1. A PÁLYA KÖRÜLSZAGLÁSZÁSA

Ha mindmáig hűséges érzékszerveim ezúttal sem küldenek hamis tudósítást a központba, akkor közelemben nagyjából csend van és odakint tökéletes a sötétség. Ilyenkor kellene megpróbálni e fura állapot tisztázását, amikor a zavaró külső ingerekkel szemben viszonylagos védettséget élvezek, s így jobban hallhatom a belső neszeket, kattanásokat és dobbanásokat, valamint ama koponyai alkatrész (kerék, fogaskerék?) zakatolását, amely szerintem feltétlenül pluszban van.

Az éppen csak tévedésből cigarettának titulált pótkeserűséget veszem a számba, és nekiveselkedhetünk a kalamajka rendezgetésének szépen, módszeresen, vagyis úgy, ahogy egyébként nem szokásom.

Az alapvető kérdés talán ez volna: az egy esztendő alatt összeügyeskedett mesterhármasomat gólokként vagy öngólokként könyveljem el? Persze, a válaszadásig - ha egyáltalán sikerülhet - ezernyi megkavart részecskét kellene a helyére rakni, az is meglehet, hogy csak szaporítani fogom a kérdőjeleket...

A tárgyat - rugdalózásaimat - történetiségében szemlélve, minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk (tanúkkal bizonyíthatom), hogy ennek kezdetleges, egyáltalán nem ellenőrzött és tökéletesen céltalan formáival már zsenge csecsemőként kitartóan és makacsul kísérleteztem. Sőt ilyenszerű ügyködéseimet még serdülőkoromban is a fentiek jellemezték. Fiatal éveim néhány komolyabb rakoncátlankodása után következett az olykor szabadon ficánkolni, máskor lustán elmélázni hajlamos lényemtől oly idegen megzabolázás, egy dobozkába becsomagolva, minőséget szavatoló pecséttel a hátamon egykettőre kiosztottak egy gyárba: ötkor a legszebb álmom öli meg a vekker, a gyerek még alszik, amikor átnyújtom a bölcsődében az ásítozó mancinak, fel a buszra, félórás döcögés a szardíniásdobozban, abszolút biztos tippek arra vonatkozóan, hogy a körülöttem szuszogók mit vacsoráztak a tegnap, aztán a gyárkapu, a főnök titkárnője előtt a jelenléti napló, a titkárnőnek kezit csókolom, a naplónak egy firkantás, majd háromig pepecselés az íróasztalnál, igen, főnök elvtárs, persze, főnök elvtárs, nem tesz semmit, elvtárs, háromkor kézcsók és firkantás, fél óráig úszom saját levemben, közben leltározom, hogy a körülöttem lihegők mit piáltak délelőtt a munkahelyükön, be a bölcsődébe, a gyerek lázas, mert a nyitott ablak alatt ültették a bilire, nyomás az orvoshoz, kétórás várakozás, gyógyszertár, gyereket haza, az étel nem kell, ital nincs, irány a köpködő, egy deci sligovica, másra nem telik, egy hét múlva lesz a fizunap, nagy a részlet, esteledik, a levest egye meg más, a murokfőzelék felét leküldöm egy tükörtojással, a gyereknek magas a láza, a második adag gyógyszer kezdene hatni, megvárnám, de lebunkóz a csüggedés, hogy hajnali ötkor megint álmomat robbantja a vekker...

Micsoda megváltást jelentett az évekig (szubjektíven évtizedekig) tartó kínok utáni átváltás az alaptermészetemhez sokkal inkább passzoló létformára, amikor bebeszélték nekem, hogy a sajtóban a helyem! A többnyire bebefejezett álmaimból általában önkéntesen felébredve végre nyugodtan szürcsölgethettem a már nem oly perzselő kávémat, kellőképp időzítve hozzá egy-egy mélyen leszívott slukkot a cigarettámból. Se busz, se főnök, se jelenléti napló, a lakásom a munkahelyem is egyben, lapom szerkesztősége a fővárosban van, én pedig egy meglehetősen szabad, lelkes, boldog (kezdtem hasznosabbnak érezni magam, mint az irodai körmölgetés közben) és fegyelmezett vidéki tudósító vagyok, aki a kezdőnek megbocsájtható minőségi szinten szállítja a havi legkevesebb hat anyagot, ők meg küldik a megemelt fizetésemet. Évente legfennebb két gyűlésre kell felutaznom, némi túlzással azt mondhatom, hogy a szerkesztőségi fiúk nem csinálnak nekem programot, lényegében magam választom a témáimat, ők csak jóváhagyják vagy nem hagyják jóvá.

