Öt perc az élet

(triptichon)

A felvidéki

Éjszaka forgolódok, dobálom magam az ágyban. Szuszogok, nyögdécselek. A feleségem mondja. Hallom, hogy néha megreccsen a szekrény. Álmomban látom magam, mint halottat, akit nem tudnak eltemetni, mert nem jönnek az elvtársaim. Még azok sem. Aztán arra ébredek, hogy ott fekszem a szoba közepén a padlón, s a feleségem rázza a vállam. Még csak két óra múlt. Nagy sokára elalszom. Csapzottan, izzadtan ébredek nyolc körül. Asztalhoz ülök. A feleségem elmeséli, hogy ma éjjel is a szoba közepén talált ájultan. Nem emlékszem. Eszünk. Később elmegyek bevásárolni. Kenyeret veszek, tejet, kiflit, tíz deka szalámit, esetleg almát. A boltnál megvárom a postást. Van valami? Most nincs. Megint nincs. Ilyenkor szoktam találkozni egy-két korombelivel. Telepesek, nem svábok. E kicsit politizálunk, megtárgyaljuk, ki halt meg, ki megy kórházba, kinek a fia építkezik... Én is egy hónapja jöttem haza a kórházból. Született vérszegény vagyok, beteg a szívem, már csak veszekszek az évekkel. Tizenkét esztendeje betegeskedek. Lehet, hogy unják már a többiek, de ezt mindig elmondom nekik. Aztán hazamegyek és újságot olvasok az asztalnál. Valamikor huszonketten ültünk ennél az asztalnál. Ma már csak ketten ülünk. Az asszonnyal. Több mint egy futballcsapatra való gyerekem volt, de csak hét él közülük. Van tizennégy unokám, két dédunokám. Hetvenkilenc esztendős vagyok. Bigott katolikus családból származom anyai ágon. Nagyapám, apám apja, nógrádberceli volt, kispap; a fölszentelése előtti télen elment Lontóig, megtámadták a farkasok, de ő behúzódott egy tanyába, ott maradt egy ideig. Egyszer aztán a juhász elővette a karikást. No, tisztelendő uram, összeszövetkezett a lányommal, vagy elveszi, vagy kilököm a farkasok közé. Mit tehetett volna? Elvette. Anyai részről a család felszabadított jobbágyokból állt, Mária Terézia szabadította fel őket. Az anyám még Ferenc Jóskánál is járt kihallgatáson. Akadt egy kanonok rokonom is, meg egy ügyvéd. Nagyanyám unokatestvére volt Kittenberger Kálmán, Léván állt a háza a Zöldkert utcában. Toka Béla Szlovákia belügyminisztere volt, a halála után huszonkét perccel akasztották fel háborús bűnösként. A tárgyaláson halt meg. Ez a tüdőbajos ember Hlinkának volt a jobbkeze. Hát ugye, fasiszta. A bácsikám volt. Hatesztendős koromban anyám katolikus, apám református iskolába akart adni. Veszekedtek, anyám sírt az utcán. A rabbi megkérdezte, mi a baj? Elmondta. Hát akkor adják zsidó iskolába, mondta a rabbi. Két évig zsidó gyerekekkel nevelkedtem. Egyszer aztán jött a nagybátyám, aki akkor prépost volt. Nem szégyellitek magatokat? Vegyétek ki a gyereket a zsidóktól! Így kerültem katolikus iskolába. Egy klastromban nevelkedtem. Reggel öt óra előtt öt perccel csörgött az óra. Ebédkor nyolc papot kellett kiszolgálnom. Tanultam. 1920-ban elvitt a prior Nagyszombatba kispapnak, de kidobtak, mert bejöttek a csehek, magyar papra nem volt már szükség. A gimnáziumot nem tudtam befejezni. Apám már fertőzött ember volt, azt mondta, urat nem nevelek, de papot se! Így lettem cipész. 1926-ban kiléptem az egyházból. Ettől kezdve baloldalinak ismertek Léván. Olvastam Marxot, Lenint, ha beszélni, agitálni kellett, mentem. Az egyik tüntetésen a cseh csendőr beverte a fejemet. Később kitelepítettek Szlovákiából. Egy vagonnal jöttem, pedig mások két-három vagon holmit hoztak. Idekerültem ebbe a sváb faluba. Itt mindjárt ki is raboltak. A magyarok. A telepesek. Már 1945-ben jöttek ilyenek Halasról. A feleségem is telepes. Ezek mindig azt nézték, mit lehet lopni? Megkapták a svábok házát, eladták, mentek a másikba. Csőcselék volt. Már csak egy-kettő van belőlük a faluban. Én a Volksbund pénztárosának a házát kaptam meg. Az az igazság, a gazdag svábok nem mentek el, csak a szegények. Azok voltak a bundisták is, akiknek semmijük sem volt, s a Bund által reméltek valamit szerezni... 