(„De mi főiskolások sem nagyon kerestük az ő kegyüket. Kiaszott, letarolt virágoskert volt akkor már a híres telep, a mi szemünkben. Másképp akartunk festeni, nem olyanokat, amilyenek a város cukrászdáiban, kocsmáiban láttunk lógni a falon, ki nem fizetett cehhek fejében otthagyva a festők által. Egy iskolában laktunk, vaságyat és szalmazsákot kaptunk fekhelyül, s jártunk festeni a Zazar partjára. Köztünk volt a még gimnazista, nagyon tehetséges és bohém Jánossy Ferenc. A talponállók, pecsenyesütők és cigány lányok nagy ismerője volt. Festéskor az ecsetet hanyagul a csupasz hasára törölte. Amikor már vastag rétegben száradt a bőrén a zöldes-barnás, förtelmes paletta-kosz, elvittük a fürdőbe lecsutakolni. De oda nem engedték be, azt hitték, valami csúf bőrbaja van... Később rátört az ukrán betegség, lázasan, félholtan tettem fel a pesti vonatra. Otthon felépült, élete során sok kalandja volt. Korán meghalt, jó műveket és groteszk anekdotákat hagyott ránk. Az a járvány engemet is leterített, félholtan jöttem haza Karcagra anyámhoz.”).

Bod László 1943-ban kapott egy székelyföldi ösztöndíjat Koffán Károly grafikussal, Durai Tibor és Veress Pál festővel együtt. Veress Pál székely származású, unitárius, akinek az édesapja pesten volt egyetemi tanár, s aki nagyon közel érezte magát a székelységhez. Koffán Károly öregebb volt náluk, akkor jött haza Párizsból egy hosszabb kinti tartózkodás után. Durai Tibor Aba-Nováknak volt a növendéke, de nem a főiskolán, hanem a mester műtermében. („Szétszóródtunk a hegyekben. Mi Pálpatakára mentünk, a havasra, ami Korond fölött van. Veress Palival rajzoltuk az embereket és a tájat. Nagyokat koplaltunk, mert húst nem lehetett kapni, s kenyeret is alig. Aztán csatlakozott hozzánk Benczédy Sándor szobrászművész, aki később kezdett tanulni, idősebb volt nálunk. Egyébként unitárius tanító volt. Veress Palival egy székely családnál laktunk faházban, Benczédy pedig az iskolában. Nagyon irigyeltem őt, mint szobrászt: minden kőben meglátott egy szobrot. Felemelt egy útjába akadt kerek követ, hogy na ez jó lesz egy öregasszonyfejnek. Vitte a hóna alatt az iskolába, már faragta is. Nagyon ígéretes szobrásznak indult.”).

1944 nyarán, amikor már a németek bent voltak az országban, Varga Nándor Lajos talált egy üres kastélyt Rimaszombat mellett, Felsőbalog faluban. Itt rendeztek be egy művésztelepet. Bod Lászlóék kevéske ösztöndíjat kaptak a főiskolától, beköltöztek a kastélyba vagy húszan és munkához láttak. Akadt közöttük már érettebben festő ember, például Moldován István, aki már kialakult festői világgal rendelkezett. Eljöttek a kastélyba Varga Nándor Lajos főiskolásoknál idősebb barátai is, az ő munkáikat is nézegették Bod Lászlóék – elég kritikusan. („A kastély a falu fölött volt. Az ősparknak a túlsó végén állt egy erdészház, abban lakott Laci bácsi, az erdész, két dundi lányával, akik közül az egyiket feleségül vette az egyik kollégám, Seres János. Ott ismerkedtek meg, nagy esküvőt rendeztek, azóta is együtt élnek. Én is ott találkoztam először Bantus Adriennel, majdani feleségemmel. Bejártunk az erdőbe, ahol fehér szarvasok éltek. Farkas András barátunk egyszer egy tisztáson megpillantott egy akkor született szarvasbocit, az avarban ült, gyenge volt még lábra állni. Andris megilletődve kezdte lefesteni a kis pettyes, vereses hátú állatot. Csend volt körülötte. Egy halk neszre hátranézett: mögötte az anya és a többi szarvas leste őt és a borjút. Lassan közeledtek feléje. Iszkolnia kellett, de a festményt boldogan hozta haza, s dicsekedett vele. Na, annak az erdészháznak a túlsó oldala már szlovák terület volt. A szlovák partizánok jártak Laci bácsi házához jó pálinkáért és finom falatokért. Jóban voltak. Mi is barátságba kerültünk a partizánokkal néhányan. Tudták, hogy ott vagyunk, találkoztunk is velük néha, tisztában voltak vele, hogy mi is várjuk a németek távozását, nemcsak ők. A kastély udvarára viszont betelepítettek magyar határvadászokat, akik gyanakodva figyelték a mozgásunkat, kapcsolatainkat. Tulajdonképpen nem csoda. Itt volt velünk sok olyan kolléga, aki politikai vagy faji üldözöttként itt várhatta ki a fenyegető veszedelem elmúlását. Hiszen ez a telep ezért is alakult meg, a résztvevők listáját ilyen szempontok szerint állította össze Varga tanár úr és tanársegédje, Erdős Tibor, aki maga is illegális kommunista volt. Közöttünk nyugodtan élhettek, dolgoztak és együtt tervezgettük a háború utáni életünk feladatait. A falubeliek is befogadtak bennünket, meghívtak vacsorára, a gyümölcsösbe, vagy csépléskor segíteni. Olvasott, művelt magyar parasztok voltak, jól ismerték íróinkat. Vasárnaponként ott voltunk a református templomban, megilletődve hallgattuk a lelkész jeremiádjait, a XC. zsoltárt együtt énekelték velünk az ateista és a Dávid-hitű társaink. A háború utolsó, legmocskosabb hónapjai közelegtek felénk. Mi alig tudtunk valamit arról, hogy milyen tengernyi szenvedés zúdult a tőlünk keletebbre élő emberekre, a kárpátaljai és észak-erdélyi magyarokra is. Nem volt újság, rádió. Esténként a kastély teraszán Beethovent hallgattunk lemezről, felettünk dübörögve szálltak az amerikai bombázók Miskolc irányába, a horizonton néha láttuk a sötét ég alján a vörös jeleket, az égő városok fényeit. Furcsa nyár volt. Éreztük, hogy valami véget ért, csak nem sejtettük: mikor, hogyan, és hogy mi lesz a folytatás. Csak azt tudtuk, hogy valami másnak kell jönnie. A történelem hamarosan átrobogott rajtunk. Én szeptember végén visszatértem Pestre, a főiskolán készülődtünk az új tanévre, tanársegéd voltam, ott kellett lennem. Bejártam ösztöndíjasként Rév István bábszínházába. Az egyetemre is beiratkoztam, a második szemeszterre, műtörténetet és néprajzot tanultam. Októberben véget ért tarka diákéletem, a főiskola már nem tudott oltalmazni, elvittek katonának.”).