Ha a túlzásról lemondok, akkor viszont meg kell említenem, hogy néha kapok musz-feladatot is. (Az elnevezést a muszáj szóból származtatták, ugyanis ezeknek a felkéréseknek muszáj eleget tenni.) Jó ideid viszolyogtam az ilyesmitől, aztán kiderült, nálunk ez sem olyan veszedelmes munka. A veszélyforrást kezdetben az jelentette számomra, hogy sajnálatos tévhitem szerint ezekben az írásokban handabandázni kell, azaz mellébeszélni, illetve hazudni. Bármennyire furcsán hangozzék, új ténykedésemet teljes komolysággal és őszinteséggel szándékoztam végezni, elégedettségem és a szerkesztőkollégákkal való tökéletes harmónia derült egének szélén csupán azt a felleget tudtam elképzelni, amelyet az első musz-anyag visszautasításával csalok a fejünk fölé. Lehetséges, ezzel kezdődött az újjászületésem utáni időszámításom meg-megújuló rugdalózásainak sorozata, hogy elhatároztam: hantát nem írok alá. Sőt: nem írok!

Felhív telefonon Marci, a rovatvezetőm: Bébi (csak ő tudná megmondani, miért szólít így), sürgős meló, most folynak a választások az ifjúsági szervezetekben, egy ilyen gyűlésről kellene villámgyorsan a jegyzet, az nem baj, ha rövid, de jobb, ha hosszú, lehetőleg még ma délelőtt vedd fel az anyagot, holnap délben hívlak, hogy lediktáld... Mivel ilyenszerű óhajjal hozzám még nem fordultak, nem lehet kapásból visszautasítani. Gyorsan megérdeklődöm, melyik vállalatban készülnek éppen választani, s rohanok is. Kétórás feszült koncentrálásom silány eredménnyel zárul: semmi olyasmit nem jegyeztem le, amit "pozitívumként" felhozhatnék abban a nyomorult jegyzetben. Egész délután vakarózom, az éjszaka sem bölcs tanácsadó, reggel korán tárcsázom Marci számát:

- Öregem, ne haragudj, képtelen vagyok az engem fölöttébb megtisztelő kérés teljesítésére.

- Ne marháskodj, bébi, kell az anyag - mondja Marci, és őt is meg kell érteni.

- Én megértelek, de akkor sem tudom megcsinálni.

- Miért? Nem találtál az egész városban egy aprócska gyűlést?

- De találtam.

- Akkor meg mi van? Verd be a gépbe, délben hívlak. Mondtam, lehet nyúlfarknyi is.

- Marci, itt nem az a gond, hogy kinek a farkát vesszük mértékegységül. Ez a gyűlés nem aprócska volt, hanem nulla, az ott hallottakból még kozmetikázással sem lehetne egy derűs beszámolót kerekíteni. Esetleg azt ecsetelgethetném, mennyire lapos, érdektelen és lagymatag volt a fiatalok összejövetele.

- Hát akkor ecsetelgesd ezt, te barom! Ki mondta neked, hogy pozitív dolgot írj piros farokkal?! Én csak a témát mondtam, és hogy lehet...

- Ne folytasd. Egy óra múlva hívhatsz, meglesz.

Hiszen ez már egészen más. Ha oda lehet durrantani, akkor az enyém vagy, témácskám! Ilyenformán nagyszerű helyszínre vezérelt a véletlen, antigyűlésre egyheti utánjárással sem találhattam volna ideálisabb példát...

