|
|
|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
|
|
Biztos sok itt a nyelvi hiba, de azért ne csóválja a fejét, mert látnám én magát miután negyven évig nem írt, nem beszélt magyarul, hogy tudna hibák nélkül megszólalni!
Azért bocsánatot kérek a magyar nyelvtől!
Nem beszéltem magyarul negyven évig, nincs kivel, nincs alkalmam. A feleségem már Izraelba született.
A magyaroknak nagyon nehéz héberül megtanulni. Én nem tartozom közéjük: nem akarok dicsekedni, de perfektül beszélek héberül. Kénytelen vagyok, mert héber író akarok lenni, héberül szeretnék írni. De az akcentot nem lehet kijavítani ötven év alatt sem. Pedig még színészkedek is. Fellépek. Évekig szerepeltem színpadon. Stand up comedy... Hogy mondják ezt magyarul?... Egyedül. Úgy, mint Hofi. Egy-másfél óráig csak én és a mikrofon. A humoros dolgaimat adtam elő, évekig. Az akcentot mégsem lehet kijavítani. Marad a magyar akcent. És mikor visszajövök Magyarországra, felfedezik az akcentomat. A hajdúsági akcentomat. Úgy éljek!
Apám részéről Biharnagybajomba valók a nagyszülők, anyám részéről Hajdúsámsonba. Az a gyanúm, hogy a humor mégiscsak az anyám részéről jött be a családba. Voltak onnan nagybátyáim, akiknek népies humorja volt. Az én humorom, merem mondani, kifinomult, az már szofisztikált. Az ő humorjuk nem volt kifinomult, mégis mindig vicceket csináltak. Eredeti néphumor volt az övék. Megmaradt egyetlenegy unokatestvérem Debrecenben: ő mindig mesél nekem a papájáról meg a nagybátyjukról, akinek csodás humorja volt. Magas, hosszú ember volt, ment gyalog Sámsonból Debrecenbe, és egy parasztszekeres kocsis felajánlotta neki, hogy elviszi.
– Jöjjön Ignác bácsi, szálljon fel a kocsira!
Azt mondja erre.
– Nem, köszönöm szépen, ma én sietek!
És szaladt tovább. Ez a fajta humorja volt.
Az anyám részéről a nagymama is ilyen futós volt mindig. Odaszólt a nagypapának.
– Feltettem a tejet, vigyázz már rá, mert én beugrom Debrecenbe!
Gyalog.
Nagyon-nagyon egyszerű családból származom. Édesapám szabómester, anyám háziasszony Négy testvér lett. Az idős testvér szintén szabóságra ment, a másik testvér nyomdász lett Pesten. S lett egy nővérem. Én voltam a legfiatalabb.
Gondolkoztunk, honnan jött oda a családba az a humoros gén. Mert az apámnak semmi humorérzéke nem volt, de az egész család mégis meg lett áldva humorral. A drága bátyám gyönyörű kuplékat írt. Csodás kuplékat! A második bátyám, aki fiatalabb őnála két évvel, de tíz évvel idősebb nálam, zenés, énekes, táncos komikus volt, s Pesten meg is jelent a Zsidó Színházban. Annak idején elfogadták őt az Ufa filmgyárban: látták és nagy lelkesedéssel felvették. Azt hitték, hogy a Gleichman az egy sváb név. Mikor kiderült, hogy a drágám zsidó, kirúgták. Ezért nem tudta magát és a tehetségét érvényesíteni.
Sajnos, 1942-ben a két testvérem Ukrajnába került munkatáborba. Soha nem jöttek vissza.
A mi kis házunk Hajdúböszörményben volt a református templom mellett. Kassa utca. Böszörmény közepén volt, a Bocskai parknál.
Mi voltunk az izraelita hitközség fiatalságának a központja. De nem csak a fiatalságnak. Éjjel-nappal zsú... zsú... Hogy mondják? Zsúfolt! Nem. Nem ez az. Hogy mondják? Mint a méh... Zsongott! Ez az! Ezt a szót kerestem. Nem beszélek magyarul negyven éve, s most jönnek vissza a szavak. Tehát zsongott a ház reggeltől estig. Akkor nehéz volt a helyzet. Antisemitizmus. Üldözték a zsidókat. Aki akart egy kis jókedvet kapni, vigasztalódni, oda jött. Reggeltől estig lesték a bátyáimtól a vicceket.
Mindig látom magam előtt a bátyámat. A lányok is szaladtak utána, mert klasz sportoló volt. Pénteken délelőtt mindig vasalt. Mindig az udvaron látom őtet, s ilyenkor könnyben a szemem: vasal félmeztelenül, de rajta a nyakkendő és a mandzsetta. Mondom.
– Tibi, mért vagy félmeztelen?
– Mert nagyon meleg van.
– De minek a nyakkendő és a mandzsetta?
– Mindjárt jönnek a lányok látogatóba: mégiscsak ki kell néznem valahogy!
Körül voltak rajongva fiatalokkal. Olyan fajta volt az én két bátyám, hogy egy viccért mindent megtettek. Néha képesek voltak hetekig tervezni egy viccet.
Mikor a fiatalabb bátyám megnősült huszonegy-huszonkét éves korában, felment Pestre. Egy hét múlva anyám kap egy levelet: Drága mama, satöbbi, satöbbi... A levél aljára oda volt írva, hogy mama drága, mi gyereket várunk. Ők! A zsidók! Nem vallásosak, igaz, de tradicionálisak. A mama rögtön visszaírt egy levelet: Fiam, hogy lehet az, szégyellem magam, hogy már egy hét után... Jött vissza a válasz: Mama, már nem maradt elég hely a levél alján befejezni a mondatot, azt akartam írni, hogy mama, gyereket várunk, elküldtük ezt a zsivány gyereket sört hozni nekünk a bótbul, és még nem jött vissza.
