De a kunsági embernél nem csak a külső volt érdekes, hanem az is, hogy ismertem a sorsukat. Tudtam, kinek milyen nehéz élete volt, mitől görbült el a dereka, mitől ráncosodott úgy meg az arca. Abba a világba tartoztam, amibe ők. Gyerekként átjártunk a szomszéd parasztcsaládokhoz. Kedveltek minket. Ott olyan ajándékokat lehetett kapni, amilyenek nálunk, a tanítói házban, nem voltak. Például kemencében sütött lángost, főtt kukoricát, aszalt szilvát, aszalt almát. Nagyon szerettem egy Kovácsné nevű özvegy nénit, aki a Rákóczi utcában lakott velünk szemben. Ő is kedvelte édesanyámat, szinte mint a lányát, segítette. Amikor gyerekszülés volt nálunk, ő főzött galamblevest. Engem pedig valami miatt nagyon szeretett, áthívogatott magához. Talán öt-hat éves lehettem. Ott egy más világba csöppentem: más lehellete volt a szobáknak, más szaga volt mindennek. Emlékszem a régi bútorokra, a birsalma illatára, a falon a Rákóczi elfogatása című olajnyomatra, s egy másikra is, amelyik Kossuth Lajost ábrázolta. A parasztházaknál akkoriban ilyen olajnyomatok lógtak a falon, s a maguk módján el is magyarázták azoknak a képeknek a történetét. Kovács néninek nagy udvara volt mindenféle állattal, pulyka, malac, az istállóban lovak és tehenek. Ilyen jószágok nálunk nem voltak. Szerettem volna, ha nekem is lett volna legalább egy kiscsikóm, gyakran eszembe jutott, milyen kár, hogy én nem paraszt gyerek vagyok... Ezeket a régen látott dolgokat ma is magamban tartogatom, őrzöm, mint a kincset. Számomra a magyar ember azonos volt azzal a néppel, amely körülöttem élt. Fel is magasodott előttem ez a nép!...

Nagy szépséget jelentett számomra a vasárnapi templom. Külön részen ültek a férfiak, velük szemben az asszonyok és a leányok, külön a karzaton a legények. Nézni azokat a gyönyörű, napon barnult arcokat! Őszhajú, öreg parasztokat, akik fehér homlokkal és tarkóval ültek ott. Imádkoztak, énekeltek bűnbánóan. (Azt hiszem, volt mit megbánni.) És azok az asszonyok a szépen megkötött kendőkben!... Ezt a hangulatot nem lehet elfelejteni. Kialakult bennem egy talán romantikus parasztszeretet, ami csak erősödött amikor kezdtem eszmélni, olvastam a népi írókat, s jártam a falukutatókkal... Ezeket a karcagi embereket nagyon szerettem.”).

Az embereken kívül, főleg egy festő esetében, igen nagy szerepe van a fölnevelő tájnak is a személyiség kialakításában. Az ember beleszületik a tájba. Ahogy eszmél, ahogy nő, ahogy gyerekből felnőtté válik, úgy nő a táj nyújtotta élmény ereje. Bod László számára kitörölhetetlen élményt jelent a karcagi táj, az itteni eső, a vihar, a napsütés, a mogorva tél. Ezeket itt élte meg először. Ez volt a világa, ebbe nőtt bele, ezt szerette meg, ezt tartotta természetesnek. S ezek a régi karcagi hangulatok meg is maradtak. („A kora tavaszi csepegő ereszek alatt ahogy állt az ember! Ahogy beszívtuk a föld illatát! S az alföldi viharok hangulata! A napsütés is minden évszakban, minden napszakban, minden órában más. Lehet, hogy mint festő jobban emlékszem ezekre, esetleg fontosabbnak tartom vagy érzelmesebben látom. Ám az tény, hogy ezek az élmények számomra meghatározóak, s én máig nagyon szeretem a kunsági táj látványát. Emlékszem, biciklivel pár perc alatt ki lehetett menni a városból például a Debreceni vagy a Füredi úton. És milyen borzongató volt az a pusztai szél, amivel szembebiciklizett az ember! Hatalmas ég, alatta a horizontig nyúló föld: itt bármi csodás lény feltűnhetett, vágtató betyár, bőköpenyes táltos, vagy egy rikító színű szoknyás cigánylány… Ebben a nagy alföldi semmiben ha megjelent egyetlen ember, az már élmény volt, mint látvány. De a vele való találkozás is. Élményt jelentett egy kóró is, ami kiemelkedett a fű síkjából, s belerajzolódott az égbe. Vagy egy gémeskút. S ehhez jön az, ami lejátszódik az égben: a napsütés, a villámlás, a felhő, a fergeteg, ami a port vágta a szemembe… Ez mind úgy maradt meg bennem, hogy ma is festői témám mindegyik. Én ma már nem rokonlátogatásra jövök Karcagra, mert már nincs itt rokonom, hanem ezeket a régi élményeket frissen tartani magamban. Nyáron emiatt az élmény miatt jártam Hajdúböszörménybe, tél végén pedig Hortobágyra. Ez az élménykör egészen az enyém, ezt festem.”).