Áldani való mázlim van ezzel a Marcival, sosem veszi komolyan könnyelmű kijelentéseimet, nem egy óra múlva zörgetett az írásért, hanem délben, amikor is négy gépelt oldalnyi lendületes dörgedelmet olvastam be neki, imitt-amott iróniával keverve, már amennyire tőlem kitelik... Azért két nap múlva kétkedve lapozgattam a friss számot: lássuk, mi maradt a buzgó becsmérlések zuhatagából. Bizony minden. És a nyomdafesték mintha növelte volna a hangvétel keménységét. (A kéziratnak ezt a kinyomtatással járó átváltozását azóta többször volt szerencsém érzékelni, és a mai napig nem lelem a magyarázatát.)

No de tényleg, honnan eredt az írás átvitt értelemben vett előjelére vonatkozó hibás elképzelésem, Marci valóban nem említett ilyesmit a megrendelés elhangzásakor. A lektűrjeit megválogatni sokáig nem tudó kényszer-olvasó természetellenes beidegződése a ludas? Vagy valami félig-meddig tudatosult hajlamunk munkálkodik a háttérben, mely szerint, ha valamit kérnek tőlünk, az számunkra csak kellemetlen kívánság lehet? Az sincs kizárva, hogy pályakezdő lévén, hiszékenyen fogadtam és raktároztam el egy másik lapot tudósító tapasztalt kolléga intelmét: tanulja meg, Szántó bajtárs, nekünk úgy kell dolgoznunk, mint a szabóknak! Erre az emlékezetes kioktatásra azután került sor, hogy a főnöke telefonon közölte vele a musz-témát, mire a bajtárs a részletek felől érdeklődött: és milyen legyen? hosszú vagy rövid?... negatív vagy pozitív?... szerepeljen benne mindkét nem vagy csak az egyik?... kizárólag román neveket soroljak fel, vagy képviselve legyenek a kisebbségek is?... És le is jegyezte magának pontosan: hosszú, pozitív, mindkét nem, nemzetiségek képviselve. Mint a szabók!

Marci dicséretére legyen mondva, öt év alatt egyszer sem pontosította ennyire ritkán (negyedévenként egyszer) elhangzó kívánságait; az enyémre meg az, hogy felesleges kérdésekkel nem ingereltem rovatvezetőmet.

Inaséveim legelején (melyek a legutóbbi, rendkívül meggyőző jelek szerint máig sem zárultak le) új legelőre vitt méh módjára igyekeztem betájolni magamnak a terepet: merre találhatók a mézelő mezők? hogyan lehet a helyet megközelíteni? hát a többi méhecske hogyan csinálja?...

A tévében láttam és hallgattam egy íróembert, aki sorozatos nyögések, sóhajtások és gesztikulálások közepette panaszolta el: alkotói munkásságában hosszas tépelődések és kemény erőfeszítések előzik meg az adekvát téma kipécézését. Nekem úgy rémlett, ilyen kínok, megpróbáltatások és erőlködések nem fenyegetik az újságírót - legalábbis a kezdő újságírót -, nemcsak az úton heverő témákon csúszkáltam akarva-akaratlan, de nekik mentem, nekem jöttek, röpködtek a levegőben, beleestek a levesembe. Aggályoskodó ismerőseim, akik annak idején mindenfélével ijesztgettek, csakhogy lemondjak tervezett pályamódosításomról, refrénszerűen ismételgették: meglásd, nem írhatsz majd arról, amiről akarsz, hanem amiről hagynak vagy kérnek! Nem akartam ezt elhinni, és bojtárkorom tapasztalatai engem igazoltak. A szerkesztőségem - hogy egy elcsépelt sajtó-formulával éljek - tág teret hagyott az egyéni kezdeményezésnek. Szóval, bővelkedtem a témákban, valamicske fejtörést inkább az jelentett, melyiket válasszam a jegyzetfüzetembe gyűjtögetett bizonytalan sorsú vázlatok közül. Amelyiknek szerencséje volt, fontosnak és sürgősnek minősíttetett, a többit rövid ideig sajgó szívvel félretettem, s ha a halasztásból a feledésbe lépett, ez feltételezhetően számomra jelentett szerencsét. A foszlányaiban rögzített benyomások nem csekély halmaza szokott nálam várakozni, legtöbbször szürkülni és laposodni egyúttal (némelyek szerint ilyenkor érik a téma), nemegyszer azért, mert még túl frissnek, eléggé meg nem emésztettnek tűnt az élmény, vagy magamat éreztem "frissnek" az ügy méreteihez és milyenségéhez képest. (A későbbi bajok egyik forrása talán éppen az óvatos halogatások felhagyása lett.)

