Na, ez a kezdeti munka a vállalatban ment addig, amíg elvittek katonának, vagyis kereken tizennégy hónapon keresztül.

Eleinte a falumból jártam be, de onnan direkt járat nincs, éjfél után két órakor kellett kelnem, és legyalogolnom hat kilométert a legközelebbi vasútállomásig, hogy elérjem a korai vonatot, amivel pontos időben beértem a munkahelyemre. Kétheti ingázás után mindez nagyon fárasztónak bizonyult, így a gyárunk közelében kibéreltem egy kis szobát, akkoriban a vállalatunk még nem rendelkezett ifjúsági legényszállással.

Csak az volt a baj, s ezért búsultak a szüleim is, hogy nincs hol kosztozzak. Hol itt laktam albérletben, hol ott, megtörtént az az eset is, hogy kiraktak. Egy öreg néninél, egy özvegyasszonynál laktam, lefestettem a kerítését, rendbe raktam a házat, kicseréltem a törött cserepeket, aztán megbántam. Vele voltam egy szobában, a konyhában még lakott két fiú, s a végén engem rakott ki azért, mert egy helyett kettőt akart felvenni, s azokat jobbnak vette.

Hogy milyen tekintetből?

Persze, a pénz tekintetéből. Azt mondta, neki kettőt tartani jobb, mert kevés a nyugdíja.

- Na - mondom -, mama édes, ha így van a helyzet, akkor jól van ...

De egy zoknit nem volt szabad kimosni, mivel az ő háza árvizes volt, a mosdóban sem, az udvarra se önthettem vizet, mert felszívja a fal ...

Na, aztán megkaptam a behívót, berukkoltam, ez állampolgári kötelességem, ennek eleget kell tenni. Ott minden jól folyt le, sőt, dicséretet is kaptam. Dicsérő oklevelet nem kaptam, de dicséretet igen.

Hogy miért, és milyen alapon?

Ez már magántitok, vagyis inkább katonai titok, ami azt illeti, ezt köteles vagyok megőrizni, erről nem szólok semmit. Tulajdonképpen annyit mondhatok, hogy én ott sem éreztem rosszabbul magam, mint otthon. Annyit éreztem csupán, hogy nem vagyok otthon. Viszont, ott is voltak kollégák, ott is meg lehetett nézni egy filmet, ha nem voltak kihágásaink. Máskülönben büntetést is kaptunk, mondjuk, felfüggesztették a filmprogramot.

A koszt nem volt rossz, azt nem állíthatom, hogy rossz volt. A civil életben mohók voltunk, s eleinte, amikor berukkoltunk, az étel pillanatnyilag nem volt elég. Egy hónapig. Aztán megmaradt minden.

Mondom, a körülmények ilyenek. Viszont szép volt.

Hogy miért volt szép?

Olyan helyeken voltam, nem említhetem a helyet, ahova talán sohase jutottam volna el. És olyan megbízatásban, amit igazán meg kell hogy tiszteljek, s annak eleget is tettem, úgyhogy nem mondhat senki semmit. Gondolom, van róla dossziém is, a katonai központban véleményt mondhatnak rólam. Nem hiszem el magam egyáltalán, de mégis azon a véleményen vagyok, hogy rosszat nem tudnak mondani.

Ehhez az időszakhoz tartozik az a rész, az az úgynevezett szerelmi periódus, amiről szeretnék aprólékosan elmesélgetni.

Hát mondjuk, fiatalember általában egy olyan ember, aki tényleg előnyben részesül abban az esetben, ha az udvarláskor férfi. Az ember nagykorúba lépve kezd szétnézni az élet után. Nem azért, hogy éppen vágyik valamire, hanem ha komolyabb alapelvű ember, akkor tényleg szétnéz, hogy kellene egy élettárs. Persze, ilyenkor még hátra van a katonai szolgálat, de vannak olyan esetek, amikor ez a dolog keresztülmegy a katonai szolgálaton is, ha éppen arról van szó, ha két társ együttérző.

Még kamaszkoromban tanultam édesapámtól egy fontos dolgot. Azt mondta nekem édesapám:

- Figyeld meg, fiam, ha majd eljön az az idő, amikor beszélni fogsz egy-egy fehérnéppel, ki lehet tapasztalni, hogy az ki és mi.

Mert egy szülőnek kötelessége az ilyesmit a gyerek figyelmébe belevonni. Én akkor nem tudtam, miből áll egy ilyen indulás az életbe, halvány fogalmam nem volt. És édesapám azt mondta:

- Figyeld meg, ha udvarolsz egy nőnek, ha az tart hozzád, ha szeret téged, akkor ha valamit vásárolsz neki, egy csekély dolgot, ami elfogyasztható, és te nem vagy jelen, ő képes elhordozni egy hétig is, ha nem romlandó, s nem nyúl hozzá, amíg te nem jelentkezel, és nem fogyasztjátok el közösen.

Hát én ezt próbáltam is valahogy követni.

Többek között udvaroltam egy lánynak, valami távoli rokonság is volt az illető két hölgy, hogy így mondjam, mert ikertestvérek voltak. Három hónapot beszéltem vele, aztán beleuntam. Valójában egy férfinak, ahogy mondtam, itt előnye van, mert előbb-utóbb beleun, vagy határoz, vagy tervez, valahogy így néz ki ez az egész. A lánynak itt másodsorsa van, mert ő vár, vagy kérne valamit, vagy nem kapja meg, valahogy így jön ki.

És miből jött az egész?

Ha elmegy az ember, különösen az olyan, aki számot tesz arról, hogy szétnézzen egy kicsit a lakásban, és valójában szétnéz, hát meglát bizonyos dolgokat. Csak egy ilyen alapdolgot jegyzek itten meg, az ember kér egy csésze vizet, kap egy pohárban, ebből is ki lehet indulni. Nekem itt az nem tetszett, hogy milyen volt a csésze. Három fehérnép egy háznál, két tizennyolc éves, plusz az édesanyjuk, hát ő nem volt udvarolni való, de hogy a csésze füle körül tele volt szennyel, látszott rajta az ételhulladék, minden. Én nem mondtam semmit, veszekedés nélkül, szépen, barátságosan ádió, leléptem, stimmel.

Udvaroltam egy volt szakiskolás osztálytársnőmnek, egy vasárnap elutaztam a városukba. Ő egy közeli gyártelepen dolgozott, munkásszálláson lakott, először odamentem, hogy aztán együtt menjünk haza a szüleihez. Megegyeztünk, hogy vár az állomáson, nem várt, kerestem az otthonban, nem találtam.

- Piroskát keresed? - kérdezték a kolléganői.

- Igen - mondom.

- Hát délelőttös.

- Jó, ha délelőttös - mondom -, megvárom.

Közben találkoztam egy férfival, aki elmagyarázta aprólékosan a dolgokat. Elhívott egy sörre, elmentem vele, nagyon jól megbarátkoztunk, s elmagyarázta nekem az egészet:

- Figyelj ide, te udvarolsz komolyan neki? Úgy haveri alapon kérdem tőled.

- Igen - mondom.

- Na, figyelj ide - azt mondja -, szerintem nem érdemes komolyan udvarolni, mert sokan kísérgetik haza, meg a tűzoltólétrán feljárnak hozzá ...

Meg ilyen, olyan dolgok. Hát a lánnyal közös dolgunk nem volt addig.

Délben aztán előkapartam, elindultunk a szüleihez, kérdem tőle a dolgokat a vonaton. Azt mondja:

- Hát ilyesmi nincs, hát nincs, nincs ...

Végül is ráálltam keményen.

- Valójában - azt mondja -, tényleg igaz, egy fiú feljárt hozzám.

- A tűzoltólétrán ! - mondom neki, s már nem volt kiút.

