Képzelt riport egy nem létező kórházról

1.

Készültem az anyaságra. Áhítattal vártam a pillanatot, amikor én is életet adok. Képzőművészeti albumokat lapozgattam, gyönyörű madonnákat nézegettem bennük, verseket olvastam.

A nagy áhítatot már a terhességem alatt is megzavarta néhány dolog. Nem használom a férjem nevét, a rendelőben, a kartonozóban is a lánynevemen szerepeltem, emiatt kis rüfkék röhécseltek rajtam, mutogattak egymásnak, mint valami rossz kurvát, délig nem vitték fel a kartonomat a szakrendelőbe, az orvos nem is tudta, hogy reggel óta reá várok. A kórházban is súgtak-búgtak a lánynevem miatt, hozta a nővér a gyerekemet, hogy „szoptassa meg anyuka a kis zabit!”

Én sokáig azt hittem, hogy a szülészet az élet temploma. Biztos azért használok ilyen fennkölt kifejezéseket, mert nagyon belepistultam a művészetekbe, az irodalomba, de hát tanár vagyok. Kilenc hónapig egy orvoshoz jártam, aki nagyon rendes, tapintatos volt. A baba csak nem akart megszületni, viszont az orvosomnak el kellett utaznia külföldre, mégsem indította meg a szülést csak azért, hogy megkapja a pénzt. Kioktatott, hogy fogadjak egy másik orvost, bárkit, csak a főorvost ne és ha az mégis közelít hozzám szüléskor, sikítsak, ordítsak, nehogy hozzám nyúljon. A főorvosról sokat beszéltek a városban, a szülőágyon meghalt anyákat emlegettek vele kapcsolatban, műhibákat, minden nő félt, hogy megvizsgálja őket, mert utána belázasodtak, rosszul voltak. Másik orvost fogadtunk, adtunk neki pénzt. Mikor ott van az ember magára hagyva, s olyan fájdalmakkal találkozik, amilyenekre nem számított, megnyugtató egy jó orvos jelenléte. Aznap frontátvonulás volt, kilencen szültünk. Egyetlen ügyeletes orvosnál. Egyik nőtől a másikhoz szaladt. De mellettem ott állt a fogadott orvosom, aki aztán naponta bejött hozzám, hogy vagyok, mint vagyok? Akinek nincs fogadott orvosa, annak marad a vizit, de hát az semmit sem ér: a főorvos berohan a kóterembe, nyomában a sleppel, megkérdezi az első kismamát, van-e panasza, de mire az kinyitja a száját, már három ággyal arrébb járnak. Az orvosok egyébként lejáratják egymást, viziten egészen megalázó kioktatást is hallottam, és a benti barátnőm, Sárika szülésekor az egyik orvos rászólt a másikra, hogy ne így csinálja, hanem amúgy, mire az kikérte magának, összevesztek, sértegették egymást, elfeledkeztek Sárikáról.

Odabent nem lehet pihenni. Állandó a ricsaj, a zaj, a hangoskodás, ajtócsapkodás. Ismertük egyes nővérek éjszakai élményeit, kivel voltak, milyen volt. A vécén állandóan egy brancs lebzselt, cigiztek, pletykáltak. Ebéd után lehetett volna elvileg pihenni, aludni, de minket csak ilyenkor volt szabad telefonon hívni, úgyhogy a nővér percenként ordibált, hogy ez meg az jöjjön a telefonhoz. Én csak este tíztől reggel négyig tudtam pihenni, akkor sem mindig, mert rengeteg a csótány. Villanyoltás előtt láttam egyet a fejem fölött a mennyezeten, fél éjszaka attól rettegtem, hogy az arcomra esik. Kimentem éjszaka a tálalóba, felgyújtottam a villanyt, csak úgy hemzsegtek a bogarak: attól fogva enni is alig tudtam. Igaz, a benti kaja csótány nélkül is kritikán aluli. Én otthoni ételt ettem, anyám főzött, a férjem minden délben behozta, persze lefizette a portást, a liftest, ezek naponta várták a jattot. De a külvilággal csak általuk tarthatjuk a kapcsolatot, és ezek az emberek szemét módon tudnak viselkedni, ha nincs pénz. A szülészeten egyébként félelmetes a kosz. Hatvan-nyolcvan kismamának két zuhanyzó jut és két vécé. Ezek a helyiségek kriminálisan néztek ki, az embert visszatartja az undor a belépéstől, amíg tudja, húzza-halasztja a dolgát, mert fél a fertőzéstől. A fürdőszoba is állandóan úszik, a vízben csikkek, véres vatta, csodával határos, ha valaki nem szed össze legalább egy bőrbetegséget. Három-négy mocskos nőt neveznek takarítónőnek, akik csak maszatolnak, általában a reggeliidő alatt, hogy elmenjen az étvágyunk. Annyira undorító ez a hely, hogy akinél valami komplikáció lép fel, az is igyekszik letagadni, lerázza a hőmérőt is, hogy hazamehessen.

