Menny és pokol

Lobogás

Az én számomra 1956 nem október huszonharmadikán kezdődött, hanem november tizedikén. Addig hajnaltól késő estig egyebet sem csináltam, mint olvastam az újságokat, hallgattam a rádiót. A baráti körrel való intenzív kapcsolat abban merült ki, hogy én elmeséltem amit ők nem hallottak, s ők is elmondták amit én nem tudtam. November tizedikén aztán felmentem Pestre, mert én szeretek mindenről saját szememmel meggyőződni. A Kossuth térre vitt az utam, aztán a Köztársaság térre és máshova is: megnéztem az ávósok golyónyomait. Baloldali fickók mesélték el nekem, hogy lőttek az ávósok, s hogy ki, hogyan, kiket provokált. Ezzel töltöttem el tizenegy napot Budapesten. Utána hazajöttem ahogy tudtam, gyalog, autóstoppal, vonattal, tehervagonokon, mozdonyra kapaszkodva. Beállítottam a községbe egy halom újsággal, amely az Október 23 címet viselte. Még emlékszem belőle egy viccre: A Nagybudapesti Városrendészeti Bizottság közli a lakossággal, hogy a Csizma térről eltávolította a csizmákat, és helyette szökőkutat épít, hogy akik eddig nyaltak, azok most öblögessenek.

A baráti kör révén terítettük a községet ezzel az újsággal. A kultúrház igazgatója mindenféle bizottságban benne volt, intenzív szervezője volt a forradalmi ébredésnek. Neki adtam meg a pesti címet, ahonnan ezt az újságot be lehet szerezni, hogy legyen utánpótlás. Attól kezdve ő rendszeresen fölment Budapestre motorkerékpárral, s hozta az újságot.

November huszonvalahanyadikán Budapestről lejött egy egyetemi hallgató lány, aki elkötelezett forradalmár volt. Elmesélte nekem, hogy végezték ki az ávósok a barátját, aki szintén újságírást tanult. A lány hozott egy csomó verset, s kérte, szervezzünk egy irodalmi estet, ahol a forradalommal kapcsolatos verseket mondanánk el. Megszerveztük. Legalább háromszázan hallgatták végig, forró levegője volt az egésznek. Becsületére váljon a kunoknak, hogy később erről semmi konkrétumot nem tudtak a vallatóim, csak a tényt, hogy volt. Jónéhányszor megvertek azt kérdezgetve, kik szerepeltek ott, de mindössze annyit mondtam, én is csak hallottam, hogy volt egy ilyen est.

A jól sikerült irodalmi est után megkértek, hogy számoljak be budapesti élményeimről. Még ez is novemberben történt. A kultúrház nagytermében csináltak egy nagygyűlést. Összejöttek sokan, elkezdtük, s tíz percen belül elment a villany. Elképzelhető, hogy nem véletlenül. Nem tudom, honnan, de villámgyorsan előkerült egy csomó gyertya. Nekem is a markomba nyomtak egyet, a tömegben is fogtak néhányat: elképesztően izzó hangulat alakult ki. Aki lekapcsolta a villanyt, az tulajdonképpen jót tett, mert fojtóbbá vált az indulat, és az ember az éjszakában, amiben csak egy-két pislákoló fény van, nagyobb hangerővel, szuggesztívebb módon beszél. A beszámolóm elsöprő erejű tapsviharral fejeződött be. Bár színültig volt a terem, a vallatóim erről az estéről sem tudták meg, hogy ki beszélt, mit mondott, kik szervezték... Semmit nem tudtak. Jónéhányszor megkalapáltak miatta Szolnokon, a Ságvári Endre úton, ami most Szapáry utca. Megnéztem: nem stimmel a házszám, mert akkor tizennégyes volt, most pedig tizennyolcas a rendőrség száma. Tehát 1956 novemberében két hatalmas nagygyűlést szerveztünk a községben, s egyetlen vamzer nem akadt a kunok között! Ilyen a világon sehol nincs! Csak a kunoknál! Ez a legintenzívebb kunsági élményem.

Felháborodás

Baloldali érzelmű ember voltam akkor egy demokratikus szocializmusról szőtt ábránddal, amit ma már nagyon röstellek, de már mindegy. Ez fából vaskarika, most már nagyon jól tudom, de még a börtön után is ilyesmiről álmodoztam. Akármennyire is röstellem, fontosnak tartom emlegetni, mert ha én tudom, hogy a kommunizmus rosszabb a fasizmusnál, akkor nem háborodok ilyen mértékben fel, hanem azt mondom, ez a legtermészetesebb dolog, mert mit lehet várni egy fasiszta diktatúrától, még ha az vörös színű is! De miután nekem egy ideálképem volt a szocializmusról, az én felháborodásom kozmikus méretű volt. Üvölteni tudtam volna, bele a nagy magyar éjszakába! S ami a forradalom után következett!...

Plakátok

Aztán jött december nyolcadika, a salgótarjáni sortűz napja. Addig alig csináltam valamit, de most neki kellett fognom készíteni egy fametszetet, amelyben izzó elhatározással próbáltam képpé formálni azt az aljasságot, hogy az a kormány, amelyik magát munkás-paraszt kormánynak nevezi, s amelyik a népre esküszik, az belelövet ebbe a népbe. Ez minden képzeletet felülmúlt, pedig akkor még nem is tudtam amit most tudok, hogy ez a sortűz milyen dörzsölt és kiszámított módon zajlott Marosán és Münich jóvoltából... Amikor megcsináltam a fametszetet, a községben elterjedt a híre, hogy mit metszek. Összejöttek a barátok, akik kedvet kaptak a metszéshez, s hozzájárulásommal és egyetértésemmel kifaragták ezt a mondatot: „Szabad Magyarországot!” Kérdezem, ezt miért csináljátok? Hogy plakát legyen belőle. Az általuk kifaragott betűket összekombinálták a fametszetemmel, s lehúztak belőle kétszáz darabot. Plakátot. Este készültünk el vele, már tíz óra is elmúlt, s akkor elindultunk nagy elhatározással. Megegyeztünk, hogy ha valakit elkapnak, tettenérnek, akkor bevallja, hogy ő maga csinálta a betűket is, a metszetet is. Párban mentünk, én egy Magda nevű lánnyal. És nem kaptak el! Teleragasztottuk a községet. Aztán hazamentem, mint aki jól végezte dolgát. Az Arany János utca nem is tudom, hány szám alatt laktam. Bementem az előszobába. Éppen ki akartam venni a kenyeret a táskámból, de mielőtt ezt megtehettem volna, kopogtak. Kinéztem. Két állig felfegyverzett rendőr volt. Mondták, hogy menjek velük. Elindultam, de rámszóltak, hogy a táskámmal együtt. Mögöttem jöttek, látták, hogy a táska a kezemben volt. Fölkaptam, vittem a táskát is. Akkor még nem jutott eszembe, hogy a kezem nyomdafestékes, s a kenyér papírját is összefogdostam ilyen kézzel. Útközben, mikor eszembe jutott, elkezdtem nyalni a kezemet, beletöröltem a ruhámba, megint nyaltam, megint töröltem. Csak később jöttem rá, hogy a kenyérpapír is nyomdafestékes. Addig-addig, hogy egyik lábamat a másik elé akasztottam, s elterültem, mint egy béka, hagytam gurulni a kenyeret. Hát ezek nem összeszedték! A papírt is. Másodszor már nem mertem megismételni az esést, nehogy én magam hívjam fel a figyelmet a papírra.