1947-48-ban minden este feketébe öltöztek a svábok, kiültek a házak elé, mint a varjak. Gondolom, gyászolták magukat. Én begyűjtési felügyelő voltam. Tudtam, hogy van a sváboknak feketén földjük, amit nem vallottak be, s titokban művelték. Hordták a bort Pestre. A kukoricát jó drágán adták el a bányászoknak Dorogon, Tatabányán... Ugye, a parasztfifika. Nem azért mondom, de voltak begyűjtési sikereim. Komoly sikereim. Úgyhogy velem ijesztgették a gyerekeket a svábok. Jól viselkedj, mert elvisz Asztalos! Féltek tőlem. Már a kezdet kezdetén is. Hej, de szép idők voltak! Vonultunk a falu utcáin fel-alá, énekeltük, hogy öt perc az élet, öt perc és nem tart tovább. Persze, a sváboké! Nekünk állt a világ... Most, hogy így visszagondolok, megkérdezem magamtól, mire volt jó ez az egész? Hasznot nem szereztem, csak gyűlöletet. De csinálni kellett, különben elvitt az ávó. Politikailag fejlettebb voltam, mint a svábok, az tény. Mikor átjöttem Magyarországra, rögtön beléptem a pártba. A kommunistába. Rengeteg politikai munkát rám nyomtak. Községi és téeszpárttitkár is voltam. Beszédet mondani, menni! Ez volt az életem. Ezt nagyon szerettem. Aztán jött 1956. Féltem, hogy a svábok megölnek, felnégyelnek, rám gyújtják a házat. De csak két pofont kaptam. Amikor megint mi jöttünk, megnyugodtam. Csak az a baj, hogy mire észrevettem, megöregedtem. Az első gyerekemet 1937-ben írattam be az iskolába, az utolsó 1967-ben érettségizett. Közben elmúlt az élet. Betegek vagyunk, az asszony is, én is. Egyedül vagyunk. Mihozzánk soha nem jön senki, a falubeliek át nem tennék a lábukat a küszöbünkön semmi pénzért. Mit tegyek? Elolvasom az újságot, közben elszunyókálok, félálomban a salátámra gondolok, ami fölé fóliaalagutat kéne csinálni, mert kieszik a galambok. Ilyesmiken gondolkozom. Meg aztán szemmel tartom azokat, akik nem lépik át a küszöbömet. Ebben a faluban én mindenkiről tudok mindent. Ez még jól jöhet. Tudom, hogy ott szemben egy sváb, Franz, rosszul alszik, minden éjjel felgyújtja a lámpát néhányszor, éjfél körül kezdi. Odébb egy kislányt, Dianát, ilyenkor támaszt a kapunak a fiúja. Végig szoktam nézni. Arrébb négy órakor kel fel a gazda. A következő szomszéd, Gábor, öt órakor már a buszhoz siet. János negyed hatkor csörgeti az órát, még azt is tudom, hogy rögtön a méhészetről kezd studírozni. Aztán az állataihoz indul, a három bárányhoz, amiket cumin nevelt, és a két süldőhöz. Amíg melegszik a moslék, János mosdik, borotválkozik. Emerre Nagy Józsefék laknak, az asszony hatkor ébred, először a csirkéket eteti, közben énekel. Nem vagyok sváb, de már megtanultam a nótáját. „Alle Madl lachen, alle Madl lachen, Wen die Buaba die Hosa aufmachen. Ó, Susane, ó, Marianna, ist das Leben doch so schön. Ó, Susane, ó, Marianna, ist das Leben schön.” A férje közben a négy süldőt eteti, hallgatja az asszony énekét. Még azt is tudom, hogy szereti hallgatni a sváb dalokat, pedig ő magyar. Néha kihallgatom őket. Etetés közben odaszól neki a felesége. Képzeld, egész éjszaka ezt a szilvamagos nótát énekeltem! Nagy József csodálkozott. Nem hallottam. Álmomban, te! Szerepeltünk a televízióban Midivel, a falubeliek néztek minket és azt mondogatták, hogy nézzétek, szerepel a Cila és a Midi!... Látja? Még a legtitkosabb vágyaikról is tudok!

