4. BESZÉLGETÉS A FELESÉGGEL

Hitvestársi csevegéseinknek több változata volt ismeretes, s virult is mindegyikük ezelőtt egy esztendővel. Aztán fokozatosan lecsökkentek arra az egy-két variánsra, amely sovány kilátásokkal kecsegtetett, majd teljesen megszűnt a kapcsolatfenntartás beszédes formája, maradt a pantomim, néhány gesztus, grimasz, nyögés, végül a semmi.

Az egyik, akkortájt elég gyakori traccs-típus fundamentuma: nekem van valami mondanivalóm a munkámmal kapcsolatban, neki van ideje és kedve meghallgatni. Pontosan így volt ez hazatértemkor az engem viszontlátni többet nem akaró elvtársnál megejtett látogatásomról, és amikor Marci éppen eltekergett valahova az irodájából.

Ilyenkor én vagyok a kezdeményező:

- Tudod-e, szivi, miért hívattak?

- Miért?

Kezdem mesélni, mire ő:

- Tényleg, mi lett volna, ha te is úgy írsz erről a dologról, mint a többi? S ha megint nem különcködsz...

Még nem bánom, hogy megszólaltam.

- Nem én különcködtem, hanem azok; akik pingáltak.

- Mert neked görcsöt kap az ujjad, ha...

Már kezdem bánni.

- Nem az ujjam, az agyam.

- Ugyan, másnak kutya baja, s pont neked...

Bánom, hogy elkezdtem az egészet.

El akarja kerülni hosszas duzzogásomat, száznyolcvan fokos fordulat következik:

- És te mit mondtál neki?

Meg vagyok sértődve.

- Semmit. Kezet csókoltam.

- Most mit undokoskodsz? Velem nem tudsz rendesen beszélgetni?

- Én nem tudok?

Ellentámadás: meg van sértve.

- Igen, te nem tudsz, és csak velem nem tudsz! Másoknak bezzeg vigyorogsz és heherészel, velem meg utálatoskodsz.

Kiegyeznék a döntetlenben.

- Ugyan biza, szívem, kinek vigyorgok?

Ez buta kérdés volt, biztosan előráncigál valakit.

- Annak a nagy pofájú Emőkének hogy vigyorogtál a tegnap!

- Hát vicsorítsak a vendégre?!

Most jön a gúny:

- Nem, arra nem szabad vicsorítani. Csak rám lehet. Meg így ordítozni is csak rám lehet.

- Én ordítok?!

Tényleg ordítok... Halkra fogja vissza a hangját, hogy nagyobb legyen az intenzitások kontrasztja:

- Persze, hogy te, én csendben beszélgetek.

- Ez beszélgetés? Ez kötekedés. Részemről be van fejezve.

Mély hallgatásba merülnék, de drágaságom természetes magabiztossággal találja meg a lényegi diskurzus rég elveszett fonalát. Tökéletesen joviális hang:

- Na és te mit mondtál neki?

Vagy válaszolok neki rendesen, vagy megint rávigyorogtat valakire. Kis szünet, néhány mély lélegzetvétel, meggyújtok egy cigarettát, valamelyest még morgolódva:

- Hát szóval..., én akkor azt mondtam neki... hogy... - s innen már szépen tovább lehet mondani a történetet, mindössze helyeslő és egyetértő indulatszavakkal tűzdeli meg folyamatos és egyre higgadtabb előadásomat. Csak előbb meg kellett szenvednünk érte egy csöppecskét.

Elérkeztünk a nehezen felépített párbeszéd csúcsára: következhet a tanulságok levonása, az eszmei mondanivaló kiszűrése, a végkövetkezhetések rögzítése meg ilyenek. Arra nincs szabály, melyikünk indítványozza ezt és vállalja e filozofálgató véglocsogás oroszlánrészét, vagy legalábbis nem lehet statisztikailag figyelemreméltónak tekinteni a javamra írható csekély különbséget. Tény, hogy az adott esetben nekem viszketett előbb az elvonatkoztatás:

- És akkor mi ebből a tanulság, szívem?

Nyilván nem várok választ, folytatom:

- Az, hogy én helyesen cselekedtem, amikor ilyennek írtam a riportot, amilyen. Persze hogy ilyenkor megsértődhetnek vagy neheztelhetnek rám némelyek, de nem árthatnak. Erről győztek meg a múltkor a fővárosban is, értelmes ember nem a behomályosított ablaküvegen keresztül kémleli a vonat mellett elsuhanó tájat, ha kíváncsi rá, hanem előbb letörli azt. S ha valami meghibásodás folytán torzítana az üveg, hát lehúzza az ablakot. Csak egészen elvétve akadhat olyan személy, aki annak örvend, ha becsapták. Meg vagyok győződve róla, hogy olvasóink többsége az igazat várja el.

