2. LECKÉK LEVELEZŐI SZAKON

Lapomra, az Igazunk-ra majdnem mindig büszke voltam, ha máshova hívnak, talán el sem fogadom az ajánlatot. Két sosem volt barátra leltem: Marcira, a rovatvezetőmre, és akkori főszerkesztőmre, Péterre; bizony sokszor bánkódtam, hogy nincsenek mellettem, a vidéki tudósító magányos ordasságának érezni kezdtem a harapásait is.

Ha kapcsolatom a fiúkkal csupán arra az évi két felutazásomra korlátozódik, biztos, hogy még több hibát követtem volna el. Abban az időszakban, amikor az elszigetelt, kezdő újságírónak úgy kell a jártas kolléga jóindulatú figyelmeztetése, mint a nemrég vásárolt kutyakölyöknek a simogatás, még volt pénzalap városközi telefonbeszélgetésekre, és leveleztünk rendszeresen. Nemcsak én küldtem írásaimat egy-egy (kételyeimtől és kérdéseimtől hemzsegő) kísérőlevéllel, Marci is szinte hetente küldte körleveleit a hét, országszerte szétszórt munkatársnak, tele dorgálásokkal, kérésekkel, fenyegetőzésekkel. Első böngészéskor a legtöbb mulatságosnak tűnt, aztán újraolvastam, néhány megjegyzést biggyesztettem a lap szélére, és beraktam a levelezési dossziéba. Csak az egyikre nem írtam semmit, arra a papírra, amelyet Marci a március negyedikéi földrengés után küldött:

"Kedvesek! Ne haragudjatok, hogy rég nem írtam, valamiért elfelejtettem, március negyedikén este akartam rendbe tenni a levelezéseket, valami közbejöhetett, nem emlékszem pontosan...

Arra viszont emlékszem, hogy a nehéz hetekben a banda (ez mi volnánk, a vidékiek csapata) megmutatta, mit tanult összhangzattanból. A szomszédos szerkesztőség vidéki munkatársai még azt sem kérdezték meg telefonon, ti hülyék, ott vagytok-e még. Ezzel szemben ti azt is megkérdeztétek, mit kell írni, sőt még írtatok is. Az általános helytállásért mindegyikőtök normája teljesítettnek nyilváníttatik. Jelszó: ma rajtam, holnap rajtatok a háztető. Marci."

Ez volt Marci leggondtalanabb közlése a társasághoz. A következőre már ráfirkantottam: legyen gondolat az írásban, trehányak vagyunk (ezt a jelzőt magamra vonatkoztatva kerülni akartam, anélkül hogy Kulivá váljak).

