Volt egyszer egy bombatér

Az a hétezer hektárnál valamivel nagyobb terület, ami egykor a kunmadarasi, nagyiváni, hortobágyi, nádudvari és karcagi határ része volt, ma a senki földje. A környék lakossága nemes egyszerűséggel csak bombatérnek nevezi ezt a részt, amely 1942 óta szolgál katonai célokat, ám akkoriban még egy-egy gyakorlat végén megtisztították a terepet és visszaadták mezőgazdasági művelésre az érintett városoknak és lakóiknak. 1956-ban, ahogy a kunmadarasi repülőteret, úgy a bombateret is elfoglalták a szovjet csapatok, amelyek aztán nem törődtek se a környezet értékeivel és óvásával, se a környékbeli emberek nyugalmával, testi épségével. A gyakorlatok végén állítólag csak a negyedtonnásnál nagyobb fel nem robbant bombákat próbálták megkeresni. Nem jelentett nagy gondot nekik, ha mégsem találták meg: a bombatéren harmincöt éven át háború volt.

1.

A nyolcvanas években, tehát a kemény szovjet jelenlét idején, szobrászművész barátom a karcagi határban talált egy dűlőútra dobott bombát. Nem volt nehéz megtalálnia, már csak azért sem, mert ha kicsit jobban nyomja autóján a gázpedált, egyenesen az ölébe is hullhatott volna. Ami a bombából megmaradt, betette az autóba, elvitte. Később ki akarta állítani, ám a szemfüles politikai komisszárok még időben megneszelték, hogy ezúttal a rendszer fellazításának esete forog fenn. A szobrász posztamensre helyezte a bombaroncsokat, s a szerkezet épen maradt részére ráírta: béke. Persze orosz nyelven, cirill betűkkel.

A bombatéren a szovjet és más, barátinak nevezett országok katonái a pusztítást gyakorolták évtizedeken át. Sokat töprengtem: mit lehetett volna még odaírni a béke szó folytatásaként a bomba oldalára, ha történetesen épen marad? Talán azt, hogy poraitokra. Béke poraitokra. Ami innen, lentről nézvést úgy olvasható, hogy béke porainkra.

2.

Időnként majdnem úgy sikerült a repülőgépeknek megszabadulni a terhüktől, hogy kevés híján a főtől való fánkra írhatták volna: Béke poraikra. Egy idős nagyiváni férfi mondja.

– Hiába titkolták, mindenki tudta, éppen hajszálon múlott, hogy nem Nagyivánba csapódott be a bomba egy-két esetben. Tudtuk, hogy négy kilométerre sincs a falutól az a hely, ahol leesett a repülő a bombájával együtt, és juhnyáj meg ember égett meg a hodályban.

A környék lakosai, parasztok, gátőrök, határjáró emberek beszélnek, ha valaki kérdezi őket. Egy nagyiváni öreg már 1943-ban végigélte a németek gyakorlatozását, ami miatt a kisborzosi és a nagyborzosi határrészen csak reggel és este tudtak csépelni. Másfél évtized múlva már a szovjetek tévesztették el a célt, s bombát dobtak a karcagi határt jelző Németéri-csatorna mellé. Egy gátőr megsebesült szénagyűjtés közben, s lovak sérültek meg és pusztultak el. Máskor az ecsezugi határrészen esett le egy bomba, egy hodály teteje bánta a pontatlan célzást, mesélik a határbeliek. Egy-egy bombázás után előfordult, hogy kigyulladt és leégett a természetvédelmi terület növényzete.

Előfordult, hogy a Németéri-csatornán pecázó apa és fia kapott majdnem szívbajt, mert a repülő eltévesztette a célt, és idő előtt, a pecázók közelében kioldotta a bombát. A példákat szinte vég nélkül lehetne sorolni. Évekig jártam a karcagi határt, csatornáknál, rizstelepeknél szinteztem még a hetvenes évek első felében. Dolgoztunk a baljós hely közelében is. Miközben intenzíven bombáztak, megpróbáltunk munkálkodni, méghozzá azon a területen, amelyik fölött a gépek rárepültek a célra. A teodolit távcsöve közel hozta a detonációk látványát. Emlékszem egyik akkori segítőmre, egy öreg rizsőrre, aki belenézett a szintezőműszer távcsövébe és sápadtan megszólalt:

– Az anyjuk szentségit, ezek atomot löktek le!

Valóban, a robbanás után takaros felhő emelkedett a magasba, aminek amolyan gombaféle alakja volt. Azt azonban senki sem hitte el, hogy ez valóban atombomba lett volna. Latolgattuk a dolgot, s abban maradtunk, biztos valami imitáció lehet. Egy biztos: nyugtalanító volt. S nyugtalanító volt Karcagtól észak-északkeleti irányban esténként az égen függő sztálingyertyákat látni. Így éltünk.

