3. KELLEMETLENSÉGEK ELŐSZELEI

Visszatérve a vizsgálódásaink alapvető tárgyát képező rugdalózásaimhoz, el kell ismernem, hogy ezek már újságírói ténykedésem kezdetén hevenyében feltámadtak és idült kórként rám telepedtek. Vagyis: korra, nemre, fajra és vallási nézetre való tekintet nélkül bántottam az írásaimban mindenkit, aki valami disznóságot követett el és ez a tudomásomra jutott - kivétel: ha velem toltak ki (ekkor is rúgtam, de civilként, és nem írtam meg). Annak, hogy rögtön az elején miért nem csőröltek vissza, két magyarázata lehet: az érintettek vagy nem olvasták a lapot, vagy nem értették. Nem fogadható el az a változat, miszerint időközben vadultam le és fokozatosan nőtt a merészségem. Nem igaz! A tehetetlenségre ítélt akarat feszültségével és a tűzzel játszó gyerek tudatlanságával golyószóróztam a fekete betűket a hófehér papírra már az első héten, mert felbőszített egy kisember nagy pofátlansága.

Dehogyis akartam én Botrányos újságíróvá válni! Ha dicséretes, elismerésre méltó dologra leltem, azt sem hallgattam el. Nem vadásztam a bajokat, de ha rájuk bukkantam, már lőttem is az okozóira. Nagy hűhó kavarását megelőzendő, minden ilyenfajta írás megfogalmazása előtt igyekeztem mérlegelni: ártatlan embernek ne okozzak kellemetlenséget (Marcitól tanult jelmondat: ha jót nem tehetsz vele, rosszat ne tegyél!), csak annak, aki megérdemli, azt viszont nincs miért kímélni "bizonyos szempontokra való tekintettel". Most is azt mondom, ez az alapállás nem volt rossz, néhány későbbi balesetemért felkészületlenségem a hibás... Vagy a gyengeségem?... Esetleg a körülmények okolhatóak, netalán a véletlen?... Ezen majd még töprenghetünk.

Főnökeim, ellentétben sok más lap vezetőivel, szívesen leközölték durrantásaimat. Először is azért, mert okos fiúk voltak. Másodszor: hasonlók voltak elképzeléseink feladatainkkal kapcsolatban. Harmadszor: ezért szerették és vásárolták az olvasók lapunkat, mert nevéhez híven, becsületesen ki-kimondta a kisemberek igazát. Negyedszer (nagyon fontos szempont): Péter és Marci bátor fiúk voltak, tar fejüket elsődlegesen nekik kellett odatartaniuk egy esetleges (többször bekövetkezett, valós) jégverés alá. Ötödször (még fontosabb): amíg együtt voltunk, soha semmilyen körülmény közepette (pedig választék akadt bőven) egyikünk sem csinált oda, nem gyámoltalanodott el, nem változtatott szándékain - esetleg okosabbak lettünk egy csata tapasztalataival.

Az írásaimmal kapcsolatos elsőként tudomásomra hozott - mondjuk - utójáték nem is valami fenegyerekeskedésem miatt méltóztatott megszületni, hanem egy szerintem ártatlan és tényszerű riportsorozat kapcsán. Péter lendületemet óvó gesztusaként értékeltem a hallgatást: csak akkor tudtam meg, hogy vihar van, amikor már tulajdonképpen elmúlt... A bányászok életéről készítettem a több részben közölt beszámolót, néhányszor lementem velük a mélybe. Mit írjak róluk? Hogy izmosak, határozottak, erősek, bátrak és hősök? Nyilván, ez mind igaz, akárcsak szénporos feketeségük. De miért hősök? Mert sokszor életüket kockáztatják, sőt néhányan meg is halnak. Hát én ezt nyersen, szépítgetések mellőzésével próbáltam érzékeltetni. Az lett belőle, hogy egy figyelmes elvtárs feljelentett a lapomat patronáló szerv főnökénél. Később olvastam az "észrevételt", melynek szerzője nemcsak azt kérdőjelezte meg, miként közölhettek ilyen szörnyűséget a lapban, de azt is, mit keresek én az Igazunk-nál; láthattam azokat a lapszámokat, melyekben állításai alátámasztásaként jószemű lektorom piros ceruzával húzta alá a kifogásolt mondatokat, bekezdéseket.

