosszak és neveletlenek. A lakónegyedben felállítottunk néhány padot az idősebbek részére, legyen hol megpihenjenek. A kölykök pedig felmásztak a pad ülőkéjére cipőstül! Nem nekik készültek azok a padok. Nemcsak Covaliov elvtárs, hanem mi is ellenezzük, hogy mindent elrontsanak, amit mi csináltunk. Ezért őrködünk, és ha meglátom valamelyiket rongálni, hát nem hagyom, a néptanácstól kaptam a felhatalmazást, hogy büntessek, tehát jogom van erre. Ha mi néhányan nem őrködnénk, ebből a negyedből egy katasztrófa lenne, mert a szülők, akiknek kötelességük a gyermekek felügyelete, nem törődnek velük.

- Nem is a gyerekek a rosszak - véli idősebb Botos Bálint -, hanem a szüleik, főleg ezek a diplomás szülők!

Ismerős a szöveg, máskor is tapasztalhattam, mennyire ellenszenvesek az úgynevezett diplomások a nem diplomások szemében. Ezért is pletykálják, támadják, sértegetik, csépelik oly gyakran a négy- vagy hételemisek a "végzettségük megvan, de nem látszik rajtuk"-féléket.

- Ezek azt mondják - folytatja idősebb B. B. -, hogy ők képzettek, ezért a gyerekeiknek bármit szabad, minden megengedhető nekik. Az egyik gyerek rápofátlankodott a fűre, az anyja az erkélyről figyelte. Ahogy a gyerek meglátott engem, futott az anyjához, az meg így csitította: ne félj, kisfiam, játszódj csak nyugodtan, játszani szabad. Kérdem a nőtől: mi a maga foglalkozása? Kiderül, hogy orvosnő. Akkor odamondtam neki: ilyen esetben szégyellje meg magát kétszeresen is, mert ugye, felsőbb képzettséggel rendelkezik, és a fiát mégis így neveli!

Ionaşcu Traian is szót ad magának - ne is reméljem, hogy négyük közül valamelyik kilógna a sorból:

- A gyerekek mind a blokkok között szeretnének játszani, ezzel rongálják a zöldövezetet, az élősövényt, a virágokat, összetörik a villanyégőket, a szeméttároló tetejét, az ablakokat és egyebeket. Ha hagynánk mindenkit, hogy azt játszódjon, amit akar, mi lenne ebből az egészből?

- Úgy tudom - vetem közbe, hogy ebben a nagy összhangban legyen már egy kis disszonancia is -, önök nemcsak a fűre lépést tiltják, hanem a labdázást, a kerékpározást, a görkorcsolyázást, a tollaslabdázást és egyebeket is.

Egymásra néznek, egy-két köhintéssel és torokköszörüléssel jelzik, hogy ne izguljak, mindjárt kész a válaszuk, egyszerre ketten is megszólalnának, de Covaliov magabiztosan leinti őket, hagyják csak rá, majd ő megadja nekem, amit érdemlek.

- Kérem szépen, itt tartom kezemben ezt a füzetecskét, amely a Városi Néptanács 1967/17-es határozatát tartalmazza. Ez a határozat mindenre megadja a választ, mindent világosan megmagyaráz. Plakát formájában minden lépcsőházba kifüggesztettük, bármelyik lakó elolvashatta. Igaz? - kérdi a galeri többi tagját, azok helyeselnek, és a gondnok felolvassa nekem azt a bekezdést, amelyen már jó ideje rajta tartja az ujját: - A 61-es szakasz azt mondja: Zajt okozó, csendet zavaró, port kavaró vagy a köztulajdont veszélyeztető, valamint labdajátékok kizárólag a kijelölt helyeken játszhatók, és az utcán vagy a közlekedési útvonalakon való gyakorlásuk szigorúan tilos!

Ha jól átgondolom, a helyben állva művelt némajátékot leszámítva, egy tendenciózus szabályértelmezés alapján a földkerekség valamennyi gyerekjátéka besorolható a tiltottak közé, mert ha nem okoz némi zajt, akkor kavarja a port vagy koptatja a köztulajdont képező aszfaltot. Sajnálatos mód, a határozat nem tisztázza, ki az a személy, aki kijelöli azokat a bizonyos helyeket, így a gondnok úgy vélheti, hogy ő egyes-egyedül.

- A legnagyobb probléma - folytatja lendületesen Covaliov - a labda. Ha a közlekedési útvonalakon labdáznak, az a meglepetés érheti a gyalogos járókelőt, hogy megrúgják és fejbe verik a labdával. Tudja ugye, milyen a labda: a labda kemény, a labda szökik, a labda pattan... Ha átszökik az élősövényen, akkor ráesik a fűre, utána kell menni, letapossák a füvet. Márpedig a fent nevezett határozat 72-es szakasza világosan kijelenti: Tilos letaposni, kitörni, kitépni, kivágnia gruppokban, parkokban, tereken a fűket, virágokat, ágakat, bokrokat, fákat és egyéb növényeket!