Ha Bod László fellapozza a gimnázium régi évkönyveit, nagyon sok érdekes emberre bukkan a diákok névsorában tallózva. Mindenkiről tud mondani valamit. Csillog a szeme, átforrósodik a hangja, amikor a gimnáziumról beszél, hogy milyen büszkék voltak az osztályban azokra, akik a legjobbak voltak matematikából, angolból, tornából, vagy bármilyen tantárgyból. Fodor Frici nevét említi, aki ugyan tanulni nem nagyon szeretett, de annak az évtizednek a legjobb tornásza volt. Bepárásodik tekintete, amikor a lemaradókról beszél, azokról, akik az elvégzett négy osztály után mentek kereskedőnek vagy a vasúthoz, sokan a család anyagi helyzete miatt. („Nagyon sajnáltuk őket, mert megérdemelték volna, hogy tanulhassanak. Később, amikor nagy érettségi találkozókat szerveztünk, tíz, húsz, harminc éveset, meghívtuk azokat is, akik csak az első négy osztályt járták velünk.”).

Kovács Ferit említi, aki az első gimnáziumi osztálytól vele járt, s aki tudomása szerint félárva volt, az édesapja élt meg egy nővére, aki ruházgatta, főzött, mosott rá. Ennek a fiúnak az apja mindenféle munkát elvállalt, mert szegények voltak. („Emlékszem, a gimnázium udvarán hatalmas rakás hasábfa volt, ezzel fűtötték az iskolát, s a Kovács Feri apja favágóként naphosszat fűrészelte a fát a hideg udvaron, s végezte ezt a monoton, kegyetlen munkát, a fia pedig a meleg osztályteremben tanulhatott velünk együtt. Kovács Feri eszes gyerek volt, nagyon jó tanuló. Azt hiszem, a harmadik vagy a negyedik gimnáziumig járt velünk, aztán kimaradt, mert nem bírták anyagilag. Később folytatta, s ha jól tudom, Szolnokon gimnázium igazgató lett. Nagyon szegények voltak. Egy Móra-novellába való az ő története. Kedveltem és némileg irigyeltem a mindig nett, jómodorú Mallár Ivánt, akit jobban érdekeltek a lányok, mint a tankönyvek, de aki később a hadifogságban a rábízott katonáinak okos támasza volt. És örök barátság fűzött Fazekas Pistához, a ’Kis Paci’-hoz, aki első elemista koromban lett barátom, aztán együtt érettségiztünk, együtt mentünk főiskolára, csak ő a színművészetin próbálkozott. Még a háború utáni Linzben is találkoztunk. Nagy fantáziájú fiú volt. A híres Morgó kocsmában az apja volt a csaplár. Jártam hozzájuk, beszöktünk az ódon kocsma hírhedt pincéjébe, ahol a hajdani betyárok áldozatainak csontmaradványait kapargattuk elő a nyirkos földből, remélve, hogy egy kinccsel teli fazekat is találunk. A házuk is tele volt érdekes dolgokkal, mindenek előtt azt a kis üvegcsét csodáltam meg, amiben tengervizet őriztek. Fazekas bácsi tengerész volt a háborúban: hová is lehetett volna máshova behívni egy kunsági sziken nőtt ifjat! A tenger nekünk oly távoli valami volt, mint a Tejút. Véletlen, hogy a ’Kis Paci’-t is tengerésznek, vagyis tengerünk már nem lévén, folyamőrnek hívták be? Így találkoztam vele 1945 nyarán Linzben, éppen az odamentett magyar uszályok gazdag tartalmát fecsérelték el. Aztán eltűnt, óceánnyi távolságról, Ausztráliából írt később kötekedő leveleket. Pár éve hazajött, öregen. Az unokáimnak nem mutattam be, mert éveken át Fazekas történeteket meséltem nekik. A talpraesett, furfangos, ’tomsayeres’ fiút imádták a gyerekeink. Nem akartam, hogy csalódjanak. Úgy ment vissza a kengurui közé – állítólag voltak neki –, hogy tudtuk, soha többé nem találkozunk. Hetvenegynéhány évesen megölte egy autó.”).

