6. KUTYA EGY ÁLLAPOT!

Az ajtón táblácska: Antal Aladár. Odabent csak az anyukát és a nagymamát találom, a férfi tengerész, ritkán tartózkodik idehaza. Bemutatkozom és mondom, mi érdekelne, a nagymama határozottan elzárkózik a nyilatkozattételtől, lányát is óvni akarja:

- Jaj, ebből baj lesz, mi inkább nem mondunk semmit!

Soha ennél rosszabb kezdetet! Ötesztendős csatározásaim megtanítottak: ha az ilyen embert, a kezdeti nehézségek ellenére, szakszerű ráhatással sikerül meggyőznöm, azaz vallomásra bírnom, akkor rendszerint jobbnál jobb szövegeket jegyezhetek fel. Ilyenkor az energiaráfordítás nagyságát nem szabad méricskélnem, az eredmény minden fáradságért bőségesen kárpótolhat.

- Nézzek, hölgyeim, becsületszavamat adom, hogy a nevük nem lesz az újságban.

- Hagyja csak, tudjuk mi azt... - hárít el bármi közeledést a mama, és a nyomatékosság kedvéért a hátát fordítja felém.

- Számomra nem a név a fontos, hanem a probléma...

- Nincs itt semmi probléma!

- Én úgy hallottam, hogy van. A maguk gyereke sem tud nyugodtan játszani a gondnok miatt...

- Tud - véli a nagymama, de mintha kezdene elbizonytalanodni.

- Értsék meg, még a füzetembe sem írom fel a maguk nevét, engem nem az érdekel, ki mondja, hanem hogy mit mond.

Ez szintén egy elkoptatott, de általában fülbemászó slágerem. Most nem válik be, kár volt visszatérni a név elhallgatásával kapcsolatos ígéretemre.

- Észben tartja maga, ha akarja - okoskodik a mamus, és elvileg igaza van.

Eljátszom a következő szívet-lelket nyitogató szerenádom:

- Így soha semmi nem változik jóra, ha akkor hallgatnak, amikor beszélni kellene. Itthon maguk között biztos egyfolytában susuputyálnak, hogy így szegény gyerek, úgy szegény gyerek, amúgy vén gazember..., s amikor végre mondhatnák hangosan is, akkor nedves lesz a bugyigójuk!

Na, ez egyenesen a közepébe talált, mert hallgatnak szemlesütve. Csak ügyesen kántálj tovább, Szántó mester, s akkor mindjárt lesz, mit hallgass!

- Hagyná ez a két derék fehérnép, hogy basáskodjon az öreg a kisfiú felett, hát micsoda emberek maguk? Az előbb beszéltem Nagynéval, ő egyedülálló asszony, mégis volt bátorsága nyíltan megmondani, mi fáj. Ezután megyek Doináékhoz, Lenuţához és Gyurihoz a negyedikre, ha majd nem akarják, az ő nevüket sem írom ki. Úgyhogy nemcsak maguk lesznek a gondnok ellenében.

- Az a véleményem, hogy széllel szemben nem lehet... - próbálkozik a nagymami egy halk ellenvetéssel, de most már nem hagyom.

- A szél nem az ilyen gondnokok felől fúj, hanem felőlünk. Mi vagyunk többségben, akik szeretjük a gyerekeket, akik békében és barátságban szeretnénk szomszédaink mellett élni, akik úgy kívánunk hazatérni munkahelyünkről, hogy otthonunkban ne a kellemetlenség és az agygörcs várjon. Az öreg akar a széllel szembe...

- Na tudja meg - vág a pisilni szó elejébe az idős asszony -, én tényleg sokszor agygörcsöt kapok.

- Na látja!

Ebben a szakmában az ember sosem tudhatja előre, mikor találja fején a szeget. Dumálni kell, lehetőleg szívhez szólóan, egyszer mégiscsak ráharap a másik a csaliként bevetett szavak valamelyikére. Ezúttal az agygörcsnek volt sikere. Már jegyezhetem is:

- Bizony agygörcsöt kapok, mert ez a paprikajancsi valósággal gyűlöli az unokámat, vadássza, kergeti, ijesztgeti. Ez a rigolyás vénember, ez az unatkozó öregúr, ez a kispolgár, ez az álmatlanságban szenvedő tehetetlen kakóca, ez a...

A többit már le sem merem írni.

- Konkrétan: mit csinált az unokájának?

- Hát a kicsikémnek már vagy öt labdáját hasította fel a késével...

