A művészeti életbe visszavezető utat azonban az ifjabb testvér, Kellér Dezső egyengette Bod László előtt azzal, hogy szólt művészbarátainak, akik közül hamarosan jelentkezett a karcagi festőnél Vörös Géza, s hívta egy akkor alakuló alkotóközösségbe. Valamiből meg kellett élni, tehát Bod László engedett a csábításnak. („Így csöppentem bele a Csók István Alkotóközösségbe, ahol az elnök maga Csók Pista bácsi volt. Öreg volt már szegény, de mindig mindenhol megjelent ahol összejöttünk, csak állandóan vigyázni kellet rá valakinek, mert már alig látott. A Fészekben találkozgattunk. A pincér mindig úgy szolgált fel neki, hogy a terítéke mellé odakészített egy kis ételcsomagot a Csók bácsi macskája számára. Tagja volt még az alkotóközösségnek Szőnyi, Elekfy, Márffy Ödön, Vidovszky Béla, Molnár C. Pál az öregek közül, Iván Szilárd a fiatalabbak közül, meg Szentgyörgyi Kornél, Solcz Erik, Breznay, Kurucz D. István, Nuridsány Zoltán, Sugár Gyula, Szalatnyay Szepi, aki ugyan nem volt annyira fiatal, de elfogadtuk annak, mert fiatal házasként Dénes Zsófiával élt, aki jóval idősebb volt nála, s így Szepi valóban ifjúnak tűnt.

Hát igazán magas színvonalú társaságba kerültem! Hozzájuk képest én eléggé hátrányos helyzetben voltam, mert a főiskola elvégzése után én alig festettem, hisz mindig valami más munkát végeztem, míg a többiek folyamatosan festettek, és kiérleltebb művészettel jelentkeztek. Nem beszélve az öregekről, akik nagy mesterek voltak, és mi példaképeknek is tekintettük őket. Az alkotóközösségben találkoztam ismét Ilosvai Varga Istvánnal, aki bejött néha a közösség szobájába, s ilyenkor jókat beszélgettünk, például az ő természeti élményeiről, a kaktuszairól, mert nagy kaktuszrajongó volt, a lepkéiről, mert azokkal is foglalkozott. Barátságos, kedves ember volt, akinek a szemével már jelentkeztek a gondok...

Abból éltünk, hogy hetente bevittünk egy-két képet, a zsűri vagy átvette vagy nem vette át, s ha igen, akkor jutott egy kis pénz nekünk is. Valahogy elvoltunk. Én igyekeztem minél többet tanulni és nagyon sokat festeni, hogy fejlődjek. A képeimnek el kellett érniük egy bizonyos szintet, hogy a zsűri elfogadja, de a festményeimnek még el kellett jutniuk a közönséghez is. Rettenetes taposómalomban éltem, de iszonyatos lelkesedéssel, ambícióval dolgoztam éjjel-nappal. Lassan kialakult a festészetem, ami az impresszionizmustól már eltávolodott egy expresszív vonal felé. Ekkor már abbahagytam a természet után való közvetlen festést, inkább vázlatok alapján a műteremben szerkesztettem a képeimet. Persze, akkoriban mindenféle hatások értek engem, mert azt is figyeltem, amit a fiatalabbak csináltak, érdekeltek a munkáik, főleg Solcz Erik volt nagyon fontos nekem, mert egy elvontabb, dekoratívabb festészetet művelt. Még absztrakt kompozíciók készítésével is eljátszadoztam. Éppen akkor jött divatba a tasizmus, Pollocknak a dolgai. Na, akkor mi is csöpögtettük és csorgattuk a festéket a képre, de nem volt hozzá megfelelő anyagunk. Pollocknak ehhez megfelelő festéke volt, de mi ezt nem tudtuk: bicikli zománcfestéket, meg nem is tudom, hogy miket folyattunk össze. Csakhogy ennek az anyagnak más volt a viselkedése és a hatása, ráadásul nem volt valami szórakoztató. Abba is hagytuk.”).

Bod László némi kitérő után tehát elfoglalta helyét a magyar művészeti életben. („A festés az állandó szolgálat. Folyamatosan dolgozom. Ez nem favágás, mert csak olyat festek, ami valami oknál fogva számomra érdekes, ami megragadott. Nekem mindig szükségem van egy élményre. Rengeteg vázlatot készítek, lerajzolom azt, ami megérint, ami segítség lehet egy-egy kép kialakulásához. Húsz vázlat közül egyből talán lesz valami. Sokszor csak öt-tíz év múlva kerül a kezembe ismét egy vázlat: akkor felidéződik bennem az a régi élmény vagy gondolat, s ekkor már megszületik a kép. Akárhogy is van, én mégiscsak a természet után dolgozom, felfogom a látott világot, s abból alakítok ki képet.”).

A leginkább meghatározó élménykör Bod László festészetében az Alföld. Hol a Hortobágyra, hol Hódmezővásárhelyre vagy Hajdúböszörménybe jár festeni. És persze élnek benne a gyerekkori emlékek Karcagról, hazajön, keresi a régi embereket, házakat, de egyre kevesebbet talál. („Régebben még megtaláltam a gyerekkoromat Karcagon, akkor még sokkal több ismerős élt a városban. Akkor még meg tudtam szólítani a szomszédasszonyt vagy valamelyik öreg bácsit, mert még emlékeztek rám. Akkor még teljesen otthon voltam Karcagon. Éppen azért, mert otthon voltam, gátlás nélkül leülhettem egy árokpartra megrajzolni valamilyen témát, vagy nyugodtan bemehettem egy udvarba, ha éppen ott érdekelt valami. Megszólíthattam az embereket és lerajzolhattam őket. Mindezt ma már nem tehetem meg. Lassan kihalt az a lakosság, amely oly közel állt hozzám. Néha hallom egy-egy fiatal embertől, hogy az ő nagyanyja még emlékszik rám. Mikor nekem azt mondják, hogy nagyanyám, akkor elképzelek magamnak egy totyogó nénit például a Rákóczi utcában, meg egy másikat, amint éppen kinéz valamelyik kerítés mögül. És amikor most azt mondja valaki, hogy a nagyanyja még emlékszik rám, hamarosan kiderül, a nagymamája fiatalabb nálam!...

