A bozgor

A megátkozott bozgor

Nagyon kevés pénzünk volt, ami érthető, hiszen a közelmúltban halt meg a papám. Anyagi javak hiányában a nővéremmel mindent magunk készítettünk, még a ruháinkat is. A tengerhez készülődtünk, egy ifjúsági táborba. Gyártottam magamnak egy piros-fehér színű különösen rövid ruhát. Már csak egy jó hajviselet kellett. A testvérem, Mária, vállalta a fodrász szerepét, hozzá is fogott a frizura kialakításához, ám közben beszélgettünk, jókat nevetgéltünk, Mária bele-belenyírt a hajamba, amely így egyre rövidebb lett, végül, amikor a végeredményt megszemléltem a tükörben, mintha egy tífuszos nézett volna rám vissza. Az első döbbenet után úgy gondoltam, hogy nem baj, ha másért nem, legalább a foltos, itt-ott kinyírt, kiborotvált fejem miatt megnéznek majd a fiúk, amire egyébként alig lenne esélyem, az egzotikus külsejű Mária és a velünk tartó két kifejezetten gyönyörű székely lány árnyékában.

Costineşti és az ifjúsági tábor jó választásnak látszott. A nagy, közös étkezőben elköltött vacsora után, az üvegfal külső oldalán lévő placcon roptuk a táncot. Annyi zsebpénzünk volt, hogy esténként egy üveg sört és egy szál cigarettát tudtunk venni. Ültünk a virágokat körülvevő kőpárkányon, néha a szájunkra emeltük az üveget, fújtuk a füstöt, hallgattuk az éppen divatos slágereket. Arra lettünk figyelmesek, hogy a táncoló sokaság mögött gladiátori méretű fiúk tűntek föl, akik előtt szétnyílt a tömeg. Vagy tizenöt fiú közeledett felénk. A velünk lévő magyar fiú, aki sportoló volt, ismerte a testőr-kinézetű elegáns társaságot, odarikkantott egy üdvözlésfélét, aztán bemutatta nekünk a világbajnok román kézilabda válogatottat. A csapat, mintha eleve ide igyekezett volna, leparkolt mellettünk, beszélgetni, táncolni kezdtek. Csak én árválkodtam partner nélkül, egész este nem akadt táncospárom. Végül az a magyar fiú, aki bemutatta a kézilabdásokat, felkért. Tudtam, hogy szánalomból.

Másnap a tengerben úszkáltam, aztán napoztam a forró homokon. Estefelé, amikor a tábor felé indultam, megállított egy kreol bőrű fiú, és fotózni kezdett. Megriadtam, felkaptam a sporttáskát és futni kezdtem. Már csak a táborban vettem észre, hogy magammal hoztam a fotós táskára dobott törülközőjét is. Lementem, leadtam a recepción. Mire az étteremhez értem, már mindenki megvacsorázott, egyedül ettem a nagy üvegfalak mögött. A placcon már vártak a lányok és a kézilabdások, akik között volt egy új fiú. Bemutatták.

– Atîta ştiu ungureşte: kakas şi Petőfi Sándor – mondta a fiú (Annyit tudok magyarul: kakas és Petőfi Sándor).

Megnéztem magamnak: görögös arcél, kék szem, göndör haj, barna bőr, a többi kézilabdásénál alacsonyabb termet. A fiú nem engedte el a kezemet a bemutatkozást követően. Elindultunk sört és cigarettát venni. Észrevettem ugyan, hogy Mária és a partnere mintha mondani akarna valamit, de most boldog voltam, hogy végre mégis észrevettek, nem figyeltem rájuk. Végül félrevont a testvérem, s figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak, mert Viorel hírhedt nőcsábász, előző este is azért hiányzott, mert Constanţában volt kurvázni. Vállat vontam, s visszamentem a fiúhoz. Viorel megfogta a kezemet, jól megnézett magának, aztán megkérdezte.

– Unde stati? (Hol laksz?)

– La căsuţa cinci. (Az ötös számú házban.)

– Bine, hai acasă! (Jó, akkor gyere haza!)

– De ce? (Miért?)

– Ai să vezi. (Majd meglátod.)

Elindultunk. Amikor a ház közelébe értünk, megtorpantunk, s Viorel kérte, vegyem le ezt a ruhát és húzzak nadrágot. Bementem a házba, kilestem az ablakon, vajon utánam jön-e a fiú, de nem jött, maradt az iménti helyén, kicsit távolabb. Azért bereteszeltem az ajtót a biztonság kedvéért, előhúztam egy nadrágot, átöltöztem. Amikor kimentem, Viorel ezt suttogta.

– Secuica mea! (Székelykém!)

Megfogta a kezemet, s közölte, azért kérte, vegyek nadrágot, hogy más ne lásson belőlem többet, mint ő, mert tudjam meg, ezentúl hozzá tartozom. Úgy éreztem, mintha hirtelen még a hajam is kinőtt volna, boldog voltam, szinte lebegtem. A kézilabdacsapat és a lányok aggódva nézték amint a házból visszatértünk, később, a tánc szüneteiben, óvtak Vioreltől, de én inkább attól féltem, hogy elmarják mellőlem a fiút.

Másnap reggel összekapkodtam a fogkefémet, a fogkrémet, a törülközőt, s indultam zuhanyozni. Amint kiléptem az ajtón, csaknem átestem a fiún, aki ott üldögélt a küszöbön. Kértem, most már menjen el, s Viorel egyetértően bólintott, mégis a zuhanyozó mellett találtam a tisztálkodás után. Viorel visszakísért a házba. Ott ismét elbúcsúztunk. Ő csak nézett.

– Secuica mea!

Ettől kezdve úgy követte a Székelykéjét, vagyis engem, mint az árnyék. Ez meglátszott az edzőtábori jelenlétén és munkáján is. Az edző üzent, hogy menjünk be a táborba, szeretne minket megismerni. Elmentünk, igaz, kicsit szorongva, de hamarosan kiderült, hogy fölöslegesen féltünk, az edző ugyanis kedves volt, s arra kért minket, ugorjunk be az edzőtáborba minden reggel, amikor megyünk napozni, ne fantáziáljanak a fiúk, hanem dolgozzanak. Készséggel teljesítettük ezt a kérést, s reggelente üdvözlésképpen végigpusziltuk az egész csapatot. Én is, de engem már az első alkalommal leszólított Viorel, mondván, hogy az ő Székelykéjét ne csókolgassa senki rajta kívül. Sőt, ne is nézzék!

Gyötrelmes évek következtek. Viorel a tulajdonának tekintett. Ha táncoltunk, csak a fal fele nézhettem, ha vacsoráztunk, olyan helyet választott a fiú, hogy mindenkinek háttal legyek, még a pillantásomból se lehetett része másnak. Viorel nagyon ritkán nevetett, mindent szinte indulatosan, halálosan komolyan csinált. Egyszer, még a tengerparti táborban beszélgettünk. Megkérdeztem.

– De fapt, de ce-ţi plac? (Tulajdonképpen miért tetszem neked?)

– Încă nici eu nu štiu. (Még én sem tudom.)

Némi hallgatás után folytatta Viorel.

– Doar eu de ce-ţi plac? (De én miért tetszem neked?)

– Odaţá te-am văzul rîzînd. (Egyszer láttalak kacagni.)

Sokáig álltunk a tengerparton, szorongattuk egymás kezét. A nyaralás vége felé közeledett, tudtuk, egy-két nap, és el kell válnunk egymástól. Álltunk a parton, némán fürkésztük a horizontot.

A búcsú napján kánikula volt. Mi fent szorongtunk a vonat ablakában, lent, a peronon, a kézilabdacsapat ácsorgott. Suta félmondatok hangzottak el, aztán megrándult, lassan elindult a szerelvény. Viorel ment, aztán sietett, később már futott a vonat mellett a fehér-zöld moher pulóverében, amely annyira tetszett nekem. Futott és nevetett. Iszonyú volt. Úgy éreztem, kinevet ez a fiú, az meg sem fordult a fejemben, hogy azt szeretné Viorel, ha így maradna meg az emlékezetemben.

Szomorúan lézengtem otthon. Nem ettem, begubóztam, néha sírtam. Mária faggatózására annyit mondtam, hogy vége, ennek vége. Amikor megjött az első levél, féktelen ugrándozásba kezdtem, majd sokáig álltam a tükör előtt és néztem a rám visszaragyogó boldog arcot.

Néhány hét múlva újból táborba mentem, ezúttal a hegyekbe. Viorel is elszökött a csapattól, hozzám utazott, szobát bérelt. Sétálgattunk, beszélgettünk, eszünkbe sem jutott a testiség.