"Fiúk, az a baj, hogy haditudósítóknak vagytok felkészülve, a békés termelésre alig tudtok visszaállni. A lap készítésekor nincs ez, nincs az, s ha leszólok telefonon valamiért, az olyan, mint a március negyedikén falra hányt vakolat. Most például kellene a paraszti téma, mert ami véletlenül van, az felesleges siránkozás, elábrándozás vagy gondolatszegény emberek gondolatainak a rögzítése, ezzel nem lehet kongresszust köszönteni. Az is téves felfogás, hogy most rózsaszín gatyába öltözött parasztokról kellene írni. Problémák kellenek, de azok reálisak legyenek, hallgassuk meg végre a fiatal traktorost, aki azt mondja: nem vagyunk kevesen, de összevissza küldözgetnek egyik határból a másikba, mikor odaérünk, nincs vetőmag, és a vegyszeres gyomirtáshoz nem adnak védőruhát stb. stb., millió probléma van, de azokat az irodákban a »nincs ember«-rel rejtik el. Kerüljük az irodákat a riport elején! Végül, amikor az irodába megyünk a megtalált problémát tisztázni, ne nyeljünk le mindent rágatlanul. (Ezt a néhány sort akkor keményen bevéstem, később szégyenteljesen elfelejtettem.) Felvetődött itt közöttünk, miként állapítsuk meg a programotokat és biztosítsuk a jelenlétet. Nálatok a jelenlét mindig százszázalékos, mert munkahelyetek otthon van, nem tevődik fel az a probléma, hogy nem mentek be, mint itt egyesek. A kérdést a jelenlét aktív oldaláról kell csak megközelíteni: ne hiába legyetek jelen. És az aktív jelenléttel ne csak a feleségek legyenek megelégedve, hanem a szerkesztőség is. Mint az nyilvánvaló, a fegyelem megszilárdítását itt sem fogadta mindenki kitörő együttérzéssel. A grafikusunk azt mondta, ne kössük a jelenléthez a munkaidejét, mert ő még a buszon is dolgozik. Másnap azonban megváltoztatta a nézetét. Megpróbálta és nem megy. Asztal mellett szép reszketeg vonalakkal biztosítja stílusát, a buszon, rázkódás körben csak egyenes vonalakra volt képes. Amikor a keze balra rezdült volna, a busz jobbra lendült és fordítva. Még nyúznám ezt a tájékoztatót, mert tudom, hogy egyeseket bosszantok vele, állítólag van jobb olvasnivaló is, de ezen a héten Péter írta helyettem a vezércikket, valahogy ki kell élnem megspórolt energiáimat. Sajnos, vége a papírnak. Üdvözlettel: Barchi (meg vagyok hűlve)."

Nagygyűlésen jóváhagyott évi terv alapján dolgoztunk (már amikor dolgoztunk), ezeket bontottuk le negyedévi tervekre, megjelölve benne a pontos témákat, a helységet, ahol majd "felvesszük az anyagot" és a cikkek beküldésének határidejét. Mindig hadakoztam e merev módszer ellen. Nem mintha túlságosan terhes lett volna a kötöttséghez igazodni, de nagyon sokszor - a változó igények miatt, vagy mert (egyáltalán nem véletlenül) jobb poén futott be - éppen a főnökeim biztattak: mondjak le a tervbe vett témáról, és inkább írjam a másikat. Teljesen felesleges előre meghatározni minden egyes írásunk tárgyát, idejét, helyét, lázadoztam a hosszas tervkészítésekkor, hiszen soha, egyetlenegyszer sem sikerülhet egyikünknek sem teljesíteni azt. Marcit akkor tudtam őszintén sajnálni, amikor sem a tervezett írást, sem valami azt helyettesítőt nem kapott tőlünk.

"A héten szerkesztő bizottságunk ülést tartott, amelyen elemeztük volna a munka menetét, de nem volt mit elemezni. A jelenleg érvényben lévő munkaterv tizenkilenc nagy anyaga maradt el. Többen nem hitték, az újraszámolás azonban kiderítette, hogy huszonegy nagy anyag nem jött be. Ezután nem mertük harmadszor megszámolni. Az ünnepi szám tervének teljesítése: senki nem teljesítette. Pedig mindenkinek olyan örökzöld témája volt, hogy akár januárban megírhatta volna.

Intézkedések: 1. Mindenkinek levonjuk a fizetését az ünnepi számmal szemben tanúsított felelőtlenség miatt. Kivétel Szántó Gábor, akinek háromhavi rendkívüli erőfeszítését (amivel pótolta a többiek trehányságait) még nem lehet feledésbe meríteni. 2. Minden vidéki munkatárs hét végén jelentést ír a szerkesztőség érdekében kifejtett tevékenységéről a következő adatokkal: nap, tevékenység, a ráfordított órák száma. Megjegyzéseknek ne hagyjatok helyet. Senkit sem fog érdekelni az, hogy valaki a nagynénikéje fürdőkádját pucolta, és az sem, kinek mennyi a sikertelen, eredménytelen tevékenysége. Mindenkinek nehéz, tudjuk, de végre fejezzük be a siránkozást.