- Tényleg feljárt - azt mondja -, s főztem neki egy kávét.

- Biztos nem a szemeidet nézte - mondom, mert milyen a fiatalember? Ilyen hasonló dumák ...

- De hidd el - azt mondja -, közöttünk semmi különös nem volt.

- Hát jó, én megértem, hogy semmi különös nem volt közöttetek - mondom -, nem vagyok egy olyan valaki, hogy rákényszerítselek valamire. Azért a barátságot tartjuk, majd meglátjuk, hogy a végén mi történik.

- Hidd el ... - azt mondja.

Mint férfi próbáltam bekerülni az ellentétes oldalról. Mondom neki:

- Mit szólsz ahhoz, ha én nősülési szándékkal állnék előtted?

- Ilyen hamar gondolkozol? - azt mondja.

Jó, tudtam én, hogy mit beszélek. S mondom:

- Mit szólnál, ha mégis sor kerülne bizonyos dolgokra, ilyen közelebbi, családi dolgokra?

- Még nem vagyunk család! - azt mondja.

- Hát jó - mondom -, de milyen a fiatal, akárhogy is, vágyik erre meg arra.

- Legközelebb - mondja -, amikor lesz gyűrűnk, akkor majd még beszélhetünk ilyesmiről.

Én ugye, már tudtam előre, mi a helyzet. S mondom neki:

- Jó, lesz gyűrűnk, ezt megértem. De hát végül is neked mi a szándékod? Hogy képzeled el, hogy én gyűrűzzek egy olyan lányt, akihez a tűzoltólétrán feljár az egyik meg a másik, meg elmegy a vendéglőbe, s ott berúgatják?!

- Hát ez nem igaz!

Sőt igaz volt! Aztán a végén beismerte.

Nem szakítottam meg vele a kapcsolatokat, egyszer hazahoztam hozzánk is a faluba, volt valami ünnepség, és akkor kirúgtam alóla a padot. Mert már megérkezett minden vendég, ott voltak a rokonságok, az ebéd tálalva, sült, hús, ital, minden, és ő festette a körmeit. Hát a szüleim egy kicsit kiförmedtek rá, hogy ez milyen nő, hogy itt a rokonság, és ő nem áll szóba velük, hogy nem népies, nem ilyen, nem olyan, a falusi ember akárhogy is, de megfigyeli az ilyesmit. És miután véget ért az egész duma, az egész szórakozás, mindenki elvonult, akkor este szóltam neki:

- Ne haragudj, egyáltalán nem volt szép a részedről, hogy így viselkedtél.

S akkor ő felugrott egészen:

- Igen, ilyenek a te rokonaid! Nem népszerűek ... - meg ehhez hasonlók.

- Az én rokonaim egész biztos népszerűek - mondom -, ha figyelted, szóba álltak veled, sőt szórakoztunk, minden, de ha te nem vagy olyan női személy, hogy megálld a helyed, akkor nem érdekes az egész.

Akkor este valahogy úgy összejöttünk, hogy másnap aztán tényleg vonatra raktam, mert hát én voltam előnyben, nálam volt, a szüleitől elkérettettem, és a szülei úgy néztek engem, mint egy darab kenyeret. Nem dicsekvésképpen, de amikor náluk jártam, együtt mosogattunk. Udvaroltam, udvarolgattam, és együtt mosogattunk, együtt tálaltunk, a szülei nagyon szerettek.

S hogy végül miért hagytam ott?

Az első rossz lépés az volt, amikor megláttam, hogy az édesapjának kellett kimosnia a lánya köpenyét. Akkor megalkottam az első alap életkérdést: figyelj ide, Ákos, ha neki az a hatvanéves édesapja kimossa és kivasalja a köpenyét, mert ő rászólt, akkor mi lesz majd veled a jövőben? Eljön az az idő, amikor majd ennek a fehérnépnek, ha szeretni akarod s a kedvesed akarod hogy legyen, akkor ki kell mosnod a bugyiját meg a satöbbit. Megköveteli majd, mert olyan nagy családból való, villájuk volt, az édesanyja irodai munkás volt, az édesapja színházi ember, én meg falusi gyerek, ha be akarok vágódni ilyen helyre, jobb, ha meghúzom magam.

És végül is úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való.

Akkor szétnéztem.

Éppen a város szélén laktam albérletben, ez volt az egyik menedékhelyem, nem volt más lehetőség. Ugyanazon az udvaron lakott kvártélyban egy család is. Hát egy szép nap volt, bizonyos délután, üldögéltem az udvaron, s egy lány meg ott jött-ment, tett-vett, aztán bement a lakásba, ahol az a kvártélyos család volt. Még fel sem vettem különösen a helyzetet, nem is gondoltam olyasmire, hogy előbb-utóbb valami eset kisülhet belőle. Viszont az ottani fiúval jó viszonyban voltam, kérdem tőle:

- Te, ki ez?

- Hát a húgom, Erzsike. Mutassam be?

- Nem - mondom.

Ez ennyiben maradt. Mondjuk, akkor még mindig kezdőnek számítottam, mint említettem, voltak hasonló eseteim, de ez a lány annyira közömbösen hagyott, nem érdekelt egyáltalán. Jó néhány napig nem láttuk egymást, utána megint hazajött.

Hát hogy is volt ez?

Az apja keveset áldozott a családra, őt inkább egyéb érdekelte, voltak bizonyos női, habár felesége is volt, és már éppen elég idős korban járt, negyven felé és ő csak a nőivel foglalkozott. Neki a koszt meg kellett hogy legyen, becsomagolva, negyven-ötven lejes szalámi meg ilyesmik, aztán a családdal mi történik, lényegtelen.

Hogy a gyerekei hogyan ruházkodnak, mit vesznek magukra, ez megint mellékes volt neki. Tehát valahogy egy olyan indifferens ember volt a családja iránt.

Ezért Erzsike bent szolgált a városban, más kiút nem volt, egyéb támaszt nem kapott, valahogy meg kellett élni, kellett a pénz. Hát én nem vetettem meg ezért, sőt tisztelem az olyan embert, aki harcol az életért, és indifferens, hogy milyen az a munka, meg szereti megkeresni a kenyerét, nem élősködik a mások nyakán.

Egy idő után olyan gondolataim támadtak, hogy talán azért mégis jó volna megismerkedni. Szóltam a bátyjának:

- Né, amikor még egyszer hazajön, ismeretséget szeretnék kötni vele.

- Jó.

Vagy három hét múlva haza is jött, mondja neki a bátyja a dolgokat, hogyan állnak a helyzetek:

- Né, Ákos meg szeretne ismerkedni veled.

- Jó.

Tehát ő sem volt ellene, megismerkedtünk, azon az estén együtt néztük a tévét, a házigazdának volt tévéje, beengedett, aztán ő úgy kilenc óra felé visszament, persze le volt foglalva, muszáj volt visszamennie.

Na, aztán megtudtam, mikor van szabad kimenője, találkoztunk.

Közben volt egy háromhetes periódusunk, amikor egyáltalán nem tárgyaltunk egymással, de nem azért, hogy összevesztünk volna. Valahogy pillanatnyilag mind a ketten olyan indifferensnek vettük a dolgokat. Utána mintha egyszerre gondoltuk volna meg, ismét kiújultak a helyzetek, ismét kapcsolatok léptek fel közöttünk, tovább beszélgettünk, elmentünk a parkba, a vízpartra, moziba jártunk. Persze, amikor megfelelő idő volt. A végén oda került a helyzet, hogy ahol szolgált...

Vagyis hogy lehetne ezt kifejezni másképpen? A szolgálást. Szobalány? Valami ilyesmi.

