Hivatalos katonai szolgálatom letelte és a tartalékos katonák sorába vonulásom után némileg megbomlott életemben az egyensúly. Az történt ugyanis, hogy amikor jelentkeztem vállalatom személyzeti osztályán, tudomásomra hozták, hogy új beosztást és munkahelyet kapok a vállalat présműhelyében mint préses. A régi munkahelyem vezetői még mindig visszavártak, de közbenjárásuk nem ért partot.

Hát ez a présműhely... Nem tudom, tetszett-e járni valaha présműhelyben, érdemes volna oda eljönni, valami olyan, hogy is magyarázzam pillanatnyilag? A munkások között fegyelmi tábornak van nyilvánítva. Mert ha valaki iszik, részeges, kihágásai vannak, büntetésből áthelyezik a présműhelybe. Épp a múltkor küldtek át vagy tízet a szerelőműhelyből, hogy tanulják meg, mi az élet.

Én nem tudom, valójában egy munkahelyen lehet fegyelmi tábor is? Végeredményben az ember nem szabad? Azért, hogy ivott, egyéb kritikát kellene alkalmazni ellene.

És mondom, amikor beadtam a papírjaimat, szóltak, hogy a présműhelyben fogok dolgozni. Én biza ellenkeztem:

- Miért? A többi leszerelt kollégám visszament a régi megszokott helyére, a saját szakmájába, és azt folytatja. Én miért nem mehetek vissza?

- Mert nem lehet.

Közben jöttek mások is, egy nap többen jelentkeztünk felvételre, őket is oda irányították, morcoskodtunk, otthagytuk a személyzetiseket, elmentünk a városba, ittunk egy-egy sört, a végén láttuk, hogy nincs kiút, néhány nap múlva megint visszajöttünk. Fiatalok voltunk, kellett a pénz, lógni nem akartunk, másképp pénzre szert tenni nem lehetett, s akkor persze fel akartuk vétetni magunkat oda, közben valami újabb nézeteltérések merültek fel, elküldtek, hogy adjunk le két és fél deci vért. Nem tudom, mi volt a helyzet, szerencsére elég jó húsban álltam, nem mint most...

A felvételi papírokat a káderes intézte. Tulbure elvtárs és valami Şuba nevezetű, Şuba elvtárs. Ennek valami relációi vannak, én tudom, mert az embereknek utána szoktam járni, hogy lássam, mire számítsak. És nagyon jó és okos helyen vannak relációi, én értem, én az embert szeretem tisztelni és becsülni. De akkor tudok egy embert valójában tisztelni és becsülni, ha látom, hogy értem is tesz valamit. És legalább egy bizonyos részét a tiszteletnek ő is megadja, ha még fiatalabb vagyok, akkor is. Én igyekszem megelőzni a másikat, hogy ne tudjon ő hamarabb megtisztelni, hogy én legyek az első, mert fiatalabb vagyok, ez az én kötelességem. Ez intelligencia alapon megy tulajdonképpen. De ez a Şuba elvtárs felpattant:

- Fiam, ha nem tetszik, akkor elmehetsz, vegyed magad, és nincs helyed itt a vállalatnál. Vannak még nagyon sokan, nézd meg, a kapun kívül várnak a te helyedre.

Rosszulesett nagyon, annál is inkább, mert ötévi munkaszerződésem volt a vállalatnál.

- Nem hinném el - mondom -, én még ilyenről nem hallottam, amit ön itten feldobott a placcra, ezt a problémát. Az újságban is azt olvastam, hogy megfelelő embert a megfelelő helyre, én géplakatos vagyok, nem préses.

- Ha tetszik a prés, jó, és ha nem, akkor nem - s ezzel otthagyott faképnél.

Persze én vártam, amíg visszajött, vártam, hogy csillapodjon le, én is ideges voltam, meg kellett hogy várjam. Végül pedig azt mondtam, hogy elfogadom az új munkahelyemet.

Ez nekem egy visszaesést jelentett, elveszíteni egy olyan szakmát, amit kedveltem és szerettem, és beállni egy olyan munkahelyre, ahol eltűnik a szakmai rajzok leolvasása, és megkezdődik az egy és ugyanaz, a véget nem érő sablonos munka.

Bementem a présműhelybe, hogy írassam alá a papíromat, át kellett hogy vegyen a műhelyfőnök. Találkoztam a régi ismerősökkel, barátaim is dolgoztak ott többen. Ahogy beléptem, ezzel fogadtak:

- Ákos, ha ide jössz, innen soha nem szabadulsz meg.

- Miért? - mondom.