Néhány kedves festő-barátomat is elhívtam magammal Karcagra, hogy ők is megismerjék annak festői szépségét. Így jött velem Iván Szilárd, aki a Botonásban is sok szép témát talált. Apám akkor ott volt tanyai tanító. A tanteremben, a padokra fektetett iskolatáblán ágyazott meg anyám a vendégnek. Festői kirándulásnak jó volt ez a hely, szerettem ott időzni, átlátogatni a szomszéd tanyákba. Érdekes embereket ismertem meg, akiket festeni élmény volt, de beszédjüket, gondolataikat hallgatni-megismerni még érdekesebb. Az egyik ezermester öreg tanyasi összefabrikált detektoros rádióján esténként a szabad rádiót hallgathattam. Politizáltunk. Panaszkodtak, egetverő igazságtalanságokat emlegettek. A véletlen odavezette a párt lapjának ifjú újságíróját, Gerencsér Miklóst, aki döbbenten látta a nyomort, s kiáltó ellentétként az öreg tanító ragyogó szellemét. Akkor már – 1956-ban – lehetett kritikusan is írni hazai állapotainkról. A Botonási tanító című cikkéből idézek: ’Apró emberkék bukdácsolnak a tocsogókon, mennek, mennek... aztán belevesznek a pusztába... Az öreg tanító, Bod Lajos utánuk néz az iskola elől, … amelyből egyenesen a pusztába lehet lépni, nincs kerítése, mert az egész Nagykunság az udvara... Lépj be velem itt Karcag és Bucsa között a botonási iskolába, s torkon ragad a szegénység... Már nem számít, hogy hol vagyunk, hogy milyen az iskola, már nem érezzük a szegénységet se: csak az a fontos, az létezik, amit a mester mond. Az pedig csodálatos ezeknek a kócos kun gyerekeknek... A világot oly könnyedén ismerteti meg velük a mester, mint egy tüneményes varázsló.’ Szüleim nem panaszkodtak, pedig elmondhatatlan megaláztatásban éltek. Anyám csak akkor zokogott, amikor elmesélte, hogy a vidám karcagi vadász elvtársak hogy lőtték le egyetlen védelmezőjét, a kis korcs kutyát. Apám könnyezve mesélte, hogy az egyik szép, kedves kislány tanítvány, akit lefestettem egy évvel azelőtt, félszemére megvakult balesetben.”).

Kiállító művész lett Bod László. („A Csók István Alkotóközösség csoportjával, a nagy mesterekkel állítottam ki először Budapesten, majd 1955 novemberében a ’Hat festő, két szobrász’ néven emlegetett csoportkiállításon, ahol a kiváló Megyeri Barna és Wagner Nándor szobrász, a zseniális Jánossy Ferenc, a modern törekvések iránt fogékony Nuridsány Zoltán és Sugár Gyula, Böhm Lipót (Poldi), az akkor induló Bornemissza László társaságában szerepeltem. Lengyel Balázs író, Jánosy István költő nyitotta meg. Érdekes névsor! Egyikőnk sem volt kedvence az akkori művészeti irányításnak. Engem meglepett, hogy képeim – kunsági tájak, pesti utcarészletek – tetszést arattak. Először vásárolt tőlem külföldi, éspedig az a holland kereskedő – akkor már jártak hazánkban ilyenek –, akit a karcagi Genti György barátom hozott magával a megnyitóra. Képeimért a legfinomabb holland művészfestékkel fizetett, amit legközelebbi pesti jövetelekor hozott magával, igen bőkezűen. Össze is barátkoztunk, később ez a Brucker úr sokat segített nyugati utazásaim során.

Nyugtalan volt akkor a hazai közélet. Tudósok, műszaki és gazdasági szakemberek bírálták a fennálló rendet. Író, költő és művész barátaimmal gyakran összeültünk, valami változás útján-módján vitatkoztunk. Lakatos István költőnél aztán megalakítottuk a Bessenyei Kört. Hogy le ne bukjunk ’összeesküvés’ miatt, az akkori kommunista ifjúsági szövetséggel is kapcsolatba léptünk. Egy tagja amúgy is eljárt közénk szimatolni, amit oly ügyetlenül csinált, hogy mi jókat derültünk rajta – pedig álnok egy figura volt. Lett is belőle egyetemi tanár. No, a Bessenyei Kör neve nem tetszett a mindig ébereknek, ragaszkodtak ahhoz, hogy Petőfi Kör legyen. Ezzel a névvel aztán 1956-ban belépett a történelembe is. A forradalom napjaiban, s az utána következő hónapokban nem sokat festettem. Barcsay Jenő mester mondta, hogy aki e tragikus időben fest, az vagy nem igazi művész, vagy nem igazi hazafi. Majd allegorikus témákkal kezdtem foglalkozni – ótestámentumi történetek felé fordultam. (A megvakított Sámson, és egyebek.). A szellemi életünk sok értékes embere nyugatra távozott. Akik itthon maradtunk, kerestük egymást, gyakran összejártunk, kerestük a jövő útját, aggódtunk azokért, akiket bebörtönöztek közülünk. Jártunk a Fészek klubba. Ott barátkoztam össze többek között Karinthy Ferenccel, mindenki Cinijével. Felejthetetlen emlékem róla: 1956. október 23-án este a Bródy Sándor utca sarkán, a Rádió közelében álltunk, ő Ágival, a feleségével, én meg Adriennel. A Rádió felől hallatszott az ottani csetepaté szorongató zaja. Az Astoria felől meg tankdübörgés közeledett. Nagy, döbbent csend lett az utcai tömegben. Mi lesz? Belelőnek a sokaságba? Ekkor a tank fedélajtaja lassan felnyílt, kimászott belőle egy honvéd és magyar zászlót tűzött a tankra. Cini ocsúdott fel elsőként. Ezek a mi fiaink! – kiáltotta. A feszültségünk felszakadt bennünk. Ujjongtunk. Cini később, a nyolcvanas években könyvet írt 56-ról, akkor, amikor még nyíltan nem lehetett róla beszélni. Ő úgy beszélt. Könyveiből mindig adott egy tiszteletpéldányt. A tragikusan korai halála után 1991-ben megjelent Naplójában olvasható, hogy amikor nálunk vendégeskedett Velencén, kedvet kapott arra, hogy otthagyja a leányfalui házát és Velencén üsse fel a tanyáját. Meg is néztünk egy-két eladó parasztházat. Dehát előbb-utóbb itt is rátalálnának tisztelői, látogatói, nyugalma itt se sokáig lenne. Maradt a Duna partján.”).