A sváb

Rosszul alszom. Alig alszom el, felriadok. Fölkapcsolom az éjjeli lámpát, megnézem az órát: öt perc múlva háromnegyed egy. Eloltom a lámpát, hanyatt fekszem a sötétben. Egy meccs jár az eszemben. Milyen különös! – mondom magamban. Ki vagyok én voltaképpen? Kicsit később válaszolok rá, csak úgy magamban, ahogy az ember hangtalanul beszél. Én egy néma levente vagyok. Igen. Néma levente. Hatesztendős voltam amikor meghalt édesapám. Akkor kezdtem hallgatni... Később? Járt velem egy félős fiú, aki nem akart megmaradni az iskolában, ezért a szülei cukrot vittek a tanító néninek, hogy adjon néha a gyereknek. Az egyik délután két kölyök elvitte a cukrot. Rám fogták a lopást. A tanító néni és a tanító úr nagyon megvert, annyira, hogy bevallottam, igen, én vittem el. Ekkor lettem igazi néma levente. Tudod a leckét? Hallgattam. Kaptam hat fenekest. Hallgattam. Éveken keresztül. Ötödikben új tanítót kaptunk, nála már majdnem jeles lettem... Tizenkét esztendős koromban beálltam egy paraszthoz gulyásnak. Jó dolgom volt. Kaptam enni, szép ágyban aludtam. Az egyik nap kendert vittek áztatni. A gazdám hívott, menjek én is. Gyere velünk! Nem mehetek, őriznem kell a teheneket! Szegény gazdám akkor fulladt bele a kenderes vízbe. Anyám nemsokára hazahívott. 1938-ban egy nyolcvan holdas paraszt elvitt kanásznak. Ötven-hatvan malacra, tizenkét tehénre és birkára vigyáztam. Etettem, dédelgettem őket egész évben. Reggel, mikor még hűs volt, kimentem velük a legelőre. Sokat dolgoztam, kemény esztendő volt. A gazdámék a szőlőben serénykedtek, mire hazajöttek, igyekeztem mindent rendbe tenni a gazdaságban. Amikor megérkeztek, a gazdám nem szólt, de láttam az arcán egy halvány mosolyt. Elégedett lehetett. Ma is látom a mosolyát. A gazdám jóvoltából lettem én ilyen dolgos, talán azért, hogy lássam azt a mosolyt. A következő évben bekerültem a falunkba. Tizenhárom esztendős voltam, négy lovat ápoltam, hajtottam. Tavasszal a gazdámnak fölrepedt a gyomra, minden nehéz munka énrám maradt, még a zsákolás is. Három évig dolgoztam ennél a gazdánál. 1941-ben a bátyám megnősült, én pedig otthon maradtam, mint családfenntartó. De a házasság nem sikerült valami fényesen, a bátyám hazajött. Ekkor Szivácra mentem szolgálni: istállóban aludtam, barátaim sem voltak. Hazajöttem. Édesanyám sírt. Télnek nézünk elébe, mi lesz velünk? Másnap elindultam Vaskútra helyet keresni. Újévig ott dolgoztam. Tizenhét évesen ismét Vaskútra szegődtem. Azt mondta a gazda: Ötven pengővel többet adok magának, mint a legtöbbet kereső béresnek. Nagyon jó dolgom volt. Igaz, istállóban aludtam, de ágyban. 1943-ban a bátyám katonaköteles lett, itthon maradtam. Őszig, a bátyám bevonulásáig segédmunkás voltam egy kőművesnél. Ősszel én vettem át a birtok vezetését... Birtok? Öt hold szőlőn, tíz hold földön gazdálkodtam. A negyvennégyes év nekem nagyon jól sikerült. Örült édesanyám. Na, fiam, ha minden jól megy, kapsz új fogakat! Ekkor már foghiányos voltam. 1944 őszén jöttek a rémhírek, majd októberben az oroszok is. Kiálltunk az utcára, néztük őket. Mosolyogtak. Hát ezek is emberek! Odanézz, Hans! Látod, Jirg! Mosolyognak! Látod, Stefl? Hát ezek is emberek! December 26-án jött az ukáz. Tizennyolctól negyvenöt éves korig minden férfi, tizennyolctól negyvenéves korig minden nő jelentkezzen a tanácsnál két heti élelemmel, ruhával, mert munkára viszik őket. Senki sem jelentkezett önként. Nemzetőr voltam, razziáznunk kellett. Mentünk is, mondtuk mindenkinek, hogy húzza a büdöset, amíg nem késő. Aztán az oroszok feldühödtek, lefegyvereztek minket, de elmehettünk. Délután elballagtam a tanácshoz, hogy mi újság? Behívtak, kérdezték az adataimat. Átvittek egy másik szobába. Ott már ültek hatan. Hajnalban édesanyám beszólt az ablakon, hogy mit csomagoljon? Egész éjszaka hordták befelé az embereket, reggelre lettünk vagy nyolcvanan. A névsorolvasás után lovas katonák kísértek minket Halasra, a gyűjtőtáborba. Január 5-ig naponta hoztak embereket Nemesnádudvarról, Császártöltésről, Hajósról. Svábokat. A nőkkel együtt voltunk vagy ezerkétszázan. Január 9-én sorakozó. Kihajtottak minket az állomásra, be a tehervagonokba. Sejtettük, hogy hosszú út áll előttünk. Másnap, amikor megálltunk, román beszédet hallottunk. Pár nap múlva széles nyomtávú vagonokba raktak bennünket. Teleszedtük magunkat haverokkal. Tetvekkel. Január 29-én Krivojrogba értünk. Bekísértek a