Bekísértek a rendőrségre. Leültünk egy szobában. Hallom odabentről a kultúrház igazgatójának a hangját, meséli, hogyan metszette a fát, hogy metszette ki a betűket, hogy sokszorosított. Na, mondom magamban, elkapták. Utána én kerültem sorra. Mint borjú az új kapura, bámultam, hogy nem értem az egészet. Közben persze izgultam: ha megnézik a táskámban a nyomdafestékes kenyérpapírt, lebuktam. De azt az éjszakát még megúsztam. Másnap kijött a kultúrház igazgatója is. Hazaengedték, mert odament egy küldöttség az öntözővállalattól, s azt mondták a munkások, hogy szétverik a rendőrséget, ha nem engednek ki bennünket. Mondtam a kultúrházas barátomnak.

– Testvérem, neked innen el kell húzni a csíkot, mert bevallottál mindent, én viszont semmit sem.

– Megyek is – mondja –, csak még meg kell szerveznem a menyasszonyom kivitelét.

Mikor a vizsgálati fogságban elkezdtek bennünket vallatni, mindent a kultúrház igazgatójára kentünk, mert tudtuk, hogy túl van a határon. Szerencse, hogy a menyasszonyára semmit sem kentünk, pedig úgy tudtuk, hogy ő is kint van. Aztán Szolnokon, a Ságvári úton, a szomszéd cellából meghallottam a lány hangját: azt hittem, elájulok. Valami ok miatt hazajött. A bírósági tárgyaláson drámai volt a vallomása. Mi sorban letagadtuk azt a sok aljasságot, amit ránk kentek, de ez a lány furcsán viselkedett. Csak annyit mondott, hogy nem úgy történt. Faggatták.

– Verték?

Hallgatott. Többszöri kérdés után az mondta.

– Nem vertek, hanem mást csináltak.

Kiderült, négykézlábra kellett állnia, s feldugták neki a gumibotot. Szörnyű! Ez drámai pillanat volt. Nagyobb ereje volt ennek a vallomásnak, mint amikor mi elmondtuk, minket hogy vertek agyon.

Menekülés

Ültem az étteremben 1957 január végén, ahol vacsorázni szoktam. Akkor már írtam az ötvenhatos naplómat. A napló egyik oldalán az a sok szörnyűség állt, amit csinált a hatalom, ezzel szemben viszont, a másik oldalon, már olyasmiket írtam, hogy hátha Kádár azért vállalta ezt a szerepet, hogy ne Münich legyen vagy Marosán. Próbáltam magamban menteni Kádárt, talán azért, mert börtönben ült. Akkor még nem tudtam, hogy a másik két alak is. Tisztára akartam mosni Kádárt az egyik oldalon, a másikon meg ott állt, hogy a nemzet hóhéra. Pedig nem tudtam, hogy az amnesztia és egyéb ígéretekből egy árva szó sem igaz. Még nem tudtam, hogy megvárják míg a fiatalkorúak a börtönben betöltik a tizennyolcadik évüket, s akkor végzik ki őket. Akkor még nem tudtam, hogy az országot úgy eladósítja majd, hogy a dédunokáink is fizetni fogják az adósságot. Ezek a később nyilvánvalóvá vált tények tehát nem voltak benne a naplómban a Kádár mentségére teleírt oldalakkal szemben...

Ahogy írtam az étteremben a naplómat, bejött négy pufajkás, körbevettek, s azt mondták.

– Vitatkozzunk!

Sok marhaságot csináltam életemben, de akkora marhaságot, hogy négy pufajkással leálljak politikai vitára, nem. Mondom.

– Semmi kedvem vitatkozni.

– Hát ha nincs, akkor kísérjen minket be!

Tudtam, előző nap vertek ott agyon egy kollégát. Amikor felálltam, hogy nyúljak a fogas felé a kabátomért, akkor vettem észre, hogy hoppá, én nyitva hagytam az ablakot! Egy villanás alatt kiugrottam rajta. Szerencsére ők nem az ablakon át követtek, hanem lejöttek a négy-öt lépcsőn, ki az ajtón, s úgy kezdtek üldözni, így lett vagy ötven méternyi fórom. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam növelni ezt a távolságot. Szaladtam a vasútállomás felé. Két lámpa között, egy sötét szakaszon átugrottam az alacsony csutkaszár kerítésen, lehasaltam, s ezek eltrappoltak mellettem.

Mikor elcsendesedett a környék, kibújtam, elgyalogoltam a szomszéd faluba, onnan a szomszéd városba, felültem egy vonatra. Azzal mentem fel Pestre, hogy kiböjtölöm a Kádár rendszert. Egy barátomnál húztam meg magam. Körülbelül három hétig voltam Pesten. Egyre vadabbá vált a világ, s egyre veszedelmesebbé azok számára, akik védelmet nyújtottak ebben az illegalitásban. Akkor fogtam magam, felültem a vonatra, lejöttem Debrecenbe és befeküdtem a zárt osztályra, ahonnan másnap elvittek.

Sorozat a falba

Egy teherautóra való pufajkás jött értem. Bevittek a debreceni ávó székházába, egy hatalmas terem közepén lekötöztek egy padhoz, ott voltam másnap reggelig, onnan vittek el a lakóhelyemre. Mit mondjak? A későbbiekhez képest az akkor kapott néhány pofon és seggberúgás szinte simogatás volt. Aztán a községből Kistarcsára vittek, ahol két hónapig voltam.

Kistarcsán a fogadás volt rettenetes. Ijesztő volt. Egy rettentő magas kőfal elé állítottak vagy tízünket. Neki kellett nyomnunk az orrunkat a falnak. Ekkor valaki egy sorozatot lőtt ki, s én azt hittem, már a szomszédaimat lövik. Később kiderült, hogy körülbelül két méterre a fejünk fölött a falba ment a sorozat, hullott is a fejünkre a vakolat meg a kőpor, de akkor nem tudhattuk, öt centivel ment följebb vagy két méterrel. Nem nézhettünk fel. Onnan egy fogadóbizottság után bekerültünk egy olyan kis szobába, ahol tízen voltunk, de csak a fele tudott lefeküdni, az is csak szorosan. Itt az volt a rossz, hogy nem vittek vécére. Csajkába kaptuk a kaját, de amikor már nem tudtam visszatartani a székelésemet, akkor belekakáltam a csajkába majd kidobtam az ablakon a masszát. Utána dörzsöltem én a csajkát mindennel, mert másnap abból ettem.

Innen nyolc-tíz nap múlva átvittek egy nagy terembe, ahol voltunk vagy nyolcvanan. A nyolcvan ember közelségéből már, úgy éreztem, erő sugárzott. Ott már megnyugodtam. Nagyon nagy kényelemben voltunk: két szalmazsákon öten aludtunk. Az előzőekhez képest ez maga volt a komfort. Itt találkoztam egy rabbival, egy csodálatos emberrel. Megkérdezte, hogy hiszem-e Istent?

