5. ADVA VAN EGY KUTYUS

Valamivel több mint egy esztendeje, májusban érkezett az emlékezetes levél, amikor már nem Péter állt a lap élén és az én hátam mögött. Az azelőtti év szeptemberében váltották le, mivel magasabb beosztást kapott más helyen. Szinte sírtam, amikor búcsúztattuk, hiába na, olykor érzelgőssé válok, bizonyos helyzetekben kurvául el tudok anyátlanodni.

- Ne búsulj, Gáborom - vigasztalt leköszönő főszerkesztőm -, te csak vágjad továbbra is úgy, mint eddig! Elég érett és dörzsölt vagy ahhoz, hogy ne szorulj senki támogatására.

A torkomban nagy darab gombócot éreztem, maradtam a bólogatásnál.

- Meglásd, pajtás - folytatta Peti -, eljön még az az idő, amikor ismét egy csapatban rúgjuk a labdát!

Azzal elment, eltűnt, elérhetetlenné vált...

András, a főszerkesztői szék örököse teljesen új fiú a sajtóban, ha újságolvasói múltját nem vesszük figyelembe. Nem azért jött a laphoz, hogy megtanuljon írni, csupán vezetni, képviselni és szervezni szándékozott minket, illetve munkánkat. Ezt is tette kitűnő hangulatban mindaddig, míg ügyeskedéseim egyike rádöbbentette a vezéri teendők kevésbé kellemes részfeladataira: hogy néha védekezni kell, esetleg ellentámadást indítani a kívülről jövő agresszióval szemben, netán kiszabadítani szorongatott helyzetéből valamelyik harcost.

Tehát, jött az a boríték, benne egy másik, és Marci kísérőlevele. Lássuk előbb, mit ír a rovatvezetőm:

"Bébi, a szerkesztőség több itteni tagja szerint elcsurran a nyálad, amikor elolvasod a mellékelt panaszlevelet. Városodból érkezett a címünkre, de akkor is neked küldtük volna el, ha az ország másik csücskéből jön ez a segélykérés. Ez a te műfajod, bébi. Nyálazás után töröld meg a szádat, vegyél magadra száraz ruhát, dobjál be egy decit és csatára fel! Úgy vagdalkozz, hogy csak a férgese hulljon, ezt talán már mondanom sem kellene neked. Várjuk a kénes-savas riportot, teletűzdelve aknákkal, bombákkal és bomba jó viccekkel. (Teljesen visszaestem a Hofi színvonalára, mert egy hétig külföldi delegációt vezettem - az orruknál fogva -, és minden jó poénomat elsütögettem nekik.) Röhögésre epedezve várom életed főművét, Marci.

Ui.: Az ügyben megkereshetnéd a kutyaszövetséget (vagy a kutyák egyesületét?), hátha ők is tudnak segíteni. Ha esetleg le vagy robbanva és nem dob fel a levél, akkor is menj el az írójához (cím a borítékon), biztos mesél még néhány érdekességet. Ahol egy ekkora marhaság felüti a fejét, ott biztosan van még száz hasonló."

Ilyen ijesztgetések után úgy fogtam a panasz megismeréséhez, mintha egy fél kiló kekszet megettem volna. A frászt hozza rám ,ez a Marci a kutyaszövetségével... de hátha nem is olyan veszélyesek azok az ebek.

"Tisztelt szerkesztőség!

Nagy Tibornak hívnak és tizennégy éves vagyok. Azért bátorkodom az önök segítségét kérni a problémánk megoldásához, mert rendszeresen olvasom a lapjukat, és sokszor láttam, hogy az embereket meg szokták védeni. Minket is ért egy támadás:

Van egy kutyusunk, olyan kicsi, mint egy szőrpamacs. Úgy találtuk az utcán, kidobott, megrugdosott, agyondobigált kutyus volt, mi megsajnáltuk és bevittük a házba. Nagyon kedves és játékos, a lépcsőház több lakója megszerette. Édesanyám a legjobban, mert amikor fáradtan jött haza a gyárból, a kutyus az ajtónál várta türelmetlenül, s amikor meglátta édesanyámat, akkor felugrott, odakúszott hozzá, kedvesen csóválta a farkát, boldogan körbetáncolta. Ilyenkor édesanyám arcáról eltűnt a lehangoltság, mindig elmosolyodott és felvidult. Talán azért is volt ez így, mert édesapánk elhagyott minket, elköltözött egy másik nénihez.