Ettől kezdve hol én utaztam Bukarestbe, hol a fiú Erdélybe. Amikor Viorel bemutatott a szüleinek, én a magam közvetlen, kedves módján a papa nyakába akartam borulni és körülpuszilni a görög származású férfit, de az elhúzódott tőlem. Így jártam a szerb származású mamával is. Mindketten második generációs emigránsok voltak, Romániában nőttek fel, már asszimilálódtak. Amikor Viorel utazott hozzám, nem volt semmi baj, egészen addig, amíg nem kerültünk be az én baráti körömbe: ezek a fiatalok egymás között magyarul beszéltek, s a fiú román nyelvű üdvözlése után máris anyanyelvükön folytatták a társalgást. Viorel durcásan ücsörgött, s annak ellenére, hogy mindenki nagyon kedves volt hozzá, kirekesztettnek érezte magát. Úgy vélte, a társaság olyasmiről beszél, amit nem akarnak az ő füleire bízni, ezért türelmetlenül nógatott, hogy fordítsak minden elhangzott mondatot, hátha róla szól, hátha éppen a románok ellen hangzik el valami. Hiába bizonygattam neki, hogy csupa banális szöveg száll el, például valaki éppen egy pohár vizet kér, a fiú görcsösen ragaszkodott a fordításhoz. Amikor a házunkban volt, elvárta a családtól, hogy reggeltől estig mindenki románul beszéljen. Viorel bevallotta, hogy Bukarestben vasárnaponként kimegy a korzóra a székely szolgálóktól magyar szót hallani. Megpróbált barátkozni a nyelvvel. Az év végéhez közeledve azzal állt elő Viorel, hogy költözzek Bukarestbe, tanuljak ott, ám én azonnal és keményen elutasítottam ezt az ötletet. Akkor azt ajánlotta, hogy majd ő költözik Erdélybe, felveszi a református vallást és megtanul magyarul. Ezen elgondolkoztam. Eszembe jutott, hogy Viorel rajtam kívül más magyart már a közelében sem tud elviselni. Ha románul beszélve valamilyen nyelvtani hibát vétettem, Viorel nyomban megjegyezte.

– Tu, dacă măninci, pîine romănescă, de ce nu vorbesti corect romăneste? (Ha román kenyeret eszel, miért nem tudsz helyesen románul?)

– Pentru că, limba mea maternă este maghiara. (Mert az anyanyelvem magyar.)

Azt is tudtam, hogy Viorel szülei nagyon féltették tőlem a fiukat. Emlékeztem, milyen fagyos lett a papa, amikor Viorel arról beszélt, hogy összeházasodunk, felveszi a református vallást és Erdélybe költözik.

Nemet mondtam Viorel mostani hasonló ajánlatára, de a fiú nem adta fel, szívósan próbálkozott tovább. Úgy tűnt, a szüleit sikerült megtörnie, úgyhogy a legközelebbi találkozáskor a papa azzal fogadott.

– O să facem din tine, doamnă de capitală. (Fővárosi asszonyt csinálunk belőled, fővárosi rangra emelünk.)

– Doar, eu sînt fată de capitală, sînt din capitală Ardealului! (Dehát én fővárosi lány vagyok, én Erdély fővárosában élek!)

– Ce no spui?... (Mit nem mondasz?...)

Ha lehet, még az eddiginél is fagyosabbak lettek. Viorel azonban tovább erősködött, végül a szülei beleegyeztek a házasságba. Én tiltakoztam, mondván, sohasem ígértem, hogy hozzámegyek Viorelhez, különben is, többszáz kilométerre elvinném innen a fiukat, ha mégis összeházasodnánk, s ha gyerekünk születik, azt én magyarul fogom megtanítani, s a papa nem értené az unokája szavait, meggyűlölné a saját fiát is. Viorel, hogy román szót halljon, mindig bekapcsolná a televíziót, de engem ez idegesít, még a román zene is, tehát kikapcsolnám a készüléket, Viorel be, én ki, kész pokol lenne az életünk. Nem lesz házasság, jelentettem ki határozottan. A papa felállt, hozzám lépett és megcsókolta a kezemet.

A történtek ellenére Viorel legközelebb is elutazott hozzám. Letörten sétáltunk a városban. Amikor a nagy román templom elé értünk, a fiú kérte, menjünk be egy kicsit. Beleegyeztem. Viorel vett két gyertyát, az egyiket a kezembe nyomta, ő letérdelt, sokáig imádkozott, vetette a kereszteket, aztán felállt, leszúrta a gyertyákat, kimentünk a templomból. A lépcsőn megállt a fiú.

– Secuica mea! Ştii ce am făcut acuma? (Székelykém! Tudod, mit csináltam most?)

Megráztam a fejemet.

–Te-am blestemat. (Megátkoztalak.)

Megrántottam a vállamat, nem vettem komolyan a dolgot, de aztán lassan elbizonytalanodtam Viorel gyűlölettől parázsló tekintetét látva. A fiú elfúló hangon közölte, azt kívánta, hogy ne legyen soha szerencsém, ha elhagyom őt, de azoknak a férfiaknak sem, akik közel kerülnek hozzám.

Múltak a hetek. Decemberben sítáborba mentem a Fogarasi havasokba. Abban állapodtunk meg, hogy karácsonyra Bukarestbe megyek, újévre viszont Viorel utazik Erdélybe. A sítáborban azonban remek társaság verődött össze, a hivatalos táborlakókon kívül nagyon sok lógós is otthonra lelt itt, a mi háromágyas szobánkban tizenhárom fiú és lány lakott. Még eszembe is ötlött, milyen jó, hogy nem lát most minket Viorel, aki a legmélyebb erkölcsi fertőnek tartotta volna azt, ami itt folyik, valóságos kuplerájnak, holott csak pénztelen barátok igyekeztek magukat jól érezni a leírhatatlan zsúfoltságban és rendetlenségben. Ez sikerült is. Az egyik fiú mamája meghívta szentestére az egész társaságot, ezért telefonáltam Viorelnek, hogy nem megyek, probléma van a lábammal. Nagy kő esett le a szívemről. Másnap síelni mentem, jónéhányszor lesiklottam, fürgén, ügyesen, úgy éreztem, most nagyon jól megy a sízés, ám az utolsónak szánt lesiklás félútján beakadt a lécem egy buckába, s eltört a lábam. Legelső gondolatom az volt, hogy fogott az átok. A lábam bedagadt, nem tudtunk rátenni még egy szorítókötést sem. Pihentem egy kicsit, aztán lebicegtem a második emeletről, leintettem egy autót, amiből valósággal kiájultam Brassóban az őrült fájdalomtól. A szentestét ágyban töltöttem, fájdalomcsillapítókat szedtem. Közben irigykedve néztem a szerfölött vidám bandát. Másnap kórházba vittek, de nem jött egyetlen taxi sem, így egy Ervinke nevű fiú vett a hátára, aki időnként megszólalt.

– Basszam, cicám, de nehéz!

A kórházban begipszelték a lábamat, s ezt követően ismét autóstoppal utaztam egészen a sítáborig, felbicegtem a második emeletre, lefeküdtem, jól felpóckóltam a lábam. Körülöttem nyüzsgött a rengeteg fiatal a festői rendetlenség közepén. Egy fiú pizsamában, vállán törülközővel, szájában fogkefével éppen kilépett volna az ajtón, amikor Viorel benyitott. Nagy csönd lett hirtelen, mindenki sürgősen elpárolgott a helyiségből. Viorel átadott egy alvóbabát. Ez lett volna a karácsonyi ajándékom, no meg egy jegygyűrű, de azt nem hozta, majd megkapom Bukarestben, öltözzek, ha nem megyek, vége. Viorel kiment a folyosóra, várt. Kibicegtem utána, keservesen zokogtam, aztán közöltem, hogy nem megyek. Viorel sarkonfordult, otthagyott. Egyszerre vagy tíz ajtó vágódott ki, tánclépésben, indiánüvöltéssel előhömpölygött a banda, hozták a vodkát, és lelkesen skandálták, hogy „akinek a szíve fáj, meggyógyítja ez a táj!”

Sokáig ünnepeltek a döntésem miatt: lám, megmaradtam magyarnak! Egészen az esztendő utolsó napjáig tartott a vigalom, akkor összepakoltunk, megpróbáltuk eltüntetni ittlétünk nyomait, a felülmúlhatatlan rendetlenséget, a suttyomban elpottyantott almacsutkákat, a szétszórt papírokat, s helyretettük azt a néhány egyszerű bútordarabot, ami a szobában eredetileg, még a sok lógós megérkezése és honfoglalása előtt viszonylagos rendben szerénykedett a hideg falak között. Segítettek nekem lejutni a lépcsőn, s egészen hazáig cipeltek, támogattak. Szilveszter volt. Az ablaknál ültem, bámultam a havazást.