Pityeregni kezd, az anyuka folytatja:

- Díszítem éppen a télifát, hát betoppan ide a fiamat ráncigálva, hogy a gyermek letört valami ágat. A gyermek persze sír, beküldtem édesanyámhoz, s mondom az öregnek, maga kicsoda. Azt vágja vissza: én vagyok a gondnok! És mit neveli maga az én gyermekemet, mondom, és miféle magatartás, hogy ezen a meghitt délutánon csak így beront ordibálva?! Először is, mielőtt az ember belépne valahova, kopogtat, aztán megmondja szépen a nevét s csak azután a baját. Úgyhogy legyen szíves, mondom neki, nevelje meg először saját magát, és csak azután fogjon neki mást rángatni!

- Mit mondott erre a gondnok?

- Semmit. Köszönés nélkül kiment, s aztán elkezdte küldözgetni a leveleit.

A nagymama elteszi zsebkendőjét, visszatér eredeti borúlátása:

- Írhat maga, amit akar, mondhatunk mi, amit akarunk, a végén csak az öreg esik a talpára. Neki úgy se lesz semmi bántódása... Kár lenne megpiszkálni most ezt az ügyet, az utóbbi időben valamit javult a helyzet.

- Annyit javult csak - fordul szembe anyjával a fiatalasszony -, hogy mostanában néha visszaköszön, míg azelőtt fütyörészett.

- Kislányom, én úgy látom, lecsillapodott valamennyire... - óvatoskodik tovább a nagymama. De a lánya elszánta magát:

- Ha le is csillapodott volna, az csak azért van, mert elérte a célját: minden gyermek retteg tőle, egyik sem mer labdázni, játszani, még sétálni se nagyon. Az öreg állandóan a törvényekre hivatkozik, közben ő nem tartja be az együttélésnek még a legelemibb szabályait sem: ordítozik, lármázik, ráncigálja a gyerekeket, csapkodja az ajtókat...

- Lányom, nem kellene... - hallom az újabb sóhajt.

- Nyugodjon csak meg, mama, nem lesz semmi baj - mondom, s ezzel elköszönök. Az előszobában átadok egy darab papírt az anyukának. - Ha mégis lenne, leírtam ide a telefonszámom, hívjanak fel azonnal!

A következő család is a névtelenséget választja, azután sorolják fel ugyanazt: a labdázást, a tiltásokat, a durvaságokat, a leveleket. Még egy név kerül a füzetembe: idősebb Botos Bálint, ő segít a gondnoknak megfigyelni, megkergetni, megtépázni és hazaráncigálni a gyerekeket.

Vagy jobb lábbal keltem ma fel, vagy útközben léptem valamibe..., a negyediken otthon találom Gyurit is, azaz Bogdán György tanárt. Az előző családlátogatásaim beidegződései miatt már magától értetődően pörgetem a refrént:

- Természetesen, a kérdés kényes voltára való tekintettel, névtelen hozzászólást kérek, a nevét nem fogom közölni az újságban, engem nem az érdekel, hogy ki mondja, hanem hogy mit...

Elakad a tű a lemezen, mert Bogdán György, két kislány apukája felkiált:

- Mi az, hogy névtelen?! Írja csak ki kérem egész bátran, hogy Bogdán György mondta, a tizenegyes tömbház negyedik emeletéről! És most jól hegyezze a fülét... Ebben a negyedben olyan csend volt, hogy élvezettel élt itt az ember, de amióta ez a tata gondnok lett, megkeserítette az életünket, a gyerekeimét, a feleségemét, az enyémet, a többi szülőét és a többi gyerekét. Próbáltam vele értekezni szép szavakkal és csúnyákkal egyaránt. Nagyon ravasz, nagyon diplomatikus. Amikor négyszemközt beszélek vele, mindenben igazat ad nekem, aztán a hátam mögött jó nagyot rúg.

- Kapott tőle levelet?

- Nekem még nem mert küldeni, de tudok róluk, sok szülő jött fel hozzám, mutatták a felszólítást. Ha a földszinti lakás ablakán kimászik Nagy Ibolya gyereke, az már tragédia; ha még egyszer ráesik a labdája a fűre, megy a négyszáz lejes büntetés... Mit akar ez az ember? Mit jelentsenek ezek a levelek? Elmentem a gondnoki irodába, hogy beszéljek vele, éppen jön egy idős hölgy, kezében a levél, melyben felszólítják: ha nem fizet ki azonnal bizonyos hátralékot, kilakoltatják. A néninek nem volt semmi hátraléka, ez tisztázódott is hamarosan, mire az öreg: ne haragudjon, én is tévedhetek, nézze ezt el nekem. Mondom neki: na látja, tata, magának bocsássunk meg a tévedésekért, de ha a kisgyerek téved, maga már küldi a leveleit.