Különben újra vége a tervnek, újat kell készíteni, és majd bekenem enyvvel, hogy ragadjon a trottyotokhoz, ha arra használjátok!"

Eddig a gépelt szöveg, innen kézírással következik, ami külön nekem szól:

"Bébi! Nem inged, ne öltözködj, teljes a remény arra, hogy ilyen ruhába nem is nősz bele. De lásd a problémákat, azért küldtem neked is egy példányt a körlevélből. Pá, Marci."

A társaság berezelt, egy hét alatt mindenki küldött négy-öt írást, a vezetőség visszavonta a fizetéslevonásra hozott határozatát, a heti tevékenységről kért beszámoló maradt, ilyen megjegyzéssel:

"A heti munkabeszámolók írása közben egyik őszinte társunkban felébredt a lelkiismeret, de miután napi három-négy óránál több sehogy sem jött ki, megkérdezte: az újságolvasást és általában az olvasást nem lehetne beleszámítani, hogy kijöjjön a nyolc óra? Javasolom, hogy ne számítsuk bele. Inkább ne jöjjön ki a nyolc óra, hanem három vagy kettő, aminek valami kézzelfogható eredménye van. Úgyis tudja mindenki, hogy az újságíró álmában sem tudja meghazudtolni önmagát, akkor is arról álmodik, hogy másnap hajnalban hol veti magát az élet sűrűjébe."

Aztán elmaradtak a beszámolók is, kiderült, hogy azok a kollégák végezték a legsilányabb munkát (mennyiségileg és minőségileg egyaránt), akiknek a legkerekebb munkanapjaik voltak - papíron.

Nem árt kacsingatni a napilapokra - írtam Marci egyik levelére, de tanácsait annak idején sem fogadtam meg.

"A múlt levél elején szocializmus volt, most pedig kapitalizmus van. Ebből érti az okos ember, hogy most minden rossz. Az utóbbi levélben egekig dicsért munkatársunk most nem vette észre, hogy a napilapok zömök mezőgazdasági cikkeket közölnek, és hallhatta a tévében, hogy a téeszeket meg kell erősíteni, erre egy urbanizálódó községben széles ívben elkerüli a mezőgazdaságot.

Ha nem kaptok észbe, várható, hogy az összes tervbe vett erkölcsi riportban hasonlóképp elmentek a munkahelyi közösségek nevelő szerepe mellett, annak ellenére, hogy láthatnátok, miről ír a sajtó!"

Legszívesebben Marci "szaktanfolyamait" silabizálgattam (mint legújabb tagnak, általában a hetedik példányt küldte, amelyiken a másolópapír betűk helyett inkább foltokat hagyott), vagy azért, mert fontos, általam addig ismeretlen dolgokra figyelmeztetett, vagy pedig megerősített bennem egy elképzelést, módszert, szakmai fogást.

"Morfondírozások egyes kéziratok olvasása közben:

Számtalanszor eljutottunk ahhoz a megállapításhoz, hogy a kísérő nincs mit keressen a riportban, esszében, glosszában. Mégis, széltében és hosszában állandóan itt van a kéziratokban jelezve, hogy egyes riporterek vakok, kísérő nélkül a falnak mennek. Abban is megállapodtunk, hogy a kétcsövű szókészlet egyik csöve hátrafele sül el, egyesek mégis állandóan megduplázzák-kétszerezik a szavakat. Sok a hajától előrángatott személyes élmény, van cikk, amely így kezdődik: »a domboldal szürke, az út mellett hatalmas domb hagymából«. Sok a domb, egyik szürkébb a másiknál és hagymaszagú.

Úgyszintén felesleges gépkoptatásnak bizonyult a gügyögés, mégis jönnek még »picinyke autók, fémkutyák csokorra kötött, sodort zsinórkától fogva« figyelmességnek.

Tisztáztuk azt is, hogy ha a riporter netalán ellenszenvesen viselkedik dokumentálódás közben (például: besúg, kidobat az állásából, rászed valakit), ezzel legalább ne dicsekedjen a riportban.

