Karcag: mágikus erejű név. Név és hely. Bod László festőművésznek bizonyosan az. Ahogy közeledik a városhoz, hevesebben kalapál a szíve. Mert Karcag, az ő esetében (is) mindennek az alapja. („Nem mondom, hogy az alfa és az Omega, de az alfa mindenképpen. Az, hogy az alfától eljutottam az Omegáig, a karcagi alapnak köszönhető”).

Anyám leánykori képe"

Egy esztendővel azután, hogy a vörösök végigmenekültek a karcagi Rákóczi utcán a gyors szekereik után kötött-vonszolt lopott tehenekkel és borjakkal; egy esztendővel azután, hogy a Bod Lajos tanító úr házába elszállásolt román tiszt az utolsó szappant is elvette a sifon tetejéről; egy esztendővel azután, hogy a gersli volt a fő élelmiszer a rizs és a krumpli helyett, Karcagon, a Rákóczi út 86-ban a háziasszony megkívánta a hűvös és édes dinnyét, de már nem ehetett belőle, mert nagyon a világra akart jönni gyermeke: 1920. augusztus 26-ika volt. Megszületett Bod László. A gyermek, aki azért lett, hogy fessen.

Addig azonban hosszú volt az út. Egy elmaradott mezővárosban születni annak, aki megjelölt emberként festőnek készült, felért egy sorscsapással. Ha nem is sima, ha nem is egyenes, de volt út. És voltak emberek, akik hatással voltak a nyiladozó értelmű gyermekre. Először is, az édesapa, Bod Lajos tanító úr, aki az első világháború végén jött Karcagra. Partiumi, Margitára való református tanítócsaládból származott, visszamenőleg több generáción keresztül tanítók és lelkészek voltak a Bodok. Bod Lajos Debrecenben szerzett tanítói oklevelet, éppen akkor, amikor kitört az első világháború, s ő elkezdte volna tanítói működését Szatmár megyében. Onnan vitték el a háborúba. Még a harcok elején, a Kárpátokban, kapott egy golyót, ami egy ujját teljesen elvitte, öt másik ujja pedig csonkolva maradt meg. Bod Lajos rendkívül sokoldalú ember volt, s ezt Karcagon is bizonyította: igen sokat tett a város kulturális életének fejlesztéséért a negyvenes évek végéig. Újságot szerkesztett és köteteket adott ki, darabokat írt, zenét komponált, zongorázott és orgonált... Istenítette Adyt, esténként az ő verseiből olvasott fel a gyerekek által is megérthetők közül. („Anyai nagyapám, a debreceni tanító és zsurnaliszta, egyébként a Bugyi Sándor-történetek írója, halálos gyűlölettel fogadta vejéül apámat Ady miatt.”).

A későbbi induláshoz sokat adott a karcagi szülői ház („Talán túlságosan is erősen követelte apám a tiszta gondolkodást, fogalmazást, az értelmes magyar beszédet, a jó zenei ízlést”): elképzelhetetlen volt, hogy a Bod-házban valaki egy giccses „magyar nótát” elénekeljen. Bod Lajos adta gyermekei kezébe az irodalmat, s őtőle való László fia első vázlatkönyve is („A harctérről, a Beszkidekből hozta vissza apám azt a vászonkötésű kis vázlatkönyvet, amit nagyon féltett, rejtegetett előlem, aztán tizennégy éves koromban nagy fontoskodva nekem ajándékozta, azzal a kikötéssel, hogy csak a látott világot, tájat, embert rajzolhatok bele, ha másolok, elveszi”).

Írói ambíciói és adottságai is voltak Bod Lajos tanító úrnak, aki olyan alkotókkal levelezett, mint például Kosztolányi Dezső és Medgyessy Ferenc. A kisvárosi tanítót a magyarság sorsa és elesettsége foglalkoztatta. Amennyire Karcagról megtehette, figyelte, mi történik a világban. A diákjai szerették Bod Lajost, főleg azok, akik az irodalom vagy a művészetek iránt érdeklődtek. Érettségiző vagy már érettségizett fiatalok jártak a Bod-házhoz. („Antalffy Gyula, aki később a Magyar Nemzet ragyogó újságírója és remek könyvek szerzője lett, végzős gimnazista korában lírai költeményeket is írt, elhozta, elemezgették. A kertben volt az asztal, nyáron itt folytak a beszélgetések. Antalffy Gyula másodéves egyetemista korában ösztöndíjat kapott Angliába, utána sietett haza elmondani az élményeit. Angol dalokat tanultunk tőle, amiket odakint ismert meg. Ma is tudom őket.”)

A tehetséges fiatalok természetesen egyetemre mentek, nagyvárosokba kerültek, sikeres pályát futottak be. Bod Lajos – a segítőjük – azonban karcagi tanító maradt, igaz, komoly szellemi töltettel. Persze, energiával is. Az ipartestületnek tiszteletbeli elnöke volt, sokat foglalkozott az iparos ifjakkal, ebben a körben is kulturális munkát végzett. Szervezett egy kamarazenei társaságot, mert fontos volt neki, hogy színvonalas legyen Karcagon a zenei élet. Ha a városba érkezett egy színtársulat, segített nekik, ha mást nem, kölcsönzött a számukra hangszereket, és mindig propagálta az előadásaikat. („Bejárhattam a színpadra, itt tanultam meg, hogy mi az a rivalda, a díszlet – megjegyzem, nagyon randa díszleteik voltak. Egy nyugdíjas vasutas bácsika festett díszleteket rendkívül dilettáns módon. Aradi Emilnek hívták, nagyon kedves bácsi volt. Ő is megkedvelt, mert észrevette, hogy érdekel a festés, tanítgatott a díszletfestésre.”).