Volt nálunk egy öreg patikus, aki antipatikus ember volt... Egy antipatikus patikus... Na, milyen jó vicc? Gyűlölte az egész város, s mindig mondták, Sanyi, menj, hecceld! Ő becsengetett hozzá. Kinyissa az öreg. Azt mondja Sanyi.
– Van magának piócája?
– Igen, van.
– Akkor tegye a vízbe, mert megdöglenek!
Másnap éjjel ügyeletes volt az öreg. A bátyám megint becsöngetett.
– Mit akar?
– Egy aszpirint.
– Ezért jöhetett volna reggel is!
– Igaza van. Majd jövök reggel.
Én kicsi gyerek voltam, de láttam, ahogy őket körülrajongták. Ráadásul a bátyámnak gyönyörű hangja volt. Mikor hazaérkezett Pestről látogatóba, jöttek a zsidó barátai és hallgatták. Láttam, az utcán álltak az emberek, azok is hallgatták... Ez az egész valahogy rámragadt. Biztos van olyan génem nekem is. Igyekeztem kifejleszteni magam, mert én is azt akartam, hogy engem is rajongjanak körül.
Én 1926-ban születtem. Hajdúböszörményben ezer lélek vallotta magát zsidónak. Közöttük voltak nagyon-nagyon fanatikus zsidók: ortodoxnak is ortodoxok voltak. Az én testvéremék viszont nagyon liberális, szabadszellemű fiatalok voltak. Volt nekünk egy fiatalok klubja, az egyetlen az egész környéken. Ott volt egy könyvtár. Én tizenhárom éves koromban Tolsztojt olvastam, Lermontovot, Dosztojevszkijt, tizennégy évesen már a Bűn és bűnhődést. Műkedvelő előadásokat tartottunk. De ezek a fanatikus, őrült zsidók azt hitték, hogy ott fiúk és lányok táncolnak együtt, ezért éjjel betörtek a mi klubunkba, és össze-vissza szaggatták a kosztümöket. Ilyen őrültek voltak. Később a közösség elnöke csinált köztünk békét. Ki kellett fizetniük. A vezetőjüket úgy hívták, hogy Reb Bóreh Danc. Rab azt jelenti, hogy rabbi. A bátyám írt egy nótát A pécskai cigánysoron dallama szerint. Egy szakaszára emlékszem. Azt mondja:
Előrohan a Bórech Danc,
Rémes pofát vágott,
Mert a földön egy rózsaszín
Kombinét meglátott.
Merre van egy Sulchan Aruch,
Nézzük gyorsan meg hát,
Milyen áldást mond az ember,
Hogyha kombinét lát.
A mai napig is a fülemben van. A legidősebb bátyám írta. Ez volt a mi csodás fiatalságunk! Hihetetlen, hogy ilyen magas szellemű fiatalság volt ott! De amellett ott voltak az őrült, fanatikus, ortodox zsidók is, akikkel konfliktusba kerültünk.
A keresztényekkel viszont nem kerültünk konfliktusba. Hajdúböszörményben nem éreztem antisemitizmust. Rengeteg keresztény barátunk volt.
Elmondok egy megható mesét. Olyan megható! És mi, humoristák, olyan könnyen sírunk! A humor az tulajdonképpen egy páncél. Jó páncél, mert nagyon érzékenyek vagyunk. Az Isten, amit adott az embernek, az a legcsodálatosabb dolog! A humor a legcsodálatosabb ajándék... Akkor most elmondom a megható mesét. Harmincöt évig kerestem a testvéreim fényképeit. Mert nem maradt semmi. Harmincöt év után, 1983-ban jutottam el Magyarországra ismét, s érdeklődtem a fényképek után. Valaki mondta, hogy talán Böszörményben egy Szabó Antal nevezetű embernél van valami. Úgyis akartam jönni Böszörménybe, megkerestem. Az az ember a nyakamra esett! A két bátyámnak a legjobb barátja volt. Azt mondja.
– Harmincöt éve őrzöm ezeket a képeket, mert tudtam, hogy maga egy szép napon ide fog jönni...
Gyönyörű képek! A bátyám van lefényképezve frakkba, cilinderbe, a Mágnás Miskában!
Azzal az emberrel nagyon jó barátságban vagyok, ha jövök Magyarországra, mindig megyek hozzá. A gyermekei úgy szeretnek engem! Ahogy mondják: Zoli bácsi! Odavannak értem...
Hát, ilyen légkörben nevelődtem fel!
Írok kuplékat és verseket is, s amikor rímeken töröm a fejem, a mai napig az jön a fejembe, hogy csitt, most valahol Újpesten álmodik a nyomor... Satöbbi, satöbbi. Vagy előjön nekem Ady Endre, hogy mit bánom én, ha utcasarkok rongya, de elkísérjen egész a síromba... Ezeket még szavalom a mai napig is.
A szombat délelőtt a zsidóknál ünnep, ilyenkor nem kellett menni iskolába. A testvéreimmel az ágyon álltunk, és verseket szavaltunk. Hálóingben. Mindenki sorrakerült: Ady, József Attila, Toldi Miklós... Ez egy csodás kulturális légkör volt. Karinthyról már nem is beszélek, a mai napig is tőle lopkodok.