lágerba. A lakosság köpködött, kövekkel dobált, azt hitték az emberek, hogy mi vagyunk a háborús bűnösök. Csak néztem őket: szegények! Úgy álltam ott, mint egy néma levente. Azóta is szinte minden éjszaka visszapörgetem az életemet. A fogságot is. Egymás hegyén-hátán aludtunk. Másnap ágyakat csináltunk. Csupasz deszkán háltunk. Mi jártunk jól, akik vittünk dunyhát, párnát. Két hétig tétlenül üldögéltünk a lágerben, vidámak voltunk, nem gondoltunk semmi rosszra. A baj akkor kezdődött, amikor elfogyott a hazai. Tizenöt-húsz embernek jutott egy vödör savanyú paradicsom vagy kása. Három ember meg tudta volna enni. Sok vita volt a kaján. Egy szép napon fölsorakoztattak az udvaron, külön a parasztok, külön az iparosok. Én buta fejjel az iparosok közé álltam, hátha nem kell odakint fagyoskodni. A parasztok a bányába kerültek, kaptak egy kiló húsz deka kenyeret, háromszori kaját, odalent jó meleg volt, még szenet is tudtak vinni a lágerbe. Az iparosok egy Kamenka nevű bányába kerültek, szétbombázott szénelosztót kellett tíz méter magasan szétverni. Ablak semmi, a huzat óriási, hideg volt. És veszélyes. Néha elvittek a vasúthoz havat hányni. Hatvan deka kenyeret kaptunk, reggelit, ebédet. Szűkös adag volt. Itt meg lettek tizedelve az emberek. A kemények, edzettek maradtak meg. Naponta hat-nyolc ember meghalt! Reggelente sorakozó. Negyedik század vigyázz! Majdnem elszédültünk, amikor összevágtuk a bokánkat, olyan gyengék voltunk. Jelentés a századparancsnoknak, hogy hány beteg van. A szimuláns kurva anyjukat! És kizavarta a betegeket. Este két-három halottat vittünk haza pokrócban. A temetés nagyon csúnyán zajlott le. A halottat meztelenre vetkőztették, belökték egy kamrába, ott hevert hat-nyolc hulla. Később kivitték őket a hatvan-nyolcvan centis gödörhöz, belelökték a fagyott földbe. Volt ott egy lágerbolond, egy civil, helybeli bolond, az ásóval vagdosta a halottak kezét vagy lábát, ha kiállt a földből. Másnap láttuk, hogy a kutyák kihúzgálták a halottakat és marcangolták. Negyvenhatban tettek le kereszteket, azokra írtak is egy-egy nevet, pedig hat-nyolc ember feküdt ott... Tavasszal átkerültem a gyárba, forgácsológépek közé. Az anyagmozgatás és a gépjavítás volt rám bízva. Ez már jobban tetszett. Ősszel villanyszerelőkhöz kerültünk, paradicsomföldön, uborkaföldön is dolgoztunk, ettünk, zabáltuk a kukoricát és a tököt, úgy zabáltuk, mint az állatok. Ki voltunk éhezve. Kiszöktünk a faluba, kéregettünk egy kis hlebát, megsajnáltak, néha adtak is valamit, egy kis levest, száraz kenyeret... De volt olyan hely, ahonnan kizavartak. Szenet, deszkát loptunk a gyárból, ezért is adtak valami ennivalót. Az oroszoknak eladtuk a dunyhát, a fölösleges ruhaneműt, ez is javított a koszton. Enélkül aligha maradtunk volna meg. Kint a földön a nadrágba csúsztattuk az uborkát, mikor mit, amit találtunk, bevittük a táborba. Egyszer komoly baleset ért. Egy drótkötél majdnem leszakította a két lábamat. Öt hétig jódoztak, de mindig nagyobb lett a seb. A szobámbeliek naponta hoztak lopott kukoricát. A húsz deka kenyeremet cseréltem el négy-öt csőre. Lemorzsoltam, megfőztem. Jó sok lett. Jól meghíztam tőle. Aztán kiírtak munkára. A tábortól egy kilométerre dolgoztam. Jó hely volt. Itt két nacsalnik keze alatt robotoltunk öten. Valami méreggel dolgoztak ott az asszonyok. Csomagoltunk, cimkéztünk. Akkor már sztalon, vagyis ebédjegy járta. Előfordult, hogy az asszonyok nekünk adták a sztalonjukat. Vagy száraz kenyeret kaptunk tőlük. Mikor mit. Medvecukrot loptunk, teát készítettünk belőle. Ezért is kaptunk napraforgó pogácsát. Innen, sajnos, elvittek minket egy kőbányába. Rengeteg kő hevert ott berobbantva, össze kellett stócolni. Itt nem lehetett szajrézni, csak a lágerkaja volt. Hát ezt nem lehet kibírni! Önként jelentkeztünk a bányába. Lekerültünk a kilences bányába, csupa orosz közé. Először láttuk a bányát, de hamar beletanultunk a munkába. Kaptunk szalonnát, amerikai vérkonzervet, húskonzervet. Volt benne kalória... A húgom és az a lány, akinek otthon udvaroltam, szintén kikerültek Oroszországba. Körülbelül öt kilométerre tőlünk volt egy másik láger, de mi nem tudtuk, hogy ott vannak. Amikor a mi táborunk kezdett szétoszlani, abba a lágerbe vittek. Itt nagyon hidegen fogadtak. Marha hosszú blokkok voltak, fűtőtest nélkül. A folyosó közepén állt egy üstház, de mit fűtött az? Kétujjnyi jég volt az ablakon. Így feküdtünk a