Másnap reggel hat órakor a csengő hangja hasította szét a mélabús csöndet. A mama zsörtölődött, ki az ördög jöhet ide ilyen korán! Azért igyekezett ajtót nyitni. Viorel jött el. Nagyon megörvendtem a fiú érkezésének, arra gondoltam, mégis jelentek valamit ennek az átkozódó románnak. Hamar észrevettem a Viorel nyakán éktelenkedő vörös foltot, tudtam, valaki kiszívta a nyakát, de egy ideig nem szóltam, később azonban már annyira fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy rákérdeztem. Viorelnek az arca se rezdült, szenvtelenül, mintha a kézilabdáról beszélne, elmesélte, hogy ő eddig is járt a kurvákhoz, mert nem feküdtem le vele, de a sítáborban történt szakításunk óta nem megy a közösülés, olyan szégyenletesen sikertelen volt legutóbb az ágyban, hogy úgy érzi, többé az örömlányokhoz sem mehet. Engem nem rázott meg ez a vallomás, ellenkezőleg, szinte kuncogtam magamban, amint magam elé képzeltem a tehetetlen és kétségbeesetten magyarázkodó szoknyapecért. Viorel leverten üldögélt egész nap az egyik karosszékben, aztán este felkászálódott, s elindult a vonathoz, de az ajtónál még megjegyezte a mamának, hogy ő úgy érzi, most járt itt utoljára.

Időnként telefonáltunk egymásnak, néha írtunk egy-egy levelet, de hónapokig nem találkoztunk. A lábam meggyógyult, már ismét régi barátaim körében lehetett látni, s a társaságban néha feltűnt egy-egy új arc. Amikor az egyik alkalommal bemutattak az egyik új fiúnak, az a kézfogást követően egész este szorongatta a kezem. Éppen olyan volt, mint Viorel, gondoltam. Kimentünk a teraszra, ahol Vilmos, az új fiú, azt javasolta, dobjuk ki a poharakat, de úgy, hogy törjenek össze, mert úgy hírlik, ez szerencsét hoz. Micsoda gyerekes dolog, gondoltam, de engedelmesen dobtam, s kissé riadtan hallgattam az üveg csörgését. Vártam a szerencsémet.

Vilmossal egyre sűrűbben találkoztunk. Nem tudtam, hogy az egyik lány már mindent elmesélt rólam és Viorelről az új lovagnak, akinek a viselkedésén nem látszott semmiféle változás az elmondottak hatására. Táviratot kaptam Vioreltől, hogy néhány nap múlva meglátogat. Sokáig tipródtam, mit tegyek ebben a kétségbeejtő helyzetben, aztán úgy döntöttem, hogy nem próbálok füllenteni, legjobb az egyenes út, tehát elmondtam Vilmosnak a történetet Viorelről, s érkezésének idegesítő hírét is.

– Na, fiam, menj haza! – mondta Vilmos.

– Miért? – csodálkoztam.

– Emese! Amíg nem döntöttél, nincs miért találkoznunk.

Táviratoztam Viorelnek, hogy ne jöjjön. Ideges voltam, mindig attól tartottam, hogy a fiú mégis beállít. De nem jött. Telt az idő, lassan megnyugodtam, úgy éreztem, döntöttem, véglegesen, visszavonhatatlanul, s ezt közöltem Vilmossal is. Nyáron elmentünk a tengerpartra a barátainkkal, de Vilmos útközben leszállt Bukarestben egy kétnapos konferencia kedvéért, s abban egyeztünk meg, a postán hagyom majd a címet, ahol megkereshet.

A tenger gyönyörű volt, mint egy lusta, de roppant erős állat, engem ezúttal is lenyűgözött. Az első este a baráti társasággal szórakozni mentem, egy kicsit ittunk, kicsit táncoltunk, s hazafelé menet futottunk egy keveset a partra kiterülő és visszahúzódó vízben. Másnap kimentem a nudisták közé, pucéron piríttattam magam az őrülten tűző nappal. Szerettem a lobogó nyarakat, a gyorsan barnuló bőrt a testemen, időnként elégedett pillantást vetettem egy-egy korosodó hölgy lazuló húsára, s lopva, kíváncsian lestem a homokon szanaszét heverő, jövő-menő férfiak naptól még le nem égetett testrészét.

– Secuica mea! – hallottam Viorel hangját.

Megdermedtem. Eddig nem izzadtam, de most egy pillanat alatt vizes lett a hátam alatt a törülköző. A fiú mellettem állt, kedélyesen legeltette a szemét összeránduló testemen. Szinte dadogtam a döbbenettől, csak annyit tudtam kérdezni, hogy került ide, s a fiú mosolyogva felelte, telefonált a mamának, ő mondta, hogy ide jöttünk, hát megkeresett. Hirtelen felugrottam, magamra kapkodtam a fürdőruhámat, aminek a felső részével elég nehezen boldogultam, remegett a kezem, de a hangom is, miközben bevallottam Viorelnek Vilmost a rakoncátlan melltartóval való küzdelem közepén. Aztán csendesen, szomorúan ballagtunk a parton, végül elküldtem a fiút, mert féltem, itt már megláthatnak a társaim. Viorel megcsókolta a kezemet, s arról beszélt, hogy most visszataszítom őt ugyanabba a világba, a percnyi örömök közé, ahonnan pedig már érettem sikerült kimásznia. Ahogy távolodott a meztelen testek között, én a csuklómat haraptam, hogy ne bőgjem el magam. Amikor visszatértem a többiekhez, olyan rosszul néztem ki, hogy a társaim azt hitték, napszúrást kaptam. Otthagytam a társaságot, mondván, a szállásra megyek, árnyékba, de két-háromszáz méter után irányt változtattam, a posta felé igyekeztem, hogy leadjam a címet Vilmos számára.

– Kisasszony, egy úr két napja óránként jár a nyakamra ezért a címért! – csóválta a fejét az ősz hajú, régivágású postás.

Hamarosan találkoztunk Vilmossal, aki űzött volt és feldúlt, ám apránként csak elmesélte, hogy elment ugyan a konferenciára, de megszökött, és utánunk két órával már ő is a tengerpartra érkezett a következő vonattal. Azóta a parton bolyong, hátha megtalál. Lassan megbékélt, a tánc, a kirándulás Dobrudzsába, a római kori ásatásokhoz feledtették vele a tengerparti ámokfutást, kutatást. Mire hazaindultunk, már nem volt Vilmosban tüske.

Bukarestben, a csatlakozásra várva, bementünk a restibe. Vilmos kávét rendelt, engem a fal felé fordított, hogy így igyam meg a híg löttyöt, s közölte, nem szeretné, ha az alatt az egy-két perc alatt, amíg ő meglátogatja az illemhelyet, valami baj lenne. Éppen olyan, mint Viorel, gondoltam. Vilmos átlépkedett a csomagjainkon, és eltűnt az egyik ajtó mögött. Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és a velem szemben lévő tükörből láttam, hogy a jól ismert gladiátori termetű kézilabdások vonulnak be, s egyenesen felém tartanak. Úgy éreztem, megsemmisülök. Vilmos, aki pedig imádta a sportot, kikapcsolta a televíziót, ha kézilabdát közvetítettek, persze, csak azóta, amióta tud Viorelről. A kézilabdacsapat körbekapott, lelkesen ölelgettek, puszilgattak, de aztán, látva Viorel és az én merevségemet, megérezték a helyzet fonák voltát, gyorsan elbúcsúztak és leléptek. Rémülten fedeztem fel Vilmost, aki egy oszlopnál állt és nézte a jelenetet.

– Melyik az? – kérdezte.

– A fehér-zöld norvég mintás pulóverben.

A vonat csak döcögött. Vilmos a restiben lezajlott jelenet után két órával rettenetesen belázasodott, félrebeszélt, a másfél napos úton végig rázta a hideg. Amikor leszálltunk, mentőt hívtam. Egy hétig úgy feküdt Vilmos, mint a rongy Az orvosok ideglázat emlegettek.

Összeházasodtunk. Vilmos ugyanúgy kisajátított, mint Viorel. Tánc közben csak a fal felé nézhettem, mint régen. De hiába. Amikor szeretkeztünk, behunytam a szememet, és Viorelt láttam. Évekig. Megszültem a gyerekeimet, de még mindig Viorelt láttam, őrá gondoltam még a konyhai munka közben is. Az egyik napon különösen erős volt a fiú jelenléte: odaégett az étel, eltört a pohár, a tányér... Másnap reggel megjelent a mama egy nagy csokor virággal.

– Tegnap itt volt Viorel? – kérdeztem.

– Honnan tudod?

– Megéreztem.

1976-ban elváltunk. Néhány hét múlva csörgött a telefon.

– Mă bucur, că nici cu ungurul ni ţi-a mers căsnicia. (Örülök, hogy nem sikerült a házasságod a magyarral.)

Viorel volt. Választ sem várt, letette a kagylót. Úgy éreztem, utálom Viorelt. Dolgoztam, nevelgettem a gyerekeimet, így teltek a hónapok. 1977-ben, amikor meghallottam a nagy bukaresti földrengés hírét, sírógörcsöt kaptam. A televízió arról a környékről mutatott képeket, ahol Viorel is lakott: romokat láttam. Tárcsáztam, s legnagyobb meglepetésemre a fiú vette fel a kagylót.

