Bod László 1981-ben jutott el először Amerikába, s köszönhető ez egy hajdani karcagi iskolatársa meghívásának. Torma Csongor meghívta őt Cleveland-be, hogy töltsön náluk egy hetet és csináljon később ott is egy kiállítást. Az iskolatárs 1956 után került ki Amerikába. Bod László itt megismerhette a magyar emigráció sok érdekes alakját a clevelandi hatalmas magyar kolóniából. („Mivel találkoztam ott mindjárt az első napokban? A karcagi gimnáziumról készült fényképpel és a református templomot ábrázoló festmény másolatával! Ezt a festményt még a harmincas években festette Tőkés tanár úr, erőteljes, jó kép, most a gimnázium igazgatói szobájában függ, sajnos a háborús évek nagyon megviselték. Horváth Ferenc igazgató úr leánya hívott meg egy délutáni kávéra, az ő barátságos, szép lakásában láttam ezeket a karcagi emlékeket, s bizony szíven ütött, amint megpillantottam…

De az utazás Cleveland-ig nem volt ám olyan bonyodalom nélküli esemény! A Ferihegyi repülőtér vámosai elvették tőlünk azt a hat Herendi-porcelán csészét, amit Csongoréknak akartunk ajándékba vinni. Később New Yorkban, a közismert Paprikás Weis boltjában vettünk helyette másik hatot, olcsóbban, mint Pesten. A repülő út szép és érdekes volt, de a leszállás egy kicsit körülményes, mert a repülőtér nem adott azonnal leszállási engedélyt, így a gép New York fölött tett néhány kört felejthetetlen első benyomásokat nyújtva a városról. Landolás után kiderült, hogy csomagjaink nem érkeztek meg, napok múlva mehettünk ki értük a repülőtérre: mint megtudtuk, egy zürichi gépbe rakták Pesten. Amíg kerestük nagy elkeseredetten a csomagokat érkezésünk után, szegény Jakovics Jóska barátunk, aki készségesen kijött értünk és egy olcsó szállodában már foglalt szobát számunkra, elunta a várakozást, azt hitte, nem érkeztünk meg, csalódva és morogva hazament. Se csomag, se Jakovics, az egyetlen támaszunk nagy idegenben, se szállás!

A légitársaság ottani képviselője kiutalt száz dollárt kárpótlásként, szerzett egy jó drága szállodát, taxit hívott, amelynek adatait óvatosságból feljegyezte, s mehettünk felfedezni a Metropolist. Telefonáltunk hajdani főiskolás barátunknak, a kedves, tehetséges Zugor Sándornak, aki aztán ránk áldozott néhány napot, s megmutatta a legfontosabb múzeumokat, galériákat, a várost, és a műtermét, műveit és a kövér macskáját. Egy hosszú éjszakai vonatozás után végre Cleveland-be érkeztünk, ahol kedvesen fogadott a Torma család. Csongor barátomat én 1938 óta nem láttam, sokat kellett mesélnem a hazai állapotokról és a közös ismerősökről, akik persze a hajdani karcagi diáktársak és tanáraink voltak. Egy délután garden-partyt rendeztek a háziak. Sok ismeretlen vendég, a helyi magyar televízió mindjárt riportot is készített velünk. Csupa jólszituált, kedélyes ember, de érezhettük, hogy minket egy kicsit irigyeltek, mert mi nem szakadtunk el az általuk is sóhajtva emlegetett hazánktól. Odajött hozzám egy korombéli ember, egy grafikusművész, Alex Szabó. Pár mondat után kiderült, hogy ő amerikai katonaként ott szolgált Ausztriában, ahol én az ő fogságukba estem 1945-ben. Talán ő is egyike volt a minket fogságba ejtőknek. Nagy, könnyes ölelgetés! Miért nem szóltatok akkor nekünk, hogy ti is magyarok vagytok? – kérdeztem. Ó, nekünk meg volt tiltva, hogy magyarul megszólaljunk! – válaszolta.

Megismerkedtem Dus Lászlóval, a kiváló festőművésszel, aki Pesten volt főiskolás, csak pár éve telepedett le Cleveland-ben, aki egy generációval fiatalabb nálam, s akinek Pesten csak műveit ismertem, vele személyesen csak itt, hazánktól távol találkoztam. Sikeres művész, műveit sok igényes galériában meg lehet találni Amerika-szerte.

Más véletlen esemény is várt rám. Éspedig egy érzelmes találkozás egy régi baráttal. Ez a barátunk, az a bizonyos Clyde A. Baker, akiről már megemlékeztem akkor, amikor arról beszéltem, hogy 1945-46-ban Linzben az amerikai katonáknak létesített iskolában a művészeti osztályt vezettem, s ő az egyik tehetséges növendékem volt, később mindennapi vendég ottani otthonunkban. Ő akart örökbefogadni bennünket. No, amikor szó esett erről az amerikai útról, első gondolatunk az volt, hogy ezt a Bakert valahogy meg kéne látogatni. Írtunk is neki egy levelet. De a levél visszajött: a címzett elköltözött. Sajnáltuk, hogy elmarad a találkozás. Akkoriban járt nálam Pesten műterem-látogatáson egy amerikai újságírónő, s elmeséltem a Baker-történetet, s azt, hogy ismeretlen helyen él valahol Arizonában. A hölgy azt mondta, hogy majd ő otthon utánanéz ennek a fiúnak. Fiú? Legalább hatvan éves lett azóta, hogy nem láttam! S amiről utazásunkig nem tudtunk, az a derék sajtós hölgy rátalált Bakerre, s megírta neki, hogy mi Cleveland-ben leszünk ekkor és ekkor. De azt nem, hogy hol szállunk meg. S most jött a véletlenek sora. Baker megtudván, hogy mi Cleveland-ben vagyunk, onnan a prériről, ahol lakott, telefonált egy Clevelandi újságnak, mondván, hogy egy újságnak illik tudni azt, hogy a városában hol található egy magyar művész, László Bod, akivel neki okvetlenül találkoznia kell. Az újság véletlenül tudott arról, hogy nemrégiben volt kiállítása az egyik galériában egy magyar művésznek, László Dusnak. S megadta Bakernek a galéria telefonszámát. Baker most azt hívta fel. A galéria természetesen tudta, hogy hol található a magyar művész, László Dus. Baker hívta Dus Lacit, aki véletlenül tudta a Tormáék telefonszámát és megadta neki. Mi éppen indulni akartunk ki a repülőtérre, hogy átrepüljünk Minneapolisba, ahol egy ottani amerikai baráti család várt ránk, amikor megszólalt a telefon és Baker jelentkezett, s bennünket keresett azzal, hogy feltétlenül menjünk el Arizonába. Hát persze, hogy kedvünk támadt erre a látogatásra, de kértük, hogy pár óra múlva minneapolisi barátainknál hívjon újra, mert mi itt most nem dönthetünk a programváltozásról, meg kell beszélnünk a vendéglátóinkkal. Este aztán már őnáluk szólt a Baker telefonhívása, s végül eldöntöttük, hogy pár nap múlva belevágunk ebbe a nagy utazásba.