Bod László berukkolt, s a haditudósítókhoz került újoncnak. Voltak ott festők, grafikusok, szobrászok (Búza Barna szobrász, Burián László portréfestő), cigányzenészek is. Ez egy meglehetősen protekciós helynek számított a katonaságnál, az ott lévőket megkímélték a harcoktól. Ezzel együtt persze a rendes ellátástól is megkímélték őket. Még mundért sem kaptak az egyetlen katonasapkán kívül, civilben járkáltak, majd csak karácsony táján jutottak egyenruhához, de fegyvert még akkor sem adtak nekik. Nyilván nem volt. Csepregre vitték a társaságot, ahol egy volt zárdában várták, hogy vége legyen a háborúnak. („Nem csináltunk semmit egészen addig, amíg egyszer meg nem jelent az akkori hadügyminiszter, a nyilas Beregfy. A szemlén megkérdezte rólunk, hogy miféle banda ez. Mondták, hogy haditudósítók. Jó, akkor holnap kimennek a frontra, mert minden katonára szükség van, mondta a miniszter. Minket addig legföljebb a tisztek vadászatához vezényeltek ki hajtónak.”).

Aztán valahogy mégsem vitték a frontra Bod Lászlót és társait. Ő maga bekerült a szombathelyi kórházba, mert ki kellett vágni a farán lévő furunkulust, amit bizonyára a hulláról leszedett s vele felvetetett katonai egyenruha idézett elő. Mire visszament, addigra újonctársai elszéledtek valamerre. („Egy nap parancsba kaptam, hogy el kell mennem Bécsbe, egy ottani nyomdába, holmi propaganda-anyagot leadni, s megvárni a kinyomott anyagot, visszavinni. Első utam külföldre! Egy ismerős csepregi család megkért, hogy vigyek egy disznótoros csomagot magammal. Bécsben van férjnél az egyik lányuk, örülni fog a kóstolónak. Első utam hozzájuk vezetett. A férj osztrák rendőrőrmester volt. Nagy barátsággal fogadtak, együtt vacsoráztunk és még óvatosan politizálgattunk is. Este későn már nem engedtek el, ott marasztaltak éjszakai szállásra. Reggel későn ébredtem, jó volt végre kényelmes, polgári ágyban aludni. A férj már elment szolgálatba. Két csúf katonabakancsom az ágyam előtt ragyogóra kisuvickolva! Az őrmester úr a közlegény bakancsát kipucolta... A nyomdában leadtam az anyagot. Legalább két hét kell a kinyomtatáshoz. No, addig minden megnézhetőt meg kell néznem Bécsben! A múzeumokból persze nem sokat lehetett látni, a bombázások miatt minden gondosan óvóhelyen elraktározva. Jött is a bombázás, az a híres februári, amikor a Szent István templom is megsérült. Pokol volt az a bécsi éjszakám. Másnap romok és égő házak között találkoztam két karcagi ismerőssel: két munkaszolgálatos, az egyik cipőkereskedő volt Karcagon. A bombák áldozatait kellett nekik a romok alól kiásni. A pokol közepén is egy mosolygós perc: Karcagra emlékezhettünk. Egyikőnk sem tudott semmit az otthoniakról. Megígértük egymásnak: aki előbb hazakerül, hírt visz a másik családjának. Ők ezt meg is tették, én később vetődtem haza.... A nyomda a nyomtatnivalókkal mindenestül porig bombázódott...”)

A haditudósítóknál lévő három festő nyílt parancsot kért, ami azt jelentette, hogy ezzel, mint haditudósítók, szabadon közlekedhettek. („Két hónapra kértük a nyílt parancsot. Örömmel adták, csak menjünk a fenébe. Az volt a szándékunk, hogy lelépünk. Én Tihanyba kértem a nyílt parancsot, mert azt ismertem, s arra gondoltam, hogy át fogok menni a másik oldalra. Dengyel Tibi elment Kőszegre, befeküdt a kórházba, mint sebesült. Voltak ott ismerősei, orvos barátai. Mint sebesültet vitték a kórházzal nyugat felé. Aztán Belgiumba került, ahol jó nevű festő lett. A többször emlegetett Kovács Emil volt a legbátrabb, mert ő egyenesen Németországba kért egy nyílt parancsot, mondván, hogy mivel ő remekül karikatúrázik, a rajzaival deríti fel a háborúzók kedélyét. Ő jutott a legmesszebbre: Münchenben már találkozott az amerikaiakkal, s valamilyen úton-módon kikerült Dél-Amerikába, Venezuelába. Én viszont Tihanyból nem mentem át a másik oldalra, vagy azért, mert a Balaton nem volt befagyva, vagy pedig azért, mert lőttek odaátról. Én pedig még azt sem tudtam, hogyan kell elsütni a puskát, hiszen kiképzést sem kaptam.”).

Végül Bod László visszament Csepregre, ahonnan rövidesen hajtották őket Ausztria fele. Ausztriában hadifogságban volt a karcagi fiatalember, egy teljes hétig. („A történelem nagy pillanatai nem nélkülözik a humoros, groteszk epizódokat. Nagyon vártuk már, hogy az amerikaiak befussanak, s valami nagy összeölelkezéssel üdvözölhessük őket. Egy osztrák gazda tanyáján kaptunk szállást, a pajtában. A falusi fűszeres megkért, hogy két jó magyar lóval szekerezzek be a szomszéd városkába, az elosztóba, bolti áruért. Velem küldte bögyös szőke leányát is. Az úton esett az eső, bebújtunk a ponyva alá. Hideg volt, de mi kellemesen összemelegedtünk. Estére a boltos meghívott vacsorára és kérésemre tejberizst főzetett. A lánya meg éjszakára magához invitált, nagy titokban. A tejberizs anyám főztjére emlékeztetett, csak mi otthon nem tettünk rá annyi vajat, mint a boltosék. Jól belakmároztam, s a családtól elbúcsúzva a ház előtt vártam, amíg lefekszenek az öregek. Csillagos ég, hideg csillagfények, és a távolban tompa ágyúmoraj, ott már az amerikaiak lőttek. Aztán gyenge gyertyafénnyel jött a lány, szobájába vezetett és egy szép éjszaka ígérete szállt reánk. Azt a szót, hogy ’szeretlek’ ő már tudta lengyelül, görögül és franciául, a faluban dolgoztatott hadifoglyoktól, Hitler tudta és engedélye nélkül. Magyarul is tanulgatta már, amikor éles fájdalom hasított a gyomromba: a sok éhezés után túl sok volt az olvadt vaj a tejberizsen. Ki kellett rohannom a házból... Aztán mikor a gyomrom megkönnyebbült, s újra embernek éreztem magamat, mentem volna én nagyon is vissza a lányszobába, de már nem engedtek be. Megsértődött a leány. Hajnalig dideregtem a szállásom bezárt kapui előtt, egy hordóba bújva próbáltam valami meleget találni, elgémberedve. Reggel keresnek a társaim: itt vannak a jenkik, menjek tolmácskodni. A falu közepén álltak a jeepek, rágógumizva a jenkik, nagy sisakban és térdig kamásniba olyan furcsa arányúaknak látszottak, mint a marslakók. A boltos lánya ablakából egy jenki hadnagy hajolt ki. Új nyelvóra kezdődött... Felszabadultunk. Foglyok lettünk. A jenki hadnagy szól nekem, hogy küldjem a legénységieket a szállásukra a holmijukért, addig a tisztek maradjanak ott – ahány katona nem jön vissza, annyi tisztet főbelőnek. Mindnyájan visszajöttek, ezután mehettek a tisztek is a cuccért, őértük a legénységiek feleltek hasonló megtorlással fenyegetetten. Ekkor kicsit aggódtam, hogy valamelyik tiszt meglép. De hát rámbízta a hadnagy a létszám ellenőrzését, s én jelentettem, hogy persze, valamennyi visszajött. Még útközben találtam egy eldobott, üres pisztolytáskát. Sosem volt ilyenem. Abba raktam fogkefét, zsebkendőt és egy mini akvarell-készletet, hogy ha bármilyen körülmények közé jutok, ezeket ne nélkülözzem. A hadnagy elkérte, pedig mondtam, hogy nincs benne fegyver. Elvette, undorral kiszórta belőle tartalmát, a lábam elé. Katonái röhögtek, én pironkodtam. Gúnyosan kérdezték: a magyarok ilyen fegyverrel harcoltak?…