– Viorel! Trăieşti? (Viorel! Élsz?)

– Secuica mea! – hallottam Viorel zokogását.

Én is sírtam. Boldog voltam.

Soha többé nem találkoztunk.

A bozgor léggömb

Már ölelkezés közben éreztem, hogy most baj lesz. A férjem szokatlanul felhevült és szenvedélyes volt, s ebből a máskor mindig néma emberből a csúcsponton kiszakadt a káromkodás.

– A kurva életbe!

Emlékeztem rá, hogy férjem szájából eddig kétszer csúszott ki ez a súlyos szitok, s én mindkétszer terhes lettem, most odaát alszik a két gyermek a másik szobában. Balsejtelmeim voltak, melyek hamarosan beigazolódni látszottak, hiszen teltek a napok, ám a nagyon várt esemény egyre késett, s egyre fogyott a remény, hogy egyszer mégiscsak megjön. A helyzet kétségbeejtő volt. Nem vállalhattunk több gyereket, ezt a kettőt is nehezen neveltük. Újabb egy-két hét múlva felkerestem egy ismerős orvost, aki meghallgatván a gondomat, adott néhány ampullát, hogy adjam be magamnak, ha úgy gondolom, de őt még nem is láttam, nem is ismerjük egymást. Utólag, sokadik gyötrelmes, átvirrasztott éjszakán úgy emlékeztem, valamiféle hormoninjekciókat kaptam az orvostól azzal, hogy vagy elmegy tőle a gyerek vagy nem, de ha nem, esetleg károsodást szenved a magzat. Felkeltem, kihajítottam az ampullákat a szemétbe. Reggel elmentem az ismerős bábaasszonyhoz, tanácsot kérni. A bába hümmögött, aztán az élesztőkúrát ajánlotta, hogy szerezzek be nagyon sok élesztőt, egyem meg, aztán üljek bele olyan forró vízbe, amilyet el bírok viselni. Az élesztő beszerzése elég nehéznek látszott, hiszen kenyér sem volt, miért lett volna élesztő? A nyakamba vettem a várost, pékséget kerestem, s az egyik macskahúgy szagú mellékutcában találtam is egyet. Beóvakodtam, az első pékkel közöltem, hogy nekem élesztőre lenne szükségem, s hogy nyomatékot adjak kérésemnek, odacsúsztattam neki egy csomag márkás külföldi cigarettát. A pék látta, velem lehet tárgyalni, s megkérdezte.

– Cît? (Mennyi?)

– Mult. (Sok.)

– Cam cît? (Mégis, mennyi?)

– Cinci suta de grame. (Ötszáz gramm.)

– Se poate. (Lehetséges.)

– Cînd? (Mikor?)

– Seara la douazeci şi trei de ore. (Este, huszonhárom órakor.)

– Unde? (Hol?)

– Aici. (Itt.)

– Cît? (Mennyi?)

– O să vedem... (Majd meglátjuk...)

Amikor végre megkaptam az élesztőt, hazavittem, kitettem az asztalra, a férjemmel együtt kis golyókat gyúrtam belőle, s kitettem hat üveg sört is: egy golyó, egy korty sör. Amikor elfogyott az élesztő és a sör, úgy éreztem, szétrepedek. Éjszaka volt. Forró vizet engedtem a kádba, belefeküdtem, vörös lettem, mint a rák, rettenetesen szenvedtem, mégis eltökélten áztattam magam és vártam, hogy leváljon a méhlepény Úgy éreztem, megkeltem, mint a tészta, kiszállni sem tudtam a kádból, a férjem emelt ki nagynehezen, de akkor már majdnem virradt. Reggel dolgozni mentem, mint máskor, munka után másik pékséget kerestem, hazavittem az újabb hatalmas adag élesztőt, kiraktam az asztalra a söröket, gyártottuk az élesztőgolyókat, ettem, ittam, aztán befeküdtem a kádba, s főztem magam, amíg rosszul nem lettem. Így ment ez napokig. A munkahelyemen is feltűnt a kialvatlanságom, de főleg az, hogy ilyen látványosan kikerekedtem. A főnököm meg is jegyezte.

– O fi gravidă? (Talán terhes?)

Hevesen tiltakoztam. Ideges voltam: múlt az idő, ám az élesztőkúra a legcsekélyebb eredménnyel sem járt. Ismét felkerestem a bábaasszonyt, aki most azt tanácsolta nekem, juttassak levegőt a méhbe, akkor majd elmegy a gyerek. Este, amikor már elaludtak a gyerekek, elővettem a hüvelymosót, a műanyag csövet felvezettem ameddig csak tudtam, érzésem szerint a méhszájig, s elkezdtem pumpálni magamba a levegőt. Ezt a műveletet a következő napokban is többször megismételtem, szinte észre sem vettem, hogy a levegő a petevezetéken át bejutott a hasüregbe, felnyomta a rekeszizmot, amitől kisebb lett a mellkas űrtartalma, összepréselődött a tüdő, s a vállamnál, a kulcscsont alatt iszonyatos nyomást éreztem, napokig úgy kapkodtam a levegőt, akár a partra vetett hal. Így telt el a húsvét is. Ültem egy karosszékben, erősen markoltam a karfát, mert úgy éreztem, ha nem kapaszkodom, elszállok, mint a léggömb. A locsolóversektől, a kölniszagtól különösen rosszul voltam, a mellkasomban feszülést, erős szúrást éreztem, légzésem felszínes volt és gátolt, ráadásul fájt is. A locsolkodókat a férjem kínálgatta, én szinte egy szót sem szóltam, igyekeztem mosolyogni, bólogatni néha, hogy lássák, követem a társalgást. Este azonban már nem bírtam tovább, a férjem bevitt a sürgősségire, ahol gyorsan körém gyűlt két-három orvos, kérdezgettek, de nekem természetesen fogalmam sem volt, mitől fúvódtam így fel. Vizsgálgattak, hallgattak, mérték a vérnyomásomat, gépre kapcsoltak megvizsgálni a szívműködésemet, nyomkodták a kemény hasfalamat, majd amikor röntgeneztek, az egyik orvos felkiáltott.

– Szent Isten, maga léket kapott valahol!

Összehívtak egy konzíliumot, telefonáltak az öreg professzorért is, aki hamarosan megérkezett, csak végignézett rajtam és bölcsen mosolygott. Úgy éreztem, a prof mindent tud, azonnal megértette a felfúvódás okát. Összeszorult a torkom. Most mi lesz? A professzor megszólalt.

– Uraim, nem olyan nagy ügy ez, ennyi levegő egy fergeteges koitusszal is bekerülhet. Emlékszem, amikor én ennyi idős voltam, mint önök, a feleségem majdnem mindig olyan volt, mint egy zeppelin.

– De professzor úr! – pipegett egy nővér.

– Vigyék a sebészetre! – mondta a professzor.

Ekkor lépett be egy román orvos, végigpillantott rajtam és megkérdezte.

– O fi gravidă? (Talán terhes?)

Ráztam a fejem, az orvosok pedig gyorsan kitessékeltek a teremből, ahol a román orvos egyedül maradt. Utánam nézett és hangosan morogta.

– Unguroaica înpuţită... (Büdös magyar.)

Az ágyamnál egy nővér virrasztott, hogy a professzor félig komoly, félig tréfás utasításának megfelelően hallgassa, nem szelelek-e valahol. Két napig tartottak megfigyelés alatt. Akkor, talán még az én számomra is váratlanul, bekövetkezett a nagy esemény. Megjött. Hirtelen leeresztettem. Hazaengedtek. Amikor vidáman, ismét karcsún, nagyokat lélegezve leszökelltem a lépcsőn, ott állt a román orvos, aki összeszűkült szemmel nézett rám.

– Bozgoraica umflată! (Felfújt hazátlan!) – sziszegte.

Mosolyogva megálltam előtte.

– Paştele Mă-tii! (Az anyád húsvétját! Az anyád szentségit!)

Kiléptem a fénybe.

Bozgor a hokedlin

Azonnal pánikba estem, amint gyanítani kezdtem, hogy ismét terhes vagyok. Igaz, férjnél voltam, de tudtam, ez a gyerek nem a férjemtől lesz, hanem a továbbképzésen megejtett pásztoróra eredménye, s azért nagyon kínos a dolog, mert félő, a gyerek arra az erősen göndörhajú, kreolbőrű, már-már cigányosan barna fiatalemberre hasonlítana, akivel két éjszakát töltöttem Bukarestben, s még nyomokban sem emlékeztetne az én fehér bőrű, selymesen szőke hajú férjemre.

– Dr. Marius! – ejtettem ki hangosan is a megoldást jelentő orvos nevét.