Az én humorom a magyar humor. A szójáték, amit sajnos, nem lehet lefordítani. A mai napig arról álmodok, hogy egyszer ki tudok találni egy olyan szójátékot, mint Karinthy: Gombolkozom, tehát fagyok...
Ötven éve nem gyártok magyarul szóvicceket.
Most Hajdúszoboszlón vagyunk, hátha használna a gyógyvíz a feleségemnek. Tegnap mondta nekem az ápolónő.
– Látom, hogy a feleségének baja van, ha nem jobbfelől esik a korlát!
A bal keze van lebénulva, így a jobb kezével fogja a korlátot. Mondom.
– Olyankor én vagyok a korlát.
Tetszett a feleségemnek, meséli is mindenkinek.
– Az én férjem egy korlátolt ember!
Rajtakaptam magam: te jó Isten, ötven év után csak visszajönnek a magyar szójátékok!
A héber nyelvű könyvemben is főleg szójátékokkal foglalkozom.
Következett a szomorú időszak: munkatáborba vittek 1944-ben. A testvéreim akkor már Ukrajnában voltak, szintén munkatáborban. Később tudtam meg, hogy akkor, sajnos, már nem is éltek. A családot a gettóba vitték: apámat, anyámat s a nővéremet. Deportálták őket, tudom, hogy Auschwitzba kerültek, ott mentek fel az égbe a kéményen keresztül.
Én Tápiószentmártonba kerültem. Munkatáborba. Nagyon nehéz volt! Borzalmasan nehéz volt! Dolgoztunk tizenkét órát egy napon, enni keveset adtak, mindig éhesek voltunk. Bogárhátú utakat csináltunk, meg gyeptéglákat a németeknek a repülőtérre. A keretben voltak jó emberek, de szadisták is akadtak. A mai napig is érzem a szúrását a csalánnak. Egy Szakállas nevezetű szakaszvezető kényszerített bennünket a csalánba, mert nem jól énekeltünk, mikor jöttünk vissza a munkárul. Tizenkét óra munka után még jól kellett énekelni! Ez a Szakállas nevű félmeztelenül belekúszatott minket a csalánmezőbe. Aki nem kúszott, a revolvert a homlokához nyomta.
– Csússzál vagy lövök!
Soha nem felejtem el. Nehéz volt, de a humor ott is segített. Elsősorban az ember jobban érzi magát.
Az első írói honoráriumot ott kaptam. Megtudta a keret, hogy én kuplékat írok. Csináltak egy partit. Azt mondták.
– Írjál a Kakukkrul egy kuplét!
Ez egy nevetséges tizedes volt.
– De haragudni fog! – mondtam.
– Bízd ránk! Írjál!
Megírtam. Meghívták a partira, elénekeltem a kuplét, s akkor engem megbombáztak kekszekkel meg csirkecombbal. Összeszedtem. Boldog voltam. Ez volt az első írói honoráriumom. Azóta sem fizettek így meg! Ott éhes voltam: micsoda értéke volt a munkatáborban az élelemnek!
Mikor Szálasi jött az uralomba, akkor minket átadtak a németeknek. Átvittek minket Ausztriába. Ott még dolgoztunk három hónapig, tankelhárító árkokat ástunk. Aztán március 31-én az oroszok szabadítottak fel. Szaladtam haza, Böszörménybe.
Biztos voltam benne, hogy mikor én hazajövök, már itt lesz a két bátyám. Nem lehet, hogy két ilyen ember elpusztuljon! Ilyen nincs! Itt kell, hogy legyenek!
Vártam, vártam, hónapokig vártam. Nem tudtam, hogy mi van velük. Ez a borzalmas, a bizonytalanság. Nincs egy sírkő, amin sírjon az ember!... Aztán lassan-lassan jött a tudat, hogy ez az, fiam!... Nincsenek... Egyedül maradtál a világon.
Vártam hat hónapot, vártam egy évet. Nem jöttek. Őszinte legyek? Még a mai napig is abban reménykedek, hogy egy szép napon kapok Amerikából egy levelet. Mert történnek ilyen csodás dolgok! Tehát kapok egy levelet, hogy Zoli öcsém, én vagyok, a te Tibi bátyád, itt élek Denverben... Szép álom.
A szüleimről, nővéremről tudtam, hogy nem élnek, mert jöttek vissza az ismerősök, barátok, akik meséltek.
– Láttam a szüleidet, nővéredet Auschwitzban.
De a bátyáim se jöttek. Egyedül maradtam.
Magyarországon folytattam az íráskodást. Nem voltam még professzionál. Írtam, mindig írtam, de nem volt, aki engem felfedezzen. Nem tudtam, hova írjak.
Böszörményben műkedvelősködtem. Volt néhány barátom, akik tudtak színészkedni: felléptünk az ipartestületben kis egyfelvonásosokkal, amiket én írtam.
Soha, sehol nem tanultam. Hat elemim van, mert nem volt pénzünk, hogy menjek tovább. Pontosabban öt elemim és egy gimnáziumom van, mert kiderült, hogy mégsincs erre pénzünk.
Az iskolai tanító a negyedik osztályban ott lakott nálunk. Az anyám kiadta neki a szobát. Nagyon jó tanító volt, de pofozott. Abban az időben még így ment. Mindig az én dolgozatomat olvasta fel. A szobába hítt engem, ahol lakott, a mi házunkba. Elébem teszi a füzetet. Azt mondja.
– Fiacskám, aki ilyen csodás dolgozatokat ír, annak nem lehetnek a füzetében ilyen malacok, s nem írhat ilyen csúnyán!