Ezen kívül Bod Lajos jól zongorázott, csonkolt ujjai ellenére. Amikor még Karcagon ismeretlen volt a hangosfilm, a némafilmek vetítésekor ő játszott aláfestő zenét, rendkívül ötletesen, Vibráló szellemességgel. („Néha mi is bemehettünk Chaplint nézni. Az apám zongorája alatt ülve, meredt nyakkal néztük a filmet. A moziszínészek az erősen festett szemkörnyékükkel és ajkukkal onnan lentről még érdekesebbek voltak: gótikusan megnyúltak. Apám játéka sokszor nagyobb élmény volt, mint maga a film.”).

Bod tanító úr orgonán is szeretett játszani, kántor barátját sokszor helyettesítette a református templomban. Bach korálokat is játszott. László fiát ilyenkor magával vitte, hogy nyomja az orgona pedálját. Bod Lajos tanító úr magyarázta, mutatta, hogyan kell játszani, akkordokat tanított. („A templomi orgonálást nagy buzgalommal csinálta apám, ilyenkor Szabó József, a kántor, vadászatra ment, mert ő elegáns, úri életet élt. Nagyon kedves ember volt, szép hanggal. Hálából, amiért apám helyettesítette, lőtt nekünk egy-két vadat. Csak az volt a baj, hogy nekem kellett a nyulat megnyúzni. Valaki egyszer megmutatta, hogy kell ezt csinálni. Felkötöttem a létrára a két hátsó lábánál fogva, és kifordítottam a bundájából. Azóta se eszem vadnyulat, viszont tanultam a boncolásból egy kis anatómiát.”).

Egy sokoldalú apa mellett szinte természetes, ha fogékony fiában is sokirányú érdeklődés támad. És Bod tanító úr nagyon sokoldalú ember volt, például újságot is szerkesztett. A gyermek Bod László vakációit az keserítette meg, hogy a Kertész nyomdába kellett járni, vinni a kéziratot, hozni a kefelenyomatot. („Nagyon hosszú volt a forró karcagi utcákon elbaktatni a nyomdába, ott megvárni amíg kiszedik a betűket, megcsinálják a kefelenyomatot. Azt haza kellett vinni, javítás után pedig vissza a nyomdába. Egy egész délután, sokszor egy egész nap elment. De közben megtanultam a nyomdatechnika alapjait. Okos, segítőkész nyomdászfiúk tanítgattak. Ott láttam először, hogy kell linómetszetet csinálni.”). A Kultúrpalota megnyitó ünnepségére Bod Lajos köszöntő ódát írt. („Amikor még csak épült a Kultúrpalota, mi már akkor is nagyon büszkék voltunk arra, hogy egy ilyen épülete lesz Karcagnak. Sokszor vádolták az ittenieket, hogy azok a nyakas kunok nem támogatják a művelődést. Hát erre alaposan rácáfolt a Kultúrpalota! Szép lett és elegáns. Aki oda belépett, annak olyan érzése támadt, hogy ez valóban a kultúra palotája.”).

Bod Lajos azonban elsősorban tanító volt. László fiáé is. A gátlásos gyermek az elemi iskola első osztályát nagy remegéssel és elszánással kezdte, mindent meg akart tanulni, amit idősebb testvérei tudtak, s akikkel egyébként Lászlót mindig összehasonlították. Az édesapja azonban talán pedagógiai okból, talán azért, hogy a többi gyerek ne hihesse, hogy elfogult a saját fiával szemben, rendkívül szigorúan fogta Lászlót. Ennek következtében a gyerek rettegett, amikor eljött a tanulás ideje. Amikor írnia kellett, reszketett a keze, csúnyán írt, amiért újabb büntetéseket kapott. („Az olvasásnál egyszer elkövettem valami hibát, s apám olyan kegyetlenül elvert, hogy a többi gyerek rettegve nézte, mit csinál a tanító a saját gyerekével. Nem emlékszem a végére, mert valószínűleg elveszítettem az eszméletemet. Olyan hat és fél éves lehettem.”).

Bod László a gimnázium felsőbb osztályaiban kezdett sikereket elérni az iskolában: jól rajzolt és nagyon tisztességes ifjú volt. Itt már kezdtek oldódni a gátlásai, de egészen csak a főiskolán tudott megszabadulni tőlük. Ám amikor hazajött Karcagra, és találkozott az apjával, még sokáig érezte a félszegséget. Ott állt előtte egy kemény ember, akinek nem volt könnyű megfelelni. Aztán Bod Lajos tanító urat az ötvenes években, amikor már nyugdíjas korban járt, száműzték a Botonásba, egy tanyasi iskolába, ahol nem volt kút, kerítés és villany Előfordult, hogy egy forró nyáron Bod tanító úr sietett vizet húzni a pusztai kútból a téesz tikkadt teheneinek, mivel a gulyásfiúk sorsukra hagyták az állatokat, elszöktek Sztálinvárosba melósnak, mert ott lehetett kenyeret venni a boltban.

A másik meghatározó, nagyformátumú egyéniség, aki szerepet játszott Bod László fejlődésében, Karcag város tisztiorvosa, dr. Kiss Mihály volt. („Dr. Kiss Mihály apám jó barátja volt, Ady-ember. Nyolc-kilenc-tíz éves koromban odafogadtak egyke fiuk mellé póttestvérnek.”). Hogy mit jelentett ez egy fogékony korban lévő gyerek számára? Természetesen jómódot, úszómedencét a kertben, lovakat, rádiót, még egy pesti utat is, de mindennél sokkal nagyobb jelentősége volt a Kiss Mihály házában lévő szellemi közegnek. A falakon Kmetty János grafikái, Böcklin-reprodukciók, Tőkés Sándor impresszionista festményei lógtak és Benyovszky-rajzok a Györffy István által megírt Szilaj pásztorokból. A lakást még Pátzay Pál szoborportréi díszítették. Olyan emberek jártak dr. Kiss Mihály házába, mint Németh Gyula turkológus, Györffy István néprajztudós, a kor legnagyobb írója, Móricz Zsigmond, Erdélyi József költő, Gaál László iranista, klasszikafilológus, később még Veres Péter író is. És még sokan mások. („Valahogy nagyon Európában éreztük mi ott magunkat a karcagi Varró utcában, Kiss Miska bácsi házában!”).