Addig ismerkedtünk ezzel a nagy várossal, annak érdekességeivel, gazdag múzeumaival és – ami nagyon mély benyomást tett ránk! – az ottani indián iskolával. Ezt lelkes indián pedagógusok vezették, a városban élő indián családok gyerekeit nevelgették, az ősi hagyományok megőrzése mellett a modern életre készítve fel őket. Az iskola bejáratánál egy szép tábla szövege emlékeztette a gyerekeket arra, hogy ez a föld az ősi földjük, legyenek büszkék indiánságukra! Végigvezettek bennünket az osztálytermeken, láttuk az indián textilek, bőrmunkák, tollas fejdíszek készítését, hallgattuk a dob-jelek oktatását, együtt ebédeltünk velük. A mi pörköltünkre emlékeztető hagyományos ételüket ettük, s ittunk a forrásvízből, amit távoli erdőkből azért hoztak, hogy még azzal is őseik szokásaira emlékezzenek. Nagyon szépek, kedvesek ezek a kerekfejű, metszettszemű kölykök, nagyon barátságosak a tanárok. Tudták rólunk magyarokról, hogy mi is másféle népek tengerében küszködünk a megmaradásunkért...

Na de előttünk állt a nagy nosztalgikus út Arizona felé. Egy álló napig tartott a repülés, először Dallasba, onnan átszállva Új-Mexikóba, Albuquerquebe. Ott már várt Baker, kedves kis gömbölyű feleségével. Érzelmes találkozás volt! Autóval vittek aztán bennünket át Arizonába, otthonukba.

Mi tagadás, könnyes volt a viszontlátás! Harminchat év után újra látni ezt a kedves embert, hallgatni megnyugtató és szeretettől átitatott beszédét – bevallom, dialektusát csak napok múlva lehetett megszokni! –, azt érezni, hogy ő is, akárcsak mi, hirtelen visszacsöppentünk fiatalkorunkba. És azt is érezni, hogy mi itt igazán szívesen látott vendégek vagyunk, és hogy ez az ember engemet most is tisztel művészetemért, akárcsak annak idején, amikor tanítottam, terelgettem az általam vallott művészeti igazságok felé. Külseje nem sokat változott: szikár termet, markáns arc, kicsit szíjjasabb, mint akkor volt. Katonai öltözet helyett farmer ruha, cowboy kalap és jó formájú csizma rajta. Ez a viselet itt nem a divat, hanem az életforma és környezet miatt volt természetes.

A repülőtérről először a városban éppen megnyílt nagy mezőgazdasági kiállítására vitt. Amerika másik arcát láttuk, de valahogy itt szinte otthon éreztük magunkat, mintha a hajdani karcagi nagy országos vásáron – a Mihály-napin! – jártam volna: állatok, sátrak, mutatványosok és sokadalom. Boci-szépségversenyre készülve egy csinos farmerlány samponnal mosta a szép kis állatot, a patáját szép rózsaszínre tisztogatta. Lacipecsenye és rántottcsirke illata szállt a levegőben, veterán autók hosszú során csillogott a napfény, képkiállítás – no erről ne beszéljük! – és sörszagú sátrak. Jóarcú emberek, markáns arcú indián asszonyok. Jókedv, zsibongás, zeneszó. Még egy rodeóba is be akart csábítani bennünket, ahol lehetett volna fogadnia valamelyik vadló-meglovaglóra, hogy legyen egy kis nyert pénze, amit ránk akart költeni. De mi már olyan fáradtak voltunk, hogy kértük: induljunk már hozzájuk, lepihenni. Régi típusú ’országúti cirkálójába’ ültünk, s áthajtottunk Arizonába, alig három-négyszáz kilométernyi úton csodáltuk az érdekes lapostetejű vörös sziklákat, óriás kaktuszokat és a valószínűtlenül vörös naplementét. Sötétedésre megérkeztünk otthonába: a préri közepén, távol minden emberi településtől állt a kerekekre épült vagon-háza. Amellett volt a három benzinpumpája, kis műhelye, amiben apróbb szereléssel segíthette a tankolókat. Abból élt, hogy töltögette az arra vetődő kocsikba a benzint, csekélyke százalékos haszonnal. Művészi ambícióit már elfelejtette, szegény ördög maradt.

Nagyon meghitt tud lenni egy ilyen vagon-lakás, szép hosszú beszélgetéseket lehet ott folytatni az elmúlt évekről, elmúlt illúziókról, a gyerekekről. Első fiát az én nevem után Leslienek kereszteltette, a második jeles grafikusművész lett, a legkisebb egyetemre járt. A beszélgetésbe bele-beleszólt az idős hölgy, az édesanyja, aki nagyon várt már bennünket. Meg akarta nekünk köszönni azt, hogy amikor ő otthon az ismeretlen, vad, háborús Európában szolgáló katonafiáért aggódott, mi Linzben a fiát szeretettel befogadtuk, vendégül láttuk. Mi is hontalanok voltunk, a fia is távol övéitől. Istenem, hány kelet-európai anyának volt alkalma megköszönni a volt ellenségnek, hogy...? Megkedveltük az idős hölgyet, aki büszke volt arra, hogy ősei a korai angol betelepülők közé tartoztak. Kíváncsi voltam, hogy milyen dalokat énekelhetnek ezek az öregek, kértem, kezdjen olyan énekeket, amiket még gyerekkorában hallott az akkori öregektől. Egy hosszú, fárasztó kirándulás után porzott velünk hazafelé az autó, fölöttünk varázslatosan szép naplemente, a kocsiban meghitt csendben ültünk. Alkalmas hangulat a halk dalolásra. De ő csak vonakodott az énekléstől. Akkor elkezdtem én énekelni egy olyan vallásos melódiát, amit még apámtól tanultunk az énekórákon, a karcagi gimnáziumban, s amiről azt tudtam, hogy amerikai protestáns ’halleluja-ének’. Ekkor ő is énekelni kezdett, aztán a fia és a menye is, feleségem is. Három-négy ilyen dalt. Hazáig tartott a dalolás. Ezek az énekek, mint hatalmas szivárvány-ív, innen a vöröskavicsos préritől gyermekkorom Karcagjáig íveltek, két merőben más világot kötve össze.