priccsen. Keresett a húgom, üzenetet hozott a barátnőmtől. Lisi szólt, hogy menjél át a konyhába! Ő ott dolgozott. Adott egy kis vajas kenyeret, pörköltöt, mikor mit. Kellett a kaja. Veszélyes munka a vájáré, sok volt a baleset. Munka után először mindig Lisi szobájába mentem, a párnája alatt találtam kenyeret, ezt-azt. Nekem tette oda. A konyhában is adott. Ekkor hatvannyolc kiló voltam, ennyi még soha. Sziléziai németeket is hoztak a lágerbe, s ezek uraltak minket. A lányokat is akarták kettyintgetni. Lisit is kinézték maguknak, de nem jött össze a dolog. Erre kidobták a konyhából. Lisi csillés lett a bányában, én vájár. Eddig ő segített nekem, most én neki. Fizetést is kaptam, igaz, nem sokat, de azt odaadtam Lisinek. Egymásért csináltunk mindent. Egy vájár normája két és fél tonna volt. Ha túlteljesítettük, kaptunk egy kis vajat, nyers tésztát. Lisi vett egy liter tejet a bazárban, megfőzte benne a tésztát. Már nem éheztünk. 1947 őszén jött a hír, hogy az asszonyok hazamennek. Lefertőtlenítették őket, már munkába se mentek. Nagy lett a munkáshiány, ettől kezdve nekünk tizenkét órázni kellett. Rengeteget dolgoztunk, kimerültünk. Egy este beszélgettünk Lisivel a lágerben. Franz, amíg életjelt adsz magadról, várok rád. Lisi, ha élek, megkereslek és feleségül veszlek. Aztán úgy vitték el őket, hogy el sem búcsúzhattunk egymástól. Ez nagyon letört engem. Majd hoztak asszonyokat egy másik táborból, civil román nőket. Visszaállt a nyolcórás munka. Kicsit magunkhoz tértünk... Jött a nagy pénzváltás. Száz régi rubel ért tíz új rubelt. Mi csak negyven rubelt kaptunk, mint előtte, de jól jöttünk ki, mert ebből nem százhúsz rubel volt egy kenyér, hanem három. Elég szép élet következett. Pénzünk volt bőven az új rubelből, kimentünk a városba, azt vettünk, amit akartunk. Még bort is vásároltunk egy hordóval, berúgtunk, mint a szamarak. De elismert dolgozók voltunk. Előfordult, hogy a bányában jött a nyomás. Jött lefelé a mennyezet, a dúcok meghajoltak, gyönyörűen zenéltek, eltörtek, a mennyezet meg csak jött, jött lefelé, aztán megállt negyven centinél. De akkor is alá kellett mennünk, menteni, ami menthető. 1947 végén kezdtek érkezni a tábori lapok. A századparancsnokon múlott, kinek adta oda. Én is írtam Lisinek, anyámnak. Anyám egyszer nem írt vagy három hónapig. Lisit kértem, írja meg, mi van vele. Megírta. Kidobták a házából, kitelepítették Németországba. Ettől kezdve nem ettem, lefogytam, tönkrementem. A fogolytársaim szóltak: Franz, vigyázz, mert itthagyod a fogad. Igazuk volt. Megpróbáltam. Jött egy román kislány, egy szerelem, talán ez segített felejteni. Már ruhát, cipőt is vettünk, nem álltak mögöttünk a fegyveres őrök, szabadon közlekedtünk. Olyan életem már nem lesz, mint akkor volt. Oroszországban akkor mindent lehetett kapni. Akadt olyan ember, aki jól megszedte magát, vett vagy harminc karórát. Mi már kintről éltünk, a városból, vettünk húst, főztünk magunknak, nem kellett a lágerkoszt. Negyvenkilenc decemberében a délutáni műszakhoz mikor lejött a váltás, azt mondták az éjszakások: még egy nap és elindulunk haza. A lágerben mindenki mulatott, örült. Másnap már nem szálltam le a bányába. Nem reszkírozom az életemet! Hátha éppen ezen az utolsó napon történik valami? Lefertőtlenítettek, hamarosan bevagoníroztak. Mikor a Dnyeperen átértünk, bizakodtunk, mégis hazafelé hoznak, nem munkahelyváltozásról van szó. Behoztak minket Máramarosszigetig. Voltak itt jugók, románok, magyarok. Innen lehetett menni Romániába és Magyarországra, de Tito nem fogadta be a kitelepített svábokat. 1949. december 25-én hajnalban értünk Debrecenbe. Még egy napig kellett várni a papírokra. Akik Németországba akartak menni, azokat külön vették. Én is oda akartam menni édesanyám után. Sokan négy hónapja itt rostokoltak, de nem vitték őket tovább. Így aztán mégis Magyarországra jelentkeztem. Kaptam papírt, húsz forintot, hideg élelmet. Vonattal jöttem Pestre, onnan Kiskőrösre, de akkor már egy csapat ember hazaért a falumba. Mi gyalog indultunk haza. Az esti harangszó éppen megszólalt, amikor beértünk a faluba. A kiskocsmánál nagy tömeg várt, hozzátartozók, ismerősök. Csókok, ölelések. De rám senki sem figyelt. Aztán odalépett egy öreg néni. Te vagy az, Franz? Én. Erre elszaladt. Kis idő múlva jött a nagynéném, nagybácsim, elvittek, otthont adtak nekem. Mikor a szülői ház felé mentem, könnyes lett a szemem. Kérdezte