Erőnk tere

A mezőváros egy egész világ, amely kiismerhető. A jó karcagiak tudták, milyen földek vannak a Keservesi út mentén, milyen szénát ad az Üllő laposa, de az elméjüket művelők is tisztában voltak vele, melyik kaszinóba járnak francia nyelvű, s melyikbe német nyelvű irodalmi folyóiratok. Az emberek számon tartották, hogy kinek maradt oda a fia a fronton, kinek az ura veszett oda a harcokban, kik szenvedtek rövidebb, s kik hosszabb hadifogságot. Tudták, hogy melyik iparos végez megbízható, jó munkát, melyik ember rabja az italozásnak, melyik bábához kell szaladni, ha eljött az ideje. Tudták, kinek melyik határrészen mennyi földje van, kinek van jó lova, jól tejelő tehene, mocskos, rozoga tanyája, lusta felesége. Karcag jellegzetes mezőváros, átlátható volt, s ettől otthonos. Híre ment, ha egy asszonynak foggal született fia, s mindenki tudta, ez táltosfiú lesz. Amikor a dologkerülő iparosok és hasonszőrű társaik megjelentek a város közéletében, a karcagiak bezárták a kapukat, s azt dünnyögték este az asszony fülébe, hogy csúnya világ jön. Az emberek tudták, ki előtt kell hallgatni, ki előtt beszélhetnek. Megjegyezték, kik söpörték le a padlásokat, kik jelentették fel a másikat, kik énekelték lelkesen, szívből a mozgalmi dalokat, kik forszírozták a gyapot termelését, kik agitáltak szívósan a szövetkezetek mellett. Tudták, kit nyilvánítottak kuláknak, kiket üldöztek el a városból, kiket tettek tönkre, kiket vertek meg, kik pakoltak be az elvett házakba, kiket vittek el az éj leple alatt...

Tudták, kihez fordulhatnak segítségért egy hiányzó szeg, egy szerszám, esetleg szakértelem miatt. Sokan tudták könyv nélkül a múlt században versbe szedett romantikus kun történeteket, néhányan pedig a kun nyelvű imádságot is ismerték. Mindenki hallott arról az alagútról, amelyik a Morgó csárdából kiindulva a körülbelül tíz kilométerre lévő Ágotai csárdába vezetett, s melyet sűrűn használt Rózsa Sándor egérútnyerés céljából. A határjáró emberek tisztában voltak vele, hogy Karcag város 67 ezer holdas óriási határában hol, milyen madár költ, merre kószálnak őzek, hol garázdálkodnak vaddisznók. A lakosok tudták, kik döntötték le a szovjet hősi emlékművet, s hogy ki fotózta le az emlékmű döntögetőket, hol vannak azok a csutkakúpok, amelyekben a nagy pártemberek lapultak, kik használták ki a zivataros helyzeteket értékeik gyarapítására. Megjegyezték a pufajkába bújtatottak nevét, számon tartották, kiket szedtek össze, kiket vertek holtra vagy félholtra, kik nem kaptak állást hónapokig, évekig, kiknek kellett elmenekülniük Karcagról, kiknek a gyerekei nem tanulhattak tovább, kiket dugtak börtönbe a semmiért. A nép figyelt és hallgatott. Az emberek az eszükbe vésték, kik vették el a földjüket, állataikat, munkaeszközeiket, kik kényszerítették be őket a téeszekbe. Tudták, melyik vezető mit lopott, melyik mikor rendezett orgiát, melyik issza le magát a sárga földig rendszeresen, kik álltak be munkásőrnek, kik használták az ideológiát lift gyanánt, hogy felemelkedjenek. Huszonötezer ember: éppen ideális méret. Tudtuk, melyik lány hajlamos vétkezni, de annyi vétkéről nem tudtunk, hogy elszálljon minden illúziónk. Tudomásunk volt a városnak olyan szülötteiről, például a néprajzos Györffy Istvánról, a turkológus Németh Gyuláról, akikhez feladat lett volna felnőni. A Karcagon élők ismerték Györffy híres könyvét, a Nagykunsági krónikát, melyben bemutatja a város növényekben, állatokban oly gazdag határát, de azoknak is megegyezték a nevét, akik ezt a gazdag vidéket lepusztították, eldózerolták a tanyákat, vegyszerekkel ölték meg a rovarokat, vízimadarakat, nyulakat, őzeket. Mindig akadt hírvivő, hogy elterjessze, ki sebesült meg a Karcag határában lévő nemzetközi bombatér közelében az eltévesztett cél, s az idő előtt kidobott bombák miatt, melyik hodályról vitte le a cserepet a légnyomás, kinek a lovait ölték meg a repeszek. A város tudta, amit tudott, az emberek kommunikáltak egymással, ám azokkal találkozván, akiket nem éreztek közülük valónak, megszakadt vagy formálissá vált az érintkezés, ilyenkor jött a hümmögés, a semmitmondó hát igen, a gyors elköszönés. Amióta élek, tanúja vagyok ennek a nyakas hümmögésnek. A mezőváros így védekezik. Ez a város egy egész világ, amely kiismerhető, otthonos. A bent lévők számára mindenképp. A kint lévők közül sokan azt hiszik, bent vannak, s talán nem jönnek rá, hogy sohasem fogadja be a város még a fiukat sem. A mezőváros egy élő szervezet. Egy láthatatlan erőtér. Erőnk tere.

{fel}