Bod László nagy szeretettel beszél régi osztálytársairól. A jó tanulókról, akik a felső osztályokban sokkal jobban elhúztak a kevésbé jó képességűektől, mint korábban. A nagyon jó tanulók között említi Csokai Imrét, aki középparaszt családból származott. Aztán Dobrai Imrét, aki szegény gyerek volt, de érdekes, vibráló egyéniség. Mándoki Andrást, aki nagygazda gyerek volt, jófejű, jókülsejű, jó sportoló, aki orvosnak ment, mint orvos működött valahol Tiszaszentimre környékén, majd Hódmezővásárhelyre került. Ökrös Lászlót említi még, aki szintén nagygazda családból származott, csendes zárkózott gyerek volt, jogásznak iratkozott be, a háború után kiment Dél-Amerikába. („Talán a hetvenes évek végén jött haza látogatóba, eljött Karcagra is, kiment a tanyájukra, amit persze elvettek a családtól, mint minden mást. Itt már akkor a volt tanyásuk lakott, s az a család nagy szeretettel fogadta őt. Emlékszem, ő nagyon jó tanuló volt, de tornázni és rajzolni nem nagyon tudott. A tornaórákat még valahogy átvészelte, de a rajzórákon már nehezebb dolga lett volna, mert Tőkés tanár úr nagyon szigorú volt és őt nem érdekelte, hogy kinek mi az apja. Kötöttünk egy üzletet Ökrös Lacival: én minden rajzát megcsináltam, persze nem túl jóra, mert az feltűnő lett volna, de olyan szintűre, hogy elég jó jegyet kapjon rá. Ennek fejében minden nap kaptam tőle tízórait. Amikor itthon volt Dél-Amerikából, megkérdeztem, miből él odakint. A sors fintora: bevallotta, hogy műszaki rajzolóként keresi a kenyerét. Abból él, amit a gimnáziumban nem tudott.”). Aztán a lányokat említi Bod László, Szarka Juliskát és Balogh Irént, akik magántanulók voltak. („Nagyon tehetségesek voltak a Balogh család tagjai, Irénke egyebek között remekül rajzolt. Az egyik szellemi vezére volt az osztálynak. Dobrai, Csokai, Balogh Irén, Ökrös, Mándoki... Művészeti kérdéseknél esetleg még én is szóba jöhettem… Csokai sajnos tragikusan hamar meghalt. Elvégezte az egyetemet, tanárkodni kezdett, de egy betegség elvitte. Nagy fájdalom ez nekünk.”). Sántha Lászlóról ejt még szót, aki mellette ült az iskolában, s akivel igyekeztek segíteni egymást a tanulásban és az érettségire való felkészülésben. („Fiatalon pusztult el munkaszolgálatosként a vékonyka, törékeny testű, nagyon értelmes kis Jungreisz, a neve ott van a karcagi hősi halottak emlékművén. Az osztályban a hátam mögött ült, sokszor megsúgta a matek feladat megoldását, én viszont a német dolgozatnál segítettem neki. Istenem, milyen infernóban kellett elpusztulnia?”).

Az emlékezés ellágyítja, szinte visszafiatalítja az egyébként is rendkívül fiatalos festőművész arcát.

(„Antalffy Gyula jóval fölöttünk járt, szép pályát futott be mint újságíró, író. Apámhoz gyakran eljött, verseit hozta, elemezgették, javítgatták őket. Kosztolányit és Adyt olvastak, ott az udvarunkon, petróleumlámpa mellett a költészet szent berkeiben kószáltak, amíg anyám nem vitt nekik egy szelet dinnyét. Gyula angol szakos bölcsész lett, ösztöndíjjal Angliában is járt. Hazatérve csak úgy ontotta elénk az élményeit, megtanultunk tőle néhány szentimentális angol vagy amerikai dalt. Emlékszem a Colorado dalra, a ’Moonlight on the river Colorado’-ra, akkor még nem hittem, hogy valaha ezt a folyót én megláthatom... Mikor volt ez? 1936 táján. Ha jól emlékszem, Sándor Bandi volt az egyik osztálytársa, aki sokoldalú, tájékozott fiú volt, jogász lett. Karcagra járt gimnáziumba Zöld Sándor, akit mi Marcinak hívtunk a betyár miatt, s akkor még nem tudtuk, hogy baloldali beállítottságú. Más diákok is kerültek Karcagra, akik baloldali mozgalmakban vettek részt, emiatt el kellett hagyniuk előző iskolájukat, s itt találtak menedéket Karcagon, ahol nem vettek tudomást baloldali fertőzöttségükről. Ilyenek voltak a Zelei testvérek is, akik Sárospatakról kerültek ide. Tehetséges gyerekek voltak, nem tudom, mi lett velük. Fölöttem járt Vikol Jancsi is, a cukrász fia, aki orvosnak készült, nagyon jól sportolt, vívóbajnok volt, később valami miniszterhelyettes lett. Egy másik fiú, akit mi Izsónak becéztünk, Zucker György, az Országos Tervhivatalban lett fontos ember.

A bátyámék osztályában is voltak tehetséges emberek, például Ehrenfeld vagy Tóth Endre, aki zenéhez, tornához, mindenhez jól értett. Kicsit a példaképem volt Gaál Miska, aki középparaszt családból származott: higgadt, komoly, logikusan gondolkodó ember volt, és szakács a táborban, aki elment matematika tanárnak, s azt hiszem, Mezőtúron tanított a gimnáziumban.