– Nem.

– Miért nem?

Olyanokat mondtam el, amiért egykori osztálytársaim, akikből lelkészek lettek, szórták rám az átkukat, hogy távozz tőlem sátán! A rabbi nem átkozott, hanem azt mondta, teljesen igazam van, de honnan tudom, hogy az a logika, ami szerint igazam van, tehát ez a földi racionalitás egy univerzális szempontból is logikus? A matematika bebizonyítja, hogy a végtelenben a párhuzamosok találkoznak. Az univerzum végtelenjében kiderülhet, hogy ugyanúgy, ahogy a párhuzamosok párhuzamossága nem igaz, a logika is másképpen működik... Napokon keresztül beszéltünk ilyen dolgokról, s hátborzongató volt az a borízű bölcsesség, ami a rabbiból áradt. Mintha az Ószövetségből jött volna a hangja... Ennek a rabbinak aztán nyoma veszett, híre kelt, hogy kivégezték. Az egyik társam azt mondta, hogy a rabbi fegyveres ellenálló volt.

Egy társam, aki irtózatosan rendes fickó volt, meg akart szervezni egy szökést. Én beszéltem le róla, hogy ez képtelenség.

– Édesapám, ez nem a fasizmus börtöne! Ez annál szörnyűbb! Hangsúlyozom, ezt teljes baloldali hittel mondtam neki.

– Túljárunk a komcsik eszén – mondta ő.

Ő viszont nem volt baloldali.

– Az eszükön lehet, hogy túljársz, de azokon a falakon túl nem fogsz járni, csak ha ők akarják!

Kerítések, őrbódék, reflektorok... Nem véletlen, hogy nem volt szökés. Onnan nem lehetett megszökni.

Kistarcsán voltam március elsejétől április huszonkilencedikéig vagy harmincadikáig. Akkor vittek át Szolnokra, a Ságvári útra, a világ legszörnyűbb helyére. Teherautóval mentünk. A platón csak egy őr szunyókált géppisztollyal a kezében. Egy másik géppisztolyos őr a sofőr mellett ült a fülkében. Azt mondja egy keménykötésű kunsági fickó.

– Vegyük ki a géppisztolyt a kezéből! Szökjünk meg!

Mondom.

– Ne hülyéskedj, mi van, ha az a géppisztoly üres, a pilótafülkében lévő viszont nem?

Az az érzésem, ha belementünk volna ebbe a szökési kalandba, szörnyű véresen végződött volna.

Mesék

Ha én egyértelműen jobboldali beállítottságú ember lettem volna, akkor ez az egész nem jelentett volna különösebb problémát, mert ahogy más kibírta, én is kibírtam volna. De én lelkileg rosszabbul éltem meg az itt történteket, éppen azért, mert egy baloldalibb attitűddel néztem ezt az egészet, s egyszerűen nem akartam hinni a szememnek és a fülemnek. Számomra ez tette rettenetessé a szolnoki időszakot.

Valahányszor vallattak, mit tudok erről, arról, amarról, mindig eszembe jutott, hogy valamit még mindig nem mondtam el magamról, s elkezdtem nem létező bűncselekményekről beszélni, azok meg villámgyorsan ráharaptak. Szerencsére elég suszterek voltak a nyomozáshoz, mert ha egy kicsit is ellenőrzik amit mondtam, akkor rájönnek, hogy ez csupa képtelenség. Ám ők inkább rettentően büszkék voltak magukra, mert lám, kiszedtek belőlem egy csomó rémtörténetet. Jó vastag lett a jegyzőkönyv, amit aztán alá kellett írjak. Ekkor én csak egy papírt kerestem a jegyzőkönyvben, mely szerint én azért bújtattam a községi párttitkárt, hogy megmérgezzem. Utólag kiderült, ez a párttitkár ki akart onnan hozni, ezért a vallatóimnak fontos volt, hogy az én aláírásommal legyen egy papír, miszerint meg akartam mérgezni arzénnal. Amikor a többszázoldalas jegyzőkönyvet ideadták, hogy olvassam el, én csak végigpörgettem, egy félíves papírt kerestem azzal a szándékkal, hogy kiveszem és megeszem. A jegyzőkönyvben azonban már nem hagyták benne ezt a képtelenséget, s az arzénes kalandom a vádiratban sem szerepelt.

Szőr és szar

A módszeres vallatás Szolnokon kezdődött meg. Kérdeztek barátokról, kollégákról, én pedig, hogy ne másokról kelljen beszélnem, magamról meséltem képtelen rémtörténeteket. Bedilizés ellen naponta legalább négy órán keresztül memorizáltam az aznapi önvallomásomat, aminek egy deka valóságtartalma sem volt, viszont gyakran meg kellett ismételni az előző napi vallomást. Vigyázni kellett arra, hogy egy meg nem történt dolgot másodszor is ugyanúgy írjak le, mert ha nem stimmelt, engem hülyére vertek. Ezért memorizáltam mindig amit aznap és az előző napokban leírtam. Annyira keményen memorizáltam, hogy szinte szó szerint ismételtem, daráltam a tényeket. Később egy cellatársamnak mikor elmeséltem egy vallomásomat, megkérdezte.

– És a valóságban hogy volt?

El akartam mondani, s akkor döbbentem rá, hogy már nem tudom. A félrevezető szöveg rátelepedett a valóságos tényekre, s elfedte azokat a sok biflázás eredményeként. Annyira kiirtottam magamból minden nevet, tényt, annyira csak a saját verziómat daráltam, hogy a mai napig nem tudom a valóságot. Még azt sem, hogy kikkel voltam együtt odabent. Azt várom ma is, hogy rámszólnak az egykori társak.

– Testvérem, gyere, emlékezzünk közösen!

Szörnyű időszak volt a szolnoki. Egy példa. Amíg ültünk a vécén, verték a fejünket gumibottal. Később már ki se akartam menni. Be volt rakva egy kübli félig vízzel, ebbe végeztem a könnyebb és nehezebb dolgaimat. Csakhogy nem adtak inni! Őrült szomjas voltam. Amikor reggel behozták a küblit, ami előtte ki tudja, kié volt, nekiestem, s mielőtt telecsináltam, ittam belőle egy nagyot. A szomjúság volt a legrettenetesebb. Előfordult, hogy egyáltalán nem adtak be vedret. Egy idő után borzasztó vizelési ingerem volt. Levettem az egyik bakancsomat és telepisiltem, majd félóránként egy féldecinyit kilocsoltam belőle. Amikor az a szivacsos beton felszívta, megint kilocsoltam belőle. Józan ésszel nem lehet fölfogni, amit ott műveltek velünk. Ezek szörnyűbbek voltak a veréseknél, mert ezekkel szemben védtelen volt az ember. Ültem a vécén, verték a fejem. Nem volt papír, de ha lett volna se tudtam volna használni, mert az egész műveletre csak pár másodpercet adtak. A férfiak alfele szőrös. A szőrre rászáradt az ürülék. Másnap megint mentem a vécére, kinyomtam a bélsárt, de nem pottyant ki, mert az előző napi kosárszerűen összeragasztotta a szőrt. Ott lógott, mint egy kolonc. Gyorsan hátranyúltam, letéptem szőrrel, mindennel együtt. Állati gusztustalan, de ott állandóan ilyen megalázó helyzetbe kényszerítettek.

