Ugyan miről is beszélhetne Bod László egy ilyen nagy utazás után? Természetesen Karcagról.

(„Manapság már nem megy ritkaságszámba utazgatni szerte a világban, autót hozni kintről. De akkor ez még nem volt mindennapi, ezért beszéltem olyan sokat azokról az időkről. De ez az első kocsim nekem nagyon sokat segített a munkámban, jártam vele hazám tájait, leggyakrabban haza, Karcagra vitt az utam. A múltamba, a gyermekkoromba való visszatérés rengeteg érzelmi és művészeti gazdagodást jelentett. Rokonom már egy sem élt ott, de sokan éltek még a régi barátok, iskolatársak és szomszédok közül. Többször szállhattam meg a kedves öreg Láposi Imrénénél – már nem a Soós István utcában, hanem a lányánál élt a Füredi úton. Az utcai szobában lakott, régi bútorai, tárgyai között. A Magány című képemet róla festettem, 1969-ben állítottam ki a Csók István Galériában. Azóta egy amerikai műgyűjtő a falán őrzi Láposi néni melankolikus világát... Vendégeskedtem Dr. Sántha Józsefnél, Cs. Kovács tanító úrnál, aztán többször Dr. Lázár Szabolcsnál, amikor még nem költözött át Kisújszállásra. Laktam bérelt szobában családoknál, vagy kint a berekfürdői szállóban. Napközben pedig jártam a régi utcákat. A szélmalomnál – amit gyerekkorom óta áhítattal megbámulok – mindig megálltam, festettem, rajzoltam, még a szélmolnár Barna bácsit is. A temetőben sokat bóklásztam, kerestem az elhalt ismerősök fejfáit, barátkoztam a félszemű csősszel. Hosszú csavargásokat tettem a határban, a Zádor-hídnál, a Tilalmas tájékán. A gimnáziumba mindig betértem, beszélgettem az akkori diákokkal, a még ott tanító hajdani ismerősökkel, a nagytudású Varga József igazgató úrral. És szinte szertartásosan meglátogattam Kántor Sándor bácsit, aki diákkorom óta példakép volt, s aki megtisztelt azzal, hogy megtekintette 1969-ben a Csók Galériabeli kiállításomat, ünnepélyesen felajánlotta a tegeződést. Aztán következtek a karcagi kiállítások: Somogyi Árpád és Cs. Kovács Imre társaságában állítottam ki először a Kultúrpalotában.

A Kultúrpalota nekem sok emléket jelent. Már az építésekor csodájára jártunk. Emlékszem arra az ünnepélyes készülődésre, amivel szüleim várták a házavató estélyt. Apám írt egy ünnepi ódát, ami dicsérte a kunok kultúra-támogató buzgalmát, s amit Dr. Máthé Márta mondott el nagy tetszést aratva. Itt nyílt meg az új mozi, jó műsorai ablakot nyitottak a nagyvilágra, itt láttam az első hangosfilmet, jó felszerelésű színpadán játszottak tavaszonként Radó direktor úr társulatának kiváló színészei. Sokat ácsingóztunk a színészbejárónál, hogy autogrammot kérjünk kedvenc művészeinktől. Nekem nagyon imponált Bányász István, aki elbűvölő, szellemes karikatúrákat is rajzolt. Amikor odamerészkedtünk hozzá egy aláírásért, cinikusan ránkpirított: Minek kell ez nektek, talán seggtörlő papírnak? Később itt tangóztunk a diákbálokon rózsaszín ruhás, bocitérdű iskoláslányokkal. Aztán hosszú-hosszú, nagy változásokat hozó idő után itt vendégszerepeltettem az Állami Bábszínházat, s lestem a közönséget: hány hajdani ismerős ül a nézőtéren. Sok kedves arcot láttam, azt is, akiről gyerekkoromban az első ügyetlen kis portrét festettem, a hajdani szép és előkelő asszonyt, aki most deklasszálva és megalázva bújt meg a nézőtéren, s nem mert hozzám közelíteni, megszólítani. Hát ebben az épületben állítottam ki a képeimet a két karcagi származású szobrásszal. A kiállítás rendezése sok gonddal járt a két földim kicsinyes rivalizálása, érthetetlen féltékenykedése miatt. Végül mégis állt a kiállítás, a rendezésben nagy segítségemre volt egy szerény, barátságos és jóízlésű fiatalember, akit nagyon meg lehetett kedvelni. Megtudtam, hogy szobrásznak készül, a felvételi vizsgája előtt áll: Györfi Sándornak hívják...

Azokban az évtizedekben már gyakran jártam külföldön, kiállítani. Sok barátot szereztem, s ezek közül egyre többen látogattak el Magyarországra, s ha már itt jártak, vittem magammal őket a Tiszántúlra, hogy megismerjék és megszeressék hazámat. Többen közülük éppen a karcagi tájképeimet ismerve kérték, hogy lássák azt a vidéket, amelynek én olyan lelkes dicsérője voltam. Örömmel kalauzoltam őket, s közben kajánul figyeltem, hogy válnak rajongóivá szülőföldemnek, hogyan esnek ámulatba, amikor egy-egy nagyszerű – sokszor nagyonis egyszerű – földimmel ismertettem meg őket. Mert nemcsak a világcsoda Kántor műhelybe vittem őket, vagy a múzeumba, vagy a gimnázium kiváló angolságú igazgatójához, Varga Jóskához, hanem bejártuk a szépen művelt gabonaföldeket, a tanyákat, vagy parasztportákat is. Nem tudnám már felsorolni, hogy a világ hány országából jöttek, de tudom, hogy németek, hollandok, svájciak, amerikaiak járták velem e tájat. Emlékszem egy svájci fiatalemberre, akit Alexandernek hívtak, a karcagi látogatása után kijelentette, hogy őt inkább most már Sándornak szólítsuk, hisz Petőfi is Sándor volt... És amikor a hetven éves születésnapomra itt a Kultúrpalotában, a mai Dérynében nyílott a kiállításom, a hollandiai Breda városából befutott egy autóbusznyi társaság engemet megtisztelni, többségüknek otthonában ott függ a falon egy vagy több festményem.