Néhány fegyveres katona hajtott bennünket Ried városa felé. Egy őrmester mellett kellett mennem, aki néha megállította a foglyokat, hogy dolgukat elvégezhessék. ’De szökés ne legyen, mert kivégzés lesz!’ Közben pedig előszedte a családi fotóit, és mutogatta nekem szép felesége, gyereke képeit. Mint egy honvágyas turista. Útközben talált két lengyelt, akik egy zabrált autót javítgattak. Akkor már a németek által odahurcolt, kényszermunkás idegenek elkezdték a fosztogatást. Elzavarta a fiúkat, s a kocsira ültette két öreg, fáradt katonánkat, meg felrakatta a nehezebb csomagokat. Az enyémet is. Egy jenki vezette az autót a városig. Ott magárahagyta, a városban fosztogatók leverték a két öreget, minden holmit szétszedtek, elvittek vagy összetapostak. Egy idős újságíró társunk műfogsorát siratta, a csomagjában volt, valaki rálépett, összetörten hevert a porban. Estére egy kaszárnyába tereltek minket. A magyarokat a szobákba, a hozzánk csapódó németeket az udvarra. Az épületben még szolgálatban voltak német konyhás lányok. Főzettünk velük vacsorát. Tejberizst. De vajat én nem kértem hozzá... Másnap aztán kivittek egy nagy rétre, addigra volt már vagy ezer magyar és többezer német fogoly, a néger katonák állították a cölöpöket s húzták körénk a szögesdrótot. Őrtorony is épült, géppuskával.

Keserves napokat töltöttünk a sáros földön ülve. Se étel, se ital. Eső viszont volt. Sok. Az amerikai utasításait nekem mondták, tisztjeink jórészt németül sem tudtak. Nekem volt két csont-csillagom, tizedes lettem még Csepregen, ahol a körletünkben a tisztiszolga szakaszvezető volt. Hogy ne legyen túl komikus a helyzet, adtak két csillagot. No, amikor a jenkikkel kellett valamit elintézni, a tisztek két csillagomra nézve így szólítottak: ’Főhadnagy úr, kérlek!...’”).

Pár nap múlva a magyar katonákat kiadták munkára az osztrák parasztokhoz. A németek akkor még maradtak a lágerben, majd őket is elengedték, kivéve az SS katonákat. Bod László is egy osztrák parasztnál dolgozott, s a segítségért élelmet kapott. Itt elkezdett festeni, készített egy Madonna-képet a család kislányáról. Búza Barna szobrászművésznek is segített, német tudását kihasználva szerzett neki szállást, műhelyt és fát, faraghatta a szobrokat. Búza Barna csinált egy Krisztus korpuszt és egy Mária domborművet. Az alkotásokat a vendéglátó osztrák paraszt családnak ajándékozták, akik felajánlották a templomnak, kérve, hogy három katonafiuk, akikről semmit sem tudtak, élve hazakerüljön. Ünnepélyesen fel is szentelték az alkotásokat. Ott vannak egy Tummeltsham nevű település templomában. A két művész arról azért bölcsen hallgatott, hogy ők mindketten kálvinisták, nem akarták, hogy ez a tény esetleg bonyodalmakat okozzon. Ezt a háziak is kérték.

(„Egyik katonatársam a háború előtt Hollywoodban volt filmrendező, amikor hazalátogatott, behívták a haditudósítókhoz. Most velünk együtt várta, hogy újra kiutazhasson. Ő ajánlott be az amikhoz – akkor már így hívták az amerikai katonákat –, azok felfogadtak forgalmi és egyéb táblák festésére. Nem szerettem a betűírást, közben rajzolgattam a katonafejeket. Meglátta ezt az őrmester, megkérdezte, hogy le tudnám-e festeni netán Truman elnököt is? Le én, csak anyagot adjanak hozzá. Gondosan, akkurátusan kezdtem a portrét, rossz festékkel. Előbb az elnök szemüvegét festettem meg, a fej többi része csak körvonalakban volt. Úgy is maradt, mert az őrmester szaladt a főhadnagyhoz lelkesen, hogy jöjjön, nézze meg ezt a ’remekművet’. Jött is, félretétette az elnököt és magát festette meg velem. Aztán a százados, majd az őrnagy ült modellt... Több útjelzőt nem kellett festenem. Párizsból hozattak futárral finom művészfestéket. Még ma is van belőle, emlékbe eltéve. Festettem egyszer egy kisméretű hármasoltárt, egy triptichont. Arra jött egy lutheránus amerikai tábori lelkész, C. A. Olsson, aki ’felfedezett’ engem. Mindjárt ki is faggatott művészettörténeti ismereteimről, s kiderült, tényleg tájékozott vagyok ezen a téren. Beajánlott egy amerikai tábornoknak, hogy festesse meg velem a portréját. C. I. Lanhamnek, leendő portrémodellemnek nagyon meleg szavakkal ajánlhatott be engem – érdemtelenül –, mert igen barátságos meghívást kaptam tőle, hogy keressem fel Riedben, a parancsnoki villában. A magyar bakaruhámat igyekeztem ’civil’-izálni kölcsönkért zakóval, cipővel. Hónom alatt a festőkészlettel jelentkeztem a kapunál strázsáló termetes őröknél. Azok tisztelegtek, bebocsátottak a generálishoz. Alacsony, soványka ember volt, az arca nem különösebben ’festői’. Baráti beszélgetésbe kezdtünk, s én igyekeztem a hazámat méltó módon képviselni. Ő most látott életében először magyart, én pedig először láttam amerikai tábornokot. A háború előtt Párizsban volt diplomata, meglepően tájékozott volt európai kérdésekben, sőt a magyarokról is sokat tudott. Csak azt nem, hogy mi a különbség a ’hungarian’ és a magyar között. A Vaskapu szabályozásról, Széchenyi szerepéről is hallott. ’Mr. Bod, talán inna egy kávét?’ – kérdezte, aztán a csicskása betolt egy zsúrkocsit, amin a kávén kívül rengeteg csemegézni való finomság tornyosult. Kávézgattunk, én eszegettem is, közben családi fotóit terítette elém. Szép fekete tacskója a lábánál ült. Mondta, hogy ez az ő hadizsákmánya, valahol Németországban találta a gazdátlan jószágot, s el is nevezte Lili Marlennek. Figyeltem az arcát, nagyon jó portrét akartam róla készíteni, de csak egy vázlatra futotta az időből. Este lett. ’Késő van’, mondta, ’most már ne menjen ki a szállására, mert a katonáim még lelőnék, hiszen kijárási tilalom van. A futárszoba üres, mára már nem várok oda futárt. Aludjon ott, holnapra készíttetek egy szobát magának a manzárdon’. Az amerikai tisztek étkezőjébe vittek ebédelni másnap a generális fekete kocsiján, amin két oldalt lobogott a rangját jelző zászló. A sofőr mellett a szárnysegéd – egy főhadnagy –, én pedig hátul ültem kicsit fonáknak érezve ezt a helyzetet. Az aztán már vígjátéki jelenet volt, amikor az utcán jövő-menő katonák szép szabályosan tisztelegtek nekem, aki ott ültem, ahol a generális szokott. Én leereszkedően visszaintegettem nekik, remélve, hogy nem veszik észre tévedésüket... A háború még nem ért véget Keleten, a leendő portrémodellem Japánba ment, de előbb engemet átvitetett Linzbe. Az ottani amerikai tisztek szállója mellett egy lebombázott ház konyhájában szállásoltak el. A portréfestés ezúttal elmaradt, de egy üveg whiskyt küldött születésnapomra. Negyedévszázados lettem.