Miért tagadnám, nem kerülök eufóriás hangulatba, ha valamelyik kéziratom a budipapírt helyettesítő eszközzé degradálódik. Az öt esztendő során kétszer értesültem fájdalommal a lesújtó átalakulásról, és kitartó oknyomozó akcióim felfedték: nem az írások minősége vonzotta valamelyik szerkesztőm ülepét, hanem a tartalmuk miatt merültek el a feledés lefolyócsövében. Igen, ráfutottam a téma aknájára, de a mindig résen lévő lapkészítők sajnálatos ébersége folytán jobb sorsot érdemlő műveim csak kisebb robbanásokkal kerültek távoli - és nem okozati! - kapcsolatba. Különösképpen afölött értetlenkedtem, hogy mi az, amit nem vállaltak a fiúk. Az első írásban a televízió egyik szórakoztatónak beígért adását veséztem ki. Többek szerint szabályos és alapos munka volt, három szerkesztőség tagjai élvezték (később mindegyikük gratulált), de egyik lapban sem merték leadni! És miért? Mert mindhárom lapnál dolgozott egy-egy olyasvalaki, akinek valakijét a tévénél alkalmazták, és a valaki valakijének valakije érintettként szerepelt a suttogva és suttyomban agyondicsért irományomban. A másik remeklésem pedig pontosan egy főszerkesztő személyét sértette volna (megítélésem szerint nem is oly mélyen, mint érdemelné). Na és? Hát milyen jogon közöl a lapjában egy fő- vagy alszerkesztő bármilyen és bárkire vonatkozó bíráló írást, ha a személyét vagy a hozzátartozóit alig-alig kritizáló hangot nem tűri el? Ez volt új munkahelyemen első naiv kérdéseim egyike...

A téma, a helyszín és a kiszemelt áldozat megközelítésével kapcsolatos kezdeti észrevételeim is a nyilvánvaló tapasztalatlanságom miatt tűnhettek megszívlelésre méltóaknak. Figyeltem, milyen képet vágnak az emberek, amikor felfedem újságíró mivoltomat. A legtöbben rögtön a tényállás tudomásulvétele után hirtelen szívélyes hangulatba átbillenve, kedélyesen érdeklődnek óhajaim felől. Az effajta megnyilvánulást csak a kezdet kezdetén véltem biztató jelnek, hamarosan tapasztalnom kellett, hogy a széles mosolyokkal majd mindig együtt jár a helyzet szépítése, az általam felvetett gond orvoslását célzó illuzórikus tervek sorolása, a betanult szövegek monoton darálása, vagyis a blabla. Az ilyenekből két értelmes és igaz szó kivájása munkafázisaimnak talán a legnehezebbike.

Érdekes rétegét képezik potenciális beszélgetőtársaimnak azok, akikben váratlan érkezésem pánikot kelt. Előfordulhat, hogy teszem azt, nem az irányzatok szerint sikeredett az üzemi étkezde önellátása, amiről persze nekem fogalmam sincs, én az exportterv teljesítése felől érdeklődnék, de a zavart szakszervezetis csak ezt ismételgeti: mi az üzemi étkezde önellátása terén mindent elkövettünk... Ezek után nyilván változtatok kíváncsiságom tárgyán, és tüzetes vizsgálódásokba kezdek, hogy azon a "téren" mit is követtek, illetve nem követtek el.