A kutyus is legjobban édesanyámhoz ragaszkodik, mert az öcsém idomítja, én meg gyámbászom, anyu viszont simogatja. Ők ketten nagyon egymásra vannak szorulva.

Nem is hittük volna, hogy valaki képes egy ilyen kedves, boldog kis kutyust kidobni és hagyni, hogy csavarogjon és éhezzen. De egyszer kaptunk egy levelet, amelyben a lakónegyedi gondnok bácsi felszólított minket, hogy a kutyát vigyük el, mert valamilyen törvény értelmében tilos a blokkban tartani, s ha nem kergetjük el, akkor megbüntet minket. Beszéltünk vele, de nem akarta megérteni, hogy nekünk kell ez a kutyus. Mi meg azt nem értjük meg, hogy őt miért zavarja. A többi lakót nem zavarja, édesanyám megkérdezte az egész lépcsőházat, egy papírral ment be minden családhoz, és a gondnok bácsin kívül mind ilyeneket írtak rá: semmi kifogásom a kutya ellen, minket nem zavar a kutya tartása, egyáltalán nem zavar a kutya jelenléte, az én gyerekeim is örömmel játszanak vele, eddig nem is tudtam, hogy kutya van a házban. Ezután mi megnyugodtunk, mások is mondták nekünk, hogy a kutyust nem vehetik el tőlünk, mert be van jelentve, törzskönyveztettük, fizetjük érte a tagdíjat, oltásokra visszük rendszeresen. Mégis felhívattak a milíciára, és közölték, hogy vagy kifizetjük a pénzbüntetést, vagy elvisszük onnan a kutyust. Mi a büntetés kifizetését választottuk.

Egy hónap múlva megint levelet kaptunk, hogy vigyük el a kutyát, mert megint fizetni fogunk. Édesanyám elvitte a kutyust a nagymamához, de nagyon fáj érte a szíve, mert így már nem a miénk. Mi is sírunk utána az öcsémmel.

Megkérnénk szépen a tisztelt szerkesztőséget, hogy szíveskedjék nekünk visszaszerezni a kutyust, s ha lehet, elintézni, hogy nálunk maradhasson, és többet ne büntessenek meg. A segítségüket várja Nagy Tibor és családja."

Ez tényleg szívet tépő, de nyálazni nem tudok tőle. Ebben a kutya-históriában sokat nem mozdíthatunk, ha jól emlékszem, valóban van egy helyi intézkedés, amely tiltja kutyák tartását a tömbházakban és bizonyos utcákban, ennek pontosan utána kellene néznem... Persze hogy a rendelettől függetlenül sok tömbházlakónak van kutyája, csakhogy ott másféle ember a gondnok... Tényleg, ennek mi baja lehet Nagyékkal? Biztosan tart más is ebet abban a lakónegyedben, vajon azokat is zaklatja a bácsi vagy csak őket? S ha csak őket, akkor meg miért?... És mi ez a levelezés, miért nem közli élőszóban a kifogásait? Még a hivatalos szervnél is jelentést tett, ő hozhatta fejükre a milíciát! Mitől olyan ambíciós ez a bácsika? Vagy nem is bácsi, csak a Tibor szemszögéből nézve?...

Ilyen Sherlock Holmes-i helyzetelemzés után indultam kérdéseimmel a lakónegyedbe, és bármennyire is csiholgattam vadászkedvem, nem sikerült lelkesedővé válnom. Szimatom nem jelzett semmi jót. Becsengettem Nagyékhoz...

Nyurga, pattanásos képű srác nyit ajtót, ijedten köszön:

- Kezit csókolom!

- Na ne marháskodj, szia! Te vagy a Tibor, ugye?

- Igen, Nagy Tibor, tessék bejönni.

Az előszobában szinte rálépek arra a pamacsra, észrevétlenül bújt a lábam alá (a kutyák csak a rossz embereket ugatják). Lehajolok a szőrcsimbókhoz, melyen egy tincs (ez lenne a farka?) ide-oda jár.

- Hát hazakerültél, te fenevad? Hogy hívnak?

- Pimasznak - feleli nyilván Tibi a kutyus helyett.