Linz érdekes, nyüzsgő életet élt. Ott volt vége az amerikai övezetnek, a Duna túlsó partján szovjet tábortüzek égtek esténként, a mellettük ülő katonák melankólikus, szép orosz dalokat énekeltek. Valami nagyon-nagyon távoli világ volt ott: Európa közepe táján a messzi Kelet fiainak honvágya áradt a bús dalokból. A Duna innenső partján is egy merőben más, távoli világ fiai nyüzsögtek, az amerikaiak, az ő honvágyukat a délutáni katonazenekari térzenék feledtették, tüzes jazz ritmusokat, jitterbog és slowfox táncdalokat játszva. A katonai közlekedési rendőr az utcai kereszteződésbe cipelt nagy bőrfotelban ülve irányította a jeepeket. A mi európai szemünknek ez is szokatlan volt, nem katonás, ahogy a gumitalpú bakancsaik sem ’katonás’ járást kopogtak. Még az illatok is szokatlanok voltak: amolyan rágógumis, émelyítő illat, szagos szappannal, hajlakkal keveredett igazi benzinszag és a tiszti konyháról áradó fahéj, igazi bors és igazi rántottcsirke illat. Humoros dekorációkat festettem az áruházukba, mulatóikba, klubjukba. Aztán felkértek, hogy legyek művészeti vezetője az I and E Section által szervezett iskolának.”). Ez olyan iskola volt, ahol azok a katonák tanulhattak, akik abbahagyták tanulmányaikat a katonai szolgálat miatt. Ebben az iskolában a matematikától az újságírásig mindenfélét tanítottak. Bod László is megszervezte a maga „tanszékét”, egy művészeti stúdiót. Ő állította össze a modelltárgyakat, kölcsönkért az egyik linzi gimnáziumból koponyát, köcsögöt, kockát, hengert... („Pontosan olyan tárgyak voltak ott is, mint a karcagi gimnáziumban. Csak a köcsögről hiányoztak a karcagi motívumok. Mikor beléptem abba a linzi rajzszertárba, otthon éreztem magam.

Ebben az idegen világban, honvágytól gyötörten, néhány barátra mégis szert tehettem az amerikai katonák között, meg egy-két linzi család körében. De az elhagyott haza, a Karcagon maradt családom, – amelyről semmi hírt sem kaptam, – nagyon hiányzott. És vágytam vissza a főiskolai életbe, a boldog ifjúságom világába, az ottani barátaim és tanáraim társaságába. És akkor, véletlenül találkoztam Bartus Adrienn kisasszonnyal Linz főutcáján. Őt még 44 nyarán ismertem meg, a felsőbalogi művésztelepen. Miskolcról jött ebbe a faluba, a bombázások elől, rokonaihoz. Mi művésznövendékek hamar befogadtuk magunk közé, hiszen szemrevaló molettke és értelmes leány volt. Több kollégám is sertepertélt körülötte, nagy buzgalommal. Én nem, mert akkor éppen vőlegény voltam, – átmenetileg.

Ez az én vőlegénységem groteszk kis epizód volt az életemben. Csak annyit erről, hogy 43 telén egy bölcsész-teadélutánon megismerkedett velem egy ambiciózus egyetemista lány, méltóságos szülők gyermeke. Imponált neki, hogy én tanársegéd voltam a főiskolán, nem tudta még akkor, hogy ez nem olyan tanársegédség, mint az egyetemi, – ez nem járt jövedelemmel. Addig-addig győzködte szüleit, amíg bele nem egyeztek az eljegyzésbe. Én is belementem ebbe a játékba, hiszen soha nem voltam még vőlegény, kíváncsi voltam arra, hogy milyen is az, minden esetre a magam kis plebejusi, náci-utáló véleményemet igyekeztem átadni neki. Ám hamarosan visszaküldte a jegygyűrűt azzal, hogy túlságosan barbár vagyok az ő köreihez képest. Szégyelltem magamat, meg bosszús is voltam. Kimentem a Láposi néniék karcagi tanyájára egyszerű, nagyszerű emberek közelségét keresni.

A karcagi tanyáról visszatértem a felsőbalogi művésztelepre, ahol többen vártak: főiskolás társaim barátsággal, Adrienn szeretettel. Én katonaként kikerültem Ausztriába, Adrienn pedig menekültként ugyanoda. A véletlen összehozott vele, megörültünk egymásnak. 1945, október 21-én, a linzi evangélikus templomban házasodtunk össze, fiatal feleségem beköltözött a ’konyhámba’.”).

Leginkább az amerikai tisztek portréit festette Bod László. Meglepték őt, mert szerettek volna Európából hazavinni valami emléket, leginkább a saját festett ábrázatukat. („Nagyon elsietett portrékat csináltam, mert nem volt elég időm. Ott volt velünk Burián Laci, aki már idősebb, ősz hajú festő volt, legalább ötven éves: itthon már befutott, elismert, keresett festő volt a jobb úri körökben. Fantasztikusan tudott portrét festeni. Ő Karlovszkynál tanult, aki híres volt fényképszerű realizmussal festett portréiról. Mi fiatalok ezt nem szerettük, de a technikai tudást nem lehetett elvitatni. A tanítványa, Burián Laci biztos ízléssel festett, tanultam is sokat tőle. Az amerikai katonatiszteken minden ruhadarab keki színű volt, a nyakkendő, az ing, minden... De ő ebből az unalmas, randa színből olyan festői hatásokat tudott kihozni a portrékon, hogy mindenki bámulta. Hamar kiragadták közülünk Buriánt, elvitték Párizsba. Autót kapott akkor, amikor még cipő sem volt a boltokban. Ott is maradt Párizsban...