Vagy: bemegyek az egyik kisvállalat irodaépületébe, az igazgató támogatását szeretném megnyerni az előfizetések növeléséhez, mutatom az igazolványom a titkárnőnek, az bepattan a párnázott ajtó mögé, a ház szokása szerint előbb bejelent.

- Tessék helyet foglalni egy kicsit - közli derűsen, miután visszatér az előszobába -, az igazgató elvtárs azonnal fogadja.

Mikor az azonnal negyedórává dagad, megsokallom:

- Tárgyal valakivel az igazgatója?

- Nem, nincs bent nála senki - mondja a titkárnő, és bizonytalankodva megkockáztatja -, esetleg... tessék bekopogni.

Szándékosan kopogok a párnázott felületen és benyitok. Az igazgató elvtárs brosúrákat lapoz, az utóbbi napok újságait nyálazza. Elnézést kérek és közlöm, miben kérném a segítségét. Bosszúsan vágja vissza a polcra olvasmányait.

- Miért nem mondta a titkárnőmnek, hogy mit akar?

- Nem kérdezte.

- Én meg azt hittem, interjút akar készíteni, s még itt abrakolok, hogy ne érjen készületlenül...

Megtörtént az is, hogy amikor valóban interjúért mentem - máshoz persze -, ezt az abrakolást hosszasan, lázasan és feszélyezettség nélkül a szemem előtt végezték.

A bemutatkozásomkor kiváltott magatartásformák harmadik kategóriáját alkotja a személyemet célzó nyílt, őszinte és kimondott harag, düh, megvetés, utálat. A barátságtalan viszonyulást ritkábban idézi elő az, hogy az illető az újságírókat általában rühelli, mivel érdemtelenül kiváltságos kasztnak, fölösleges semmittevőknek vagy beképzelt majmoknak tartja. Gyakrabban húzódik meg az ellenszenv mögött valamiféle konkrét tapasztalat, példának okáért: már írtak egyszer (vagy többször) a dühös elvtársról egy elmarasztaló cikket, és neki elege van a riporterekből. Másik (ugyancsak gyakori) variáns: nem az engem leköpni készülő embertársamról szólt az inkriminált olvasmány, hanem valaki vagy valami másról, de szerinte szemenszedett hazugság az egész.

Jövök kifele a gyárkapun, már érkezésemkor észleltem, hogy ha csak tőle függne, a portás legszívesebben a lábam közé csőrölne; most is megvetően méreget, ezt tisztáznom kell.

- Mi a hézag, tata?

- Nem szégyelli meg magát, még kérdi?!

- Én rögtön megszégyellem, ha megmondja, miért.

- Hát mit halandzsázott nekünk megint az autóbuszokkal, hogy járnak rendesen meg minden, s közben gyalogolok este három kerek órát!

- Nem téveszt össze valakivel?

- Menjen már, hagyjon békén, amíg fel nem mérgelődök.

- Azt az írást a helyi újságban közölték, én egy központi lapnál dolgozom.

- Nekem egykutya! Egyformák maguk mind, nekem aztán magyarázhat...

Sajnos, igaza van. No nem abban, hogy egyformák volnánk, de én is a céghez tartozom, ha valamelyikünk lejáratja a firma hitelét, pirulhatok helyette is.

Lelkendeznek-e majd értem vagy sem, megijednek tőlem vagy felnyársalnak, tulajdonképpen másodlagos szempont. Mindenesetre jó ideje nem tartozom az igazolványukat azonnal előrángató újságírók táborába, amikor és ameddig csak lehet, ködben hagyom tényleges kilétemet, jobban szeretek inkognitóm homályából szemlélődni, társalogni.

Hogy a szakmabeliek melyik csoportjához tartozom? Ez volna a másik fontos kérdés...