- Engem meg Szántó Gábornak, és azért jöttem...

- Tudom - vág mondatom közepébe a fiú -, az Igazunk-nál tetszik dolgozni, szoktam olvasni a bácsi cikkeit.

- Fejezd be gyorsan ezt a bácsizást! Anyukád itthon van?

- Nincs, de mindjárt kell érkeznie.

- Az öcséd?

- Edzésre ment.

Leülünk, Pimasz bepimaszkodja magát az ölembe.

- Nem fog lepisilni?

- Nem, az öcsém erre megtanította: bemegy a fürdőbe, s a lefolyóra szokta engedni. De ha zavarja a bá... a lábát, akkor kiviszem az erkélyre.

- Hagyd csak, rég nem mostam kezet, most szépen lenyaldossa... Hogyhogy megint itt van?

- Már nem bírtuk nélküle, hazaloptuk az egyik este a sötétben, hogy ne lássák.

- Azóta bezárva tartjátok?

- Hát nem lehet, mert az öcsém még nem idomította át, és a nagy dolgát Pimasz csak kint tudja elvégezni.

- Mi lesz, ha meglátja a gondnok?

- Édesanyám azt mondta, lesz, ami lesz, Pimasz a miénk, a családhoz tartozik.

Úgy látom, ez a gubanc már engem is családtagnak vél, elaludt a lábamon. Hogy az újságíróknak miért nem jár veszélyességi pótlék?!

- Álmában nem szokott odapipilni?

- Eddig még nem csinált ilyet, hacsak fel nem fázott, nagymamáéknál a cementen aludt.

- Ez megnyugtató... Láthatnám azt a levelet, amelyet a gondnok küldött nektek?

- Hát ő küldött nekünk többet is, édesanyám elrakta mindegyiket - mondja Tibor, és a szekrény fiókjából kiszed, majd elém helyez négy borítékot. Óvatosan húzom ki belőlük a papirost...

A levelek géppel íródtak, szerzőjük nem gyakorlott a gépelésben, sok a hiba, az egybeírás, maszatolás; mindegyik másod- vagy harmadpéldány, az elsőket valószínűleg most is őrzi az illető. Viszont mindegyiknek olyan hivatalos a kinézése (tartalma nemkülönben), hogy már ettől odapiszkolhat a gyengébb idegzetű címzett, és reszkető kézzel lát az olvasásához. A levélpapír bal felső sarkában írja, hogy 13-as számú lakóbizottság, alatta a pontos lakcím, iktatószám, keltezés. Alul: a dátum és a helység neve még egyszer, géppel kiírva a lakóbizottsági gondnok teljes neve (Covaliov Iosif), mellette a golyóstollal odafirkantott cirkalmas és olvashatatlan aláírás meg a lakóbizottsági bélyegző lenyomata. Középen a csupa nagybetűs cím: FIGYELMEZTETÉS! Azt mondja:

"Ezen irattal tudomására hozzuk a következőket:

Az ön Nagy Zoltán nevezetű fia folyó év május 9-én, délután 18 óra 15 perctől 20 óráig póráz nélküli kutyával járkált lakónegyedünk területén és egy idegen (tarka) macskával játszott a 11-es tömbház melletti zöldövezetben, rombolást idézve elő ezáltal a bokrokban és a virágágyás tulipánjaiban. Úgyszintén megállapítást nyert, hogy a fent nevezett macska és kutya még a 3-as számú lakrész erkélyén is játszott, melyen található virágokat szintén a rombolásba vitt."

- Tibor, a tietek a hármas számú lakrész, ugye?

- Igen.

Akkor meg mi baja ezzel a gondnoknak?... Nézzük tovább:

"Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy az ön fent nevezett fia azért szervezte ezt a bemutatót, hogy az erkélyen tartózkodó lakóknak bebizonyítsa a lehetetlent, mármint hogy a macskát és a kutyát ő annyira megszelídítette, hogy azok egymással játszanak, holott a kutya és a macska köztudottan örök haragban vannak."

Mindjárt én pipilek oda. Ez a gondnok viccel.

"Figyelembe véve a fentebb bemutatott helyzetet, felszólítjuk önt sürgős intézkedések foganatosítására, hogy a fent nevezett kutyát tartsák a szobában és ne az erkélyen, valamint ha mégis sétálni vinnék, legyen szabályosan megkötve. Ezen felszólítás be nem tartása esetén kénytelenek leszünk foganatosítania 200-400 lejes büntetés alkalmazását melyet a Városi Néptanács 1967/17-es számú Határozatának 112-es szakasza ír elő a második bekezdésben.