Mivel gátlástalanul dolgoztok, a rossz sémák elkerülésének kényszere itt, a javítás közben érvényesül, vagyis én estem kényszeredésbe. Isten engem úgy segéljen-segítsen, hogy egy darabig felhagyok ezzel a kényszerrel, hadd olvassák mások is, miket írtok. Nincs mit tovább verbáljak, ha úgyis volant. A nyakatekert sokáig-semmit-mondásnak a virágkorát éljük olyannyira, hogy a kéziratok többségén virágzik a penész."

És amire nem számítottam:

"Kedves helyi (local) tudósok, mai témánk a helyesírás.

Nem mellőzhetitek a helyesírási szabályokat, mert olvasóink nagy része éppen most tanulja ezeket, és vagy megfognak, vagy tőlünk tanulnak meg valamit rosszul. Egy-két kivétellel senki sem forgatja közületek a helyesírási szótárt, mégis olyan szavakat akar használni, amiket nem ismer. A legtöbb baj az egybe- és különírással van, ha lusták vagytok utánajárni, mi a fenének használtok hosszú, összetett szavakat, amikor lehetne egyszerűbben is?!

Első alkalommal én is a szótár segítségével fejtettem meg, kik azok a kiszesek (ki szesek, kis zesek, kisz e sek?), kiderült, hogy nem gépelési hiba, hanem KISZ-esek. Így van a helyesírási szótárban, de nekem az istennek sem hiszik el EGY-esek. Hát akkor forgassa mindenki a szótárt, mert nem tudom 100 100-alékban ellátni a prekorrektúra feladatait is. Ha állandóan a »férjhezvevendő lány«-ért kapkodom elő a szótárt, nem tudok a tartalomra figyelni, ami hajaj, de ez más probléma.

Különben emlékeztetnélek arra, hogy bizonyos helyeken (olyan omlásban lévő szisztémákra célzok) újságíró az lehet, aki nyomdakész kéziratot képes leadni. Vagyis amit sem a szerző, sem a szerkesztőség nem szégyellne."

Szóval, siralmasan néztünk ki...

Főszerkesztőmtől elvétve hozott valamit a posta, de egyszer egy hét alatt két levelet is kaptam tőle. Hirtelen fellángoló íráskényszerének előzménye volt, hogy a félévi gyűlésünkön az egész társaság előtt néhány bíráló szóval illette ténykedésemet. Váratlanul ért az igazságtalannak érzett támadás, nem tudtam ott helyben válaszolni rá, különben sem értettem, minek vagy kinek köszönjem. Nem akartam a csapat idejét személyes ügyek hosszan tartó tisztázásával elrabolni, a vidéki fiúk délután még vásárolni akartak a fővárosi boltokban. Sértettségem szülte mérgemet hazahoztam az esti vonattal, s még napok múltán sem tudtam fáradt gőzként kiengedni magamból. Péter olyasmit emlegetett fél szájjal az értékelőjében, hogy a szerkesztőbizottság véleménye szerint az utóbbi időben mintha válságban volnék, de reméli, ebből a betegségből hamarosan kilábalok. S mondta ezeket akkor, amikor úgy indultam itthonról, hogy ha eddig dicsérték a munkámat, hát most biztos a mennyekbe szállok. Azokban a hónapokban szinte annyit közöltek tőlem, mint az összes többi tudósítótól együttvéve, és az írásokra kapott osztályzatok tekintetében is versenyképes voltam - mégis engem bírálnak, a többi mind fasza fiú...