Év végi lapelemző plenárisunk előtt szólt a főszerkesztőm, hogy mi történt, és hogy ezen az összejövetelünkön részt vesz a főnök és éber elvtárs, legyek felkészülve. Készülődni már csak lelkileg lehetett, néhány perc alatt sehogyan sem tudtam megkomponálni védőbeszédemet. Még szerencse, mert felesleges munka lett volna, engem meg sem kérdeztek.

Miután hazánk fejlődésének jelenlegi helyzetéről és a sajtó égető feladatairól mondott el néhány okosságot, a főnök rátért az engem égető témára:

- Elvtársak, évi tevékenységüket, külön-külön valamennyiükét alapos tanulmányozás tárgyává tettük. Kiderült, hogy mint más években, most is születtek gyengébb írások, jók és nagyon jók. Nehogy azt higgyék, hogy e kiértékelés formaság volt, nem. Ha azt mondtam: alapos tanulmányozás eredménye, akkor ezt vegyék szó szerint. Nem is kerülgetném többé a konkrétumot, megmondom egyenesen, miről van szó: a Szántó elvtárs sorozatáról. Még annak idején felhívta rá valaki a figyelmemet, hogy kicsoda, nem lényeges...

Hát a vak is látná, ott pislog mellette a "valaki."

- Tehát, felhívták a figyelmemet, hogy a Szerencse a mélyben című sorozatban a szerző túlságosan sötét színekben ábrázolta szocialista iparunkat, hogy a hangvétel nem egyértelműen lelkes és hogy sokan halnak meg benne. Megmondom őszintén azt is, hogy a vezetőségből többen javasolták: intézkedjünk azonnal, vonjuk felelősségre Szántó Gábort. Azt mondtam, előbb nézzük meg közelebbről mi ezeket az írásokat, utána döntsünk. Különben is kíváncsi lettem a részletekre, odatettem az észrevételt felterjesztő elvtársat, fordítsa le nekem az egész sorozatot. Pár hétig dolgozott rajta, akkor elolvastam. És odaadtam a vezetőség többi tagjának is, nézzék át, majd megvitatjuk. Végül, a vita során győzött az az eszme, hogy így kellene írnia minden harcos, forradalmár, kommunista újságírónak, ahogy Szántó elvtárs tette. Mert a sorozatban a valóság van, éppúgy tükrözi a bányászok életének örömeit és szépségeit, mint nehézségeit és munkájuk veszélyességét. Ezért igaz a riport. Senki, a legfelsőbb vezetés sem kívánja azt a tollforgató emberektől, hogy elhallgassanak dolgokat, hogy rózsaszínűre mázolják a szürkét vagy viszont.

A főnök szavait hallgatva eszembe jutott, hogy ha engem, a leginkább érdekeltet megkérdeznek, körülbelül ezeket kellett volna felhoznom magyarázkodásként. Hogy úgy mondjam, a számba adta a szót - az elkövetkezendő eszmecserékhez.

- Ez alkalommal - folytatta a szónok -, átnéztem a maguk munkájára vonatkozó útmutatásokat, idézném, elvtársak, a sajtótörvény idevágó cikkelyét: "A sajtó kötelessége, hogy harcos, bíráló szellemben lépjen közbe bármely tevékenységi területen megmutatkozó hiányosságok és negatív állapotok kiküszöböléséért, hogy küzdjön a társadalomellenes megnyilvánulások, a szocialista etika és méltányosság normáitól való eltérések ellen, hogy felfedje a társadalmunknak ártalmas jelenségeket, és hogy cselekedjen azok felszámolásáért."