1970-ben megszületett az első unokám, Marci, majd jött Dani és végül Borika. Őket is el kellett vinnem Karcagra, nemcsak azért, mert én szerettem volna nekik megmutatni, hogy honnan indultam, hanem mert ők is kívánkoztak oda. Ez az érdeklődésük pedig Fazekasnak is köszönhető. Már említettem, hogy egyik jóbarátom volt Fazekas Pista, első elemitől érettségiig egy osztályba jártunk. Csodáltam gazdag fantáziáját, meghökkentő történeteit, – némelyek szerint nagyokat füllentett. Egyszer Marci unokámnak mesélnem kellett gyerekkoromról, s a mese Fazekas egyik nehezen hihető történetéről szólt, s ezt oly meggyőzően meséltem el, hogy a feleségem is elhitte. Attól kezdve minden este kellett ilyen történetet mesélni, ahogy nőtt a két kisebb unokám, nekik is. Az elbeszélések hőse természetesen Fazekas volt, aki mindig meglepő ötletekkel jött elő, a másik személy persze én voltam, a hiszékeny és mindig aggodalmaskodó, a harmadik állandó szereplő pedig Fodor Frici, a vagány és apró gonoszságokra mindig kész fickó. És megjelentek az elbeszélésekben a gyerekkorom érdekes alakjai, így a cséplőgépes Tompa Lajos, az ezermester Orvos Nagy Gergely, a nagyon okos parasztgyerek Combos Gergely, a nagyerős Főző Lajos és Berecki bácsi, a fiakeres. Nem maradhatott ki a meséből a pofozkodó, diákgyötrő Tanár sem, akit rettegtünk és kinevettünk, meg bosszantottunk is. Amikor mondtam a meséimet, minden este más csattanós kis rögtönzött hazugságomat, én olyan nagyon karcagi kisfiúvá váltam, hogy régen elfelejtett emberek, utcák, házak, a vásárok, libaúsztatók bukkantak fel emlékezetemben. Néha felderengett bennem az a hangulat, ahogyan apám mesélt nekünk, hajdan, az ő margitai gyerekkoráról. Sokszor rajtakaptam magamat, hogy ugyanazzal a hangsúllyal, szófordulatokkal beszélek, mint ő. Az unokákba szüremlett át valami a dédapa világából.”).

Karcag mellett egy másik festői téma Velence. Bod Lászlóék a Velencei-tó mellett találtak egy romos kápolnamaradványt, amit megvettek, helyreállítottak, berendeztek, ma már ez a második otthonuk. Lehet ott lakni és festeni. Amikor a romot 1967-ben megtalálták, a Velencei-tó környéke még érintetlen természeti terület volt, ami azóta beépült ízléses és ízléstelen villákkal, nyaralókkal, s a tópart sem a régi már, mert kikotorták. („Ahol én vagyok, ott már a régi világ alig található meg. Azért a táj nem romlott meg: a domb megmaradt dombnak, a vízfelületen ma is szép fények játszanak.”).

Bod László sokat dolgozik. Előfordult, hogy időnként gusztusa támadt elvontabb képek alkotására, kompozíciókat festett valamilyen érzelmi hatásra, mondjuk, egy jó vers olvasása után, esetleg akkor, ha felkavarodtak benne háborús emlékei, s ez bizony sokszor megesett vele, főleg akkor, amikor már unokái voltak, akik kérdezték. („Nagyon érdekelte a gyerekeket ez a téma. Ilyenkor nekem is eszembe jutottak az elpusztult magyar katonák és a félhalott ország, s kompozíciós tervek alakultak ki bennem, amik aztán vagy megszülettek vagy nem, de vázlatban mindenképpen megmaradtak...

Máig is azt érzem, hogy Velencére a régi római istenek vezettek, akik itt a hajdani Pannoniában is ott lakoztak a polgárok kőházában, és akik, úgy érzem, még ma is valahogy ott lebegnek a vizek, a dombok, erdők közelében. És néha beleavatkoznak a mai halandók életébe is. Egy fülledt nyári délután autóztunk feleségemmel a Balatontól Pest felé, Pákozdon át, Sukoró alatt. Zsongott körülöttünk a táj, meleg sárgás és narancsos színek aranylottak a dús tengeriföldek, a kopasz dombok és az útmenti diófák fölött. Nem lepődtem volna meg, ha faunok vagy nimfák tűntek volna elő a nádasból, vagy Vénusz maga csalogatott volna be a sűrű bokrokba. Bacchus is ott lehetett talán a velencei öreg borospincék tájékán, mert épp bort mért ki az egyik gazda az arrajáróknak, mi is megálltunk egy demizsonnyi borért. Ekkor súghatta valamelyik faun, hogy itt kellene nyári hajlékot, alkotó házat keresni. Egy hét múlva vissza is tértünk, jártuk a hegyoldalakat valami présházfélét keresve, amit megvehetnénk. De nem találtunk. Aztán egy csúf esős hétvégén befordultunk a faluba, s ott megláttunk egy siralmas, kifosztott kápolna épületet. Az ajtó, az ablakok kitépve, a falak vakolat nélkül, a tető beroskadva. És a sáros udvarra bemerészkedve megláttuk az épület belsejét, leszakadt mennyezet, piszkos és rideg falak: a hajdani oltár, padok kilopva, ocsmány firkák a falakon. És emberi trágya a kövezeten. Az antik istenek közül itt csak Hermesnek, a tolvajok védőjének a jelenlétét lehetett érezni. Még szerencse, hogy a földből nem lopták ki a római kori cserép szarkofágokat, a holtak csontjait: ilyen maradványokat később rengeteget találtunk. Az épület ugyanis római kori fundamentumon áll, maga a falu is római település volt, még lovas császárszobrot is találtak pár évvel a mi látogatásunk előtt. Az épület Szent István korában lett keresztyén templomka, később még gótikus harangláb is épült mellé. A török időkben ez is lerontatott, a vastag templomfalak maradtak meg csupán, s amikor ezt a vidéket, mint ’terra-deserta’-t a Meszlenyi család kapta meg Bécstől, az ide hívott szláv, német és magyar jobbágyoknak ezekre a falakra építették a falu templomát 1712-ben, s csak száz év múlva épült fel egy nagyobb templom.