Na, ilyen bizonyos és meggyőződött voltam én a néhány röpke év vékonyka tapasztalatával! Feleségem sem tudhatott nálam többet erről; azt hiszem, inkább asszonyi ösztönével érzett valamit, mert egy-egy ilyen magabiztos és öntelt hencegésem végén szelíden meg szokta jegyezni:

- Jó-jó, de én nem szeretném, hogy valami bajod legyen. Te tudod, mit kell cselekedned, csak közben gondolj ránk is, a gyerekeidre...

Egy puszi (valójában ez mindennek a csúcsa), s ezzel a téma be van fejezve, átválthatunk egy másikra.

Alapállás: én éppen el vagyok telve magamtól, ergo - jókedvem van, neki már egy hete kellene valami, eddig nem látta kedvezőnek a légköri viszonyokat. Talán mondanom sem kell, hogy ő a kezdeményező:

- Gábor...

Mit sem sejtek, bár a hízelgés máris nyilvánvaló.

- Tessék, szivi.

- Nem haragszol meg, ha mondok valamit?

Ez már gyanús.

- Mondjad, szívem.

- Biztos?

Valamit kérni fog.

- Biztos-biztos, mondjad már!

- Nem mondom, mert megint kiabálsz.

Egy szippantás a sűrűsödő levegőből, egy a cigarettámból.

- Mondhatod, nem kiabálok.

- Megígéred, hogy akkor sem kiabálsz, ha mondom?

Valami nagy marhaságot fog kérni, ennek úgyis kiabálás lesz a vége, de mit tehetnék?

- Megígérem.

- Nagyon szép női csizmát láttam az üzletben.

Mélyen mellre szívott, hosszasan kiengedett szivarfüst...

- De szivikém, júniusban vagyunk.

- Ilyenkor kell csizmát venni, télen sosincs. Ha nem veszem meg a napokban, elkapkodják mások.

Meg szerettem volna vásárolni végre-valahára a fényképezőgépet.

- S mennyibe kerül?

- Kicsit sokba, de nagyon szép a csizma... Nyolcszáz.

Akkor szó sem lehet róla.

- Az nagyon sok. Itt a nyár, megyünk kirándulni, kell a fényképezőgép. Majd hoznak még csizmát ősszel is. Most mondj le róla, ebből nem engedek!

Ami ezután, következik, végiggondolni is rettenetesen kellemetlen. De határozottságom megingathatatlan, tehát másnap asszonykám hazahozza a csizmát, ő a boldogságtól sugárzó tekintetével simogatja (mire tél lesz, rég megunja), én fanyar mosollyal nézem; kapok egy puszit, s ez mindennek a teteje...

Feleségem a lusta disznó és a bárgyú here tökéletes keverékének mintapéldányát látja bennem. Mivel ő rém kedves és tapintatos, ilyen kifejezéseket sosem használt kimondott gondolatként, de figyelmes és szerinte abszolút nem sértő megjegyzéseivel számtalanszor érzékeltette, hogy amolyan semmittevő, naplopó, élősdi fajzatnak tart. Ráadásul élősködésemnek ő a szenvedő alanya, belőle táplálkozom (ilyeneket mond, hogy szívom a vérét, eszem meg az idegeit, hogy ő állandóan fogy és én abból hízom), teljesen és állandóan vele szolgáltatom ki magam ("ha kávé kell, főzz magadnak", "mosás és mosogatás közt nekem is jogom van egy cigarettaszünethez, keresd meg te a zoknidat", "nem vagyok a cseléded" és egyéb kedvességek), tengődését az én tengő-lengő viselkedésemnek köszönheti ("én egész nap robotolok, hogy te lógathasd a fütyidet!").

Mindezt a csalóka látszat felületes tudomásulvétele, a mélyreható elemzés hanyag mellőzése alakította ki őnagyságában. Mit láthat a csupán lényegtelen külsőségekre figyelő szem? Ő hajnalban kel, rohan az irodába, onnan bevásárolni és haza, főzőcskél, kicsit mosogat, közben segít a gyerkőcök házi feladatainak megoldásában, aztán vagy mos, vagy vasal, vagy takarít (mindhármat egy nap soha!), kötöget és ennyi. Én általában délelőtt kelek, hosszasan munkálkodom a fürdőszobában, megfőzöm és megiszom a kávémat, egyet sétálok, hazajövök és ebédelek, egy kicsit szunyókálok, feltápászkodom és irány a fürdőszoba, aztán sokáig méregetem lépteimmel a szobát, közben egy kicsit leheveredem, esetleg nevelem, illetve fegyelmezem valamelyik rászoruló purdémat, vacsorázom, és amikor mindenki lefeküdt, az írógépem elé ülök pötyögtetni...