Az én smasszerom nem úgy vert, mint a többi. Akkora tenyere volt, mint egy sütőlapát. Odasózott nekem, s én repültem vagy másfél métert. Még egy kicsit be is segítettem, mert azt észrevettem, ha megállok dacosan, kapom a másodikat, harmadikat, negyediket... Ám ha hagyom, hogy vigyen az ütés ereje, s még bele is segítek kicsit, akkor neki elég volt ennyi. Időnként megkérdezte, méghozzá nagyon kulturáltan.

– Na, ez hány kilós volt?

Én roppantul feldicsértem.

– Tíz mázsás.

Erre nem kaptam többet. Néha a szomszéd cellából is hallottam a puffanást, az esést, végül a kérdést, hogy hány kilós volt? Erre az a szerencsétlen nem azt mondja, hogy száz? A smasszer persze addig ütötte, míg azt nem hallotta, hogy legalább ötszáz.

Pokol

Nem tudok a szolnoki Ságvári útra másként gondolni, mint egy olyan pokolra, ahol mindig eszembe jutott Sztálin egyik mondása, hogy tudniillik, mi kommunisták különleges típusú emberek vagyunk. Úgy értette, hogy felsőbbrendű. Annyira az, hogy ehhez képest a fasizmus felsőbbrendűsége semmi. Micsoda pusztítást csináltak a vörösök a saját fajtájukban! És a kommunisták között is! Példátlan. Egy csomó hithű, meggyőződéses kommunista szembekerült az apparátussal, s ők sokkal keményebben álltak szembe, mint akiknek semmi köze nem volt a kommunizmushoz, s akik nagyon jól tudták, hogy kell elkerülni a hatalom förtelmeit.

Akik velem börtönbe kerültek, azok közül igen sokan voltak baloldaliak. Közülünk azok a rabok, akik tisztában voltak a kommunizmus természetrajzával, nem csináltak ebből érzelmi ügyet. Az ilyenek hideg fejjel, taktikusan végiggondolták, hogyan kell parírozni egy kegyetlen diktatúrának. Amikor 1957-ben elvonult az első hullám, s körbenéztem, hogy kik maradtak itt ebben a pokolban, rádöbbentem, hogy azok, akik korábban baloldali érzelemmel védték a maguk baloldali hitét. Még a börtönből is baloldali érzelemmel jöttem ki, azzal a megszorítással, hogy mi most egy szörnyű vörös fasizmus idejében élünk, ahol visszaélnek a baloldaliság minden tisztességes vonásával.

Festmények a cellában

Az a két hónap Szolnokon, a Ságvári körúton maga volt a pokol. Nem mindig a verések voltak a legszörnyűbbek, hanem a verések közötti idő. A négy órás memorizálások után még ott volt a nap további húsz órája, ami pontosan elég a bedilizéshez. Éppen a bedilizés ellen képzeltem magam elé egy-egy festményt. Hol egy Tiziano, hol egy Velázquez képet. Ezeket szinte agykontrollal, színesben próbáltam magam elé idézni, szinte végigtapogatni, s egy-egy festői magatartást szavakká átformálni. Ha nincs módom látni a képet, megfogni, legalább szerettem volna megfogalmazni magamnak azokat az attributumokat a festményen, amelyek a fogalom szintjén is megragadhatók. Az az interpretációs gondolkodásmód, amivel én a képeket próbálom leírni, s ami később a művészettörténeti interpretációmban gyakorlatommá vált, ott alakult ki. A pokolban. Ezt tulajdonképpen menekülésnek szántam, de minden művészettörténeti ars poeticám onnan származik. Az más kérdés, hogy milyen pontosan idéztem magam elé a festményeket. Amikor hazajöttem és megnéztem azt a bizonyos Velázquez képet, hát... Meghökkentem. Te jóságos Isten! Egy részlet, amely a képzeletemben nem tudom, hány százszor vagy ezerszer idéződött meg, összekeveredett Tiziano egy részletével. Átúszott egy-egy motívum egyikből a másikba. Jókat mulattam utána, ám a kialakított elv ettől még érvényes maradt. Az egyetemi előadásaimon a terem színültig megtelt, még a padsorok között is ültek, s ez azt mutatja, hogy másokat is érdekel a kép megragadásának ez az eszköze, amivel próbálom a szellemi energiák megtestesülésének, vagyis a festés folyamatának stációit megragadni. Ezek a stációk kézzelfoghatóan felfedezhetők a képen. Sőt: az ecsetjárásnak a nyoma is. A legjobb festők nem tüntetik el az ecsetjárás nyomait. Ezekből a nyomokból, tehát az ecset vezetésének a dinamikai váltásaiból sokkal többmindent lehet felfedni, mint ilyenekből például, hogy Julcsa siratja a betyárt a képen. Teljesen másik vonulat a műnek a sztorija... Ennek a kínomban kialakított interpretációnak a próbaköve, a művészettörténeti előadásaim, még sohasem voltak elméletieskedők. Ennek az interpretációnak, a kialakításának, az életemet, egészségemet, józan eszemet köszönhetem. Nagyon jó volt bedilizés ellen, megőrizte ép elmémet. A börtönben ezeket a dolgokat már nem csináltam naponkénti rendszerességgel, míg a Ságvári úton szigorú napirendem volt az előző vallomásom memorizálása, majd a képek elemzése. Ez még arra is jó volt, nehogy eszembe jusson, mi van otthon. Mert a másik bedilizési forrás, ha valaki elkezd töprengeni, hogy jaj, Istenem, vajon mit csinál most otthon a feleségem? Számtalan megtébolyodásnak a tanúja voltam odabent. Sokszor előfordult, hogy valaki annyit beszélt a családjáról, hogy végül elveszítette a józan eszét. Bennem viszont az fogalmazódott meg, hogy ezeknek a magukat kommunistáknak nevező pribékeknek, himpelléreknek nem adom meg azt az elégtételt, hogy a kezük között bedilizzek, s hülyegyereket csináljanak belőlem.