Alattam is jártak érdekes emberek. Szinte regényes történet a Raáb Leóé. Raáb Nándor ügyvéd az első világháborúban orosz fogságba került, majd ott megnősült, letelepedett. Később hazahozta magával Karcagra a fiát és az orosz feleségét, aki nagyon szép asszony volt. Amikor hazatelepültek, Leó negyedikes gimnazista volt, tiszta jeles tanuló. Nem a lányok után sétált, hanem sakkozott, olvasott, szívta magába a tudományokat. Én nagyon kedveltem őt, sokat voltunk együtt. Rokona volt a Dékány fényképésznek, akit a régi karcagiak jól ismertek, mert ő készítette a fényképeket a karcagiakról és erről a városról évtizedeken keresztül. Dékány bácsinál én tizenhat-tizenhét éves koromban grafikai feladatokat kaptam, betűfeliratokat és egyebeket készítettem, ugyanakkor az öregúr filozófiáját szívogattam magamba. Bölcs ember volt. A három gyereke közül az egyik lánya a bátyámmal járt. A másik lánya orvosnő lett és Ránki György zeneszerző felesége, időnként Budapesten is találkoztam vele. A fia hegedűművész lett, de őt sajnos elpusztították 1944-ben. Az öregurat is. Istenem! Raáb Leóval én Dékány bácsinál találkoztam sokszor. Az ő szüleinek a Szovjetunióban kötött házasságát Horthyék nem ismerték el, így Leót az anyja után Konduktorovnak nevezték. Így szerepel a gimnáziumi évkönyvekben is, s a neve mellett mindenhol csupa jeles osztályzatot látni. Később nagyon fontos feladatokat kapott előbb a tudományos, gazdasági, végül a politikai életben. Nevet változtatott, Kós Péter lett. Ő volt a magyar küldött az ENSZ-ben a magyar kérdés tárgyalásakor, később Indiában volt nagykövet, végül Japánban, ahol foglalkozni kezdett a japán nyelvvel, többezer írásjelet ismert, egy fontos nyelvkönyvet írt. Ebből is őrzök egy példányt. Én Indiában találkoztam az általa írott könyvvel, a magyar-hindi szótárral. Lám, még ott is Karcaggal találkoztam, hiszen ő karcagi, s a szellemi muníciót is Karcagon kapta, a gimnáziumban! Jóleső érzés volt.

A még fiatalabb osztályokból említeném a Grosz Gyuri és a Jancsi nevét. Gyuri két évvel fiatalabb nálam. Vele nagyon sokat csatangoltunk, néztük a lányokat a korzón, s ahol csak lehetett. Gyuriból gazdasági ember lett, 1956-ban kiment Londonba, s ott bankügyletekkel foglalkozik. De a tudását Karcagról vitte magával! Visszavágyik Karcagra, s olyan honvágya van a város iránt, hogy az egyszerűen megható. Ha jól emlékszem, 1985 májusában itthon járt, szerveztünk egy érzelmes látogatást Karcagra, visszajöttünk a gyermekkorba. Nagyon jó volt. Elvittem még Nagyivánba is, mert a nagyapja ott volt boltos, akinél sokat tartózkodott gyerekkorában. A régi Karcagból többet megtalált, mint a régi Nagyivánból, mert ott akkorra sok új ház, új utca épült, s így nem lelt rá a nagyapja házára. Találtunk néhány öreg embert a kocsmában, akik kedvesen elbeszélgettek vele és válaszoltak a kérdéseire. Gergely Jancsi egy elmélyült, szorgalmas, kiválóan tanuló gyerek volt. Csodálatos pályát futott be, akadémikus lett, Széchenyi-díjas, és nyilván ezen kívül is kapott még sok-sok elismerést. Gödön egy intézetet vezetett, nemzetközi hírű immunológus lett. Szívesen hívják őt mindenféle konferenciára, közösen ír könyveket angol és német kollégákkal, járja a világot és fennen hirdeti karcagi származását. Tartjuk a kapcsolatot, az akadémiai székfoglalóján is jelen voltam. Nekem akkor úgy tűnt, hogy olyan, mint egy érettségiző karcagi diák. Még a grafikonokat is azzal a mozdulattal mutatta, ahogy annak idején Karcagon Nagy Kálmán bácsi tette a fizika teremben. Meg is mondtam ezt Gergely Jancsinak a székfoglaló utáni banketten. A közelmúltban volt egy nagy ünnepség a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, ahol Gergely Jancsit hetvenedik születésnapján köszöntöttük. A világ minden tájáról jöttek volt munkatársai, tanítványai, akikből professzor lett kint, és mind őt ünnepelték. Érzékeny, megható pillanatok is voltak. Jancsi, amikor a köszöntésekre válaszolt, olyan jó karcagiasan beszélt!

Emlékszem még a kis Kónyára is, aki később az egyetem rektora is volt Debrecenben. Egyszer apám hazajött az iskolából és lelkendezve mondta, hogy milyen tehetséges gyerekre bukkant az osztályában! A kis Kónya volt az. Mondják, hogy jó káderként torkon harapta volt egyházát, akkori divat szerint. De miért?... Az a fantasztikus Karcagban és a gimnáziumban: ott mindig lehetett lelkendezni felfedezett tehetségek miatt!”).