otthon a nagybátyám. Bogarak vannak, Franz? Nincsenek. Akkor jó. Lisiéket is kitették a házukból, most három házzal odébb laktak. Lisi még vár, mondta a nagynéném, és el akart érte szaladni. Ne menjen, majd eljön, ha akar! Másnap este átjött, a nyakamba borult. Rendben volt minden. Ő huszonöt éves volt, én huszonhat. Azt szerette volna, ha mindjárt összeházasodunk, de én kértem egy évet, hogy munkát kapjak, keressek valami pénzt. A bátyám meghalt, a felesége azt akarta, hogy őt vegyem el, már a gyerek miatt is. Lisi sírt. Másnap este megkértem a Lisi kezét. Összeházasodtunk. Nehezen kaptam munkát. Apósom magyar nemzetiségűnek vallotta magát, ezért csak kitették a nagy házból egy ócskába, de nem telepítették ki. Egy évig laktunk itt, ekkor férjhez ment Lisi kis húga, át kellett adnunk a helyet nekik. Én már gyomorbajos voltam ekkor, s apósom molesztálta Lisit, hogy nekem külön főz. Elköltöztünk egy öregemberhez egy nagyon rossz házba. Egy évig laktunk ott, utána Lisi nagybátyjához pakoltunk, hogy ne vigyenek a házába telepeseket. Édesanyám pedig egyre írta a leveleket, hogy menjek ki Németországba. De itt volt Lisi, megszületett a fiam is, nem mehettem. Ötvenháromban az egyik este feketében találtam Lisit. Sírt. Meghalt édesanyád. Két nap és két éjjel sírtam. Szomorú idő volt. Sokszor kért a gyerek kenyeret, s mi nem adhattunk. Nagy szükségben éltünk. Ősz lett, s a nagynéném tett egy megjegyzést, hogy leszerel a fia. Fölöslegessé váltunk. A szőlőtelepre mentünk lakni, egy présházba. Egészségtelen volt a hideg beton, de nem áztunk. Egy évig itt éltünk. A szülői házat egy jugó telepes lakta, el akart menni, azt mondta, ha fizetek neki négyezer forintot, átadja nekem a házat. Kölcsönkértem. Jogtalanul jutottam a házhoz. Naponta kaptunk felszólítást, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a házat, mert a rendőrséggel kilakoltatnak. Én elmentem a munkába, a feleségem elment a gyerekkel a szüleihez, bezártuk a házat. Végül mégis elkaptak, keményen megszorongattak. Egy rendőrnek szánták szolgálati lakásnak. Ment a huzavona, megunták, adtak neki egy másikat. Maradhattunk. Született egy lányom is. Szerettem volna megnézni az öcsémet Németországban, de éveken át elutasítottak. Egyszer a feleségem piszkosul kipakolt a párttitkárnak. Három nap múlva megkaptam az útlevelet. Kimentem a kislányommal a nővéremhez Düsseldorfba. Hét hétre. Egy barátom Hamburgban élt, s tudtam, hogy azt a várost hamuvá bombázták. Sajnáltam, hogy a romok között él. Elindultunk. Egy bőrönd élelmet vittem, de elvették a határon. Odaát tisztaság volt, csak imitt-amott lehetett egy-egy romos házat látni. Szépen fölépült Németország. Mindenük volt. Be kellett jelentkezni a városházán. Kaptam zsebpénzt. A kislányomat új ruhába öltöztették. Meghökkentem. Egy vesztes ország így tud pazarolni? Ezután már többször találkoztunk. 1967-ben az öcsém jött haza Amerikából, egy év múlva a húgomék Németországból. Utána mi mentünk ki kétszer is Németországba... Én mindig a téeszben dolgoztam, de egyre betegebb lettem... Érszűkület. Szegeden megműtött egy orvos. Mikor magamhoz tértem, megfogtam a lábamat. Ez igen! Olyan meleg, mint a parázs! Hamarosan elmentem Amerikába. Hát ami ott volt! Azok az autók! Azt a hétszázát! Az öcsém farmjára szeletelve hozták a kenyeret. Megjött a nővérem is. Utazgattunk. Niagara, Chicago... Száztíz emeletes ház! Nagy élmény volt. Hazajöttem. Leszázalékoltak. Nagyon kevés nyugdíjat kaptam. Megműtötték a másik lábamat is. Kár, hogy idő előtt tönkrementem. Sokat tudtam volna még dolgozni... Mire idáig érek gondolatban, reggel lesz. Moslékot melegítek a disznóknak, megetetem a csirkéket is, kezet mosok, reggelizek. Közben azon töprengek, hogy ki kell szedni a kályhából a salakot, előkészíteni a szenet, délelőtt szőlőt metszeni a ház előtt. El is végzem, amit elterveztem. Délután a szőlőben dolgozom: Este már fáradt vagyok. Ellátom az állatokat, megvacsorázom. Hamar lefekszem. Mint mindig, egy magyar-német meccsről álmodok. Ülünk a stadionban, körülöttünk üvölt a tömeg, hogy hajrá, magyarok! Aztán a németekhez kerül a labda, felugrok, kiabálok, de mellettem hadonászik a többi falubeli is, Khare, Mihl, Hans, Pácse, Jose, Jirg, az ülés tetején ordít Paule Vatr, de még az asszonyok is, Heli, Khade, Rozl, Lisi, Rézi Náni, Cila Peez, Midi Peez... Erre ébredek fel először. Kinek drukkolok én? Ki vagyok én?