Felejtés

Az egész bírósági tárgyalás engem hidegen hagyott. Úgy éreztem, én egy olyan vörös színű fasiszta rendszerben élek, amely végül talán el fogja söpörni a vörös pribékeket is, aztán felépül egy tisztességes, emberarcú szocializmus. Ma már tudom, ilyen nincs. Nem teljesen magamtól jöttem rá, segített a megvilágosodásban Gyilasz is, aki mintha nekem válaszolt volna az egyik írásában: nem elszúrták ezt a szocializmust, egyszerűen nem lehetett más, mint ami lett. Akkor vált abszolút evidenciává számomra, hogy tulajdonképpen rosszul tettük fel a kérdéseket, ám a rosszul feltett kérdésekre csak rossz válaszokat lehet adni. Tehát a kommunizmus vagy a szocializmus nem lehet jó. De mi egy olyan közegben élünk, ahol az embereknek elromlott az emlékezete. Már elfelejtették, hogy Magyarországon és a környező országokban megjelent egy embertípus, s azt mondta, felosztják a földet, történelmi igazságszolgáltatás lesz, minden paraszt megkapja a maga földjét. Ahogy megkapta, még meg sem melegedett a kezében a szerszám, máris beterelték őt a kolhozba. Széjjelverték az emberek munkakedvét, ha valaki túlságosan sokat dolgozott, rászóltak, hogy ne stréberkedjen. Hiába dolgozott tízszer annyit, mint a másik, nem kapott tízszer annyi bért. Előbb-utóbb rászokott arra, hogy jobb lesz a munkát csak mímelni. S a munka társadalma leszoktatta az embereket a munkáról. Megosztották a társadalmat kétkeziekre és entellektüelekre. De ahol különbséget tesznek a szellemi és a fizikai munka között, méghozzá úgy, hogy a kettő közül a hierarchiában a kétkeziek valami jót, az entellektüelek pedig valami gyanús dolgot jelentenek, ott a legnagyobb vesztes a kétkezi munkás lesz... Ausztriában egy utcaseprő tízszer annyit kap, mint Magyarországon az egyetemi tanár. Ott nem írják ki a gyárra, hogy tied a gyár, magadnak építed, viszont Herr Bauernek hívják benne a melóst, de nem gúnyból, hanem mert tisztelik, s ez rangot jelent. És nem akarják őt senkivel sem szembeállítani. Nálunk még a parasztokat is szembeállították egymással: volt szegényparaszt, középparaszt, kulák. Sikerült egyik emberrel megutáltatni a másikat. Osztályharc címén feltrancsíroztak bennünket, s ez a feltrancsírozottság a mai napig is működik. Egyik ellenzéki párt a másikat sokszor jobban utálja, mint a komcsikat. Ez mind ennek a következménye, de az is, hogy még ötven év múlva is a Kádár adósságát fogjuk törleszteni. Összemosódnak ma a dolgok: az emberekkel elhitették, hogy a rendszerváltás az oka minden rossznak. Nem könnyű megszabadulni attól a borzalmas tehertől, amit örököltünk a vörös évtizedekből. Én 1990-ben szintén elkövettem azt a butaságot, hogy védtem a legyőzötteket. Úgy gondoltam, ne bántsuk őket: a döglött oroszlánba nem illik belerúgni. Ahol csak lehetett, próbáltam az egykori komcsik mellé állni. Tettem ezt egy kicsit azért is, hogy ne csináljunk a szarból mártírt. A börtön vagy az üldözöttség mindenképpen a mártírium koszorúját fonja az üldözöttek feje fölé. Elég lenne egy hatalmas táblára fölvésni, kik azok a nevek, akiket nem szabad vezetői pozícióba tenni vagy közel engedni a médiákhoz. Ez még mindig humánusabb lenne, mint amit ők csináltak: kitelepítették a budapesti értelmiséget Ohatpusztakócsra, szétverték az emberi alkotóerőt, elvették az ember megújulás kedvét és képességét. A mai napig is hiányzik egy jó tömör vádirat. Én el tudnám képzelni akár öt oldalban is. Mai napig sem rágták az állampolgárok szájába azok, akiknek ez a feladata lett volna, hogy mit jelent a kádári örökség. Hiába mondják, hogy 23 milliárd dollár adósságot, meg vagy kétszer ennyi belső adósságot, ez így egy absztrakció. Szemléletesen kéne elmagyarázni. Én lementem a matematika tanszékre, s megkértem a kollégákat, számolják ki, mennyi jut ebből egy emberre. Kiderült, hogy akkora összeg, amiből két Volkswagen Golfot lehetne venni. Ha ekkora pénzt kifizetnék, még nem lépnék előre, csak törölném az adósság rám eső részét. Amit Kádár Jánosék vettek fel. Ez már nem absztrakció! Miért nem magyarázták így el? Megértette volna a magyar állampolgár, aki azért nem hülye, csak az emlékezetét veszítette el. S azt sem véletlenül: rájött, könnyebb ez az élet, ha elfeledjük. Könnyebb naponként úgy élni, hogy nem botlunk bele állandóan kellemetlen dolgokba. Ez aztán szép lassacskán az emlékezet visszafejlesztésével jár. Ezért az emberek ma elhiszik, hogy a rendszerváltozással kezdődött minden rossz. De ez nem igaz! Emlékszem, már Németh Miklósék idejében megfogalmazták, hogy két hétre való kenyere van országnak. Hát sok ilyesmit örököltünk a Kádár rezsimtől! Nem csupán hallgatnak erről, de most már nosztalgiát is tudnak ébreszteni a háromhatvanas kenyér és az akkori olcsó sör után. Pedig csak azért volt háromhatvan a kenyér a felvett nyugati kölcsönök jóvoltából, hogy Kádárék ezzel a maguk nyugalmát megválthassák... Tökéletesen sikerült az agymosás, amibe még az is belefért, hogy most kiadták az egykori mozgalmi dalokat, s állítólag ezeket meg is vették. Nosztalgiából... Bevallom őszintén, amikor belefeledkezem a festésbe, egyszercsak azon kapom magam, azt fütyörészem, hogy kovács vagyok, ifjú a lelkem... Ekkora örökséget! Gyerekkoromban, de még gimnazistaként is, ezeket gajdoltuk. Ezek a mozgalmi nóták persze nem népdalok, nem a nép ajkán létrejött spontán termékek, hanem egész egyszerűen megbízást adott elkészítésükre a rendszer, hogy domesztikálja saját vörös fasizmusát.

Sírkő

Amikor átkerültem a börtönbe, annyira le voltam fogyva, hogy anyám nem ismert meg az első beszélőn. Ötvenegy kiló voltam. Őrült éhséggel érkeztem a börtönbe. Az első napon láttam, hogy a cellatársaim dobják a kenyeret a küblibe.

– Mit csináltok?

– Ezt nem lehet megenni.

Fogtam a kenyeret, széttörtem, széthúztam a két darabot, hát vagy harminc ökörnyálszerű foszlányban nyúlt. Elkértem a kenyeret, szétmarcangoltam, s a magasan lévő, plafon alatti ablakban szétraktam, hogy megszárítsam, akkor hátha gusztusosabbá válik. Három órán belül kőkemény lett, akár a parittyakő. Ezzel aztán helyrehoztam magamat. A többiek hiába látták, hogy én eszem, ők nem fanyalodtak rá, ideadta az egész cella.

Július közepe táján vittek át a Ságvári útról a szolnoki megyei börtönbe, ami nekem nem jelent rossz emléket. A cellákban kialakultak a közösségek. Ráadásul jött az elején egy smasszer, hogy van-e köztünk kőműves, aki ért a műkövességhez. Én rögtön jelentkeztem. A cellatársaim között volt egy igazi kőműves. Azt mondja.

– Te tényleg értesz hozzá?

– Nem. Viszont vártam, hogy te is jelentkezel.

– Baj lesz ebből, hogy nem értesz hozzá.