A tanítványaim kedveltek. A többség velem egykorú fiú volt, néhány igen tehetséges. Én akkor voltam ifjú házas, jártak hozzánk kávét inni, kicsit családtagnak lenni. Volt kubai, mexikói, sőt magyar származású is köztük, a legragaszkodóbb a félindián arizónai Clyd E. Baker volt. Az édesanyjának megírta, hogy itt a távoli és vad háborús Európában békét, barátságot és szellemi irányítást talál nálunk. Egyik nap azzal a kedves hírrel jött, hogy szülei tudtával engem és feleségemet örökbe fogad, s otthont ad hazájában. Igen ám, de a feleségem éppen aznap járt a doktornál, aki gratulált: áldott állapotban van, ősszel szép gyermeket fog szülni. Bakernek megköszöntük a felkínált atyai szerepét, de nem akartuk, hogy mindjárt nagyapa is legyen. Mondtuk, gyermekünk ne legyen hontalan, ezért mielőbb hazatérünk. Bennünk a honvágy is égett. Baker is hazatért, megnősült. Első fiát rólam nevezte el.

Az I and E Section vezető tisztje megbízott, hogy szerkesszem meg a divíziójuk háborús történetéről szóló dokumentációs könyvüket, illusztráljam, és a fotókat helyezzem el a szövegek közé. Kaptam egy szakajtónyi haditudósítói fényképet, a kiképzéstől a partraszállásig, az Ardennekben átélt nehéz napoktól a németországi menetelésig minden eseményről képet adtak ezek a kitűnő felvételek. Beválogattam egy olyan képet is, amely egy sebesülten tántorgó katonát ábrázol. Az arca csupa vér, két szanitéc támogatja. Megrázó kép. A könyv szerkesztői azonban lebeszéltek a kép publikálásáról, mondván, ne borzasszuk el a katonák anyukáit ilyen dokumentummal!

Feleségemmel együtt jelentkeztünk egy ’hontalanokat’ hazatelepítő transzportba. Bennünket az Ebensee-i lágerben helyeztek el, ahol még szembesültünk az egykori koncentrációs tábor szörnyűségeinek nyomaival. Innen indultunk végre haza.”).

Amikor 1946-ban Bod László hazajött Magyarországra, egyenesen Miskolcra ment tanárnak, mivel a felesége miskolci. A Tóth Pál Intézetnek lett a rajztanára, egy leánygimnáziumé és egy líceumé. A rajzon kívül még angolt is tanított, mert nem volt angoltanár, s ő egyébként is most jött az amerikaiaktól, gyakorolhatta a nyelvet eleget. Még a tanfelügyelő is elégedett volt Bod László munkájával. Az ifjú festő és Várady Sándor szobrászművész létrehozott Miskolcon egy szabadiskolát. („Várady Sanyi miskolci születésű, évfolyamtársam volt a főiskolán. A háború után visszakerült Miskolcra, a művésztelepen lakott. Munkája nem volt, nagyokat koplalt. Karcagról hozatott egy fazekasmestert, bizonyos Moknács bácsit, aki a lányával beköltözött a művésztelepre, korongolta a köcsögöket, kiégették, kézikocsival vitték a piacra. Ugyanakkor Várady Sanyi nagyon jó plasztikákat csinált például kartonból, ilyeneket nála láttam először. Tehát nem adta fel a művészi tevékenységet sem, pedig a megélhetésért mindent el kellett vállalnia.”). A megalakult szabadiskolába sok diák és amatőr jelentkezett, akiket a két művész jó irányba tudott terelni. Ki is kerültek a kezük alól tehetséges emberek, olyanok, akik azóta már kollégák. Közben természetesen festett Bod László és tanított. („Az első tanári fizetésemet, amint megkaptam, rögtön a bábának kellett adni, mert aznap született a lányom.”).

Akkoriban kezdtek szerveződni a népi kollégiumok. Bod László az egyik ilyen kollégium igazgatója lett, tíz-tizennégy éves gyerekek voltak a növendékei. A másfél esztendő alatt, amíg ezt vezette, csinált egy bábszínházat a diákjai számára. („Érdekelt a bábszínház. Még a főiskola utolsó hónapjaiban felfigyeltem egy pályázati kiírásra, amely szerint lehetne foglalkozni a bábjátékkal úgy, hogy a kultuszminisztérium ad háromszáz pengő ösztöndíjat egy évre, képzést pedig a Podmaniczky utcai bábszínházban kapott volna az ember Rév Istvántól. Másfél-két hónapot töltöttem el Rév Istvánnal, de akkor behívtak katonának. A színháza a háború után még működött egy darabig, aztán megszűnt. Én később sokszor hívtam őt, amikor bábtanfolyamot rendeztünk. Ekkor, 1948-ban, már a kultuszminisztériumban dolgoztam. Meghívtam előadni, pedig félős volt a dolog, mert az öregúr ideológiailag sok baklövést követett el, s akkor már nagyon kellett vigyázni minden szóra. Az esztétikáját se nagyon tudtuk elfogadni, de a szaktudása, a manuális képessége óriási volt.”). Bod László tehát Miskolcon létrehozta a maga bábszínházát, írta a darabokat, játszotta, rendezte, mindent csinált. Később Seres János festőművész és Várady Sándor is lelkes segítője lett. Így figyeltek fel rá, és felvitték az akkori Vallás és Közoktatási Minisztériumba, az Ortutay-féle minisztériumba előadónak. A bábjáték kérdéseivel kellett foglalkoznia, tanfolyamokat szerveznie, és a művészeti szabadiskolák ügyeit intéznie. („Hát akkor, 1948-ban, a minisztériumban, a Szabadművelődési Főosztályon az egész társaság Alexandriánus volt, azaz Karácsony Sándor híve, akiket a marxisták éppen igyekeztek kiszorítani. Hamarosan megszüntették ezt az egész minisztériumot. Jöttek Révaiék. Az Alexandriánusok pedig szétszóródtak.”).