- Ez olyan, mint a börtön.

- Na - mondom -, ne ijesszetek meg!

Ezzel aláírattam a papírjaimat, nem hittem annak, amit mondtak, erre nem vetettem alapot. Mondom:

- Ha az ember el akar menni, mert nem tetszik valami, hát joga van, és elmehet.

- Majd meglátod te később.

Tényleg hogy megláttam később.

Mert jöttek a bonyodalmak.

Beálltam dolgozni, odavittek a préshez:

- Ez a munkád, hidegsajtoló részleg, ezt kell csinálni. Beteszed a darabot, megnyomod a pedált - s elmagyarázták lépésről lépésre, így is kellett.

- De kérem szépen - mondom -, én nem vagyok préses, és géplakatos vagyok, én ebből semmit sem értek. A három év szakiskola alatt körülbelül két-három órát tanultunk a présekről, és csak javítási problémákat.

- Az lényegtelen - azt mondja -, az ember mindent meg kell hogy tanuljon. Ott van a helye, ahol szükség van rá.

- Jó, egyetértek önökkel.

Megtartották a munkavédelmi kiképzést, megkaptam a munkám, ezerkilencszázhetvenhat március tizedikén dolgoztam első nap a présműhelyben, ezerkilencszáz...

Hányban is volt a földrengés? ... Igen.

Ezerkilencszázhetvenhét március huszonegyedikén balesetem volt.

És milyen körülmények között?!

A munkavédelem előírja, hogy minden nyitott szerszámot, amely nem rendelkezik védővel, azt dupla kézi akcionálással kell működtetni, hogy az embernek ne legyen lehetősége bedugni vagy bent felejteni a kezét. Ez így is ment egy darabig, aztán jött a csoportfelelősöm, hogy honnan vette ezt a fantáziát, nem tudom, de azt mondja:

- Ákos, áttesszük lábpedálra, mert így hamarabb megy, többet lehet termelni.

Jóban voltam vele, azelőtt munkatársam volt, a katonaidőm alatt tették meg csoportfelelősnek ebben a műhelyben, s mondom neki:

- Kuki bácsi, ez így nem ajánlatos, a munkavédelem nem így írja elő, itt megsértjük a munkatörvényt, a munkavédelmet, és ha valakinek történetesen balesete lesz, akkor mi történik?

- Te ne foglalkozz ezzel - azt mondja -, ügyesen s figyelmesen dolgozzál, és gyorsan.

Jó, egy szót se szóltam. Viszont a szerszám is defektes volt, még ennyit mondtam neki:

- Legalább horgot kérek, hogy tudjam kivenni az anyagot, nem szabad kézzel ott járnom, segítőeszközök kellenek.

- Nincsen - azt mondja.

Na, ha nincs, én próbáltam utánanézni, nem kaptam semmit, kísérleteztem, egy lemezzel piszkálgattam ki, hogy ne nyúlkáljak kézzel a szerszámba.

Az átállítás előtt két nappal szépen becsíptek engem az anyagszállító targoncával, az elektrokárral, ahogy mi mondjuk. Nagyon szűk a hely, a gépek egymáshoz közel vannak, becsíptek, s annyira nekitaszítottak a gépasztalnak, hogy gondoltam, eltörik a hátam. Kezdtem ordibálni az elektrokárosnak, az mind hátrafigyelt, abban a nagy zajban nem hallatszik, ezért nem hallottam én sem, amikor közeledett felém a targonca. Na, aztán végül meghallotta az ordibálást, észrevette, mi a helyzet. Mikor kiszabadultam, mondom neki:

- Pista, maga nem lát? Maga egyszer eltöri a hátamat, és szerencsétlen leszek, amíg élek.

Kezdett ott káromkodni nekem.

- Na, fejezzük be - mondom -, nem szeretem a cirkuszt.

Akkor javasoltam, hogy a szerszámos polcot tegyük el onnan, s akkor több helye lesz az elektrokárnak. Azt mondták, jó. A mai napig is ott van a polc. Ha ott a polc, kezit csókolom, nem akarták meghallgatni a szavamat, hát akkor miért? ... Én nem vagyok főnök, nem tudok se nyarat csinálni ottan, se telet.

Amikor az elkektrokáros odacsípett, még kézi kapcsolóval működött a présem, ha lábpedálon ment volna, s én a 1ábam nem tudom kivenni, hát mind a két kezem levágja, mert ráestem az asztalra. Szerencsére, akkor kézi pedálon volt.