A tisztifőorvossal tartva még mélyebben kezdte megismerni Bod László a nagykunsági életet, időnként, például a cigányvárosi egészségügyi ellenőrzések során, a szomorú valóságot. Sok szépség részese is volt a fogadott gyermek dr. Kiss Mihály házában: karácsonykor énekelték a Stille Nacht behízelgően szép versszakait, Bod László felmondta Ady karácsonyi kis versét, Märklin készlettel játszhatott, megkapta ajándékba Gárdonyi Gézától az Egri csillagokat, s ennek a csodás ajándéknak, a regénynek az elejét sokáig könyv nélkül tudta. Micsoda szenzáció volt Bod László számára dr. Kiss Mihály finnországi útja! („Ekkor kezdődött az én finnek iránti romantikus érdeklődésem. Hallgattam csodálatos élményeit, finn népdalt is tanultam tőle. És ott kelt bennem az a vágy, hogy én is utazhassak, világot lássak, messzi ismeretlen tájakra repülhessek, tengereket, hegyeket és erdőket bámulhassak meg...”). Nagyon sokat nevelődött, tanult Bod László ebben a házban, ezt még a német nyelvtudásán is le lehetett mérni. Ez a szellemi közeg ösztönzően hatott Bod tanító úr fiára, a aki az apjától kapott vázlatkönyvet nagyon szerette, szívesen simogatta az érdes papírt, ami igen alkalmasnak bizonyult a puha ceruza és a vízfesték számára. („Addig dédelgettem, míg 1934 nyarán, amikor éppen a Berekben táboroztunk, el nem kérte tőlem Erdélyi József, a bőköpenyes peregrinus-költő, aki gyalogosan járta az országot, s végiglakta módosabb barátait. Így került hozzánk is dr. Kiss Mihály vendégeként, barátjaként. Jól rajzolt, sok táborlakóról készített profil rajzot – en face nem tudott! –, vigaszul az elhasznált vázlatkönyvemért rólam is.”)

És még egy ember, aki a művésszé válás útjain fontos szerepet játszott: Tőkés Sándor festő, rajztanár. Már a szülői házban is találkozott Bod László Tőkés Sándor munkájával. („Apám Tőkés-rajzot kapott egy újságcikk fejében, ceruza, durva papíron, Szegény emberek háza címmel. Egyszerű, vázlatos, mélyreható. A rajz bekeretezve díszítette a szobánkat. Szerettem nézegetni, vonzott a rajz egyszerűsége, lendülete, – és maga a témája: szegényes kis ház, csupasz ágú fák... Én is szerettem volna olyat rajzolni.”). De a Tőkés tanár úrral való találkozás nem indult valami jól Bod László számára. („Tizenegy éves koromban, elsős gimnazista voltam, Tőkés tanár úrtól kaptam hat fenekest, s ahhoz a pálcát nekem kellett levágnom a templomkertben... Tizenhárom éves voltam, amikor megnézte nyári vízfestményeimet – úgy vélte, apám készítette őket. Aztán később mégis felfigyelt rám.”). Tőkés Sándor kunsági tájai, szélmalmai, a költőiesített valóság, ez a sajátos Alföld-kép megragadta a tanítvány képzeletét. Bod László úgy érezte, amikor kisfiúként kiment a szikrázó, havas tájba, a síkság végtelenjébe, a Zádor-híd környékére, mintha ott és akkor írta volna Petőfi Sándor a téli pusztáról szóló versét. Tőkés Sándor segítségével felfedezte az Alföldet. Tudta, ott van a karcagi határban Arany János Toldijából is a „kopár szík sarja”. Talán nem véletlen, hogy a Madarasi út melletti szélmalom volt Bod László első tájképe.

Egy másik Tőkés, dr. Tőkés Imre bankigazgatónál, fiának barátjaként, látott egy német nyelvű Rodin könyvet. Nagy felfedezés volt ez a számára, akárcsak a Michelangelo képeskönyv a sixtusi kápolna freskóiról.

Akármilyen vonzalmat és indíttatást érzett is Bod László a festészet iránt, nem volt könnyű dolga ebben a búzatermesztésre és állattenyésztésre berendezkedett mezővárosban, ahol sokmindenre felkészültek, aszályra, belvízre, jégverésre akár, de egy festészet iránt érdeklődő ifjú különös kívánságaira nem. Mi történt például akkor, ha festéket akart vásárolni? („Szerettem volna magamnak olajfestéket vásárolni, de Karcagon nem kaptam. Ellenben kaptam egy pesti amatőr festőtől használt tubusokat, olyanokat, amikben még volt némi festék. Ezzel kezdtem dolgozni. De nagy baj volt, mert mindenféle szín akadt, de a legfontosabbak egyike, a kék szín hiányzott. Volt nekem zöldem, okkerem, meg egyebek, de kékem nem volt. Tehát amikor én tájképet festettem, az eget is mindig zöldre mázoltam, s így félelmetes hatású képek keletkeztek. Mindenképpen kéket szerettem volna szerezni. Valahogy összegyűlt egy kis tubus kék festékre való pénzecske. Siettem Nagy Lajos papír- és írószer boltjába. Nem volt nagy választék, kék színből is csupán egy kisujjnyi, keszeg kobaltkék olajfesték akadt. Régóta aszalódhatott a raktárban. Sajnos, a kupak nem akart lejönni a tubusról, pedig roppant türelmetlenül vártam, hogy lássak már kobaltkéket. Végül a kupak engedett, de a festék nem jött ki a tubusból. Az eladó kisasszony nyomta, nyomogatta, aztán egyszercsak hirtelen plötty, egy gilisztaszerű kék csík suppant le a padlóra. Ez volt az én első kobaltkékem. A tubusban csak kevéske maradt, de így is a boldog gazdája lettem.”).