Nem viccel. Fenyegetőzik. Lássuk a második levelet!

"Figyelmeztetés!!

Ezen irattal tudomására hozzuk a következőket:

Az ön Nagy Zoltán nevezetű fiának van egy kutyája. Nevezett kutya folyó év július 3-án hajnali 5 óra 37 perckor a 11-es számú tömbház melletti zöldövezetben aludt, lerombolva ezáltal a füveket. A tény megállapításánál jelen volt Covaliov Iosif gondnok, valamint a munkába igyekvő Botos Bálint és fia ifjabb Botos Bálint, Ignat Vasile és Covaci Stefan.

Le kell szögeznünk, hogy ... az 1967/17-es számú Határozat ... 200-tól 400 lejig terjedő ... foganatosítjuk ... intézkedünk." Aláírás: Covaliov Iosif.

- Tibor, ez a Covaliov bácsi dolgozik valahol, vagy csak gondnok?

- Nyugdíjas. És gondnok. Azelőtt valami tisztviselő volt, azt mondják...

- Hol lakik?

- Itt a lépcsőházban, a tizedik emeleten.

A harmadik levél közepe:

"Az ön fent nevezett fiai tavasztól tartják a fent nevezett kutyát anélkül, hogy figyelembe vennék az 1967/17-es számú Határozat 51. paragrafusát, mely értelmében semminemű állat nem tartható tömbházban. Újólag felszólítjuk, hogy nevezett kutya letapossa a bokrokat és a virágokat! Reméljük, hogy ez a szigorú felszólítás figyelmeztetés lesz önnek arra vonatkozóan, hogy a kutyát 3 (három) napon belül eltüntesse innen. Ellenkező esetben nevezett büntetést kirójuk."

Megérkezik anyuka, el sem hinné róla az ember, hogy ekkora gyerekei vannak. Amíg a másik szobában átöltözik, belenézek a negyedik irományba, szinte megegyezik a harmadikkal, csak a címe más: Utolsó figyelmeztetés!!!

- Szép lakásuk van - mondom a szagosított pongyolába bújt mamának, és nem csupán az udvariasság kedvéért teszem. Valóban szép, ízléssel berendezett, tisztán tartott, minden megvan benne, csak a férj hiányzik. Lerí az asszonyról, hogy hiányolja.

- Tibikém, vidd ki szépen Pimaszt az erkélyre - szól nagyon helyénvalóan anyuka -, nem látod, hogy zavarja a bácsit? - fejezi be igen helytelenül. Rettenetesen nézhetek ki, ha már neki is bácsi vagyok.

- Látom, intenzív levelezést folytat a gondnokkal.

- Egyoldalú levelezést - helyesbít az asszony -, én nem írok neki, csak kapni szoktam tőle.

- Miért kötekszik magukkal? A kutya talán csak kifogás.

- Mert velünk lehet kötődni, nincs a házban egy erélyes férfi. Tudja, a férjem elhagyott...

Néha muszáj indiszkrétnek lennem.

- Elváltak?

- Nem. Még nem... Szóval, az öreg a védtelen nőkkel mer kötekedni meg a tehetetlen öregekkel és az egészen fiatal házasokkal.

- Másoknak is küld ilyen felszólításokat?

- Persze! Vagyunk itt egypáran, akiket megtisztel a figyelmével.

- Szeretnék belenézni még néhány levélbe. Hogyan lehetne?

- Egyszerű... Tibikém - kiált Nagyné az erkély felé -, hozd be Pimaszt, és a lépcsőházi lakóktól kérd kölcsön pár percre Covaliov bácsi leveleit! Tudod, kikhez kell becsengetni.

A fiú bólint, és futólépésben távozik.

- Mióta tart ez a cirkusz?

- Néhány éve, amióta ő a gondnok. Egy hölgy volt az elődje, akkor csendben, békességben éltünk.

- Covaliov nemrég költözött ide?