Pályamódosításom utáni szimatolgatásaim, természetesen, a kollégák körére is kiterjedtek. Közvetlen munkatársaimat, akikkel egyazon lapnál birkózunk egymásért és egymás ellen, csupán az évi két munkaülés alkalmával sikerült közelebbről vizsgálgatnom. Viszont városom hat szerkesztőségében annyi a sorstárs, hogy akár csoportosíthatnám is őket a különböző típuskategóriákba.

A Szervező különleges ismertető jegye, hogy nem ír. Éppúgy megtalálható a szerkesztőségi piramis csúcsa, mint a talapzata közelében. Ha fent van, azzal igazolja jogát a fizetéséhez, hogy mások munkáját szervezi lelkesen és sokszor fölöslegesen; létjogosultságát némiképp megerősíti azon munkatársak kétségbevonhatatlan létezése, akik valóban rászorulnak a kívülről jövő irányításra. Ha hivatali beosztása nem teszi lehetővé beleszólását a kollégák munkájába, akkor a tulajdonképpeni újságíró-tevékenységét végezni képtelen vagy lusta szaktárs pótcselekvése a külső munkatársak beszervezésében merül ki, különböző alkalmakra pontosan szállítja a megfelelő cikket - más aláírásával.

Buzgómócsing sem a lényeges szakmai feladat végzésébe izzad bele, de izzad kegyetlenül. Nyüzsög, lohol, liheg, mindenütt jelen van - értekezleteken, ünnepségeken, összejöveteleken -, sportnyelven szólva, jól helyezkedik, mutatja magát a pályán; mindenkit üdvözöl (azt is, akit még látásból sem ismer), kezet ráz, hozzászól, egyetért, lejegyzi az összes elhangzott szót - s aztán nem ír meg belőle szinte semmit, azaz nem lő kapura. Azt hiszem, azért tűrik meg a pályán, amiért a hasonló stílusban játszó futballistát.

Mindent elvégeztetni Kulival lehet, ő az, aki robotol, akit naponta három helyszínre is kizavarnak, ő a musz-feladatok bajnoka. Egyik nap a mezőgazdasághoz kell értenie, másnap az építészethez, harmadnap az oktatáshoz, negyednap a tekézéshez... Rendszerint kezdőket fenyeget a lap napszámosává válásának veszélye. A kisebb gond az, hogy túl sok munkát vállal (a másokét is); a nagyobb baj akkor következik be (és ez jellemző a Kulira), amikor elhiszi saját magáról, hogy valóban ért mindenhez.

Főleg kezdők (de nemegyszer haladóknak avanzsált helybenállók) közül verbuválódik az Óvatos gárda. Tegyük fel, adott a téma: selyemhernyó-tenyésztés az iskolai farmokon - ennyi és hozzá semmi utasítás. Amilyen mafla vagyok, én kimennék egy ilyen farmra, alaposan szétnéznék, s utána megírnám, mit láttam-tapasztaltam. Ilyenszerű szeleburdiságot Óvatos sohasem követ el. Első lépése mindig az előzetes tájékozódás, bizonyos alapkérdések nélkülözhetetlen tisztázása: jó-jó, selyemhernyó, de kell-e ez most nekünk vagy sem? etessük-e őket, vagy irtsuk ki? kritizálni ildomos-e azt az iskolai vezetőséget, amelyik ilyesmivel foglalkozik, vagy népszerűsíteni hasznos tapasztalatait, elért eredményeit?... Néhány újságkollekció átlapozása megadja minderre a pontos választ, és a tájékozott kolléga úgy indul terepre, hogy lényegében már tudja, mit fog írni.

Profi dörzsölt fickó, nem strapálja latyakosra magát. Kértek tőle egy anyagot az újítókról, kint esik az eső, fúj az a rettenetes szél, és különben is, messze minden gyár, és egyáltalán... Felveszi a telefonkagylót, tárcsázza a tervezési osztály főnökének számát valamelyik vállalatnál, kéri három olyan személy nevét, aki az utóbbi évtizedben valami ötlettel kirukkolt; aztán levesz a polcról néhány brosúrát, kimásol belőlük egy-két találó idézetet, összekombinálja többször és más témáknál is bevált klisémondataival - másnap ámul a három ipse, hogy miket is nyilatkoztak ők a tegnap, egyiküknek heveny lelki traumát okoz a memóriazavar: nem emlékszik, mikor beszélt újságíróval.