- Meg is büntetett már valakit, vagy csak kilátásba helyezi a bírságot?

- Nem hallottam, hogy valakitől, bevasalta volna már a pénzt, kivéve Nagyékat, ők már fizettek a kutya miatt. De hát elég büntetés az embernek, hogy fenyegetik állandóan. Meg amiket csinál! Bekerítette a füvet élősövénnyel, a bokrok közé meg szögesdrótot húzott ki, hadd hasítsa fel a gyerek gyomrát, ha be mer mászni az ágak közé. Ha meg a szög nem fúródna a belébe, akkor legalább tegye tönkre a ruháját, ezért bekente a szögesdrótot degenyeggel, jönnek fel a lányaim zsírosan, degenyesen, mert az öreg ügyes volt.

- Nem lehet tenni semmit a gondnok ellen?

- Mit? Vágjam szájon?

Én már rég szájon vágtam volna, de ez más kérdés, nem biztathatom erre "kliensemet".

- Ne. Viszont: a lakóbizottság nem belőle áll, ő csak az adminisztrációs teendőkkel van megbízva. Hol a lakóbizottság vezetősége, a lakóbizottság elnöke?

- A vezetőség java hasonszőrű nyugdíjasokból áll, az elnök történetesen egy rendes tag, még ő a legkorrektebb, értse ezalatt azt, hogy ő nem szól bele.

- Vagyis: hagyja a gondnokot és társait ténykedni.

- Pontosan.

- A lakók sehol nem tették szóvá ezt az állapotot?

- Én voltam a néptanácsnál, megkerestem az alelnököt, mondom neki, milyen dolgok történnek a Fenyő negyedben, hogy miket művel az a Covaliov. Előttem felhívta telefonon az öreget, hogy fejezze be azonnal a leveleződést, ne találjon ő ki új rendeleteket, mert az állampolgárok fel vannak háborodva. Covaliov igen kedvesen és egyetértően megígérte, nem háborgatja többé a lakókat, nem küld több levelet. Azt mondja nekem az alelnök: na látja, nincs baj az öreggel, szót lehet érteni vele, rendes ember... A következő nap már megint postázta a felszólításait! Gonosz ember...

- Az egyik lakó említette, hogy Covaliov mostanában le van csendesedve. Igaz ez?

- Mintha-mintha, de ez csak a látszat. Ebben a lakónegyedben olyan gyűlölködés alakult ki, amilyen megengedhetetlen ebben a társadalomban. A gyerekek és az öreg között egy háttérben meghúzódó, titkos és csendes belháború folyik, a lurkók döglött egereket és patkányokat dobnak Covaliov ajtaja elé, az ajtókilincsét és a levelesládáját bekenik szarral. Az öreg meg kitalált egy új taktikát, azt mondja, szúrópróbát végez: bebújik a bokor mögé, hirtelen megjelenik, elordítja magát, a kölykök úgy megijednek, hogy csak este kerülnek haza...

Ideális riportalany Bogdán barátom, alig bírom jegyezni a szavait, bánom, hogy nem hoztam magammal a kazettás magnót. Ide nem kell harapófogó, mondaná ő folyamatosan, mégis kénytelen vagyok közbeiktatni egy-egy kérdést, ezalatt kirázhatom ujjaimból a zsibbadást.

- Ne haragudjon, hogy közbeszólok... azt szeretném kérdezni, a gyerekek bosszúállását hogyan látja a pedagógus?

Körülbelül így kérdez a mafla riporter, de kellett a szünet. A válasz úgyis egyszerű és normális lesz.

- Kérem, ezek a gyerekek gonoszakká és túlzottan agresszívekké váltak. Ha Covaliov kiteszi a tiltó táblát, a gyerekek leszedik és összetörik. Képzelje, az öreg egy ilyen táblát akasztott az Antalék ajtaja fölé: "Nincs munka kenyér nélkül, de kenyér sincs munka nélkül!" Ugyanis néhányunkat itt semmittevőknek, ingyenélőknek tart. Végignéztem, hogyan tépik le a gyerekek azt a táblát, tanár létemre nem szóltam rájuk...

- Lakóbizottsági gyűlést nem szoktak tartani?

- Nagy ritkán van.

- És ezeken az összejöveteleken a lakók nem sérelmezik az öreg viselkedését?