Tehát: kritizálni, harcolni a méltánytalanságok ellen, felfedni a fonákságokat nem jogom, hanem egyenesen kötelességem - vettem tudomásul nagy-nagy elégtétellel, és megfogadtam, ezt a cikkelyt megtanulom betűről betűre, hogy bármikor kapásból idézhessem.

- Figyelembe véve - fűzte tovább eszmefuttatását főnökünk -, hogy Szántó elvtárs messzemenően eleget tett az említett cikkely követelményeinek, sőt példát mutatott másoknak, úgy döntöttünk, teljesítményét magas kitüntetéssel jutalmazzuk, amelyet most szeretettel és legmelegebb gratulációinkkal együtt átnyújtok.

Taps, kézfogások, gyűlés után pezsgőbontás, pezsgőzés közben a főnök még egyszer elmondta ugyanazt, kevésbé hivatalos terminológiát használva. Körülbelül így kezdte előző szónoklatának közvetlenebb stílusú változatát: uraim, becsületszavamra, fantasztikus, mit csinált ez a srác...

A második pohár pezsgőnél megközelítette kitüntetett személyemet éber elvtárs. Nem tudta, hogy én tudom... Úgy viselkedett, mintha a barikád egyazon oldalán álltunk volna, s bajtárs huncut kacsintását küldte felém, és diszkréten súgta:

- Győztünk.

Hirtelenjében nem is tudtam, leröhögjem, vagy szembeköpjem. Péter mellettem állt, sejthette, hogy gyűl a nyál a számban, mert összevont szemöldökkel, alig észrevehetően integetett a fejével: ne. Gyorsan leöntöttem torkomon a pohár pezsgőt, majd rövid idő alatt még néhányat. Aztán mondtam a főszerkesztőmnek:

- Te Peti, ha minden észrevételezésnek ilyen fáin vége van, én szólok éberkémnek, gyártsa őket ezután futószalagon.

- Csendesebben beszélj, mert meghallja - intett Péter, aki kevesebb pezsgőt nyelt.

- Miért ne?... Beállíthatnék otthon a szobámba egy vitrint, legyen mibe gyűjtögessem a kitüntetéseket.

- Én is gratulálok a kitüntetéshez - mondta Péter kurta mosoly kíséretében, majd szeszmentes komolysággal folytatta -, de ne feledd: ezt a főnökünk okosságának és széleslátókörűségének köszönheted, többek között...

- Természetesen - okoskodtam, mintha mindent értenék. - Miért lenne kevésbé okos a főnökünk, vagy szűk látókörű? Hol van az előírva, hogy...

- Jó-jó. Majd jusson eszedbe, amit mondtam.

Dehogy jutott...

A tevékenységemet kifogásoló második észrevétel is az írásban használt színeket támadta. Erről viszont a szerkesztőségem értesült megkésve.

Éppen az értelmi fogyatékosok munkahelyi beilleszkedése volt a sajtó slágertémája, tőlem is kért Marci egy ezzel foglalkozó, úgynevezett életes riportot. Óvatos kollégával ellentétben, ezúttal sem hallgattam az idők harsogó szavára. Minden lapban azt lehetett olvasni, hogy a munkaközösségek bődületes nevelőerejének köszönhetően minden fogyatékos úgy beilleszkedett, hogy le a kalappal, a riporterek mindenütt olyan megneveltekre leltek, akikből ha véletlenül nem lett zseni egy-két hét alatt, hát legalábbis élmunkásokká váltak. Nekem pechem volt, három enyhén fogyatékos legénykét követtem, ketten az első nap meglógtak a munkahelyükről, a harmadikat odakötözték a satupadhoz. Aztán a brigád két munkanapját feláldozva kinyomozta és előállította a másik kettőt, megmutatták nekik, melyik végénél kell megfogni a kalapácsot, alig-alig akarták elhinni. Egyheti kemény erőfeszítés és az üzemi pszichológus túlórázásainak következtében ilyen eredményre jutottak: az egyik lurkó nem bírta elviselni a ráhatásokat, berúgott és befeküdt a satupad alá; a második kérte visszahelyezését a speciális intézetbe; a harmadik jóindulatának mutatkozott némi sikerrel kecsegtető csírája, nyolc óra alatt már keresztülfűrészelte a két centi átmérőjű vasrudat.