Két és fél évszázad minden viszontagságát átvészelte, csak a Rákosi-időkben a falu lumpeneinek sikerült kifosztani, meggyalázni, megrontani. Rengeteg áldozattal, munkával tettük használhatóvá az épületet, ahol nyáron lehet festeni – új témakör a velencei táj! –, sőt egy időben kiállításokat is rendeztünk sok jelentős festőnek, szobrásznak. Írók, művészek, tudósok, politikusok járnak ide mai napig is. És sok üdülő, külföldi érdeklődő tér be kíváncsian. Valaki a karcagi barátaim közül sajnálkozott azon, hogy miért nem a karcagi szélmalmot vettem pártfogásomba. Akkor még azt meg lehetett volna szerezni. Szíven ütött ez a gondolat, mert gyerekkorom óta vonz az a csodálatos épület, de már késő, nem aktuális. De minden évben meglátogatom a karcagi szélmalmot, örökös festői témám marad.”).

Mint a legtöbb alkotó ember, Bod László is állandó időzavarban volt, időhiánnyal küszködött. („Sokszor nem tudok elmélyülni kellően, mert más, határidős feladat köti le az időmet és az energiámat. Sok-sok ötlet, téma csak vázlatban marad meg, mivel nem tudom kibontani. És már nem is fogom tudni! Az az igazság, hogy szétfolyok egy kicsit. Egyben nem: a festői feladataimat mindig teljesítem. Ami célt kitűzök magam elé, esetleg amit mások tűznek elém határidővel, azt megvalósítom. Sokszor hullámhegyként tornyosulnak fölém az igények: sokfelé kérnek tőlem képet, kiállításokra, s vannak olyan országos tárlatok, amelyeken viszont én szeretnék jelen lenni a műveimmel, aztán jönnek a határidők, csak győzzem megjegyezni őket. S az sem mindegy, hogy mit adok ki a kezemből. Időnként erre a sokféle feladatra bejön egy fontosabb, például az, hogy avatják a Videoton új művelődési házát, s az én kiállításommal akarnak nyitni. Amikor erre kértek, félretettem minden más munkát, hogy felkészülhessek. Mert az igazgató Karcagról került oda... Az ember hiúságának persze jólesik ez az érdeklődés, bizonyos anyagi örömöket is jelenthet, de elveszi az időmet más, fontosabb művektől. Erre nagyon kell vigyázni! Addig, amíg az embernek van elég energiája és eleget tud tenni mindennek, rendben van, de most már takarékoskodni kell az erővel.”)

A festő megteremtette magának Velencét, félve óvta Karcagot, de ott volt neki témának az egész világ, s egy művésztelep is lehet inspiratív.

(„Nagyon szép és nagyon forró nyár volt 1973-ban, amikor a balmazújvárosi tanács meghívására résztvettem az ottani alkotótábor munkájában. A helybeliek mindent megtettek, hogy néhány kedves kollégámmal együtt jól érezzük magunkat, megismerjük a községet és lakóit, barangolhassunk a határban. Én nagyon hasznosnak tartottam az ilyen alkalmakat, s igyekeztem minél több emberi és festői élményt szerezni, s ebben a községben igazán sok ilyen adódott. Járhattam a Veres Péter által megírt Gyepsoron, meglátogattam az ő hajdani házát. Emlékszobájába megilletődve léptem be.

Balmazújváros lakosai készíttettek egy Veres Péter szobrot. Összeadták a pénzt, s várták a mű megérkezését. A szobrot Somogyi Árpád mintázta meg. Az író alakja egy széken ül. De hogyan érkezett Újvárosba? Úgy mesélik, hogy egy nap a kocsma előtt parkolt egy teherautó. A platón volt egy szobor, a feje, válla kilátszott az oldaldeszkák fölött. A szállítók kötelekkel rögzítették a szobrot, úgy, hogy a nyaki részen vetették át azokat, s úgy pányvázták ki. A járókelők kíváncsian nézegették a teherautót, de egyszer csak felkiált valaki: Hát ez a mi Péterünk! Összecsődültek az emberek, berohantak a kocsmába a szállító emberekhez, kis híján meglincselték őket azért, mert nem takarták le a szobrot, s ily megalázó módon fuvarozták át a fél országon. Így, kötéllel a nyakán, világcsúfjára!…

Étkezni egy vendéglőbe jártunk, ahol esténként csodálatosan szép parasztokat, pusztai embereket lehetett rajzolni, velük elbeszélgetni, hűsítő fröccsök iszogatása közben. Csak egy hetyke, fontoskodó rendőrke zavarta életünket, aki ilyen-olyan okkal belénk kötött az utcán. Az egyik este is ott ültünk a vendéglőben, vacsora mellett beszélgettünk aznapi végzett munkánkról, békésen hallgattuk a cigányzenekar muzsikáját. A prímás mögött ült a kisfia, aki akkor jött haza valamelyik külföldi zeneversenyről, ahol jelentős díjat nyert. Mindenki szeretettel és elismeréssel nézett a gyerekre. De egyszer csak előtántorgott az egyik asztal mellől egy részeg, drabális alak, s követelte, hogy a gyerek játsszon neki. A prímás barátságosan le akarta beszélni a vendéget erről a kívánságáról. De az nem tágított, majd nekitámadt a gyereknek. Azt az anyja hamar maga mellé rántotta, a testével védte. A prímás a hegedűhöz szokott gyenge kezét ökölbe szorítva hadonászott a támadó orra előtt. Egy szék felborult, aztán egy asztal. Kitört a verekedés. De hamarosan berohantak a rendőrök, elől a mi kis mitugrászunk. Olyan nagy pofont kapott valakitől, hogy a sapkája a mi asztalunkra repült, mi meg vigyorogva adtuk oda neki. A rend hamar helyreállt. A következő napokban elkerült bennünket a kis rendőr…

Egy tikkasztó meleg délután látom, hogy egy finn rendszámú Volvo áll a presszó előtt. No, hadd lássam, mi szél hozott ide onnan látogatókat. Bemegyek a presszóba, ahol két finn fiú és két finn leány ül egy erősen kapatos helybeli fiatalember asztalánál, kézzel-lábbal magyarázva akarnak valamit megértetni vele. Az nem ért semmit, csak issza a külföldiek által rendelt töményet. Később tudtam meg, hogy a helyi focicsapat tagja, az aznapi meccs előtt ült be a helyiségbe. Ezek a jómódú ifjak Suomiból jöttek a szocializmussal ismerkedni. Azidőtájt divat volt a gazdag sznob ifjaknak baloldaliaskodni. Vállaltam, hogy mutatok nekik valamit a mi életünkből. A Volvóba ülve jártam velük egyet a határban, voltunk egy juhásztanyán. Visszafelé a község elején megálltak a vályogvető gödröknél. A cigánytelepen. Ezzel a teleppel az újvárosiak nem nagyon dicsekedhettek. Én jól ismertem, mert előzőleg többször jártam ott is, barátkoztam az emberekkel, még az indiai eredetükről is beszéltem nekik. De most, hogy hirtelen én is a külföldiek szemével kezdtem látni a valóságot, kicsit megrendültem. A jómódú fiatalok szótlanul visszaültek a drága kocsiba – ami kiáltó ellentétként porzott ki a putrik közül! –, még eljöttek velem a helybeli tanárékhoz finom rántottcsirke vacsorára, ahol immel-ámmal piszkálták az ételt, aztán elrobogtak valami szebb szocialista környezetet keresni...