- Nekem már annyira az agyamra ment ez az egész, hogy nem merek elmenni az ilyen összejövetelekre, nem állok jót magamért. Volt mostanában egy gyűlés, a feleségemet küldtem el, nehogy miattam kitörjön a botrány. Na, a feleségem hozzászólt, az elején megkérte a gondnokot, hogy majd ne intse őt le, mint egy hülyét, mert egy azelőtti gyűlésen ezt csinálta az öreg. És azután megmondta a kifogásait, meg hogy ne mind zaklassa Covaliov a lakókat. Persze, a nyugdíjas társaság, az öreg bandája rátámadt a feleségemre, hogy "igen, a lakók csak szájalnak, nem veszik figyelembe, mennyit dolgozunk", mármint ők. Hogy mit dolgoznak? Zsebre dugott kézzel vadásszák a gyermekeket, megállapítják, hova kell még egy tiltó felszólítás, melyik tábla áll ferdén, s hogy azt majd ki kell egyenesíteni... Az öreg el van telve attól, hogy a Fenyő negyed nemrég dicséretben részesült a rend és a tisztaság miatt. Csakhogy ez a lakónegyed dicsérő oklevelet kapott akkor is, amikor Covaliov még nem támadt fel az ismeretlenségből, ezeket a fákat nem ő ültette, a parkokat nem ő létesítette.

- A maga kislányait bántotta?

- Állandóan zavarja őket a játszótérre, ha lemennek a blokk elé, sokszor nem is labdáznak, csak álldogálnak és beszélgetnek a többi gyerekkel. Az a játszótér ötszáz méterre van ettől a tömbháztól, félek odaengedni a lányokat, mert ott egy huligán banda terrorizálja a gyerekeket, azok uralják a játszóteret, megverik a kicsiket, kiverik a fogukat.

- Egyetlen gyermeket mondjon, akivel ilyesmi történt!

- Menjen be Mateescu Doinához, a fiának nemrég majdnem kiverték a szemét valami gazember kölykök. Hát most nyomorítsák meg a gyermekeimet az öreg miatt?!...

Az özvegyasszony oly szomorú, hogy szinte restellek belépni. Talpától a feje búbjáig feketébe öltözött, tíz hónapja gyászolja a férjét, gondolom, legszívesebben az orromba vágná az ajtót. Önzésnek tűnhet, hogy mégis bepofátlankodom, de nem az, végeredményben miattuk kellemetlenkedem...

- Igazán sajnálom, hogy megzavartam, látom, fáradt.

- Egy kicsit az vagyok, nemrég jöttem a munkából.

- Mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem?

- Csecsemőgondozó vagyok egy bölcsődében. Hatig jönnek a szülők a kicsikért, s amíg bevásárolok és hazaérek...

- Hallottam, van egy fia, ő nem segít?

- Most beteg.

- Láthatnám?

- Jöjjön be a szobájába!

Cornel az ágyon fekszik, olvas. Törött karja gipszben, jobb szeme dagadt, vérmes, körös-körül kék.

- Mi történt a szemeddel?

- Lement a játszótérre - válaszol helyette az anyja -, valami trógerek megdobták. Oda többet nem engedem, az orvosok hetekig kételkedtek benne, hogy visszatér a sértett szemgolyó látása.

- Viszont a gondnok miatt csak ott lehet játszani, úgy tudom.

- Igen, és a többi nyugdíjas is egyfolytában lármázik, még üvegeket is hajigáltak az erkélyről a játszadozó gyerekek után. Ha egy labda véletlenül a fűre esik, már büntetnek.

- Nem csak figyelmeztetik?

- Én már fizettem is... De ha valamelyikük személyautója a füves részen parkol, az nem baj. Lökdösik a gyerekeinket, s aztán a gyűlésen azzal ágálnak, hogy itt megteremtettek minden feltételt. Mondtam, a gyerekeket tartsák fontosabbnak a kocsiknál; hárman voltunk, valamennyien nők, akik ezt meg mertük mondani. S akkor lehurrogtak az öregek. Könnyű dolguk van velünk, minket lehet bántani, hármunk közül kettőnek már nincs férje...

A munkának ez a része befejezettnek látszik, itt a lakókat tovább kérdezgetni felesleges időtöltés volna. Különben is szeretném az estébe fordult délutánt jó hangulatban lezárni. Maradt a terepmunka legélvezetesebb és legizgalmasabb fejezete: a vétkes kihallgatása. Négyesbe kapcsolnám a felvonót, ha lenne rajta sebességváltó. Nehezen zötyög fel a tizedikre.

Az ajtón cirádás betűkkel: Covaliov Iosif. Csengetek...