Keresni kezdtem a román orvost, akinek a nevét nemzetiségétől függetlenül imába foglalta vagy négy-öt generáció. A városban mindenki ismerte ezt a bohém, síelő, teniszező, iddogáló orvost, aki még a diktatúra szigorú viszonyai között is megengedte magának azt az arcátlan merészséget, hogy egy-egy átmulatott éjszaka után reggel az árokban ébredjen a Dicső Vezér egészséges életmódra vonatkozó minden intelme ellenére. Szerették a nők, mert románon, magyaron, cigányon egyaránt segített egészen elfogadható áron, ami nagyjából két havi átlagfizetést jelentett. Azon ugyan többen elgondolkoztunk, hogy az angyalcsináló doktor vajon nem a secu tudtával folytatja-e áldásos tevékenységét, mivel dr. Mariust egyetlen egyszer sem fülelték le a tiltott műtétek végzése közben, igaz, néha büntetésből egy-egy távolabbi kisvárosba helyezték néhány hónapra helyettesítés ürügyén, de ekkor sem az abortuszok, hanem a fényűzőnek számító és kilengésektől sem mentes életvitele miatt. Miután a házi magzatelhajtási módszerek sorra csődöt mondtak, s az orvos után is hiába kutattam, felhívtam dr. Marius feleségét, s elszántan érdeklődtem férje holléte felől. Kiderült, a doktor most éppen sokadik büntetését tölti egy nyolcvan kilométerre lévő kisvárosban, s a feleség, aki vagy nagyon rendes volt, vagy nagyon féltette a virágzó üzletmenetet a hanyatlástól, megmondta a férj telefonszámát is. Azonnal tárcsáztam.

– Alo? Dr. Marius.

– Bună zina, Emese la telefon. (Jó napot, Emese van a telefonnál.)

–Oh, sărul mîna! (Csókolom a kezed!)

– Ce mai faci? (Hogy vagy?)

– Bine, mulţumesc. (Jól, köszönöm.)

– De mult nu ne-am văzul. (Rég nem láttuk egymást.)

– Da, slava Domnului! (Igen, hála Istennek!)

– Şi cînd ne vedem? (És mikor láthatjuk egymást?)

– Sîmbătă am să te sun. (Szombaton felhívlak.)

Tudtam, dr. Marius hétvégeken hazajár, így biztos voltam benne, hogy már itthonról fog telefonálni nekem. Így is történt: megegyeztünk, hogy egy semleges területen, édesanyámnál találkozunk még aznap. A mama nem lakott túl távol, így naponta megtettem ezt az utat, nem volt feltűnő, hogy ezúttal is arra megyek. Kulcsom volt a lakáshoz, kinyitottam az ajtót, beosontam, de nem csuktam be magam után, résnyire nyitva hagytam, hogy a doktor csengetés nélkül, csendben, gyorsan besurranhasson. Várakoztam. Az orvos pontos volt. Csendesen, visszafogottan beszélt, rögtön a tárgyra tért, tudta, miről van szó, pedig eddig még nem beszéltünk róla. Megkérdezett, mióta vagyok terhes, s amikor meghallotta, hogy már nincs sok idő, bólintott, s kurtán annyit mondott, rendben. Ügyesen az orvos kockás ingének a zsebébe csúsztattam a műtétért járó összeget, a tarifát, ami a városban és környékén közszájon forgott. Marius doktor finoman bólintott, közölte, egy hét múlva, ugyanitt, majd fürgén kicsusszant az ajtón. Azon töprengtem, jól tettem-e, hogy máris kifizettem a pénzt? Vajon elvégzi-e a munkát így is a doki, vagy máris keresztet vethetek erre az összegre? Aztán megnyugodtam, úgy éreztem, nem hagynak cserben, jól tettem, hogy fizettem, legalább egy hét múlva, a küret elvégzésekor nem kell rettegnünk az esetleg nálunk megtalált pénz miatt, ami nyilván bizonyíték lehetne ellenünk.

Egy hét boldog várakozás következett. Szereztem egy zománcozott tepsit a műszerek kifőzéséhez, elmentem a mama lakásába, résnyire nyitva hagytam az ajtót, és vártam. Pontosan a megbeszélt időben nyílt az ajtó, de bennem megfagyott a vér, ugyanis nem Marius lépett be, hanem a város közismert és ugyancsak bohém fotóművésze, aki köszönt, gyorsan föltérképezte a lakást a tekintetével, majd bevonult a konyhába. Hallottam a csörömpölést, a víz csobogását, tudtam, most teszi be a tepsiben a vizet a sütőbe a műszerek sterilizálásához, amiket majd a nála lévő táskából szed elő. Úgy telt el vagy másfél óra. Már nem volt olyan boldog ez a várakozás, mint néhány napja, a gyomrom remegett az idegességtől, megúszom-e a műtétet, nem ütnek-e rajtunk a secu emberei? ... E nyugtalanító képzelgések közben észrevétlenül, mint egy hete, besurrant Marius. Kért egy hokedlit, halk, rövid utasításokat adott, hogy feküdjek a hátam közepéig az ágyon, a fenekemet pedig helyezzem a hokedlire. A főpróba után a fenekem alá műanyag lepedőt helyeztek, melynek végeit a lavorba irányították.

– Eşti gata? (Készen vagy?)

– Da. Dac anestezia?... (Igen. S az érzéstelenítés?)

– Pune perna de lîngă tine pe gură! (Tedd a melletted lévő párnát a szádra!)

Riadtan vártam a fejleményeket. Megkezdődött a méhszáj fokozatos kitágítása. Szorítottam, aztán a fájdalomtól már haraptam a párnát. Azt még érzékeltem, hogy a fotós töltötte be a műtőssegéd szerepét, szakszerűen adogatta a fogókat, egyetlen szó sem hangzott el, a fejemben még az is megfordult, talán azért, hogy ha valaki hangszalagra akarná rögzíteni az elhangzottakat, ne legyen bizonyíték. Aztán valami mély, kaparó hangot véltem hallani lentről, ahhoz hasonlót, mint amikor kiszedtem a karalábé közepét egy erre a célra szolgáló eszközzel. Egészen belefásultam az iszonyatos fájdalomba. Arra eszméltem, hogy nógattak, emeljem meg a fenekem. Kivették alólam a véres műanyag lepedőt. Dr. Marius feltört egy ampullát és elmentében még visszaszólt.

– Peste zece minute să bei asta şi peste o jumătate de ora, dute acasă! (Tíz perc múlva idd meg ezt, és egy fél óra múlva menj haza!)

S ezzel az orvos kisurrant az ajtón. A fotós fürgén eltakarította a nyomokat, a magzatot beleöntötte az illemhelybe és lehúzta a vizet. Bepakolta az elmosott műszereket a táskájába, aztán ő is kiosont a csendesnek ítélt lépcsőházba.

Imádkoztam, ne legyen semmi komplikáció, hiszen tudtam, ha kórházba kerülök, végem, mivel a secu addig nem engedi, hogy az orvosok segítsenek a vérző nőnek, amíg be nem vallják, melyik bába, felcser vagy orvos végezte el a tiltott műtétet... Amikor felkászálódtam, már olyan egyedül voltam, mint mikor megérkeztem a mama lakásába. Sehol egy árulkodó jel. Megittam az ampulla tartalmát. Úgy éreztem, jártányi erőm sincs. Hazatelefonáltam a férjemnek, jöjjön értem. Nem érzékeltem az idő múlását. Arra riadtam, hogy megjött a férjem. Elindultunk. Belekaroltam Vilmosba, ballagtunk az utcán. Soha ennyi ismerőssel még nem találkoztunk. Mosolyogtam, ezzel is, azzal is váltottam néhány szót, közben haraptam az alsó ajkam. Úgy éreztem, sohasem érünk haza.

A bozgor kredenc

Kínosan hosszúra nyúlt már a válóperem. Hónapok teltek el úgy, hogy az ügy, amelynek a végére pedig már úgy szerettem volna pontot tenni, egy tapodtat sem mozdult előre. Elmúlt a tavasz, a nyár, már jól bent jártunk az őszben, amikor rádöbbentem, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően ezúttal nekem kell beszereznem télre mindenféle élelmiszert. Főtt a fejem, nem tudtam, kihez forduljak, fogalmam sem volt, hogy a férjem honnan vette tavaly ilyenkor a krumplit, a hagymát és egyebeket. Végül telefonáltam Rezsőnek, aki agrármérnök volt, s akit én csak futólag ismertem, ám egy jószívű, önzetlen ember képe maradt meg emlékezetemben. Mentegetőztem egy sort a telefonban, de egyre jobban belebonyolódtam a beszerzési nehézségek taglalásába, végül kifulladtam. Rezső tapintatosan közbevágott, hogy természetesen segít, másnap menjek ki a kollektív zöldségfarmjára, s elintézzük a dolgot. Megnyugodtam, elégedetten néztem mélyen alvó gyermekeimet, úgy éreztem, hogy gondoskodtam róluk. Régen aludtam ilyen jól. Reggel kimentem Rezsőhöz, ahogy megbeszéltük: ő zsákszámra öntötte a krumplit a csomagtartómba és a két ülés közé, aztán hagymát, paradicsomot, zöldséget pakolt be a kocsiba, s mindezért semmit sem fogadott el, sőt megemlítette, hogy ha húsra van szükségem, csak szóljak, mert van neki egy Nicu nevű barátja, aki a húsellátás atyaistene az egész körzetben, az majd segít. Boldog voltam. Óvatosan vezettem haza a roskadásig rakott autót, megálltam a ház előtt, s két vödörrel hordtam föl az élelmet a harmadik emeletre, közben szidtam a férjemet magamban, amiért az idén reám maradt ez a munka.