Mégis festő lett Bod László!

Ahogy a szülővárosához közeledik, szaporábban kalapál a szíve. Karcag mindennek az alapja. Persze, az a régi Karcag, amibe beleszületett, már eltűnt. Azok a kedves arcok, emberek, akiket gyerekként olyan öregnek látott, már régen elenyésztek, meghaltak. Hiába járja a város utcáit, nem találja őket. Karcag is megváltozott külsejében, semmivé lettek a szép régi házak az oromfalukkal, homlokzati faluk közepén az ablakkal, a környezettel való harmonizálásukkal, a nádtetővel, a tornáccal, az oszlopokkal együtt. Megszűnt a város karaktere, mintha a kunok szégyellnék az őseik által épített Karcagot, dohog magában sokszor Bod László gyermekkora helyszínén portyázva, festői motívumok után kutatva, vázlatokat készítve. Akárhogy is van, ha Karcag neve elhangzik valahol, netán közeledik a város felé, mintha megigéznék a festőt. („Karcag? Az emberben elkezd dorombolni valami. Megjelenik előttem a színe a tájnak. A formák. A fáknak az alakja is kezd olyan lenni, amilyenre én gyermekkoromból emlékszem.”).

Ahogy Karcag felé autózik, megrohanják az emlékek. Szinte látja maga előtt a horpadt orrnyergű nyugdíjas vasutast, Márki bácsit, a mozi kedves jegyszedőjét, aki minden egyes bekéredzkedésnél megvizsgálta az öt-hat éves kisgyerek piros csizmácskáját, s ha tiszta volt, beengedte. A kis Bod fiúnak micsoda szívdobogást okozott minden vizsgálat (és azóta is)! Karcag felé haladva a festő vagy huszonöt évet ugrik az időben, egészen az ötvenes évekig, amikor ő már az Állami Bábszínház igazgatója volt, s Révai külön engedélyével vendégszerepelhettek Karcagon a Kultúrpalotában. Bod László állt a bejáratnál, kíváncsian leste, kik jönnek el a régen látott karcagiak közül. Egyszercsak meglátta Márki bácsit, amint öregesen közeledett. „Lacikám! Be szabad jegy nélkül menni?” „Mutassa a cipőjét, Márki bácsi!” Elérzékenyültek. Persze, hogy beengedte az öreget. A 75 éves Bod László eltűnődik: Márki bácsi azóta már biztosan Szent Péter társaként ellenőrzi a cipőket a mennyország bejáratánál.

(„Nagyon szerettem Karcagon élni. Remek mozi működött itt a 30-as évektől. A bérlője, Kontha Sándor, nem tudom, hogy ösztönösen-e, esetleg valaki tanácsára hallgatva, de nagyon jó műsorpolitikát folytatott. Ha például Amerikában elkészült egy jó új film, két hónap múlva már játszották Karcagon is, akár Párizsban vagy Sidneyben. Szinkronban voltunk a világ filmművészetével.”). Nos, ez az elmaradott, poros, sáros, álmos kisváros, úgy látszik, mégis tudott nyújtani valamit egy érzékeny ifjúnak. Nagy dolog lehetett az úgy hatvan évvel ezelőtt, hogy egy új amerikai film slágerét még csak akkor kezdték New Yorkban az utcán fütyülni, amikor már Karcagon is ismerték. („Hát ez volt nekem egy kikacsintási lehetőség a karcagi világból! A másik ilyen lehetőség a Sági József-féle jó kis tánciskola volt, ahol az akkor divatos slágereket játszották. Az amerikai tánczene akkor már elárasztotta az egész világot... Amikor felkerültem 1938-ban Budapestre, a főiskolára, nem éreztem magam elmaradottnak ezen a téren. De különbem gyakran szenvedtem attól, hogy vidéki vagyok.”)

A gimnáziumban Bod László számára minden tanár fontos volt, mert akkor az volt a diákoknál a természetes és nagyon tiszteletre méltó felfogás, hogy tisztelték a tanáraikat. Az egyik tanárt lenyűgöző tudása miatt tisztelték, a másikat az embersége miatt… („Nekem a legfontosabb Tőkés tanár úr volt. Tőkés Sándor egy debreceni szegény ember gyerekeként került a főiskolára, ahol Bosznay István, a neves tájképfestő volt a mestere. Tanulmányúton volt Itáliában és Nagybányán, majd Karcagon lett kinevezett tanár az első világháború előtt, amit egyébként ő is megjárt. Alacsony ember volt, úgy hívtuk, hogy a kisparaszt. Nagyon nagy pofonokat tudott adni, zárkózott, kevés beszédű ember volt.”). Tőkés tanár úr az iskolában nagyon okosan próbálta megtanítani a gyerekeket látni, de emellett ő csinálta a maga művészi munkáját, mégpedig meglehetősen magas szinten. Ha most élne, sokkal több elismerést kapna, mint a maga idejében. Bod László úgy tudja, hogy Tőkés Sándor nem kapott semmiféle hivatalos elismerést, hacsak nem tekintjük elismerésnek azt, hogy a Déri Múzeum vásárolt tőle néhány képet. Ő tulajdonképpen a századfordulós nagybányai tájképfestő iskolának a nagyon nemes, nagyon tisztességes és kvalitásos képviselője volt. És ami Karcag szempontjából különösen fontos: festette az itteni valóságot, utcákat, házakat, szélmalmokat, téli tájat, de festett nagyon jó virágcsendéleteket is. Mesélik Tőkés tanár úrról, hogy egy szép nyári délután, befejezve egy karcagi tanyáról festett képét, indult haza a határból gyalogosan, kezében a frissen festett képpel és festő-felszerelésekkel. Egy gazda szekerével utolérte – talán éppen a vidám történeteiről híres Szabics gazda. Leszól a bakról, s nagylelkűen invitálja, hogy üljön fel, ne cipekedjen hazáig. A tanár úr felül, elhelyezkedik, indulnak tovább. Hallgatnak egy ideig, de a tanár úr úgy tartotta illendőnek, hogy mondjon már valamit. Egy pipacsos táblánál haladtak, amikor lelkesen mondja: Jaj, de szép ez a pipacs-mező! A gazda megállítja a lovakat. Leszállítja a festőt: Aki egy ilyen gazos földet szépnek talál, az nem ülhet az én szekeremen!