Nagy izgalommal vártam a találkozást egy indián családdal, illetve egy olyan családdal, ahol a férj volt indián, a feleség Baker nővére, fehér asszony. Tanítónő. Két szép félvér kislányukkal ők is kíváncsian vártak bennünket, a számukra egzotikus európai és nagyvárosi vendégeket. A férfi medvetermetű, komoly nézésű ember, erős, nagy kezekkel. Amikor büszkén mutogatta a türkiz-berakásos ezüst boglárjait, nehezen lehetett elképzelni, hogy ilyen hatalmas kezek képesek erre a finom munkára. Különben abból élt, hogy istállójában gazdag emberek lovait tartotta, ápolta, gondozta. Az asszony tanítónő, a közeli település iskolájában navajo-indián gyerekeket tanított. Beszélnünk kellett hazánkról, a háború utáni európai állapotokról, és persze az ötvenhatos magyar forradalomról. Meghatottan hallgatták a mi ifjaink cselekedeteit, a tankok brutális fellépését, a megtorlás embertelenségeit. Láttam, hogy olykor-olykor könnyes volt a szemük. Tiszta lelkű, naiv emberek! Az asszony szerette volna, ha másnap az iskolájában mesélek a gyerekeknek a forradalomról. Nem vállalhattam. A férj ajándékozott egy szerencsét hozó csörgőkígyó bőrt, maga szokta megnyúzni az udvarán agyoncsapott bestiákat. A kislányok kérték, hogy szerezzek nekik magyar levelező-partner gyerekeket. Baker is megilletődött, amikor kiléptünk a házból, odasúgta: Bod, nagyon szép volt ez a délután, köszönöm nektek!

A következő napok nagy utazásokkal teltek, Baker elvitt minket nemcsak a turisták elbűvölő, nagy látványosságához, a Grand Canyonhoz, a Canyon de Shelly sziklarajzaihoz és a megkövesedett erdőhöz, hanem Flagstaff-be is, ahol grafikus fia dolgozott. A fiú pont olyan volt, mint az apja akkor, amikor mi megismertük. Kicsit szemtelenül megkérdezte tőlünk: Mondjátok, igaz, hogy akkor az apámnak is volt még haja?… Aki teheti, menjen el erre a tájára a világnak, sok szépet láthat. Ám kevés utazónak adatik meg az, hogy ilyen szeretettel fogadják és fogadják be ottani egyszerű emberek! Nekünk, hála Istennek, megadatott. Aki szeret fényképezni, talál elég témát. Aki festő, nehogy sebtében nekiveselkedjen valami canyon-motívumot festeni, itt sokáig kell élni és megismerni a táj lényegét, s csak azután merészkedjen pingálni...!

El kellett hagyni ezt a világot, a szikamor-fákat, borókafákat, kolibriket, amelyek reggelenként az ablakunk előtt lebegve itták az itatóból a vizet. Repültünk vissza kelet felé, előbb Cincinnatiban töltöttünk pár napot, megnézve pár múzeumot, galériát. Ottani barátaink – finn asszony és jenki férje – szeretettel vettek körül bennünket, úti elemózsiának megsütötték a hálaadási napra szánt pulykát, amit a nagy búcsúzkodás perceiben ott felejtettünk, aztán repültünk tovább New Yorkba, ahol aztán megtaláltuk Jakovicsot. Ma sem tudom, milyen ízű a híres pulykasült.”).

Egy Amerikában élő kedves öregúr látott Bod Lászlótól egy kiállítást Egerben. Tetszhettek neki a festmények, mert vette a fáradtságot, és felkereste a művészt Budapesten. Bemutatkozott: Dóra Miklósnak hívták, még a háború előtt ment ki az Államokba, valami szép, romantikus szerelem miatt. Jól összebarátkoztak. A vendég azt ígérte, szervez egy kiállítást Los Angelesben. Betartotta a szavát. Megegyezett egy galériással, és Bod Lászlóék már utazhattak is a nagy ismeretlenbe a kiállítási anyaggal. („Másodjára 1988-ban utaztam Amerikába. A barátságos kis galéria, a Heritage Gallery állította ki képeimet, a híres La Cienega bulvardon, ahol sok más galéria sorakozik. Miklós barátom előlegezte az igen borsos garancia-árat, szerzett egy szponzort – akkor tanultam meg ezt a fogalmat, – aki a megnyitó ünnepség költségeit vállalta. Ő Domján Árpád, sikeres ottani üzletember, aki a megnyitóra meghívta üzlet-barátait. A megnyitó előtt egy nappal már ott ténfergett, ott sertepertélt az én Baker barátom Arizonából a feleségével együtt. Ménkű hosszú, régi kocsija volt, amivel elég nehéz volt megfelelő méretű parkolót találni. A barátomon persze csizma, s olyan ruha, amit mi itthon cowboy szerelésnek nevezünk.

Mi csak álltunk a bejárat előtt, ahová nagyon-nagyon hosszú, hatajtós autócsodák gurultak be, kiszálltak a számunkra teljesen ismeretlen vendégek, a kocsikat pedig sofőrgyerekek vitték a parkolóba. Egyszer aztán megjelent egy idős nénike, aki hozzám fordult és megkérdezte, hogy maga a Bod tanító úr fia Karcagról? Elképedtem. Az ember idepottyan ebbe az idegen világba, s mindjárt egy karcagival találkozik! Ez a néni, Kovács Ervin orvos édesanyja, úgy 1921 táján érettségizett Karcagon. Az övéké volt talán az első évfolyam, amikor már lányok is érettségiztek a karcagi gimnáziumban. Kovács néni még emlékezett arra, hogy apám a Szaladnya József féle tánciskolában zongorázott a táncórákon. Később a néni kikerült Amerikába. A fia orvos itt a Sion kórházban, ahol kiváló orvosok dolgoznak. Hát ők a szintén karcagi származású Herskovics Pali újságírótól értesültek róla, hogy én Los Angelesben fogok kiállítani. Pali, amikor meghallotta valahonnan, hogy én hová készülök, telexezett a kinti karcagiaknak: megy a Bod Laci, ne hagyjátok magára! De a kiállítás híre megjelent az egyik kinti magyar újságban is. Kovács nénitől megtudtam, hogy Los Angelesben lakik Madár Ica, aki kamasz korunkban többünknek a nagy szerelme volt akkor, amikor olyan tizenhárom-tizennégy éves lehetett. Azóta nem láttam. Elszenvedte a deportálást, túlélte a borzalmakat és most itt él férjével. Felhívtam, hogy jöjjön el, nézze meg a kiállításomat. Megígérte. A galéria előtt vártam. Egyszer aztán megállt egy kocsi az utca másik oldalán – az utca ott majdnem olyan széles, mint nálunk a Duna. Kiszállt az autóból egy délceg, magas fiatalember nagyon jó külsővel, s egy néni, kicsit már kerekded termettel. Felém tartottak. Ez volt Madár Ica és a fia, aki egyébként tudott magyarul, illetve ’karcagiul’. Azt mondja kaján mosollyal: jövök már, kíváncsi vagyok, hogy találkozik két régi szerelmes! Ica nagyon aranyos volt: mindenfajta érzelmi reminiszcencia nélkül, csendesen emlékezett arra, hogy valamikor mi Karcagon együtt voltunk fiatalok. Csak az volt a baj, hogy rosszul emlékezett rám. Mondta, hogy jaj, Laci, emlékszel milyen nagyokat csókolóztunk? (Mindig magáztuk egymást, de Amerikában tegezett.) A feleségem csak hallgatta, hallgatta... Próbáltam meggyőzni arról, hogy Ica összetéveszt engem valakivel! Aztán kiderült, hogy Körmendy Lajos volt az, akivel ő nagyokat csókolózott. Megkérdeztem, hogy miért beszéli a fia a karcagi dialektust? A nagymama, a Madár néni karcagiasan beszélt, a fiú tőle tanulta. Nagyon kedvesek voltak, meghívtak bennünket vacsorára. A vacsora, a teríték, a fogások olyanok voltak, mintha otthon, Karcagon, egy jómódú családnál vendégeskedtünk volna. Ugyanazok a sütemények: zserbó, linzer meg még nem tudom, micsoda. Hirtelen valami furcsa, tudathasadásos világban találtam magam: félig Los Angelesben, félig Karcagon. Azon gondolkodtam magamban, hogy Úristen, milyen nagy ez a világ, s hogy szétszóródtunk mi onnan Karcagról! Volt a társaságban egy idősebb ember, aki átélte 1944-ben az oroszok karcagi bejövetelét és viselt dolgaikat. A tisztek mellett tolmácskodott. Olyan történeteket mesélt, amelyeket itt, ebben a derűs világban alig lehetett elhinni. Olyanokat, amelyeket én szüleimtől, más átélő helybeliektől soha nem hallottam, az emberekben megmaradt a félelem és a szégyenkezés. Ezekről nem beszéltek.

