Juhok, juhászok

Valamikor a század elején Györffy István gyönyörűen írt a folyószabályozás előtti nagykunsági pásztoréletről. Nekem úgy tűnt, mintha ez lett volna egy ősi kultúra, életforma elsiratása. A téeszek fénykorában, amikor villanypásztorok vigyázták a nyájakat, úgy látszott, végleg vége. De nem, Karcag határában a Gyarmati út mentén él egy juhász család. Szopkó János és felesége, Márki Mária a saját földjén ismét saját nyájat terelget. A feleség családja valóságos juhászdinasztia.

A kukori fia

– Mi négy órakor kőttünk télen, nyáron meg kettőkor – mondja Szopkó Jánosné. – Mikor a papa felkőtt, akkor fel kellett kelni a kukori fiáig mindenkinek. Volt egy hatalmas silógödör répaszelettel. Na, indulás lefele! Mint a bányába. Kitermeltük a napi eleséget a birkának. Nyolc gyerek volt, dolgoztunk kicsi korunk óta. Befogtuk a két szamarat, de a papa már kiabált a tanya véginél... Hun vagytok? Soha meg nem dicsért bennünket. Vagy hogy megszeretgetett volna... Ilyen nem volt. Vele dolgoztunk, fejtük a birkát. Azért is megrótt bennünket, ha többet fejtünk mint ő. Ha kevesebbet fejtünk, azért vágott nyakon. Mikor eljött a kukoricakapálás ideje, mondta, hogy menjetek, fogjátok be a szamarat, kapáljatok meg! Az olyan jó volt, mintha üdülni mentünk volna! Mert nem hallottuk, hogy gyere ide, gyere oda. Mikor a búzát mérték: szedjétek a zsákokat, menjetek búzáért! Mentünk, felszedtük. Voltak ott emberek, felrakták, úgy sajnáltak bennünket. Vittük a szamárral hazafele a járandóságot.

Márki Mária szerint az édesapja nagyon jól tette, hogy ilyen szigorú volt a családjához, mert embert nevelt belőlük. Mikor mentek a gyerekek haza az iskolából, Márki Elek juhász bevárta őket, indultak az etetéshez. Ha elkéstek a tanyasi iskolából, elnézték nekik, mert tudták, hogy ők szinte már munkások.

– A szaktudásnál nagyobb örökséget nem tudott volna adni apánk. A juhászatba mink belenőttünk, de a papa is ugyanígy nőtt bele a pásztoréletbe. Nagyapa is egy vadember volt, abban az időben még ezt mondták ezekre a régi pásztorokra. Tizenhatan voltak testvérek. Ezekre sütni, mosni, főzni... Kellett a szigor. Nálunk is. De megtanított bennünket dolgozni kicsi korunktól. Imre öcsém olyan kicsi volt, hogy még nem tudott villázni. Neki bele kellett mennie a bőgőjászolba, mert akkor még az volt. Eridj belefelel Taposd belefele! Hogy ne húzza ki a birka, ne kerüljön az aljba széna. Nálunk minden volt. Nevelt a mama baromfit, hizlaltak hízókat, készítette a gomolyát, ő hordta be a csacsiszekérrel... De nagyon sokat kellett dolgozni. Észre sem vettük, hogy álmosak vagyunk. Hozzáedződtünk. Ha éjszaka felkőtenek, én megmondom, hány óra van. Úgy belerögződött az emberbe.

A majdnem Kossuth-díjas juhász

Híres juhász volt Márki Elek. 1949 őszén belépett a téeszbe. Bevitt száz darab birkát, mert mindig annyi volt neki. Bevitték a száz juh téli takarmányát. Gyönyörű állomány volt. Márki Elek olyan eredményeket ért el, mint senki más akkoriban. „Lehet, hogy azóta sem!” – jegyzi meg a lánya. Egy biztos: Márki Elek neve Karcagon és a Nagykunságban fogalom, s a juhászok körében országszerte ismert.

– Akkor ő olyan volt, mint most az, akit a Henkel úr öblítőjén látni: reklámember lett belőle – mondja Szopkó Jánosné. – A papa jóval felülmúlta a terveket. Mikor ikreket ellettek a birkák, nem volt olyan, hogy megdöglik az egyik bárány, mert nincs elég tej. Fogjátok a bárányokat! Fogjátok a nagy tőgyűeket, szoptassátok! Úgy ismert minket az a pici jószág, jött utánunk. Ha nem szoptattuk rendesen, mert már siettünk volna az iskolába, ment a bárány a papa után. Akkor szorultunk, mert látta, hogy éhes. A többletszaporulatból a papa is kapott. Ment a család jólétire. Egy kis nádas házuk volt, az is maradt meg, nem vágytak többre.

Pedig, azt mondják, Márki Elek Kossuth-díjas volt.