Később volt nekik a Balatonnál egy villájuk, nyaranta ott dolgozott, tehát a balatoni tájat, a vizet is megörökítette. („Azt hiszem, az nem volt igazán az ő világa.”).

Tőkés Sándor portrékat is festett. A gimnázium csináltatott vele egy portrésorozatot a nagy tanár-egyéniségekről, például Bujk Béláról, Horváth Ferencről... Ezek nagyon tisztességesen, szépen, elmélyülten festett portrék. („Emlékszem, Tőkés tanár úr kapott egyszer egy megbízást, hogy fessen egy Kossuth portrét. Ezt nem lehetett modell után festeni, hanem különféle rajzok és fényképek alapján. Megkérdezett, ismerek-e valakit Karcagon, akinek szakálla van? Kért, segítsek, hogy ő, mint impresszionista festő, úgy fesse meg a szakállat, hogy az ne csak egy maszat legyen. Szakállas modell kellett neki. Nagyon becsültem őt. Közelebbi barátságba sohasem keveredtünk, talán azért is, mert bennem a tanár iránti tisztelet olyan mértékű volt, hogy inkább csak hallgattam. Néha megengedte, hogy bemenjek a műtermébe, ami ott volt a rajzterem mellett. Máskor a kihozott taneszközök visszaszállítása volt az én kiváltságom: nagy megtiszteltetésnek vettem. Ilyenkor megnézhettem a készülő képeket, a beállított csendéleteket. Később már a véleményemet is megkérdezte, de a kérdése teljesen formális volt, mert hát mit tudtam volna én mondani.”).

Híres igazgatója volt akkor a gimnáziumnak. („Gaál Laci bácsi, azt hiszem, körülbelül akkor kezdte a pályafutását Karcagon, amikor én az első gimnáziumba kerültem. Előtte Nagykőrösön volt tanár. Hallottuk, hogy szigorú, nagy felkészültségű tudós ember, aki görögből és latinból fordít. Akkor még csak az e nyelvekből készített fordításairól tudtunk. Köpcös, kemény ember volt. Engem nem tanított. Később a bátyámmal volt valamiféle konfliktusa, s akkor úgy éreztem, hogy velem szemben nem eléggé tárgyilagos. Talán emiatt sem volt nekem szimpatikus. De amikor arról volt szó, hogy elsőéves főiskolai tanulmányaim alapján megpályázhatom a Kerekes Alapítvány-ösztöndíjat – ami évi 300 pengőt jelentett egy jól vizsgázó főiskolai hallgatónak! –, Gaál Laci bácsi teljes tekintélyével támogatott. Meg is kaptam a stipendiumot.”).

Ha az ember beszél valakiről, s párás lesz a tekintete, az félreérthetetlen jele annak, hogy szereti azt, akiről éppen szó van. Amikor régi karcagi tanárairól beszél Bod László, bizony csaknem mindegyik említésekor megnedvesedik a szeme, s ha nem mondaná is tudnánk, hogy szeretettel gondol rájuk. De mondja. („Nagyon szerettük állandó osztályfőnökünket, Szőke Kálmán bácsit, aki latint és németet tanított, de szerintem legszívesebben görögöt oktatott volna. A klasszika-filológia szertár volt a dolgozószobája, ami tele volt görög és római szobor-másolatokkal. Ha néha valami vétségünk miatti kihallgatásra bementünk a szobájába, a Zeusz fej vagy a Laokoon-csoport alatt ült mindig vöröses arccal, amiből duzzadt piros orra kidudorodott. Az osztályban kis pimaszsággal ’az öreg Naso’-nak neveztük el, amikor Ovidius műveit tanítgatta nekünk. Szigorú ember volt, de szerette a gyerekeket. Tulajdonképpen gyöngéd volt, de ha kellett, a pofon is elcsattant. Mostanában, öreg fejjel, vásárolgatok latin iskolás nyelvkönyveket, tanulgatom ma is a nyelvet, és sokszor gondolok Kálmán bácsira. A grammatikát most valahogy jobban megértem, mint mikor az ő óráin ültem.”).

Egy újabb arc.