Marci telefonon sürgetett egy írást (amely készen volt ugyan, de a virtus kedvéért nem küldtem el), azt válaszoltam, sajna, válságos állapotom makacsul tart, mondja meg Péternek, ne remélje a gyors kilábalást. Rovatvezetőm elintézett egy "hülye vagy, bébi"-vel, és letette a kagylót. Biztos azonnal szólt Péternek, mert két nap múlva jött tőle a levél:

"Drága Gáborom! Hallom, nagyon mellre szívtad azt a füstöt, amit itt a gyűlésen kieresztettem. (Mit mondjak, még most is érzem a szagát.) Hát ez príma dolog, mert azt jelenti, hogy van benned sztófa. Ne vedd e levelet mentegetőzésnek, mert ez a műfaj nem kenyerem, mindazt, amit itt leírok »post mortem«, vedd igazi beolvasásnak, amely a baráttól száll feléd.

Van egy dolog, amiben még érned kell, ez pedig az, hogy önmagaddal mérd magad. Vijjogjanak bárhogy a keselyűk, morogjanak akárhogy a kutyák, tetvészkedjenek kedvükre az oroszlánok, neked itt nálunk nincs szükséged másokhoz igazodnod. (Nem értettem: milyen keselyűk, miféle kutyák meg oroszlánok?) Remélem, ezt tudod. Talán ezért furdalja lelkedet az a néhány szó, ami távirati stílusban elhangzott a gyűlésen. A válságon én a következőt értettem: képességeid ismeretében úgy láttam, hogy az elmúlt rövidebb időszakban nem sikerült szerencsésen összehangolnod elképzeléseidet a szerkesztőség égető szükségleteivel. (Akkor minek közöltétek az írásaimat? Miért nem szíveskedtetek tájékoztatni, mi égeti a szerkesztőséget?) Mikor azt mondom, szükséglet, akkor arra gondolok, hogy bizonyos tükrözni való dolgokat a munkamegosztás szellemében Szántó Gábornak is vállalnia kell időre és olvashatóan. (Miért adtatok kilenceseket meg tízeseket az írásaim minőségére, ha nem tudtátok elolvasni?) Lehet, tévedek, de azt hiszem, ott gabalyodtál bele a sövénybe, amikor arra számítottál, hogy bármilyen témából korszakalkotó újságírói teljesítmény kanyarítható. Vagy legalábbis azt kell belőle csinálni. Vagy ezt várjuk el tőled. Hát nem! Az újság cikkekből áll össze, millió szempontnak megfelelően. Túlzott idealizmus azt gondolni, hogy minden sorunkat ha törik, ha szakad, legjobb tetteink szintjéhez kell igazítanunk. (Akkor most magammal mérjem önmagam, vagy igazodjak mások leggyengébb tetteinek szintjéhez?) Vannak dolgok, melyek hatékonyabbak egyszerűen, sallang nélkül, mindenfajta kényszerű fordulat mellőzésével. Lehet, mindezt magad is érzed, vívódsz velük. (Dehogy vívódom, egyszerűen ellenzem.) Azért tárom eléd a gondolataimat, hogy tudjad, nem vagy egyedül. Az az újságíró, akitől mindent várnak - a tudósító ilyen -, belerokkan abba, ha minden írása iránt ugyanazt a komplex, legmagasabb mércét támasztja. A lényeg a közügyiség meglátásán és megláttatásán fordul meg. Evidens, hogy a sok feladat között az ember talál olyat is, nem egyet, amely »felrepíti az égbe«, s ilyenkor kötelessége maximális fegyverzetét bevetnie, felhasználnia, hogy maradjon valami utána, s az ügy messzehangzó legyen. Máskor a becsületes, jó stílusú tájékoztatás, szóvátevés, esetenként éppen a frappáns kurtaság az erény. (Ha nem éreztem volna tudálékosságnak, talán komolyan veszem.) No de nem szövegelek neked sokat, nem vagyunk a népi egyetemen, csak azt akartam eléd tárni, hogy mindaz, amiben most vagy, természetes dolog. (Ennek az a rögeszméje, hogy valamiben vagyok. Nem vagyok semmiben!) Ez nem betegség. (Még jó, hogy legalább ezen a nézeteden változtattál, a múltkor még ki kellett lábalnom belőle.) Csupán egy átmeneti állapot, amikor az ember támogatásra, segítségre szorul, és nem árt, ha - sajgó szívvel - odafigyel a jobbnál jobb ostobaságokra, amit róla mondanak. Ne félj: véleményem fikarcnyit sem változott rólad azért, amiért mindezeket és mindazokat elmondtam, s ha egyszer megfogadtuk, hogy egymásnak mindent nyíltan megmondunk, félretéve a hiúság megsértésétől való félelmet, akkor vedd úgy ezt a levelet meg a többit, hogy ittunk egy-egy vodkát, kinyitottuk a pofánkat, és nem hagytuk egymást szóhoz jutni, mindketten mondtuk a magunkét, de úgy álltunk fel az asztaltól, hogy tovább mocorgott bennünk valami abból, amit a másik mondott.