Bod László, ahogy mondja, sokat csavargott már az országon belül is, mint főiskolás. Volt egy biciklije, azzal nagy túrákat tett, Magyarország sok vidékét megnézte. Elég nagy utazás volt az is, amikor katona korában gyalog ment Magyarországról Ausztria nyugati sarkába. Nem volt szép utazás, de annál érdekesebb. Minél beljebb haladtak, annál barátságosabbak lettek az emberek. A festő kapcsolatot tudott velük teremteni német nyelvtudása révén, aminek az alapjait szintén a karcagi gimnáziumban kapta meg, no meg az édesapjától, aki fontosnak tartotta, hogy németül tanuljon. Később, 1958-ban, egy grafikus ismerőse meghívta Hollandiába, még valami ösztöndíjat is szerzett a karcagi művésznek. („Nagynehezes megkaptam az útlevelet Mihályfi Ernő segítségével. Akkor még elég ritka eseménynek számított, hogy valaki kiutazhatott az országból. Viszont a hollandok nem engedtek be! Később derült ki, azzal, hogy én a bábszínházat igazgattam, szerintük egy kommunista intézmény vezetője voltam, tehát veszélyt jelentettem a hollandokra. Ekkor megpróbáltam Finnországba menni. Ez volt életem legszebb, legérzelmesebb, legtartalmasabb utazása. Nagy várakozással készültem az útra. Őrizkedtem minden romantikus elfogultságtól a finnekkel kapcsolatban. Elővettem ugyan Kodolányi könyvét, a Csend országát, amelyben megható rajongással ír róluk, de pár oldal elolvasása után letettem. Nem akartam, hogy befolyásoljon a sok szépről-jóról, emberségről szóló írás, nehogy aztán majd ottlétemkor csalódjak. Hát nem csalódtam! Az én kormos pesti lelkem egy kicsit megtisztult Suomiban. Nem volt egy fillérnyi külföldi pénzem sem, csak a vonat- és hajójegyet válthattam meg itthon forintért. Sebaj! Csak lesz valahogy!…

A vonatom reggel futott be Prágába. Meg kell néznem ezt a várost és a híres nemzeti galériát. A vonaton egy cseh útitársam vett tőlem magyar cigarettát, volt hát nyolc koronám, ezzel mentem felfedezni a várost. Néhány színes vázlatot csináltam. A galériában barátságosan kalauzoltak végig, a gazdag gyűjtemény sok meglepetést okozott. Kellemes meglepetést aztán a prágai polgárokkal való találkozásom szerzett. Nagyon szomjas voltam, a vár alatt betértem egy sörözőbe. Németül köszönök, és kérek egy pohár sört. Nem adnak. Újra mondom: Ein Bier, bitte. Akkor egy asszonyság az egyik asztal mellől odaböki: Maga német? Nem, magyar vagyok, Pestről utazom Finnországba. Hozzák ám a finom pilzenit, az asztaluk mellé ültetnek, s kérik, hogy meséljek az ötvenhatos napokról, úgy ahogyan átéltem azokat, s ne úgy, ahogy az ő sajtójuk (is) írta. Sorolom a lelkesítő és tragikus történeteket, meg a groteszk jeleneteket. Kínálnak sörrel, finom virslivel, én meg sorba lerajzolom a szemrevaló csaplárnőt, a kedves idős asztaltársaimat, aztán a munkaidő után betérő fiatalabbakat. Kedélyeskednek, humorizálnak. Estefelé kedvesen közlik, hogy foglaltak szobát az egyik jónevű hotelben, ahol az ő vendégük vagyok, a taxit, szobát ők fizetik. És ígérjem meg, hogy ha ismét arra járok, betérek a sörözőbe. Sok ilyen cseh-magyar találkozás kellene, hogy jobban megismerjük, megszeressük egymást!

Reggel megy velem a vonat tovább, az NDK felé. A csehszlovák határállomáson vámvizsgálat. Egy idős vámos átnézi a festményeimet. Aztán megkérdi, hogy nem akarok-e sört venni ebben a füllesztő nagy melegben. Megismétlem, hogy nincs cseh pénzem. No persze, mondja, és lekászálódik a vagonról, elbaktat az állomás restijébe, vesz két üveg hideg sört, jön vissza a csikorgó kavicsos úton, további szerencsés utat kívánva koccint velem... A barátságos csehektől tovább Berlin felé. A vagonban én vagyok az egyetlen utas. Van idő a meditálásra. Ha Benes népe ennyi kedvességet mutatott irányomban, milyenek lesznek hozzám a baráti-rokoni finnek?