– Mi baj lenne? Börtönbe kerülök?

– Azt se tudod, a műkövet hogy kell csinálni.

– Persze, hogy nem. De te majd elmondod.

– Nem tudom a keverési arányt.

Másnap levittek, kiderült, hogy egy síremléket kell megcsinálni, talán az egyik börtönőr apjáét, valami Szendreiét. Elkezdtem körbejárni az udvaron, kerestem, honnan jön a legintenzívebb konyhaszag.

– Mit keres? – kérdezte a smasszer.

– Tudja, a napsugárzásnak, időjárásnak s egyebeknek lényeges szerepük van...

Egy hülye bunkó volt szegény, ennek mondhattam. Ahol legtöményebb volt a konyhaszag, ott lecövekeltem.

– Itt fogom csinálni!

Odakértem egy csomó üres gyufásdobozt.

– Minek az?

– Majd meglátják.

Odarendeltem a cementet meg a kőport. Gipszet és agyagot is kértem. Azon az éjszakán mindent végiggondoltam. Különböző arányban kevertem össze a cementet és a kőport, s az arányt ráírtam a doboz hátuljára. A dobozba tettem a masszát. A dobozokat aztán naponta meglocsoltam. Közben agyagból megcsináltam a síremléket két hét alatt, de a cellatárs kőművestől megtudtam, hogy huszonnyolc nap kell a cement kötéséhez. Babráltam. Elkészítettem az agyagról a gipsz negatívot is.

Közben a közbűntényes rabok dobálták ki nekem a szalonnát, a kockacukrot meg a kenyeret a konyhából. Szereztem egy madzagot, elkötöttem a nadrág szárát, s az élelmet a nadrágomba süllyesztettem. Mikor este felmentem, nekem estek a cellatársak, kioldották a madzagot, s a nadrágszáramból potyogott a hagyma, a csikk, a kenyér és egyebek. Vagy három hónapig vacakoltam, mindent csináltam a kővel, hogy húzzam az időt. Úgy ragyogott!

Megkérdeztem a smasszert, hol állítják majd fel? Azt mondja, Berettyóújfaluban. Azt sem tudtam, hol van az a hely De szabadulás után úgy hozta a sors, hogy éppen ide kerültem, mert itt kaptam egy takarítónői állást. A takarítónőség a megalázás része volt. Nem a farkamat kellett, hogy hátrakössem, egyszerűen ilyen státusz volt üresen. Ott ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel. Meséltem neki ezt a sírkőkészítést. Azt kérdezi.

– Hol van ez a sírkő?

– A franc tudja... Valami Berettyóújfa... Te jó Isten, hát én most ott vagyok!

– Hogy néz ki?

Leskicceltem: van egy téglatest, mellette egy fatörzs, s abból egy letört tölgyfaág, továbbá hatalmas formaburjánzással jól domborodó tölgyfalevelek és makkok. A kitört ág ráborul a sírkőre. Mondtam, hogy a kő valami Szendreié. Másnap a jövendőbelim a nővérével elment a temetőbe. Jöttek, hogy megtalálták, s a név is stimmel. Kimentem, én is megnéztem. Mondom.

– Te, ez még egyben van!

Persze, hogy egyben volt, hiszen jó volt a keverési arány. Huszonnyolc nap után földhözvagdostam a gyufásdobozba öntött, különféle arányban kevert műkődarabkákat. Volt, amelyik szétporladt, volt, amelyik elrepedt. Amelyik nem is porladt, nem is repedt, s olyan kemény volt, hogy a körmömmel sem tudtam buzerálni, annak az alján megnéztem a keverési arányt, s aszerint csináltam a síremléket.

Amikor kialakítottam azt a miliőt, amiben tisztában voltam, hogy meddig terjed a mozgásterem, már jó volt.

A cellában nagy politikai viták zajlottak. Mielőtt egymás szemét kikapartuk volna, elmondtam.

– Gyerekek, lassacskán jobban utáljuk egymást, mint az ajtón kívüli smasszereket. Jól van ez így? Vitázzunk emberi hangon, ha lehet!

Ezt többnyire sikerült is kialakítani. Az volt a szerepem a cellában, hogy villámhárító legyek.

A kés alatt

Nagy Imre kivégzése után szórtak szét minket, elvitték az egyiket Vácra, a másikat Állampusztára, a nagyidősöket a legszörnyűbb börtönbe, Márianosztrára, bennünket pedig, akik nem kaptak többet négy évnél, a szolnoki megyei börtönből a Gyűjtőfogházba vittek. A jobb csillagba kerültem, a jobb kettőbe, a harmadik emeletre. Ez volt börtönéveim legnyomasztóbb időszaka: a földszinten és az első emeleten a halálra ítéltek voltak, annyian, hogy a kis fogházban nem fértek el. Minden este hallottam, amikor átvittek valakit a cellából a siralomházba, akit aztán másnap reggel kivégeztek. Mindig hallottuk, hogy éljen a haza! Vagy azt, hogy éljen a szocializmus! A kivégzésre menők kiáltották. Elhangzottak olyanok is, hogy piszok komcsik! A halálraítéltek zöme azonban egy tisztább szocializmust éltetett. Az a tudat, hogy ott vannak alattunk azok, akik nem tudják, hány napjuk, hány órájuk van hátra, szörnyű nyomasztó volt.

Egyszer jöttek összeírni, mi a foglalkozásunk. Mondom.

– Festő vagyok.

Nem vált be.

– Tanár vagyok.

Ez sem nyert. Erre kitaláltam mást.

– Asztalos vagyok.

Ez bevált. Másnap elvittek a bal csillagba. A rádiókávagyárba jártunk dolgozni, ami a Gyűjtőfogházon belül volt, de egy egész más épületrendszer. Egészen a szabadulásomig a bal csillagban maradtam. Óriási különbség volt a jobb és a bal között. A bal például nem volt tele poloskákkal, tiszta volt, higiénikus, nem küblire, hanem vízöblítéses illemhelyre jártunk, ahol rálépett az ember egy pedálra, s a víz kivitte a segge alól a szart.

A jobb csillagban rengeteg poloska volt, bár én egy igen komoly szisztémát dolgoztam ki ellenük, amit azonban a jobb csillagban nem tudtam rendesen megvalósítani. Szolnokon viszont, korábban, ragyogóan megszerveztem a poloskák elleni inváziót. A szolnoki börtönben szereztem konzerves dobozokat. Itt dekorációs munkákat végeztem, s a nevelőtiszt kitalálta, hogy a helyőrségi tisztiklubban lévő dekorációs státusztól elvárt munkákat velem csináltatja meg, de a státuszt a feleségével vagy a fiával tölti be, s ők veszik fel a pénzt. Tendenciózusan hadsereg-dekorációkat csináltam. Ezért a munkámért én kemény százharminc forintot kaptam havonta, s ezen spájzolhattam egy kis kockacukrot meg szalonnát. Ez a dekorációs munka egy műhellyel járt, kérhettem segéderőt is. Kértem petróleumot ecsetmosásra, de nem arra használtam. A cellatársaimnak mondtam.