Egy hét múlva én is elutaztam ebből a világból egy merőben más világba, Svájcba. Meghívást kaptam Svájcból, Alexander Zinsli tanító úrtól, aki a graubündeni Safienvölgyben lakott, egy tucatnyi szétszórtan épült házból álló településen. A völgy szót úgy kell érteni, hogy a nagyon magas hegyek között irdatlan szakadékszerű mélységben zúgott a patak, az Elő-Rajna felé áramolva, a helység meg fent volt a hegyek oldalán. A völgyet lezáró magas, sziklás hegyek túlsó oldala már Olaszországra néz. Itt nem lehetett napnyugtát látni, mert a nap már délután a hegyek mögé bújt, megvilágítva a nyugatra néző havasok oldalát, csodálatos színjátékot varázsolva a völgyben lakók fölé. Csend, nyugalom, kristálytiszta levegő! Eszményi hely meditálásra, s főleg azon festőknek, akik szeretik a hegyi tájakat megörökíteni. Zinsli bácsi feleségem távoli rokona. Még a múlt század hatvanas éveiben egy safieni fiatalember, Philipp Zinsli cukrászlegény indult el innen szerencsét próbálni egyenesen Magyarországba, ahol akkor még csábító lehetőségek várták a bevándorlókat. A mesés felvidéki királyi városban, Bártfán telepedett meg, jómódú cukrász lett, (s bár vándorlevele csak öt évre szólt) ott maradt, családot alapított, derék polgára lett hazánknak. Az ő dédunokája az én feleségem. A Svájcban maradt rokonok tartották a kapcsolatot a magyarországiakkal, így velünk is. Leglelkesebben Alexander ápolta ezt a távoli és elég népes rokonságot. Az övé volt a Zinsli család ősi háza, amely ott áll szerényen egy nagy szakadék közelében, Safien-Bächben. Valóságos helytörténeti múzeum. És a falon ott vannak a rokonok fényképei, szíven ütött, amikor a lányom képét is megláttam a többi közt. Mellé tettem az első unokám képét is, hogy teljes legyen a ’családfa’.

Chur városából indultam fel hozzájuk, nem tudtam, mi vár rám és öreg Polski Fiatomra útközben. A szikla oldalába vágott, keskeny és hajtűkanyarokkal megnyomorított úton mentem, jobbra meredek sziklafal felfelé, balra meg lefelé a patak iszonyú mély völgyébe ’zuhant’ és riogatott, nem mertem lenézni. A mélység veszélye! Azt reméltem, hogy nem jön szembe velem semmi jármű, sem tehén. De jött, óriási szálfákkal megrakott teherautó, meg csellengő tehenek...

Amikor kiszálltam a rokoni háznál, azon gondolkodtam, hogyan lehetne valami helikoptert szerezni, ami majd levisz innen, mert én ezt az utat még egyszer nem fogom megreszkírozni. De mégis megtettem, többször is. Nagy érdeklődéssel jártam fent a tájat, rajzoltam és festettem, és egyre inkább rájöttem, hogy én mégis csak alföldi festő vagyok... Alexander jött velem csavargásaimban, megismertetett a helybeli paraszt családokkal, barátságosan fogadtak, mert rokonnak tartottak. Turistáknak nem köszöntek, engem megkínáltak itt-ott erjesztett savóval. Hamar elterjedt a híre annak, hogy egy idegen festő járja a tájat, rajzolja-festi a természetes palával fedett rusztikus faházakat, az ősi templomot a temetőkert közepén, meg a szénát hordó nehéz életű ittenieket. Egyik nap egy kedves, riadt tekintetű paraszt asszonyka keresett meg a tanító úrék házában, s kérte, hogy fessem meg az arcképét. Ünnepi öltözetben, vagyis népviseletben jött: fekete mellényke, fehér fodros blúz, gyöngysor a nyakában. No, igazán kedves jelenség volt. Pár napig járt modellt ülni, s közben apránként kipanaszolta, hogy boldogtalan, elvágyik innen valahová messze ebből a kemény, rusztikus világból. Érdekes, a festő az arcvonásait figyeli, de a lélek előbújik a látható formák, színek mögül, őszintén kitárulkozik. Mint a jó orvosnál a panaszos... Vigasztaltam, dicsértem külsejét. A portré elkészült. Egy jó esztendővel később jött a hír, hogy az asszony meghalt. Megölte magát. A festményt hagyta a gyermekeire.

Voltam egy idős festőnél – ő még feljebbi hegyoldalban lakott –, mogorva kis hegyi manónak néztem, de nagy lelkesedéssel mutatta jó absztrakt kompozícióit. Érdekes volt egy Unger nevű családnál tett látogatásom: ezek még magasabb helyen laktak, érkezésemkor éppen egy szarvast trancsíroztak a ház előtt nagy asztalokon, jó gabonapálinkát iszogatva közben, mint nálunk disznótorban szokás. Állítólag őseik hajdan hazámba mentek szerencsét próbálni, s visszatérve nevezték el őket ’magyarnak’ az ’a’ magánhangzót ’e’-re változtatva.