És mily felfedezésekre juthat a dolgok rejtett magvát fürkésző elme? Arra, hogy amíg szegénykém szünetek beiktatásával végzi teljesen rutinszerű, semmiféle koncentrálást nem igénylő vagy csekély szellemi energiaráfordítással járó, egészen egyszerű és változatos feladatocskáit, addig én, a "disznó here", egyhuzamban alkotok, igen, újat teremtek (cikkeimet nem szoktam másolni), ébredésemtől lefekvésemig szellemem magas vagy maximális vibrálásával, lényem teljes és célirányos bevetésével, néha hasító szülési fájdalmak közepette vajúdom az éppen belém görcsölő téma fájdalmas kihordásán és az azt tükröző mű szakszerű kipotyogtatásán. Az is előfordul, amit Marci emlegetett levelében (vagyis hogy az újságíró álmában is újságíró marad), de csak elvétve; álmaimban általában civil férfiként ügyeskedem. Viszont napközben mese nincs, ebéd után két perccel megkérdezhetik tőlem, mit ettem, mert gőzöm sincs; az asszony vehet magára újonnan vásárolt szoknyát, nem, veszem észre (esetleg, ha leveti); még a budin ültömben is a másik téma feszeget és zakatol bennem.

Ilyenkor esedékes locsi-fecsi műsorszámaink harmadik válfajának puskaporos színrelépése (azért puskaporos, mert ettől robbanni szoktam). Előáll tehát a következő (hetente többször ismétlődő) helyzet: el vagyok nyúlva a heverőn, látszatra békésen cigarettázom, a valóságban délutáni elmélkedéseim hágóján leledzem, úgy is mondhatnám, éppen oldódni kezdene a gordiuszi csomó - mikor betoppan az asszony. Gyors és rövid morgással viszonozva köszönését jelzem elmerültségem mélységét, nem szeretném elölről kezdeni a kibogozás fáradságos műveletét; összevonom szemöldököm, ráncolom a homlokom (nejem szerint teszem magam, hogy gondolkozom). Érzéketlenül átsiklik ama lehetőség mérlegelésén, hogy esetleg elvont munkát végzek, semmibe veszi szellemi erőlködésem evidens jeleit, neki halaszthatatlan közölnivalója van, és kinek mondja, pimaszul visszaránt magánéletünk hétköznapi (de létező és számára fájó) gondjainak szürke világába.

- Ma elszakadt az utolsó harisnyám.

Hoppá, ezt talán megúszom egy ötvenessel.

- Itt a pénz, menj s vegyél másikat.

Felülök, könyökömet térdemre, kobakom visszacsukló kézfejemre helyezem, én vagyok az élő Rodin-szobor. Úgy tesz, mintha sosem látta volna a Gondolkodó-t.

- Mit szólsz a gázszámlához?

Szóhoz sem tudok, illetve nem akarok jutni. Hallgatok, de lassan fel kell adnom a zuhanás elkerülésére vonatkozó csalóka reményeimet, mert folytatja:

- Hétszázötvenkét lej.

Mintha nem tudnék olvasni... Ha szólok, hogy most zavar a szövegelésével, mert éppen dolgoznék, holtbiztos, kitörne az égiháború. Hallgatok. Löki tovább:

- Miből fogod kifizetni?

Rövid vagyok és tartózkodó:

- Kérek kölcsön.

- S miből fogod visszaadni? ,

Nana, ez olyan, mint egy félmagas labda a jobb lábamra tizenegyes tájékán, ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni.

- Kért tőlem a Lendület egy háromrészes riportsorozatot. Ha hagyod, hogy megírjam, akkor a cikkdíj éppen elég lesz, abból visszaadhatom.

Nem voltam eléggé gunyoros, nem érti a célzást, továbbra is ártatlanul kedves:

- Én hagyom...

Fél percig hagyná (ez édeskevés), megint eszébe jutott valami, amit elturbékolhat.

- A gyerekek ettek, mielőtt elmentek az iskolába?

- Ettek.

- Mit?

Bevágtatok a fürdőbe, az étrend részletes ismertetésének elmaradása érthető, "sürgős a dolgom". Ráülök a budira, eltökélt szándékom szerint nem kelek fel innen, amíg az a csomó a fejemben van. Hogyan is kezdett oldódni?...

- Mit csinálsz ott bent ilyen sokáig?

- Meg vagyok szorulva!

- Igyekezz, légy szíves, mert nekem is kell... Jövök haza a munkából, s elfoglalod előlem a vécét!... És kotolsz ott egy óra hosszat!!!... Nem érted?!...

- Mit értsek?

- Hát hogy gyere már ki!

Tényleg van valami feszültség a hangjában, felállok és lezser mozdulatokkal kibillegek, de előbb csalafintán meghúzom a lefolyóvíz tartályának zsinórját.

Egy perc múlva jön utánam a szobába, addigra én becsavartam egy ív papírt a gépembe, ott ülök és ütésre (mármint az írógép billentyűinek leütésére) emelt kézzel, ezúttal minden kétséget kizáróan demonstrálom szándékomat: konkrét szakmai aktivitás hevületében égnék, ő pedig tiszteljen meg a személyemmel szemben megnyilvánuló tökéletes közönnyel.

