Csak egy évszám: menny és pokol

Ezekben a napokban megemlékeznek majd 1956 hőseiről, az ifjúság forradalmáról, a magyar nép hősies szabadságharcáról, a pesti srácokról, a lobogó napokat követő megtorlásról, az áldozatokról, a felkelt nép eltiprásáról. Október 23-án ezt teszik Karcagon is: emléktáblát avatnak a városháza előtt, Györfi Sándor szobrászművész keze által kivitelezettet, aztán az Északi temetőben megkoszorúzzák a forradalom karcagi mártírjának, Kemény Pálnak a sírját. Akik ott lesznek, úgy érzik majd, az ötvenhatosok nem éltek hiába, a mártírok nem haltak hiába, volt értelme a szenvedéseknek, s a hálás utókor az ötvenhatosokkal együtt vallja ma is, hogy „A hazáért mindent, a hazát semmiért!”

Így történt

A Karcagi Híradó című újság néhány nappal a forradalom kitörése után megalakul egy fiatal gimnáziumi tanár, Filep Tibor szerkesztésében, s október 29-én már meg is jelenik az első szám, hogy aztán a karcagiak lapja végigkísérje a forradalom és a bukás eseményeit. Lelkesült mondatok sütnek ránk ma is az avíttas lapokról: „Ősz van a természetben, de tavasz a szívekben. Friss március életteli, üde levegője árad: a szabadság, a fiatalság, az élniakarás ereje és szava tör át október bilincsein. Az évtizedes elnyomás, a magyar néptől idegen erők rabbilincse pattant fel, hogy kiszabaduljon végképp a magyar nép.” Aztán már konkrétabban, a helyi eseményekről: „Október 27, reggel 8 óra. A gimnázium kapuja csöndben kitárul és több mint 300 diák zászlóval, nemzetiszín szalaggal elindul, hogy némán, tisztelettel megkoszorúzza Kossuth és Petőfi szobrát. A menet lassan, fegyelmezetten és némán halad, elérik a Kossuth-szobrot és ekkor felcsendül az első Kossuth-nóta. Az utcán lévő nép megáll és hangtalanul figyeli az eseményeket, majd lassan gyülekezik a diákság mögé. Mikor a koszorúzás után a Himnusz első hangja felcsendül, már nő a néma tömeg és egyszerre minden magyar vigyázzba áll, könnyes szemmel és felhangzik minden torokból a Magyar Himnusz. Ekkor még nem gondoltuk, hogy október 27. történelmi nap lesz, hogy Karcag dolgozói ezen a napon eggyéválnak, hogy összefogva bátran kiállnak és követelik a szabadságot, az ország függetlenségét.” Alig éneklik el a Himnuszt, egy ipari üzem munkásai jönnek, majd újabb üzemek dolgozói tűnnek fel, aztán a tüntetőkhöz állnak a katonák, a rendőrök, s megérkeznek a termelőszövetkezetek dolgozói is. Egy bizottság tizenkilenc pontból álló memorandumot szerkeszt, s ezt a nép elé terjeszti. Hatalmas tömeg harsogja az első pontot: „Az oroszok azonnal menjenek ki az országból!” Megalakul a Forradalmi Tanács. A következő számban az újság diadalmasan adja hírül a tömeg által skandált követelés teljesülését, ám a harmadik számban korrigálnia kell: „Korai örömnek bizonyult csütörtöki számunk Kivonulnak c. cikke. Az orosz páncélosok azóta is egyre vonulnak. Katonai szakértők az itt átvonult egységeket mintegy 10 hadosztályra teszik... Pénteken újabb nagylétszámú orosz csapat lépte át Záhonynál a határt... a beáramlott egységek megszálltak minden magyar repülőteret, kivéve Kunmadarast, valamint gyűrűt vontak több magyar város, így elsősorban Budapest körül.” Megalakultak a demokratikus pártok, adományokat gyűjtenek a fővárosiaknak, „Karcag dolgozói naponta átlag két teherautó élelmiszert küldenek a tejszállítmányon kívül.”