Rokonaim elvittek a mi völgyünkkel párhuzamos Hinterrhein völgyébe, hogy lássam a híres-hírhedt Via Malát, a kegyetlen szakadékot, ahol évezredek óta járnak vakmerő utasok az Itália felé vezető úton. Sokan nem jutottak át, s egy magamfajta alföldinek iszonytató volt letekinteni a keskeny hídról – az emberi akarat, lelemény, bátorság alkotásáról – a mély szurdokba. A szűk sziklanyílásban vadul, félelmetes zúgással ömlik, zúdul le a víz, az itt-ott besugárzó napfény által megvilágítva. Gyönyörű színek! A nagy W. Turner jutott eszembe, aki csaknem kétszáz évvel ezelőtt rácsodálkozott a svájci sziklavilágra, utolérhetetlen, romantikus alkotásaiban örökítette meg élményeit. A völgyben feljebb haladva a San Bernardino-szoros felé, még betértem a híres Zillis-i templomba, hogy lássam az 1130-ban készült kazettás famennyezet festményeit. Százötven kazetta román-stílben bibliai jelenetekkel telefestve! Néhány kazettán kétfarkú sellő, kígyó, pelikán is látható. Mintha a keletmagyarországi kis kálvinista templomok festett mennyezetképeit látnám, amiket hajdani asztalosmesterek pingáltak! Hogy vándorolt el ez a képi világ oda mihozzánk? Vándor mesterlegények hozták magukkal?...

Innen mentem át Itáliába két hétre. Visszatérve már hóborította házakat, kaszálókat találtam. A mély völgyben, a sziklafalak között nagy csapatokban fecskék repültek Itália felé. A havasi legelőkről lefelé vonultak a tehenek nagy kolompolással, felvirágozva. A hajtók is virágos kalapban. Az ablakomból ráláttam az útra, a havas fehér tájban a sok-sok veres állat csodálatos színélményt jelentett. Búcsúztam a kedves tájtól és lakóitól. Alexander beült a kocsimba, hogy velem beutazza Svájcot. Óvatosan vezettem a frissen esett hóval belepett hegyi úton lefelé. Már túl voltunk néhány félelmetes kanyaron, amikor az út közepén egy asszony megállított bennünket. Forduljunk vissza, most telefonált neki Alexander felesége, mert feledékeny öreg férje otthon felejtette minden iratát, pénztárcáját. Mit volt tennem, megfordultam. A sziklafalban volt egy méternyi széles kivájt mélyedés, az megkönnyítette a fordulás keserves manőverét, Alexander az út szakadék felé eső szélére állva vigyázta, hogy a rükvercnél a hátsó kerekem ne csússzon le. Köveket vert le a kerék a mélybe, hallottam, ahogy zuhannak, pattognak lefelé, fákhoz, sziklákhoz csapódva. Felmentünk, a briftasnival újra leindultunk, meg sem álltunk az ország másik csücskéig, Genfig. Ott persze megnéztem a reformáció emlékművet, rajta Bocskai alakját és domborművét. Amíg francia nyelvterületen voltunk, Alexander meg nem mukkant franciául, nekem kellett beszélnem azzal a kevés francia szóval, ami eszembe jutott, nagy keservesen. Visszafelé Bernben voltunk a parlamentjükben, csak belépőjegyet kellett váltani. Semmi igazoltatás vagy engedélykérés. Egy galériában éppen egy Paul Klee gyűjteményes kiállítás volt, hosszan elidőztem benne. Alexandernak ugyan nem tetszett Klee művészete, s mint jó tanító, aki holtig tanul, faggatott: miért fest érthetetlen képeket az, aki ifjú korában még ’normális’ módon ábrázolt? ... De belenyugodott, hogy értékes svájci művész ez a Klee, – ha még én mint keleti, külföldi is tisztelem, ismerem. Baselben egy özvegy református papnénál szálltunk meg. Az idős hölgy kedvesen mondja, hogy ő azelőtt soha még magyarokkal nem találkozott, de a múlt héten nála szállt meg egy magyar lelkész, aki Jugoszláviából jött valami kongresszusra, az is László, és Boda, vagy Bódi a családi neve. Most meg én is nála lakom, második magyarként. Milyen furcsa! Kezembe adott egy szép könyvet, a bázeli katedrálisról szólt. A bevezető szöveg valahogy így szólt: ’...és amikor a kalandozó magyarok másodjára is felgyújtották a templomot...’ No, mondom neki nem túl büszkén, néhány magyar már járt erre mi előttünk is, örök emléket hagyva maga után…

Szegény Alexander, aki otthon a hegyekben zergeként járt kövek, hepehupák között, itt a sima parketten úgy elesett, hogy orvost kellett hívni. Jött egy molett kis doktornő, megvizsgálta, közben kérdezgette, nyugtatgatta ’schwitzerdütsch’ nyelven... és tegezve, mintha ő is családtag lenne. Csont nem tört, de nem tudott lábra állni. Kocsiba ültettük, kapott egy úti bilit, hogy ne kelljen szükség esetén kikászálódnia, s vittem Churba, a kórházba. Ott elbúcsúztam tőle és Svájctól, indultam haza.”).

Az első hónap végén azonban még átruccant vagy tíz napra Olaszországba. Akkor járt ott először. Gyorsan beutazott mindent, amit fontosnak gondolt és elérhető volt. Firenze, Velence, Milánó és más helységek után egészen Rómáig jutott. Nápoly irányába már nem volt tanácsos menni, mert éppen akkor egy kolerajárvány dúlt dél felé. („Nagyon kellemes első benyomásokat szereztem Itáliáról. Engem nem csaptak be az olaszok, sőt mindig nagyon barátságosak voltak. Nagyon jó emberi kapcsolataim alakultak ki, jóllehet nem tudok olaszul. Az utcai csavargóktól kezdve egészen az értelmiségi emberekig mindenkivel megtaláltam a hangot. A Svájcból Milánóba menő vonaton találkoztam az első olasszal. Hamar beszédbe elegyedtünk, kérdezgetett hazámról, úti célomról. Volt nálam egy kecskeméti barackos kis flaskó, megiszogattuk. Nagyon tetszett neki a cimkén lévő piros-fehér-zöld csík, az ő nemzeti színük is ilyen, ugye, csak fordítva. A milánói pályaudvar előtt parkolt a kocsija, beültetett és elvitt egy jó, olcsó szállóba, kialkudott számomra egy kis árengedményt, meghívott egy makaróni vacsorára, aztán elköszönt.

Hát első itáliai élménynek nagyon biztató volt ez a találkozás, reméltem, kellemes benyomásokat szerzek a következő napokban is. Nem csalódtam. A látnivalókban sem. Valóságban látni azokat a műemlékeket, műveket, amiket addig csak könyvekből, reprodukciókból ismertem! A valóság persze sokkal megkapóbb, felemelőbb. Egy idő múlva azonban már kifárad az agy, alig tud újabb élményeket befogadni, és az ember kezdi magát nagyon kicsinek érezni. Amit itt pár ezer év kultúrája teremtett, abból többet nem tudok felszívni, mint amennyit egy átlag turista is képes. Csak azt reméltem, hogy lesz még módom visszatérni Itáliába. Lett, nem hiába dobtam pénzt a Trevi-kút vizébe. A hiedelem szerint ez azt jelenti: visszajön ide az ember.