Los Angelesben nagyon sokat törődött velünk Dr. Kovács Ervin, aki egyébként szintén Karcagon érettségizett. Naponta, amikor végzett a kórházi szolgálatával, jött, bepakolt minket a kocsiba, s szép feleségével együtt elvitt bennünket ide-oda. Megmutatták a várost, amiből így, hála nekik, nagyon sokat láttunk. Az egyik délután Ervin meghívott hozzájuk. Alacsony, földszintes házak vannak Los Angelesben a földrengések miatt, a kertekben pálmák, különféle délszaki növények, szép és különleges virágok. Benyitottunk a lakásba: az első, amit a falon láttam, egy Bod László-féle kép volt a karcagi öreg templomról. Kiderült, hogy évekkel ezelőtt látogatóba ment Ervinhez Gergely János, s ezt a képet vitte ajándékba. Ez olyan megható! Egyrészt a Jancsi ragaszkodása a szülőföldhöz, aki elviszi az én Karcaghoz szintén ragaszkodó képemet a világ túlsó felére Kovács Ervinnek, akinek ugyancsak sokat jelent Karcag.

Hajdan nem gondoltam, hogy valaha eljutok Hollywoodba, pedig kívánkoztam oda gyerekkorom óta mozi-műveltségem hatására. Elég közel laktunk Los Angeleshez, úgy százötven-kétszáz kilométerre, öreg barátomnál. Két kocsijuk volt, azt mondta, az egyiket ideadja, hogy naponta be tudjak járni a kiállításra. Beültetett az autóba, s irány a város, hogy megmutassa az utat. Többször is jártunk már bent, de most oktatgatott, hogy figyeld meg, itt jobbra kell kanyarodni, itt így kell menni, ott úgy kell menni. Suhantunk a hatsávos autósztrádán. Akkor valami nyomasztó, furcsa, párás óceáni levegő ült rá a tájra, amitől mindenki álmos lett. Én szinte elszundítottam, de vigyáztam, hogy el ne aludjak, mert magamról tudom, hogy a sofőrt nagyon zavarja az ilyesmi. Hát őt is zavarhatta, mert egyszercsak, amikor már egy nagy allén haladtunk a város szíve felé, azt láttam, hogy a barátom kanyarodik balra, miközben szembe jött velünk abban a sávban egy kis teherautó. Az utolsó pillanatban kiáltottam, hogy vigyázzon, de akkor már ütköztünk. A kis teherautóban egy mexikói kertész bácsi és egy-két legénye ült. Azok kipattantak, lármáztak. A mexikóiak elég ügyesek ahhoz, hogy egy ilyen kis karambolból rögtön megpróbáljanak pénzt csinálni, már csak azért is, mert egyértelmű volt, hogy Dóra Miklós barátom okozta a balesetet. Amikor a karambol lejátszódott a szemem előtt, halálos nyugalommal néztem az egészet, azzal a fura tudattal, hogy velem itt nem történhet semmi baj, hiszen én itt külföldi vagyok, aki az egészet csak felülről nézi. Jó, rendben van, ez történik, de mintha csupán álom lenne, mintha az egész eseménysor egy irreális mezőben játszódna.

Pillanatokon belül megjelent egy szőke, nagydarab zsaru a Beverly Hills-ből, olyan motorbiciklivel, ami csodálatosan fel volt szerelve mindennel, s még egy iszonyú nagy gumibot is oda volt szúrva valahová. Én voltam a szemtanú. Hát ez igazán egy unokáknak való élmény volt! Hazajőve el is mondtam nekik, hogy én találkoztam a Beverly Hills-i zsaruval, aki nálunk filmhős. Miklós kocsiját javítóba vitték, így hát be kellett költöznünk egy Los Angeles-i szállodába. Onnan jártunk be a galériába, várva a látogatókat. Jöttek-jövögettek is. Egy napon a szponzorom felesége, Kató – hajdani magyar úszóbajnoknő – odahozott egy helybeli művésznőt, a vagyonos családok kedvelt művészét, aki igazán nagy művésznőnek hirdette magát, mert csak egy nevet használt, ha jól emlékszem Monique néven mutatkozott be – ahogy Van Gogh is csak Vincentet írt a képei alá. A kis galéria csendjét mindjárt megtörte a sok lelkes és elismerő rikkantgatása, amit én nem tartottam őszintének. Azt ígérte, hogy idehozza a sok gazdag ismerősét, a képeimet mind megvéteti velük. Meg is hívott bennünket otthonába, amolyan garden partyra. Szép volt a háza, a nagy kertje – persze úszómedencével –, finom volt a vacsora, érdekes volt a vendégek szórakoztatására odaszerződtetett bohócok meg a bűvész műsora. De a ’művei’ borzasztóan dilettánsok, üres, hatásvadászó valamik voltak. Próbáltam én egy-két ügyetlen elismerő szót kinyögni, de nem jól színészkedtem, mert hamar elszállt a barátságossága. Nem tudtam megdicsérni egyik giccses-ügyetlen ’művét’ sem, amit éppen negyedmillió dollárért akart rásózni valakire. Nem lett üzlet. De ő sem jött többet a kiállításomra, sem egyedül, sem a beígért vásárlókkal...

Jött azonban a híres Los Angeles-i képtár igazgatója, egy elegáns, jó arcú és felkészültségű színesbőrű úr –, aki hosszasan böngészett képeim között. Vett is volna egy képet, de sokallta az árát. Odaadtam volna akár ajándékba is a képtárnak, de az öreg galériásommal kötött szerződésem szerint nem diszponálhattam képeim fölött. Sajnos! Képeim végül gazdára találtak, csak négy jött vissza a budapesti export-cég raktárába. Egyet ott aztán el is loptak, pont azt, amit a képtáras úr akart megvenni...”).