(„Szerettük Nagy Kálmán bácsit, aki felsős korunkban a matematikát és a fizikát tanította. Szerettük, de sokszor ki is gúnyoltuk. Én nem! Az osztály. Nagyon kedves, tulajdonképpen nevetséges figura volt, abban az időben így képzeltük el a szórakozott professzort. Cvikker, esernyő, cúgos cipő és magas kemény gallér... Az oktatás iránti lelkesedése óriási volt, mindent meg akart nekünk tanítani. De nem csak fizikából, hanem az élet dolgaiból is. Azt hiszem, nem volt jó pedagógus. Nem tanultuk meg tőle az anyagot. Én a mai napig sem tudom, mi az az integrálszámítás, és mire való, pedig érettségiztem is belőle. Beszélt róla Kálmán bácsi, de hiába. Az viszont nagyon fáj, hogy később kegyetlen lett az élete. Volt egy gyomorműtéte még úgy 1936 körül, abba majdnem belehalt. Aztán kallottam, hogy a háború után, a karcagi szocializmus idejére mindenét elvesztve, kultúremberi mivoltában gonoszul megalázva inni kezdett. Így hagyni meghalni! Tragikus! Hát miféle nép lakta akkor Karcagot? Hol voltak hajdani tanítványai?”).

Az emlékezés közben átszellemül Bod László arca.

(„Érdekes ember volt a történelem tanárunk, aki hatodikos-hetedikes korunkban került Karcagra. Vályi Armandnak hívták, frissen került ki a debreceni egyetemről, teljesen modern, európai, jó külsejű, nagyon jó előadói képességekkel megáldott ember volt. Később, úgy hallottam, azzal vádolták, hogy jobboldali lett, ami különben nem volt jellemző a karcagi tanárokra. Jó kurucos szellemű iskola volt a gimnázium. Lehet, hogy Vályi Armand jobboldali lett, azt nem tudom, azt viszont tudom, hogy a marxizmusról, függetlenül a tankönyvtől, ő tartott nekünk először előadást. Azt, hogy Marx egyáltalán létezik, s hogy mi nézeteinek a lényege, tőle tudtuk meg. És nem elítélő módon, hanem tárgyilagosan. Vagy a pánszlávizmusról, no meg a germán veszélyről beszélt. Állt a katedra előtt, felkönyökölt az asztalra, egyik lábát a másik elé tette keresztbe, és kicsengetésig egyfolytában mesélt arról a korról, amiről éppen szó volt. Persze, eseményeket is említett, de inkább a kort láttatta velünk. Nem emlékszem, hogy valaha is feleltünk volna nála, de szégyelltük magunkat, ha nem tudtunk valamit. A mi osztályunkban szégyen volt nem tudni, főleg egy jó tanárnál. Még matematikából megbocsátottuk egymásnak, ha valaki ostobább volt a kelleténél. De ha valaki például angol órára nem készült, azt kinéztük magunk közül. Ilyen volt az iskola szelleme. Akkoriban nem volt az dicsőség, ha valaki keveset tudott, s kitolt a tanárral. Nem a rossz tanuló volt a menő.”).

Miközben bepillantást enged a régi iskolai életbe, áttüzesedik a hangja.

(„Ha egy új tanár érkezett az iskolába, akkor annak előbb-utóbb egy székfoglaló előadást kellett tartania. A gimnázium dísztermébe meghívták a tanárokat, a diákságot, és az érdeklődő karcagi közönséget. Csodálatos előadások hangzottak el! Ez az alkalom lehetőséget jelentett nekünk, hogy megsejtsük az illető tanár felkészültségét, tudását. Gaál Laci bácsi például Firdauszi költészetéről adott elő. Hogy lelkesedtünk érte! Vagy a Vályi Armand előadásáért. De szerettük mi a többi tanárt is! Csinády Gerő például olyan lelkessé tudta tenni a diákokat, hogy az ő órája után mindenki kémikus, botanikus vagy biológus akart lenni. Az ő személyes varázsa és tanítási módszere hatására. Mert kémiát, növénytant és állattant adott elő nekünk. Akkoriban még én is kémikus akartam lenni! Kísérleteket végeztem, s külön kémiai gyakorlatokra jártam. Otthon a kamrában voltak a vegyi anyagok – többnyire olyanok, amilyenekből esetleg puskaport lehet keverni –, meg kémcsövek, szódavizes üvegből kicsent üvegcsövek. De amikor az egerek belepiszkoltak az üvegeimbe, anyám kidobott minden gyanús anyagot, nagy megnyugvására.”).

Fanyarabb lesz a festő hangja.

(„Szász Bélával egy kicsit nehéz volt összebarátkozni. Szigorú volt és rettentően gunyoros. Őnála csak a háború után állt be változás. Az utánunk következő generációk már szerették. Bennünk még volt fenntartás, de el kellett ismernünk, hogy rendkívül lelkiismeretesen tanított. Ötödik osztályban ő tartotta az angol órákat, de azt hiszem, ez nem volt a szakja. De utána kaptunk fiatal angol tanárokat Debrecenből: Tóth Béla volt az egyik, aki egy-két évig oktatott Karcagon, utána Wágner Lajos jött, aki igen felkészült tanár volt, engem hetedikben-nyolcadikban tanított. Szász Béla a magyar irodalmat tanította, én akkor tanultam meg jegyzetelni, mert nem a tankönyv az érdekes, hanem a tanár előadása, amit pontokba szedve kellett vázlatba írni, ehhez hozzáolvasni és kiegészíteni. Dolgoztunk tehát az iskolában is, otthon is. Amikor másodéves főiskolás koromban alapvizsgát tettem magyar irodalomból, igyekeztem, nehogy szégyent hozzak egykori iskolámra. Olyan dolgozatot írtam, hogy külön kiemelték a bizottság tagjai! Hát ezt a kis sikert én Szász Bélának is köszönhetem”).

Derülni is tud.