- Na és a személyautókkal rámehetnek a fűre?

- Ilyet én nem is láttam! - mondja a gondnok, és segélykérően néz a többiekre.

- Mi sem - mondja a kórus.

- Mert nem akarták látni - vélekedem -, viszont több lakó tanúsíthatja...

Úgy látszik, ez kényes téma, Covaliov visszatér az előbbire:

- Higgye el, a legnagyobb probléma itt a labda, a labda pattan, a labda szökik... De labdázni is lehetne, mert van egy erre kijelölt hely egy kicsikét arrébb, egy leaszfaltozott játszótér, ott nyugodtan szökhetne a labda. Nevezett játszóhelyen kívül van még az erdő alatt egy rét, szép időben ott is labdázhatnának. De ezek a szülők egyfolytában magukhoz közel szeretnék tudni a gyerekeiket, hogy ha kijönnek az erkélyre, láthassák őket s lekiálthassanak: Pista, gyere vacsorázni!

- Persze hogy a szülők nem engedik gyerekeiket a játszótérre - jutok szóhoz valahogy -, mert ott kiverhetik a kicsinyük szemét, amint azt a Mateescu Doina fiával tették!

Nincs semmi hiba, nem fecsegek meggondolatlanul, az özvegyasszony vállalta a nyilvánosságot.

- Micsoda?! - vörösödik el a gondnok feje, kiváltképp az orra (már értem, miért hívják paprikajancsinak). - Még neki jár a pofája?! Hát nem pontosan az ő fiát kaptam el, hogy parittyázott a felnőttekre? Meglestem, fülön csíptem, a többi gyerek ki akarta ráncigálni a kezemből, de nem sikerült nekik. Felvittem az anyjához, rávilágítottam a tettre, s az anyja csak simogatta a fiát...

- Nem kell a játszótérre menni, hogy valakinek kiverjék a szemét - szól a kérdéshez Lukács, ünnepi öltönyében -, ez pontosan úgy megtörténhet a tömbház mellett is.

- Még a tanügyben dolgozó lakótársak sem nevelik rendre gyermekeiket - veszi át a stafétabotot Botos, az idősebb -, azért lettünk mi a negyed rémei, mert nem nézünk el mindenkinek mindent.

- Én rendkívül örvendek, hogy ön idejött felvetni ezeket a problémákat - mondja házigazdához illően Ionaşcu -, hogy segíteni akar nekünk.

Itt valami félreértés lehet. Vagy szuggerálni akarna?

- Covaliov elvtárs, miért küldözgeti minduntalan azokat a fenyegető leveleket?

- Ez a probléma biztosan Bogdán elvtársnőtől ered! - kiált nagyot a felfedezés diadalával a gondnok. Ki kell ábrándítanom.

- Nem Bogdán elvtársnőtől, hanem Bogdán elvtárstól. Többek között.

- Én ezt a kérdést már letárgyaltam velük. Elég sajnálatos, hogy ilyen tanárok tanítják a gyermekeket manapság. Azért ilyenek, amilyenek.

- Mégis, mi a helyzet ezekkel a levelekkel?

- Valóban, a tavalyi év elején küldtem ilyen leveleket, de aztán lemondtam a levelezésről, felfüggesztettnek nyilvánítottam a dolgot.

Visszalapozok a jegyzetfüzetemben. Igen, jól emlékeztem, olvastam az elmúlt esztendő novemberében és decemberében keltezett levelekét is.

- Lehet, hogy felfüggesztettnek nyilvánítottá, de küldözgette továbbra is.

- Nem igaz - hazudja szemembe a gondnok -, módszert változtattunk: közvetlenül beszélgetünk a szülőkkel. Nem én egyedül, hanem legkevesebb hárman. Megyünk szépen, közösen, és családlátogatásokat végzünk. Van, ahol használt ez a módszer, eredményeket is értünk el, a rossz gyermek megjavult, veszi a labdáját és megy a játszótérre.

- Mit gondol, Covaliov elvtárs, miért félnek, miért futnak el öntől a gyerekek?

- Hogyhogy miért? Mert elszedem tőlük a labdát! De nem futnak el mindig, nehogy azt higgye. Mert milyen a labda? Szökik. Odaszökik hozzám, én meg elkapom. Na, az a gyerek már nem fut el, hanem kéri vissza a labdáját, én meg nem adom. Tudja, mit mondott nekem az egyik kölyök? Ezt: apukám megmondta, ha elveszed a labdám, levágja az orrod! Ilyen szülők vannak itt, kérem! Méghogy az én orromat...

Gyorsan kérdeznem kell valamit, nehogy felnyerítsek.

- A lakók kérték, hogy a tizenegyes tömbház előtti grundon legyen homokozó a kicsik számára, ön mégis beültette virágokkal, habár van itt virágoskert bőven. Miért nem vette figyelembe a közösség kérését?

- Az építők lerajzolt dokumentációja szerint oda virág jön, nem homok. Nincs jogunkban módosítani a műszaki dokumentációt.