Szeretném hinni, hogy bánatod kedvező lendületbe szédít. (Fenét bánat: düh!) Ha ez megtörtént, veled együtt fogok örülni. Írásaidat mindig érdeklődéssel és szeretettel várja: Péter, aki ölel."

Ha e levél elolvasásakor egy kicsit is higgadtabb lettem volna, akkor szépen leülök és megemésztem. De nem, én leültem és megírtam Péternek mindazt, amit azon melegében gondoltam... Leszögeztem, hogy lelki válságom legutoljára akkor volt, amikor elválasztottak a diditől, és nem hogy betegnek nem érzem magam, de még az átmeneti állapotot sem érzékelem, csupán az időjárásra vonatkoztatva; nem tudom, melyikük találta ki ezeket a badarságokat, Péter vagy valamelyik szerkesztőkolléga, a legjobban azt sajnálnám - s akkor valóban eluralkodna rajtam a bánat -, ha egy harmadik személy kreálta köztünk ezt a feszültséget. Ugyanis hajlandó volnék - még ha erőszakot követek is el magamon - a máskor oly szükséges, de most teljesen feleslegesnek érzett főszerkesztői segítséget a látszat és a további pajtásság kedvéért megköszönni. Viszont megakadályozna ebben a mélységes kiábrándulás akkor, ha a társaság előtti megszégyenítésem valamelyik szarházi háttérjátékának a következménye.

Négy nap múlva jött a válasz:

"Drága Gáborom! Sejtettem én, hogy ez egy akkora sajt, amit most ketten rágunk, hogy már jócskán tele van a szánk, de még mindig fölénk magasodik, mint egy kikezdhetetlen torony. (Szép hasonlat, gondoltam, majd felhasználom valamelyik írásomban.) No de ne félj, bevesszük mi azt a tornyot. (Bevesszük? Megesszük!)

Először is, én csak a saját nevemben írok neked e problémákról, vélekedéseimnek semmi közük valamely szerkesztőségi hangulathoz, titkolt acsarkodáshoz vagy fintorgáshoz, amelyek ugyanakkor reális, létező tényezői annak a közegnek, melyben mindketten élünk és dolgozunk, vagy kínlódunk. (Jól sejtettem!)

Másodszor, vedd úgy e leveleket, mint ama bizalom jeleit, melyet irántad táplálok emberséged, nyílt és konstruktív gondolkodásmódod, vitathatatlan tehetséged és egészséges nyugtalanságod láttán. (Na, ez már egészen más beszéd! Nem mint azok, hogy válság, lábadozás meg betegség...) Olyan kvalitások ezek, melyek jobb kibontásáért, erősítéséért hajlandó az ember erőt és időt áldozni. Hidd el, jócskán mérlegre tettem előbbi szavaim, mielőtt leírtam volna őket, úgyhogy csak azt olvasd ki belőlük, amit szó szerint, önmagukban jelentenek. (Naná, mert a fordítottját!) Tisztában vagyok vele: te nem az a fiú vagy, akit vigasztalni kell. Meg tudsz verekedni a magad igazáért akkor is, ha némelykor a látszat nem ezt mutatja. Igaz, ezt nem úgy értem, hogy szikrázó szócsatákban mindenkor tiéd az utolsó szó, hanem arról beszélek, hogy a lényeget illetően teszed le mindig a garast. (Állj le, Péter, mert széthasad a májam!) Hogy úgy dolgozol, ahogy a magad elé állított mérce megkívánja. Ezt én mind tudtam eddig is, ezért nem zárkózom el a plátóni eszmecsere elől. Mikor azt írom tehát, hogy »ne búsulj« akkor tulajdonképpen nem mondok mást, mint: rá se ránts, pajtás, csináld tovább legjobb tudásod és képességeid szerint!