Az emlékező nehezen szakad el szülővárosától. („Amikor felkerültem Karcagról a főiskolára, szellemileg egyáltalán nem éreztem vidékinek magam”.). Hát igen: Bod Lajos tanító úr, Tőkés Sándor, dr. Kiss Mihály, s a gimnázium tanárai megtették a magukét. Egy igényes, szellemi gyarapodásra vágyó ifjú ember került föl Budapestre, aki szorgalmasan látogatta a Szépművészeti Múzeumot és más kiállításokat, mohón szívta magába a szépet. („Néhány hét múlva már jobban ismertem a fővárosi műalkotásokat és múzeumokat, mint azok a főiskolás évfolyamtársaim, akik Budapesten laktak, s ott is nőttek fel. Lehet, hogy ők is jártak korábban ugyanazokban a múzeumokban, de nekik ez nem jelentett akkora szenzációt, mint nekem. Szerettem a múzeumokat, főleg a Szépművészetit, nagyon sokat segítettek nekem ezek az intézmények a tájékozódásban. Az 1938-as érettségim előtt Tőkés tanár úr már elhitte, hogy érdemes velem foglalkozni, így aztán a rajzórákon én igényesebb feladatokat kaptam, mint a többiek. A főiskolára azonban Budapesten készültem. Egy szabadiskolában harmincadmagammal két hónap alatt próbáltam alkalmassá válni arra, hogy a szeptemberi felvételi vizsgán megálljam a helyemet. Pesten én egy rettenetes diákotthonban, valóságos nyomortelepen, bukott diákoknak a végső menedékhelyén találtam ingyen lakásra. Ezt a bátyám szervezte meg, ő ugyanis akkor éppen bukott diák volt, erre a szállásra szorult, így aztán és is lakhattam ott. Ingyen szállás és reggeli volt, a kerületi hentesboltok küldtek át a diákoknak maradék tepertő morzsalékot, a tejboltosok néha tejet. Kenyér mindig volt. Ebédet egy nyomorenyhítő menzán kaptam a maradékból, vagy levest vagy főzeléket. Nagyokat éheztem. Akadt egy magántanítványom: német nyelvből kellett pótvizsgára felkészíteni egy polgárista fiút keserves és eredménytelen munkával. Az apja fűszeres volt, s naponta egy üveg tejet és némi kenyeret adott fizetségül. Írtam a szüleimnek: segítsenek, éhezem! Jött az apám válasza egy sűrűn teleírt lapon, elmagyarázta, hogy hová lett az a váratlanul kapott húsz pengője, amiből küldhetett volna, de hát ’éhezz még egy kicsit’, írta. A lapját megőriztem, és szófogadóan éheztem tovább. Mentem én is újságot árulni. A rikkancsok elzavartak a standjuktól. Egy jólelkű újságos asszony megsajnált, mondta, hogy csak aludjak a Keleti lépcsőjén, majd ő eladja az újságjaimat. Naponta kétszer mentem gyalog a Liliom utcából a Bazilika melletti rajziskolába rajzolni. A rajziskolában hamar befogadtak a társaim. Megkedvelt egy Kovács Emil nevű fiú, akiről kiderült, hogy az apja jó barátságban volt Tőkés tanár úrral. Emil volt az első pesti fiú, aki meghívott magukhoz. Nagy anglomán és amerika rajongó volt. Tőle sok érdekes könyvet kaptam kölcsön, persze angol vagy amerikai műveket, Huxley, Dos Passos, Steinbeck írásokat.”).

A megpróbáltatásokkal és élményekkel teli időszakról már nyugodtan beszél.

(„Kétféle társasággal találkoztam a fővárosban. Az egyik azokból állt, akikkel a műteremben naponta tanulmányrajzokat csináltam. Ezekkel elég jól összebarátkoztam. Zömmel jómódú pesti gyerekek voltak, de akadt egy-két szegény vidéki is. A másik társaságba a bátyám révén jutottam el. Bejártam a bölcsészek Árpád Egyesületének a klubszobájába, ahol nagyon értelmes bölcsészekkel, irodalmárokkal, történészekkel beszélgettem. Ezek többnyire alföldi gyerekek voltak. Érdekes, hogy a Turulon belül több, baloldali nézeteket valló fiatal is volt. Ilyen volt például Kardos László, Fehér Gyula vagy Gyenes Antal. De találkoztam itt karcagi diákkal is. Én itt kezdtem rádöbbenni, hogy mi mindent nem tudok a magyar parasztságról, amelyhez úgy ragaszkodtam, s láttam, mi mindent tudnak a többiek. Énekeltük a népdalokat, olvastuk a népi írókat Szabó Páltól Németh Lászlóig. Nagy lelkesedéssel szívtam magamba mindazt, amit ott lehetett hallani, A főiskolára készülő emberek ezen a téren szinte tájékozatlanok voltak, s később is tapasztaltam, mennyivel elmélyültebb egy bölcsész.