- Nem elég, hogy az élősövényt bekerítette szögesdróttal, hanem a drótokat még be is kente degenyeggel. Erre miért volt szükség?

- Nem én... Én nem olajoztam be. A drótok, amikor felszerelték... már eredetileg olajosak voltak.

Idősebb Botos talán nagytata szerepében kezdi csóválni a fejét, ez az első pillanat, amikor a négyesfogat nem mindenik tagja húz egyazon irányba.

- Már ne haragudjatok - a tegezés kortársainak szól -, véleményem szerint szögesdrótot és olajosat tényleg nem lenne szabad felszerelni.

Most kellene megragadnom a gyeplőt, úgyszintén nem önző szándéktól vezéreltetve, hanem éppen a pacikák érdekében, jóhiszeműen beszámítva a békés rendezés lehetőségét. Botos megingására alapozva tőle kérdem:

- Mondja, nem volna szebb és hatásosabb dolog emberségesen közeledni a gyerekekhez, megbarátkozni velük, kedves szóval, ügyesen bevonni őket a negyed csinosítását és szépségének megőrzését célzó tevékenységekbe? A gyerek nem azért labdázik, mert le akarja verni a vakolatot, de ha ez véletlenül mégis megtörténik, nem ordibálni kellene rá és fenyegető levelet küldeni a mamájának, hanem venni szépen egy vedret, "na gyere, öcskös, hozzunk egy kis maltert a szomszédos építőtelepről és csináljuk ügyesen vissza, mert így csúnya". A gyerek biztosas nem futna el, tőle telhetően részt venne a kiigazításban, és ami a legfontosabb: következő alkalommal jobban vigyázna.

Botos, a nagytata megereszt egy helyeslésnek is vélhető "hát..."-ot, de a gondnok nem engedi őt eltáncolni a nyájtól (vagy túl magas lenne számára a fejtegetésem?):

- Közös akciót még a szülők sem végeznek, nemhogy a gyerekeiket hagynák!

- Közmunkázni itt csak mi szoktunk - veti el a zablát a házigazda is.

- És nem a pénzért tesszük - alkalmazkodik Lukács a másik kettőhöz.

- Csupán azért, mert szeretjük a szépet - áll vissza Botos a helyére, és megint teljes az egyetértés közöttük.

Még egyszer megsoroznak közmunkában, mindegyiktől kapok egyet-egyet:

- Azok, akik magának jártatták a szájukat, sosem voltak lakóbizottsági gyűlésen!

- Ha ír erről a dologról, jegyezze csak meg, hogy minden felvetett problémára megtalálják a választ az 1967/17-es határozatban. Ha nem látják jól a plakát apró betűit, és nem tudják elolvasni, elkérhetik tőlünk a füzetecskét.

- Mindenki tartsa tiszteletben a 17-es határozatot, és akkor békesség lesz!

- Ha valamit nem értenek, keressenek meg minket a lakóbizottsági irodában, és ott megtárgyalhatjuk a hiányosságaikat, hogy változtassanak rajtuk.

- Az önök magatartásában nincs szükség abszolút semmi változtatásra? - teszem fel utolsóként feleslegesnek vélhető kérdésemet, mert nyilvánvaló a válasz, akár elhangzása előtt leírhatnám. De az ő szájuknak kell kimondania! Covaliov ki is böki egyből:

- A mi magatartásunkon semmi, de semmi változtatásra nincs szükség! Amit mi csináltunk, az mindenben helyénvaló.

- Ha valaki ezt kétségbe vonná - teszi hozzá a házigazda -, vonják vissza megbízatásunkat.

E megjegyzésre Covaliov nem bólint...

Lekísérnek, majd elsétálnak velem a lakónegyed széléig, miközben büszkén mutogatják a virágokat, a bokrokat, a fákat, a rendet, ezekért kaptak ők több ízben dicséretet. Újra kihangsúlyozzák személyes szerepük fontosságát mindebben, hogy ha ők nem teljesítik kötelességeiket, ha nem őrködnek, nem ügyelnek fel és nem figyelmeztetnek, mindez nem létezne. Felesleges szószaporításnak tartom újra megjegyezni: valóban szép ez a negyed, tényleg meg kell őrizni rendezettségét, tisztaságát - de ne így, ahogy ők teszik.

Elválásunkkor Covaliov cinkos mosolyt öltve adja elő javaslatát a megírandó újságcikkel kapcsolatban:

- Aztán ebből nem kell egy hosszú írást csinálni, egész röviden írja ezt: a lakók által felvetett valamennyi problémára választ ad a Városi Néptanács 1967/17-es határozata. És ezzel el van intézve minden!

Kénytelen voltam elismerni, hogy a sokszor ismételgetett és idézett határozat valóban lehetőséget teremt bizonyos magatartásformák igazolására, de a cikk rövidre szabását nem ígértem meg. Ez esetben nem ő a megrendelő. És különben sem vagyok szabó!