Most megpróbálom jobban megközelíteni azt, ami számodra még mindig kérdőjeles lehet. Sejtem, hogy most sem sikerül egyből fején találnom a szöget, ezért előbb elhatárolom magam mindattól, amit sem mondani, még kevésbé sugallni nem akartam. Tehát:

·    Nem objektív érvényű »válság« az, amiről szóltam. Láttam viszont rajtad ittlétedkor egy bizonyos fajta tétovázást, kielégületlenséget, csalódást (Egy fenét! Hideg volt a hálókocsiban, nem aludtam egész éjjel.), amit én azzal magyaráztam, hogy a két bombariportod után hétköznapi gondok és vadak sorjáznak eléd. Épp te vallottad be négyszemközt - az ablakpárkányon ültem -, hogy próbálsz poénokat bevinni bizonyos anyagokba, mert másként nem jön ki a lépés. (Hát a lépés kijönne, csak uncsi lenne az írás.) Én komolyan vettem ezt a kiszólásodat, ebből vontam le azt a - nem racionális, inkább ráérzéses - következtetést, hogy Gábor vívódik. (Ennek a következtetésnek valóban semmi köze a rációhoz.) És fölöslegesen teszi. Mert nincs szükség mindenáron-poénokra. Csak természetes, jópofa, sokatmondó Szántó Gábor-i szemléletre. Nem a vívódástól féltelek általában, csupán annak túlhajtott, fölösleges formájától.

·    Nem a szarháziak véleményét kívántam kajánul a fejedre olvasni, de neked sem árt tudomásul venni: ilyenek vannak, virulnak, sőt tollat is adnak a kezükbe. Én annyira bízom a tehetségedben, hogy féltelek a farkasok csaholásától, gondoltam, én adjam a kezedbe a mérget hátsó gondolatok és mellékgesztusok nélkül, beoltva téged apránként vírussal, hogy kitermelődhessék benned az ellenanyag, s immunis légy akkorra, amikor még nagyobb szükséged lesz rá.

·    Nem akartalak szerkesztőségileg »megszégyeníteni«.

·    A kicsinálással kapcsolatban nagyjából igazad van: a veszély fennáll. De nem részemről, és a vezetőség részéről sem. Ez olyan dolog, amiben vagy bízol, vagy hiába írtam mostanáig mindent.

Mindezek nem mentségek. Amit leírtál, az elvileg mind igaz, és vállalom is érte a lelkiismeret-furdalást. A legjobb lett volna minderről négyszemközt, őszintén elcsevegni. Vigasztaljalak azzal, hogy jobb későn, mint soha? Vagy azzal, hogy mostanáig nem láttam értelmét ilyen levelet írni bárkinek is?

Csak nehogy ezt is zokon vedd! Szeretettel ölel: Peti."

Miután főszerkesztőm ily bűbájosan körülnyaldosta sértett önérzetem, bűnös önhittségem és túlzott önbizalmam sebeit, magamban azzal zártam le az ügyet: vihar a biliben. Pedig eljátszadozhattam volna legalább a fölösleges vívódás és az immunissá válás gondolatlabdáival. Péter még idejében felkínálta a lehetőséget... De nem az okos szavát hallottam meg, hanem a békítgetőt.