Én teljesen idegbeteg lettem, mire hazakerültem, egy hétre volt szükségem, hogy megnyugodjak. Nagyon sajnáltam szegény Sárikát, a barátnőmet, mert neki még bent kellett maradnia.

2.

Másodszor szültem, nem voltak olyan illúzióim az anyaságról, az életet adó nő nimbuszáról, mint Magdikának. Tudtam, mi vár a szülészeten, de ha – ne adja az ég – esetleg tizedszer kerülök ide, akkor sem tudom megszokni a rajtam mászkáló millió legyet. Az éjjeliszekrényem fiókjában rengeteg csótány fészkelt, be voltam tojva, hogy rámásznak az ágyamra. Járt ott két rovarirtós ember, de az irtás helyett csak a nőket bámulták, akik a dög melegben lengén, kitakarózva hevertek, kint volt mindenük, egyébként is csak a kórházi cuccokban lehet az ember, de hogy azok milyenek! Szakadtak, nincs gomb, kint van a mellünk... Nem csoda, hogy a két rovarirtós férfi jól szórakozott, rötyögtek, megjegyzéseket tettek... Kevés az illemhely, főleg amikor szülés után három nappal beadják a hashajtót, mert olyankor mindenkinek futnia kell. Én is toporogtam az ajtaja előtt, rimánkodtam, hogy jöjjön már ki valaki! Előfordult, hogy eldugult a vécé, mert beledobták a véres vattát, hát olyankor az őrület környékezett bennünket. Ráadásul ott cigizett állandóan öt-haj csaj, főleg cigányok, röhögtek az emberen.

Hozzánk nagyon durvák voltak a fiatalabb nővérek, az ebédet is csak úgy odalökték, azt sem mondták, jó étvágyat, ha kérdeztünk valamit, foghegyről odaköpték a választ... A nagyobb kórtermekben van vagy tíz ágy, én ilyenben feküdtem, nem volt protekcióm, mint Magdikának, a barátnőmnek, az ilyen hodály egyszerűen rettenetes. Hol az egyik, hol a másik kel fel valamiért, beszélgetnek, bejön az ápolónő, csörömpölés, háromóránként szoptatás, nem lehet pihenni, este fél tizenegy körül végzünk a tej kifejésével, a fürdéssel, a vacsora ötkor van, de olyan silány, hogy tízkor már farkaséhesek vagyunk, ennek ellenére ki kell bírni reggel nyolcig, akkor aztán odalöknek két száraz, ványadt kiflit egy kis tejjel... Amikor először szültem, nagyon tudatlan voltam, hozzányúlni se mertem a gyerekemhez, nem tudtam, hogyan kell beletenni a szájába a mellemet... És nem segítettek, nem magyarázták el.

A látogatást nagyon várja az ember, ez ugye érthető, aztán meg imádkozik magában, hogy vége legyen, mert a látogatók nem jöhetnek be a kórterembe, nekem kell kivánszorognom a folyosóra, az előtérbe, ha fel tudok kelni egyáltalán. Persze, fel kell kelni, mert csak kell beszélni a férjemmel, a szüleimmel, akik a szülés óta most látnak először, kíváncsiak, örülnek, hát húzom a faromat, kimegyek, mosolygok, pedig a rosszullét kerülget az ácsorgástól. Utána alig győzzük kiheverni, sziszegünk egy mozdulattól is. Nevetni is nehéz, pedig néha kell. Például, amikor az egyik cigányasszony ordítozott szüléskor.

– Jaj, anyám, meghalok! Ó, hogy rohadjon le az uram fasza! Jaj, anyám, beszarok!

Akkor jön az orvos és poénkodik, hogy ezek ilyenkor lefürödnek szülés előtt, aztán legközelebb csak akkor, ha megint idekerülnek. Sok cigány van a szülészeten, egy szobába rakják őket. Mindig halljuk a reszelős hangjukat meg a köhögésüket. A szülésznő egyszer behozott egy gyereket, megszeretgette, mondta, nézzük meg, Karcsika, ez a gyönyörű cigányfiú a kedvence, nem érti, hogy lehet ilyen csodaszép gyereket eldobni.

3.

Tényleg nagy nálunk a zsúfoltság, sokszor megtelnek a folyosókon felállított kempingágyak is. Akiket felvettünk, bizony még délelőtt tizenegy órakor is a folyosón ácsorognak, várják, hová feküdhetnének le, várják, hazamegy-e valaki. Ez naponta így van.