- Mit csinálsz? Hát délután nem szoktál gépelni...

- Na, ide figyelj, szivikém. Délután valóban nem szoktam, és most sem fogok. Tényleg fogalmazni csak éjszaka merek, amikor csend van és sötét, amikor csak az íróasztalom lámpája világítja meg azt a kis területet, amelyre éppen összpontosítok, amikor tudom, hogy a hátam mögött nem kapcsoljátok be a tévét, hogy nem várható hívatlan vendég érkezése, és kevés a valószínűsége annak, hogy megszólaljon a telefon satöbbi, satöbbi... De nekem estig gondolatban el kell készítenem az írás vázlatát..., a gerincet..., a törzset, amire rajzolhatom az ágakat!

- Miért vagy ideges?

- Nézd, szivi, ma éjjel muszáj megírnom egy anyagot. Már tudom, mivel kezdjem és mivel fejezzem be. De a közepe táján van egy gubanc, már éppen kezdtem kibogozni.

- S akkor mi a baj?

- Hát mindössze annyi, hogy nem tudom tőled befejezni.

- Miért nem?

- Mert nem hagyod! Mert egyfolytában csivitelsz itt nekem, szivi, a harisnyádról meg a gázszámláról. Ebben a házban nem lehet dolgozni!

- Áhá... szóval ezért foglaltad el előlem a budit.

- Ezért. Gondoltam, legalább ott békén hagysz.

- Ej, milyen ravasz vagy! Még lehúztad a vizet is.

- Igen, az vagyok, de nem érek vele semmit, ha egyszer rád jön...

- Kár volt ennyit figurázni, mondhattad volna az elején, hagy nem vagy rám kíváncsi.

- Vedd úgy, hogy megmondtam most.

- Rendben.

Nyugodtságot mímelve kimegy a konyhába, csendben behúzza maga után az ajtót, de behallatszik, hogy ketyeg. Meggyújt egy cigarettát, és már viharzik is vissza.

- És mondd csak, hogy is van az, hogy te nem vagy rám kíváncsi?!

Kongó és ramaty bogrács lesz a koponyámból, amíg megmagyarázom, mire megmagyarázza s végül kimagyarázzuk. Megnyugszik, lefekszik, megfőzöm a harmadik kávémat, amitől én ketyegek egész éjjel, de reggel postázni tudom az írást; a délutánt átszundítanám, de mosogatás közben ráejt egy fazekat a tepsire (álmomban tíz ágyú dördül egyszerre), felriadok, vége a pihenésnek, nem tudok visszaaludni. Rágyújtok egy cigarettára, s újabb érdekfeszítő párbeszédre készen kilibegek a konyhába.

A gyerekek ötig voltak az iskolában, most a holnapi órákra készülnek. Szegénykéim a konyhaasztalnál gürcölnek, gyötrik füzeteik lapjait egymás könyökét lökdösve, hogy ne zavarják tátit a szobáján keresztüli járkálással (pedig ezt csupán az eső halk kopogásának álmodhattam volna, s nem atomrobbantásnak, mint a fazék s a tepsi összecsókolózását). Attila elsős, Anna harmadikos, mindkettő rémesen anyás, hitvestársam hathatós és kitartó nevelési fáradozásainak következtében. Sajátos pedagógiai elképzelésem az lenne, hogy a megfelelő pillanatokban az azonnal és jogosan kiosztott apai és anyai pofonok segítségével eddzük meg őket a későbbi és másoktól eredő jogtalan arculcsapások elviselésére (ami persze nem jelentené azt, hogy ez utóbbiakat nem kell visszaadniuk). De az anyjuk, mivel imádja a pulyáinkat, nemcsak a széltől, hanem tőlem is óvja őket. Édesanya a simogatás, a szeretet, a mindent elnéző jóság, apjuk pedig a házi mumus. Ezt akkor kellett pillanatnyi keserűséggel konstatálnom, amikor kiderült, hogy félnek velem maradni a lakásban. Egy ósdi közmondást átdolgozva azzal hessegettem el bánatomat, hogy inkább féljenek most egy kicsit tőlem, mint később nagyon megijedjenek másoktól. Úgyhogy csökönyösen és tántoríthatatlanul fenyítgetem őket, kiváltképp amikor az anyjuk nem látja és nem hallja.