Mindig volt otthon pipere, kávé és ezekhez hasonló cikkek, s olyan volt nekem ez a kis készlet, mint a valuta. Most összeállítottam ezekből egy kis ajándékcsomagot és felhívtam Rezsőt, megköszöntem a szívességét.

– Ó, én a cigánytól a királyig mindenkit kiszolgálok! – nevetett Rezső.

– Azért köszönöm.

Kimentem hozzá, átadtam a kis csomagot. Beszélgettünk, mintha mindig ismertük volna egymást. Pedig csak most tudtam meg, hogy elvált, gyereke nincs. Kissé zavartan említett valami gyermekkori robbanást és sokkot, de nem értettem ezt a kissé zavaros, félig elharapott magyarázkodást. Egyébként ő tudta, hogy én válok és vannak gyermekeim. Búcsúzóul felajánlotta, hogy ha valamiben tud, segít, csak hívjam fel.

Néhány nap múlva Rezső telefonált, mi újság, hogy vannak a gyerekek? Ebből aztán rendszer lett. Egyszer feljött egy teára, láttam, egyik gyerek az egyik, a másik a másik térdén lovagolt, átölelték a nyakát.

– Hogy állnak a disznóval? – kérdezte.

– Kéne.

– Mert nekem nevelnek falun hármat. Egyet átadok. Feldolgozva.

Hozta is, ahogy ígérte. Eljött a húsvét. Megszólalt.

– Ilyenkor mindenki bárányt eszik.

A bíróságon éppen következett a tárgyalásom. Rezső már többször beszélt nekem a Nicu nevű barátjáról, aki a megye húsellátásának a főnöke volt. Ez elgondolkoztatott.

– Nem kéne az ügyvédemet megajándékozni egy báránnyal?

– Jó, bízza rám, Emese, elintézem. El is viszem neki. Nicu ad egyet.

Vagy két évig volt Rezső a család barátja. Segített mindenben, de a testiség szóba sem került.

Hétvégeken vagy a páros, vagy a páratlan rendszámú autók kaptak benzint. Amikor az én kocsimmal nem mehettem, páros héten ő vitte föl a gyerekeket a hegyekbe síelni. Egy nyugszékből nézte őket.

Egyszer betoppant a férjem, meglátta Rezsőt.

– Maga kicsoda?

– Én? Maga kicsoda?

– Én a férj vagyok.

– Én pedig az, aki összeszedi a széthányt gyerekeket és elviszi őket síelni.

Egy téli reggelen Rezső bejött hozzánk, s megkérdezte.

– Miért ezt a drága paradicsomot eteti a gyerekekkel? A hagyma sokkal olcsóbb lenne.

Eddig nagyon örültem, hogy milyen jó, ha leveszik a terhet a vállamról, naponta segítenek, s nem várnak érte semmit. De most forrt bennem a méreg. Ha hozzákötném az életemet, mi mindenbe szólna bele ez az ember? Elvitte a gyerekeket. Este már kicsuktam őt. Telefonált.

– Mi van magával?

– Hagyjuk ezt!

Reggel megint telefonált, este ismét. Aztán jött.

– A pénzt én keresem, azt veszek belőle, amit akarok, én az ilyen megjegyzéseket nem tudom megemészteni – mondtam dühösen.

Látszólag továbbra is jó volt a viszonyunk. Tavasszal egyszer ki kellett mennem a farmra, meg volt beszélve, de Rezső nem volt ott. Nicu várt. Átfutott az agyamon, hogy Rezső így akart összehozni vele. Vagy inkább eladni neki?

Néhány hónap múlva Rezső, ez az egyébként magabiztos ember, félszegen feszengett előttem.

– Elköltözöm. De előtte még eljövök. Elbúcsúzni.

Néztem. Tudtam, hogy hazudik. De elmaradt tőlünk. Kicsit fájt, a jósága hiányzott.

Első találkozásunkat és az akkori közömbös beszélgetést követően Nicu felhívott engem. Randevút beszéltünk meg másnapra. Nicu rutinos volt és rámenős. Elvitt egy ocsmány találkahelyre, amelyhez saját kulcsa is volt. Azon töprengtem, hogy többen használják-e? Ahogy sejtettem, lerohant, de ellenálltam, sőt keményen melegebb éghajlatra küldtem. Bocsánatot kért.

Bár váltam, szüzességi fogadalmat sem tettem, mégsem voltam hajlandó vele mutatkozni sehol.

Tudtam, csak nagyon kulturált vagy mindenáron hódítani akaró román ember beszél magyarul. Nicu az utóbbiak közé tartozott: perfekt beszélt magyarul, de én nem tudtam neki magyarul válaszolni. Keveréknyelven beszéltünk, én románul, ő magyarul.

Iszonyatosan féltékeny volt. Az első alkalommal eszembe jutott Viorel átka. Amikor elmentem egy nemzetközi konferenciára, este, hazatértemkor, toporzékolva, őrjöngve fogadott. Attól féltem, hogy agyonver. Kiderült, az egész napja arra ment el, hogy nyomozott utánam, aztán reggelig fújta a lángot, földhözverte hol magát, hol a kabátját.

– Dacă măţi sau măcar mă atingi, să ştii că te omor. (Ha megütsz vagy csak hozzám érsz, tudd meg, hogy megöllek!) – mondtam.

– Miért félsz? – kérdezte. – Téged megvertek már?

– Da! (Igen!)

Kisebb-nagyobb cirkuszaink mindig voltak. Néha az éjszaka közepén telefonált, hogy otthon vagyok-e? Elrohant hozzám, hogy egyedül vagyok-e? Egyszer valaki bezárta a tömbház ajtaját: Nicu reggelig a lépcsőn ült, hogy lássa, egyedül jövök-e ki a házból?

Így telt az idő. Mondtam neki, hogy elmegyek szilveszterezni a barátaimhoz Magyarországra.

– Úgy tudom, hogy Magyarországról ki lehet szökni Ausztriába. Szökjél ki! – bíztatott. – Én tudok szerezni útlevelet, utánad mennék, de később kivitetnénk a gyerekeket is.

– De ce nu ai rămas în apus, cînd ai fost singur? (Miért nem maradtál nyugaton akkor, amikor egyedül voltál kint?)

Valami rossz érzés volt bennem, de nem tudom, miért? Otthon neki jó dolga volt, kivételezett helyzetben élt, miért hagyta volna el az országot?

Elindultam szilveszterezni Magyarországra. Autóbusszal mentem. Nagylakon sorba kellett állni a román oldalon. Engem kiszúrtak, előrehívtak, elkérték az útlevelemet, visszaküldtek a táskámért. Mire előrevittem a táskámat, a kézitáskámból már mindent kiborítottak, kiszakították a bélését, kérdezték, hová dugtam a valutát és a nyugati címeimet? Bekísértek egy szobába személyi motozásra. Egy nő levette a kabátomat, kezdte felszaggatni a bélést.

– Szétszaggathatja, én itthagyom, de ha jövök vissza, legyen megvarrva!

Erre abbahagyta.

Le kellett vetkőzni, megnézték minden rejtett zugomat, kopogtatták a csizmám sarkát... Amikor visszatértem a buszra, az utastársaim úgy néztek rám, mint valami bűnözőre. Amikor a szilveszterezésből hazamentem, elmeséltem Nicunak, mi történt velem. Felháborodva mondta, jelentsem fel őket. Bennem azonban ott motoszkált a gyanú, hogy Nicu szabadította rám a határőröket, hátha hazazsuppolnának és akkor vele szilvesztereznék. Egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy Nicu secus. Például mindenki autóján négy számból állt a rendszám, az övén háromból. Amikor rákérdeztem erre a dologra, Nicu egy viccel terelte másra a szót.

Egy biztos: én Nicu mellett értem nővé, s ezt ő sűrűn hangoztatta is. Idősebb volt nálam vagy tizenöt évvel, rafinált, a szerelmi technikákban járatos férfi. Sokszor megjegyezte, hogy örömmel nyugtázza szexuális fejlődésemet.

Volt honnan fejlődnöm. A férjem szakirodalomból olvasta, hogy kell szűzteleníteni. Három napig közelített a cél felé, máig sem tudja, mennyire érkezett meg. Az biztos, hogy gyerekem lett, akit szűzen szültem három napi vajúdás után. Amikor kibújt a gyermek a bába nevetni kezdett.

– Mit röhög, Tántikó? – kérdezte az orvos.