Az első főiskolai évem alatt én ezek közé a bölcsészek közé jártam, ez volt a baráti köröm. Amikor megtudtam, hogy 1939 nyarán ez a társaság Karcagra jön, elhatároztam, velük leszek a táj- és népkutató csoportban. A bölcsészeken kívül itt volt dr. Varga László, aki a népi építészetnek volt a professzora a Műegyetemen, s aki Györffy Istvánnak volt a jobb keze. Itt volt Vargyas Lajos folklorista, egy Bereczki nevű történész... A legnagyobb élményem a Szűcs Sándorral való találkozás lett. Őt úgy hívtuk, hogy az öreg táltos. Sovány arcú, szelíd humorral megáldott ember volt, gyűjtögette a babonákat, kereste a vénasszonyok meg az öreg csőszök társaságát. Nagyon megszerettem! Olyan emberség áradt belőle! Micsoda varázsa volt az elmondott történeteinek! Ezeknek egy része, azt hiszem, akkor már megjelent nyomtatásban, másokat csak később láttam viszont a könyveiben. Szerettem vele menni gyűjteni öreg csőszökhöz, nénikékhez, s ámulva figyeltem, milyen közvetlen hangon nyerte meg egyszeriben az öregek bizalmát, s hogy tudta kiszedegetni belőlük a régi betyár-történeteket vagy a táltosokról szóló sejtelmes elbeszéléseket. Engem befogadtak ebbe a táj- és népkutató csoportba. Szerettem ezt a társaságot. Gyalog, hátizsákkal jó nagy utat jártunk meg, elmentünk Ecsegpusztára, találkoztunk pusztai emberekkel. Onnan gyalogoltunk tovább a Berek vonala felé, érintettük a Hortobágyot, aztán irány Tiszaderzs. Derzstomajnál telepedtünk meg hosszabb időre. Naponta járkáltunk ide-oda, ki-ki dolgozott, gyűjtött a maga területén. Esténként a tábortűznél megpróbáltuk a falusi fiatalokat bevonni a népdaléneklésbe, nagyon gyér eredménnyel. Én fejfákat rajzoltam a temetőben, de összeszedtem népdalokat, és öreg emberekkel is beszélgettem... Nem sok minden lett az én ottani gyűjtésemből: az a néhány rajz, amit készítettem, megvan otthon. Később már mint a népi kollégiumok vezető embereivel találkoztam akkori gyűjtőtársaimmal. Hamarosan megalakult a Parasztfőiskolások Kollégiuma, amely később a Györffy István nevét vette fel. Amikor Miskolcon voltam tanár, bekapcsolódtam a Nékosz munkájába, én is vezettem egy népi kollégiumot. Nem is volt rossz.”).

Bod László életében ez igen fontos időszak volt. Kapcsolatban volt Püski Sándor könyvkiadójával, a Magyar Élettel, megkapta a kiadott kötetek egy részét. Otthonról ugyan nem sok pénzt kapott a pesti tanulóévek alatt, de valahogy mindig összeügyeskedett annyit, hogy erre a szellemi táplálékra jusson valami. Találkozott Szabó Dezsővel, Zilahy Lajossal... A népi írók közül Erdélyi Józsefet már Karcagról ismerte, Sinka Istvánnal az Árpád Egyesületben találkozott, de összehozta a sors Szabó Pállal és Veres Péterrel is.

(„Másod-harmadéves koromtól kezdve bejártam a Soli Deo Gloriába, amely a református főiskolásoknak volt a szervezete, s ahol általában a magyarság sorskérdéseiről beszélgettünk. Mindenféle diákok jártak ide, olyanok, akik orvosnak készültek, akik jogásznak, voltak bölcsészek és mások – nagyon jó volt ez a sokszínűség. A Soli Deo Gloria egyszer meghívott engem a balatonszárszói táborába, ami nagy szenzáció volt a számomra, mert akkor láttam életemben először a tavat. Biciklivel mentem le Pestről. Hasznos, szép időtöltés volt. Ott is találkoztam népzenekutatókkal, írókkal, és sok olyan emberrel, aki a magyar közgondolkodást akkor befolyásolta. Mi nagy lelkesedéssel követtük őket, így Karácsony Sándort is, akit már ismertem Karcagról, ahova eljött időnként és előadást tartott a gimnáziumban. Persze, nem a tananyagról beszélt. Úgy emlékszem, iskolai időm alatt kétszer is hallottam őt beszélni. Szuggesztív előadó volt szikrázó gondolatokkal, ezek egy részét nem is értettük, de azt nagyon értettük, hogy a magyarság jövőjéről van szó. A hivatalos politika nem biztos, hogy örült mindannak, amit ő elmondott, de a karcagi gimnáziumban mindez elhangozhatott, mert kurucos és liberális iskola volt. A bátyámék négy évvel öregebbek voltak nálam, igazából általuk éreztem meg Karácsony Sándor nagyságát. Ők nagyon tisztelték. A híres Szárszói Konferenciára (1943) is hivatalos voltam. Ott akkor a magyar szellemi élet kiválóságai arról tanácskoztak, hogy milyen úton kell haladnia a magyarságnak a nyilvánvaló vesztes háború után, hogy túlélje, minél kevesebb megalkuvással és bűnnel átvészelje a tragikus negyvenes éveket. Én akkor ösztöndíjjal a székelyföldön, a pálpataki havasokban festegettem. Nem volt pénzem útiköltségre. Fájó szívvel le kellett mondanom a részvételről.”).