– Gyűjtsétek a szöszt! Húzgáljátok a körmötökkel a pokrócot meg a szalmazsákot, amíg össze nem gyűlik egy csomó szösz!

A szöszt belemártottuk a petróleumba. Szereztem pici szegeket. A szösszel körbevettük a plafon és a fal találkozását, de úgy, hogy ne lehessen látni. Olyan legyen, mintha a fal repedése lenne. A poloska ki nem állhatja a petróleumot, így nem tud felmenni a plafonra, hogy ledobja magát az emberre. Csak kóvályogtak a falon össze-vissza. Vaságyaink voltak. Azt észrevettük, hogy a szalmazsákban nincs poloska, csak a vasak találkozásánál. Na, onnan kiirtottuk őket. A konzervesdoboz azért kellett, hogy a padlóról se tudjanak fölmászni. Minden ágy lába benne állt egy dobozban, amiben egy félkanálnyi petróleum volt. Este, zárás után, tök sötétben állítottuk fel a poloskariasztónkat, addig az ágy alatt voltak a dobozok. Attól kezdve nyugodtan aludtunk a poloskától, de alig csináltuk meg, rá két-három hónapra vittek a Gyűjtőfogházba, ahol nem sikerült beszerezni a kellékeket. Ott már bántottak a poloskák.

Dolgozni kezdtem. Mindenkit konkrét munkára helyeztek, de két nap alatt rájöttem, hogy a munkafelügyelők nem tudják a nevünket, így egymás között csereberéltük a munkákat. Volt egy nagyon veszélyes hely, ahol a rádiódobozokat szórópisztollyal fújtuk le nitrólakkal. A rádiódobozok egy tepsin forogtak körbe miközben fújtuk. Akik ezen a helyen dolgoztak, kaptak tejet. Az ott fogalom volt. A másfél év alatt már azt is elfelejtettem, hogy milyen a tej íze, de rettentően vágytam utána. Itt védőitalként adták. Volt ott egy fickó, aki már teleszívta magát tejjel is, nitrólakkal is, érezte, hogy baj van. Akkor kerültem én ide. Annyira tömény volt ott a szórópisztoly porlasztása után a nitró, hogy aznap este, mikor fölkerültem a cellába, a hajam egy tömbben állt. Másnap nitróhígítót csempésztem föl, kimostam a hajamat, s attól kezdve bekötöttem a fejem, hogy legalább az legyen védve. Azt hiszem, másfél hónapig szórtam a nitrót, utána már én se mertem folytatni, már tudtam szerezni tejet, mert cigarettához jutottam, s bár dohányos voltam abban az időben, elcseréltem tejért. Tehát hébe-hóba azért tejhez jutottam.

A fújórészlegből egy olyan részlegbe kerültem, ahol a rádiódobozokat javították. Kopogtatással lehetett megtalálni, hogy hol hólyagzott fel a doboz furnérlemeze: itt ki kellett vágni belőle egy csíkot. Naponta kettőt kellett így megjavítani. A klasszikus módon én csak egyet tudtam megcsinálni, de az is elég gyatrán nézett ki. Akkor megfenyegettek, hogy visszakerülök a jobb csillagba, ha nem dolgozom tisztességesen. Erre elővettem egy dornit, egy lyukasztót, nem kivágtam a lemezt, hanem megnagyobbítottam a bajt. Ahol a hólyag volt, ott én krátert csináltam. A legfinomabb fűrészporból, ami a levegőben szállongott, s lerakódott a párkányon, masszát csináltam nitrólakkal. A lyukat betömtem masszával, hogy domború legyen. Mikor a nitrólakk egy-két óra alatt megkeményedett, lecsiszoltam, és szeszpáccal kikevertem egy olyan színt, amilyen a fa erezete, s a csiszolt felületet ezzel átalakítottam boggá. Elfogadták. Nem vették észre, hogy azt a bogot én csak odafestettem és lelakkoztam. Ilyen javítást viszont naponta akár harmincat is meg tudtam volna csinálni, de megálltam a második után. Ettől kezdve az egész műhely átállt erre a tilos technológiára, de mindenki otthagyott az asztalán egy klasszikus módon összehozott félkész munkát. A nyolc órára kiszabott normát teljesítettük egy óra alatt. Ezen a helyen iparművészek dolgoztak, akik a fennmaradó időben iparművészeti remekeket készítettek, redőnyös tolltartókat, faintarziákat, amikbe én rajzoltam ilyen miről álmodik a lány-féle marhaságokat, amiért a smasszerektől kaptam margarint, ezt-azt... Egyetlen egyszer behoztak nekem egy üveg befőttet is, aminek leöntötték a levét, s felöntötték konyakkal.

Így telt az idő 1959 áprilisáig. Karácsony őrmester a felvezetőnk volt, s azzal dicsekedett, hogy ő volt Nagy Imre hóhéra. Ezt nem hittük el, de 1989 után, mikor a kivégzéssel kapcsolatos történeteket böngésztem, olvastam, hogy Kovács, a hóhér, nem vállalta Nagy Imre kivégzését, helyette Karácsony törzsőrmester végezte ki. Ez az ember minket le se köpött. Egyszer azt mondja.

– Na, emberek, álljanak már valahogy be a sorba!

Csak néztünk. Emberek? Mi? És kér bennünket? Feltűnt a megváltozott hangnem. Az üzemben is elkezdtek minket a nevünkön szólítani, s kértek, hogy mégiscsak dolgozzunk már valamit... Akkor nekem olyan munkahelyem volt, hogy időnként átmentem a javítórészlegből egy másikba, ahol egy hatalmas, mozdonyszerű présgépen lehetett lepréselni a furnérokat. A prést rá kellett húzni, s akkor elindult egy két méter hosszú, három centi vastag óriási kés, és élesen elvágta a táblát. Éppen ezen dolgoztam. A társaim megkértek, menjek már végig az üzemen, tudjam meg, hogy mi van. Tudták, nekem öt fülem van a hallgatózásra. A hónom alá vágtam két munkadarabot, rohangáltam egyik műhelyből a másikba, mondván, át kell menni lecsiszoltatni ezt, most meg át kell menni elvágatni azt... Visszamentem.

– Gyerekek, amnesztia van.

Ezen senki sem hatódott meg, mert minden sátoros ünnep táján jött az amnesztia híre. Akkor már annyira el voltunk fásulva, hogy egyikünk se hitte el. Végigjártam vagy tizenöt műhelyrészleget, visszajöttem.

– Azt mondják, most biztos amnesztia van, de hiszi a franc.

Egyszer jön egy kecskeméti újságíró

– Gyerekek, itt a börtönújság, benne van az amnesztia.

Felugrottam örömömben a gép tetején, mikor visszaestem, alácsúszott a lábam a késnek, ami már el lett indítva. Ott volt egy vastag vasrúd, amivel meg kellett hosszabbítani a prést, de ezt nem szoktuk használni. Ezt a vasrudat az az újságíró fölkapta, s a lábamat kitolta a kés alól. Ám a kés elkapta a vasrudat, s mint a téliszalámit, úgy metszette el. Leállítottuk a gépet. Egy darabig föl sem fogtam, mi történt.