De két nap múlva megtörtént az átmodifikálás, amivel elvágták a munkavédelmi szabályokat. Úgy nyolc órakor szerelték fel a lábpedált, tizenkét óra harminc perckor, vagyis fél egykor megtörtént a balesetem. Én ott el voltam foglalva a munkámmal, és kínlódtam, hogy vegyem ki a munkadarabot, amikor meghallottam az ordibálást, az egyik kollégám elordította magát:

- Vigyázz!!

Hogy miért kiáltott a kollégám?

Szimpla szórakozásból. Meg akart ijeszteni. Az elektrokárosnak is szokása volt ordibálni, azt hittem, megint az a veszély, mint két nappal azelőtt, amikor odacsíptek.

És mi történt?

Megfogtam a gép felső részét, fel akartam ugrani, hirtelen nem alapoztam semmire, a lábam a pedálon volt, s ahogy meghúztam magam, a bal kezem becsúszott a szerszám alá. Persze, ha a munkavédelmet tiszteletben tartják, azt a könyvet nemhiába adta ki a minisztérium, akkor ők nem cselekednek így, nem tesznek lábpedált, vagy tesznek védőrácsot is. Ha történetesen ilyen gondatlanul is teszem a dolgokat, a rács megállította volna a kezem, nem tudtam volna benyomni.

Annyi reflexem még volt, hogy amikor leereszkedett a dugattyú, és a vágólap alá került a kezem, akkor elkaptam a lábam a pedálról. De ez pillanatok alatt történt. Szerencsére az egy hidraulikus prés volt, és azonnal szakít, amikor nincs kontaktus, mert az excentrikus prés átjár teljesen, és csak utána áll meg. Ez nem járt át teljesen, akkor levágta volna a kezem, így csak odaszorította. És én ottmaradtam.

Persze a kollégám, aki kiáltott, azt se tudta, hogy mit csináljon. Azt mondja:

Ákos, mit csináljak?! Indítsam meg, tapossam meg a pedált?

Még észnél voltam, pedig már nagyon fájt, a kezem el volt vágva, mondom neki:

- Géza bácsi, ne tessék ilyesmit csinálni!

A másik kezemmel megfogtam a pedált, és bedobtam a gép alá, gondoltam, esetleg ő sincsen észnél, háromszor körbeszaladta a gépet, annyira meg volt ijedve. Közben rohantak a mesterhez, jött a mester, ott voltak a karbantartók is, azt se tudták, mit csináljanak. Vigyék fennebb a limitátorokat, hogy járjon vissza? Nem bíztak ebben, gondolták, hátha mégis lejár.

Ezalatt a vágólap mind jobban bevágta a kezem. Hát ha nincs olajszívás, az állandóan esik egy-két tizedet, amíg teljesen leér a nyugalmi állapotba. S én mindezt éreztem, egyre fájdalmasabb volt, már kezdtem taszítani magamat a géptől, letérdepeltem, úgy próbáltam kiszabadítani a kezem.

Végül is feszítővasakkal felemelték a szerszámot, és kivettek. Az ereim el voltak szorítva, a tenyerem elvágva, a karom megdagadt. Ahogy lábra álltam, megindult a vérkeringés, az erek hirtelen kitágultak, ez megint fájdalommal járt. S én rosszul lettem. Felkerültem az orvosi diszpenzárba, ott leraktak egy asztalra, ahogy mondják, én meg kirohantam, nem voltam észnél.

Na, ez eltelt, felkerültem a kórházba, különösebb bajom nem volt, zúzódás, ez meg az.

Másnap bementem, persze le kellett játszodnom az esetet. Jöttem be, a kapunál várt Veseieşi elvtárs, a munkavédelmi felelős, neki már le volt adva az ügy, ezzel fogadott:

- Donki, téged le kellene lőni!

- Miért? - mondom neki, persze a kezem be volt kötve.

- Azért - azt mondja -, mert képes vagy megölni magad.

- Én nem akartam - mondom -, sajnálom az esetet.

Ketten mentünk hátra a kaputól, amíg beértünk a műhelybe, elmagyaráztam neki az egészet, mondom:

- Né, kérem, nekünk mindig azt mondták, szóljunk, ha nincs rendben valami, és mondjuk, hogy nem dolgozunk, mert nem megfelelő a munkavédelmi szabály. Én szóltam előre a csoportfelelősömnek...

S megértett mindent. Mégis, amikor bementünk a részlegvezetőm irodájába, Veseieşi nekikezdett kacagni. Persze lekapta őt Szélyes elvtárs:

- Ilyen esetben sírni kellene, nem még kacagni - azt mondja -, ez nem kacagni való, hanem sírni való probléma.