Másodjára 1976-ban jártam Svájcban. – Akkor Schaffhausenben egy kis galériában (Galerie Riet) állítottam ki pár évvel azelőtt készült svájci ihletésű képeimet, – és persze néhány alföldi témájút is, csupán kontrasztként. Nem fogom soha elfelejteni azt az utamat: minden előírást, formaságot betartva indultam Pestről. A határon a barátságos vámosok hamar tovább engednek, fütyörészve hajtok át a senki földjén az osztrák vámhivatalig. Hogy majd itt pár perces megállás után már előttem a széles nagy világ, Ausztria és Svájc és ... És akkor a sunyi képű osztrák vámos, elkezelvén az útlevelemet, megnézte a szabályos kiviteli papírjaimat, azt mondta, nem vallottam be, hogy ’árut’ szállítok! Elkobozza a képeimet. Pakoljak ki a vámhivatal tornácára, mindent!

Megalázó helyzet volt. A képeim a falhoz támasztva szomorkodtak, tépett csomagolópapírban, egyik-másik keret nélkül. Nagyon kiábrándító látvány! Ráadásul melléjük pakoltak egy lengyel házaspár által csempészett műszakicikk rakományt, – hihetetlen, mennyit bányásztak elő abból a kis Polskiból! – de az valóban csempészholmi volt.

Meg kellett várni, amíg Bécsből egy főnök ideutazik, hogy az tovább intézkedjen. Addig faggattak az irodában. Én akkor nagyon nem szerettem az osztrákokat. Az egyik írnok, vánnyadt kis szemüveges ’beamter’ sunyin odamondja, hogy ilyen alattomosak a kommunista utasok. – Szelíden hívtam fel a figyelmét arra, hogy nem mindenki kommunista, aki ’odaátról’ jön, – látja maga ugye kapitalizmusban él, mégsem kapitalista, mert ha az lenne, nem itt göthösködne (– ezt nem így mondtam) mások kofferjaiban turkálva...

Végre megjött Bécsből egy csokornyakkendős, első kérdése az volt, hogy én vagyok-e az alkotója a képeknek. Igen? Hát akkor az a buzgó vámos, a Herr Finke (– a nevét megjegyeztem –) miért akadékoskodott velem? Én mehetek tovább, a Herr Finke pedig segítsen nekem visszapakolni mindent, – na jó, mellesleg nyomjon egy vámpecsétet minden kép hátára.

Az eső eleredt, kezdett sötétedni, ám az én kedvem visszatért. A vámost azért egy kicsit meg akartam büntetni. Ahogy tüsténkedett mellettem, nagy szelíden kezdtem kérdezgetni családja felől. Gyerek van? Igen, kettő is. – Unoka van? Még nincs, nagyon várják, hogy legyen. – Hát csak azért kérdezem, mert tudja, nekem van egy olyan unokám, aki engem nagyon-nagyon szeret. És én ennek el fogom mondani, hogy ötvenhat éves tisztes nagyapját a határon egy nímand ilyen kellemetlen helyzetbe hozta,... hát ez a fiú magát úgy fogja utálni, de úgy... Sajnálom, – motyogta, – hát ugye a szolgálat...

Sietnem kellett, hogy idejében Schaffhausenbe érjek. Egész éjjel autóztam. És láttam, valahol Innsbruck táján, hogy dereng elő a vak sötétből az égbenyúló hegyek taréja, ahogy a nap kezdi az első halvány fényeit ráteríteni. Aztán lassan világos lett a táj, napsütéses. A természet nagyon tisztességes tud lenni... És a svájci vámos is, aki fáradt arcomat látva forró kávéval kínált, és azt mondta: jó reggelt! Isten hozta Svájcba!”).

Bod László 1980-ban eljutott Indiába. A hatvan évesen kapott ösztöndíj elnyerésében nagyon sokat nyomott a latban, hogy tud angolul. A magyar-indiai kulturális kapcsolatok keretén belül szerveződött az út, a magyar festő tulajdonképpen az állam vendége volt. Találkozott Indiában művészekkel, rajzpedagógusokkal, indiai táncossal, pappal, és még sokféle emberrel, egyebek között a cigányság főtitkárával is. A nemzetközi cigányszervezet központja Pandzsábban van, próbálnak valamit tenni a világba Pandzsábból kirajzott cigányságnak a védelmében, s igyekeznek a lehetőségeiket, esélyeiket javítani könyvekkel, folyóiratokkal, más kiadványokkal. A világ minden részén, különböző városokban tartják konferenciáikat, s ezeken a magyarországi cigányság képviselői is részt vesznek. („Az indiai kultúrával való találkozás nagyon izgalmas volt. Erről annyit hallott az ember, mégsem tud róla szinte semmit. Szembesülni azokkal az épületekkel, szobrokkal, miniatúrákkal! Elutazás előtt, hónapokon át, újra átnéztem az indiai művészetről szóló könyveimet, olvasgattam Baktay Ervin műveit, összeállítottam egy útitervet, ami a legfontosabb alkotások, műemlékek, templomok megtekintését segítené. Persze, hogy mi a ’legfontosabb’, azt botorság kijelenteni: ott minden művészeti alkotás fontos, és sajnos, egy hónapnyi ottlét alatt az ember csak egy piciny töredékét láthatta annak, amit az ezredévek ott felhalmoztak, s reánk hagytak. Az óceánt sem ismeri meg az, aki megmártózik a tengerparton a vízben, lebukik nyitott szemmel, lát egy-két medúzát, remeterákot, halat, belelép egy tengeri sün tüskéjébe... Én ennél többet akartam meglelni az indiai művészet óceánjából, no meg az indiaiak életéből, mert az is nagyon érdekel!