1986-ban volt Bod Lászlónak a németországi Immenstadtban egy nagy kiállítása. Ezen a környéken vannak a nagy síversenyek, s ennek a vidéknek a szellemi központja Immenstadt. E város közelében, a német Alpok legdélibb völgyében, ahol az ember, ha felmegy a hegytetőre, a másik oldalon már Ausztriát látja, van egy kis Fischen nevű település, ahol szintén látható volt egy kiállítása Bod Lászlónak. („Élt Magyarországon egy gróf, idősebb nálam, kedves barátom. Az ő családja valamikor Immenstadt vidékét uralta, de birtokcsere folytán átkerült Temesvár környékére még úgy Mária Terézia uralkodása idején. A társaság kedvelt alakjaként mindenki Maxnak hívta, tisztes neve Maximilian Graf zu Königsegg-Rottenfels volt. Miután román hatalom alá került a Temesvár környéki birtok, utána pedig a kommunista hatalom következett, rossz világ jött Max barátomra: elűzték onnan, mindenüket elkobozták. Akkor Maxék Pestre kerültek, itt éltek, ő segédmunkás volt, a felesége pedig nyelvtanár. Derekasan dolgozott, még élmunkás is lett. Max második élmunkás kitüntetésekor mondta neki a vezérigazgatója, hogy mit szól hozzá kedves Max, milyen jó ez a mi rendszerünk, még egy volt grófnak is ad kitüntetést! Rendben van, kedves vezérigazgató úr, de én nem vagyok egy volt gróf. Hanem? Én ma is gróf vagyok.

Amikor már nyugdíjas volt és lehetett utaznia, Max ’hazajárt’ arra a délnémet tájra, ősei földjére, s megbeszélte az immenstadti polgármesterrel, hogy a magyar sportkapcsolat után legyen magyar kulturális kapcsolata is a városnak. A képzőművészeti kapcsolatot én jelentettem az 1986-os kiállításommal. Egy kis humoros írás jelent meg a helyi lapban még akkor, amikor Max ajánlására a polgármester a városi tanács hozzájárulását kérte ahhoz, hogy én kiállítást rendezhessek az immenstadti kastély lovagtermében. Engemet nem ismert akkor még senki ott. Az egyik tanácsos megkérdezte: Aztán milyen ’-ista’ ez a festő? Kubista? Dadaista? A polgármester azt válaszolta, hogy pontosan ő sem tudja, de hogy valamilyen ’-ista’, az biztos...

Amikor elhangzott a megnyitó beszéd s elült a taps, kiderült, hogy az egyik képemet már meg is vették. A vevő az egyik közeli falu, Fischen plébánosa volt, Alios Haas a neve és nagy gyűjtő. Nézegette a képeimet, s vett még egyet. Aztán egy harmadikat is.

Az egyik kis tájképem nagyon megtetszett egy diákembernek. Kérte, hogy el ne adjam másnak, délután háromig visszajön, s megveszi. Elsietett egy társasággal. Nem sokkal ezután jött egy csinos hölgy, egy francia doktornő, aki ugyanazt a képet óhajtotta megvenni. Mondtam neki, hogy azt már odaígértem valakinek. Jöjjön vissza három után, ha addig nem jön érte a fiatalember, övé lehet a kép! Hát a fiú nem jelentkezett. Gondoltam, hogy nem is volt olyan komoly a szándéka. De jött a doktornő, a képet el is vitte, mert utazott haza. Ezután futott be a diák, kereste a képet. Én bizony nagyon restelltem magamat, megszegtem az ígéretemet, kapzsinak tűnhetek a fiú szemében, s láttam, hogy ő is nagyon csalódott. Majdhogy el nem bőgtük mindketten magunkat. Épp ott volt ismét a plébános úr, nézgelődött a képeim előtt. Mondom neki, hogy mint a lelkek ismerője segítsen nekünk megoldani ezt a kínos helyzetet. Ő odasétált az egyik képemhez, rámutatott: ő ezt választaná a diák helyében. A kép címe ’A beteg költő’ volt, József Attilát ábrázolta, az Irodalmi Múzeumban rendezett emlékkiállításra készítettem egy évvel azelőtt. A fiú megkedvelte a képet, s hogy többet tudjon a költőről, átmentem vele a városi könyvtárba, ott kikerestem a költők lexikonából az Attiláról szóló, elég részletes és szimpatikus írást. Azóta ez a kép egy értelmiségi német család falán függ, a magyar költészetre emlékezteti azt, aki rátekint...

A plébános meghívott, hogy látogassam meg a plébániát. El is mentünk Fischenbe, ami gyönyörű helyen van, olyan tizenöt-húsz kilométerre a várostól. Meglepően nagy gyűjteményt találtam a plébános úrnál. Gótikus, színes, fából faragott Pieta, Mária, korpusz, egy románkori faszobor... Meglepő kincsek! Mondta a plébános, hogy most tatarozzák a kápolnáját, örülne, ha meg lehetne festeni a belsejét. Ezt a hatalmas kápolnát is az én Max barátom családja építtette ezelőtt vagy háromszáz esztendővel. Megnéztem: gyönyörű enteriőr, az apszisban egy barokk oltár, azon mindenféle arany, díszes faragott plasztika fából, a szentek emeletesen egymás fölött, nagyon szép a világítás... Festőileg is érdekes volt. Másnap beálltam a kápolnába a kis állványommal, iszonyú koncentrálással kezdtem festeni, hogy minden ecsetvonás a helyére kerüljön. Abban a kápolnában olyan, de olyan hideg volt! A plébános a hátam mögé beállított egy hősugárzót, mondta, hogy tegyem föl a kalapomat nyugodtan, ne zavarjon, hogy templomban vagyok, csak arra vigyázzak, hogy meg ne fagyjak. Összehoztam a képet, ha vacogva is, még a plébánost is odafestettem az oltár elé. Ekkor keletkezett a barátságunk... Minden második évben szervez egy zarándokutat Assisibe. 1986 tavaszán meghívott engem is. El is indultam Fischenbe hozzá. Emlékszem, ez akkor volt, amikor a csernobili katasztrófa történt: a kocsimat az osztrákok is, a bajorok is ellenőrizték a határon, hogy nem sugárzom-e. Valami csipogó szerkezettel keresték a radioaktív nyomokat, Én ’tiszta’ voltam, de mellettem egy német kocsi állt, talán Erdélyből jöhetett, azt félreállították. Én ott a határon túl tudtam meg, hogy milyen súlyos katasztrófa volt ez a robbanás – nálunk akkor még az újságok, meg a televízióban nyilatkozó atomszakértők hazudtak a lakosságnak...