Szóval, megtudták, hogy beszél egy fiúval. Akkor egy rádió-tévé szerelőnél lakott, ott dolgozott, megtudták, hogy beszél velem, biztos kíváncsiak lettek rám, mi is lehetek, egy alkalomkor megengedték, hogy felmenjek.

Erre az alkalomra persze felkészültem, mert tudtam, hogy nem egyszerű emberekkel van dolgom, gondoltam, az első megjelenéstől függ minden. S megnyertem. A helyzetet. Pedig ilyen esetben nagyon nehéz bevágódni egy olyanhoz, aki képes egy személyt tartani arra, hogy neki gondját viselje, mosson utánuk, főzzön nekik, hogy fizessen egy ilyen szolgálati nőt. Az ilyen nem nagyon helyesli, hogy egy fiatalember feljárjon ahhoz a bizonyos nőhöz, figyelembe véve, hogy egy ilyen ember nem egyszerű ember, nemcsak egy kanala s egy villája van, hanem több mindene.

Hát én igyekeztem elsősorban illedelmes lenni, megtenni a kötelességet, megtisztelni mind a két felet, elővigyázatos voltam, pedig falusi fiú vagyok, ami azt illeti. De észrevettem, hogy az intelligencia, az valami szép dolog. Sőt még evvel én nem vagyok nagyon tisztában, vannak tanult emberek, de látom, azok közül is egyesek még mindig csorbák ebből a szempontból. Majd máskor erről az intelligenciáról még szeretnék szólni valamiket...

Úgyhogy elbeszélgettünk nyugodtan, szépen, megkínáltak itallal, elfogadtam egy keveset belőle. Mikor jöttem el, úgy körülbelül este fél tíz lehetett, a férfi kijelenti nekem:

- Ákos, ha akar, bármikor feljöhet Erzsikéhez. Ha esedékesen mi nem is vagyunk itthon, akkor is.

Ő a feleségével nem volt valami jó viszonyban, veszekedtek a gyerekük előtt, hát engem nem érdekelt az ő nézeteltérésük, családi problémájuk, rájuk tartozott.

Közben, amikor időm volt, felszaladtam, volt telefonjuk, telefonáltam, felszaladtam, segítettem rendet csinálni, szőnyeget porozni, gondoltam, miért ne? Ha jó barátok vagyunk Erzsikével, megtehetem ezt is.

A nézeteltérések ottan nőttek, törvényre kerültek, válás satöbbi, a család széthullott, Erzsike el kellett hogy menjen onnan. A kislányuk, mintha most is látnám, az utolsó pillanatban is sírt, ötéves volt, sírt Erzsike után, nem akart elválni tőle, de előbb-utóbb aztán csak az lett a vége. Hogy hova került, nem tudom, azóta sem találkoztam a kislánnyal, pedig engem is nagyon szeretett. Van egypár fényképem együtt Erzsikével s a kicsivel...

Na, ő onnan kikerült, más helyet kellett keresni persze, s hova jött? Pontosan a posta mellé, van ott egy nyugdíjas fogorvos, Vizslai, doktor Vizslai Brunó, oda került. Ott is hamar megtudták az esetet, hogy ő beszél fiúval meg ehhez hasonló, és egy alkalomkor felhívtak. Én szégyenlős voltam abban az időben, ami azt illeti, ebből a szempontból, idegenekhez feljárni. Azért mégis megtettem, és felmentem. Ott is sikerült éppen úgy elérnem a célom, megtalálni azt a bizonyos pontot, az egyensúlyt, hogy legyen valami olyan belőle, hogy feljárhassak oda is. Fiatal az ember, megtesz mindent ilyen esetben.

Ott is tetszett nekik az egész helyzet, azóta is nagyon-nagyon jó barátok vagyunk, sőt eljárok oda fogat csináltatni, meg segítek, amit csak tudok, felszaladok, megkérdem, nem szükséges-e valami. Sokszor vittem nekik sört, meg bevásárolok pillanatnyi árucikkeket, amire szükségük van, s amit éppen lehet kapni. Ha fennakadtam, pénzt is adtak, mert megtörtént az nálam. Azért becsületesen mindig visszaadtam. Amikor rádiót vettem, hétszáz lejt kértem kölcsön a doktor úrtól, addig nem kértem ilyen nagy összeget.

- Meddig kell? - azt kérdezte.

- Csupán egy napra, holnap estig, amíg kapok fizetést.

S elhitte. S el is hihette. Másnap délután meg is vittem, a rádió már megvolt, féltem, hogy elkapkodják ezt a típust. Akkor a doktor úr azt mondta:

- Ákos, bármikor adok magának. Megmondja, meddig kell, és adok.

Aztán beteg lett, a kórházba vitték, megműtötték, felkerestük, és akkor hallottam egy olyan beszédet tőle, ami nagyon szép. Azt mondta:

- Azt nem vártam el, hogy ennyi mindent hozzanak nekem. Én úgy szeretem az embert, ha ilyen esetben hozzám jön, akkor tiszta szívvel és üres kézzel jöjjön. Ez számomra a legnagyobb megtisztelés.

Hát valójában, egy érző embernek, aki belát mindent, ez a legszebb, mondjuk.

Bonyolódtak ott is a helyzetek, egy időben nem volt szükség Erzsikére, azt mondták, többet nem tartanak, eljött onnan. De nem azért, hogy hiba történt, ilyen esetben nem volt részünk.

Utána pedig elkerült egy Berengi Oszkár nevezetű zenetanárhoz, ott sokáig dolgozott. Ezen a helyen is néhány nap múlva felmenőt kaptam. Sőt, ha nem voltak otthon, úgy érezhettem magam, mint otthon. Egy alkalomkor, szilveszterkor elmentek az üdülőhelyre, nekem meg kijelentették, ha fel akarok menni, nyugodtan mehetek, szórakozhatunk, hagytak otthon bort, azt mondták, az a miénk, megihatjuk. Úgyhogy ránk volt bízva az egész ház, nem tartottak attól, hogy esetleg valami olyasmi történik, hogy kellemetlenség lesz belőle, vagy mondjuk, hogy az ember eltulajdonít valamit ilyen lopásféle szempontból.

Mikor felmentem, s ők otthon voltak, mindig megkérdeztem, ha esetleg nem szükséges-e valami, ha szükséges volt, lementem, bevásároltam. Ha valamit meg kellett csinálni, valamit azokhoz a zeneműszereihez, egy bizonyos tartót vagy lábat, hát megkértek, megcsináltam, megittunk erre fel egy-egy pohár bort, egyebet én sohasem szoktam elfogadni senkitől. Legfennebb megkínál, elfogadom, de én pénzért sosem szoktam dolgozni.

Ott egészen hetvenhat június tizenötödikéig volt Erzsike...

Különben kifelejtettem egy dolgot, ha vissza szabad térni…

Amikor a fogorvosnál felmondtak neki, és nem volt más kiút, elment az építkezési tröszthöz két barátnőjével, s elvégeztek valami öt hónapos hegesztői tanfolyamot, dolgozott is vagy négy hónapot. Közben megbetegedett, kórházba került, valami daganat képződött a szájába a huzattól, ettől, attól, én akkor épp katona voltam. Megműtötték, utána el akarták küldeni egy építőtelepre, vagy négyszáz kilométerre innen, három évet kellett volna ott ülnie. Azt mondták, aki nem akar menni, arra nincsen szükség többet a trösztnél. Elment, egypár napot ott ült, de nem voltak megfelelő körülmények, visszajöttek. A csoportfelelőse, egy idős bácsi, a pártját vette, és azt mondta:

- Fiam, ez nem neked való, oxigénpalackokat emelgetni, túl kicsi termetű vagy, te itt úgysem tudod a kenyered megkeresni, legjobb, ha szétnézel máshol.

