ELSŐ BESZÁMOLÓ

Melyben hősünk nekirugaszkodik
története elmesélésének

Korántsem szeretném önt háborgatni és, úgy mondva, regényt mesélni mindazokról a dolgokról, amelyek lelkemre nehezednek. Ilyesmi egyáltalán nem áll szándékomban, de a szükség előbb-utóbb megbontja az élet egyensúlyát.

Bevallom, nem rendelkezem írói tehetségekkel, és az is megeshetik, hogy unni fogja elbarangolni gondolataim halmazában, de ha valóban így történne, nem kívánom el az ön fáradságát.

Ha sikerült volna megtalálnom az igazság útját és annak hurokvonalát, ezek a szavak sosem láttak volna napvilágot, de minden nagy erőfeszítés és próbálkozás ellenére szükségét érzem annak, hogy önhöz forduljak.

Egy régi, bevált közmondás szerint a próba mindig szerencse, nos, én íme próbálok, és megvan az a meggyőződésem, hogy szerencse fogja koronázni azokat a dolgokat, amelyekről be szeretnék számolni. Igyekszem, amennyiben lehet, minél világosabban és minél velősebben elmondani mindazt, ami bánt engem és talán még nagyon sokakat. Nem szeretném, hogy a felsorolandók meghaljanak, még mielőtt gyümölcsöt, azaz egy új gyümölcstermő magot érlelhetnének.

Az egészet az hozta ki belőlem, hogy apám sírt. Borzasztó, amikor egy férfit sírni lát az ember.

Hogy miért sírt?

Hát hogy ezt pillanatnyilag megértse, vissza kell bandukoljunk oda, amikor még nem voltam városi munkás, tudniillik, és sajnos ezt kissé későre árulom el, vidéki vagyok, ahogy mondani szokás, falusi, ettől a várostól mintegy negyven kilométerre északkeleti irányban van a falum, ahol születtem.

Jelen pillanatban ötvenkét kilót nyomok munkaruhában, szerszámokkal a zsebemben, százhetvennyolc centi vagyok, komolyan mondom, s ez mind idegalapon megy és őrlési alapon. Elmondom, majd meg tetszik érteni ...

A falumban jártam iskolába, és amikor nyolcadik osztályos voltam, már megkérdezték tőlünk a tanáraink, hogy ki milyen szakmára készül, ki mit szeretne választani. Hát nekem is volt bizonyos véleményem, felfogásom, én is szerettem volna nagyon sok mindent. S a tanáraim és az osztályfőnököm mind mellettem voltak, engem nagyon szerettek, tudom jól, hogy szerettek, ez egészen biztos, ez kilátszott belőlük, és ezt a szeretetet éreztem. Azt mondták:

- Ákos, nem érdemes megállni, semmi értelme ennek, tovább kell menni!

Hát jó, én egyetértettem ezzel, sőt már beképzeltem magamba. Láttam, egyes kollégáim líceumba mentek, a másikból vasutastiszt lett, a harmadik meg mit tudom én, mi lett. A rokonságom is olyan, az egyik technikus, amaz mérnök, a másik orvos, ilyen, olyan, hát én vagyok a legelmaradottabb, számomra biza ez elég fájdalmas.

Szóval, nekem is voltak elképzeléseim, de ezeket metszette egyéb olyan dolog, amire nem is számítottunk egyáltalán.

És hogy mi is ez tulajdonképpen?

A szomszédunkkal volt valami nézeteltérés egy bizonyos semmiségért. Apám az elején semmiségnek nyilvánította, de a végén azt mondta, ha tudta volna, mekkora cirkusz lesz ebből a semmiségből, mekkora kellemetlenség származik belőle, hogy őt rossz szemmel nézzék, hát bele sem ment volna. Azt mondta, neki addig nem volt rossz embere, és nem szereti, ha vannak rossz emberei.

Én is éppen így látom ezt.

Arra a helyre mi később költöztünk, mint a szomszéd, az ötvenhatos esztendőben, a telekhatár nem volt nyilvánosan megállapítva. A szomszédok mondták, hogy a háború idején a sasok leégtek, a falu fel volt dúlva. A néptanácshoz folyamodtunk, mind a szomszéd, mind az én szüleim. Azok kiszálltak, jöttek a szomszédok tanúsítani, hol is a határ. Kiásták a régi leégett sasok tövét, és megállapították, hogy a külső sas egybeesik a kerítéssel, a belső pedig negyven centivel arrébb került, vagyis a szomszéd kerítése bent volt nálunk. Tehát ez egy olyan ék alakú terület, elindul a zéró pontból, és a tizenhárom méter végén negyven centi széles. Én nem számítottam ki soha, mekkora terület ez lényegében, de nagyon kevés.