Kelet-Berlin lehangoló, a háború iszonyatos pusztításának nyoma mindenütt. Lebombázott háztömbök helyén üres grundok, gazzal benőve, csupasz betonvasak nyúlnak ki görbén a téglatörmelékes talajból. A pályaudvaron megőrzőbe kell beadni csomagjaimat, Svédország felé csak másnap reggel indul a vonat. Ismerkedtem a várossal, átmentem a nyugati részre is – akkor még nem volt a Fal –, ott fényes kirakatok, nyüzsgő élet, vidám emberek, a kávézók teraszán elegáns pincérek szolgálják ki a szép hölgyeket, a jólöltözött urakat. A pályaudvar sötét, zsúfolt várótermében akartam éjszakázni. De nyugtalanított az, hogy nem fogom tudni kiváltani reggel a csomagomat, mert nincs márkám, és zaklatott néhány huligán. Nincs senki, aki elkergetné őket. Nekem ökölbe szorult a kezem, de egymagam mit kezdhetnék ellenük! Inkább kimegyek az épület elé. Egy taxis ásítozik a droszton. Beszélgetünk. Előkerül a vázlatkönyvem, lerajzolom markáns arcát. Szerénykedve átnyújt annyi márkát, amivel kiválthatom a csomagomat, felfrissíthetem magamat a pályaudvari fürdőben, kávézhatok. A Stockholm felé menő vonat napsütéses délelőtt indul Berlinből. A vagonok megtelnek nyugati utasokkal. Bizakodó kedvem visszatér. Egy svéd anyuka megszólít, kérdi, hogy meddig utazom. Helsinkiig, mondom. Ugye maga finn, olyan a kiejtése. Meglepődik, hogy magyar vagyok. Arra kért, hogy útközben gardírozzam csitri lányát, aki vakációra utazik Stockholmba, egyedül. Szívesen vállaltam. Útravalónak adott némi svéd koronát, hogy üdítőt, kávét vehessek a lánynak, meg magamnak majd a komphajón.

Talán túl sokat emlegetem a pénzt, dehát aki anélkül utazza át fél Európát, annál érthető ez. Meg is fogadtam, hogy ha még valaha módom lesz ismét utazni, csakis kellő mennyiségű pénzzel a zsebemben indulok neki. Eszembe jut a jó Dürer mester, aki hajdan a németalföldi utazása naplójában minden fillér kiadásáról pontos ’könyvelést’ vezetett. Igaz, hogy ő teli bugyellárissal utazott... A vonatunk Sassnitznál begurult a komphajó hasába. Felmentem a komp fedélzetére. Ekkor láttam először tengert. Nagy élmény! Hatalmas kék ég, a zöldeskék víz végtelenje!

A hajó szalonjában zene, kávéillat, tánc. A svéd kislányt táncra kéri egy markáns arcú nő, leszbikus. Estig együtt táncolnak, összetapadva. Partraszállok, íme hát a szabad világban. Nincs se vám, se útlevélvizsgálat. Lund városáig vonatozom, ott vár Wagner Nándi szobrász barátom, 1956-ban ide disszidált. Két napig vele járom a várost, ámulok a kirakatokon, megnézem Linné professzor szobrát, a karcagi botanika-órákra emlékezve. Harmadnap érek Stockholmba, átsétálok a tiszta, virágos városon, messze kint a kikötőben hatalmas, modern, fehér hajó várja az utasokat. A hajóhídon a kapitány köszönt: Isten hozta Finnországban! A hajó futott bele az éjszakába, lent a tenger mély feketesége, előttem a bizonytalan jövő. A fedélköz kényelmes nyugágyában próbáltam az éjszakát átkínlódni, várva a korai hajnalt. Végre a horizonton fehérleni kezdett a város, Helsinki nagyon távoli képe.

A kikötő várócsarnokát már minden utitársam elhagyta. Csak én álltam egyedül, nagyon elveszettnek érezve magamat. S akkor odajön egy kedvesen mosolygó nő, Annikki, s kérdi, hogy én lennék-e az a magyar művész, akit az ő pesti barátnője a jóindulatába ajánlott. Taxiba ültetett, s elvitt az evangélikus teológusok kollégiumába, ahol már vártak rám.