Egy esztendeig dolgozott Bod László a minisztériumban, akkor kinevezték az Állami Bábszínház igazgatójának 1949-ben. Az Állami Bábszínházat létre kellett hozni. Bod László a megadott lehetőségen kívül kapott egy helyiséget és egy névsort, amelyen az állt, kik azok a színészek, akiket áthozhat a bábszínházhoz. Előzőleg már működött egy színház a Paulay Ede utcában két évig, Mesebarlangnak hívták. A színészek és a zenészek közül Bod László átvitte szerveződő színházához a használható embereket. Berendeztette a színházat, csináltatott egy színpadot, s elindította a munkát, hogy aztán futószalagon jöjjenek az előadások. Amíg felkészültek és elkezdték a próbákat, nagyon nehéz időszak volt. Ezzel kezdődött az ifjú igazgató bábszínházi tevékenysége, s az írókkal való találkozásokkal folytatódott. Bod László 1949-1954-ig dolgozott az Állami Bábszínháznál, ezen idő alatt igen sok íróval találkozott. („A rossz írók dörömböltek nálunk és mindenféle kacatot ránk akartak sózni. Volt, akivel a Kiskakas gyémánt félkrajcárja és a török császár című népmesét szerettem volna feldolgoztatni, de ámulatomra bevallotta, hogy nem ismeri ezt a legközismertebb mesét. A jó íróknál viszont mi dörömböltünk, hogy dolgozzanak nekünk, s valami szép, magvas darabot adhassunk elő.”). Így találkozott a kor nagy íróival, akikkel szerettek volna értékes és időtálló bábjáték irodalmat teremteni. („Tamási Áron, akit az akkori magyarországi ’kultúrpolitika’ nem engedett dolgozni – a tetvek a sast megbénították röptében –, nálam mégis írhatott. 1951-ben Hont Ferenc, az Ifjúsági Színház igazgatója, akkori tekintélyes színházi szakember hívott telefonon. Itt járt nálam valaki, mondta, segíteni szeretnék rajta. Csakhogy itt nem lehet. Neked talán megengedik, hogy bemutass tőle egy mesejátékot. Mondta a nevét is: Tamási Áron. Kértem, hogy küldje át hozzám. Megilletődve fogadtam, ő azonban feloldotta a feszültséget. Letette a kalapját, kedvesen, szerényen rám mosolygott. Tamási Áronnak nem kellett elmagyaráznom a bábos műfajt. Ehhez is értett. Hamarosan hozta a művet, a Búbos vitéz című mesejátékot. Nagy élvezettel olvastam. A darabot be kellett adni véleményezésre a minisztériumba, a tíz tagú dramaturgiai tanácshoz. Nagy nehezen megadták az engedélyt. A tanácsban Major Tamással volt a legkevesebb baj. Lett engedély, ám a figyelmeztetés is megérkezett a minisztériumból: vigyázz, ez a Tamási egy rafinált góbé, nehogy átverjen! A mesejátékot nagy pompával rendeztük meg Farkas Ferenc zeneszerző és Köpeczi Bócz István díszlettervező közreműködésével. A bábokat jómagam terveztem, és a rendező is én voltam. 1952-ben mutattuk be a darabot. A bemutató előtti éjszakán nyilallt csak belém: ebből még nagy baj lehet! Mert ha valakinek a mesében gonoszkodó, népet sanyargató király és brutális segítői Rákosiékat juttatják az eszébe, márpedig ez eléggé kézenfekvő volt, akkor nagy botrány lesz! Azon az éjszakán Áron is álmatlankodhatott, mert nem jött be a délutáni sajtóbemutatóra, csak szép ifjú felesége, Alizka jött azzal, hogy Áron attól tart, netán ’félreértik’ a játék üzenetét. Hálistennek a mindenben ideológiai ellenséget szimatolókat is elbűvölte a gyönyörű szöveg és a játék. A premieren sokan részt vettek, Illyés Gyula is ott volt. A bemutató után a klubesten Tamási elmondott egy anekdotát. Valahogy így szólt: Hát én is úgy jártam, mint Mózsi bácsi, aki találkozik a komájával, és elújságolja neki, hogy átment rajta a szekér. Ha átment, hogy állhatsz itt? – ámuldozik a koma. Úgy, hogy én a híd alatt aludtam, felelte Mózsi bácsi, a szekér meg a hídon ment. Ezt az anekdotát megtudták a minisztériumban, akkor figyeltek fel a Búbos vitéz ’veszélyességére’. Megüzenték nekem, hogy többé ilyen darabot meg ne próbáljak pártfogásba venni. Na igen, Áron pontosan tudta, mi ketyeg a darabban, hiszen tudatosan írta bele. Hála Istennek, nem volt semmi baj, a sajtó elég jól fogadta. A közönség szintén. Nagy sikere lett a Búbos vitéznek.

Ezen felbuzdulva megpróbáltunk beszélni Kodály Zoltánnal, engedje, hogy bemutassuk a Háry Jánost. Kodály húzódozott. Valakin keresztül kértem, álljon velünk szóba. Egyszer aztán, amikor már javában ment a Tamási darabja, kaptam egy értesítést, hogy Kodály meglátogat egy előadást. Örültem. Olyan gyönyörű szövege volt Tamásinak, hogy valósággal elbűvölte a gyerekeket. De amikor Kodály hozzánk látogatott, valami átok gonosz iskolások ültek a nézőtéren, és olyan pokoli fegyelmezetlenek voltak, hogy nem lehetett hallani a darabot. Tönkretették az előadást. Éppen ekkor kellett Kodálynak eljönnie! Borzasztó volt. Kodály ott ült egy darabig, aztán azt mondta, hogy ez malacok elé szórt igazgyöngy. Elment. Soha többé nem állt velünk szóba. Kodály halála után az utódom, az akkori igazgató előadatta a Háry Jánost. Valahogy megengedte az özvegy.”).

A bábszínház révén találkozott Bod László Tersánszky Józsi Jenővel, akit abban az időben szintén nem kényeztettek el a kulturális élet vezetői. („Tersánszky játékos volt, és mókás, csodálatos ember. Kimondottan bábszínházi szerzőnek való. Neki sem kellett magyarázni, milyen a bábszínház, mire vigyázzon, hogyan csinálja. Megírta a Misi mókus kalandjait rövid idő alatt, s micsoda nyelvi fordulatokkal! Igazi, bábszínpadra kitalált történet ez. Néha a színészek megálltak próba közben, hogy ezt így nehéz kimondani, de minden nyelvi íznek benne kellett maradnia, hadd tanulja az ifjúság a szép és elfelejtett, szokatlan szavakat, kifejezéseket. A darab sokrétű volt, fordulatos, szellemes, mókás. Csakhogy nem volt könnyű elfogadtatni Tersánszky darabját a dramaturgiai tanáccsal. Valamelyik okos tag azt kifogásolta, hogy a mókusiskolában, a mókusgyerekeknek a mókustanító azt tanítja, hogy télire diót és mogyorót kell gyűjteni. Szerinte ez a kispolgári gyűjtögetést propagálta. Ezt a marhaságot nagyon komolyan, Kossuth-díjashoz illő tekintéllyel mondta. Én bátortalapul próbáltam fejtegetni, hogy a mókus-társadalomban a mogyoró begyűjtése olyan, mint a szocializmusban a mezőgazdaság diadalmas termékbegyűjtése... De Marci bácsi – így hívtuk Tersánszkyt híres regényalakja után – átvette a szót, s a tanács tagjait idiótának nézve magyarázta a maga igazát. Magunk közt vagyunk, kezdte kuncogva, és körülnézett a tagokon, akik nem vették észre a gúnyt és megvetést. Minek titkolózzunk? Nem kell mindig ezeket az alapigazságokat követni. Az életből vett példám is ezt bizonyítja, hiszen megírtam a Legenda a nyúlpaprikásról című kisregényemben, hogy az én nyulam sem a nyulak ideológiája szerint viselkedett, túl is élte a vészt, mondta. Meggyőző volt az ’életből’ vett példa, bemutathattuk a darabot. Azóta is műsoron van a rádióban is.