Puff, két pofon! Szaladtam anyámhoz.
– Anyám, a többi gyereket csak az iskolában veri, engem meg idehaza is!
Tévedtem: az első honoráriumot mégsem a munkatáborban kaptam, hanem harmadikos-negyedikes koromban. Írtam a gyerekeknek a dolgozatokat, s fizettek nekem két fillért mindegyik munkámért. Negyedikesként már a hatodik osztályosok dolgozatait írtam. Persze, igyekeztem, hogy azért az enyém legyen a legjobb.
Egy szép napon azt mondja a tanító.
– Gleichman Zoltán meg a Weisz Andor! Gyertek ide!
Kérdezi Weisz Andortól.
– Mennyit fizettél ezért a dolgozatért?
Felfedezte a stílusomról, hogy azt én írtam. Mind a ketten kaptunk két-két pofont, de én boldog voltam, mert rájöttem, hogy nekem már van stílusom.
Mikor hazajöttem a munkatáborból, rögtön csatlakoztam a cionista mozgalomhoz, s voltam egy Hasomér Hacair, a Fiatal őrző nevezetű baloldali ifjúsági csoportban. 1948-ban alijáztam. Hogy mondják ezt magyarul? Kivándoroltam Izraelba. Ez a Hasomer Hacair vitt engem illegális alapon, mert az angolok voltak még 1948 májusáig Palesztínában. Illegálisan lehetett odajutni. Hajóval. A francia Riviéráról. Oda is illegálisan mentünk, hatalmas teherautókkal, becsukott ponyvákkal. Bandolban tanultunk fegyvert használni. Volt egy revolver ötszáz emberre. Ilyen volt a kiképzés. Még abból is kiképzést kaptunk, hogy kell bottal ütni meg védekezni. Nem volt Izraelnak fegyvere abban az időben.
Egy olasz halászhajóval mentünk, amelyen van hely a halaknak meg tíz-húsz embernek. Ezen az ócska bárkán hétszáz ember volt a hajó gyomrában. Hét priccs volt egymás fölött. Sovány voltam, de olyan szűk volt a hely, hogy nem tudtam megfordulni. Ki kellett csúsznom és fordítva visszacsúszni. Tizenegy napig tartott az út. Élelem volt, de vizet csak egy pohárral adtak. De mi volt ez ahhoz képest, amit a munkatáborban kibírtam!
Elromlott a hajó villanymotorja, s két-három napig csak himbálóztunk a vízen. Csak éjszaka volt szabad nekünk a fedélzetre jönni, mert az angolok kerestek bennünket repülőgéppel. Az illegális hajókat. A Közép-tengeren. Közép?... Hogy mondják ezt magyarul? Milyen tenger? Földközi! Ez az! A Földközi-tengeren kerestek. Egész nap a hajó gyomrában voltunk.
Mikor odaértünk, vártak ránk a parton. A hajó nem mehetett egész a partig, mert nincs ott mély tengeri kikötő. Ilyen elites katonák jöttek, akikhez aztán én is csatlakoztam, s a hátukon vittek ki minket. Én is egy ember hátán tettem meg az utat a hajótól. Letett engem a partra. Nem borultam le, nem csókoltam meg a földet. Egy narancsot csókoltam meg. Naranccsal vártak minket. Ez volt az az érzés, hogy itthon vagyok.
Mikor gyermek voltam, apám csak egyszer egy évben, a farsangi ünnepen engedte meg magának, hogy az egész családnak vegyen egy narancsot. Egyet! Ezt elosztottuk hat részre, aztán a narancs héját is elosztottuk, s azt is megettük. S akkor Izraelba rögtön egy egész narancsot kaptam! Hát azt csókoltam meg, nem a földet.
Pontosan megjöttem az izraeli szabadságháború elején. Rögtön besoroztak éngem a Palmah nevezetű legjobb katonaizébe... Ilyen elites alakulatba. Így mondják magyarul? Egy évig voltam abban az elites katonacsoportban, ahol az egyik főparancsnok akkor Jichak Rabin volt.
Hozzácsatlakoztam egy kibuchoz. Mert arrul álmodtam. Azt akartam. Itthon már előkészítettek bennünket a kibucra. Böszörményben már foglalkoztam mezőgazdasággal. Vetettünk, arattunk... Én disznópásztor is voltam Magyarországon. Az izraeli kibucot nem lehet hasonlítani a kolhozhoz. Mi voltunk az igazi kommunisták, anélkül, hogy kommunista elveink lettek volna. Ott nem volt nívókülönbség, mert az utcaseprő, a toalettisztító is ugyanannyit kapott, mint a gyárigazgató.
A kibucban, ahova kerültem, mezőgazdaság volt. Tehénfejtészet... Vagy hogy mondják ezt? Fejészet? Fejészet! Elhatároztam, ez lesz nekem a legszebb, ott fogom kapni az ihletet. Kérdezték, mi akarok lenni? Mondom, tehénpásztor. Az lettem. Megtanítottak fejni. Mikor hosszú és szép a tavasz, a legelőre mentem a tehenekkel, és ottan kezdtem írni. Ottan építettem fel magamat. Ott kezdtem lenni professzionál. Egy bizonyos idő után azt mondták nekem.
– Te már jó lenne, ha abbahagynád a pásztorkodást, mert minden nap egy-két tehénnel kevesebbel jössz haza a legelőről! Igaz, hogy tíz viccel több van mikor hazajössz, de a tehén egyre kevesebb.