Hát megérkeztem Soumiba! Az első ebéd a kollégiumban: az asztalfőn a szakácsnő ült, mellette a két takarítólány. Néhány kollégista – ők még nem utaztak el vakációzni –, és egy magyar fiú, Kiss Zoli. Velem szemben az igazgató, Martti Voipio. Ő mondta az ebéd előtti imát – magyarul. Meghatott a vendégszeretet ilyen megnyilvánulása. Víz helyett tejet szolgálnak fel, megkóstoltam, milyen a sült hússal: finom. Marttit nagyon hamar és nagyon mélyen meg lehetett kedvelni. Szelíd, kisfiús arca csupa jóindulat, hét szép gyermeke van. A téli háborúban, amikor a negyed-fél milliós kis finn nép küzdött a kétszázötven milliós Szovjetunió ellen, tábori lelkész volt, a hősi-keserves időkben vette feleségül a Lottaként szolgáló hű társát. Büszke arra, hogy milyen jól beszél magyarul, ahogy ő mondja kedves kis hibával: olyan jól, mint egy benszülő magyar… Harcos antialkoholista, már azt is sikerült elérnie, hogy az úrvacsoránál bor helyett mustot tölt a kehelybe. Kiss Zoli a soproni evangélikus theologia professzorának a fia, akinek a kezében kölyök korában felrobbant egy gránát, fél keze elveszett, arca tele fekete sebhelyekkel, megmaradt egyik szeme világa most kezd lassan kihunyni. Finnül úgy tanul, hogy a vakírásos bibliát az ujjaival olvassa, a magyar biblia szavait lupéval silabizálja hozzá. Szép bariton hangja van, a Sibelius Akadémián most éneket tanul. Ő a szobatársam, sok finn szót tőle tanulok. Apja aggódó szeretettel írt levelét én olvasom fel neki. A sírás fojtogat. Másnap vacsorára vagyok hivatalos Annikki családjához – először vagyok finn családi otthonban. Magyarul folyik a társalgás, a házikisasszony remekül beszéli nyelvünket, csak azt nem tudja biztosan, hogy mikor kell a bezzeg szót használni... A fő téma – az ismerkedésen túl – az, hogy mit nézzek meg az országból. Megjelenik Dr. Rácz István, aki finn feleségével nemrég települhetett ki Helsinkibe. Itthon a sárospataki kollégiumban tanárkodott, vezette a pataki művésztelepet és minden magyar írót, művészt ismert, ezernyi közös barátunk volt, merő véletlen, hogy mi nem ismertük egymást otthon. Mondhatom, szabályosan ’lekáderezett’, az itt élő magyaroknak mindenki egy kicsit gyanús, aki otthonról jött, engedéllyel. Engem elfogadott, s már ontotta is a jobbnál jobb programötleteket. Másnap már össze is hozott a csodálatos Mikola Nándorral, a kiváló akvarellfestővel, a hajdani óbudai fiúval, aki még a háború előtt költözött Finnországba – oda nősült. ’Elfinnesedett’ a szó jó értelmében, korrekt, jólnevelt, etikus ember – de a magyar lendületességét, színességét és öntudatát megőrizte. A finnek nagyon megkedvelték. Nándi meghívott az ő művészeti egyesületének művésztelepére, ami két hét múlva fog indulni, a botteni öböl egyik kis szigetén. Az első héten egyre több magyarbarát finn keresett fel. Tanulmányoztam az Atheneum-ban őrzött finn művészeti alkotásokat – főleg Gallen-Kallela markáns festményeit, megismertem a Sailo művészcsalád tagjait, csodáltam a modern építészet alkotásait.

Finn utam előtt felkerestem budai műtermében a kevésbeszédű idős kollégámat, Rozs Jánost, aki a háború előtt hosszabb ideig alkotott Finnországban, s kértem, mondjon valamit arról, hogy egy magyar festő ugyan milyen fogadtatásra számíthat finn rokonainknál. Nem sok használható tanácsot adott, de a végén azt mondta: De keresd fel Paavo Kivit, az nagy barátja a magyaroknak. Jó, de hol találom azt az embert? – kérdeztem. Hát ott van valahol Helsinkiben. No, az első hét végén bekopogott hozzám a kollégiumi szobámba egy termetes úr, végiglapozza a mappámban lévő képeimet, elismerően bólogat és mondja: Paavo Kivi vagyok! Ma sem tudom, honnan hallott létezésemről, címemről. Ha csak nem abból az interjúból, amit az egyik fővárosi lap készített velem. Paavo csak finnül tudott – s talán svédül –, ezért hozott magával tolmácsként egy kis kopasz olasz déligyümölcs-kereskedőt, aki finnül is beszélt. De én olaszul sem tudtam, legfeljebb azt a néhány tucat olasz szót ismertem, amit minden magyar átlagműveltségű ember zenei kifejezésként – forte, piano, da capo al fine, vagy képzőművészeti területen – fresco, secco, terra cotta, no meg hogy ciao bambina! De ennyi tudással nehéz egy finn szaunában társalogni, és a szaunázás reguláit megtanulni. Márpedig engem vittek a szaunába, nagy örömömre. Némi aggódó kíváncsiság volt bennem. De túléltem, sőt kívántam is, hogy mielőbb újra szaunázhassak.

Két hétig vendége voltam egy népfőiskolának, Hauho városka közelében, természetesen egy tó partján. Egész nap jártam a tájat, festettem az erdőt, vízpartot, az embereket. A népfőiskolát egy amerikai quaker társaság tartotta fent, csupa fiatal volt együtt a világ sok nációjából, amerikai, német, pakisztáni, svéd és persze finn, napközben tanultak nyelveket, irodalmat, még festegetést is, este bibliát olvastak. Akkor jött a híre Nagy Imre kivégzésének. Megkérdezték, igaz-e, hogy a magyarok kitörő örömmel fogadták a halálos ítéletét. Válaszul az angol bibliából kezdtem felolvasni Jeremiás siralmai ötödik részét, egy ifjú ugyanazt mondatonként a finn bibliából:

’Emlékezz meg Uram, mi esett meg rajtunk; tekintsd meg és lásd meg gyalázatunkat... A mi örökségünk idegenekre szállt; házaink a jövevényekéi... Szolgák uralkodnak rajtunk; nincs ki megszabadítson kezökből... Az asszonyokat meggyalázták Sionban, a szüzeket Juda városaiban...’ A biblia szavaira zokogás volt a válasz. Ali, a pakisztáni fiú később odaszólt: Aztán ha majd újra harcolni akartok, szóljatok nekem is, megyek segíteni.

Vaasa városából Mikola Nándi vitt Bjökö szigetére, ahol a művésztelep az iskolában volt elhelyezve. Szalmazsákon aludtunk, kényelmesen. Már megszoktam a világos éjszakákat, tudtam aludni. Egész nap festett a társaság, én szerettem éjjel is festeni, gyönyörű zöldeket lehetett látni a mindig világos ég alatt. Művésztársaim absztrakt képeket festettek nagy buzgalommal, én a magam földhözragadt realizmusával dolgoztam. Befogadtak, elismertek. Csodálatos két hét volt, sok-sok élménnyel. Nagyszerű embereket ismerhettem meg, művészt, halászt, hajóst, egy világítótorony őrét. Voltam vendég parasztházban – itt svédek élnek –, a falusi festett parasztbútor ornamentikája emlékeztetett a karcagi pingált bútorokéra.