Négy cikkelybe volt írva az amnesztia. Olvastuk. Vonatkozik mindarra, akinek nem több az ítélete négy évnél. Mindazokra, akik nem visszaesők. Satöbbi, satöbbi. De volt egy ötödik pont is: kivéve a nép ellenségei.

Mi mindannyian a nép ellenségei voltunk, legalábbis ezt mondták. Teltek a napok. Minden nap, mikor megérkeztünk munka után, kiszólították azokat, akik éppen mentek haza. Ment egyik nap a másik után, már a névsor végefelé jártak, csak az adta vissza a reményt, hogy mindig akadt egy-két „a” vagy „b” betűs is. Mondom, biztos rossz a névsor. Tizedikén is megyünk vissza a munkából: már senkit sem szólítottak ki. Börtönparancsnoki kihallgatást kértem, s azonnal vittek is, de nem a parancsnokhoz, hanem a politikai tiszthez. Azt mondja.

– Ismeri az ötödik paragrafust?

– Igen.

– Hát erről van szó.

Ez a paragrafus arra volt jó, hogy akit nem akartak kiengedni, azt ne kelljen kiengedniük, hiába esne bele az amnesztiába. Akkor azzal a letargiával mentem föl a cellámba, hogy nem holnap megyek haza, s nem is holnapután, hanem másfél év múlva. Életemben először fordult elő, hogy bevágtam magam után a vasajtót. Csak úgy dörrent... Én mindig elkerültem, hogy alattam kosz legyen. Elkerültem, hogy egy rohadt csirkefogó, egy kételemis, olvasni sem tudó szarházi engem kioktasson a tisztaságról, a rendről. Börtönőr előtt nem vettem fel csikket. Előfordult, hogy valaki rágyújtott egy cigarettára, de rögtön eldobta. Gondolom, kéjelgett, hogy kapkodnak a csikke után. Ha valaki ilyet eldobott, én széttapostam, hogy senki ne tudja fölvenni. Nehogy örüljenek már a megalázottak gyengesége miatt! Ezért vigyáztam a rendre, a tisztaságra is, az ajtókat sem csapkodtam. Csak most vágtam be piszokul. Öt perc múlva hozták a vacsorát. Nekem is beadták a csajkában a kását. Egyszerűen nem volt kedvem enni. Fogtam a csajkát, kivágtam, de a szűk ablakon az edény fönnakadt, viszont az összes kása kiment. A smasszer, szerencsétlenségére, éppen akkor nézett be: telibe kapta. Csurgott róla a tejbekása... Semmi következménye nem lett. Alighanem végiggondolta ő az amnesztia kapcsán, hogy nem érdemes ezeket baszogatni. Ráadásul éppen ő mondta korábban, hogy jobb ezekkel vigyázni, mert nem tudni, nem lesz-e belőlük holnapután miniszter...

Alig vágtam ki a kását, fél perc múlva szólítják a nevemet. Na, mondom, a kása! Aztán hozzátették, hogy az összes cuccal menjek. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy a sötétzárkához vagy a szigorítotthoz nem kell az összes cucc. Mi lesz ebből? Megyek, látom, a parancsnoki iroda mellett már vannak vagy tizenvalahányan. Mondom.

– Mi van? Ti is odabasztátok a kását?

– Dehogy... Szabadulunk!

– Ne marháskodjatok már!

Töprengtem. Nem biztos, hogy nekem is a szabadulók közé kell állni, de majd hülye leszek máshova állni! Egyszer jön egy fickó, hozza a vasalt ruhát. Az enyémet is! A tiszt, rájöttem, talán már tudta, hogy rajta vagyok a listán mikor beszéltünk, de nem szólt. Szórakozott velem. Velünk.

Aznap éjjel már civilben voltam a póterben. Innen történik a szabadulás. De ki tudott ott aludni? Fölmásztunk az ablakra, ami abszolút tilos volt. Kiabáltak az őrök, hogy menjünk le onnan! Visszakiabáltunk.

– Faszikám, te holnap is itt leszel, mi viszont holnap már szabadulunk!

Ilyesmiket kiabáltunk vissza a karolába. Az őrtoronyba.

Mi madárháznak hívtuk azt a hosszú csarnokot, ahol a beszélők voltak. A madárháznak mi csak az egyik oldalát ismertük, a börtön felőlit. Azért volt madárház a neve, mert egyszerre kétszáz rab és rokon beszélt, s ez messziről amolyan csicsergésfélének tűnt. Most, szabaduláskor, a madárház másik oldalán mentünk ki. Csak néztünk. Te jóságos Isten! Hát egy szanatórium kutya fasza ehhez képest! Gyönyörű repkény, zöld, ápolt fű, szép fehér falak a benti szürkeséggel szemben. Na, mondom, a hozzátartozók azt hitték, hogy valami üdülőben vagyunk!

Spórolás

Felraktak egy teherautóra, bevittek a Nyugati pályaudvarra. Én egy hatalmas bakancsban voltam, zokni nélkül, rövidnadrágban, pólóban. Április tizenharmadika volt, jéghideg idő. Mondom, engem így azonnal elkapnak, csak nem a börtönbe, hanem a diliházba visznek. Elkezdtem futni a József körút felé, a barátomhoz, hogy adjon már valami ruhát. Már várt. Az ügyvéden keresztül megtudta, hogy aznap engednek ki... A mai napig várom, hogy megkérdezze tőlem.

– Hogyan sikerült a nevemet kispórolni a vallomásodból?

Mert ő benne volt egy olyan ügyben, amiért négy akasztófát osztottak ki. Talán illett volna megkérdezni.

– Hány pofont kaptál a hallgatás miatt?

De nem kérdezett. Párttitkár lett. Nem ő az egyedüli. Ott van az a nő is, aki a forradalom alatt hozta a lángoló verseket lobogó lelkesedéssel a községbe. Letöltöttem a börtönbüntetésemet, kikerültem Berettyóújfalura. Egyszer jött egy újságíró küldöttség apparatcsikokkal. Köztük volt ez a nő is. Szépen elment mellettem, aki ott álltam a seprűvel a portánál. Még csak a szeme se rebbent. Csak nem fogja magát kompromittálni? Elment mellettem másodszor is, akkor már egyedül. Oda se pillantott. Néhány esztendővel később találkoztam vele. Akkor már újra tanítottam. Mondom.

– Nem ismersz meg?

– De igen.

– Négy éve is megismertél?

– Igen.

– Na, akkor ezt ki is beszéltük!

Otthagytam. Ha valakinek meg kellett volna kérdeznie, az ő nevét hogy tudtam kispórolni a vallomásomból, neki mindenképpen. Ha beszélek, nem lett volna újságíró, nem lett volna párttitkár... Furcsa az élet. Na, de milyenek legyenek a párttitkárok? Jók talán? Nyilván így kerek a világ.

A forradalom idején megjártam a mennyet, a megtorláskor megjártam a poklot. Túléltem. Azóta bármiről kezdünk beszélgetni, két-három perc múlva akaratlanul is a forradalom, a börtön felé kanyarítom a szót. Kitörölhetetlen, meghatározó élményem volt. Ma sem hagy nyugodni.

{fel}