A negyedik számban közli a Karcagi Híradó, hogy az élelmiszerszállítás szünetel a budapesti harcok miatt. A Karcagon fölös mennyiségben lévő rizs ellenében a Nyírségből burgonyát, almát, zöldséget akarnak beszerezni. A november 14-i újság közli, hogy este 20 órától reggel 5 óráig van kijárási tilalom. Orosz küldöttség járt Karcagon, s „megelégedésüket fejezték ki, hogy Karcag város dolgozói a legválságosabb napokban is példásan helyt álltak a rend és nyugalom megőrzésében.”

Csajkakübli

A nyugdíjas férfit még ma is feltüzeli, amikor szóba kerül az 1956-os forradalom és szabadságharc. „Én semmit nem csináltam október 23. és november 4-e között, csak lázasan hallgattam a rádiót, és a kollegákkal folytonosan kicseréltük híreinket a nagyvilágból érkező hírmagazinok alapján. November 10-én elmentem Pestre, hogy végignézzem a sebhelyeket, az ávósok sortüzének a nyomait a Kossuth téren. Tíz nap után egy köteg Október 23 című újsággal jöttem vissza. November végén egy tömeggyűlésen beszámoltam az orosz tankok nyomairól. Forró hangulatú este volt, a zsúfolt helyiségben rengetegen hallgatták az áramszünet miatt gyertyaláng mellett elmondott beszédemet. Bizonyság a kunsági tisztességre, hogy egyetlen áruló sem volt a tömegben, senki sem köpte be azt, amit tőlem hallottak azon az éjszakán. December 8-a után a salgótarjáni sortűz olyan tébolyító erővel bátorított fel, hogy tiltakozásként egy plakátot csináltam a barátaimmal azzal a felirattal: ’Szabad Magyarországot!’ Ennyi volt az én szerepem. Március elsején ezek miatt tartóztattak le és jött utána a kistarcsai internálótábor, majd a szolnoki politikai osztály, hatvannégy napi borzalom veréssel és megalázásokkal, majd a börtön. A népbíróság négy esztendőre taksálta szerepemet a forradalomban.

A barátokkal mi mindent az egyik társunkra kentünk, mert tudtuk, hogy kiment az országból. Szerencse, hogy a menyasszonyára semmit sem kentünk rá, pedig úgy tudtuk, ő is kint van: majdnem elájultam, mikor a szomszéd cellából meghallottam a hangját. Drámai vallomást tett a lány a bírósági tárgyaláson. Kiderült, hogy négykézlábra kellett állnia, s a gumibotot feldugták neki. Rettenetes! Nagyobb ereje volt ennek a vallomásnak, mint amikor mi elmondtuk, hogy vertek minket agyon.

Kistarcsán a fogadtatás volt rettenetes. Egy magas kőfal elé állítottak vagy tízünket, neki kellett nyomjuk az orrunkat a falnak. Valaki kilőtt egy sorozatot, s én azt hittem, a szomszédaimat lövik. Később kiderült, hogy körülbelül két méterrel a fejünk fölött ért falat a sorozat, hullott a fejünkre a vakolat meg a kőpor, de nem nézhettünk fel. Egy olyan kis szobába kerültünk, ahol a tíz embernek csak a fele tudott lefeküdni, az is szorosan. Nem vittek ki a vécére. Amikor már nem tudtam visszatartani a székletemet, elvégeztem a dolgomat a csajkába, s a tartalmát kidobtam az ablakon. Utána dörzsöltem a csajkát mindennel, mert másnap abból ettem.