Megérkeztem Fisehenbe, a plébánián laktam egy vendégszobában. Abban állapodtunk meg, hogy én festeni fogok, s a plébános úr kiválaszthatja a legjobb képet, s azt meg is tarthatja gyűjteménye számára. Ezzel fogom én a zarándokutat megfizetni. Mondom neki, nem zavar, hogy én nem vagyok katolikus? Miért, mi vagy? Református vagyok. Nem tudtam. Hát nem vetted észre, hogy én nem vetettem keresztet, az asztali imánál? Nem, de nem baj, neked úgysem áhítatoskodnod kell, hanem inkább szépeket festened.

Egy apácazárdában laktunk. Kedves öregemberek voltak az útitársaim. Jó volt ez a zarándokút: lelkileg feltisztult az ember. De hát az is csodálatos volt, hogy tíz napon át róhattam az utcákat, sikátorokat, a Szent Ferenc emlékhelyeihez vezető utakat és legfőbbképpen: látogathattam Duccio és Giotto műveit a Szent Ferenc Bazilikában. A művészet mennyi kincse van itt egybegyűjtve! Abból az időből, amikor itt nálunk a mongol pusztítás sebei még nem hegedtek be és keletről már készülődött a török ellenünk. (Pár éve, amikor a földrengés leírhatatlan károkat okozott ebben az új épületben is, a plébános úr gyűjtőakciója során küldtem címére én is egy festményt, annak árával hozzájárulva a restauráláshoz.)

Tisztelem is ezt a plébánost, aki hatalmas munkát végez. Minden évben elmegy a Szentföldre, ahol katolikus arab gyermekek közt végez missziós munkát, sportpályát építtet nekik. Nemrégiben a Szentföld lovagjává választották... A legutóbbi, 1996-os áprilisi kiállításomat is ő szervezte, de azt hiszem, ez lesz az utolsó ottani tárlatom. Fárasztó nekem már elcsavarogni, ilyen hosszú utat megtenni. Tulajdonképpen mennék én, de túl körülményes beszerezni a szükséges engedélyeket, a sok papírt, meg ugye a vámhatóság, meg a határ, és így tovább. Az ilyesmit egyre nehezebben viselem. Az viszont már nagy öröm, amikor ismét találkozom ott tíz éve ismert emberekkel.

Többször jártam már ezen a tájon, a meseszép Allgäuban, nemcsak Fischenben, hanem Immenstadtban, Oberstaufenben is. Egyszer elvittem Dani unokámat is, hogy lássa az égbetörő magas hegycsúcsokat. De akkor éppen olyan ködös nyár volt, hogy a fiú még az útmenti fák tetejét sem látta.

Sok kedves ismerős család látott vendégül. Az egyiknél szinte hagyománnyá vált az, hogy én sütöm a palacsintát a vacsorához, ahogy anyámtól tanultam: feldobásos technikával. És sokan az ottani barátaim közül jártak már nálunk, így Gerd Bischoff, Immenstadt polgármestere és sudár felesége, Brigitte. Első útjukon csak a Balatonig merészkedtek. Onnan csalogattam el őket az Alföldre, látták Karcagot és Debrecent. A hajdúhadházi tanácselnök borából egy demizsonnal vittek magukkal, jártak a tokaji borosgazda barátom pincéjében, Mogyoróskán vendégeskedtek, Egerben történelmet tanultak. Jó barátjuk, a gimnázium igazgatója Karl Höcker és Erna asszony szintén körülnéztek nálunk.”).

Bod László néhány esztendővel ezelőtt Nagybányán járt. A romániai hatóság létrehozott egy olyan művésztelepet, ahová külföldről is meghívtak néhány művészt. Bod László elfogadta a minisztérium által felkínált lehetőséget, elment a nagyhírű Nagybányára. Rajta kívül volt egy osztrák, egy ukrán festő, és Moldvából is jött két művész, de ők odavalósi románok voltak. Persze, akadt néhány romániai román is. Egy hónapig voltak Nagybánya fölött egy üdülőhelyen. („Főiskolás koromtól kezdve sok művésztelepen dolgoztam, szívesen beszélek azokról az élményekről, amelyeket ezek az alkalmak nyújtottak. Sokat tanultam azoktól a kollégáktól, akikkel együtt alkothattam, együtt ismerkedtünk a környéken élő emberekkel, azok örömével-bánatával. Nagyon emlékezetes volt számomra – mint főiskolás számára –, az a két hónap, amikor kis ösztöndíjjal 1942-ben a nagybányai művésztelepen élhettem. Mi akkor nagyon tiszteltük a híres festőiskolát, a hajdan ott alkotott nagy mestereket, Hollósyt, Ferenczyt, Thormát, akiknek már csak az emlékével találkoztunk, és igyekeztünk méltóak lenni hozzájuk. Jártuk azokat a tájakat, melyeket az ő képeikről ismertünk, néha felismerni véltünk egy-egy embert azok közül, akiket ők festettek meg...

Akkor még útlevél nélkül utazhattunk Bányára, nem is gondoltunk arra, hogy pár év múlva újra határ választ majd el bennünket. Aztán 1995-ben kellő izgalommal, kíváncsisággal indultam neki ennek az útnak, vártam, hogy mit találok ott az ötvenegynéhány évvel azelőtti világból.

A táj, a természet, a látvány az csodálatos, s nagyon érdekes kirándulásokra vittek el bennünket, fel a hegyekbe, kolostorokat, templomokat láttunk, no meg múzeumokat. Szabadtéri múzeum szinte mindenütt van, összegyűjtik a nagyon érdekes fa épületeiket, s a skanzen minden házába be kellett mennünk. Belépéskor a helyi szervező egy darab kenyérrel és pálinkával fogadott. Ha a skanzenben volt mondjuk tizenhat ház, az tizenhat pohár pálinkát jelentett. Persze, ez nem csak nekem járt, hanem a szervezőnek is... A román kollégák egyébként igazán kedvesek voltak, szinte gyermeki tisztességgel és melegséggel fogadtak. Egyik sem mert tegezni, mindig uramoztak, nem csak engem, de az osztrák festőt, Bugattit is. Egyik-másik román tudott annyira magyarul, hogy úgy-ahogy megértettek. De az egyik ’külföldi’, egy fiatal moldvai román festő, aki nem is lett volna tehetségtelen művész, elkezdett provokálni engem. Megszállott, pánromán fickó volt. Már az első napon azzal kezdte, hogy a nevem se magyar, hanem ortodox név, mert a László az Vaszil vagy Bazil, Baziliusz. Azzal folytatta: őslakosság, Erdély, dákó-román elmélet. Akkor elmondtam neki a véleményemet, amit az egyik román szobrász fordított. Azt hiszem, nagyon sok gorombaságot mondhattam neki dühömben. Nem tudom, hogy mit fordított le neki a kollégám kifakadásaimból. Na, attól kezdve ez a fiú hihetetlenül tisztességesen viselkedett, s a művésztelep végén, búcsúzáskor, kaptam tőle két pasztellt, és még körül is csókolt... A barátja, aki szintén ilyen primitíven elfogult volt, egyszer jött, igaz-e, hogy én protestáns vagyok? Igaz. Hát az milyen? Magamra mutattam, mondom, ilyen. Vagy mint Rembrandt, Bach... Próbáltam megérteni az ő égő nemzeti öntudatukat. A győztesekhez tartoznak ismét. Ez a második háború is győzelmet hozott nekik. Nekünk tragédiákat, sehol fel nem panaszolható égbekiáltó sérelmeket A végén a győztesek oldalára álltak, az ő népük virágozni fog, erről meg voltak győződve.