A főiskola, ahol a festői mesterséget, a látásmódot elsajátíthatta, ahol nagy mesterektől leshette el a képzőművészet csínját-bínját Bod László is, nagyon sokat adott a karcagi ifjúnak. („Amikor fölvettek a főiskolára, kértem, hogy Szőnyi osztályába kerülhessek. Ő képviselte a modern művészetet, nekünk ő volt a bálványunk. Csakhogy annyian akartak Szőnyinél tanulni, hogy a főiskola illetékese rámmordult, mondván, maga már nem oda megy, hanem a Benkhardt osztályba. Benkhardt Ágost egyébként nagyon jó rajzpedagógus volt. Az ő osztálya kint tanyázott az Epreskertben, aminek megint megvolt a maga varázsa. Nagyon lelkesen jártunk oda. Benkhardt szigorú volt, tiszteltük is. Nem volt valami barátságos ember, de igen őszinte véleményeket mondott, időnként nagyon rosszakat is. Két évig ő volt a mesterem. Akkor nyugdíjba ment. Átkerültünk egy roppant gátlásos tanárhoz, aki senkit sem akart megsérteni, szinte bocsánatkérően mondott valamit a növendékek munkáiról, s lehetőleg csak a jót említette. Ha talált a képemen egy négyzetcentimétert, ami jó volt, akkor azt megdicsérte, s a többiről hallgatott. Ő volt Burghardt mester, a méltatlanul elfelejtett jó, késő-impresszionista festő. Munkáimat korrigálva gyakran mondta: ’Maga nagyon tehetséges. Maga soha ne nősüljön meg és soha ne legyen rajztanár!’ Gondolom, másoknak is ezt mondta... Jó tíz évvel később, 1955 körül, amikorra egy egészen más világba jutottunk, ő a főiskoláról kiűzött tanár, én meg a színházi munkámból elbocsátott fiatal festő, szívesen jártunk együtt tájképet festeni. Akkor kezdtem őt igazán tisztelni tudásáért, művészi moráljáért.

Közben mi állandóan figyeltük a Szőnyi osztály munkáját, tevékenységét. A szünetekben néha besurrantunk hallgatózni, néha még a mestert is hallottuk, máskor csak a készülő munkákat néztük végig, és kifaggattuk a barátainkat, hogy mit mondott azokról Szőnyi. Tanulságos volt. Ilyen indirekt módon Szőnyitől nagyon sokat tanultam, később szintén, amikor negyedéves koromban tanársegéd lettem Elekfinél, aki ugyancsak Szőnyi festői vonalát képviselte.”).

Talán észre sem veszi Bod László, egykettőre visszakanyarodik Karcaghoz. Mintha kapva kapna a legelső kósza gondolaton is, hogy szülővárosáról beszéljen. Most az első megbízása ad erre alkalmat. („1942 körül kaptam otthon egy megtisztelő feladatot: freskót kellett festenem a Heim Béla féle kocsma falára, szemben a kultúrpalotával. Hosszú, nagy falfelületet kellett telefestenem. Terveztem ide egy karcagi vásári jelenetet, úgy, hogy a kép alsó vonala körülbelül két méter magasan lehetett, hogy a talponállóban ácsorgó emberek ne takarják a képet, ami egyébként felért a mennyezetig. Hát ez hatalmas feladat volt! Egyedül lefesteni egy ekkora falfelületet!... Az ambíció nem hiányzott, bátorság is akadt, csakhogy még főiskolás voltam. Az egyik osztálytársamat, Kovács Emilt (aki később Venezuelába került), meghívtam, s ketten nekiláttunk. Úgy tudom, az lett a freskó sorsa, hogy évek múlva lefestették, lemázolták vagy leverték. Nem nagy veszteség a magyar művészet története szempontjából, de elpusztításának az indoklása bosszantott. Ugyanis a kofák, árusok, állatok, léggömbök meg a körhinta mellett festettem két csendőrt is, hiszen hozzátartoztak a vásárokhoz, ott sétáltak, ügyeltek a rendre. Persze, a háború után a csendőröket el kellett tüntetni, meg is ideologizálták, miért. Nem baj. Azt azonban sajnálom, hogy nem készült róla reprodukció. Vázlatot sem készítettem hozzá, mert csak úgy ’nekifutásból’ festettük.”).

Talán szerencséje volt az ifjú karcagi festőnövendéknek, hogy nem markáns, nagy mestereknél tanult: nem járt úgy, mint néhány társa a főiskolán.

(„Közben Aba-Novák is főiskolai tanár lett, aki szinte berobbant oda, nagy vihart kavart, hirtelen mindenki az ő osztályába akart menni, mert sokan vonzódtak ehhez a nagyon sikeres, attraktív festészethez. Aba-Novák festészete roppant markáns, igen könnyen el lehetett csúszni egy tanítványnak a külsőségek felé. Sokan így jártak a növendékei közül, de aki ki tudta vonni magát a hatása alól, jó festő lett. Sajnos, Aba-Novák hamar meghalt.”).