Kiváltságos helyzetet élvez Szakosodott. Megvan a saját, abszolút különbejáratú területe, onnan aztán ki nem mozdul, oda senkit be nem enged. Nem a szakértelmét vonnám kétségbe, inkább eme felszólításának helyénvalóságát kérdőjelezném meg: mars ki a magánterületemről! Meg annak a színházi beszámolónak a lelkes hangvételét, amelyet a színészemlékezet óta színikritikákat író, még a díszletezőkkel is ivócimbora szaktárs követett el.

Szenzációs kollégának is megvan a specifikuma, Botrányos is szakosodott, de egyikük sem kifejezetten betokosodott és sokkal kevésbé unalmas. Előbbi különös élvezettel látogatja a mentőállomást, a milíciát és a törvényszéket, az itt szerzett információkat falja is az előfizető. Olvasói minőségemben akkor habzsolnám legszívesebben a művet, ha az nem egy kurta hírmorzsa volna, hanem egy oknyomozó riport, társadalommal körítve - hát ez ritka falat. Szenzációs legtöbbször a sajtó névtelen katonája marad, csak azt a hírét meri aláírni, melyben a bűnös legkevesebb huszonöt évet kapott... Botrányos kizárólag a bajokat és a konfliktusokat vadássza és keveri, illetve okozza; ha csupán vadászná, lelőné, hazavinné, megsütné és mind megenné, még nem is volna Botrányos. Attól válik azzá, hogy az aprócska cécóból hatalmas hűhót facsarint, s ha nincs vad, mire lőni, hát rajzol egyet magának. Példa: a művezető megdorgálja egyik munkását, mert öt perccel később jött a munkahelyére; munkás elpanaszolja ezt az újságírónak; újságíró fergeteges glosszát ír, "méltányosság ... emberi méltóságunk megsértése... , "meddig tűrjük még ezt?"; az üzem vezetősége egy esetleges számonkéréstől tartva, "tesz valamit az ügy megoldása érdekében", áthelyezi egy másik részlegre a művezetőt, aki ennek következtében havonta száz lejt veszít a fizetéséből: művezető sérelmezi ezt a békéltető bizottságnál; békéltető bizottság a vezetőséggel van békében, elutasítja a sérelmet; művezető perel a törvényszéken; törvényszék határoz, nem történt törvénytelenség; művezető beadja a lemondását és alkoholista lesz s a többi... Botrányos mindig szignálja alkotását, hátha ebből is lesz egy cirkusz.

Maszek kiterjeszti újságírói egzisztenciáját a nap huszonnégy órájára, magánügyeinek és személyes sérelmeinek a megoldására. Sokszor igazolványával a kezében vásárol, és a hátsó ajtón távozik. Ha nem így tesz, és öt deka paradicsom hiányzik a kilóból, kirúgatja az elárusítónőt; ha öt liter bor helyett öt liter ecetet mértek ki, fut az üvegekkel a kereskedelmi igazgatósághoz, ahol intézkednek: kicserélik az árut, és még kap öt liter bort ajándékba, csak legyen csend; ha a fiának meghúzták a fülét az iskolában, a megyei tanfelügyelőségre citáltatja az ősz hajú pedagógust, és addig fenyegetőzik, amíg megengedik neki, hogy ő is megráncigálja a tanár bácsi fülcimpáit... Persze, mindennek az újság nem látja hasznát, cikk csak akkor születik - hogy óvott volna meg tőle a szerkesztő! -, ha Maszeknak nem szolgáltattak igényeit kielégítő igazságot.

Hát nagyjából így festenénk, melyiket szeressem, melyiket válasszam? Különösképpen egyik sem rokonszenves figura. Valami más kellene hogy legyek - gondoltam akkor, egészen az elején, aztán hol az egyikre, hol a másikra kezdtem vészesen hasonlítani.