- Dehogy, itt lakik régóta, de nem is tudtunk a létezéséről. Amióta gondnok, szinte mindenkire rászól, mindenkivel van valami baja, ő lett a negyed főhőse. Azért nem ítélem el, hogy szereti a szépet, a rendet s a tisztaságot, és igyekszik ezt megőrizni. De ne így, hogy megfélemlíti a gyerekeket, megy nekik a nagy testével. Ahogy a kicsik meglátják az öreget, már reszketnek, már kétségbeesve ölelik magukhoz a labdát.

- Miért? Nem szabad játszaniuk?

- Nem. Legalábbis a tömbházak közelében nem. Messze innen, a lakónegyed szélén van egy betonozott játszótér, oda zavarja Covaliov a gyerekeket. Az egészen aprókat a szülő a szeme előtt szeretné látni. Nem lehet. A blokkunk mellett van egy grund, az öreg rózsákat akart ültetni oda. A kisgyerekes szülők kérték a lakógyűlésen, hogy ezt hagyják meg inkább homokozónak. Mire az öreg: itt én döntök, rózsa lesz és kész! Be is ültette.

- Hogyhogy ő dönt? Hát a gondnok nem az atyaúristen.

- Nálunk az, legalábbis annak hiszi magát. Itt az van, amit ő akar. A teraszom elé tettem én is néhány rózsát. Az öreg megvárta, amíg mind elmegyünk itthonról, és anélkül hogy megkérdezett volna, kopaszra nyírta az egészet. De ha az ő zöldövezetében, tudniillik sajátjának tartja, lehajlik egy fűszál, vagy az élősövényén, szerinte ez is csak az övé, letörik egy ágacska, akkor reszkethetünk.

- Miért? Jön a levél?

- Vagy a felszólítás jön, vagy úgy ráordít a gyerekre, hogy az egy hétig ki sem mer lépni a házból, csak a szüleivel. Szólok én is a gyerekekre, ha valami rosszat tesznek, de nem rémítgetem őket, nem ijesztek rájuk. Covaliov s még néhány hozzá hasonló nyugdíjas csaknem barbár mód viselkedik: megbújnak a bokrok mögött, onnan leskelődnek, s ha labdázáson csípik a gyerekeket, előugranak, elkapják a labdát és kihasítják. Ha már erre van idejük, miért nem foglalkoznak másképp a gyerekekkel, miért nem szerveznek velük együtt takarítási, szépítési akciókat? Ha Covaliov megszerettetné magát a gyerekekkel, azok sem gúnyolódnának vele, nem kiáltoznák utána, hogy paprikajancsi...

Most már kénytelen vagyok elővenni a jegyzetfüzetemet, ennyi mindent nem tudok megbízható pontossággal memorizálni. A jegyzetelést azért halogatom, ameddig csak lehet, mert a füzetecskétől sokszor megszeppennek a beszélgetőtársaim, vagy pedig másféleképpen folytatják mondókájukat. Ezúttal is ilyesmi következik be, Nagyné meghőköl az írószerszámok láttán:

- Mi az, meg akarja írni?!

- Mit tetszett gondolni?

- Hát hogy segít a kutyusunk ügyében.

Ami most jön, az egy régi lemezem, annyiszor fel kell tennem, hogy már serceg, recseg, nyikorog.

- Asszonyom, én nem vagyok végrehajtó szerv, gyakorlatilag nem kényszeríthetek senkit akaratának és tetteinek megváltoztatására. Csupán annyit tehetek, hogy kivizsgálom az ügyet, és a lapunkban szóvá teszem. Gyakran megesik, hogy az írásnak konkrét foganatja is van, s a dolgok jóra fordulnak.

Az utolsó mondat csak a gyakran szó miatt sántít, ha a néha vagy még inkább ha az elvétve kifejezéssel helyettesítjük, akkor közelebb járunk az igazsághoz. De ha eleve így mondom, a csüggedés karjaiba taszítom a panaszost.

- Érti, hölgyem? Ennyit tehetek. Ha ezt nem óhajtaná, nincs semmi baj, vegye úgy, hogy itt sem voltam. Nos?

Azért élezem a kérdést, mert nem szeretek sokat tojóskodni: vagy vállalja bátran a nyilvánosság elé kerülés esetleges kellemetlen következményeit, vagy nem eléggé fájó számára az elpanaszolt állapot.

- Rendben - válaszolja tépelődés nélkül Nagyné -, de megkérhetném arra, hogy a nevemet ne írja ki?