Természetesen, pofozkodásaimat (akár rugdalózásaimat) átvitt jelentésükben kell érteni: dorgálok, rájuk szólok, szitkozódom, kiabálok és ehhez hasonlókat művelek, a testi fenyítés tulajdonképpen nem más, mint a simogatásnál alig valamivel erősebb tasli vagy nyakleves, esetleg a fülcimpák enyhe bügyürgetése vagy fenekecskéjük már-már barátságosnak minősíthető megpaskolása (csupán a melléjük felszolgált kemény hang teszi apai megmozdulásaimat büntetés-ízűvé). Olykor feleségem is alkalmazza ezeket a fegyvereket, s nemegyszer nagyobb lendülettel meg buzgalommal, mint én szoktam. Csakhogy meggyőződése szerint: neki szabad, nekem nem. Mikor ő nézi szilvafának a lurkót, én hallgatok; ha én kezdem valamelyiket a gatyájába rázni, akkor már visít, hogy ne rángassam (ez is döbbenetes túlzás) a gyerekét, vagyis ilyenkor csak az övé az a csikó, mintha nekem semmi közöm nem lett volna hozzá. Ettől nagyon zabos leszek, mert kényes vagyok családfői tekintélyemre, számtalanszor tartottam nejemnek több órás előadást arról, miként járulhatna ő hozzá kicsiny közösségünkben köztiszteletnek örvendő helyzetem megszilárdításához. Semmiképp sem úgy, hogy leint és legorombít a csöppségek előtt, vagy a védelmükre kelve szembefordul velem. Mindig elismertem jogát a viselkedésemmel szemben felmerülő kifogásai megtételéhez, de mindannyiszor hangsúlyozottan elleneztem, hogy ezt a csemetéink jelenlétében gyakorolja.

Különben mindkét gyerek rám hasonlít, rendesek, ügyesek és eszesek, csak hát néha rakoncátlanul szét-széttépik a hámot. A fiam valamivel fogékonyabb intelmeimre, a lányom fékein még van állítanivaló, s még sokáig fáradozhatom mindkettejük önfegyelmének szilárdításán.

Nemrég keltem fel ugye, a munkámmal elkészültem, ma nem kezdek újba, ezt a csendes késő délutánt és koraestét annak szentelem, hogy foglalkozom a társasággal. Békés-meghitt családi hangulat, az asszony már elpakolta a tepsit s a fazekat, a pulyák a holnapi tízes reményében szorgoskodnak, legelészni küldöm feléjük farkaséhségű tekintetem, lássuk, kit kell nevelni, kit miért kell fegyelmezni. Tüzetes szemlém mindent a helyén talál, csupán Annának van az orra tíz centire a füzettől.

- Te Anna, az neked harminc centi?

Hátrakapja a fejét, ír tovább. Nem hagyhatom ennyiben a dolgot, mert öt perc múlva szólhatok rá megint, muszáj piszkálgatnom önkontrollja ki-kialvó lámpácskáját, nem vésődött még kellőképp a tudatába a harminc centi betartásának fontossága.

- Kérdeztem valamit, kislányom.

- De, táti, felemeltem a fejem - válaszolja amolyan visszapofázós stílusban.

- Én azt kérdeztem, hogy azelőtt meg-volt-e a har-minc cen-ti.

Tagolt beszédem modorának megváltoztatására készteti.

- Nem, táti, nem volt meg.

- Szerinted mennyi volt?

- Vagy húsz.

- Nem! Csak tíz centi volt. És mit mondott a doktor bácsi?

- Hogy harminc centi mindig kell.

- Hát akkor legyen is meg, kisasszony!

Bólint, írja tovább a leckéjét, azt hiszi, megszabadult tőlem. Dehogy szabadult. Cselesen kibámészkodom az ablakon, közben fél szemmel figyelem, miként közeledik fokozatosan (körülbelül egy centiméter per szekundum sebességgel) az iménti távolsághoz. Két perc elmúltával ismét ráfeküdt az asztalra. Meg sem fordulok.

- Anna lelkem, már megint bent a ceruzád vége az orrlikadban? Kinek beszéltem az előbb?

- Nekem, táti.

- Mit mondott a doktor bácsi, miért kell betartani azt a harminc centit?

- Mert ha nem tartom be, kell másik szemüveg.

- Kell bizony, és nem azért, mert ez elkopik, hanem romlik a szemed, s megint növelni kell egy dioptriával a lencsét! Te ezt nem tudod felfogni?!

A feleségemre nézek, érti-e, hogy csupán atyailag óvom a leánykát és mindössze a jót akaró szülő ordibál belőlem; nejem teljes egyetértésben velem csóválja a fejét, de nem szól bele, most én nevelek. Szabad a pálya, folytatom:

- Azt akarod, hogy mire bevégzed az iskolát, teljesen elromoljon a látásod? Mert ha nem akarod, jó lesz vigyázni.

Ez a szónoklatom is hatástalan marad, akárcsak a következő negyedórában elhangzó három. Már én unom saját magam hallgatni, megfogom az egyik copfját, és lassan húzom addig, míg az orra és a füzetlap közti távolság az optimális lesz. Ez a konkrét beavatkozásom számára teljesen fájdalommentes, mivel semmi ellenállást nem fejt ki, hagyja szépen a fejét a kívánt irányba elmozdítani. Ekkor Annám kilép a diskúcióból, mert berobban helyette az anyja:

- Most miért téped ki a haját?!