– A forradalom előtt volt kitűzve a Kossuth-díj, de leállt minden. Kapott volna egy Skoda autót, ami borzasztó nagy szó lett volna. Karcagon abban az időben egy volt, a tanácsházán. Mikor egy évben egyszer elment az országgyűlésbe, mert képviselő volt egy időben, akkor a téesz két embert adott helyette: azok szinte nem tudtak megmozdulni nélkülünk! Mi voltunk a főfők! Kicsi, pici, mint a létrafok, de hát mink értettünk a birkához. Bejött a birkaellés: a papa megmondta előre, hogy ott legyetek mindig, mihelyt hazajöttetek az iskolából! Mindig a munka járt az eszében. Mikor már nyugdíj előtt állt a papa, Piri húgom volt kint vele a tanyán. Mindig azon reszketett az öreg, hogy elalszik. Este lefeküdtek, Piri megmosta a lábát a papának. Már mikor aludt egyet a papa, felütötte a fejit, hogy jaj, kislyányom, nízd meg, hány óra! Tíz óra, apja. Megint aludt egy kicsit. Nízd mán meg, nem aludtunk még el? Két óra, apja. Mán meg ne nagyon aludjunk, mer el találunk aludni! Mikor már nyugdíjas volt, hazaköltöztek a városba. Volt a papának a cserépkályha mellett egy fotel, ott üldögélt. Mentek az unokák az ölibe, ugráltak, csikóztak rajta, nagy bajusza volt, pödrötték... Nem bánta. Mink nem mertük meg se közelíteni gyerekkorunkban, olyan volt. Öregkorára, mikor a mama meghalt, már nem találta magát sehol sem. Sokszor mondta, hogy ő olyan rosszul érzi magát. A bánatbetegség fogta el.

Amíg juhász lesz az ember

Márki Mária kitűnő tanuló volt. Egyik tanárnője beíratta Törökszentmiklósra a technikumba, de nagyon vágyott haza. Naponta írt egy levelet. Végül a mama érte ment, hazavitte, pedig nem akarták engedni, mert ott is csak ötösöket szerzett. Ismét a szeretett nagy családban élt, majd férjhez ment.

– 1956-ban esküdtünk – mondja a feleség. – A forradalom után mezőgazdasági munkával kezdtük. Ősszel kiadták a földet, tavasszal visszavették. Két évig még a magunk uraként kínlódtunk.

Szopkó János is bekapcsolódik a beszélgetésbe.

– Tizenkét hold földet béreltünk, de megöltek az adóval. Mikor eladtam három szerződött bikát, kaptam érte tizenkétezer forintot. Ez akkor nagy pénz volt. A tanácsházán fizettek. A végrehajtó valahonnan kiszimatolta, azonnal karonfogott, átvitt az adóhivatalba. Abban a pillanatban legomboltak rólam nyolcezret! Fiatalok voltunk, kezdő házasok, kellett volna a pénz. Terveink voltak. Idegességemben elmentem az apósomhoz. Mindig mondta, hogy fiam, ne kínlódj ezzel a maszekoskodással, mert megfojtanak. Hívott juhásznak, de nem mentem. Mikor odaértem, éppen evett az öreg. Mi újság, fiam? Hej, erre meg arra, van itt elég! Micsoda? Mondom, az adóhivatalnál elvették tőlem a pénzt, igaza volt magának. Kellek-e még valahova juhásznak, mert most már elmennék. Az öreg megpödörte a bajuszát, becsukta a bicskáját. Gyere, fiam, megyünk! Mentünk a Táncsics téeszbe. Az öreg előtt nyílott az ajtó, elismert ember volt. Mondta az elnöknek, hogy ez a vejem, kezeskedek írte, el kék helyezni juhásznak. Semmi akadálya, Márki elvtárs! Mert akkor még így beszéltek. Na, 1959 telén pakoltunk ki a Tarattyó útra. Nem várt senki, csak a fűtetlen szoba.

Kisgyerekkel nagyon keserves volt az indulás. Be akart gyújtani a feleségem a kemencébe, de az is lyukas volt. Egy kiló szalonnát vettünk a szomszédtól, azzal mentünk ki.

A feleség átveszi a szót.

– Két évig állandóan veszekedtünk: ha juhászok volnánk, más lenne! De ő nem! Nem érti a fortélyát. Na, mondom ebből már nem lesz házasság, elválunk... A nővéremék mindjárt juhásznak mentek: eladtak egy csapat süldőt, rögtön volt pénzük. Mink meg csak az adót fizettük. Nagyon soká lehetett rávenni a páromat, hogy menjünk juhásznak. Addig egy kis beszorított tanyaparlag volt, azon jószágozni... Az ilyen hely a jó, ahol most vagyunk, mert mehet a jószág, ameddig akar.