A környékbeli településeket és azok lakóit anyagi károk is érték a bombatér miatt. A karcagi önkormányzat a rendszerváltozás után kárigényt jelentett be a Honvédelmi Minisztériumnál a kunmadarasi repülőtér és a bombatér tevékenysége miatt. A területből 580 hektár tartozik a karcagi határhoz. „Bombatérkénti működése alatt e területet nem tudtuk rendeltetésszerűen használni, így városunk jelentős haszontól esett el az elmúlt 33 évben. Az elmaradt haszon miatt városunknak 30 millió forint vagyoni kára keletkezett, így vagyoni kárigényünk 30 millió forint... Településünket további, nem vagyoni kár is érte, melyet városunk lakossága szenvedett el. Így: zajártalom, stresszhatás, hangrobbanás-épületkár, légszennyezés. A nem vagyoni kárigényünk 1 milliárd forint.” A kártérítés elmaradt.

3.

Nagyiván még közelebb van a bombatérhez, az ottani emberek a saját bőrükön érezték hétről hétre, mit jelent ez a társbérlet. A község Nádudvar felőli részén mondja egy férfi vályogháza előtt állva.

– 1984-ben, amikor a nagy bombázás volt, súlyos kár érte a falubelieket. Engem is. Kijött egy becslő bizottság, két katonatiszt, tolmácsokkal. Mondtam nekik, hogy mikor rakétát lőttek ki, az se csinált olyan kárt, mint ez a bomba. Azt próbálták megmagyarázni nekem, hogy ők rakétákat nem is lőttek ki. Mondom, bebizonyítsam magának? Azt mondja, bizonyítsam. Bementem a főzőbe. Ott van egy rakétának az alja, ami tévedésből szántóföldre esett le Nagyivántól olyan másfél kilométerre. Szétszedtük, az aljából hamutálcát esztergályoztattam. Mutattam az orosz tisztnek, aki csak csóválta a fejét, és megígérte, hogy kártalanítanak. Aztán küldtek postán 2 ezer 800 forintot. Hát mi az? Összerepedezett a ház két helyen, újra kellett rakatni hét kőlábat. Hatalmas detonáció volt, telibe kapta a házat.

A nagyiváni községházán 1990. október 26-án kelt levél is ezzel a témával foglalkozik. „... a lakáskárokat elismerték... lakásonként 1500 – 8-9000 ezer forint összegű kártérítést állapítottak meg, mely összegek valójában a lakások újrameszeléséhez voltak elegendőek. Az említett lakások, valamint ezen túlmenően is még legalább 100-150 lakás a hangrobbanások és a nagyméretű gyakorlóbombázások miatt igen jelentősen megrepedezett, megszakadt...”

4.

A rendszerváltozás után bemerészkedtem a bombatérre. A szovjetek még itt voltak, de már nem bombáztak, nem őrizték a teret. Pokoli hely, holdbéli táj. A föld tele van bombatölcsérekkel, közöttük vannak egészen nagy méretűek is, melyekben könnyedén eltűnne egy ház. Bombák, rakéták, repeszek hevertek a földön szanaszét, s ott rozsdásodtak a célnak használt járművek, harckocsik, teherkocsik, buszok.

Egy nádudvari parasztember beszámolómat hallgatva megjegyezte:

– Én nem merek bemenni a bombatérre, mert nem tudom, hogy aknára vagy bombára lépek-e, aztán majd elszállok, mint a madár. Ki kéne ezt tisztítani! Egy házat is előbb bemeszel az ember, csak utána költözik be.

A szovjetek kivonulása után felcsillant a remény Karcagon, Kunmadarason, Nagyivánon, Hortobágyon és Nádudvaron, hogy megszűnik ezen a vidéken a háborúsdi, s a földet ismét arra használják majd, amire való.

– Annyi jószág volt itt a háború előtt, hogy majd leszakadt tőle a föld! – mondja egy nádudvari öreg.

Jószágok helyett azonban a köd vonul a bombatér agyongyötört földjén, időnként pedig a magyar honvédség tart itt lőgyakorlatot. A környék lakói már-már elfelednék a háborús pszichózis légkörében eltelt évtizedeket, ám egy-egy ritka robbanás, mely megremegteti az ablakokat, figyelmezteti őket: a bombatér még mindig az, ami volt. És a közelmúlt tragikus nagyiváni gyermekbalesete ékesen mutatja: nem veszélytelen hely!

5.