Megírtam így, ahogy történt, Marci elhitte nekem és leközölte.

A városomban ügyeskedő egyik helyi éberség felhívott az irodájába. Mikor beléptem, láttam, hogy lapunk lelkes olvasója, előtte az Igazunk legutóbbi száma. De nem olvasta, hanem felkapta és lobogtatni kezdte:

- Szántó elvtárs, mi ez?

- Ez az Igazunk legfrissebb példánya.

- Nem azt kérdeztem.

- Hanem? - csodálkoztam értetlenül, hiába meresztettem fürkészőn a szemem, más nem volt a kezében.

- Mit jelent ez az írás?

- Melyik iránt tetszik érdeklődni?

- Amit maga csinált.

- Ja, annak a jelentése nagyon egyszerű...

- A jelentését értem, de minek kellett pont ilyet írnia?

- Milyet, tessék mondani?

- Ilyen sötét színekben... ilyen csúfságoló színekben... ilyen negatív színekben.

- Ezt találtam.

- Mert ezt kereste! Nem pozitív.

- Tessék mondani egy pozitívat, odamegyek s megírom.

- Hát amit a Lendület-ben közöltek.

- Sajnos, azt nem lehet. Nem írhatok olyan esetről, amely már megjelent egy másik lapban.

- Ezért az üzemért, amelyről maga írt, én felelek. Most mit fognak rám mondani, hogy máshol tudnak nevelni, csak itt nem! Maga csupa rosszat írt!

Mivel ezt túlzásnak véltem, szíveskedtem felhívni a figyelmét az írásban meglévő világosabb színekre, a munkások nevelési próbálkozásait dicsérő sorokra és a szép befejezésként felhozott "pozitív" eredményre, vagyis hogy az egyik okos már tud fűrészelni. Ezután rövid értekezést tartottam arról, hogy az élet számomra mily bonyolult, hogy nem mindig tudom csak a negatívumot vagy csak a pozitívumot kiszűrni, nekem még egyszerre jelen van ez is, az is, és "valószínű, ezt néha ön is így látja". Nem hatottam meg túlságosan, mert ezzel válaszolt:

- De most mindenki csak a pozitívumról számol be!

Mit tehettem, elővettem újsütetű fegyveremet:

- A legfelsőbb vezetés sem kívánja az újságírótól, hogy elhallgasson dolgokat, vagy rózsaszínűre mázolja a szürkét. A sajtótörvény értelmében nekem kötelességem, hogy harcos, bíráló szellemben...

És így tovább. Na, ez hatott.

- Kérem - szólalt meg sokkal halkabban -, én nem vonom kétségbe, hogy ön politikailag jól fel van készülve, és nem is szándékoztam felelősségre vonni...

- Jaj, ez meg sem fordult a fejemben - vetettem közbe -, engem ugyanis a fővárosi főnökségem szokott irányítani és esetleg felelősségre vonni.

- Tudom, tudom... Szóval, nem bántam volna, ha ebben a cikkében valamivel kevesebb a szürke. Érti, ugye? Én felelek ezért a vállalatért, na!

Ezt már derűsen mondta, majd rendkívül szívélyesen köszöntünk el egymástól:

- A viszontlátásra! - javasoltam.

- Inkább ne - tiltakozott tréfásan, de később nekem lett igazam, újfent találkoztunk egy hasonszőrű terefere alkalmával.

Hazamentem, felhívtam a szerkesztőségemet (kötelességem minden incidensről azonnal tájékoztatni őket), de nem vették fel a kagylót. Akkor nekifogtam, hogy elmeséljem jelenésemet az asszonykámnak, ez azonban már egy másik fejezet.