Aztán egyesek itthon kaptak beosztást jobbra-balra, ő nem kapott. Nem volt mit csinálni, felmondott. Másik hely nem került, úgy ment el aztán a zenetanárhoz.

Kezdtem gondolkozni, észrevettem, hogy Erzsikét mindenhol kedvelik. Tehát én abból indultam el, hogy mit kedvelnek benne mások, és nem abból, hogy mit kedvelek én. Mert ők akárhogy is, több hónapon keresztül tapasztalták, mire képes és mit tud megcsinálni. Ebből indultam el, a visszhangokból.

Figyelembe véve ezeket a dolgokat, mondtam magamnak: te, hát nézd meg, egy falusi fehérnép, azt lehet mondani, nem nőtt családi körben, kiskorától kezdve másoknak a szennyét, a mocskát mosta, hát egész biztos, rá volt szorítva arra, hogy...

Meg aztán tényleg, ahogy mondtam, az ember fiatal, és a fiatalsággal együtt jár a szerelem is. Erzsikét a katonaság előtt ismertem meg, jó hosszú időbe, három évbe telt, amíg valahogy annyira összejöttünk, hogy barátsági alapot létesítsünk, barátkozzunk egymással, hogy már majdnem úgy mondhattuk egymást, mint férj és feleség, kivéve azt a bizonyos dolgot, hogy az ember egész családi életet él, mert ez valójában hiányzott. De azért annyira együttérettünk egymással, hogy elmentünk egy kávéra, moziba, sőt hazakísértem, és valahogy úgy éreztem, mintha egy egész családot alkottunk volna ketten.

Amikor elmentem katonának, csomagot küldött nekem, pénzt küldött nem is egy esetben, hát valójában ezt nem lehet csak a szeretetre tenni, hanem a szerelemre is, figyelembe véve, hogy az ember fiatal.

És nagyon sok levelet írt nekem, igaz, én is neki, néhányat megőriztem belőlük. Ezeket esetleg úgy tessék elolvasni, hogy nem kell komolyan venni mindent, mert milyen a fiatal? Például, mi nem voltunk férj és feleség, de közben megegyeztünk, hogy így szólítjuk egymást.

1974. XI. 8.
Kedves Erzsikém!
Már én nem tudom, hogy mi van velem, úgy érzem néha, félig bolond vagyok, de hiába, ez a sors ajándéka, és ezt végig kell élni. Írtam neked 7-én egy levelet, amelyikben tudomásodra hoztam, hogy a katonakórházban vagyok már megint, és arról volt szó, hogy ott leszek vagy két hónapig, no de másképp alakult a helyzet, mivel nem tudtak helyet adni, visszaküldtek az egységemhez, ott csinálják a gyógykezelést. Kérlek, ha nem írtál eddig választ a katonakórházba, ne írj, hanem küldjed az egységemhez, hogy tudjuk már egyszer felvenni a direkt kapcsolatot.

És ne haragudj, hogy így történt, mert nem én akartam ezt a sok zűrzavart, bocsáss meg, és tarts ki mellettem, ha boldog akarsz lenni, és írjál minél hamarabb a régi címre.

Várom kedves válaszodat, kedvesem, Erzsó, Zsó!

Csókollak számtalanszor, kedvesed, Ákos.

Kérlek, ne hagyj el, és írjál minél hamarabb.

Szervusz!

Puszi!

1974. XI. 13.
Kedves Ákoskám!

"Írom a levelet, szemem könnybe esik,
Szép csillagos éjjel már mindenki alszik.
Már mindenki alszik, csak én vagyok ébren,
Meg az a szép csillagok odafent az égen,
Ó, adj nékem fényt a levelet megírni,
Édes kicsi szívecském, foglak-e még látni?
Te álmomban mindég itt vagy velem,
Ne hagyj őtet elfeledni, édes jó Istenem!"

Továbbá tudatlak, hogy a hozzám küldött levelet megkaptam, amelynek nagyon megörvendtem, de el is keseredtem, mert mind írod a levelet, de az én válaszaimat nem tudod megkapni, mert egyik helyről a másikra visznek. De ez nekem elég szomorú, mert még levélben sem tudjuk egyik a másikát vigasztalni. Hát akkor milyen messze lesz az, amikor közelebbről lehetne egyes dolgokat megbeszélni. De imádkozom, a jó Istent kérem, s hátha elhozza azt a pillanatot is nékem, hogy boldog lehessek, mert ez így nem boldogság, tetőled ilyen távol lenni.

Kedves Ákoskám, én mindig benned bíztam eleitől fogva, és neked hittem, most megkérlek valamire, nagyon szépen. Légy szíves, írd meg, mi történt veled, hogy olyan nagyon fáj. Írd meg, hogy a hajadat levágták-e, vagy úgy van, ahogy elmentél. Mondtam neked, hogy mikor elmész, többet nem fogok szivarozni, de azért még egyet-egyet mindég elfogyasztok.

Értem ne búsulj, mert én hál' istennek nagyon. jól vagyok, csak te vigyázz magadra, jó gyógyulást kívánok.

Most bezárom levelem, de nem kulccsal, hanem millió csókkal. Csókollak számtalanszor a messzi távolból, kedvesed, Zsozsó!

Szevasz

Puszi.

1974. XI. 19.
Kedvesem, Zsó!

SZERETLEK!

Első soraimban is szeretném tudatni veled, hogy a leveled megkaptam, amelynek nagyon megörvendtem.

Továbbá tudatlak, hogy meg vagyok nyírva kopacra, de már elég nagy hajam van, körülbelül egycentis.

Kedvesem, Zsó! Megkérlek nagyon szépen, csináltasd meg azokat a képeket, és küldjél nekem is, de ne borítékban, mert a tisztesek megtapogatják, és ha megérzik, hogy kép van benne, kiveszik, vagy pedig jól megfektetnek érte. Inkább küldd fel édesapámékhoz, és ők majd elküldik csomagban. Viszont ha akarsz, küldhetsz egy borítékban vagy tíz bélyeget, mert én nincs hol vegyek.

Kedvesem, Zsozsó, tudomásodra szeretném hozni, hogy mire ezt a levelet megkapod, egy hónap katonaságom már le lesz telve. Te pedig egy hónappal közelebb leszel a boldogsághoz, én meg a Te szerelmedhez. Még most is látom magam előtt azt az édes pillanatot, amikor a lükeiskola sarkánál fénylő, csillagos égnél nem tudtunk megválni egymástól, de ne búsulj, az Isten velünk van, és megsegít, hogy újból kéz a kézben gyönyörködjünk szerelmünk felejthetetlen élményeiben.

Most pedig zárom levelem, többet nem írok, mert 1 óra van éjjel, és még kell pihenjek is egy kicsit. Számtalanszor ölellek és csókollak, kedves szerelmem, Zsozsó. Egymillió puszi! Kedvesed, Ákos. Várom kedves válaszodat minél hamarabb!

Szia.

Puszi.

1974. XI. 28.
Szerelmem, Ákos!

Szeretlek!

Először is tudomásodra hozom, hogy a hozzám küldött kedves leveled megkaptam, és most hál' istennek legjobb egészségben talált, amelynek hasonló párját kívánom tölteni a te számodra is a jó Istentől. Továbbá tudatlak, hogy baj van a vizsgával, mert nagyon nehezen lehet átmenni. Ha nem sikerül, nem lehetek hegesztő, csak szakképzetlen munkás, de muszáj így is ledolgoznom az időt, mert ismered apámat, hogy milyen, mindennap hallom, hogy csináljak, amit akarok, ő nem fog segíteni. De nem baj, mert valahogy lesz, vagy így, vagy úgy. De semmi kedvem nincs az élethez, amikor eszembe jutnak ezek a szülői érzések. Most nemrég vettem egy nadrágot, nagyon szép, elég szoros volt, de már nem szorít úgy, mint az a másik "akkor". Megkérlek nagyon szépen, értem ne búsulj, mert mindezeket leszámítva nagyon jól vagyok.