Persze, a főiskolai tanárokon kívül más hatások is érték Bod Lászlót és főiskolás társait. Állandóan kiállításokra jártak, mindent megnéztek, amit lehetett, még azt is, amit nem nagyon ajánlott nekik az iskola. Ki tudja, mit indított el egy fiatal emberben egy akkor látott Barcsay kiállítás? A főiskolán Bod László a németalföldi festőkre vagy Degas művészetére rezonál, Brueghel és Rembrandt festészetéért lelkesedik, a századelő modern törekvéseivel ismerkedik. Titokban megnézte Derkovits rajzait, amelyek a főiskola pincéjében voltak kevésbé hozzáférhető helyen, mert akkoriban például a Dózsa sorozata politikailag nem volt ajánlott. Bod László látta Csontváry képeit, amiket nem állítottak ki, még nem voltak publikálva, és szó sem esett róluk az oktatásban. („Amikor a főiskolára jártam, a háború már javában folyt, s politikai okokból eléggé el volt zárva előlünk a túloldalon állók, például a franciák művészete. Voltak politikai propaganda jellegű kiállítások is, amiket az ifjúság is elutasított, vagy kinevetett. A heroikus, ugyanakkor üres náci művek nevetségesen plakát-ízűek voltak, az olaszok is bemutatták a Duce művészeit, s bár ezek jobb tradíciókból indultak el, nem volt sikerük. Azokat a művészeket, akiket a náci kultúrpolitika ’elfajzottaknak’ bélyegzett, mi szerettük, hazánkban ezeket szabad volt kiállítani, elismerni, és reprodukciós könyveiket árulták a könyvesboltok. Dolgozott a főiskolán egy francia nyelvtanár, aki nagy szószólója volt a francia kultúrának, mi sokat tanultunk tőle. Ennek az embernek nehézségei támadtak 1944-től a németek miatt, később Rákosiék is vagy kiutasították vagy lecsukták. Azt tudom, hogy a nyolcvanas években még élt, és emlegette magyarországi pályafutását... A főiskolán nem nagyon voltak elvakult, stupid, nácirajongó emberek, viszont volt egy baloldali társaság: Kurucz Dezső István, aztán Z. Gács Gyuri, aki a francia tanár szellemi köréhez tartozott, de szerteágazó kapcsolatokat tartott fenn az illegális kommunista értelmiséggel. Nagyváradról jött a főiskolára Erdős Tibor, aki idősebb volt egy pár évvel, mint mi. Ő határozott, kemény kommunista volt, aki megpróbálta befolyásolni a többiek gondolkodását. A főiskolán működött egy grafikai osztály. Vezetője Varga Nándor Lajos, jó magyar ember. Rendkívül erős kapcsolatai voltak, főleg az angolokkal. Tiszteletbeli tagja volt mindenféle angol társaságnak, szerepelt az angol lexikonban is, mint jó magyar művész. Rajta keresztül is kitekinthettünk a világba. Nagyon tiszteltük őt. Ezermester volt. Megírta a fametszetről szóló könyvét, ő maga készítette az illusztrációkat, a szöveget maga szedte ki a főiskola nyomdájában, ő nyomtatta, egyedül a könyvkötési munkát végezte más. Nekem sikerült egy példányt megvennem, dedikáltattam, ma már ez könyvritkaságnak számít. Varga Nándor Lajos osztályán voltak olyan emberek, akiket nem vettek fel a főiskolára, de bejárhattak tanulni. Volt közöttük egy angol kislány, akinek édesanyja, a híres Kerpely kvartett tagjának volt a felesége. Nem is angol volt az asszony, hanem ír. Ezzel az angol-ír kislánnyal nagyon jóban voltunk, s rajta keresztül hozzájutottunk sokféle nyugati információhoz. Tőle kaptam néhány Rilke kötetet a híres Insel-Bücherei sorozatból, azóta is gyűjtöm az Insel könyvecskéket. És az ír kislány veresszeplős, pisze orrára emlékezem... Hát ez a sokfelől jött hatás mind befolyásolta az embert. De az alapvető mégiscsak az impresszionizmus volt, amit tanítottak nekem, s így a természetábrázolásnak a kérdéseit próbáltam a természetben kibogarászni. Nálam ez volt akkor a festés természetes módja. A szőnyisták már egy átírtabb természet utáni festészetet műveltek. Az Aba-Novák osztálya egy dekoratívabb festészeti úton járt... Abban az időben jelentős mester volt a főiskolán Rudnay, akit emberileg is tiszteltünk a kiállásáért, a nyakas kurucságáért. Nagyon szerették a növendékei a szellemes, ösztönző korrektúráért. Nem is biztos, hogy a művekről beszélt! Ha a növendék reménytelenül gyenge munkát tett a mester elé, akkor például arról beszélt, hogyan kell jó töltött káposztát főzni, esetleg az ő gyermekkorában még létező betyárvilágról. Azért ezekről a témákról valahogy mindig visszakanyarodott a művészet kérdéseihez. Sajnos, én őt ritkán hallgathattam, mert nem ő volt a mesterem... A főiskolai tanárok egy része egyébként nem volt jelentős festő, őket ilyen-olyan társadalmi kapcsolatok alapján nevezték ki, de egy-két kivétellel mind mélyen humanista volt. 1945 után elhurcoltak egyet, kiüldöztek sokat közülük.”).

Bod László és a többi növendék nyaranta művésztelepeken dolgozott. A karcagi festőnövendék három nyáron át Miskolcon festett, tájképeket csinált és egy modellt a természetben próbált megörökíteni a többiekkel együtt, tehát az impresszionista program szerint dolgoztak.

(„Szerettünk festeni az Avas hegy romantikus görbe utcáin, a borospincék világában, ahol a miskolci polgárok délutánonként borozgattak, a virsliárusok kínálták illatos árujukat, egy-két cigány is került a pincék előtti pici kertek asztalai mellé... De minket sohasem hívtak be, mi csak az illatokat szippanthattuk sóvárogva.”).

1942 nyarát a nagybányai művésztelepen töltötte, ahol még az akkori nagybányai nagyok is dolgoztak, akik azért nem nagyon álltak szóba holmi főiskolásokkal.

{fel}