Az ’ezer arcú India’ egyik arcát mindjárt az első napokban láthattam, a nemzeti függetlenségük ünnepnapján meghívottként ültem a tribünön és gyönyörködtem a katonai parádéban. Micsoda színes látvány! Mi itt Európában az ilyen felvonulásoknál megszoktuk a keki egyenruhába bújtatott, merev mozdulatú és arcú katonákat, a csizmacsattogtató merev lépést, s az ember sajnálta a sok fiatal fiút, arra gondolva, hogy mennyi kínkeserves órát, napot kellett elszenvedniük, ami alatt beléjük verték a díszlépés merev fegyelmét. Itt meg végeláthatatlanul vonultak a lovasok, az egyik csapat fekete, a másik fehér, a következő pej lovakon, aztán a tevés katonák jöttek. Majd a harci elefántok vonultak előttünk. A katonák egységenként más-más színű uniformisban, turbánban, délcegen és igen szép, férfias arccal. Csodálatos színek ragyogtak a januárvégi nyárias meleg napfényben. Az állatok is díszesek, az elefántok ünnepi arany-fehér-piros színnel festett homlokkal, színes háti takarókkal. Színek, színek! És minden méltóságteljes, és erőt sugárzó, és nagyon emberi. Vonultak persze harci gépek, rakétahordozók is. Nyitott kocsiban elhajtott a tribün előtt az államelnök, Indira Gandhi asszony is, mellette vendégként a francia elnök, Giscard ’d Estaing. És a nép nagy örömére a világnagyság: Muhammed Ali, aki később népgyűléseken nagy kirohanásokkal fenyegette az Afganisztán ellen harcoló szovjeteket, mint hite ellenségeit... A mindennapok Indiájának persze más arcát is láttam. Szerencsére a hivatalos programom is úgy alakult, hogy napközben jártam a műemlékeket, múzeumokat a mellém rendelt vezetővel, aztán amikor az visszavitt a szállodámba, onnan ’kiszöktem’ az utcára, az emberek közé és barátkoztam velük. Nagyon tanulságos volt. Szeretetre méltó emberekkel találkoztam és talán többet is tanultam tőlük, mint az igazán lelkes és nagytudású vezetőktől. A szállodák minden városban, távol a város utcáitól, gyönyörű parkok közepén álltak. Virágok, szökőkutak, kies sétányok és nyugalom! A szigorúan őrzött kapukon kívül azonban nyüzsgött az élet, és én kíváncsi voltam arra az életre. Ahogy kiléptem a kapun, kezemben a vázlatkönyvvel, megrohantak a kéregetők, felnőttek és gyerekek. De amikor elkezdtem rajzolni, abbamaradt a kunyerálás és nagy figyelemmel nézték a rajzolást. Már nem fehérarcú idegen voltam számukra, hanem egy ember a többiek közül, aki valami érdekeset alkot. Szemük láttára alakulnak a vonalakból az arcok, alakok. Elismeréssel buzdítottak, hogy újabb és újabb vázlatot csináljak, nagyokat derültek, ha felismerték a papíron a ’modellemet’. Kínálgattak cigarettával, pattogatott kukoricával. Az egyik teaárus, akinek a négy biciklikerékre eszkábált ’kimérését’ lefirkantottam, küldött a fiával egy csésze teát, hálából, hogy megtiszteltem rajzommal az ő ’stand’-ját is. Az egyik városban rajzolgatva látom, hogy közeledik felém egy mutatványos, kezében kis kétfenekű dobot rázva, hosszú láncon egy kis majmot vezetve. A majom groteszk kis produkciót mutatott be, komikusan felöltöztetve, nem véletlenül, európaias ruhában. Lerajzoltam őket, de előre mondtam: baksist ne kérjen. Ám ő követelni kezdett, mire a körém gyűlt emberek lehurrogták: Inkább te fizess a művésznek, amiért megörökített!...

A legkedvesebb vezetőm Chandigarhban és környékén kalauzolgatott. Összebarátkoztunk azalatt a pár nap alatt, amit arra fordított, hogy megmutassa a helybeli egyetem Corbusier által tervezett modern épületét, a híres rózsakertet, elvitt egy falusi szentélybe, ahol egyik rokona volt a papnő. A szentély udvarán, egy irdatlan vastag törzsű öreg bodhafa alatt ült a papnő. Mellette nagy lánya éppen hajmosás után szárítgatta hosszú fekete fürtjeit. Falusi idill. Nem messze Mansa Devi istennő bálványa ül a szentélyben, s könyörgő, tisztelgő jámborak járulnak eléje apró ajándékokkal. Kövön sütött csapatival kínálnak. Az udvar sarkában eldobva egy kis szoborfélét láttam meg, – örökké vizslatott a szemem, hátha találnék valami értékes kis hazahozni-valót, – egy kultikus faragványt, a férfi-nő egységét szimbolizáló darabot. Kicsit sérült volt. Nekem adták, én kincsként ma is őrzöm. Összeismertetett egy kiváló gyárossal, aki a világ cigányszervezetének egyik fontos vezetője. Mr. Rishi – a vezetőm – egyébként nyelvész professzor, aki nagyon szívén viseli a világ minden tájára szétszóródott cigányság ügyét, hiszen innen rajzott ki hajdan ez a nép. Folyóiratot szerkeszt a roma nyelvű irodalom, szociológia szolgálatára, ebben magyarországi szerzők is gyakran publikálnak. Sokat mókáztunk vele azzal, hogy beszélgetésünk során használtam azokat a cigány szavakat, amiket még Karcagon ismertem meg.

Műteremlátogatásra vittek a nagytekintélyű pandzsábi festőhöz, az idős mesterhez, akinek nagy háza, óriási műterme és műhelye volt, udvarán sürgölődtek segédei és a szolgák. Az idős mester megkapó jelenség volt: délceg, magastermetű, tiszteletet parancsoló dús fehér szakáll, nagy fehér turbán és patyolatfehér, szépen redőzött öltözet. A népe tragikus történelmét, a mogul hódítók kegyetlenségeit, a hitvallók kínzatásait festette meg, nagyméretű portrékat alkotott történelmi nagyjaikról. Alkotásait látva én megindultan mondtam neki és vendégeinek, hogy a mi történelmünk is számtalan tragédiával, dicső és szégyenteli eseménnyel nyújthatna témát festőinknek. Mostanában olyan sokan hamisítják, átírják hazánk történelmét, mint Phaedrus farkasa a bárány nemzetség múltját. Ő buzdított, hogy a mi kis népünk is megérdemelné a históriája megfestését, lám ők a sok száz milliós országban, nem régóta függetlenként, fontosnak tartják ezt is.