Amikor Nagybányán voltam, vittek minket sok érdekes helyre, egyebek között Máramarosszigetre is, egy gyűjtőhöz, a magánmúzeumába. Ez egy nagy polgári ház volt kerttel, lehetett volna akár egy karcagi gazdaparaszt háza is. A tulajdonos magyar nevet viselt. A látogatás előtt mondták nekem a románok, hogy ezzel az emberrel tudok majd magyarul beszélni. Mikor megérkeztünk, üdvözöltem, s mondom neki, hallom, magyar, s nagyon örülök, hogy tudunk beszélgetni. De ő szabadkozott, mondván, hogy nem magyar, ha nem tudnám, itt sokféle nép él. Megmutatta a gyűjteményét. Az egyik szobában festmények, a másikban szobrok, aztán megint festmények. De nagyon jó dolgok! Régi polgári házakban lehet ilyeneket látni. Töprengtem: honnan a fenéből van ez a gyűjtemény? Nézzük a tárgyakat, nézzük... Láttam egy kis fehér párizsi napernyőt, amilyeneket az impresszionisták festettek az asszonyok kezébe: ott hevert nyitva, ferdén a padlóra helyezve. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, belémnyilalt, hogy ez csak lopott holmi lehet! Az elhurcolt zsidó és elmenekült anyaországi magyar családok otthonából mindenféle népséggel összeszedették ezeket a szép tárgyakat, olcsón felvásárolták, és most azoknak adnak el a gyűjteményből, akik nyaranta hazalátogatnak Izraelből, Néhány tárgyra esetleg ráismer a vevő, mint sajátjára, vagy rokonaiéra. Máramarosszigeten sok gazdag zsidó kereskedő élt, nagy házakban.

Az osztrák festőbarátom megkérdezte egy alkalommal, hogy miért is vagyunk mi Nagybányán? Hát hol van az a nagy művészet? Ugyanis semmit sem mutattak meg nekünk a nagybányai korszakból, csak annyit mondtak, hogy egy Simion Corbul nevű festő alapította a művésztelepet száz évvel ezelőtt. Ez volt Hollósy Simon, aki erdélyi örmény volt és Korbulynak hívták. Ezt a nevet magyarosította Hollósy Simon apja Hollósyra...

Gyakran látogattam meg Felsőbányát – a Nagybánya fölött fekvő városkát –, és kerestem fel a hajdani nagy reformátor, Bod Péter emlékeit, aki itt kezdte lelkészi pályáját. Akkor ez még Szabad Királyi Bányaváros volt. A nagybányai telep tajgai egy kis beszámoló kiállítással búcsúztak. Minden résztvevőt felkértek egy kis beszédre a megnyitó ünnepségen. Én arról emlékeztem meg, hogy milyen sokat jelentett nekem első nagybányai tartózkodásom, még kiforratlan, főiskolás koromban. Most fél évszázad után ismét itt lehetek. Remélem ötven év múlva újra itt találkozhatok önökkel...

De már egy év múlva újra meghívást kaptam ide, pontosabban Bányától egy kissé keletebbre, Magyarláposra – a mai térképen Lapusnak írják –, ahol nagybányai szellemben dolgoztunk húsz egynehányan, harmóniában. Igaz, nem volt köztünk senki, aki összetévesztette volna a művészek találkozóját politikai agitációs lehetőséggel.

Ugyancsak harmonikus volt egy évvel később a franciaországi Saint Michelben szervezett nemzetközi művésztelepen való tartózkodásom. A vendéglátó franciák nagy szeretettel és barátsággal vettek körül bennünket. Alig tudtunk a sok vacsora-meghívásnak eleget tenni. Díszvendégként hivatalosak voltunk a július 24-i nagy nemzeti ünnepük sok eseményére. Jaj, de sok jó vörösbort kínáltak, de sok francia étellel traktáltak! Sok érdekes motívum került a vázlatkönyvembe, néhány festmény is keletkezett. Ha az utcán festettem – a hajdani impresszionista festőkhöz hasonlóan –, a járókelők kíváncsian lesték, mint alakul a kép. Barátságosan odaköszöntek, a gyerekek körülvettek, barátkoztak, sokszor már-már zavartak is a munkában. Beszélni meg nem tudtam velük, néha valamit angolul motyogtam nekik. Azt hitték, hogy amerikai vagyok. Kértek is tőlem rágógumit...

Tudom, hogy manapság már nem nagy esemény külföldre járni. Utazásaim nagy része azonban abban az időben történt, amikor még ritkábban lehetett felkerekedni egy-egy világot látó útra. Amennyire emlékszem, anyám soha nem járt más országban, apám egyszer, a harmincas években látogatott el Steyerországba. Anyai nagyapám, néhai jó Simon István, aki a tanítóskodás mellett írogatta népszerű humoros történeteit a debreceni ’hellyespógár Bugyi Sándor talyigásról’, olyan debreceni dialektusban, amit szinte csak az odavalósiak értenek meg, no egy karcolatában arról a világszenzációnak tartott utazásáról számolt be, hogy fiákeren elment a Hortobágyra. Debrecenből. Nagy dolog volt ez akkor, anno 1912-ben. Hát hozzá képest én akár világcsavargónak is tarthatom magamat. Ám ha egy másik elődömre gondolok, a prédikátor és irodalomtörténet-író hajdani Bod Péterre, akkor az ő 18. századi nagy utazása előtt fejet hajtok. Hosszú heteken át haladt Nagyenyedről indulva, a Duna vonalát követve, németföldön túl a hollandiai Leyden városába, hogy ott a híres egyetemen világhírű professzoroktól tanuljon, elmélyítse tudását. Hogy majd hazatérve kora legmodernebb ismereteit hozza fejében és összeszerzett sok drága könyvében, népe felemelésére, és hogy megalkothassa a ’Magyar Athenas’-t. Hazafelé nagy kerülővel, Hamburgig hajózva, onnan délkeletnek tartva, a lengyelek földjén kelt át a Kárpátokon. El kellett kerülnie a könyv-elkobzó osztrák vámosokat. (Cenzura, kínai-fal a nyugati műveltség bejöhetése ellen! Már akkor is!)

Én is végigjártam ezt az utat, – kényelmes autóban, néhány nap alatt. A leydeni egyetem számítógépe pillanatok alatt kiírta kérésemre a Bod Péterre vonatkozó adatokat, – mit tanult, kinél és hogyan.

Én is hoztam haza sok új ismeretet, értékes könyveket, és nekem is el kellett rejteni hazám határán néhány ’ellenséges’ kiadványt. (Cenzura, vasfüggöny, s a többi...”).