Marci bácsit egyébként 1952-ben a színház akkori dramaturgja Mészöly Miklós hívta meg szerzőnknek. Mindig nagy öröm volt a Tersánszkyval való együttműködés. Nagy, bő kabátot viselt, fején svájci sapka, amikor anekdotázni kezdett, levette a sapkát, két kezével végig-végigsimította kopasz fejét és nagyokat kacagott saját történetein. Rezgett körötte a levegő. Irodában nemigen szeretett ülni, kocsmában, presszóban tárgyaltunk. A zsebében ott lapult a lapos üveg a pálinkával. Néha meg a bő köpenye alól húzta elő a demizsont, és amikor a pincérek nem látták, bort töltött belőle a poharakba. Minek fizessünk annyit a rossz kocsmai borért? – kacagott. Marci bácsi egyébként gyakran időzött nálunk, a Bartók Béla úti lakásunkban. Vele volt a kétágú sípja, a gitárja, furulyázott, énekelt, de soha nem fejezte be a produkciót. Időnként telefonált Sári néni, a nagybeteg feleség, hogy szóljunk Jenőnek, mert rosszul van. Marci bácsi azonnal felpattant, hazasietett ellátni Sári nénit...

Felnőtteknek szóló műsorunkban be akartuk mutatni az olasz későbarokk író, Carlo Gozzi darabját, a Szarvaskirályt. A verses fordításra Heltai Jenőt kértük fel. Meglátogattuk. A lakásban millió könyv, a kedves idős mester szinte elfolyt legendás nagy íróasztala mögött. Járni már akkor alig tudott. Sokáig kérleltük János bácsit – mert így kellett őt szólítanunk –, aki akkor még utolsó Moliere fordításán dolgozott. Nem mondta, de tudtuk, attól fél, hogy bármikor bekopogtathat hozzá a tréfát nem ismerő halál, s nem fejezheti be ezt a munkáját. Végülis annyira csábította ez a lírai-mesés darab, hogy hamarosan, még 1951-ben, megörvendeztetett bennünket egy örök értékű fordítással. A bemutató Ránki György zenéjével, a könnyed, finom Heltai sorokkal és a színháziak kitűnő produkciójával nagy sikert hozott. A huszonötödik jubileumi előadásra az írót is elhoztuk taxival. János bácsi, ritkán tetszik jönni hozzánk, mondtam. Rám nézett. Édes fiam, életem legnagyobb sikere a János vitéz volt, azt csak egyszer néztem meg. Itt nálatok meg már harmadszor járok...

Sokáig vártam arra, hogy szülessen olyan darab, ami a magyar történelmi mondakörből meríti témáját. A kiváló, de a hivatalos körök által háttérbe szorított író, Tatay Sándor megírta a Kinizsi Pálról szóló darabját. A közönségnek, a színészeknek tetszett a játék, a reneszánsz miliő, a hősiesség, a magasztos erkölcsi tartalom. Csak egyesek maszatolták be a nacionalizmus vádjával...

Mitológiai témájú darabot Faludi Györgytől szerettünk volna bemutatni. Ő a recski borzalmak táborából szabadulva jött hozzám, jogdíjat kért az egyik Villon-fordításának az előadásáért, amit egy paródia műsorba illesztettünk be. Az akkori elvek szerint a lefogottaknak tilos volt jogdíjat fizetni. De adhattunk előleget egy olyan műért, amit szerettünk volna tőle előadni. Engem nagyon meghatott a vele való találkozás. Sovány volt, sápadt, rongyolt katonai köpenyt, nyűtt bakancsot viselt. Diákkorunk egyik kedvelt költője volt, a Villon-fordításait könyv nélkül tudtuk, abban az időben azokat recitálva udvaroltunk a lányoknak. És most itt van nálam, s talán én segíthetek rajta! A színházzal szemben volt a Lukács cukrászda, oda mentünk át vele, hogy zavartalanul beszélgessünk, vagyishogy őt beszéltessük. Faludi mesélte a szörnyűségeket. Egyszerre elfehéredett. Ráismert a falakra: itt vallatták. A cukrászdát nemrég nyitották meg, azelőtt itt az ÁVH pincéje volt. Többször vendégeskedett nálunk, ott már nyugodtabban beszélt. Sokat mesélt a bolyongásairól, Párizsról, Spanyolországról, Afrikáról. 1956-ban elment, újabb bolyongásokra. De mi a mitológiai játéknak csak a szinopszisát nyújthattuk be a minisztériumba – szó nélkül elutasították.

A sok elutasított darab közül talán azt sajnáltam legjobban, amit Németh László fordított le kérésemre.”). Németh László előadását főiskolás korában már hallotta Bod László, de most személyesen is találkozott vele. („Találtam egy röneszánsz darabot, s ebből szerettem volna egy jó fordítást csináltatni, hogy előadja a színház. Giordano Bruno A gyertyamártogató című darabja pajzán történet egy gyertyamártó mesterről, aki a gyertyáját hol ide, hol oda, hol amoda mártogatta, de a végén pórul jár. Németh Lászlóhoz fordultam, hogy fordítsa le ezt a kedves vígjátékot. Akkor őt már kiszorították az irodalmi életből. Megkapta a darabot. Néhány nap múlva már megjelent a fordítással. Szerényen mentegetőzött. Sokat kellett kínlódnia, mondta, mert a darab sajátos dialektusban íródott, s neki kellett egy hét, hogy ráérezzen a nyelv ízére. Végül a darabot nem engedélyezte a minisztérium, tehát nem lett belőle előadás. A kézirat is elfeküdt valahol. Évtizedek múlva egy vidéki színház ifjú, ám nyegle rendezője telefonon kereste nálam a fordítást. Talán azóta játszák valahol ezt a jó művet.”).

Nagyon nehéz időszak lehetett ez. Javában tartott a sztálini korszak, s ez például azt is jelentette, hogy nem lehetett stilizált bábokkal játszani, nem lehetett kísérletezni, elvontabb művekkel foglalkozni. Mégis születtek komoly értékek. („Művészeti kérdésekben nagy segítséget jelentett nekem Jakovits József – mindenki csak Jakinak hívta –, aki szürrealista szobrász lévén nem kaphatott semmiféle szobrászi feladatot hazájában. A bábkészítő műhelybe szerződtettem, vele együtt hívtam oda a szintén ’formalista’, eltiltott Kornis Dezsőt, Ország Lilit, Márkus Annát, ezeket a kitűnő festőművészeket. Később Bródy Verát, a nagyszerű bábtervezőt is odavettem, igaz, hivatalosan gépírói státuszba kellett sorolnom. Ott vészelhették át a szocialista realizmus korszakát, közben alkothattak a maguk művészi meggyőződése szerint. Jaki segített megmenteni a mutatványos bábosok utolsó mohikánját, Kemény Henriket, és bábuinak egy részét. Hennit bábtechnikusként alkalmazhattam, csak néhány év múlva rendezhettem olyan műsort, amelyben ő is játszott, óriási sikerrel. Jaki aztán szerencsét próbált New Yorkban, huszonöt év után ott találkoztunk újra. Később hazajött, volt néhány esztendeje arra, hogy barátai szeretetét érezhesse, és a hivatalokban csalódhasson. Szomorú temetése volt 1994-ben...

Weöres Sándor is járt nálunk a bábszínházban, sőt írt is nekünk, A holdbéli csónakost és a Csalóka Pétert. Nagy kár, hogy Weöres Sándor egyetlen darabját sem vihettük bábszínpadra, pedig a balladás Rapsonné, vagy a népmesei Csalóka Péter előadása nagy nyereség lett volna. A holdbéli csónakos igazán nekünk való darab, bár nem bábszínpadra íródott, de sajnos működött a cenzúra, így a darabot elutasították. Többször volt vendégem a költő feleségével, Károlyi Amival együtt. Öröm volt velük beszélgetni irodalomról, művészetről. A lányomat nagyon szerették, még verset is írtak neki.”).