Akkor a szomszéd elismerte, hogy bent van nálunk, és megegyezett édesapámmal, ne csináljanak most emiatt kerítésbontást, ne zavartassák magukat, amikor majd újat teszünk, visszavisszük a helyére. Édesapám beleegyezett.

Aztán amikor mi csináltuk az új kerítést, ő elfutott és beperelt, hogy bemásztunk hozzá területileg. Törvényre jutottunk, ők nyerték meg az első törvénykezést. Utána mi fellebbeztünk, tanúink voltak, a szomszédok biztattak, hogy bármikor számíthatunk rájuk. Azt mondták:

- Ez így volt, a határ így volt, ez az igazság!

A végén a tanúink megfordultak, persze mi tudjuk jól, hogy lefizették őket. Hogy s mint volt, azt nem láthattuk, de elég az hozzá, hogy az utolsó pillanatban a tanúk megfordultak. A szomszédnak ügyvédje is volt, nekünk nem. Így aztán a végén úgy könyvelték el, hogy mi másztunk be hozzá.

Sok kellemetlenséget okozott a további törvénykezés, Folyt ez vagy két éven keresztül. A szomszéd többször kitámadta a szüleimet, sértő dolgokat mondott, háborgatták a családot meg ehhez hasonlók. Végül is édesapám feladott minden küzdelmet, azt mondta, ő ilyen csekélységért nem vitatkozik, ha kell, inkább a felét neki adja, de nem foglalkozik vele többet. Emberekkel ha meg lehet egyezni, jó, s ha valaki nem ember, akkor értelmetlen az ilyesmi.

De én aztán hiába akartam tovább tanulni, ehhez pénz is kellett volna. Annak idején nálunk édesapám volt a családfenntartó, ő dolgozott csak egyedül. Öcsém akkor még tanult, nem tudtam menni semerre sem. Ezzel a pereskedéssel a pénz elment, kijöttek a törvényszéktől, három taxi is állt egyszerre a kapu előtt, mindezt fizetni kellett.

Mert a falusi ember milyen?

Föld, föld, föld! Pedig azt a két méter földet úgyis mindenki megkapja a végén.

Miután édesapám látta, hogy ők erősebb ellenfelek, habár nincs igazuk, akkor azt mondta:

- Feladom a reményt.

A gyárba, ahova bejárt dolgozni, megérkeztek a papírok; húzni kezdték tőle a pénzt, olyan eset is volt, amikor nemhogy kapjon, hanem még kellett vinnie otthonról húsz vagy harminc lejt. Édesanyám sírt, azóta édesanyám beteg, ez még betetőzte az én helyzetemet.

De a szaklíceumba beleegyeztek. Eljöttem a megyeszékhelyre felvételizni, nem sikerült. Egy falumbeli fiúnak sikerült, neki volt ismeretsége is, és édesanyám ma is élő tanú, hogy az anyja valami pénzt szorongatott a kezében, azt mondta, bármit megtesz a gyerekéért, csak sikerüljön. Nekünk nem volt pénzünk, nekem nem sikerült.

És hogy nem sikerült?

Hát úgy, hogy román szóbelin kaptam egy kilencest, és amikor már mentem volna ki az ajtón, visszahívtak, és kijavították szépen ötösre. Annyira elbúsultam magam, a többi vizsgán nem jelentem meg. Visszamentem oda, ahova kvártélyba megszálltam, és többet nem jelentkeztem a felvételin. Két nap múlva telefonált édesanyám, hogy hol vagyok, nem tudnak semmit rólam. Én kimentem a repülőtérre, nagyon vonzottak a repülők, a pilóták. Ott ettem meg az idegeimet félig. Aztán rám talált anyám sírva, azt hitte, leütöttek vagy megöltek, vagy tényleg valami még súlyosabb dolog történt. Amikor elmeséltem mindent, megfogta a kezem; és azt mondta:

- Gyere haza, ne búsulj, lesz valahogy.