Veseieşi zöldült, pirosodott, sárgult, megszégyellte magát.

Odavisznek a préshez, hogy játszodjam le a dolgokat. Akkor veszem észre, hogy a gépet úgy hagyták, de ráakasztottak két-három horgot. Ott volt a csoportfelelős, a mester, a részlegvezető, néhány munkatársam, a főmérnök, és amikor kezdtem lejátszani a témát, akkor jól lehúztak, hogy volt ott horog, így meg úgy. Akkor megfogtam a horgokat az ép kezemmel, nagyon ideges voltam, elhajítottam, és azt mondtam:

- Igen, ilyen horgokat én kértem, mert a csoportfelelősnek kell rendelkeznie ilyesmivel, de ez csak a jelen pillanatban került ide, amikor én kértem, nem adtak - s elhajítottam.

Persze, ez nekik zokon esett, hogy én miért tettem ilyesmit, így kirúgtam alóluk a széket.

- Hogyhogy nem volt ott? - azt mondják.

- Úgy, hogy nem volt egyáltalán! S a másik - mondom -, hogy a törvényeket ismerik, a munkavédelmet ismerik, van egy könyv, bizonyos törvények, paragrafusok satöbbik, ott előírja, hogy nyitott szerszámmal szigorúan tilos lábakcionálásra tenni. Dupla kézipedál kell, hogy az ember ne tudjon hozzáférni!

Megértettek mindent, mégse értettek meg semmit belőle. Persze ők többen voltak, mindegyik védte a saját pozícióját, hogy ne kerüljenek bajba, engem lehúztak. S akkor én szépen otthagytam őket, kijöttem, és azt mondtam

- Nem tárgyalok senkivel!

- Miért? - mondja Veseieşi elvtárs.

- Azért, mert a jobb kezem még ép, én önökkel nem tárgyalok, látom, nincs kivel, én hazamegyek, még annyi fejem van, hogy írok a munkaügyi miniszternek. Vagy a munkavédelemhez. És ők majd megmondják, kinek van igaza!

Ezzel mentem is az udvaron előre a kapu felé. Veseieşi elvtárs meg rohant utánam, a végén aztán lecsillapított, és azt mondja:

- Donki, miért ne beszéljük meg négyszemközt?

Velem lehet értekezni, bárki megért engem, és én is megértek bárkit, mondom neki:

- Tessék parancsolni.

- Intézzük el négyszemközt - azt mondja -, milyen követeléseid vannak?

- Semmi.

- Na, ide figyelj ! Ha esetleg dossziét kell csinálni, írjad azt, hogy munkába jövet leestél a buszról.

- Hogyan, kérem - mondom -, hogy én részeg voltam?! Nem teszem. Elsősorban azért, mert megmondják, hogyan jöttem én munkába? Másodsorban pedig nekem nem mindegy, mennyi betegpénzt kapok. Nem írok semmit.

S a végén elintézték akták nélkül, a mai napig sincsen dossziém erről az esetről. Olyan feltételek között intézték el, hogy persze, megegyeztek velem. Belementem, hogy egyezzünk meg közösen, ne legyen problémájuk. Azt mondták, ha írok levelet valahová, ők elvesztik a kenyerüket. Végeredményben nem akartam nekik rosszat, gondoltam, most már a kezem megvan, nagy probléma nincs vele, körülbelül három hetet vett igénybe, amíg helyrejöttem. Gondoltam, ne ártsak nekik. Talán ott kell majd hogy dolgozzak, rossz szemmel néznek, nem jó, ha az embernek rossz emberei vannak. Megegyeztem velük, és megint megkérdezték:

- Mi a követelésed?

- Egyáltalán semmi - mondom - csupáncsak annyi, hogy helyezzenek el a présműhelyből, én itt többet nem akarok dolgozni. Vagy tesznek a szakmámba, ha már erre képeztek ki és erre iskoláztattak, vagy akkor veszem magam, és elmegyek egy másik vállalathoz. Ebből nekem elég volt!

- Intézzük el olyan formában - mondja Veseieşi -, hogy amíg helyrejössz és munkaképes leszel, addig otthon ülsz. Ezt nem tudja senki, tudjuk mi, és miután jobban leszel, bejössz és dolgozol.

- Na jó - mondom -, beleegyezek.

Közben odaszólt a részlegvezetőmnek is, azt mondta:

- Ezt az embert nem akarom többet a présműhelyben látni!

Jó, így maradt. Aztán jelentkeztem a gyárban, nem vártam meg azt a határidőt, amikor felszólítanak: na, hogy állok az egészségi állapotommal? Másfél hét után bementem. A kezem még be volt kötve, azt mondtam:

- Kérek munkát!