A délvidéki

Én bácskai magyar vagyok, 1928-ban születtem. A szüleim szegény családból származtak. 1941-ben, amikor bejöttek a magyarok Bácskába, indult egy akció, amely a nagy családokat segítette. Kaptunk földet s pénzt, hogy házat építsünk belőle. Így kerültünk Vajszka községbe. 1944. október 9-én el kellett hagyni az itt épült telepet. Jött a csendőrség, hogy közelednek a jugók, gyerünk! Három hétig éjjel-nappal kocsin voltunk. Tető alatt mi nem aludtunk, csak a nők. Én a kocsi alatt háltam, ha esett az eső. Ha nem, akkor a kocsi mellett. Így értünk Somogy megyébe, Büsü községbe. Onnan a németek akartak minket kihajtani Németországba, de a lovaink már csaknem felbuktak a fáradtságtól, nem tudtak továbbmenni. A községházán adtak ideiglenes letelepedési engedélyt. Kaptunk egy szobát, egy konyhát, egy istállót. Nyolcan voltunk: a nagyapám, a szüleim és az öt gyerek. Alig vittünk magunkkal valamit a lovaskocsin. Dolgoztunk. Az idősebbik bátyámat a németek levették a kocsiról katonának, de ő megszökött. Visszament a szülőfalunkba, Bácskába. Onnan a partizánok vitték el harcolni. A másik bátyám is lemaradt, bevágták a hadifoglyok közé. Büsüből a németek elvitték az összes lovat, így apám fuvarozott a falu népének. Én egy paraszt bácsinál lettem béresgyerek. A gazdám Amerikából jött haza, tizenhat hold földje és fél hold szőlője volt. A munkám fejében ez az ember a családunknak élelmet adott, tüzelőt is kaptunk, s a lovainknak takarmányt. Tizenkét fejőstehene volt neki, ugyanennyi növendékmarhája, anyadisznói, süldői. Ezeket a jószágokat én láttam el. Az asszony egyedül fejte a tizenkét tehenet. Kérdezem tőle. Terus néni, nem segíthetnék? Tudsz fejni? Tudok. Hát nem bánom... Fejtem. Mire Terus néni megfejt egyet, én megfejtem kettőt. Jaj, de örült! Elvitt a boltba, hogy megvegye a legszebb sajtárt. Meg is vette. Azt akarta, hogy aludjak bent a szobában. De én nem. Az istállóban maradtam. Mondták, hogy Józsi, aludjál, amíg én nem jövök az istállóba, ne kelj fel! Mondom, jó. De én nem tudok jól aludni, már akkor sem tudtam. Korán felkeltem, kiszedtem a trágyát a tehenek alól, aztán megfejtem őket. Az olajmécses mellett. Fél hétkor jött Terus néni, hogy Józsi, itt vagyok, fejhetünk. Akkor már ott álltak a tele kannák... Sokat dolgoztam. Itt robbant fel a kezemben egy gyutacs is, mert valahogy a tehenek elé került, én pedig ki akartam dobni. Három ujjam odalett a jobb kezemen... Mátyás bácsi és Terus néni ott akart fogni Büsün, mert a fiuk meghalt a háborúban. Azt mondták, hogy mindent rám hagynak. De én csak eljöttem a családdal Izsákra 1945. március 1-jén. Két bátyám odavolt, nem maradhattam Büsün. Izsákig tíz napig rázattuk magunkat a szekéren. Onnan 1946. január 2-án jöttünk Hajósra. Addig velünk volt az idősebbik bátyám. Apám kapott egy házat a falu szélén, kaptunk földet, dolgoztunk. Svábok házában laktunk. Tizenöt hold földön, egy hold szőlőn annyit nem tudtunk termelni, hogy az adót kifussa. Ezért a bátyámmal együtt elmentünk dolgozni a téglagyárba. Ott minden szombaton fizettek. De hiába: adtuk az adóba. Ez így nem lesz jó, mondta a bátyám. Huszonegy éves vagyok. Mondom, én meg tizenkilenc. Tudod mit? Nősüljünk meg! Jó. 1949-ben nősültem meg, a bátyám pedig pár hónap múlva. A feleségem sváb volt. 1945-ben őket is kitelepítették. Egy reggel kopogtattak az ablakukon, az apját keresték. Bundista vezetőnek volt felvéve, pedig az unokatestvére volt az, azonos névvel. Mentek a nemzetőrök, hogy öltözzön, menjen velük. Hová? Táborba. El is vitték, be is csukták. Kalocsára hurcolták. Olyan istállófélében laktak, csak szalma volt benne. Egy hónap múlva elvitték a feleségét és a lányát is. Egy kis zsírt vihettek, meg ami rajtuk volt. A mostani feleségem akkor tizennégy éves volt. Őket is Kalocsára vitték, dolgoztatták őket. Csak enni kaptak. Letetvesedtek. Voltak az istállóban vagy kétszázan. Mint a tehenek. Ott tartották őket egy fél évig. Onnan elvitték őket Izsákpusztára, de már ment velük apósom is. Három hónapig voltak itt, ekkor mindhárman megszöktek, elbújtak anyósom testvérénél, Hajóson. Két-három napig keresték őket. Utána Németországba akarták kivinni a családot, de elbújtak egy tanyán. Nagyon szegények voltak. A házukban telepesek laktak, azok is olyan szegények, hogy a házbért sem tudták kifizetni. Kilencszer hurcolkodott a feleségem családja, mire visszatérhettek a házukba. A