Olyan örömmel vagyok elfoglalva a te képeddel, hogy mindjárt el is felejtem megírni, hogy megkaptam. Nekem annyira tetszik, hogy éjjel-nappal nézném, nagyon természetes. Mindennap, mikor hazamegyek, megpuszillak, és mikor fekszem le, de mennyire jobb érzés lenne, ha te itt lennél, és nemcsak képen keresztül. De most nekünk csak ezt szabad tennünk. De eljön az az idő is, amikor majd közelebb leszünk egymáshoz.

Most zárom soraimat, de nem kulccsal, hanem millió csókkal a messzi távolból, a te hű kedvesed ("kedves feleséged"), Zsozsó!

Türelmesen várom kedves válaszodat; 1000000000 puszi.

Szia!

Szevasz!

1974. XII. 9.
Kedves feleségem, Zsó!
Első soraimban is tudatlak, hogy a hozzám küldött leveledet megkaptam, de legjobban a képnek örvendtem meg, amikor megláttalak rajta. Amikor csak annyi időm van, mindig előveszem; és hosszasan elbámulom, a szívemet pedig elönti a bánat, és ha nem szégyellném, sokszor megöntözném a képedet langyos könnyeimmel, de itt sokan vannak, és bizonyára kikacagnának, különben akik látták, úgy tudják, hogy a feleségem vagy, és ez így is van. Ha leszerelek azonnal csináltatunk egyforma kosztümöt, úgy, ahogy egyeztünk, és meglásd, milyen szép lesz!

Továbbá megkérlek nagyon szépen, hogy még küldjél egypár képet, mert ha jól tudom, még van olyan, amelyikből kettő darab van, és azt is, ahol a macskám van, mert meg akarom mutatni ezeknek a bikficeknek. De leghamarabb a tiedet küldd el.

Végül pedig zárom levelem, és számtalanszor gondolok rád könnyes szemmel ott, ahol senki sem lát, "kedves férjed", Ákos.

1974. XII. 20.
Édes kicsi férjem, Ákos!
Első soraimban is tudatom, hogy leveled bizonyára nem a legjobb egészségben talált, mert nagyon meg vagyok hűlve, fáj a fejem. Mert kinn dolgozunk a hidegben, inkább eső esik, pedig jobb lenne, ha hullna. Már háromszor voltam beteg, mióta dolgozom. Már hónapok óta küzdik velem apám, hogy én hátráltatom őket. Mindenre képes vagyok, csak hazafele menni nem, de muszáj az embernek tűrni és szenvedni, ha boldog akar lenni, édes kicsi szívem, hidd el nekem, hogy csak rád várok, akit én is tudok szeretni, mert megérdemli (nem úgy, mint apám). De te mindezekért ne búsulj, mert mindig valahogy lesz, még sosem volt úgy, hogy valahogy ne legyen.

Már alig várom, hogy március legyen, hogy leutazzak hozzád és meglátogassalak.

Most többet nem írok, maradok forró szeretettel, aki nagyon sokszor rólad álmodik, és amikor megébred, csak akkor veszi észre, hogy az egész álom volt, és semmi más.

Reszketve várom válaszodat, Zsó!

Szia!

1975. I. 3.
Édes kicsi feleségem, Zsó!
Tudomásodra hozom, hogy megérkeztem az új rendeltetési helyemre, ahol tovább folytatom a katonai szolgálatomat.

Még tudatom veled, hogy a régi helyemtől körülbelül száz kilométerre vagyok, csupán egypár kilométerre a tengertől, és mondhatom, hogy itt nem látunk embert, csak vizet, vizet és vizet. Ivóvíznek csak kimondottan borvizet használunk, mert a másik víz, vagyis a Duna vize itt sós, mert közel van a tengerhez, és a tenger vize is sós.

Úgyhogy minden, amit csinálunk, vízen megy végbe, egyszóval vízen élünk.

Csupán annyi az egész, hogy nem jöhettek ide hozzám látogatóba, mert nincs hogy, és nincs mivel, de ne búsulj, ha kitartasz mellettem, és engem szeretsz, akkor mindössze 8-9 hónap múlva újra találkozunk, hamarabb nem nagyon lehet. Én kitartok melletted még akkor is, ha három évet kellene itt töltenem a vízen, tőled távol, mert én elhatároztam magam, hogy ha bármi is lesz, Te az enyém leszel, és én a tiéd, és én nem vagyok az a fiú, mint Jóska, aki egyszer így beszél, máskor meg amúgy, és én Jóskát meg is untam, mert igen sokat gurít, és egy gőgös alak. Én csupán csak azt kívánom mindkettőnk számára, hogy a szerelem és a szeretet maradjon meg bennünk egymás iránt mindaddig, amíg utolsót dobban a szerelmes szívünk, és ez volna a legnagyobb boldogság számunkra.

Továbbá tudatlak, hogy nekem pénzt ne küldj szelvénnyel, mert nem jár ide postás, csupáncsak csomagban lehet küldeni, azt is nem postás, hanem egy hajó hozza nekünk, úgyszintén a leveleket is egy héten egyszer.

Mindezt nem azért írom, hogy most már küldjél nekem csomagot is, hogy még avval is költesd magad, de ha kedved van, húsvétra küldhetsz egy kis csomagot is, és itt felhívom ismét a figyelmed arra, hogy húsfélét ne küldjél, mert amíg ideér, megromlik. Inkább vagy két tésztát; kekszet vagy kockacukrot, ha már éppen erről van szó, de minthogy költesd magad, inkább tedd a csekkbe azt a pénzt, mert a mi előnyünk lesz.

Továbbá írjad meg, milyenek a munkakörülményeid, és mennyi a havi kereseted.

Felhívom még egy dologra a figyelmed: ha mégis elvesztenénk a kapcsolatot, édesanyámékon keresztül újra felvehetjük, de ez nincs kilátásban.

Nem vagy beteg? Írjál mindenről, különösen magadról minél többet, és mivelhogy most egy kicsit meggyérül köztünk a leveleződés, helyesnek tartanám, ha egyszerre két levelet is írnál nekem, azaz minél többet.

Megkérlek nagyon szépen, vigyázz magadra, és öltözz fel jól, nehogy megfázzáll!!!

Milyen otthon az idő? Mert itt nálunk hull a hó, és elég jól fúj a szél.

Továbbá írjad meg, hogyan szilvesztereztél nélkülem, és mit éreztél a szívedben.

Most többet nem írok, maradok sok szeretettel, kedves férjed, Ákos. Millió csók!

Szevasz.

Szia.

1975. I. 15.
Kedves férjem, Ákos!
Első soraimban is tudatlak, hogy a levelet megkaptam, amelynek nagyon örvendtem, és amelyikből mindent megértettem. Továbbá tudatlak, hogy én nem a legjobban vagyok, elkapott a grippa, és fája derekam, és a másik pedig az, amitől meg fogsz ijedni: nagyon le vagyok fogyva, csupán 42 kg vagyok, pedig majdnem ötven voltam. Egy hetet dolgozom, egy hétig beteg vagyok, a múltkor egész éjjel sírtam, mintha valaki ütött volna. Nehogy azt hidd, édes kicsi szívem, hogy én azért írom ezeket neked, mert nincs mit írjak. Én csak azt nem tudom megérteni, hogy amikor az egyik tudna egy kicsit örvendeni, a másik kell hogy búsuljon, mert mikor te nem vagy beteg, akkor én vagyok. Itten olyan hideg van, csak éppen meg nem fagyok, de nincs mit csinálni, dolgozni muszáj.