– Most szakadt el a szűzhártya.

Nem tudom, mennyit nyomozott ki rólunk, de Nicu gyűlölte a férjemet. Mindig ki akarta nyírni, alig lehetett visszafogni.

Egy önkívületig menő ölelkezés után megszólalt Nicu.

– Aşa te vreau. (Ilyennek akarlak.)

Ez doppingolt engem, egy ilyen házasság után különösen. Reggeltől estig, estétől reggelig szeretkeztünk, hol viharos, hol rafinált együttlétek voltak ezek, amit el lehet képzelni, minden belefért. Én tiltakoztam, ne két gyűlés között tíz perc alatt intézzük el, de Nicu meggyőzött, hogy ez is jó. És valóban.

Egy este Nicu megjött két üveg borral, s ahogy rámlehelt, éreztem, már benne is van valamennyi. Ekkor már féltem tőle, szabadulni akartam, mert kiszámíthatatlan reakciói voltak. Nem tudtam, hogy szakítsak? Amikor megjött este a két üveg borral, nem mertem beengedni. Miközben iszogatott, meglátta a kredencfiók fogantyújának a színösszeállítását: a kredenc fehér alapszínén zöld fiókhúzók voltak, az egyik elrepedt, ezért a fiam piros szigetelőszalaggal tekerte körbe a fogantyút.

– Azt ki csinálta? – kérdezte sápadtan Nicu.

– A fiam.

– Ha ötévesen ilyet csinál, mit művel majd felnőttként? – morogta fojtott indulattal.

Először nem értettem, majd a kredencet nézve rájöttem, hogy a magyar nemzetiszín bőszítette így fel.

– Te referi la culori? Vezi, la asta nici nu m-am gîndit. (A színekre utalsz? Na látod, erre nem is gondoltam.)

Sokáig néztem a szemét, tőlem szokatlanul szúrósan. Nicu nagysokára megszólalt.

– Mă ce prost am fost! (Jaj, de hülye voltam!)

Megsimogattam a fiam fejét.

– Ügyes voltál, kisfiam!

Már tudtam, hogy vége. Reggelig ugyan cirkuszoltunk, könyörgött, fenyegetőzött, végül el kellett mennie. Szép tapintatosan kirúgtam. Ettől kezdve éjszakánként percenként csörgött a telefon: nem szólt bele, csak nem hagyott aludni. Egy hónap múlva megunta. Én pedig teleraktam a lakást virágokkal: egy-egy vázába, piros és fehér színű virágot tettem, sok zöld levéllel. Tudtam, ettől a színtől úgy fél, mint ördög a tömjénfüsttől. Ha netán mégis eljönne...

Bozgor románc

Nyugodtan, békésen éltük mindennapjainkat, melyek ugyan tele voltak nehézségekkel és buktatókkal, de ezeket az egész család igyekezett közös erővel elhárítani. A fivérem távol élt a családjával, ritkán láttuk, leginkább olyankor, amikor elmentünk nyaralni a tengerpartra, mégpedig arra a településre, ahol a bátyám egy szállodában dolgozott valamiféle főnökként, s ingyen üdülést tudott biztosítani a família Erdélyben maradt tagjainak. Ekkor már elváltam, a gyerekeimet nevelgetve éltem a napjaimat. A nővérem, Mária, még egyedül élt, együtt járt egy szolid férfival, Mártonnal, s a család biztos volt benne, hogy házasság lesz a dolog vége.

Az idill akkor robbant fel, amikor Olga, az egyik rokonlány is szemet vetett Mártonra, aki rendszeresen járt a hegyekbe túrázni, s ez az elszánt ifjú leány egyszer csatlakozott a csoportjához, majd nem kis furfanggal úgy intézte, hogy egy hálózsákban aludjanak. Olga terhes lett. Magyarországra utaztak az anyjával, hogy ottani rokonaik segítségével, ahogy mondták, eltetessék a magzatot. A vonaton jó sok idejük volt beszélgetni, s az első pánik elmúltával rájöttek, hogy nem muszáj elvetetni a gyereket, inkább vetessék el a lányt Mártonnal, aki ideális férjnek ígérkezett. Egy jó hétig élvezték az anyaországi rokonok vendégszeretetét, aztán hazautaztak, s letörten közölték Mártonnal, hogy mindent megpróbáltak, de nem sikerült megszabadulni a gyerektől. Márton természetesen tudta a kötelességét, elvette Olgát feleségül, aki hamarosan világra is hozta gyereküket.

Bennem forrt a méreg. Sajnáltam a nővéremet, s hirtelen felindulásból úgy döntöttem, majd én megmutatom ennek a rokonlánynak, hogy tőle is el lehet csábítani Mártont. Egyébként is untam már az eddigi hol tojós, hol kotlós állapotot. Tervemet megbeszéltem Máriával is, aki egyébként idegenvezetőként dolgozott, s éppen egy olyan csoportot készült kalauzolni, melynek Márton is tagja volt. Én is csatlakoztam hozzájuk a gyerekeimmel. Fönt, a hegyekben, Mária elvitte a csoportot vacsorázni, de megkérte Mártont, hogy segítsen nekem lefektetni a gyerekeket. Ő készséges volt és hallgatag, mint mindig. Elaltattuk az aprónépet, aztán lementünk az étterembe. Jó volt a hangulat. Ittunk is egy kicsit, keveset beszéltünk, de értettük egymást. Tánc közben már amolyan félszavas vallomások is elhangzottak. Felfedeztük egymást. Engem meglepett a férfiból áradó szeretetéhség, igaz, Márton nem mondta, de én tudtam, hogy a kis rokon, Olga, a házassága után is olyan hideg és számító, mint előtte volt, ételt talán kap tőle a férje, de szeretetet aligha. Az is meglepett, milyen jól meg tudott engem hallgatni Márton, aki tulajdonképpen meg sem szólalt, de a szemével nagyon tudott kérdezni. Jó volt együtt.

Sokszor találkoztunk. Ha csak öt percre is, leültünk egy padra, mintha véletlenül járnánk arra, megérintettük egymás kezét, meghitten hallgattunk, aztán rohantunk vissza a munkahelyünkre, nehogy baj legyen. Máskor felszálltunk egy buszra, a tömegben egymáshoz lapultunk, simogattuk egy kicsit a másikat, végül leszálltunk, egyikünk ment erre, a másik arra. Márton továbbra is hallgatott, de súlyosan, hangsúlyosan jelen volt, még a társaságban is. Több mint egy esztendő telt így el. Egyszer, egy gyengéden induló, de szokatlanul vaddá váló ölelkezés csúcspontján a férfiból kiszakadt egy jaj, majd némi pihegés után beszélni kezdett. Megállíthatatlanul ömlött belőle a keserűség. Megrémültem. A következő hetekben kitértem a találkozás elől. Márton próbálkozott még egy ideig, aztán egyik napról a másikra elköltözött a családjával együtt a magyar határ mellé. Én sokat töprengtem, Máriával is megbeszéltem a dolgot. Féltem, hogy kapcsolatunk pusztító szerelemmé válik, pedig nem akartam elvenni Mártont a családjától: „Mártonból én csak annyit kapok, amennyi Olgának nem kell” – mondogattam Máriának. Mindig vártam, hogy egyszer majd betoppan a férfi, akiről hetek óta semmit sem tudtam. Meg is jött, egy öl pipacsot cipelt és nyújtott át nekem. Mint kiderült, Márton szép pipacsmezőt látott egy falu közelében, leszállt a vonatról, szedett egy óriási csokorra valót, s a következő vonattal elhozta nekem. Ettől kezdve ismét találkozgattunk. Márton olyan munkahelyet választott, ahol sokat kellett utaznia az országon belül, de bárhová is szólította a kötelesség, útja mindig az én városom felé vitt, s ha csak egy órára is, beugrott hozzám. Kánikulában, hóban, fagyban ácsorogtunk az állomáson, szótlanul, nehezen búcsúzkodtunk. Tudtam, hogy ő rettenetes töredelmet vállal ezekért a röpke légyottokért. Azt is tudtam, hogy miután közvetlenül a határ mellett laknak, kishatárátlépővel állandóan átjárnak Magyarországra.

Úgy döntöttem, szerzek magamnak egy férfit Magyarországról, aki vállalja, hogy névleges házasságot köt velem, s akkor át fogok települni. Természetesen, közel a határhoz, hogy sűrűn találkozhassunk. A család egyik régi, Miskolcon élő ismerőse vállalkozott a férj szerepére, s hogy ne lógjon ki a lóláb, havonta elutazott hozzánk néhány napra, sokat mutatkoztunk az ismerősök előtt, beszéltünk a közös jövőről, egyszóval, ahogy a férj-jelöltem mondta, folyt a beetetés. Nagyon féltem, hogy kitudódik a házasság látszat-volta, s így meghiúsul az áttelepülés is, ezért még Mártonnak sem mondtam meg az igazat. Márton látogatásai lassan elmaradtak.