A falunktól hat kilométerre van egy kisváros, ott a szüleim beszéltek egy órásmesterrel, felírattak hozzá az órásszakma elsajátítására. Eleinte mellőztem a dolgokat, gondoltam, nem vagyok képes, nem elég nyugodt a természetem, hogy mindezt véghezvigyem. Végül aztán megkaptam a nyugalmat, a nyugpontot, és úgy döntöttem, hogy tényleg, ez egy olyan szakma, ami mindent megkövetel. Elsősorban a nyugalmat, a türelmet. Ez minden. Ha türelem van, akkor az ember lehet órás. Tulajdonképpen szép is, és meg lehet ez után élni. De ezzel is balsikerem volt...

Egy bizonyos időn keresztül minden a rendjén ment. Még nem tudtam, hogy az illető egyéb dolgokkal is foglalkozik, és hogy egy olyan ember, aki szeret másokat kijátszani. Azt reméltem, hogy feltalálom magam benne, tehát egyek leszünk. Bizonyos tekintetből. Legfennebb szakmát tanulok tőle, szakember leszek. Ez ment egy darabig, aztán bakot lőttem. Azaz inkább ő, mint én. Vagy én, mint ő? Nem tudom. Egy szép nap lekapcsolták.

Miután az ügy lezárult, akkor tudtam meg, hogy ő aranygyűrűgyártással meg fülbevalókkal foglalkozott, a felesége szász nő volt, nyugati rokonok s a többi, hozták az aranyat, akkoriban kétszázba ment grammja. S akkor az illetőt lecsukták. A végén nekem is kellemetlenségem lett, azt kérdezték, mit tudok az aranyról. Hát kérem szépen, egy tizenhat éves gyermekre lehet ilyen titkokat bízni, egy gyermekre, aki elfecseg mindent? Én erről nem tudhattam semmit, kiskorú voltam.

Azon viszont csodálkoztam, hogy pénze neki mindig van, nagyon sok van, a napi bevétele általában nyolcszáz lej körüli, csütörtökön, amikor kijárt falura, ezerötszáz lej. A végén rám bízott mindent, ajtónyitást, ajtózárást, munkalebonyolítást. Este vittem le neki a pénzt, az ajtók be voltak zárva, nagy nehezen kinyitotta, megmondtam, mennyit dolgoztam, ennyi a pénz, a bejövetel, ennyi van felvéve s a többi, beszámoltam neki. Rám bízta a szerszámait, műszereit, nagyon drága műszerei voltak, ezt mind rám bízta. Eléggé megbízott bennem, idősebb ember volt, átlátott az agyamon, az eszemen s a gondolatomon, így bízhatta csak rám. De, amint mondtam, a végén őt lekapcsolták, elvették az engedélyét, ott maradtam az utcán szakma nélkül, minden nélkül.

Hogy ne zavarjam össze a szavamat, közben felvételiztem abban a kisvárosban esti líceumba. Megcsináltam az algebrapéldát, mellettem egy idős bácsi ült, ő utánam másolta. Neki sikerült, nekem nem sikerült.

Na, mi volt az egész helyzet?

Az egyik tanár azt mondta nekem:

- Hát te, fiam, te fiatal vagy, tizenhat éves korban miért jöttél ide? Ez nem neked való, hanem olyanoknak, akiknek nincs másképp lehetőségük a tanulásra.

Éreztem a ballépést. Hogy én itt veszítek. A bácsinak sikerült, nekem nem sikerült.

Akkor most fordítsunk egyet megint vissza, oda, hogy nem lettem órásmester, s az utcán maradtam. Pillanatnyilag nem volt mit csináljak, belenéztem az újságba, s láttam, hogy a megyeszékhelyen az egyik vállalat felvételit hirdet. Gondoltam, megelégszem szakmával is, lényegében az embernek lesz egy kenyere, és hároméves szakiskola után már valaki. És nem is akárvalaki, hanem képes az életben megállni a helyét, megkeresni a magáét, s azzal meg lehet elégedve.

Abban a helyben, másnap lejöttünk édesanyámmal, feliratkoztam, beadtam a kérvényemet, két hét volt a vizsgáig. Gyorsan elővettem a könyveket, és tanultam. Óriási szerencsém volt, mindent átvettem, mindennel tisztában voltam. Egyre nem számítottam, Mihai Beniucnak egy versére, ha jól emlékszem, irodalomból volt. És éppen azt húztam ki, azt az egyet át se néztem. Amikor a tétellel a kezemben leültem a padba, semmit se tudtam, s a végén mindent tudtam. Nem értem, hogyan, ma sem találom a magyarázatát ennek az esetnek. Elég az hozzá, hogy kilencest kaptam. Átestem az egészen, felvettek, és csomagolhattam, mert a szakiskola egy másik városban volt.