Madraszban egy fiatal, nagyon művelt ifjút adtak mellém vezetőnek, tőle sokat tanultam a különböző indiai vallások lényegéről. Ő maga nagyon vallásos volt, minden reggel szent hamuval megjelölt homlokkal és rengeteg pattanással jött értem szállásomra. Házasodni akart, de még kereste családja a hitük szerinti módon a leendő, neki teremtett arát. (Egy év múlva küldte boldogan az esküvői meghívóját pesti címemre. Kár, hogy nem mehettem el, nagy élményt jelentett volna egy ottani esküvő!) Madraszba nemcsak azért utaztam, hogy lássam a környéken lévő műalkotásokat, hanem reméltem, hogy találkozhatok régi tamil ismerősökkel, akikkel gyerekkoromban ismerkedtem meg, Karcagon. Amikor a karcagi cserkészek 1933-ban a gödöllői jamboreen voltak, összebarátkoztak két hindu fiúval. A két testvért Bandi bátyám és Gombos Imre meghívta Karcagra. Nagy esemény volt a városunkban a két fiú megjelenése. Alig győztek a sok meghívásnak eleget tenni – sok lányos házhoz kellett elkísérgetni őket. A fiatalabb, Chity nagyon szép arcú volt, mint egy ’hindu herceg’ – így emlegették. Peddy, az idősebb, ragyás arcú, csúnyácska ifjú volt. Őt gyakran rámbízták, amíg az öccse valamelyik szép karcagi lánynál udvarolt és ette a paprikás csirkét. Én szótárral a kezemben kalauzolgattam Peddyt a városban, megmutatva minden nevezetességet. A szélmalmok nagyon tetszettek neki. Volt nekünk akkor egy hatalmas kakasunk, amit talált kiscsirkeként dédelgetve neveltünk fel, olyan kezes és okos volt, mint egy kutya. Vállunkra ültetve sétálgattunk vele a Sántha utcában. A húgom azt a bumfordi nevet adta neki, hogy Kóli-madár. Peddynek ez is nagyon tetszett, s mondta, hogy milyen véletlen: náluk telugu nyelven kóldi azt jelenti, hogy madár. No, nyelvészek!...

A madraszi telefonkönyvben meg is találtam családi nevüket. A kísérőmet kértem, érdeklődjön utána: vajon megvan-e ez a két fiú – 47 évvel idősebb állapotban –, de sajnos, nem lelt rájuk. Elmaradt egy nosztalgikus találkozás! Delhiből repülővel mentem Jaipurba, Bombaybe, meg a többi nagyvárosba, szép utak voltak ezek: felülről látni Indiát, a folyókat, a dzsungelt. Csupán Agrába utaztam autóval a fővárosból. Egy szikh sofőrre bíztak, akit már jól ismertem, mert Delhiben mindig ő vitt a különböző helyszínekre. Ő hozott-vitt a repülőtérre. Kedves, segítőkész ember volt. Lelkére kötötték főnökei, hogy sötétedés előtt térjen vissza velem az országútról, ami biztos, biztos. Agra felé haladva egy gumidefekt miatt jó egy órát kellett vesztegelnünk egy faluban, így hát késve értünk a csupamárvány Agra-i szállodához, ahol ebédre várt a helyi bizottság, igen előkelően öltözött urak társasága. Fáradtan, tikkadtan érkeztünk. Az urak nagy udvariassággal kérdezték, milyen üdítőt hozassanak a pincérrel. Két jó erős kávét, mondtam, egyet nekem, egyet a sofőrnek. Kicsit feszengtek, amikor a ’pária’ sofőrrel együtt kávéztunk az aranyozott lábú asztalnál. Ők nem kávéztak velünk... Ebédeléshez sem lett volna elég az idő, meg kellett nézni a Tádzs Mahált, no meg az egyik nagy ékszerboltot, ahová a helyi idegenvezető elcipelt, mintha gazdag turista lettem volna. Hiába fáradozott, nem sokat vásároltam, én utánam nem sok részesedést kaphatott a boltostól. Pedig a boltos rám akart sózni mindenféle drága aranyat, drágakövet. Mondom neki, hogy nincs annyi pénzem, én szocialista-turista vagyok. – Ad ő nekem hitelt, csak a követségem vállaljon garanciát. Így szokták ezt a mi katonai, meg egyéb küldöttségeink is csinálni... Ékszer nélkül tértem haza.

Az ebéd helyett útravalóul becsomagoltak egy sült csirkét, almát és a kötelező forralt vizet. Csak nekem. A sofőrnek semmit. Így aztán hazafelé autózva szépen ketté osztottam az elemózsiát, és megeszegettük. Két éhes és fáradt ember, osztálykülönbség nélkül…

Tanulmányutam utolsó, nagyon sok élményt nyújtó állomása Benáresz volt, amit a hinduk Vararaszinak neveznek, szent városuk ősidők óta, tele csodás látnivalókkal. Sok jó művész él itt is, néhány műterembe ellátogattam az ottani kísérőmmel, aki készséges, kedves fiatalember volt, csak folyton rágta a béthelt és hegyeseket köpött tőle, ronda piros színűt. Egy kora reggel beültetett egy nagy ladikba, ami lassan úszott a Gangeszen, a part mellett, s láthattam zarándokok, hívők ezreit, akik e szent folyóhoz mentek a lépcsős sikátorokon le, hogy megmártózzanak annak megtisztító vizében. Felejthetetlen élmény! Ma is hallom a zsongást, a hangszóróból áramló szent szövegek monoton hangját, és felidéződik a sokféle füst illata. A csónak elhaladt a máglyák mellett: az egyiken épp hamvasztottak egy holtat, komor arccal ültek mellette a gyászoló vének. Pirosas lepelbe burkolt tetem a lépcső legalsó fokán, félig a folyó vizébe helyezve várt a máglyára. És néhány méterrel arrébb egy apa és kisfia áll a folyóban, tenyerével öntözi magára a vizet, és iszik belőle... Kiszálltam a csónakból, az emberek sokasága és csellengő bivalyok között mentem fel a lépcsőkön. Egy nagy ütést éreztem a hátamon. Megfordultam: egy hamvasztásra vitt holttest ütődött hozzám a tömegben. A halottvivők elnézést kértek. Már nagyon vártam, hogy hazarepüljek! Hat vázlatkönyvet rajzoltam tele Indiában, olyan filctollakkal, amelyeket pesti szaküzletben vettem utazás előtt. Nem tudtam, hogy ezek olyan silány holmik voltak, hogy a rajzok kifakulnak, eltűnnek a papírról. Megsemmisültek...”).

{fel}