Az esik a legrosszabbul, hogy mennyire kívánkoztam én hozzád, és mégsem tudok menni, de valahogy megpróbálom megérteni, habár nem a legjobb. Sokszor nem jön, hogy dolgozzak, úgy el vagyok keseredve, mind azzal vigasztal az egyik kislány, hogy Erzsi, ne sírjál.

De ne búsulj, mert én kitartok melletted, és csak téged tudlak szeretni, és hidd el, sokszor azt hiszem, készen megfagyok, már nyakig vagyok a hideggel is és az egész sántierrel.

Én is jobbnak látom egyszerre két levelet írni, mert több mindent meg tudok írni. Ebbe most többet nem írok, maradok forró szeretettel, hű feleséged, Zsozsó.

1975. I. 15.
Kedves férjem, Ákos!
Első soraimban is tudatlak, amit még nem írtam meg a másik levélben. Decemberben a bruttóm 1280 lej volt. A legnagyobb baj, hogy apáméktól nem tudok gyűjteni. Értem ne aggódj, mert lesz valahogy, csak jöjjek helyre, a nyáron jobb lesz, mert akkor tíz órát fogunk dolgozni, és több fizetést kapunk.

Ne búsulj, mert húsvétra meg fogod kapni a csomagot is, mert nekem is úgy jobban esik, ha én is küldhetek neked valamit. Anyuéknak nem muszáj megírnod.

Az új év elég jól telt, mert néztem a tévét a szomszédban. Voltak benne jó komikus adások, de nekem nem nagyon tetszett, csak kérdezték, mi van velem, miért nem szólok semmit. 12 órakor, amikor kellett koccintani, kimondtam, hogy Boldog új évet, szervusz, Ákos, de többet nem tudtam szólni, mert úgy elfogott a sírás, hogy amit akartam mondani neked, már nem volt, ki elmondja.

Bezárom levelem, de nem kulccsal, hanem egypár forró szerelmi csókkal, feleséged, Zsozsó! Várom válaszod hamar. 10000000 puszi.

1975. I. 31.
Édes kicsi feleségem, Zsó!
Első soraimban is tudatom veled, hogy a hozzám küldött leveleidet és a képeslapot megkaptam, amelynek nagyon megörvendtem, különösen annak a képeslapnak, amelyiken a kisbaba sízik, mondhatom, nagyon jó gusztusod volt ebben a tekintetben.

Nagyon megdöbbentem, amikor olvastam, hogy beteg vagy, de hogy tudjak rajtad segíteni? Ugyancsak írod, hogy nagyon lefogytál, és ezzel kapcsolatban megkérlek nagyon szépen, hogy egyél minél többet, mert ha ilyen rohamosan fogysz, kaphatsz egy végelgyengülési betegséget, ami biza nagyon veszélyes is lehet, és ahelyett, hogy túl sokat sírjál vagy gondolkozzál, inkább légy vidám és tégy úgy, mintha nem is volna igaz, hogy minket jó időre elválasztott a kegyetlen sors. Még egy másik dolog, ami nagyon elszomorít, és tudom, hogy téged is elszomorít: egymást csak akkor fogjuk meglátni személyesen, amikor elengednek szabadságra, és ez a boldog pillanat október, november körül lesz. De azért te maradj velem szemben hűséges, kitartó kislány, "feleség". Egyszer csak lejár ez a katonaság, és ismét egymás karjaiban vesszük észre magunkat.

Továbbá megkaptam a képet is. A hajadból többet ne vágassál le, hadd nőjön, mire hazamegyek, nagyon szeretném, ha vállhajad lenne, mert neked nagyon talál a vállhaj.

Írjad meg, hogy rendbe tetted-e a fogaidat, mert erről egy idő óta nem írtál semmit, ne hanyagold el, mert a rossz fog erősen öli a szívet!!!

A kereseteddel kapcsolatban csupán annyit írhatok, hogy neked mint kezdő munkásnőnek 1280 lej elég szép, különben nekem, amikor dolgozni kezdtem, csak 1180 volt.

Továbbá megkérlek szépen, a következő leveledben küldjél vagy hét bélyeget, mert csupáncsak ez az egy van, különben kaptam 15 darabot otthonról, de benne felejtettem a levélben, amit írtam haza, venni pedig itt a nádak között nincs hol, mert bár még egy koszos falu sincs a közelünkben.

Két vers az új költeményeimből:

 MÁSODIK SZERELEM VELED

Perzselt szaga volt hajadnak
Azon az estén,
Amikor engem
Újra megszerettél.
Égtek szemeid,
És lángolt a tested,
Mert rájöttél,
Hogy engem szeretni
Mégis jobb neked.
És engedtem néked,
Hadd játszódj velem,
Hogy lássad te is,
Mi az igaz szerelem!

1974. XII. 28. 10h 00'

 
VIRÁGOK

 Miért szeretek
Annyi virág közül
Csupáncsak egyet?
Vajon miért?
Azt csak én tudom,
Mert az a virág,
Melyet én szeretek,
Szép és illatos,
És nem volna számomra
Más és szebb virág.
Csak az a lány,
Kit szerelmem vonz
Szerelme iránt.

1974. XII. 28. 16h 12'

Most zárom levelem számtalan forró szerelmi csókkal, kedves férjed, Ákos.

Még egyszer megkérlek, az ételt ne húzd el a szádtól mert komoly dolog lehet belőle!

Szia!

1975. II. 24.
Kedves kicsi férjem, Ákos!!
Örömmel tudatlak, hogy a hozzám küldött levelet megkaptam, mindent megértettem. Nagyon szépek voltak azok a versek, amiket írtál, és minden valóság, amit írtál. Neked nagyon jó gondolkozási tehetséged van, hogy ezt meg tudtad írni.

Most már helyre vagyok jőve, de még mindig baj van az étkezéssel, de már nem annyira. A nagy baj az, hogy nálunk a munkahelyen meghalt egy ember, el kellett hogy menjek a temetésre. Ez az ember egy darunál dolgozott, és emeltek fel valami 9 tonnás vaslemezt, és amikor helyezték le, már csak egy kicsi kellett volna, s elszakadt a kábel, és ráesett az emberre az egész, szörnyethalt abban a pillanatban. Az a legnagyobb baj, hogy két pici gyereke maradt, és csak 33 éves volt, a felesége 26. Bocsáss meg a csúnya írásért, de még mindig reszket a kezem, amióta hazajöttem a temetésről. Már annyi baleset volt nálunk, hogy nem is kívánkozok ott dolgozni, de muszáj.

Nálunk elég jó élet van, mindennap egy kicsi veszekedés és utána egy jó bunyó. Nem tudom, mi jött már megint apámra, én a pénzt mind leadom, és mégis kapok. Az egészet elkergette, és nem akartam többet adni, meg akart verni a nadrágszíjával, és anya odaállott, hogy vegye ki a kezéből, én is ott voltam mellette, és úgy megütötte a jobb szememet, hogy még most is kék a szemem alatt, ha egy kicsit fennebb üt meg, a vakszememnél, akkor most nem is volnék, de így még valahogy éldegélek. Most már tedd magadévá a dolgot, azt hiszem, neked sem esne jól. Hova is legyen étvágyam, és ne lehessen tönkremenni?

Addig mennék, amíg hozzád érnék, csak itten ne kelljen maradni, elegem van apámból. Ez az eset pont fizetésnapon volt, sajnálom a történteket, csak nincs kivel megértetni.

A fogászattal kapcsolatban nem tudok semmit sem írni, vagy kétszer voltam, többet nem volt mikor. Most ebben a levélben küldök tíz darab bélyeget.