- Hol akar dolgozni?

- Semmi esetre sem a présműhelyben, egyéb munkát kérek.

Hogy így nem lehet, úgy nem lehet ... Jó, nem voltam agresszív ember, mondom nekik:

- Jó, megértettem mindent. Ha önök így beszélnek, akkor az első présműhelybe akarok menni, ahol kisebb gépek vannak, könnyebb a munka, talán mégsem olyan veszélyes.

Ebbe beleegyeztek, mert tudták, mit említettem a levélírással kapcsolatosan. Bementem az első présműhelybe, kaptam valami könnyű munkát, amit fél kézzel lehetett dugni, nyomni, s húzni, nyomni s húzni... Ez a dolog elsimult.

Hogy miért nem akartam meggyűjteni a bajukat?

Mert ami volt, eltelt, én egészséges vagyok, a kezem megvan, probléma nem történt. Ember hiba nélkül tulajdonképpen nem létezik. Én ezt elnéztem. Valószínű, én is hibás voltam, nem voltam elég figyelmes, és ez, mondjuk, éppen elég ahhoz, hogy kapjanak egy olyan pontot, ahol engem is tudjanak rázogatni. Pedig ha minden úgy van, ahogy azt a munkavédelmi szabály előírja, mindez nem történhetett volna meg...

Én attól a naptól kezdve az első présműhelyben vagyok. Közben import automata gépek érkeztek, szólt a csoportfelelős:

- Donki, nem szeretnél automata gépen dolgozni?

- Én szeretnék, de mégis úgy gondolom, hogy az nehéz - mondom neki. És megkérdeztem a véleményét, ő már régebbi szakember: - Mit gondol, nehéz megszokni?

Mert az automatán a munkás felel mindenért, a szerszámfeltevésért, a darab minőségéért, mindenért. A kicsi préseknél viszont van reglor, ő állítja be a gépet, ő felel mindenért, a munkás csak termel. Azt mondja a csoportfelelősöm:

- Megszokod hamar, ha van odaadásod és egy kicsi fejed.

- Jó - mondom -, akkor elvállalom.

Aztán mégis visszamondtam.

Vagy két hét múlva jött a részlegvezető, és azt mondja nekem:

- Magát holnap az automata présen akarom látni!

Gondoltam, ha ott akar látni, akkor ott akar látni. Közben az egyik ember elvágta a problémát, azt mondta a részlegvezetőnek, hogy én bolond ideges vagyok. Ez egy olyan semmiségekkel foglalkozó ember, felveszi a négyezer lejt, közben meg papírmunkát végez, írogatja a jelentéseit, nem szerel szerszámot, nem említem a nevét, talán nem is fontos, szóval ő mondta azt a dolgot a részlegvezetőnek. Az meg visszamondta nekem:

- Talán mégsem lesz jó, ha magát az automatára tesszük, hallom, maga egy bolond ideges.

- Ideges vagyok - mondom -, ezt elhiszem, de bolond nem, semmi esetre sem. De aki mondta, az egészen biztos bolond.

- Na, fejezzük be - mondja a részlegvezető -, akkor magát itt akarom látni az automatán.

- Jó, elfogadom.

El is fogadtam, első nap semmit se csináltam, néztem, hogy működnek az idősebb munkások. Másnap kulcsot vettem a kezembe, megpróbáltam, hogy is megy a téma. Egy munkás mindig mellettem volt, magyarázott.

Eltelt egy hét, és ilyet még nem tapasztaltam. Nem dicsekvésként mondom, sok fiatal jött még oda, volt olyan, amelyik három hónap után is képes volt arra, hogy kibámuljon az ablakon, mert nem tudta, mit csináljon. Nem tudott egy szerszámot függetlenül feltenni, s a gép elég komplikált. Automatán jelez körül-belül vagy tízféle defektet. Nem voltak képesek a szerszámot felszerelni.

Mondom, nem dicsekvésként mondom, egy hét múlva önállóan feleltem a szerszámért. És észrevettem, más munkások még tönkretettek szerszámokat, amióta ott vagyok. Szerencsére még semmit se tettem tönkre, és a darabjaim jók voltak. Nem mondta senki, hogy né, selejtet csináltam, vagy hogy nem volt jó, vagy így vagy úgy. Visszhangot nem hallottam. Nem én mondom, mondják még mások is. Azok, akik ott dolgoznak. Meg lehet kérdezni őket.

Na, szóval, a vállalatban ez így folyt.

Egyelőre ennyi...