A folyosón málladoznak az összevérezett falak, hullik a vakolat, kilátszik a tégla, a kórtermekben a mennyezetről nagy darabokban hullik a mész, néha a malter is. Alig van takarítónőnk, minden reggel a hátuk mögött kell állnom és szekírozni őket: „Mindenhol járt az a seprű?” „Kevés a vízben a hypo!” „A sarokban az a pókháló már egy sast is megfogna, Terikém!” „Elhúztad az éjjeliszekrényt, Rozikám?” „Viola, a szemetesvödröt mikor leszel hajlandó kiüríteni?...” Ha én már nem bírom cérnával, akkor a főnővér próbálja őket noszogatni.

A vécé is nagyon kevés, de az ide bekerült nők egy része itt találkozik először angolvécével, nem tudja kezelni, viszont cigarettázni tud benne, emiatt már fel is jelentettek bennünket. Hát, így elég nehéz higiéniáról beszélni! Itt vannak a szeméttárolók, ezekbe kéne tenni a koszos vattákat, de hát szinte csak véletlenül találnak bele.

Azután mindig fekszik itt két-három naccsága, akik azt hiszik, hogy az ápolónők a cselédeik. Pedig mi nem vagyunk senkinek a cselédei. Az ilyen naccságáknál jobban csípem a cigányokat, mert azok olyanok, amilyenek, nem teszik a fejüket. Behozott ide a mentő vagy három napja egy Helga nevű cigányasszonyt reggel nyolckor, kilenckor már a gyerekét is rendbetettük. Mikor szülés után Helgát betoltuk a kórterembe, leugrott az ágyról, szaladt bagózni a többi cigány közé. Ott aztán mindjárt előadást tartott nekik az új uráról, aki ilyen jó, meg úgy szereti, majdnem háromezer libájuk van, két autójuk is volt, de az egyiket eladták, hogy ennivalót vegyenek a libáknak, a másikat pedig átalakították, tudjanak vele terményt szállítani...

– Tudjátok, most divat az ilyen kocsi, de nem jut eszembe a neve.

– Targonca – mondta egy cigányasszony.

– Targonca, az apád fasza! Wartburg az.

Az ilyen szövegeken legalább jól szórakozik az ember. Kérdezem Helgától.

– Van személyi igazolványa?

– Nincsen. Elveszett a múlt héten.

– Mi legyen a gyerek neve?

– Mit tudom én!

– Találjon már ki valami szép nevet!

– Nekem mindegy.

– Van már gyereke?

– Van. Öt.

– Azoknak mi a nevük?

– Hát van ilyen is, olyan is.

– Karcsika van már?

– Az tán nincs.

– Akkor legyen Karcsika!

– Hát legyen...

Akkor már sejtettem, hogy Karcsika a kórházban marad... Másnap délelőtt nézzük, Helga sehol. Az egyik takarítónő akkor jött fel a boltból, mondja, hogy a mi Helgánk a buszmegállóban ácsorog. Kórházi pendelyben. Ugrasztottunk két beteghordó legényt, azok futottak is, de már elment a busz, Helgával együtt.

De a naccságákra valahogy mégis jobban haragszom. Meg a kis álszent rüfkéket is jobban utálom. Ott fekszik egy a folyosón, az Ildike: a kaparás után egész nap okádott, de a szeme és a szája ki van festve! Mellette van a diplomatatáskája, délután már nem lesz itt, elmegy, mintha most menne haza a munkából. Este meg már teszi a szűzlányt a fiújának. Ezt a kis kitérőt pedig senki sem tudja meg...

4

Felnőtt vagyok, huszonhárom éves, műszaki rajzolóként dolgozom, felnőtt életet élek, s ennek a következményeit is felnőttként vállalom. Küretem volt, elég sokáig kínoztak, de nem is az fájt igazán, hanem a szöveg.

– Csak tűrje, tűrje, aranyoskám! Ha AKKOR jólesett, most se rezeljen be!

Úgy beszéltek az emberrel, mintha valami bárcás lenne, nemcsak velem, a többi nővel is, aki kapartatott. Teljesen belénkbeszélték a bűntudatot, mintha bűn lenne szeretkezni. Megaláztak minket, még a kétgyermekes családanyát is, aki nem akart egy szobába három kölyköt szülni, őt is megdorgálták, letolták, miért ilyen primitív tahó, hogy nem tud védekezni? Az a repedtsarkú ápolónő is olyan volt, mint aki sárkánytejet ivott.

A folyosón feküdtem egy kempingágyon, nagyon rosszul voltam. Később jobban lettem, figyeltem a környezetemet. A két beteghordó férfi valóságos hajszát folytatott az üres üvegekért. Az egyik összeveszett a takarítónővel, hogy hiába kapta meg a betegtől az üres üveget, az neki jár, mindig ő szedi össze és ő váltja vissza a boltban, egyébként is ő rakja a betegeket az ágyba műtét után, mit gondol, csak úgy Isten nevében cipel ekkora húsokat? ... Visszaváltották az üvegeket, biztosan meg is itták a kapott pénzt, mert amikor visszajöttek, a fiatalabbik beteghordó fölémhajolt nagy vigyorogva, és kocsmaszagot lehelt.