Minden nap expedíció ment keresni a teheneket a hegyek közé. De a kibucban nagyon akarták, hogy írjak, mert én alapítottam meg ott a kulturcsoportot. Később azt mondták.
– Fiacskám, ez a te állásod. Te vagy a mi kulturmegbizottságunk...
Hogy mondják ezt helyesen? Kultur... Kulturmeg... Megbízott! Ez az! Kulturmegbízott. Tehát azt mondták.
– Te vagy a mi kulturmegbízottunk. Ez nekünk így jobb lesz. Három napot egy héten dolgozzál itt-ott, három napot ülj odahaza a szobádban, vásárolunk neked írógépet, ceruzát, papírt. Írjál!
Azóta nem hiányzik a kibucban a tehén. Mindenki jól jött ki.
Akkor kezdtem írni a kibucnak a krokikat, az egyfelvonásos vígjátékokat, a kuplékat. Alakítottam egy színiegyüttest, egy kupléegyüttest... Éhesek voltak a kulturára. Kaptak egy olyan kulturát, amit nem ismertek. Nem ismerték ezt a magyar humort. Mert akikhez hozzácsatlakoztunk, ötven magyar, az száz-húsz ottani bennszülött volt. Humorjuk volt nekik is, mert a zsidóknak mindig volt humorja, de másféle. Mikor felfedezték a magyar humort, szinte ették. Nagyon szerették. Minden péntek este volt egy ünnepély, akkor megjelentünk egyfelvonásos vígjátékokkal, amiket a kibuc életéről írtam.
Három év alatt annyira megtanultam héberül, hogy már az újságokban jelentek meg a krokijaim és a gyerekmeséim. Mert azokat is kezdtem írni. Héberül. Már az első évben tudtam héberül egy kicsit, de már írtam a krokikat, a kuplékat: kijavították itt-ott, ahol kellett. De három év múlva a szerkesztők hozzá se nyúltak. Nagyon akartam héberül tudni. És sikerült.
Mikor olyan nívón álltak az írásaim, kiadtam őket könyvben. Akkor lettem vándorszínész is. Az újságokba 1951-52-ben kezdtem írni krokikat, de főleg gyermekmeséket. Eleinte könnyebb volt nekem írni legendákat bibliai nyelven. A könyv címe: Számszon rókái. Magyarul is Számszon? Vagy Sámson? Sámson! Tehát: Sámson rókái. A bibliában van egy olyan mese, hogy Sámson összekötött háromszáz rókát, meggyújtotta a farkukat, a vetésre küldte őket, így gyújtotta azt fel. Volt egy elites katonaezred, amit úgy hívtak, hogy Sámson rókái. Írtam róluk egy mesét, az izgalmas harcaikról, s ezt vettem mesekönyvem címébe. Ez jelent meg 1958-ban. Ennek a könyvnek sok meséje a mai napig benne van a tankönyvekben. Ezek nagyon nevelő hatású mesék.
1964-ben adtam ki az első humoros könyvemet. A címe: Közös tálba. Mert a kibucban mindenki a közös tálból eszik, s a közös tálba teszi be a beadásait. Persze, ezek az írásaim előtte már megjelentek újságokban. Az illusztrációkat egy magyar karikatúrista csinálta, Smuli Katz, akit Magyarországon is jól ismernek, több kiállítása is volt. Ő rajzolta meg az első két humorista könyvemet. A harmadik humorista könyvemet pedig, ami már nem a kibuc életéről szól, egy Zé Farkas nevezetű nagyon ismert karikatúrista illusztrálta, aki Magyarországon több díjat is nyert. Adtam is egy karcagi barátomnak egyet ebbül a könyvbűl szenteléssel, s felírtam neki, hogy a héber humor az jobbrul balra hallatszik, és ne felejtsd el, hogy röhögni is jobbrul balra kell.
A harmadik könyv, ami szintén humoros, 1972-ben jelent meg. A címe: Tüskebokor. Célzás arra, hogy ott én már egy kicsit paprikásabb lettem. Itt már mertem az embereknek megmondani, hogy te ilyen vagy, te meg olyan vagy... Mert humorral azt elfogadják. Húsvétkor ott négy pohár bort iszom, s mikor a kibucban voltam, mindig tettettem magam, hogy részeg vagyok. A részegnek mindent szabad. Elmondtam mindenkinek, mi a véleményen róla. Nevettek.
A negyedik könyv már egytémájú. A címe: Jaj, micsoda éjszaka! Arrul szól, ami történik egy emberrel éjszaka. Álomtalanság, rossz álmok, erotikus álmok, horkolás... Egy kroki arrul szól, éjszaka hogy vitatkozunk az én horkolásomrul. Tele van szójátékkal. Erec böchira annyit jelent, a választott nép. Erec cmöhira annyit jelent, a horkoló nép. 1992-ben jelent meg ez a könyv.
Izraelban nagyon ki van fejlődve a katonaságnál a műkedvelő mozgalom. Nagyon magas, professzionál nívón áll. Rengeteg színész és rendező jött onnan, Izraelba ma ők a leghíresebbek. Efraim Kishon írta nekik az első egyfelvonásos vígjátékokat. Engem is felfedeztek, vagy ötven-hatvan egyfelvonásost írtam a katonáknak. Csak én nem lettem olyan híres; mint Efraim Kishon: ő nagyon nagy szárnyakat terített ki.
Közben, persze, írtam a krokikat is. Ott kezdődött, hogy felléptem a színpadon. Találkoztam emberekkel, s mondták.
– Jaj, hát maga az a Benjamin Gal?
Mert Izraelba nekem ez a nevem. Ott Benjamin Gal vagyok.