Bod László a hetvenes éveinek a vége felé jár. Néha töpreng: mi volt igazán fontos ez alatt a csaknem nyolc évtized alatt? Mi az, ami igazán értéknek bizonyult? („Mit mondhatnék? Számomra legnagyobb érték talán a harmónia. Harmóniában élni a családdal, a mesterséggel, az emberekkel. Úgy élni, hogy amit az ember tesz, azt később ne kelljen szégyellnie, ám ha mégis hibázik, tanuljon belőle. Persze, szégyellhet az ember egész korszakokat, bizonyos tetteket és eseményeket is. Nem vérlázító dolgok ezek, hanem apró esetlenségek, kis aljasságok, amilyenek mindenki életében előfordulnak hivatásban, karrierben, szerelmi ügyekben. Utólag mégiscsak belepirul az ember az ilyesmibe.”).

Ha az értékekről gondolkodik Bod László, nem maradhat ki a barátság sem. Vannak barátai, mindig is voltak. („Jónéhány olyan barátom van, akiket sokszor évekig nem látok, aztán, ha találkozunk, ugyanott folytatjuk, ahol hosszú évekkel korábban abbahagytuk. Akad ilyen barátom magyar, német, mindenféle... Ami fontos esemény a családunk életében előfordult 1957 után, amióta megismertük Günter Lohmant, a német barátomat, véletlenül vagy akarattal, de ő mindig jelen volt. Itt volt, amikor a kiskutyák megszülettek, amikor férjhezment a lányom, amikor a keresztelőt tartottuk, amikor a hetvenedik, meg a hetvenötödik születésnapomat ünnepeltük. Sokat köszönhetek neki, legutóbb is ő intézte el, hogy a szememet egy kiváló német professzor sikeresen megoperálja. Günter vendége voltam, velem együtt kollégám s barátom, Madarassy Pista, aki kocsijával elvitt Németországba és vissza is hozott operáció után. Megható volt, ahogy Günter és felesége, Dorothee mellettem volt elesettségemben, Pista meg segített az öltözködésben, vigyázott, hogy meg ne erőltessem magam.

Huszonöt éve igyekszem sok lelkes társammal olyan baráti kört fenntartani, amely a volt karcagi diákokat gyűjti egybe, régi iskolai barátságok ápolására, a nekünk oly kedves hajdani gimnázium emléke megőrzésére. Mi még nyolc évig jártunk együtt egy osztályba, kisfiúként kezdtük a tanulást, együtt estünk át a kamasz korunkon és egymást megismerve, megszeretve lettünk érett felnőttek. Gyorsan múlnak az évek, egyre kevesebben vagyunk már, akik őrizgetjük azokat az emlékeket. Egyre több régi jó baráttól kell elbúcsúznunk. Minél tovább élünk, annál inkább magunkra maradunk, újabb barátságok már ritkán szövődnek. Sajnálom, hogy ez a baráti kör is elenyészik.”).

Az elröppent évtizedeket kutató értékkereső meditációk során Bod László óhatatlanul eljut a szerelem témaköréhez is. („Nehéz valami újat mondani a szerelemről, az ember legszebb érzelméről, amivel az Isten megáldotta vagy megverte. Ami nélkül nem érdemes az életet végigküszködni. Hiszen erről szólnak évezredek óta az írók, költők, trubadúrok és fűzfapoéták, a ’tiszta forrás’ népdalok nagyon emberi szavai és a magyar nótának nevezett érzelgős-giccses műfaj termékei. Erről komponáltak a nagy zeneszerzők örök értékű melódiákat, és erről zajonganak a tömeg-koncertek bálványozottjai. Az én életembe is hamar beleszövődön a szerelem, és színezte, tarkította, vagy sötétítette. Sok reménytelen lángolást és persze sok szép beteljesülést is hoztak az évek.

Soha nem volt sikerem karcagi lányoknál gimnazista koromban. Pedig mit meg nem tettem volna, hogy méltó legyek az ’ideálom’-hoz. A szerelem megtáltosítja az embert, szárnyakat ad és eltölti nemes ambíciókkal. Láttam szép diák szerelmeket, és tisztelettel néztem a szerelmesekre. Meg irigységgel...

Sokszor hallom, hogy a művészember szerelmetesebb természetű, mint az átlag polgár. Különösen a festők! A laikus azt gondolja: az aktfestés a műterem fülledt erotikájának velejárója. Babona! Aki szerelmeskedik a modellel, nehezen tud utána valamire való művet festeni róla.

Ebben a most már letűnő csúf évszázadunkban profanizálódott a szerelem, de én hiszem, hogy az emberiség jobb része vigyáz rá, megőrzi tisztaságát.”).

Bod László azon is el-eltöpreng néha, hogy mit jelent a számára reformátussága. („Magyarországon történelmi kategória, hogy az ember melyik hitet vallja. Én reformátusnak születtem, abban a hitben nőttem fel és soha nem gondoltam, hogy meg kellene tagadnom őseimnek, hitvallóimnak vallását. Azok a nagy példaképeim, akik gondolkodásomat, ízlésemet, hazaszeretetemet kialakították, többnyire reformátusok, vagy evangélikusok voltak: Csokonay, Arany, Petőfi, Ady és a többiek, sokan. Más hitűek iránti megértésemet már a karcagi gimnázium belém nevelte. Tudom, hogy manapság is hatalmas feladata van e vallásnak a magyarság megmaradásában, itthon vagy Erdélyben, Los Angelesben vagy Kórógyon. Ha a legtömörebben kéne megfogalmaznom, hogy ki vagyok én, akkor azt mondanám: magyar kálvinista vagyok. Ebben minden benne van.”).

Ahogy a szülővárosához közeledik Bod László, szaporábban kalapál a szíve. Karcag mindennek az alapja. Persze, az a régi Karcag, amibe beleszületett, már eltűnt. Azok a kedves arcok, emberek, akiket gyerekként olyan öregnek látott, már régen elenyésztek, meghaltak. Hiába járja a város utcáit, nem találja őket. Mégis hazatér. Járhat bárhol, Indiában vagy Amerikában, Finnországban vagy Németországban, az alfa elkíséri. S Bod László életében Karcag az alfa.

Ahogy a város felé autózik a művész, megrohanják az emlékek. Szinte látja maga előtt a horpadt orrnyergű nyugdíjas vasutast, Márki bácsit, az egykori mozi egykori kedves jegyszedőjét, aki minden egyes bekéredzkedésnél megvizsgálta a piros csizmácskáját, s ha tiszta volt, beengedte.

A művész áll a karcagi múzeum előtt, kiállítása nyitására vár. Nézi az érkező közönséget: mennyi ismeretlen arc! A verniszázs kezdődne, de Bod László még mindig odakint áll, nézi az utat, hátha jön Márki bácsi. Aztán eltűnődik: Márki bácsi azóta már biztosan Szent Péter társaként ellenőrzi a cipőket a mennyország bejáratánál! Önkéntelenül a cipőjére pillant.

{fel}