Régi találkozások is megismétlődtek az Állami Bábszínházban, például Erdélyi Józseffel. („Az egyik nap jött a titkárnő és mondta, hogy itt van valami bolond ember. Bejött Erdélyi József, aki már nem emlékezett rá, hogy találkoztunk, sőt a modellje is voltam Karcagon 1934-ben. Egyszerűen csak a színház igazgatóját kereste, a nevem nem mondott neki semmit. Akkoriban ő kézzel írott versesfüzetekkel házalt. Révai már megengedte neki, hogy létezzen, de megélhetési forrása nem volt. Néhány versét leírta kézzel egy kis füzetkébe, s ezeket árulta. Emlékeztettem őt karcagi találkozásunkra, akkor már valami derengett neki. Nagyon jól összebarátkoztunk. El is jött a lakásunkra, éppen akkor, amikor Nagy Imre mondta az új kormányprogrammal kapcsolatos első nagy beszédét, amit a rádió is közvetített. Bömbölt a rádió egész Budapesten, mert nyitva voltak az ablakok. Jóska ezt a beszédet fantasztikus dühkitörésekkel, üvöltve kommentálta. Becsuktuk az ablakot.”).

Bod László számára igen fontos volt a találkozás ezekkel az írókkal: kialakították benne véglegesen a népe iránti kötelességérzetet. („Én nem vagyok paraszti származású, de sokra tartottam a parasztságot. Volt bennem bizonyos gátlásosság azokkal szemben, akik megszenvedték azt a nyomort, azt a mélyvilágot, amit én az életemből nem, de például Veres Péter írásaiból ismertem. A sors megadta, hogy találkozhattam Péter bácsival. Nagy szeretettel figyeltem őt, és rettentően fájt, amikor azt láttam, hogy gúnyt űznek belőle, s hogy a politika miféle aljasságokat próbál a nyakába zúdítani. Karikatúra figura lett a Ludas Matyiban. Én 1960 körül festettem róla egy portrét. Néhány héten keresztül naponta mentem hozzá, sokat beszélgettünk, én festettem, de valahogy nem a kép volt nekem a fontos, hanem az, hogy Péter bácsit hallgassam. Nem is lett valami jó a portré, de őrzöm otthon. Jó volt Péter bácsi közelében. Egyszer jött Illyés Gyula, hogy Péter, nekem van egy nagy problémám, mondd már meg, te hogy gondolod... Aztán már hármasban beszélgettünk. Ez nekem nagyon nagy dolog volt.”).

Bod László más írókról is festett képet. Reményik Zsigmondról például egy akvarellt. Lakatos István költőről van egy jó rajza. („Lakatos Pistával elég intenzív baráti kapcsolatot alakítottunk ki abban az időben, amiből aztán a Petőfi Kör is kialakult. Többen találkozgattunk Lakatosnál 1955 telén, s ebből nőtt ki az egész. Jánosy István költő, műfordító járt oda, a Vujicsicsok, Sztoján is, Tihamér is.... Karinthy Cinivel még rokoni kapcsolatba is kerültünk olyan formában, hogy az ő kutyája volt a mi kutyánknak a férje. A felesége az én feleségemmel egy tantestületben tanított.”).

Bábszínház ide, bábszínház oda, mindennapi munkája közepette azért Bod László továbbra is találkozgatott azokkal, akikkel együtt járt a főiskolára, s akikből időközben sikeres művészek lettek. A főiskola sem volt valami messze, így a tanárokkal is összefutott, Pátzay Pállal, Szőnyivel és a többiekkel. Mindvégig benne élt a vágy, hogy fessen. Egy-egy ilyen véletlenszerű találkozás után alighanem még hevesebben jelentkezett benne az ecset utáni sóvárgás. Ráadásul nem volt megelégedve azzal, amit nap mint nap csinált. Szerencsére nem újították meg a szerződését, így öt év után abbahagyhatta az Állami Bábszínház igazgatását. („Nem is baj, mert nem tudtam volna már mit kezdeni tovább, nagyon zűrzavaros volt már minden. Tulajdonképpen egy hivatalnok lettem, akinek az volt a feladata, hogy működtessen egy színházat, természetesen rettentő sok nehézség közepette, intrikákkal és egyebekkel a háttérben. Nem festőnek való a színház világa – ezt Goethe írta, sajnos én nem hittem neki. Szerettem volna mielőbb Karcagra menni szüleimhez, de a minisztérium arra kért, hogy maradjak és dolgozzak a következő szezon előkészítésén addig, míg kijelölt utódom, M. J. direktor úr le nem teszi az általános iskolai vizsgáját.”).

Amikor becsukódott Bod László mögött a bábszínház kapuja, elmentek Abaújba, a Hernád völgyébe egy Méra nevű faluba, ahol a lányuk hajdani dajkája, Fodor Anna néni lakott. Az egyszerű paraszt vénkisasszony, amikor meghallotta, hogy Bod Lászlónak nincs állása, odahívta gyerekestől, feleségestől, s ellátta őket mindennel, amije csak volt. Nyár volt. („Ott kezdtem újra próbálkozni a tájkép és a portréfestéssel. Igyekeztem, hogy eleje és veleje is legyen annak a képnek, s be is tudjam fejezni. Tulajdonképpen újra meg kellett tanulnom festeni. Két és fél hónapig voltam ott, a feleségemnek hamarabb vissza kellett menni, mert pedagógus volt, és szeptemberben kezdődött a tanév. Amit mi Anna nénitől kaptunk, azt az emberséget és segítséget sohasem lehet elfelejteni. Később egyébként Anna néni férjhez ment egy öreglegényhez, meg is látogattuk őket, ha valami kis bajuk volt, próbáltunk segíteni rajtuk.”).

Bod László tehát Abaújban kezdett ismét festeni. Attól kezdve a festésből kellett megélnie, már csak azért is, mert nem fogadott el semmiféle felajánlott állást a minisztériumtól. Akkoriban már megalakultak az alkotóközösségek. Az ötvenes évek közepe táján már összeállhattak festők, alkalmazhattak ügynököket, akik a képeiket árusították. Ezt megelőzően, még a bábszínháznál, Bod László kapcsolatba került Kellér Dezsővel, akinek a felesége, Major Ida, a bábszínház színésznője volt. Kellér Dezső rokonszenvesnek találta a fiatal igazgatót, időnként még találkoztak is, pedig Bod László nem is annyira Kellér Dezsővel, hanem Kellér Andorral volt jóba, aki járt hozzá, mint színikritikus, és nagyokat sétáltak egy-egy bemutató után. („Nekem elmesélgette a már megírt, de még ki nem adott könyvét, amely majd 1958-ban jelent meg Író a toronyban címmel. Csodálatos, hogy mi mindent megélt ez a századforduló körül született ember, s hogy mindezt milyen szellemesen tudta elmesélni!”).

{fel}