– Jaj, hát maga az a Benjamin Gal? Hogy én mennyit röhögtem! Péntek este, mikor megkapom az újságot, az első dolog, hogy keresem magának a krokiját!
Na, mondom, ezt látni akarom! Látni akarom, hogy röhögnek. Megtanultam kívülről a krokikat, és felléptem a színpadon. Másfél óráig én meg a mikrofon. Főleg olyan dolgokat adtam elő, amire azt mondják, ez történt velem tegnap! Például.
Elmeséltem, hogy a gyerekek lopkodják az őszibarackot a fákrul. Mert a kibucban mindenki háza körül gyümölcsfa van. A gyerekek meg jönnek lopkodni a gyümölcseit. Én elterjesztettem a gyerekek között a hírt, hogy kaptam egy kutyát, ami különösen arra van betanítva, hogy az őszibarackra vigyázzon. Persze, nincs kutyám. Elbújtam a verandán egy nagy cserép mögé, és három napig én ugattam. Ez kicsit segített: három napig egy őszibarack sem tűnt el. A gyerekek ezt megunták. Láttam, jönnek a házam felé, s minden gyerek dobott egy csontot meg egy darab kolbászt a cserép mögé, és kiabáltak.
– Hallgass, te dög!
És megint lopták az őszibarackot. Na, látom, a kutya már nem segít. De az Isten verje meg, legalább ne egyék meg ződen! Feltettem egy hatalmas kiírást a fára: „Gyerekek, mielőtt szeditek az őszibarackot, olvassátok ezt el! Ne szedjétek le ződen, várjátok meg, míg megérik!” Mondom, ez biztos fog segíteni, s mentem ki munkára. Mikor visszajövök a munkárul, látom, eltűnt az összes ződ őszibarack. De a táblára oda volt írva, hogy : „Elvittük az őszibarackot, mert mi még nem tudunk olvasni, mi az óvodások vagyunk.”
Hát ilyeneket mondtam el, s az emberek szerették, ették, mint az őszibarackot.
A feleségem már Izraelba született, kibucban. A szülei jöttek Galíciából, a mama Besszarábiából. Galíciából egy Sznyatin nevű helyről jöttek. Ők alapították meg a kibucot, pionírok voltak. Ez volt Izrael első kibuca, úgy hívják, hogy Bét-alfa. Bét az annyit tesz, hogy ház. Az első ház. Nira édesapja világhírű szelekcioner volt... Zöldségnemesítő. Új zöldségfajtákat fejlesztett ki. Ami Micsurinnak és Liszenkónak nem sikerült, az neki sikerül. Hat osztálya volt, de világhírű ember lett. Az egyetemen tanítják az ő rendszerét. Őtet nem vették volna fel az egyetemre, de a rendszerét felvették a tananyagba. Bebizonyította a környezet hatását a génekre. Izraelbe minden évben többezer tonna hagymát kellett importálni, mert a hagyma elrohadt, sok volt benne a víz. Azt mondták neki, hogy nemesítsen hagymát, ami száraz, és egész évben terem. Két év alatt megcsinálta. Bét-alfai hagymának hívják, sok helyen van már a világon. Azóta Izraelba nem importálják a hagymát, de Izrael rengeteget exportál és sokat keres rajta.
Aztán mondták neki, csináljon karfiolt! Hoztak külföldről magokat. Végül ki tudott szelektálni egy fajtát, s Nira nővéréről ezt elnevezte Sulamit karfiolnak.
Mindenki rajongott ezért az emberért. Minden születésnapjára írtam róla egy ódát, egy vicces, de dícsérő verset. Ez az újságban is megjelent. Én rajongtam érte, ő rajongott az én írásaimért. Kilencvenöt éves korában, négy évvel ezelőtt ment el a másvilágra. Nem tőle van Nira festőtehetsége, de a családban van ilyen gén, van egy festő nagynénje.
Harminc éve vagyunk együtt a feleségemmel, Nirával. Fiatalok voltunk akkor, amikor találkoztunk. Őtet elküldték az ő kibucából egy fiatal kibucba, segíteni dekorációkat csinálni az ünnepre. Ő hatéves kora óta fest. Engem pedig küldtek megrendezni azt a nagy ünnepet, írni a szövegeket. Oszt összetalálkoztunk. Azóta nagy a szerelem, közös az ihlés. Rajongtunk, egyik a másikért. Ő az én humoromért, én pedig az ő képeiért. Csodás ízlése van neki, ő az én ízléstanárnőm. Rajzolni a mai napig se tudok semmit, nem ragadt rám, de őrá ráragadt a humor, és néha kijön egy jó szójátéka.
Itt Hajdúszoboszlón, sok öreg nő van, hogy őszinte legyek. Mondom neki.
– Nézd, anyám, ha vót még bennem egy kis nővágy, akkor a sok öreg nő mellett az is elment.
Azt mondja.
– Mit akarsz? Én is ilyen öreg vagyok... De ezekhez képest én még az osztálynak a királynője lennék.
Hát az. Jönnek ide gyógyítani a reumájukat az aszott német hölgyek. Hát, hozzájuk képest...
Nira egy csodás festőművész. Felfedezték őt a kibucban, de nem küldték el tanulni, mert a kibuc nagyon nehéz helyzetben volt. Abban az időben a kibucok nagyon szegények voltak. Aztán lett jobb. Most megint szegények. Nira nem tanulhatott, de itt-ott egy festőművész látta a dolgait. A festők is azt mondták neki.
– Ne menj el tanulni, mert elveszted a szpontánságodat!