feleségem elment szolgálni Miskére, csak ennivalót kapott, meg egy hónapra három méter kartonanyagot.. Ott dolgozott négy évig. Amikor feleségül vettem, belépett a téeszbe. A magyarok meg a svábok akkor nem szerették egymást. Ha egy sváb lány magyarhoz ment férjhez, azt mondták, azért, mert nem kap svábot. Én sokszor elhallgattam a feleségem énekét, mert énekelni nagyon szeretett, s azon gondolkozta, milyen sokat szenvedett az ő fajtája is. Sokszor énekelte a Szegény svábság című dalt. Szegény svábság, magyar földön rossz helyzetbe jutunk, / Nincs már nékünk otthonunk, kiben bízhatunk, / Egész világ gyűlöl minket, de bűnben nem vagyunk, / Az Isten nem hagy el minket, mert hozzá hűk vagyunk. / Oly szorgalmasan dolgozunk korántól későig, / Vagyonunkat úgy szereztük és most elveszik. / Az ajtó el van zárva a saját házunkban, / Azért állnak fiaink a lövészárokban. / Sok bajtárs hagyta életét a nagy csatában kint, / És most árulók vagyunk s gettóba jutunk. / Nem fogunk mi elcsüggedni, ha gettóba jutunk, / Az Isten nem hagy el minket, mert hozzá hűk vagyunk. Valahogy így van ez a nóta, de az asszony jobban tudja. Ő sváb, én magyar, de nem baj, jól élünk. Én is beléptem a téeszbe 1950-ben. 1953-ig voltam a tagja. Nem kaptunk pénzt. Kiléptem. Elmentem ide is, oda is, ahol többet fizettek. De 1964-ben ismét a téeszbe kerültem. Rakodó lettem egy teherkocsin. Jól kerestem. Nyolc évig voltam rakodó, a társammal egyetlenegyszer sem vitáztunk. Utána fejőgulyás lettem két évig. Utána egy évre táppénzre vettek a derekammal. Akkor megtettek portásnak, de nagyon kevés volt a pénz. 1975-ben elmentem a kőművesekhez segédmunkásnak. nem akartam, hogy a két lányom lemaradjon a többitől. 1983-ig voltam segédmunkás. Nehéz munka volt nagyon, a kezem miatt is. Akkor kaptam a mostani helyemet a portán. Megvagyunk. Reggel felkelünk, a feleségem megeteti a csibéket, közben énekel. Noch amal a Spritz, noch amal a Spritz, / Durch die Weibr ihren Jupa Schlitz. / Ó Susane, ó, Marianna, ist das Leben doch so schön. / Ó Susane, ó, Marianna, is das Leben schön. Én a négy süldőt etetem, hallgatom az asszony énekét. Amikor egymás közelébe kerülünk, odaszól a feleségem. Képzeld, egész éjszaka ezt a szilvamagos nótát énekeltem! Nem hallottam. A feleségem nevet. Álmomban, te! Szerepeltünk a televízióban a Midivel együtt. A falubeliek pedig néztek minket és azt mondogatták, hogy nézd már, szerepel a Cila meg a Midi! Ezt énekeltük. Alle Jahr a Kind, alle Jahr a Kind, / Bis es secks und dreissig sind. / Ó, Susane, ó, Marianna, ist das Leben doch so schön. / Ó, Susane, ó, Marianna, ist das Leben schön. Később megreggelizek, ma például véres hurkát ettem savanyú paprikával, s ittam rá egy fröccsöt a saját boromból. Előhozom a kerékpáromat, kimegyek a présházhoz, hogy hazahozzak három vödör krumplit és öt liter bort. Fél tízkor már úton vagyok hazafelé. Bemegyek a lányomékhoz. A kisunokám az emeleten fekszik, influenzás. Megnézem, kicsit játszok vele. Aztán hazamegyek, felteszek főni egy bogrács krumplit, készítem a malacoknak az ebédet. Én is harapok valamit, aztán ledűlök egy kicsit, leeresztem a redőnyt az utcai szobában, a fejemre húzom a dunyhát, hogy ne halljam a kinti zajokat. Mikor felébredek, már jön hazafelé az asszony, útközben bevásárol, mindig tolakszik a pénztárnál. Itthon főz egy kis krumplilevest kolbásszal. Szeretem. Iszok rá egy fröccsöt, elköszönök és szép nyugodtan végigkarikázok a falun. Mostanában az a kétszáz négyszögöl szőlő jár az eszemben, amit hat éve telepítettem a pincénél. Most már szépen terem a kékfrankos, a piros és a fehér szlanka, a kövidinka és a csemege is. A sorok közé majd hagymát és sárgarépát teszek a laposba, a partos részre pedig dinnyét. A falu szélén, a gépműhelynél leszállok a nyeregből, hogy leváltsam a portán a testvérbátyámat. Szervusz, bátyám! Szervusz, Öcsi! Mi újság, bátyám? Három kocsi még úton van, hat óra után jönnek. Más újság nincs? Egy idegen kocsi is jön Dunaújvárosból. Minek? Salakot hoz. Értem... És mit veszel az unokád névnapjára? Majd veszünk valamit... Na, szervusz, Öcsi! Szervusz, bátyám! Körüljárom a telepet, felkapcsolom a lámpákat. Ülök a portásfülkében. A kocsik késve, de megjönnek. Aztán csend lesz. Lassan múlik az idő. Meghallgatom a híreket, a Himnuszt, aztán elzárom a rádiót. Itt háború, ott háború. Az ember soha nem tudja, hány perc az élet.

{fel}