- Nem tépem, csak húzom, mert a szóbeli meggyőzés sikerére itt már semmi kilátás nincs.

- De ne húzd a haját, így is fáj a feje szegénynek!

Megkísérlem visszalopni Annát az orvul elfoglalt helyére:

- Mondd meg szépen, Anna: ettől fáj a fejed, amit én csináltam?

Kislányom erősen gyötrődik, kínos a helyzete, mit is válaszoljon? Ha azt mondja, az én ügyködésem nem okoz neki fejfájást, akkor ezzel leülteti imádott édesanyját (később meg is kapná tőle a szigorú szemrehányást: na várhatod, amíg még egyszer megvédelek!), ezt el akarja kerülni. Ha viszont fájdalmasnak ítélné a hajhúzást, akkor elsősorban hazudna, másodsorban a lódításért megsapkáznám, amit úgyszintén nem tart kívánatosnak. Az egyetlen kompromisszumos lehetőséget választja: nem szól semmit. Ezt a csendet fordítanám a magam igazolására:

- Persze hogy nem fájt.

- Persze hogy fájt - veti meg lábát asszonyom is Anna hallgatásának talaján -, még beszélni sem tud, annyira fáj neki.

Tessék, ilyen nejem van! Semmilyen torzítástól és képtelen belemagyarázástól sem riad vissza, ha egyszer valamiből fegyvert akar kovácsolni magának. Ezt nem hagyom.

- Anna, fájt vagy nem fájt? Azonnal mondd meg, vagy kapsz egy döngöt!

- Ne ordíts! - szól rám témát váltva a madám, aki (ismétlem: orvul!) betolakodott a lányommal kezdeményezett fontos eszmecserémbe. Ezután jön, ugye, a végül is tisztázatlanul maradó vitának a hajdani ösvényből hatalmas verejtékezéssel széles országúttá taposott kacskaringója, melynek eredményeképp ilyen izgalmas kérdésekre szeretnénk megtámadhatatlan választ kapni: ki ordított, ki kezdte az ordítozást és egyáltalán kinek van itt joga ordítani?

A leckekészítés, magától értetődben, másnap délelőttre halasztódik, közben ránk esteledett, még mindig dohogva-dübörögve ülünk a vacsorához, de ki beszel evés közben?... A zsivány fiam.

- Táti, nézd meg, hogy csámcsog Anna!

- Mint a cugák a válúnál - állapítom meg egy olyan hasonlattal élve, melyet a kicsi is megért.

Erre a lányom - zilált lelkiállapotomban fel nem fogható módon - a megjegyzésemben valamiféle humort vélt felfedezni (holott a kisasszonyka étkezési módszerét szándékoztam egy lesújtó, lebunkózó jellemzéssel illetni), elkezd somolyogni. Ez nekem nagyon tud fájni, mármint amikor dühös vagyok és szembevigyorognak.

- Mit röhögsz, te víziborjú, amikor sírnod kellene?!

Mire elkezd pityeregni. Következhet az anyja újabb nagyáriája (Annának énekli, de nekem szól):

- Gyere, szívem, megterítek neked a gyerekszobában, mert - ismét meredek fordulat - apádnak csak akkor esik jól az étel, ha előbb jól megbőget téged.

Egy évtizedes, örömteli házaséletem keserves tapasztalatai diktálják: ilyenkor legtanácsosabb hallgatnom, esetleg közben sokat jelentő fintorokat és hümmögéseket lövögethetek szanaszét; ez a magamba roskadásom egyszerre jelenti győzelmemet és vereségemet: számomra az előbbit (így nem kell lógó orral elsomfordálnom az ütközet színhelyéről), nejem értékelése szerint az utóbbit (ezért diadalittasan, de szótlanul tűri el, hogy némaságommal körülbástyázzam magam). Ilyen meghitten végződik nálunk egy békés családi este.

A végzetemmel intenzíven folytatott beszélgetések eddig áttekintett formáiból következtethetném szerényen: általában nekem van igazam. Most nézzük meg azt a variációt, amikor neki egyáltalán nincs igaza.