(„Fiatal matematika fizika tanár volt Bráda Lajos. Délutánonként a gimnázium vonószenekarával foglalkozott. Ő maga jó amatőr hegedűs volt. Hiányzott a zenekarból egy nagybőgős, így rám bízta ezt a hangszert, mert hallotta (valószínűleg apámtól), hogy én már bőgőztem egy zenekarban. Valóban, a Dékány Endre zenetanár növendékeinek a záróvizsgáján én bőgőztem, a Kis éji zene egy részletét adtuk elő. Dehát én igen gyengén játszottam, szegény Dékány Bandi sokat gyakoroltatott velem, nem sok sikerrel. Bráda tanár úr lélekkel és szigorral dirigálta zenekarát, a Háry Jánost próbáltuk. A diákok jószándékkal húzták a vonót. Egyszer csak lekopogja a próbát, és rámförmed: ’Bőgő! Neked itt van két ütem szólód! Miért nem játszol?’ ’Nekem itt nincs ilyen a kottámban!’ Vita, majd odajön, nézi a kottámat, tényleg nem volt benne az a szóló. Aztán kiderült, hogy én a János Vitézt bőgőztem, senki nem vette észre addig. Eltévesztettem a kottát, János ez is, az is...).

Bod László még dr. Kiss Mihály működését is a gimnáziumhoz köti részben, hiszen neki például egészségtant tanított. Ezt a nagyformátumú, kissé ellentmondásos embert a háború után szintén jobboldalisággal vádolták. Az első világháború után, 1919-et követően azonban fiatal orvosként még kommunista barátait rejtegette, akiket Horthyék üldöztek. Pátzay Pál szobrászművészt Karcagra hozta, itt dugta el. Lakása falán a modern, radikális baloldali Kmetty János képei lógtak. Kiss Mihály nagyon sokat próbált tenni a városért. („Városi tisztiorvosként megpróbált rendet tenni az egészségügyben, igyekezett előbbre lendíteni a népművelés, a múzeum ügyét, propagálta az intenzív, okos parasztgazdálkodást, könyveket írt, verselő ember lévén rigmusokat szerzett, amikbe orvosi és egyéb bölcsességeket fogalmazott bele, cikkeket írt az újságokba, még álneve is volt, Csiger Iván. Karcagi parasztgyerekként szívügye volt az itteni nép sorsa.”). Kiss Mihály házában a városból elszármazott tudós emberek is sűrűn megfordultak, akikkel itt ismerkedett meg, még gyermekként, Bod László. Tíz-tizenegy éves korában találkozott először Németh Gyula turkológussal, aki Pestről jött a családjával együtt, s felkereste Kiss Mihályt. („Nagy beszélgetések folytak ilyenkor. Németh Gyula bácsi az általa végzett kutatásokról számolt be. Tisztában voltam vele, hogy ő nagy ember, aki egy csodálatos világról beszél, s én ezt ámulattal hallgattam. Szolid, bor melletti beszélgetések voltak ezek, akárcsak a Györffy Pista bácsival való találkozások. Az ő könyveit is nézegettem. Akkortájt jelent meg A cifraszűr című munkája. Akkor már megvolt a Nagykunsági krónika, amihez egy Benyovszky nevű ismert festő, grafikus készített illusztrációkat: ezeknek az eredeti példányait néhányszor megcsodáltam én Kiss Mihály házában! Ez a ház egyébként Karcag kulturális központja volt.”).

A felnevelő város sok-sok alakja, arca felidéződik akkor, amikor valaki számbaveszi azokat, akik valamilyen szerepet játszottak kialakulásában, fejlődésében, a későbbi életpálya megalapozásában. Bod László pályáján az eddig megidézett emberek, ezek a nagyon szeretett arcok voltak meghatározóak, akik nélkül nem lehetett volna az, aki lett. Ha meggondoljuk, Karcag, ez az elmaradottnak tartott kisváros, nem is adott olyan keveset a nagy útra készülődő fiának. Pedig még nem is beszéltünk mindenről.

Bod László emlékezetéből időről időre arcok merülnek fel a múltból, kihagyhatatlanul fontosak az ő számára. Ha eltávolodik is, előbb-utóbb visszakanyarodik a karcagi gimnáziumhoz. („Nagyon szerettük Csíkos Imrét, aki kemény volt, szigorú, férfias és igazságos, ahogy egy tornatanárhoz illik. Természetes emberi fegyelmet követelt meg, nem azért volt szigorú, hogy belőlünk kemény leventéket vagy katonákat neveljen. Ez a fegyelem a tiszteleten, a belátáson alapult. Nekünk pedig jól esett jónak lenni. Dr. Tóth Kálmán tanár úr vallást tanított, humanista, nagy műveltségű, nyugati egyetemeken tanult, emberséges, mély érzésű ember volt. Még közelebb kerültünk hozzá, amikor 1936 körül cserkészparancsnok lett, s vele mentünk nyári táborokba. Én még főiskolás koromban is, öreg cserkészként, együtt táboroztam a fiatalabbakkal, szerkesztettem a tábor „faliújságját” – mivel fal nem volt, totemoszlopot állítottam uszadékfából, ez is megtette. Élveztem a tábortüzeket esténként, Tóth Kálmán bácsi fordulatos történeteit külföldi diákéveiről. Kellemes hangon énekelt népdalokat, latin nyelvű diákdalokat, és – enyhe stílustörésként – humoros kuplékat. Kresznerics Gyula bácsi volt a német tanárunk, aki nem volt szigorú. Tőle nem lehetett volna olyan nagyon megtanulni a német nyelvet, mert elnéző volt, tele lágy jószívűséggel. De talán éppen ezért soha nem voltunk vele szemben tiszteletlenek, soha nem éltünk vissza a jóságával, s igyekeztünk becsületesen teljesíteni nála. Ő volt az, aki az érettségimen matematikából, amiből igen gyenge voltam, a hátam mögött ülve súgta le a példa megoldását. Biztosan látta rajtam, hogy akkorra én már elvesztettem a fejem, és azt sem tudtam volna megmondani, mennyi kettő meg három.”).