Édes kicsi szívem, vigyázz magadra, mert nekem kicsi koromtól egy boldog napom nem volt. Végig sírva írtam ezt a levelet. Ezzel levelem bezárom, de nem kulccsal, hanem egy szerelmes csókkal.

Szia! Szervusz!

1975. III. 8.
Édes kicsi feleségem, Zsozsó!
Szívélyes és egyben legmelegebb márciusi üdvözleteimet küldöm számodra a posta hullámhosszán!

Első soraimban is örömmel tudatom, hogy a hozzám küldött leveledet megkaptam, melynek nagyon megörvendtem. Leveled nagyon jó egészségben talált, és kívánom tiszta szerető szívemből, hogy hasonló jó egészségben találjon téged szerető, kedves férjednek levele.

Március van, virágos március, amely zöld ruhát ajándékoz a természetnek, virágba vonja a fákat, és előcsalogatja a fiatal szívekbe zárt zsenge szerelmet. Ez a március a gyönyörű, édes és keserves szerelmek kezdetének gyöngyhónapja. És habár messze űzött minket egymástól a sors, március lévén, bennem is megélénkül egy zsenge tavalyi szerelem, egy irántad való igaz szeretet.

Akármilyen szempontból is vizsgáljuk a dolgot, kerek fél év múlva szabadságra megyek, és ez a kegyetlen sors néhány napi arany szerelmet és szórakozást biztosít majd számunkra.

Ha nem tévedek, ebben a zsenge szerelmek havában van a Te születésnapod, és én mint a Te jövendőbeli hivatalos férjed ebből az alkalomból kívánok számodra hosszú életet és jó szórakozást. És íme, ettől a naptól kezdve felelős vagy minden tettedért, akárcsak én itt, a bakaságnál, mert azok a fiatalok, akik betöltik 18. életévüket, nagykorúaknak vannak minősítve, így tehát kísérjed figyelemmel minden lépésedet, és mielőtt cselekednél valamit, állj meg és gondolkozzál, hogy milyen következménye lenne! Én éppen olyan hűen szeretlek, mint azon a homályos délutánon, amikor először találkoztam veled, és horgonyt vetettem két szemed mélyén.

Tudom, hogy sokat aggódsz miattam, de ne búsulj.

Nagyon megkérlek, vigyázz, nehogy valahonnan leessél, és valami történjék veled is!

Az ételt ne húzd el a szádtól, mert abból forrik a munkaerő, inkább nem kell nekem sem a pénz. Egyél minél többet, hogy hízzál meg szépen, mire hazamegyek. Légy jó!!!

Most búcsúzom tőled az éjszaka óráinál, kedves férjed, Ákos.

Aztán hazajöttem szabadságra, elmentünk együtt az állatkertbe, éppúgy, mint minden fiatal, annyi kivétellel, hogy nálam volt egy olyan eset, amikor mellőztem azt, amit legtöbben nem mellőznek. Nem szeretem falni, enni az embert az úton. Ez általában egy mai divat, ahogy észrevettem. Nem az, hogy engem idegesít, de valahogy mégis nem kedveltet az egész helyzet, amikor látom, hogy végigmennek az úton, nyalják-falják egymást.

Hát ha arról van szó éppen, akad elég dugi hely, megcsinálhatnák ottan is. Ha utána meg éppen olyan a helyzet, elintézhetik máshol. De az utálatos, amikor így megállnak az utcán, a kapukban, ott egymásnak dőlnek, az emberek meg jönnek-mennek, vásárolnak...

A huszadik század alkonyatán úgy veszik, hogy ez általános civilizáció. És itt, ebből a szempontból nemcsak érzékileg, hanem tájékozódásilag is mentünk, nagyon sokat a nyugat után. Jó, nem vagyok ellene. Szerintem a szerelem az igazán nem káros az ember életére, sem az egészségére, sem a családra. Mert mondjuk, az ember családot alapít, és ha ezt komolyan gondolja, akkor lemond az ilyesmiről. És az egész szerelem átmegy egy olyan családi szeretetbe, különösen akkor, ha megjön a gyerek, akkor az már egész családi szeretet.

De mint fiatalembernél az ilyesmi általában mindenkinél megvan, ha nem volna, nem lehetne elindulni. Hát egy jó pár csók a fiatalember életében, ez csak gerjeszti őt, megrázza, hogy tényleg, próbáljam meg, vagy ne. Az a bizonyos pár csók végül is semmi, csak egy szalmaláng, mert a csókkal az ember közelebb jut, mondjuk, bekerül a családba. Az a bizonyos nő vonzza ezzel, összebarátkoznak, s akkor veszi észre, hogy az egésznek semmi értelme, más utat kellene választani, van, aki haraggal összevész, van, aki szó nélkül távozik. Hát nekem is volt ilyen esetem, mint említettem az előző beszédemben is.

Érdekes, ez a szerelem valahogy úgy érdekes, ha senki se látja. Szerintem abban semmi érdekesség nincs, hogy fényes nappal nekiálljunk egy nővel csókolózni a városban. Lehet, hogy én is megtenném szó nélkül, ha olyan a fehérnép, sőt! Ha belemegy az ember, akkor miért ne. De valahogy az egészben egy kicsit inkább vagányság van, mint érzelem.

Mondjuk, ha a szerelemben egy kicsit úgy áll a helyzet, az ember félrehúzódik egy kis zöld, virágos helyre. Nem beszélek abszolút dolgokról, mert itt függ a nőtől is, hogy mennyire rámenős az egyik, mennyire engedelmes a másik, de valahogy úgy érdekes, ha az ember magányosan van, és nem nézi mindenki, és megvan az a természetes pozíció, az a bizonyos légkör, a zöldövezet, az ember egyedül van, akkor valójában úgy érezheti magát, hogy fiatal, s tényleg benne van a szerelemben, de aztán teljesen!

S ebből körvonalazódhatnak aztán olyan dolgok, hogy az ember előre gondolhat. Mert jó, a szerelem az szerelem, a csók az csók, de másnap a fiatalember gondolkozik: talán jó volna, talán rossz volna, ezt tisztelem, ezt becsülöm benne, ez meg nem jó, ez negatív, talán jobb volna valaki, aki ezt is képviselné.

Ha az ember tudná, hol az utolsó út, akkor egészen másképp venné az egészet. Megkezdve a szerelemtől, szeretettől, ajándékozástól meg az egész komplikációtól.

Amikor az ember olyan helyzetbe jut, hogy tényleg minden megfelelő jellemzőt megtalál benne, akkor végül is határoz, s azt mondja, na, most már aztán ez a végső út, s talán megpróbálom. Ha ő is benne van, akkor aztán nincs tovább.

Na és így megint ott beszélek, ahol egyszer megszakítottam, ezerkilencszázhetvenhat június tizenötödikénél, amikor Erzsike eljött a zenetanártól.

Leszereltem, én voltam a kezdeményező. Gondoltam, mi lenne, ha mégis elszánnám magam, s elvenném feleségül. Én akkor kinn laktam a város másik szélén, ahol van az a pompás kút, két házzal arrébb volt egy kicsi konyhám, azelőtt pincékben, jobbra-balra hányódtam, mondom Erzsikének:

- Látom, neked úgy sincs senkid, nincsen támaszod, mit szólnál egy ilyen helyzethez?

Persze megmondtam nyíltan.

- Én semmit. Különben nem is szólhatok semmit - azt mondja, s nem akarta elfogadni a helyzetet. Azt mondja: - Én nem állok úgy, mint te.

Ő ezt az otthoniakra értette, a családomra, hogy van az a kis kétszobás házunk, egyéb semmi. Mert közben voltunk otthon, elvittem egy esküvőre, az volt az első esküvő, amire el tudott menni. Persze, nagyon jól telt otthon, és nem volt semmi probléma, nagyon jól szórakoztunk.