Volt nekem egy, a vizsgált időszak elején még gyermekdeden ártatlan, ismétlődőnek alig nevezhető és szinte szóra sem érdemes szokásom: véletlenül megeshetett, hogy valamelyik, terepmunkával eltöltött dolgos és gyümölcsöket érlelő délelőttöm délre fordulása előtt betévedtem az (egyébként kedvenc helyemmé vált) étterembe, ahol engedélyeztem magamnak egy üveg söritalt, melynek alkoholtartalma köztudottan oly csekély, hogy az ittasságnak még a halovány emlékképét sem idézheti fel egy magamfajta fogyasztó tudatában. Ha közben a sors végzetszerű kegyetlenkedéseinek egyikét gyakorolva asztalomhoz sodort egy havert - és csakis akkor! -, megértően viselkedtem ingerlő szomjúságom követelőzéseivel szemben, és jóváhagytam még egy üvegecske tartalmának kéjes élvezetét. És amikor a haver belekezdett egy érdekfeszítő történet elmesélésébe (ez aztán igazán fehér holló volt!), az izgalmaktól felajzottan, idegnyugtatóként, kényszerűségből kaptam be egy decit abból a vacak vodkából. Arról már igazán nem tehettem, ha az elbeszélés regény-méreteket öltött, muszájból rendeltem még egy decit abból a förtelemből, mert mit szól a pincér, ha üres poharak mellett ülve foglaljuk a helyet, s az ajtóban egyre nő a szabad asztalra és főleg a piára vágyó szesztestvérek lelkes csapata. De mindössze ennyi: maximálisan két sör és két vodka hatvan perc alatt! Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy igen kedélyes, fölöttébb szellemes, gondolatgazdag lelkiállapotot tükrözve, jó étvággyal, kedves köszöntéssel és sikkes tánclépéssel toppantam be kicsiny házunk ajtaján fél egy helyett fél kettőkor.

Hogyan érzékeltessem eme ártalmatlan szokásom frekvenciáját? Ha azt mondanám, évente tizenkétszer fordult elő, akkor soknak tűnhet, inkább bevallom őszintén: havonta kétszer. És akkor mi van? Semmi különös. Nem kellene hogy legyen...

A betoppanás milyenségénél és lelkiállapotom jellemzésénél tartottunk; a vészesen közeledő (enyhén szólva) orkán feltételeihez tartozik még, hogy a gyerekeim is szédüljenek tőle, tehát vasárnap van vagy vakáció. Mindhárman a konyhában ülnek, szivikém kötöget, két drágaságom rémült arccal lesi az anyjuk száját, itt az ügy már alaposan le lehetett tárgyalva.

Egyik haverem oktatgatott, hogy ilyenkor a belépő férj ne legyen vidám és közlékeny, hanem morcos és kötekedő, ezzel elejét veheti a feleség házsártosságának. Tanácsa szerint a betoppanás után sürgősen fel kell mérgelődni valamin, botlás esetén például ezen: már megint hogy van leterítve ez a szőnyeg?! hányszor megmondtam, hogy tessék rendesen a helyére húzni?! De ok lehet a ruhafogasra akasztott kabát: ezt ki tette ide? hányszor megmondtam, hogy... Célszerűen felhasználható az asztalon heverő gyufásdoboz: itt kell tartania gyufát?! hányszor... satöbbi. A módszer lényege: te vagy a támadó, az asszony megszeppen, és a vita esetleg a szőnyegről, a kabátról vagy a gyufáról alakulhat ki (bár erre sincs sok kilátás), és nem a te helyzeted milyenségéről.

Ez az okítás sosem jut eszembe hazatértem pillanatában, s ezért széles vigyorral, lelkesülten üdvözlöm az egybegyűlteket:

- Szia, öreglány, szevasztok, ördögfiókák!

A fiókák valamit motyognak, de a lány mintha süketnéma és vak volna egyszerre, pedig távolról sem az.

Nyomnék egy puszit az okos homlokára, de elhúzódik.

- Na jó, nem vagy öreglány, hanem bimbózó gyöngyvirág a tavaszi üdeség hajnalhasadtában.

Ennek a marhaságnak sincs foganatja. Zavarom növekszik, betangózom a fürdőszobába csurgatni, egy piruettel visszatérek, és bokázva érdeklődöm:

- Kaphatnék ebédet?

Már alaposan le vagyok figyelve. Bimbózó gyöngyvirágom elhatározta, hogy kivirágzik:

- Nézd meg, hogy nézel ki...

- Hogy? - kérdem ártatlanul, s egy elterelő hadmozdulattal a nadrágomra nézek: - Nem pisáltam le magam.

A kölykök élveznék a játékot, de anyjuk szigorú és fájdalmas arca elfojtja a tavaszi üdeségből hasadozni készülő kuncogásukat.

- Ha még egyáltalán tudsz beszélni, azt mondd meg, hol voltál - tálalja fel tréfásan életemnek társa azt, amit előételnek főzött.

- Tudod te azt, szívem, a Sóhajtásban.

- Majd adok én neked sóhajtozást mindjárt! - mondja önmagát biztatva, és megkezdi a hivatalos kihallgatást: - Miért mentél be?

- Mert szomjas voltam, és itthon nincs sör.

- És miért kellett ennyit ülni?

- Mert bejött Fazék, és elmesélt egy esetet, lehet, meg is fogom írni.

- Majd adok én neked fazekat! - jelenti ki egyre növekvő önbizalommal, és beveti egyik slágerkérdését: - Nem szégyelled te magad?