Kemi városa a Botteni öböl északi végében, az északi sarkkör közelében van, olyan közel, hogy a magas víztornyát az éji órákban is megvilágítja a sarkkörön túlról az ott le nem menő nap. Egy hetet töltöttem itt, a magyar-finn baráti társaság vendégeként, ezt az utat a magyar nagykövetség szervezte nekem. Megkapóan szép ősi kőtemplom, hatalmas kikötő, a folyón ezrével úsztatott szálfák és cserepes szobanövényként tartott rózsa – ezeket láttam, rajzoltam.

Már elfogott a honvágy, furcsa módon Helsinkibe vágytam vissza, délre. Közép-Finnországban még időztem egy kisvárosban a Mikola-családnál. Itt láttam, hogyan épül egy szép, modern Alvar Aalto-tervezte templom. Elvittek a helység kis múzeumába: ez is templomépület, pár száz éves, jó méter vastag falakkal. Meglepetten láttam a pénzgyűjteményben egy Kossuth-bankót. A kalauzom sem tudta, miféle pénz ez, az egyik parasztház padlásáról került elő. De hogy oda hogyan kerülhetett? Talán a cári seregben szolgálhatott egy idevalósi finn katona – híres hadakozók voltak hajdan! –, és 1849-ben hazámban vetették be leverni a lázadó magyarokat. Hadi emlékként vihette haza magával...

Helsinkibe érve szinte otthon éreztem magamat. A követségünk javasolta, hogy sok festményemet és rajzomat állítsam ki egy olyan galériában, amely sem jobbra, sem balra nincs elkötelezve. Ez volt az első önálló kiállításom. Sokan jöttek a megnyitómra. Virágot is kaptam. Az a csokor hatott meg legjobban, amely piros-fehér-zöld szalaggal volt átkötve. Búzavirágok és margaréták díszlettek benne, hazámra emlékeztetve… Honnan ez a figyelmesség, honnan kerítették ezeket a virágokat, itt Helsinkiben?

Még a verniszázs előtt leugrottam egy ruhaboltba, hogy némileg rendes öltözékben várjam a közönségemet. Velem jött segíteni, tolmácsolni Weöres Imre építész barátom – apja magyar lektor az itteni egyetemen, édesanyja finn, szüleihez 1956 után tudott kiköltözni, sok viszontagság után. A nadrágok közt válogatva a kedves öreg bolti eladó megkérdezte: ugyan már milyen nyelven beszélnek az urak? Magyarul, válaszoltunk. Felderült az arca, lelkesen mondta, hogy az ő új főrabbijuk is magyar. Adtam rögtön egy meghívót, adná át neki, szívesen látom a kiállításon.

Két nap múlva – csúf, esős, szürke hétfő volt, egy lélek sem volt a galériában, igazi honvágyat gerjesztő hangulat –, megjelent egy elegáns úr, sötét ruhában, karján fekete esernyővel, közeledett hozzám, megszólított: Mister Bod? Yes sir, mondom. Én Weiss Miksa vagyok, kaptam ezt a meghívót, s ahová engem szeretettel hívnak, oda elmegyek, mondta. És eltűnt a szürkeség, a búskomor hangulat, és egymás szavába vágva beszéltünk, élcelődtünk, mi ketten, hazánktól távoli magyarok. Még az is kiderült, hogy Karcagot is jól ismeri, gyakran járt hajdan Debrecenből oda, az öreg rabbit helyettesíteni. Nevek hangzanak el, közös ismerősöket emlegetünk. Mi ott akkor nagyon ’megváltottuk a világot’. Ő is magányos, család nélkül, nyelvi gondjai is vannak. Egyelőre németül végzi templomi szolgálatát.

De az én honvágyam is fellángolt... Ideje már hazautazni, s nagyon sokat vinni magammal ebből a világból, s azután egy nagy-nagy autóbuszba rakni az egész magyarságot, s idehozni megmutatni, hogy így kellene egy országot berendezni, jól, okosan, tisztán, becsületesen… Más mentalitás jellemzi a finneket. Más volt a történelmük. Ők is kelet és nyugat között küszködve maradtak meg finneknek. Nem volt arisztokráciájuk. A parasztságból kiemelkedett értelmiségiek – a hozzájuk finnesedett svéd származásúakkal együtt – emelték műveltté és civilizálttá, minden modernségre okosan reagáló néppé őket. Életük kemény harc volt a szigorú éghajlatú köves, mocsaras, erdős földjükön. Ők is belesodródtak a háborúba, de nem irtották ki sem a baloldali, sem a jobboldali honfitársaikat. Ők is vesztesek lettek, de nem küldtek a nyakukra Rákosi féléket. A hajóm indulása előtt finn barátaim búcsúztattak, ahol pár hónappal előbb egyszál magamban álltam partraszálláskor, most huszegynéhányan köszöntek el tőlem, öregek, fiatalok, férfiak, nők, nagyapák és unokáik. Érzelmes volt a búcsúzás, napszemüvegem eltakarta könnytől égő szememet.

Nem volt könnyű itthon visszazökkenni a budapesti, prózai életbe. Barátaimat összehívtam, hogy élményeimet átlelkesedve meséljem el nekik, de sokan cinikusan úgy vélték, hogy megszentimentálisodtam. A minisztérium kért, hogy csináljak egy kiállítást hazahozott munkáimból a Dorottya utcai kiállító teremben. Ám a képeim beszállítása előtt jött egy letiltó távirat: nem állíthatok ki! Kintről-e, vagy itthonról ment fel valami besúgás? Csak két év múlva, 1960-ban sikerült bemutatni finnországi képeimet a Fényes Adolf Teremben. Ez volt az első önálló hazai kiállításom. Sokat dolgoztam, érthető volt munkásságomban sok modern hatás, ami kinti utamon ért. Utazgatni itthon is lehetett: sok művésztelepen dolgoztam az ország különböző tájain: Sopron, Nagymaros, Kecskemét... Legszívesebben az Alföldre jártam, szívesen fogadtam el Balmazújváros meghívását, az ott megszervezett művésztelepre. Az ilyen alkalmak fontos élményforrást jelentettek, az ottani táj, az ottani emberek és néhány jó festő-kolléga sokban gazdagította festői világomat.”).