Szorongva vártam a hivatalos engedélyt az áttelepülésre, s amikor megjött, szinte hisztérikusan csomagoltam, bepakoltam az autómba, beültettem hátra a nővéremet a gyerekekkel, elbúcsúztam a család otthon maradó tagjaitól, aztán gázt adtam. Máriával abban állapodtunk meg, hogy Nagyváradon alszunk, de én tudtam, hogy már nem vagyok képes egyetlen éjszakát sem eltölteni ebben az átkozott országban, ahol annyi megaláztatás és bánat ért, s most, amikor eszelősen hajtottam a határ felé, minden rossz eszembe jutott. Nem álltam meg Váradon, mondván, csak megnézem, milyen hosszú a sor, de alig hagytuk el a várost, máris elértük a sor végét. Nyár volt, rengeteg keletnémet és nyugatnémet tartott hazafelé a román tengerparti találkozások után. Makacsul hajtottam, nem létezik, hogy ez már a sor, biztos csak leálltak pihenni a határ előtt, s ügyesen lavíroztam a kocsik mellett. Kilométereket haladtam így előre, ám közvetlenül a határ előtt már nagyon összetorlódtak az autók, szűk réseken kellett átbújni a járművel, szitkokat szórtak felém, keletnémet fiatalemberek ütötték a kocsim tetejét, elém álltak, nyomtak visszafelé. Szinte már önkívületben nyomakodtam előre, nagy gázt adtam, felbőgött a motor, a németek félreugrottak, a kocsim nekilódult, de az egyik fiú nadrágja beakadt az autóm kilincsébe, amely letépte róla, s szegény fiatalember ott állt az úton egy kanárisárga alsógatyában. Röhögött a kocsisor, így akadálytalanul előregördülhettem a határőrig. Kiszálltam, megkérdeztem, hova álljak, mert én végleg elhagyom az országot. A katona vállat vont, s a vámtiszthez küldött.

–Noi părăsim definitiv ţara, ce am de făcut? (Mi végleg elhagyjuk az országot, mi a teendőm?)

– Unde eşti parcată? (Hol parkoltál le?)

– Sînt chiar prima, lîngă soldat. (Az első vagyok a katonánál.)

– E lungă coada? (Hosszú a sor?)

– Da. (Igen.)

– De cînd stai la rînd? (Mióta állsz a sorban?)

– A – păi... (Hát...)

– De cinci – şase ore? (Öt-hat órája?)

– A – păi... Mai de mult. (Hát... Régebben.)

– Na, treci aici cu maşina! (Na, húzz ide az autóval!)

Most nem bántam a lekezelő tegező hangnemet, a megvető arckifejezést, a hideg tekintetet, előrehajtottam. Meg se néztek, a magyarok se szóltak hozzám, felemelték a sorompót, mehettem. A magyar oldalon talán száz métert mentem, megálltam, kiszálltam az autóból, toporzékoltam, visítottam, sírtam. Emberek szaladtak oda hozzám, hogy mi a bajom.

– Semmi! Engedjék meg, hogy örvendjek! – mondtam.

Ültem a földön, sírtam, simogattam a talajt. Lassan megnyugodtam, megtöröltem az orrom, a szemem, még szipogtam egy kicsit, aztán felálltam, teleszívtam a tüdőmet levegővel, szétnéztem. A várakozók kíváncsian figyeltek. Beültem az autómba.

– Nagyon jegyezzük meg ezt a napot! – mondtam a nővéremnek.

Elindultunk. A falu, ahol az alibi-férj állást és lakást szerzett nekem, viszonylag közel volt a román határhoz, úgy ahogy szerettem volna. A lakásban a „férjem” várt minket, megmutatta a két hajópadlós szobát, a mozaikos konyhát, a hatalmas, elvadult udvart, elmagyarázta, merre találom meg a munkahelyemet, kit keressek másnap, amikor jelentkezem. Még segített kicsomagolni, aztán elköszönt, mondván, hogy messze van még Miskolc. Egészen elérzékenyültem a férfi rendességén, eddig ugyanis volt bennem némi szorongás, hogy az illető esetleg komolyan veszi férji szerepét, s gyakorolni akar bizonyos jogokat legalább néhány éjszaka erejéig. Most, hogy a távolodó embert néztem, megnyugodtam. Úgy-ahogy berendezkedtem, ideiglenesen, tudtam, néhány napon belül megérkezik majd a vagon a bútoraimmal, akkor majd véglegesen berendezem a lakást.

Néhány nap telt el boldog sürgés-forgásban. Amíg Mária a gyerekekkel foglalkozott, addig én bementem a munkahelyemre, amely egész kibírhatónak ígérkezett, szétnéztem a faluban, ahol meglepően nagy élet fogadott, sok külföldi nyaralt itt, németek, hollandok, szlovákok, tele volt a melegvizes fürdő, sokszor rendeztek műsoros esteket, éjszakába nyúló táncos rendezvényeket, éttermek, szállodák álltak a strand környékén, rengeteg autó és autóbusz érkezett és távozott, zajlott az élet. Hamarosan, ahogy számítottam, megjöttek a bútoraim is, szinte sérülés nélkül megúszták a hosszú utazást. Berendezkedtem. Elégedett voltam. A testvéremmel éjszakáig beszélgettünk, Erdélyt emlegettük, a mamát, s a jövőt. Amikor csend lett, elaludt Mária is, kiosontam a konyhába, s megcímeztem, megírtam egy képeslapot Mártonéknak, amelyben közlöm, hogy itt élek ezen az isteni fürdőhelyen, s ha Magyarországra jönnek, nálam lakhatnak, van hely

Másnap feladtam a lapot. Dolgoztam, vesződtem a gyerekeimmel, igyekeztem rendbetenni az udvart, amely most, hogy a gyomokat kikapáltam belőle, kopár lett és sárga, a kiégett fű csúfoskodott csak rajta a nagy szárazságban. Mária sokat segített nekem éppen a kezdeti kritikus időszakban. Hamar beilleszkedtek a gyerekek is, én is az új környezetbe, éltük megszokott életünket. Mária hamarosan visszautazott Erdélybe, s mi egyedül maradtunk. A szívességből lett férj egyszer felhívott, hogy ha valamilyen nehézségem adódik, szóljak, próbál segíteni. De egyelőre nem adódott semmi gond. Nekem ugyan rettenetesen rosszul esett, hogy a falusiak egyszerűen csak lerománoztak, ennyire még az sem fájt, mikor otthon a románok lebozgoroztak, de nem volt mit tenni, ezen még egy igazi férj sem segíthetett volna. Ha csak tehettem, mindig otthon voltam, tudtam, Mártonnak kishatárátlépője van, titokban abban reménykedtem, egyszer majd csöngetnek, s ott áll a kapuban az a hallgatag férfi. De nem jött, csak egy levél. Olga írta, Márton felesége. Tudatta velem, hogy ezt a levelet egy ismerős viszi át a határon, s csak a magyar oldalon adja fel: ők nem jöhetnek át, mert bevonták az útlevelüket egy sikertelen osztrák határátlépés miatt.

A gyerekeimnek éltem, tanultam velük, különórákra járattam őket. Dolgoztam. Hamarosan ősz lett, aztán tél, egykettőre vége lett az 1985-ös évnek. Rájöttem, hogy ez a falu csak nyáron olyan forgalmas, az év többi részében kihalt, csendes, unalmas hely, szinte megáll benne az élet. Volt időm Mártonra gondolni, az otthoni élményekre, a lopott találkozásokra, a titkos érintésekre. Összerezzentem minden csengetésre, azt vártam, Mártont találom a kapuban. De soha nem ő volt az. A telefont is akárhányszor felkaptam, az izgalomtól elfúló hangon szóltam bele, hátha Márton szól vissza. Hiába.

Így múltak az évek. Néha írtam Mártonéknak egy-egy közömbös hangú levelet, s választ is kaptam rájuk. Olgától. Már-már belefásultam a hiábavaló várakozásba, csaknem feladtam a reményt, amikor az egyik nap bemondta a rádió a romániai forradalom hírét. Mintha villámcsapás ért volna: átmegyek Mártonékhoz! Elrohantam a boltba, vásároltam egy csomó élelmiszert, hazacipeltem, ám a hírek egyre vadabbak lettek, már lőttek is, secus bandák gyilkoltak az utakon. Nem mertem elindulni. Ültem a rádió mellett és állandóan az utat tervezgettem. De már itt, ebben a magyarországi faluban is féltem, azt beszélték, a secusok már a határon is átszivárogtak. Összerezzentem minden csöngetésre, mindig kikémleltem az ablakon, ki az. 1990 január elején is csöngettek. Gyorsan elbújtattam a gyerekeimet egy leleményesen kialakított rejtekhelyre, aztán kinéztem. Márton állt a kapuban. Kirohantam, a nyakába ugrottam.

– Úristen! Öt éve! Már öt éve!... – zokogtam.

{fel}