Ő elsőrendűen tud vázolni. Onnan látják, hogy te jó festőművész vagy, tudsz-e jól vázolni? A Leonardo da Vinci egy csodás vázaló volt. A Picasso, aki csinálta az absztraktot is, tudott vázolni. Rengeteg fals festő fest csak absztraktat. Miért? Mert nem tudnak vázolni. De ha nem tudsz vázolni, te nem vagy igazi festő. Nira csodásan vázol, azon kívül tudja rakni a színt, egyiket a másikhoz illeszteni.
Ő egy más kibucban élt, de amikor megismertük egymást, elvittem őt az én kibucomba. Nira elsőrendű varrónő. A kibucban azt mondták neki.
– Három napot varrjál, három napot rajzoljál! Nem érdekel eladsz, nem adsz el.
De a rajzait nehezebb eladni, mint a viccet. A viccet veszik. Én a kibucnak az egyik legmagasabb bérű tagja voltam. Eleinte három napot kaptam, hogy a kibuc kulturáját csináljam, de utána azt mondták.
– Vegyél amennyit akarsz!
Mert rendelték tőlem az egyfelvonásos vígjátékokat a katonák, a színi együttesek.
– Van egy fél napod, egy napod, gyere a konyhára, kicsit mosogassál, és aztán menj írni!
Az ember mindegy, mit csinál, ha tiszteli a munkáját, mindenki tiszteli őt. Nirának is azt mondták.
– Három napot rajzolj!
És akkor ő rajzolt a kibucnak, az ünnepekre a díszleteket. Mert mi tovább csináltuk a nagy műkedvelő előadásokat. Minden jubileumra csináltam egy nagy zenés mjuzikelt, ő pedig csinálta a dekorációt. Hogy mennyit veszekedtünk! Mert mindegyik magát akarta a fontosabbnak. Aztán hírünk lett, és a kibucok hívtak bennünket, hogy menjünk oda csinálni nekik is ilyen dolgokat. S azért jó bért fizettek, amit beadtunk a kibucba, mert ott minden a közösbe megy Onnan adták aztán nekünk, ami kellett. Külföldre menni? A kibuc adott nekünk pénzt, utazzatok!
Utaztunk. Angliában én a színházakat néztem három hónapig, Nira pedig rajzolt.
De a bér az mind odamegy a kibucba, a közös tálba.
Nira a dekoráción kívül képeket is festett. Ezt nem könnyű eladni Izraelba. Ruha kell, cipő kell... A rajz nagyon szép, de mi arra már nem tudunk költeni. De ez nem érdekelt bennünket: az a fontos, hogy ő alkot. Szépet alkot. Önmagát megvalósítja.
Két és fél évvel ezelőtt agyvérzése volt, és sajnos, a bal keze bénult, pedig ő balkezes. Ballal festett. Jobbal festeni? Ez lenne a kunszt! Eleinte totális paralízis... Na, hogy mondják magyarul? Bénulás. Ez az! Bénulás. Három hónapig volt egy különleges kórházban, ahol rehabilitálták. Utána mindig fizikoterápiát kapott. Már sokkal jobban nem lesz. Sajnos. Nagy szerencsétlensége, hogy nem tud rajzolni. Próbált jobbkézzel... Ő már egy rangos művész volt: most kezdjen firkálni? Próbálta, nem ment. Egy szép reggel azt mondja.
– Tedd az asztalra a színeket meg a ceruzákat, mert kaptam egy parancsot az agyamtól, hogy rajzoljak jobb kézzel, s én érzem, most tudok rajzolni!
Hihetetlen! Szaladtam a krétáért, a rücskös papírért, tettem az asztalra. Hét nap alatt három képet csinált. Az anyja istenit! Hogy ez hogy tud rajzolni! Az egyik képet álmodta. Mikor lerajzolta, azt mondta.
– Így nézett ki álmomban ez a fa. Ez csak fantázia. Álomfa.
Hihetetlen! Úgy dolgozott, mintha az ördög szaladt volna utána. Aki látta, nem hitte el, hogy jobb kézzel csinálta. A mi városunk múzeumigazgatója jött látni. Azt mondta.
– Adok neked egy dátumot, amikor csinálunk egy kiállítást. Nira nagyon ismert a mi városunkban. Tudták, hogy mi történt vele. S azt mondja a múzeumigazgató.
– Kiállítást csinálunk Nira Gal jobbkezes képeiből.
A három kép óta azonban megint nem megy jobb kézzel. Azt mondja.
– Látod, most kiderült, hogy a művészet itt van az ujjaimban, de a parancs az agyból jön.
Közös gyerekünk nincs. Ő a második feleségem. Negyven éves voltam, mikor találkoztunk, Nira pedig harminchat éves. Neki van egy fia, nekem van két lányom, az egyik divattervező Amszterdamban, a másik lányom színrendező, színésznő, drámai tanár. Tel-Avivban él. Az utóbbi időben a kibucokban már együtt dolgoztunk: én írtam a mjuzikelnek a szövegét, ő írta az énekeket, mert ő mégjobban énekel, mint én, s ő írta hozzá a muzsikát. Én csináltam a szöveges rész rendezését, ő rendezte a táncokat, mert ő tud táncolni. A feleségem pedig dekorációt festett.
Ez volt életem legboldogabb szaka... Évszaka? Hogy mondják magyarul?... Időszaka. Az!