A kérés érthető és teljesíthető. Úgyis minden érdekelt rá fog ismerni, tökéletesen mindegy, felfedem-e kilétét vagy sem, csakhogy ő ezt még nem tudja. Én meg nem figyelmeztetem erre.

Vajon, ha akkor megmondtam volna neki?...

- Megígérem, hogy nem írom le a nevét, csak a szavait. Akkor folytathatjuk?

- Tessék kérdezni!

Ez a beszéd! A nehezén hamar túlestünk.

- Mivel válaszolt az öreg fenyegetőzéseire és durvaságaira?

- Egyszer mondtam neki, hogy hagyjon békét a gyerekeimnek, inkább a feladataival törődne, például a patkányirtással, mert már úgy elszaporodtak, hogy feljönnek a lakásba.

- Ennyi volt az egész?!

- Ennyi... De a gyerekek meg-megtorolják a sérelmeket.

- Hogyan?

- Hát... néha megdobálják az öreget. Egy másik nyugdíjas meghúzta valamelyik gyermek fülét, mert bemászott az élősövény mögé, a következő nap betörték a tata lakásának ablakát. Egy ugyanilyen bácsinak összekarcolták a kocsiját... Aztán egy labdát hasogató szomszédnak nemrég a fejére esett egy virágcserép, nem lehet tudni, melyik ablakból... És a gyerekek leszednek minden tiltó táblát, amit Covaliov kitétet.

- Miféle táblák ezek?

- "Kiabálni tilos!" "Labdázni tilos!" "Játszani tilos!", "Kerékpározni tilos!", "Görkorcsolyázni tilos!"...

Jön Tibor vagy húsz levéllel a kezében.

- Iszik egy kávét? - kérdi Nagyné a legjobbkor.

- Köszönöm, elfogadom, úgy rémlik, szükségem lesz egy kis koffeinre...

Nézem a levélpapírokat, ugyanaz a séma (huszonöt-harminc gépelt sor, fejléc, pecsét, aláírás s a cím: Felszólítás!), más-más tartalommal. Mit ír?!...

"Ugyanakkor rámutatunk arra, hogy fent nevezett gyermeke folyó év november 11-én, este 21 óra 10 perckor, tehát az éj leple alatt, letépett egy ágat a 23-as számú tömbház bal oldalán húzódó élőnövényről, a tettnél tanúk voltak... , ezért az 1967/17-es számú Határozat értelmében... Covaliov Iosif."

- Mennyi cukrot kér bele?

- Egy kanállal, köszönöm.

"Az ön nevezett fia a tegnap, azaz folyó év december 5-én, este 18 és 19 óra között labdával játszott a lakónegyed területén, ugyanakkor több ízben is a szeméttároló épület falának rugdosta a labdát, hogy onnan visszapattanjon! Szigorúan felhívjuk a figyelmét, hogy tilos labdáznia negyed területén az 1967/17-es számú határozat értelmében, amit a Városi Néptanács hozott, mert rongálja a zöldövezetet. Nevezett határozat értelmében 100-200 lejig terjedő pénzbüntetéssel sújthatjuk. Reméljük, utolsó figyelmeztetésünket figyelembe veszi, ellenkező esetben intézkedéseket foganatosítunk. Covaliov Iosif."

Félelmetes!...

- Ennek a gondnoknak nincs gyereke?

- Talán egy volt, de megnősült, már nem lakik itt.

- Unokája van?

- Nem tudom, de megérdeklődhetem. Fontos?

- Csak azt szeretném tudni: ez minden gyereket gyűlöl?

- Hát néhányunkét bizonyosan.

Feltétlenül tisztáznom kell: csak Nagyné nyüszít a gondnok éber szorgoskodásaitól, vagy más szülő is? Mert ha többen is szenvednek az öreg miatt, akkor a panasz nem "egyszemélyes", s a riportban a közösség nevében szólhatnék.

- Beszélnék még néhány lakóval.

- Tessék csak - biztat Nagyné -, Tibor elkíséri, ahova akarja.

- Kisgyermekes szülőkhöz mennék.

- Tibikém, tudod, kikhez kell bemenni: Antalékhoz az első emeleten, akkor Doina néniékhez, Lenauţáékhoz, a negyediken Gyuri bácsiékhoz...