Parasztodüsszeia

Kezembe került egy verses napló, rajta a cím: „Egy élet története”. Írta egy bizonyos S.L. karcagi parasztember 1949-ben. A napló írójáról megtudjuk, hogy tizenegy éves, amikor meghal az apja, majd ő néhány év múlva kikerül a hattyúsi tanyára, három fiútestvére megnősül, hősünk egyedül marad az anyjával. Huszonegy éves mikor besorozzák, majd behívják Kárpátaljára, ahol hegyivadász lesz, sokat szenved a nagy hóban. 1941 tavaszán kelet felé mentek: „Új életre vágyó boldog ukrán népek, / Boldogan, örömmel fogtak vélünk kezet.” Hét hónap után leszerelik, de sejti, hogy „A háborús élet nem fog elkerülni”. Igaza lett, 1944 tavaszán behívót kap: „Eljött a SAS értem, mint valami orkán”. Az orosz frontra viszik. Már hallja az ágyúszót, sebesülteket lát. Az első roham, úgy tűnt, sikeres. A naplóíró rendkívül őszinte, nem szépíti a dolgokat. A győztesnek hitt roham után, visszafelé jövet: „Ahogy elindultunk a vérmező tájról, / Hullott ránk az áldás az orosz oldalról. / Bújtunk az árkokba, a holttestek mellé...”. Jablanov faluban minden házból lőnek rájuk, a naplóíró kezében lévő golyószórót is szétlövik. Másnap visszavágnak, beássák magukat a faluban. Ő éppen figyelő egy padláson, amikor „Zúgva, bömbölve jött egy aknagránát”. Lerohan a futóárokba, s a házat, ahol volt, egy gránát „Mint szél a pelyhet, úgy szórta az széjjel”. Egy hétig csend volt. Egy járőrrel az oroszok kikémlelésére indul. Egy földalatti bunkerban váratlanul oroszokra lelnek, akik megijednek. A magyarok is meglepődnek, „De bátorságot nyertünk, amikor futottak”, vallja be őszintén a naplóíró. E vitéz tettért bronz medált kap. Átkelnek a Prut folyón, néptelen falun átmenve orosz tankokkal találkoznak: „Meghűlt a vér bennünk; mikor megláttuk őket” – írja. Visszafordulnak, de a néptelennek hitt falu minden házából lőnek rájuk: „Futkostunk lapulva a falu utcájában”. Mikor visszaértek a Pruthoz, „Hömpölygött a vize, mint a tenger haragjába, / Vitte el a lovat emberestől együtt”. Hátrálnak, újabbnál újabb védőállásokat építenek ki, de jönnek az oroszok, „Mormogták foguk közt a huri, huri! szavakat”. A támadás vége: „Elbújdostunk hátrébb, akit el nem fogtak”. Sikeres ellentámadás után leváltják őket, mert „... a zászlóaljunk hetven százaléka / Elmaradt közülünk a véres csatákba”. Innentől kezdve csak visszavonulnak, aztán már nem volt út semerre, megadják magukat. Az oroszok azt ígérik, néhány nap múlva kapnak papírt, mehetnek haza. Aztán leszedik róluk a jobb ruhákat. Hajtják őket, éhesek, egy faluban kéregetnek, mint a koldusok. Reggel „szólt a davaj lárma”, mennek Beregszászra, gyűjtőtáborba, majd tovább Szojvára, ahol „Korpaleves főtt reggelre és este vacsorára”, két hétig ezt ették. Tovább kelet felé, havas hegyek között, nyolc napig a szabadban aludtak. Éhség, szomjúság: „Mikor elérkeztünk locsos-pocsos tájra, / Négykézláb szürcsöltük fogunk között a vizet az útszéli sárba”. Sztaliszamburg falu: „Itt kaptunk főtt ételt takarmány répából”. Hideg, alvás istállóban. Vonatra zsúfolták őket. Éheznek, szomjaznak: „Ha eső esett kint és csepegett a plafon, / A szánkat tartottuk alá, hogy torkunk vizet kapjon”. Tetvek marják őket. A naplóíró betegnek jelentkezik, de megbánja, mert a halálvagonba kerül, ahol a beteg „Halálverejtékben, gyötrő kínok között, / Utolsó szavában egy korty vízért könyörgött”. A halottak ruhájával tüzeltek. Megérkeznek Kujbanckba: „... ott várt már egy kondér moslék”. Szőrtelenítés, tetűirtás, rögtönzött kórház, vaságy: „Úgy éreztem magam, mint a mennyországba”. A naplóíró tejbegrízt kap: „Olyan jólesett, mint az anyám teje” – írja, majd megjegyzi, hogy már közel állt a végelgyengüléshez. Gyógyszer nincs, a sűrűn forduló hullaszállítók egy kamrába dobálták a halottakat, ahol azok kővé fagytak. Hősünk flektífuszt kap, de felgyógyul. Egy lágerba viszik, ahol ruhát kap, olyan lyukasat „Hogy száz macska sem tudott volna benne egeret fogni”. Három nap vonattal, új láger, föld alatti bunkerban laknak. Kemény fapriccs, „állatias moslék”. Az erősebbeket munkára viszik egy faluba, csöves kukoricát hoznak be, a foglyok „Mint a malacok nálunk, úgy ropogtatták”. Majd olajpogácsát vittek be: „Azt meg úgy ették, mint az esküvői tortát”. Éhezés, didergés után eljött a tavasz: „... a bőröm a csonthoz volt száradva”. A naplóíró is dolgozni kezd: „Telt-múlt az idő az orosz fogságba, / Dolgoztunk minden nap pribékek szavára”. Aztán 1948-ban elindulnak haza, véget ér a parasztodüsszeia: „Végre beérkeztünk Karcag állomásra, / Rég nem látott édesanyám ölelő karjába”. A naplóíró megnősül, fia születik. Ennek a közlésével ér véget a napló, amiben azonban van egy durva cigarettapapír, rajta a cím: „Orosz cigaretta papír”. Alatta szöveg: „Hoztam egy mutatót messze orosz földről, / Oroszországnak a kellős közepéből, / Hogy megmutassam, milyen az orosz kultúra, / Hogy milyen nép lakik a paradicsomba”. Ő már tudta, de mutogatni aligha mutogatta, mert ezért a néhány sorért, a naplóról nem is beszélve, 1949-ben már kemény büntetés járt volna. Addigra a paradicsom, az a fajta, amit odakint látott, eljött hozzánk. A karcagi parasztember, S.L. mégis rendkívül őszintén írt, felesége mostanáig rejtegette naplóját. Ez a feltétlen igazmondás becses dokumentummá avatja ezt a naplót, s egyszer majd, egy igaz kép megrajzolásakor, talán ezt és a hozzá hasonló népi visszaemlékezéseket is előveszik történészek, hogy biztosat tudjunk egy korról, amelyről annyit hazudtak.

{fel}