1988-ban otthagytuk a kibucot, főleg azért, mert a kibuc ideáljai kezdtek halványulni. Nagyon idealista voltam. A közösség! Együtt lenni! Sajnos, ez az ideál ma már nem ilyen. A kibuctagok is szaladnak ma már a pénz után, a jó élet után. Akkor még szegények voltunk. Igaz, csak krumplit eszünk, de reggelig táncolunk! De ma már sok fiatal elhagyja a kibucokat. A kibuc még él, csak átváltozik. Ma már a közösség nem olyan, mint régen. Mi mindig közösségben, közös házban neveltük a gyerekeket. Ma már ez is privát. Minden privát.
1988-ban egy tizenöt kilométerre lévő nyaralóvároskába költöztünk, ami nagyon hasonlít Hajdúszoboszlóhoz. Naharia egy finom nyaralóvároska. Nahar az folyó. Egy folyó mentén van, egy picike folyó mentén. Szép, csendes városka általában, de mikor egy kicsit bombázzák Lebanonból, akkor nem csendes. Közel van Lebanonhoz, tíz kilométerre van a határ. Mikor lövik Nahariát a katyusákkal, a város közepén az élet zavartalanul folyik tovább, ülnek a kávéházban, satöbbi, satöbbi... Addig nem érnek el. Mi, attul vagy másfél kilométerre, Naharia szélén óvóhelyre megyünk. Az a szerencsénk, hogy ők nem tudnak célozni. Az utolsó években senki sem sebesült meg, csak egy ház rombolódott meg. Szerencsére nem tudnak lőni, de egy kicsit azért ijesztő a dolog. Mikor volt az Irak elleni Golf háború, akkor Haifáig jutottak el a bombák. A Scad rakéták. Akik szenvedtek, azok Tel-Aviv környékén laknak. Nem tudtak pontosan célozni, ezért keresték, ahol sűrű a lakosság. Haifában keresték a kikötőt meg az olajfinomítót. Nem sikerült ott sem. Mikor riasztó volt... Hogy mondják ezt magyarul?... Riadó. Az! Mikor riadó volt, nem az óvóhelyre mentünk, mert féltünk a gáztól. Volt egy szoba, ahol ilyen plasztik izével be kellett ragasztani minden ablakot, ajtót, hogy a gáz az ne tudjon bejönni. Ott voltunk gázmaszkban. De szerencsére nem volt gáz.
Tíz kilométerre tőlünk van a világ egyik legősebb... Legősebb? ... Legősibb városa, Ako, négyezer éves, ott van egy ősi kikötő, van egy keresztesvitézi vár, és ott zsidók, arabok békében élnek. Az egy példa. Nagyon csodás hely.
A terrorista akciókból mi Nahariában nem érzünk semmit. Azok nagyvárosba mennek. Azok az őrült öngyilkosok oda mennek, ahol a legsűrűbb a nép. A mi környékünkön érzünk biztonságot, de a szívünk együtt dobog a többi zsidóéval. Az izraeliták összetartanak.
A lebanoni határ jól van őrizve, s nagyon nehéz a talaj, bokrok, sziklák... A Hizbullah figyel. Nagyon okosak már. A bombát sziklának dekorálják. De mi is okosak vagyunk. Nekünk vannak kutyák, kiszagolják, s már nem csinálhat bajt. De a Hizbullah egyre okosabb lesz. Azok a kurvák!... Pardon!... Gyerekek voltunk, mindig azt mondtuk, hogy vesszen mi trágár, vesszen mi durva, minden utcasarkon álljon egy-két ... Hirdetőoszlop. Jó, nem?
Én hálás vagyok a magyar kulturának, amit gyermekkoromban belémtömöltek. Így mondják?... Belém... Tömtek! Ez az! Ennek köszönhetem azt az akaratot, hogy én kulturális dolgot csináljak. De jön is, szívbűl jön. Az alapot itt kaptam meg. Izraelben nagyon, de nagyon tisztelik a magyarokat. Nagyon jó híre van a magyaroknak, a kulturájuknak, a humorjuknak is.
A kommunista rezsimben nem tudtam jönni Magyarországra, csak egyszer. Aztán 1991-től minden évben jöttem. 1994-ben két hétig itt ültem Pesten, semmit nem csináltam, csak színházba jártam, tizenkét előadást láttam. Az egyik évben az egyik, a másik évben a másik lányomat hoztam el. A színésznő lányom nagy szakértő, ő azt mondja, hogy Anglián kívül itt van a legjobb színház. Magyarországon. Elvittem a Macskákat látni, a Kabarét látni, az Operettszínházba... El volt ragadtatva. Itt akarna tanulni operettet meg operát, mert ezt is akar rendezni. Egy szót sem tud magyarul, de rajong a magyar humorért és színházért.
Amikor elhagytam a kibucot, más témákat kezdtem írni, mint azelőtt. Színészeknek írok szövegeket, főleg rövideket, politikai szatírát, imitátort... Na, hogy mondják, mikor nagyon jól imitálja valaki Netanjahut?... Paródiát! Azt. Rövid, egyperces szövegeket írok. Ma már a közönségnek nincs türelme látni egy jól csinált egyfelvonásos vígjátékot sem. Nekik rövid dolgok kellenek. Amit most csinálok (magas fába kapaszkodok!), hasonlít a Hofinak a humorjához. Olyasfajtát írok.
Egy zsidó újságíró jött az országúton a magyar határ felé, és látja kiírva, hogy „SHALOM”. Megörült, hogy mennyire szeretik itt a zsidókat. Mikor közelebb ért, már látta az egész táblát: „HEGYESHALOM”.
Jó, nem?
Azért abban a szóban csak benne van a shalom.