– Hogy érzi magát a kedves beteg?

– Köszönöm, már jól.

– Nagyon szépen tettem ám az ágyra...

Várta a jattot, de én annyira visszataszítónak találtam az egészet, hogy szinte megbénultam. Erre elment és a folyosón hangosan magyarázta a másiknak, hogy micsoda felvágós kis kurvák vannak a világon, még az illemet sem tudják. Odamentek egy másik nőhöz, attól már kaptak valamit, nem merte megtagadni.

Szerencsétlenségemre bejött egy orvos, aki jól ismer engem, a szüleimet is, kérdezte, mi van? Mondtam neki. Vigasztalgatott, aztán elment. Délután, mikor hazamentem, már az egész család tudta, hogy megtévedt a kislány, kapartatott.

5.

Én már régen bent vagyok, mint veszélyeztetett, naponta négy Seduxen injekciót kaptam, azon kívül Doperidolt és sokszor alkoholos infúziót, nehogy koraszülésem legyen. Kiszámoltam, hogy ha végigbírom a kilenc hónapot, akkor még kettőszáznegyvenhat injekciót kapok. Csakhogy a kilencvenhatodik injekció után elfolyt a magzatvizem, így a szülőszobára kerültem. Két fiam született hét és fél hónapra, éppen nem voltak kétkilósok, elvitték őket a klinikára. Császároztak. Amikor felébredtem, kértem, értesítsék a téeszben a férjemet. Először egy ápolónő hívta, de hamar megunta, átvette tőle egy Sárika nevű boltosnő, aki néhány napja szült. Végre jelentkezett a téesz, az öreg portás vette fel.

– Jó estét kívánok, az állatorvos úrral szeretnék beszélni.

– Nincs bent a doktor úr. Miért keresi?

– A szülészetről keresem. Kérem, menjen el a lakására, és mondja meg neki, hogy jöjjön be azonnal!

– Honnan tetszik beszélni?

– A szülészetről.

– Melyik tehenészetből?

– A szülészetről. Nem a tehenészetből.

– Sürgős? Mi a baja a tehénnek?

– A szülészetről beszélek, érti? A szülészetről. A szülőotthonból – kiabált Sárika sírva. – A szülészetről! Én vagyok a doktor úr felesége, megszültem az ikreket, jöjjön be a férjem, érti?...

– Jaj, kezét csókolom, miért nem tetszett mondani? Rohanok, küldöm a doktor urat.

Ez most már nevetséges, de akkor kétségbeejtő volt. Később elmesélte a férjem, szaladt az öreg portás és idegességében azt mondta, hogy jaj, doktor úr, tessék gyorsan bemenni a kórházba, mert a felesége nagyon sír.

Sajnos, a császármetszés közben az orvos kivágta a húgyhólyagomat. Ki van vezetve a vizeletem egy csövön, nem tudom tartani, állandóan folyik belőlem. Egyetlen egyszer jött be az az orvos a kórterembe, az egyik vizit alkalmával. Nem bírtam megállni, kitakartam a sebet és odaszóltam neki.

– Nem kíváncsi a művére, doktor úr?

Odanézett, csak úgy az ágy végétől és továbbment. Annyit sem mondott, hogy elnézést, nem akartam. Pedig akkor már nagyon rosszul éreztem magam, harminckilenc fokos lázam volt, ment tőlem a vér. De nem ez fájt nekem, hanem az a hideg közöny. Ezt az életben nem tudom megbocsátani annak az embernek. De a férjem! ... Parasztgyerek volt ő, most is a téeszben van, tudja cifrázni a káromkodást: elkapta az orvost itt a folyosón, ordított vele, hogy az Isten erre meg arra, én egy tehénre jobban vigyázok, mint maga ezekre a szegény asszonyokra!... Jaj, de mondta, Istenem! Én pedig sírtam, mert tényleg azt éreztem, úgy bántak itt a szülő anyákkal, mint egy üzemben a futószalagon heverő munkadarabokkal. Mintha nem is emberekkel dolgoznának, hanem tárgyakkal, s olyan közönyösen veszik tudomásul: hibáztam? Hm, legfeljebb selejt lesz...

A férjem minden áldott nap beszalad hozzám. Persze, fizet. Mikor bejön a férjem, az egyik szobatársam, egy tizenhat éves kislány, Erzsike mindig sír. Odaáll az ablakhoz, nézi azt utcát, ahol munka után mindig megjelenik a fiúja és ott ácsorog sötétedésig, integetnek egymásnak, nézik egymást. A sráca látogatáson kívül nem tud feljönni. Nincs pénze.

{fel}