A minden várakozást felülmúló finnországi élmények meghozták Bod László utazási kedvét.

(„1962-ben ismét jártam Finnországban – és azután még háromszor –, ahonnan visszafelé megálltam Nyugat-Németországban. Él ott egy jó barátom, Günter Lohmann, akit én még 1957-ben ismertem meg Gergely Jancsi által. Antikváriusként járt gyakran hazánkban. Felkeresett egyszer a műtermemben és kért, hogy fessem meg az arcképét. Összebarátkoztunk. Egyszer mondta azt is, hogy ha arra járok, legyek a vendége. Nagy szeretettel beszélt hazájáról, a táj szépségeiről, a romantikus régi épületekről, az értékes-érdekes emberekből álló baráti köréről. Én már elkalauzoltam őt az én szeretett honi tájaimra, a Hortobágyra, Velencére, és persze Karcagra is. Hadd lássam hát most én az ő világát! Vendége voltam néhány hétig. Valóban szép a táj: északon a Teotoburgi Erdő hegyvonulata, a germán történelem híres helyszíne, ahol a római Varus légióit megsemmisítették a teutonok – ettől délre gazdagon termő síkság. Az én Alföldemre emlékeztet, csak hát itt minden zöldebb és a tanyák helyett hatalmas házak és pajták, csűrök, istállók, favázas épületek, téglaszínűek vagy fehérek. A legelőkön fekete-fehér vagy vörösbarna-fehér tehenek.

Az emberek? Günter baráti köréhez sok értelmiségi tartozik. A közeli Gütersloh városkában van a világ egyik legjelentősebb könyvkiadó-birodalma, a Bertelsmann, ahol nagyon sok tudós, történész, grafikus, zenetörténész dolgozik. Szerencsém volt ezzel a baráti körrel megismerkedni, összebarátkozni. Ezek a barátságok a mai napig élnek. Sokan ezek közül vendégeim is voltak itthon. Eleinte meglepte őket, hogy én ismerem az ő irodalmukat, tudok könyv nélkül idézni Goethet, Schillert, Koppstockot, sőt Heinét is, akit ők a náci iskolában nem tanultak, aztán elmondtam nekik, hogy mi itt a puszta szélén, Karcagon, a jó Kresznerics Gyula bácsitól két évig tanultuk a német irodalomtörténetet. A főiskolai műtörténet-órákon pedig azon modern német művészek műveivel is megismerkedtünk, akiket ’elfajzott’ mesterekként Hitler kitiltott a német művészetből. Találkoztam westfáliai parasztokkal is. Megfestettem egy öreg gazda arcképét a fia és menye kérésére, napokig jártam hozzájuk, az öregúrral ebédeltem, hallgattam az első világháborús történeteit: ugyanúgy emlékezett vissza akkori élményeire, mint nálunk az öreg hadviseltek. Ő is harcolt az orosz fronton, ahol az én apám megsebesült. Csak nagyon kellett figyelnem minden szavára, mert az öreg a hagyományos plattdeutsch-nyelvet beszélte, nehéz volt megértenem.

A környék parasztgazdái is eljöttek Patthorstba, a grófi család erdészének a temetésére. A gyászkocsi a kastély elé kanyarodott. A gyászszertartás itt kezdődött. A báró feleségével, két lányával a főlépcsőn állott, fekete ruhában. Ő búcsúztatta az erdő nagyszerű, nagytudású mesterét. Megköszönte azt, hogy becsületes munkájával szolgálta az uradalmat, ahogy az erdész ősei is szolgálták az ő őseit, generációkon keresztül, egymásra utalva éltek századokon át. Emberi volt a beszéde, ahogy családtagja elvesztésekor beszél az ember. Aztán megszólalt a kastély harangja, elindult a gyászkocsi a sáros erdei úton a falu temetője felé. A báró és szép neje követte a koporsót, szitáló esőben, cuppogós sárban, a gyászoló családdal és a végtisztességre egybegyűltekkel együtt. Mindenki fekete kabátban, kalapban. A sírnál a lelkész a bibliából olvasott néhány textust szép régies Luther-i nyelven. A fúvószenekar eljátszotta a hagyományos dalt az elesett leghűbb bajtársról, akinél jobbat nem találni. Az elhantolás után elvonultak a zenészek, ritmusos, vidám zenével. Merthogy az élet megy tovább.

A sírnál az erdész fia kezet fogott a báróval: átvette apja munkáját. Az élet megy tovább. Én nem ismertem az öreg erdészt, de a temetés, a nemes szertartás nagyon meghatott. Évszázadok meg nem szakadt hagyománya vett körül.