Kései rendszerváltás

– Nekünk borzasztó jó ez a hely itt! – mondja Szopkó János. – Körül vagyunk legelővel, még mezsgye sincs közel.

– Ez mind saját? – nézem a széles határt.

– Nehéz volt megszerezni – bólint Szopkó Jánosné. – Először a tanyát: ezért szinte mindent feláldoztunk. Ki akartunk lépni a téeszből, amikor volt rá lehetőség. Jó volt a kereset, mert sokat dolgoztunk: egymillió-nyolcszázezer forint lett a vagyonjegy. Ennek a felét adták ki, mert adós volt a téesz. Még az is jó lett volna. Ezt a tanyát akartuk a vagyonjegybe megvenni. Semmi áron nem adták. Nem lehet, menjünk a határba! Hát onnan jöttünk még fiatal korunkban, öregségünkre menjünk ki? Még egy évem volt a nyugdíjhoz. Megkérdeztem, hogy elnök úr, aki vissza akar maradni, visszamaradhat még? Minél hamarabb, Marika néni! A férjem már nyugdíjas volt. Ha mind a ketten kiválunk a téeszből, azt mondják egy hét múlva, hogy tessenek hazapakolni a lakásra, tovább ne használják a tanyát. Meg kellett venni. Mink ide vagyunk honosodva.

Juhászversenyek győztese

A föld egy részét felvásárolták.

– Voltak olyan emberek, akik örültek, hogy pénzt kaptak érte, mentek a kocsmába, és leeresztették a torkukon. Így voltak boldogok. Mink meg úgy lettünk boldogok, hogy ettől is megvettük, attól is, és gyarapodtunk. De kárpótlási jegyen is vásároltunk földet. Nagyon sok erővel, megfeszített munkával, sok spekulációval jutottunk idáig. Mink segítséget, kölcsönt nem kaptunk, így nehéz az indulás. Gépet szerettünk volna kegyetlenül, de elszalajtottuk, mert nem kaptunk felvilágosítást. Ezt nagyon sajnáljuk, mert kamatmentes kölcsönről volt szó, ezzel bírtunk volna. Fűkasza, rendsodró, ilyesmi kellett volna ide, nem akartam én szántani, vetni, csak a szénabetakarítást megoldani.

Nagy nehezen azt is elárulja Szopkó Jánosné, hogy többször nyert a juhászversenyen. A sok férfi versenyző közül az egy szem nő. Megmondta a birka életkorát, súlyát, hogy hány bárány van benne, mikor ellik... Mindent, amit kérdeztek. Ő volt a legjobb juhász.

Az elszalasztott lehetőség

– A mama rengeteget dolgozott – mondja Szopkó Jánosné. – Ötszáz birka tejét feldolgozta gomolyának, ő vitte be Karcagra Ádlerékhez. Ádler gyapjú- és búzakereskedő volt. Egy fia volt, olyan idős, mint Sanyi öcsém. Mikor kijöttek hozzánk, a két hároméves gyerekkel bementek a hodályba egy fiasbirka csapathoz. Sanyi megfogta a birka tőgyit, fejte a szájába a tejet. Az Ádler gyerek meg úgy félt, hogy borzasztó! Na, ez az Ádler aztán kiment Ausztráliába. Majd 1967-ben jött egy távirat a papának, hogy Elek bácsi, ha csak tud, az összes családtagjával együtt jöjjön ki Ausztráliába, húszezer birkám van, mindent fizetek. Azt mondja a papa, hogy dehogy megyen ő! Nekünk se esett le a tantusz, hogy menjünk ki a férjemmel. Ezt a lehetőséget elszalajtottuk. Azóta már visszajöhettünk volna. A honvágy visszahozott volna bennünket. Már késő, így kell végigcsinálni.

Három gyerekük, két lányuk, egy fiuk a városban él. Nem folytatják a juhászkodást, de például az idősebb lány úgy megfeji a birkát, mintha mindig ezt csinálta volna, a fiú úgy megkörmöli a juhot, mintha naponta gyakorolná. Belenőttek.

Reggel fél öttől talpon vannak. Ellátják az állatokat, fejik a birkát... Rengeteg a dolog, kitölti az egész napot a legeltetés, a tej kihevítése, a gomolya készítése, a főzés, a különféle ügyek intézése. Ezt már felfogták, csinálni kell, mondják. Este kilencre végeznek a sok teendővel, de ez most majd kitolódik a meleg miatt, mert később kell behajtani a jószágot. Ekkora már olyan fáradtak, hogy ritkán tudnak végignézni a televízióban egy filmet. Sötétbe burkolózik a tanya. Néha vakkant egy kutya. Néha felriadnak: jaj, nem aludtak még el?

{fel}