Kistarcsa után Szolnok következett, a Ságvári utcában kezdődött meg a módszeres vallatás. Kérdeztek barátokról, kollegákról, s hogy ne másokról kelljen beszélnem, magamról mondtam képtelen rémtörténeteket. Rettentően büszkék voltak magukra a vallatóim, hogy miket kiszedtek belőlem. Bedilizés ellen azt csináltam, hogy naponta legalább négy órán keresztül memorizáltam azt az önvallomást, amit aznap írtam le, aminek egy deka valóságtartalma sem volt, de gyakran meg kellett ismételni az előző napi vallomásokat. Vigyázni kellett, hogy egy meg nem történt dolgot másodszor is ugyanúgy írjak le, mert ha nem, hülyére vertek. A Ságvári úton borzalmas napokat éltünk át. Amíg ültünk a vécén, verték a fejünket gumibottal. Nem volt papír, de ha lett volna se tudom használni, mert csak pár másodperc volt az egészre. Persze, rászáradt az ember alfelére az ürülék. Másnap, mikor mentem a vécére, kinyomtam a bélsárt, de nem pottyant ki, mert kosárszerűen összeragasztotta az előző napi a szőrt. Ott lógott, mint egy kolonc: gyorsan hátranyúltam, letéptem szőrrel együtt. Borzasztó gusztustalan, de ott állandóan ilyen megalázó helyzetbe kényszerítettek. Később már ki se akartam menni a vécére. Betettek egy küblit a cellámba félig vízzel, ebbe végeztem a kis és nagydolgomat. Nem adtak inni, őrült szomjas voltam. Amikor reggel beadták a küblit, ami előtte ki tudja, kié volt, akkor nekiestem, s mielőtt telecsináltam, ittam belőle egy nagyot. A szomjúság nagy úr. Előfordult, hogy egyáltalán nem adtak be küblit. Mikor már rettenetesen kellett vizelni, levettem az egyik bakancsomat és teleengedtem, s félóránként egy féldecit kilocsoltam belőle. Mikor felszívta a szivacsos beton, megint locsoltam egy kicsit. Józan ésszel nem lehet fölfogni, amit ott műveltek velünk. Az én smasszeromnak óriási lapát-tenyere volt: ha odasózott nekem, repültem vagy másfél métert. Észrevettem, hogy ha megállok dacosan, akkor kapok még egyet, meg harmadikat, negyediket, de ha hagyom, hogy vigyen az ütés ereje, s még be is segítek egy kicsit, akkor megelégszik ennyivel. Időnként megkérdezte egy ütés után, hogy na, ez hány kiló volt? Mondom, tíz mázsa. A szomszéd cellában egy szerencsétlen csak száz kilóra becsülte, erre aztán addig ütötte, amíg azt nem mondta, hogy legalább ötszáz. Nem tudok erre az időre másként gondolni, mint a pokolra.

Mikor átkerültem a szolnoki börtönbe, annyira tönkre voltam menve, hogy anyám nem ismert meg az első beszélőn. Őrült éhséggel mentem át a börtönbe. Az első napon látom, hogy a cellatársaim dobálják a kenyeret a küblibe. Mit csináltok? Mondják, ezt nem lehet megenni! Fogtam a kenyeret, széttörtem, széthúztam, hát vagy harminc ökörnyálszerű foszlányban nyúlt. Elkértem a többiektől, darabokra szétmarcingoltam, s a magasan lévő, plafon alatti ablakban szétraktam, hogy megszárítsam, akkor hátha gusztusosabbá válik. Három órán belül kőkemény lett, mint a parittyakő. A börtönben már jobb dolgom volt, csak amikor Pestre kerültem a gyűjtőbe, rettenetes volt hallgatni hajnalonként a kivégzésre vitt emberek utolsó kiáltásait. A legtöbb a szabad Magyarországot éltette.”