A készülődő festő, a diák Bod László azért találkozott Karcagon más festőkkel is. („Kátai Mihály sajnos nem tartozott a gimnázium tanári karához. Ő az Iparművészeti Főiskolán végzett, díszítő-festő szakon. Karcagon, ahol mindenki mindent tudott, én nem hallottam arról, hogy van a városban egy fiatal ember, aki művészeti főiskolára iratkozott be. Aztán egy napon édesapám mondta, hogy hol végzett Káposzta Miska bácsi kovácsmesternek a fia, Káposzta Mihály. (Akkor még így hívták.) Itthon élt, de nagyon nehéz volt az élete, alig akadt munkája, Karcagon nem tudtak mit kezdeni egy festővel. Viszont vállalt növendékeket. Tőkés tanár úr tanácsa ellenére beíratott apám, s én nagy ambícióval jártam hozzá. Káposzta Mihály kedves, kissé bátortalan, halk szavú, de rendkívül lelkes ember volt. Nagyon szigorúan megkövetelte a precizitást, az igényességet. Egy forgástestnek, egy csendéletnek a képét csak úgy lehetett bemutatni neki, ha az becsületesen, pontosan, tisztán meg volt oldva. Egy időben kapott feladatokat az ipartestülettől, még portré-megbízásai is akadtak. Azt is láttam, hogy szorgalmasan festett tájképeket, amelyek mások voltak, mint amilyeneket a nagybányai ízlésű Tőkés tanár úrtól láttam. Kátai Mihály végül elment Egerbe tanárnak és festőnek, ott nevelte tehetséges művésznek fiát, ifjabb Kátai Mihályt. Én nagyon sajnáltam, hogy itthagyta szülővárosát, – sokat tanultam tőle.

A harmincas évek vége felé a Kunhegyese születésű Ilosvai Varga István karcagi kiállításán egy modernebb festői szemléletet láttam. Ez a kiállítás itt szenzáció volt: Pista bácsi egy nagyon jó, expresszív, magas színkultúrájú, franciás piktúrát mutatott be. Akik kíváncsiságból elmentek megnézni, azok általában elítélték ezt a festészetet, túl modernnek találták, magyarázgatták, miért nem tetszenek a képek. Én ugyan nem ilyen festészetet akartam csinálni, de megéreztem Ilosvai Varga Pista bácsi képeiben a tehetség erejét. Később, amikor már kollégája lettem és egy alkotóközösségben dolgoztunk az ötvenes évek vége felé, elmondtam neki, hogy az első modern festészeti hatást ő tette rám. Ő erről nem tudott, neki akkor kíváncsiskodó kisdiák voltam.”).

Bod László ha kimondja, hogy „az én Karcagom”, akkor az nem elsősorban az épített környezetet, hanem az embereket jelenti. Nagy szeretettel beszél a karcagiakról. Az úgynevezett egyszerű emberekről is. („Mi parasztemberek között laktunk a Rákóczi utcában, a Sántha utcában, végül a Soós István utcában is. Na, a Sántha utcában véletlenül egy kádármester volt a szomszédunk! Egész nap dübörgött a hordójavítással meg a kádak készítésével. Kicsit idegesítő volt, viszont átmehettem hozzá és megcsodálhattam a hordócsinálás folyamatát. Velünk szemben pedig K. Nagyék laktak, akik mézeskalácsosok voltak. Micsoda illatot lehetett ott szippantani, főleg amikor készültek a vásárra! Oda is átmehettem mézeskalácsot kunyerálni vagy venni. A Soós István utcában a legközelebbi szomszédunk a tragikus életű Láposi család volt. A bácsi az első világháborúban kapott egy olyan sokkot, hogy éjszaka nem tudott aludni. Nappal sem. Anyám úgy mesélte nekem, hogy Láposi bácsi olasz fogságból jött haza, hajón, az Adrián. A volt foglyokkal zsúfolt hajón a magyar tisztek kártyavita során összeverekedtek, s a levert lámpáktól tűz ütött ki. Lángok között, sötét éjben, a feketén háborgó tengeren a haláltól rettegtek a ’szegény, rongyos magyar bakák’ Megmenekültek. Ám a rettegés megült a lelkükben, örökre. A nagylányuk akkor halt meg rákban, amikor a férjét már nem tudom, hanyadjára elvitték a második világháborúba. Sokáig sorolhatnám a többi utcabeli, a többi karcagi sorsát. Gyönyörűek, festőiek voltak az öreg parasztfejek. Én a mai napig is gyakran öregasszonyokat festek, kendőbe burkolózott alakokat, amilyeneket a pesti utcán is fel lehet fedezni néha. Vannak vidékről Pestre felkerült öregasszonyok, akik felidézik bennem a régi, kedves karcagi arcokat. De otthon nem csupán az öregek voltak szépek! Nagyon szép parasztlányok, menyecskék éltek Karcagon, az ember megbámulta őket gyerekkorában. Nagyon szerettem látni a lakodalmas menetet. Szekéren mentek a lakodalmasok a főtéren, a templomból a házhoz. A szekerek felpántlikázva, virágozva, a lovak büszkén, kényesen, szinte táncolva rakták a lábukat. Szép selyem fejkendőben asszonyok vitték a korzón a cifra tortákat: marcipán kakas, bárány, virág, sőt a nagytemplom mása is ott díszlett a tortákon, színes, cukros habokkal cirkalmazva. Vitték a lakodalmas házhoz, szép kis csizmájuk sarka kopogott a járdán. Milyen kár, hogy akkor nem volt színes filmfelvevő! Mennyi szépet megörökíthettem volna!

{fel}