Na, és hogy visszatérjek megint, akkor ő kijelentette, hogy benne van, de azért mégse tehetjük meg, nem áll olyan anyagi alapokkal, mint az én szüleim, s hogy őt előbb-utóbb rossz szemmel fogják nézni. Hát én mondtam neki:

- Nézz ide, ez végeredményben ránk tartozik, én ha neked jót akarok tenni, s tetszik minden, remélem, előbb-utóbb ők is megértik, majd beszélek velük.

Persze, már amikor otthon voltunk, kaptak hibát. Mindig kaptak, nem eggyel voltam otthon, bemutattam a szüleimnek mindegyiket, né, a barátnőm, ezzel szórakozom s a többi. Hát addig egy sem tetszett, Erzsikét is bemutattam, nála is kaptak bizonyos hibákat, mert a szülő általában bírál, megvan minden joga hozzá. És mellőzték, nem akarták, hogy vele szórakozzak. Hogy nincs megfelelő beszélőtehetsége! Hát ez nem is annyira hiba. Hogy neki nincsen semmije, ez a falusi ember felfogása a mai nap is, nincsen semmije, s csak kínlódni fogunk, és megbánok mindent. Hogy Erzsike az életét már úgyis tönkretette a sok hányódással, lehet, nincsen megfelelő idegképessége, hogy ilyen családi életet kiálljon, gyereket neveljen. Szóval, ilyen problémák.

Nekem nagyon rosszulesett a helyzet, megmondtam Erzsikének is, ő meg persze sírni kezdett.

És én határoztam. Átléptem minden határt. A zenetanár ment vakációra, éppen lógós időszak következett, nem volt szükség Erzsikére, én voltam a kezdeményező, s mondtam neki:

- Mi lenne, ha hozzám költöznél?

- Nem - azt mondja.

Hát ez egy hétbe került, amíg valahogy meggyőztem. Magyaráztam neki:

- Hát neked úgy sincs senkid, úgy lehet venni, pedig van, de nincsen. Gyere hozzám, én dolgozom, elmegyünk, megesküszünk, és meglátjuk, hogy mit csinálunk.

Csak sírdogált. Mondom neki:

- Volt nagyon sok olyan, aki így a zéróból indult el, és a végére mindent megoldott.

Beleegyezett, persze a szüleim tudta nélkül. Hát mondjuk, én itt egy kihágást tettem, mert segíteni akartam rajta, nem akartam, hogy tovább hányódjon. Ez csak az én jóakaratom volt, és nem azért csináltam, mert éppen annyira vágytam egy nő után, vagy mit tudom én, milyen szempontból értve. Mert ami azt illeti, az ember nőt kap bárhol, barátságot lehet kötni, sőt még olyat is kap, hogy a végén nem tud megszabadulni tőle.

A zenetanárék nem akarták elengedni az utolsó pillanatig sem, de aztán látták a helyzetet, s akkor elengedték. Odaköltözött hozzám. Utána még néhány napig feljárt, a szükséges pillanatokban segített. Azután is volt még ott takarítani meg nagymosást végezni, fenntartottuk a kapcsolatot, telefonáltunk, kérdezték, né, nem tud feljönni ezt vagy azt segíteni? De, nagyon szívesen, felment, végezte a dolgát, közben összeálltunk.

Megesküdtünk, törvényesen persze. Utána pedig már mint hivatalos feleségemmel, hitvestársammal elindult az élet.

A szüleim nem is sejtették, hogy mi a helyzet, hogy mi együtt vagyunk, s tudtam, előbb-utóbb most már baj lesz belőle. De gondoltam, már határoztam, és kitűztem egy úti célt magamnak, akkor kiállom a megfelelő nehézségeit, s valahogy megoldok mindent.

Jó ideig semmi jel nem volt semmire, utána terhes maradt. Mondom, otthon nem tudtak a nősülésről, gondoltam, most már megvárom a szülést, hátha a gyerek megtöri a kemény helyzetet. S az utolsó pillanatig nem szóltunk nekik semmit. Mentem haza, kérdezték:

- Erzsike hol van, nem jött, miért? Nem jártok már együtt?

- Nem akartam én, hogy jöjjön - mondtam. Tudtam, hogy ők nem nézik jó szemmel, ezt éreztem belőlük, és meg is mondták nekem.

Nem szóltam otthon semmit, a hivatalos papírok a zsebemben voltak, törvényes férj-feleség voltunk.

De milyenek az emberek?

Az udvaron lakott egy idős néni, mindig pletykaságokkal foglalkozott. Ő már elkezdte ott a témát, hogy a feleségemnek nem volt semmije, úgy jött ide-oda, hát nekem rosszulesett, gondoltam, innen elmenekülünk. Közben írhatott az öregasszony anyámnak, mert egy alkalommal leszaladt csak úgy véletlenül... Erzsike éppen nem volt otthon, kiszaladt valamit vásárolni, anyám szétnézett a szobában, sírva fakadt persze, s azt mondja:

- Erzsike itt van, ugye?

- Igen - mondom -, itt van. Megesküdtem véle.

Na, csak éppen ez kellett. Anyám máskülönben idegileg gyenge és szívbeteg, csináltam neki olyan problémát, hogy bizonyos tünetek jelentkeztek. Közben megérkezett Erzsike, egész éjszaka fenn ültünk, beszélgettünk, a végén meggyőztem. Mondom anyámnak:

- Nem lesz semmi probléma ebből, mi szerettük egymást és összeálltunk. Ha otthon mondtam volna szépen, hogy né, el akarom venni, akkor maguk, hogy ez nem neked való...

Mert ők még buzdítottak, hogy a faluban vannak bizonyos lányok, hogy ott már nem kell tenni semmit, csak a kocsi hiányzik az udvarról. Én értem az ilyen eseteket, de én úgy szeretem, ha azért meg lehet küzdeni, mert ezt valójában csak akkor lehet megbecsülni. Legalábbis én így érzem.

A végén beleegyezett. Édesanyám hazament, édesapámnak nem szólott semmit, aztán egy olyan két hónap múlva, amikor mentem haza, már tudott édesapám is a helyzetről. Miután a feleségemet bevittem szülni, hazamentem. Pénteken éjjel szült, vasárnap hazamentem, s megkértem őket, jöjjenek el a városba. Nem is gondoltak erre, hogy esetleg megszaporodtunk.

Feljöttünk, és érdekes, az utolsó pillanatig kitartottam magam, a kapuban mondtam meg, hogy van egy fiam. Örömből vagy bánatból, de mind a ketten sírva fakadtak, s akkor azt mondja édesapám:

- És hogy csináltad, fiam? Hát hogy volt? Magyarázd el, hogy tudjuk mi is, most már lényegében mindegy.

Bementünk, leültünk, és elmagyaráztam nekik. Örömhullámokat is láttam rajtuk persze, akkor már beletörődtek, hogy na, ennek már így kell lenni.

Édesapám egy olyan ember, aki nem éppen indifferens a helyzetekhez, de ő egy olyan személyiség, hogy megadja az irányvonalat, a jó tanácsot, mindent, utánajár, rendez. Ha észreveszi, hogy valahol félrejárok, akkor visszatérít, sőt szigorú ember is, ami azt illeti. De hát akkor csak ennyit mondott:

- Fiam, ha te így akartad, te így szeretted, te őt szeretted, hát akkor éljetek boldogan!

Aztán hazahoztuk a gyereket, és nemsokára kezdődtek az igazi bajok.

De hogy még egyszer ne keverjem össze így időben a dolgokat, most először intézzük el azt az esetet is, hogy mi történt a gyárban, miután leszereltem.