Ott először a mezőgazdasági gyakorlattal kezdtük, nehéz volt, mert az első évharmadban be kellett hozni a késést. De lényegében, ha az embernek van odaadása, mindent lehet, behoztuk.

Érdekes dolgokat tanultunk, volt például egy bizonyos tantárgyunk, a társadalmi-politikai ismeretek, hát abból valójában nagyon sokat merítettünk, és nagyon sokat magunkévá tettünk. Az úgynevezett politikatanárunk egy olyan aprólékos, beleélt ember volt, aki nekünk mindent elmagyarázott. Bizonyos dolgokat akkoriban gyerekfejjel megértettünk, és mégse értettünk meg. Ha a tanulók felszólaltak, és megkérték a tanárt, magyarázza el aprólékosan, mert nem értik, akkor megmagyarázta.

Volt olyan eset, hogy a kommunizmusról beszélt. Jó, de mi igen fiatalok voltunk az ilyen szóhoz, mondjuk, az ilyen rendszerhez, elképzeléshez, és nem tudtuk elképzelni, hogyan is néz ki az ilyesmi, hát kíváncsiak voltunk. És többek között a politikatanárunk ezt mondta nekünk:

- Ide figyeljetek, fiúk! Eljön az az idő, amikor a pénzt kiiktatják a forgalomból, nem lesz pénz, mindenki a képessége szerint fog dolgozni, és a szükséglete szerint. Tehát szüksége van egy bizonyos valamire, leadja azt a bizonyos képességet munkaerőben, és megkapja azt a bizonyosat, amire vágyik.

- De hát - kérdezték a fiúk - ez hogy lesz?

- Ide figyeljetek! - azt mondja a tanár. - Vannak nagyon sokan olyanok, akik faluról ingáznak, falusiak. Mondjuk, van buszjárat a faluból be a központba, és az a bizonyos busz reggel korán elromlik, legtöbbször sokszor. Akkor a bizonyos munkás elkésik. És akkor a munkás vállalati szinten felteszi a kérdést, hogy ő nem hibás bizonyos késésért, most mit tegyen? Ha felemeli ezt a kérdést vállalati szinten, akkor ilyen esetben az ember bead egy kérést a kommunizmusba, hogy kérem, én nem akarok többet hibás lenni a buszkésés miatt, nekem szükségem volna egy személygépkocsira, hogy én azzal ingázzak, én a költséget állom, a fenntartását állom, és azzal pontos időre bejövök dolgozni. És ilyen esetben ingyenes áron megkapja a személygépkocsit, azzal jár be dolgozni, és részlet útján levonják tőle a bizonyos összeget, amennyi a gépkocsinak az ára.

Hát én megértettem ezt, sőt! Én erre nagyon vágyom, mert én is falusi gyerek vagyok, jó, hogy most már városinak számítok ...

Na, elvégeztük az iskolát, megszereztem a szakképzettség érdemét, a diplomát kilenc ötvenes médiával. Visszajöttünk, bekerültünk a vállalathoz mint szakmunkások, mert azt mondják, hogy az ember szakmunkás, ha kikerül a szakiskolából. Voltak itt régi-régi munkások, ötvenöt-hatvan év körüliek. Minket azzal búcsúztattak az iskolában, hogy mi vagyunk a fiatalok, a fiatal generáció, amelyik átveszi az öregek helyét, amelyik majd javítani fog a hibákon s a többin.

Láttam, a gyárban sok minden akadozik, felemeltem a szót, hogy tulajdonképpen fiatalok vagyunk, min segíthetnénk valamit? S akkor letácsoltak, hogy én nem értek semmihez semmit. Nemigen vetettek számot velünk. A munkások nem becsültek, legfennebb, úgy mondva, még fenéken is rúgtak pillanatnyilag. Amíg belejöttünk mindenbe. Hogy a kalapácsot nem fogjuk a nyelének a végétől meg ilyen szakmai problémák ...

Én sosem szoktam megharagudni az ilyesmiért, előbb-utóbb nekem az a felfogásom, hogy az ember a szakmát nem képes megtanulni az iskoláztatási idő alatt. Én beletörődtem mindenbe. A fenékbe rúgásokba. Sőt nem sértődtem meg egyáltalán. Ha ő azt mondja, hogy így kell, akkor így kell. Azok a munkások, akik rugdostak, ma is tisztelnek és becsülnek engem.