Ifjú szívekben élnek

Negyedikes karcagi középiskolások – amolyan pesti sráckorban lévők – mondták el véleményüket 1956-ról írásban. Így: „A 20. sz.-i politikát úgy ahogy van megvetem. Egyre jobban megvesznek a politikusok. ’56 ennek szép példája. Gusztustalan bábjáték az egész.” „Nekem nem igazán jelent semmit (ha ott lettem volna, akkor most biztosan nem ezt írnám), s nem is tudom, hogy mi történt valójában.” „’56-ról a forradalom jut eszembe. De azt nem tudom, hogy milyen forradalom ez, mi történt ekkor. Semmit nem jelent számomra.” „Nem tudom, hogy milyen események történtek ekkor, s azt sem tudom, itt Karcagon mi történt.” „1956-ban tudomásom szerint forradalom volt. De még nem lopta be magát a köztudatba.” „Szüleim gyerekek voltak, az ő szüleik nehezen élték meg sok szenvedés közepette. Azóta sokszor emlegetik.” „1956-ban forradalom volt, de ez nem jelent számomra semmit. Abszolut nem olyan, mint 1848. márc. 15.” „Hát nem emlékszem semmire. Akkor született anya, apa meg 2 éves volt.” „A nagyszüleim ezt átélték és tudják mi ez. Én viszont a jelenben élek, ez már nem olyan fontos nekem.” „Talán annyi dereng, hogy a kommunisták győztek az oroszok segítségével és így legyőzték a forradalmat. Kun Bélát megölték.” „Nem tudom, mire kellene emlékeznem, vagy hogy mit kellene, hogy jelentsen nekem.” „1956-ban a kulákoktól elvették a földjeiket és jószágaikat és több embert elhurcoltak.” „Az édesanyámat és testvérét már árvának mondták a városban, mert a nagyszüleim ekkor Pesten tartózkodtak és két hétig nem tudtak róluk, egy pincében rejtőztek, de végül hazatértek. Göncz Árpádot ekkor csukták le, ez nagyban szerepet játszott köztársasági elnökké választásában.” „Helyileg, körzetileg nem tudok semmit az 1956-os évekről.” „Az a baj, hogy sem az általános, sem a középiskolában nem fektetnek túl nagy hangsúlyt a 20. századi történelem tanítására.” „Ekkor az országra települt oroszok és a kommunisták ellen felkelt a tömeg, amelyet levertek. Nekem a nagyszüleim mesélték, hogy innentől kezdve nem volt szabad a saját véleményüket elmondani.” „Ebben az időben oroszok által halt meg nagyapám egyik testvére.” „Erről részletesebben nem sokat tudok. Minden évben néhány tanuló műsort ad elő.” „1956. október 23. a magyar nép történetében az egyik legjelentősebb nap. Nagyapám csak lélekben támogatta a forradalmat, de neki is rész jutott abban a dicsőségben.” „1956 számomra egy évszám. Csak ennyi. A forradalom és ellenforradalom tényétől egyébként sikerült teljesen összezavarni.” „Egy kicsit már unalmas, hogy mindenki ezt emlegeti.” „1956. okt. 23-ai forradalom és szabadságharc karcagi részében nagyapám részt vett és utána a következményeket is vállalta, amiből később sok meghurcoltatás származott. Ezért nekem igenis sokat jelent ez.” „Nagymamám még emlékszik arra, ahogy a tankok vonultak Karcagon. Mesélte, hogy amikor felgyújtotta a villanyt, hirtelen az egyik tank ágyúcsöve felé fordult. Egy darabig ott álltak farkasszemet nézve egymással. A tank aztán tovább vonult. ’56 – bár sokat emlegetik – nem sokat jelent nekem.” „Én egy konzervatív, keresztyén családban nevelkedtem. 1956 családi beszélgetéseink során is szóba került. A mi családunkban nagyapámat elfogták és börtönbe vitték. Mindenkinek mást jelent ’56.”

A harmadikosok is hasonlókat írtak: „Ekkor jöttek be az oroszok. Vagy nem. Sajnos, csak ennyit írhatok. De szégyellem magam.” A legtöbbjük azonban egy sorban elintézi, hogy nem tud semmit 1956-ról. Van, aki a címer kivágást tudja csak leírni. Az egyik diák felcsattan: „Egyáltalán van valaki, aki tudja, hogy forradalom volt-e vagy ellenforradalom?” Nagyjából ennyi. A többi néma csend.

A hetedikesek közül sokan üres papírt adtak be. Az egyik gyerek szerint akkor volt a szüreti bál. Vagy a második világháború. Jónéhányan csak annyit tudnak, hogy akkor forradalom volt. Egyetlen tanuló tudta leírni a forradalom vázlatos történetét pontosan, tudott a megtorlásról, sőt ismerte a karcagi mártír, Kemény Pál nevét is. Akinek a sírjára most, az ünnepen, virágokat teszünk. Az ötvenhatos hősöknek emléktáblát állítunk. Mindegyikük hitte, hogy érdemes volt 1956 eszméiért élni és meghalni. Mindegyikük remélte, hogy ifjú szívekben élnek tovább.

{fel}