Az első németországi kiállításom Güterslohban volt, a Tigges könyvkereskedés termeiben. Százötven éves ez a cég, apáról fiúra szállt, s akkori vezetője valóságos művészeti centrummá fejlesztette. Volt itt irodalmi est, kis koncert, tárlat. A városka közönsége tudta, hogy amit itt kap, az mind színvonalas. Az én képeim is elismerést arattak. Többnyire alföldi tájak, portrék. A kirakatban is látható volt néhány kép. Egyik ottani barátom mesélte mosolyogva: kislánya az iskolából jövet társaival nézte a kirakati képeket, s azzal fontoskodott, hogy ő ismeri a magyar festőt, merthogy voltam náluk vendégségben. Igazán? – kérdezték a gyerekek. És mondd, milyen egy ilyen művész? Hát egészen normális, csak ha beszél, az nagyon furcsa... Nyilván az én jó kunsági ízű kiejtésemre gondolt. A westfáliai újságban is megjelent az a kis történetem, ami arról szólt, hogy kihallgattam három iskolásgyerek komolykodó beszélgetését, miközben én a Halle-i gótikus templomot rajzoltam. Vettem néhány vastag filctollat, s kipróbáltam, tudok-e ezzel a nekem akkor még új eszközzel érdemlegeset alkotni. Lendületes vonalakkal rajzoltam és a harsogó színű filctollak szörnyű ronda nyomokat hagytak a papíron. Hátam mögé három iskoláslány óvakodott, kíváncsian nézték, mit művelek az ártatlan, türelmes papíron. Aztán halkan megszólalt az egyik: Úgy rajzol, mint Picasso. Erre a másik: Lehet, hogy ő maga Picasso? Mire a bölcs harmadik: Ugyan, Picasso már száz éve meghalt...

A kisváros nagy buzgalommal készült az angol királynő látogatására, aki a közeli brit katonai repülőteret ment vizitálni, útja átvezetett a belvároson, ahol zászlók, virágtömegek és a cukrászdákban őt ábrázoló tortacsodák pompáztak, meg az én kiállítási plakátom. Azt kérdeztem a galériástól, hogy őfensége bekukkant-e a kiállításomra, ha már épp erre viszi útja. Sajnos, nincs benne a programjában, mondta. No, akkor én se állok be az őt bámuló tömegbe, hanem átmegyek Bielefeldbe, ahol vár egy ifjú dáma, a portréját fogom festeni...

Barátaim elvittek Hannoverbe, ahol több modern galériát látogattam meg. És nagy örömömre megnézhettem a Wilhelm Busch Muzeumot. Nagyon szerettem Busch humoros verses-rajzos műveit, még Karcagon, kölyökkoromban került a kezembe Kiss Miska bácsi jóvoltából a Max und Moritz könyv. Később a gimnáziumi német tankönyvből tanultuk a Plisch und Plum történetét, a bumfordi verseket ma is tudom idézni. Délután a Tiemann család gyermekeiről készítettem pasztell-portrékat. A gyerekek jólnevelten elszenvedték a modellülés unalmát. Amíg az egyiket rajzoltam, a többiek hancúroztak, zajongtak körülöttem. Átjött a szomszédból egy szelíd kislány, ölében hozta kedvenc tengerimalacát. Aztán megkérdezte, hogy tudok-e állatot is festeni. Mert szeretné megrendelni kedvence képét. És, kérdezte, mennyi lenne a tiszteletdíj. A kérdés komoly volt, én is ’komolyan’ válaszoltam, hogy kicsi modell esetén a pénz is természetesen kevesebb, mondjuk 5 márka. A kislány eltűnt, nemsokára visszajött, kezében az öt márkával. Leült, ölében az állatka feküdt mozdulatlanul. Én könnyedén felvázoltam szép fehér és gesztenyebarna színeit. Körülöttem néma csend, a gyerekek most nem hancúroztak, lesték, hogy alakul a ’portré’. Aztán a kész művet átadtam, s a kislány meghatottan kijelentette: Ön valóban nagy művész. Addig ezt még senki nem mondta nekem. A pénzt visszaadtam, hogy azon vegyen keretet a képhez.

Egy használt Opelt vettem. Kocsim már lett, de jogosítványom nem volt, hogy jutok így haza? Néhány asszony is vállalta volna a sofőrködést, de abba a férjek nem egyeztek bele. Végül Günter barátommal indultunk útra. Nagy ’nyelvészeti’ élmény volt az, hogy amikor meg-megálltunk a hosszú út során, minden országrészen más-más dialektusban beszéltek a benzinkutasok, pincérek. Ausztriába érve betértünk a Roithinger-családhoz, ahol valaha hadifogságos korszakomban laktam. Nagy öröm, kedves viszontlátás, marasztaló vendéglátás! Güntert is meghatotta a fogadtatás, csak a dialektust értette nehezen. Másnap Bécsben megpróbáltunk a magyar követségen vízumot kérni számára, de elutasították. Hej, vasfüggöny!... Az osztrák határsorompóig vezette a kocsimat, ott kiszállt, aggódó szeretettel engedett utamra: Láci, csak lássán-lássán!

Annyira már tudtam vezetni, hogy áthaladtam a ’senki földjén’ és megálltam akkurátusan a magyar határőr csizmájánál. Előbb Bécsből telefonon kértem a pesti unokaöcsémet – akinek akkor már volt jogosítványa –, hogy jöjjön elém a magyaróvári állomásig, mert addig jöhetett határsávbelépési engedély nélkül is. Azt is kértem, hogy a családomnak ne szóljon az autómról, hadd legyen meglepetés, akkoriban igen ritka esemény volt az autóvásárlás. A határtól Mosonmagyaróvárig egy barátságos határőrtiszt vezette a kocsit, onnan aztán a házunk kapujáig az öcsém. Ott felszóltam telefonon a családnak: Gyertek le, hozzatok pénzt, hogy kifizessem a taxit. Vártam azt a pillanatot, amikor elbüszkélkedhetek nekik új szerzeményemmel. Jön a feleségem, keresi a taxit, hogy fizessen, a kocsit észre sem veszi. Jön a lányom is, s elrikkantja magát: Apu, hát hoztál nekünk egy autót! Ő rögtön kapcsolt, hiába, no, ezek a csitrik már hallottak ilyen ritka esetekről is! Mást is hoztam, persze, rengeteg szellemi hatást, ismeretet, és sok-sok értékes könyvet.”).

{fel}