Most nekem illik kérdezni:

- Miért szégyelljem?

- Hogy hazudozol itt a gyerekek előtt, és hülyítesz engem fazékkal meg mesékkel, ahelyett hogy megmondanád a valóságot!

-Milyen valóságot?

- Hogy a nőiddel szórakoztál!

Nem a közismert szerénytelenségemen szándékszom csorbát ejteni, de az igazság kedvéért el kell ismernem: nincsenek nőim, és az esküvőnk óta egyetlen drágalátos párocskámat leszámítva nem is voltak. Nem akarom sajnáltatni sem magam, ez a helyzet. Mit csináljak, ilyen marha vagyok, szeretem a családomat. Úgyhogy ez az ütés abszolút övön aluli, és még meg is sorozza:

- A ribancaiddal, a kurváiddal!

Féltékeny természete van, ez a baj, hiába nem szolgáltatok okot az efféle ötleteihez, meggyőzni sem tudom, ha egyszer benne a bacilus.

- Szivi, tudod jól, hogy ezt te találod ki, de legalább ne a gyerekek előtt hallucinálj.

- Miért ne?! Tudják meg ők is, milyen apjuk van! Egy részeges kurvapecér!

Ez már akkora sértés, hogy visszaveszem a kabátom. Kell a francnak az ebédje! Visszamegyek a Sóhajtásba, ott legalább csendben falhatok valamit...

- Most hova mész? - kérdi kevésbé ingerülten.

- A ribancaimhoz és a kurváimhoz.

Elébem áll, egészen megenyhült, sőt esdeklő hangon szól:

- Nagyon szépen kérlek, ne menj sehova. Bocsáss meg...

Határozott kézmozdulattal teszem szabaddá az ajtóig vezető utat. Nem úgy megy az, anyjuk, hogy te itt hőbörögsz meg taposol kegyetlenül és méltatlanul, s akkor egy "bocsáss meg" után tekintsek mindent meg nem történtnek, ki nem mondottnak. Kapiskálhatnád már annyi év után, hogy büntetlenül vétkezned velem szemben sem lehet. Megyek, hátha ezalatt születik egy jó ötleted.

Attila utánam kiált:

- Táti, mehetek veled?

Nocsak, a csibészben felébredt az érdeklődés a kurváim iránt?

- Gyere, édesapjáé, add a kezed!

Útközben ki kell ábrándítanom úti célunkat illetően.

- Faszikám, nem a nőkhöz megyünk, hanem falni valamit.

- Tudom - mondja együttérzően az eszes kis kölyök, az apja fia, de hát neki könnyű értelmesnek lenni, mert ő a fiam és nem a feleségem.

Egy ilyen nagyjelenetet követően vagy három napig szünetel a házastársi kapcsolatok mindenfajta megnyilatkozása, de legalábbis a második jelrendszer legegyszerűbb szerkezeteihez tartozó néhány sémára redukálódik: - Eszel? - Ühüm. - Levest tegyek? - Ühüm. - Kérsz még egy combot? - Nem...

Három napig kemény munkába temetkezem, a megnövekedett termelékenységemtől elégedettségem és örömöm alig érzékelhető jelei kezdenek kiütni ábrázatomon, amit viszont asszonyom rögtön észrevesz és a megbocsátás tavaszt hozó fecskéivel téveszt össze, s a tavasz kezdetének a kibékülést véli.

- Látod, Gabi, te mindennel és mindenkivel tudsz törődni és foglalkozni, csak velem nem, csak engem hanyagolsz el.

Tulajdonképpen már én sem haragszom olyan rettenetesen, s annak reményében veszem a lapot, hogy a feje lágyának a nőimet raktározó része végleg benőtt.

- Dehogynem foglalkozom, szivi.

- Három napja alig szólsz hozzám. Nem kérdezel semmit.

- Dolgoztam, szívecském, láthattad. Miért, van valami baj?

- Van. A lelkivilágommal.

S akkor elkezdi mesélni...

Figyeltem rá az elején, próbáltam is átérezni az általa pszichés komplikációknak beállított gondjait, de sehogyan sem tudtam másnak tulajdonítani, mint női nyavalygásoknak és felesleges hisztizéseknek. Ezért a későbbiekben, amikor ő elkezdett lelkizni, én automatára állítottam a bólogatásaimat és az "értem"-eket, s a végén egy semmitmondó bölcselettel megmagyaráztam neki, mi is a nagy helyzet vele, vagyis: semmi komoly. S közben egész monológja idején szárnyalhatott a gondolatom a valódiaknak érzett és nem a családunkkal kapcsolatos problémák felé.

Csak a látszatokra figyelő szemlélődő állíthatta volna kettőnkről, hogy ellenségek volnánk. A lényeget illetően mi négyen nagyszerűen megvoltunk...