– Úgy voltunk vele, hogy csak megszabadulnánk már az oroszoktól egyszer! – mondja egy nagyiváni ember. – Éjjeleket nem aludtunk, remegett a ház a bombázástól. Nagyivántól hat-hét kilométerre hullott a bomba. Olyan öröm volt hallani a tévében, hogy kiment az utolsó orosz katona is! És negyvennyolc óra sem telt el, már mondták a faluban, hogy odakinn megint gyakorlatoznak. Elszomorító. Hát nem óvni, védeni kéne ezt a nemzetet? A magyarságot? A környező falvak, városok lakóit, hisz szenvedtek eleget negyven esztendő alatt. Hát ne szenvedtessük már tovább őket! Ha egész életemben ezt a szörnyű terrort kell élnem, miért születtem meg erre a földre? Hát így kell elpusztulnom? Csak a bánat könnyeit tudom hullatni, mert nekem is vannak unokáim. Hát mire nőnek fel? Az én sorsomra?

A bombatér tehát csak néha hangos, ilyenkor magyar katonák gyakorlatoznak rajta alighanem olyan fegyverekkel, amelyekről már az iraki háború során kiderült, mit érnek. Az itt élők nyugalmat szeretnének, s azt, hogy felvirágozzék ez a hátrányos helyzetű, elszegényedett vidék. Azt remélik, még több vendéget csábít majd a Hortobágy, a berekfürdői gyógyvíz, a híres nagykunsági népművészet és egyebek. Karcag önkormányzata úgy véli, az idegenforgalom jelenti a munkanélküliséggel sújtott város számára a kitörési pontot. De csalogatja-e a turistákat a bombatéren folyó lőgyakorlat? Aligha. Még az itt élők is idegesen figyelik az Ecsezug felé eső határt.

– Hol van az előírva, hogy az a rakéta ott csapódik be, ahol szeretnénk? – kérdezi egy karcagi parasztember.

Robbanás vagy tücsökzene? Nyilván az utóbbi. Egy aktív bombatér tőszomszédságában nem lesz egyszerű fölfuttatni az idegenforgalmat. Hacsak nem szervezünk társasutakat a rombolást élvezők számára: túrát a bombatérre.

Sok itteni emberben él az aggodalom: ha a bombatér a honvédség kezelésében marad, előfordulhat, hogy egy idő után ismét nemzetközivé szélesedik a használata.

– Ha csak a magyarok használnák, tán még ki is bírnánk – jegyzi meg egy nagyiváni ember. – Ők talán kímélnének minket. Na de el vagyunk adósodva, így aztán eladnak ezek mindent! Ha megkínálják őket mondjuk a németek egy kis márkával, már gyakorlatozhatnak is. Nem tudom, pár év múlva nem ez lesz-e?

A világpolitikába mi nem látunk bele, de a haditechnikába se.

– Kitalálnak valami új fegyvert, és majd jönnek, hogy nem tudom én, hány köblös földre lenne még szükségük ennek a kipróbálására – bizalmatlankodik egy nádudvari férfi. – Ki biztosít minket arról, hogy nem így lesz? A végén kiszorítanak a saját földünkről.

A bombatér környékén élők néha tanakodnak: mi lesz itt, ha a NATO tagjává válik Magyarország? Sok jót nem várnak.

A terület egyébként fokozottan védett, a Hortobágyi Nemzeti Park része. A szovjetek kivonulása utáni csend fontos volt: „A változás hamarosan megmutatkozott a fokozottan védett és a védett állatfajok számának növekedésén, jó élőhelyet találnak az üres mocsaras területeket és a száraz pusztákat kedvelő fajok” – írja a karcagi városi lap 1996. november 15-i számában Kapocsi István, aki a terület kezelésével megbízott kollégájával, Teleki Sándor természetvédelmi őrrel bejárta a bombateret. Így folytatja: „Területbejárásunk során több mint tíz fel nem robbant bomba mellett mentünk el, kézi távcsővel körülnézve távolabb is előbukkant egy-egy szürkére festett, ránézésre jó egészségnek örvendő példány. Komoly problémát jelent, hogy ezekhez az esetleg működő töltetekhez bárki hozzáférhet. Emlékezetes a tavaszi nagyiváni gyermekbaleset, amikor egy fiú életébe került túlzott kíváncsisága. A kezében felrobbanó szerkezet is bizonyítottan a bombatérről származott.”

Ha elfeledkezünk is róla időnként, a bombatér nyugtalanítóan jelen való ezen a vidéken. Jelen van az álmainkban is. Ha az ablakunk alatt egy teherautó megdöccen egy kátyúban, felriadunk álmunkból, összerándul a gyomrunk, s egy pillanatra azt hisszük, bombáznak.

{fel}