Bizony volt rá eset, hogy idősebb munkás a kezünkbe adott egy fúrót:

- Nesze, fiam, itt van, menj és fend meg zéró ötös lemezre!

Hát ők a legnagyobb megbízással adták a kezünkbe a fúrót. Mi valójában szégyenünkben mentünk, megfentük, s amikor odakerültek, hogy fúrjunk vele, akkor bizonyos difik voltak a vonalon, mert az anyag alsó felén egy olyan jó milliméteres sorját hagyott, így mondjuk annak, amit a fúró visszanyom.

Minket az iskolában szó szerint megtanítottak, hogyan kell fúrni, de ezt valójában csak a könyvből tanultuk. Azt mondhatjuk, itt egy komoly kihagyás volt, egy olyan üres helyzet, hogy minket nem tanítottak meg fúrót fenni gyakorlatilag. A termelésben vettük észre, hogy tudunk, és mégse tudunk.

Én nem szégyelltem, elismertem az idősebb munkások előtt, akik nem végeztek szakiskolát, de volt gyakorlatuk a termelésben, elismertem az őszinte igazat. És őszinte elismerésem van azokkal a munkásokkal szemben, akik elvittek személyesen a köszörűgéphez, és megmutatták, hogyan kell a fúrót fenni. Így jöttem rá az egész dologra.

Mondhatjuk, hogy elvégeztük a hároméves szakiskolát, mondjuk, a könyvből mindent tudunk, de a valóságban gyakorlatilag semmit. Ezt egy kicsit nehéz kimondani, mert akárhogy is ...

Persze, ahogy mondani szokás, a szakmát lopják, és ez a legegészségesebb dolog, mi is loptuk volna, csak nem tettek olyan munkahelyre, ahol tényleg lehetett volna ilyesmit is lopni. A gyakorlati óráinkon olyan helyekre raktak, ahol hej-rupp meg hajrá volt, meg seprés. A sepregetés tényleg aztán a mi munkánk volt, mert mindenki lenézte a tanulót, a kezünkbe nyomták a seprűt, és le kellett mosni a polcot meg ezt meg azt.

Voltam például a villanymotorok összeszerelésénél is, de ahelyett hogy tanultam volna valami érzéket, cipeltük a forgófelületeket. Volt ott egy szakképzett munkás, aki a csapágyakat kétfelől felnyomatta rá, ezt mi csak úgy nagyjából láttuk. Ha az ember nem próbálja, egyáltalán nem gyakorolja, akkor nézheti tíz évig is, mert a reflex az, ami dönt az egész fölött. És így maradtunk el a gyakorlattól az első évharmadban.

A második évharmadban meg odaraktak egy automata fúrógéphez, ahol két munkás dolgozott.

És mi volt az érdekes?

Ez a két munkás megfent nekünk egy sorozat fúrót, a kezünkbe adták, hogy figyeljük a lyukakat, ha valahol hiányzik egy lyuk, állítsuk le a gépet, s tegyünk be új fúrót. Ők meg nyugodtan lógtak. Amíg az összes fúró eltörött, ők tekeregtek vagy másfél órát, kávéztak, néha visszajöttek, megkérdezték, van-e még fúró. Úgyhogy itt megint nem tanultunk semmit. Mert ha ők is olyanok lettek volna, hogy elvigyenek mindek, s megmutassák, né, ezt így fenik, akkor más a helyzet.

Mondom, itt a vállalatnál aztán mindenkinek megfogadtam a tanácsát, a végén még nézeteltérések is voltak, veszekedtek velünk, fiatalok voltunk, beismerjük, kihágásaink is voltak, késtünk vagy elmentünk hamarabb, vagy kezet mostunk, ahogy azelőtt az iskolában szoktuk.

Elvégeztük a szakiskolát, és tulajdonképpen azt sem tudtuk, mi a munka, mi az élet…

Most veszem észre, persze hogy elrontottam a dolgokat, mind mondom-mondom, s közben elfelejtettem a legfontosabbakat, hogy tulajdonképpen géplalatosmesterséget tanultam.

Úgyhogy most pillanatnyilag egy kicsit össze vagyok zavarva, bocsánat. Ha meg tetszik engedni, elszívnék egy cigarettát, előbb-utóbb majd folytatom.