Mint egy kicsi király

Nagy a bánatom. Van egy beteg leányom. Huszonnégy évig volt kórházban. Beteg lett, mert olyanhoz adtam, akit nem szeretett. Úgy gondoltam, a szapulás, a kenyérsütés majd együtt meglesz. De nem szerette az urát. Bánatában megzavarodott. Sok-sok-sok pénzt költöttem reá. Sokfelé hordoztam: Brassó, Marosvásárhely, Szeben, tizennyolc évig volt Dicsőszentmártonban, onnan áttették Tölgyesre... Sok-sok évig odavolt. Úgy viselkedett a doktorokkal Brassóban, hogy mindent letépett róluk. Elaltatták, repülőre tették és elvitték Szebenbe, a legsúlyosabbak közé. Elmentünk a férjemmel, felkerestük: reámszökött, kezdett tépázni. Kijöttek a nővérek, megmentettek. Hazajöttünk, de az ura elment utána és hazahozta a beteg gyermekömöt, hogy hát én akarom, hogy a kórházba legyön, pedig nincs semmi baja. Egyik nap hazahozta, másnap a leányom úgy megvert, hogy én átszaladtam a szomszéd milicistához, jöjjön, nézze meg, mit csinált az én beteg gyermekem. Azt mondja a szomszédasszony, jaj, te Kati, tiszta kopasz a fejed teteje! Na, akkor követelte a milicia, hogy vigye el az ura Dicsőszentmártonba, az elmegyógyászatra. Ott volt a leányom mindaddig, amíg nem követelték, hogy minden megye a maga betegét rendezze. Akkor hozták Tölgyesre. A férjem tizenhét éve meghalt. Miután meghalt, a más évben hazahoztam a leányom. Volt ott egy nagyon finom német orvos, megkérdezte, hogy Kati néni, meg tudná-e venni a Motitén injekciót? Svájcból jön, avval meg lehet gyógyítani úgy, hogy minden hónapban egyet kap és akkor rendesen viselkedik. Fizettem, ezerháromszáz lej volt egy, de nem törődtem vele, megvettem. Hazahoztam a leányomat, rendesen is viselkedett. Nem volt baj, de most már nem kapok gyógyszert. Megyek a patikába, kérem, segíjjenek, hát borzasztó, milyen viselkedése van! Azt mondják, nincs. Nagyon-nagyon sokat szenvedek a leányomtól. Pedig én erős voltam! Elmentem kirándulni Borszékre. Adott a leányom huszonöt lej költőpénzt. De én fizettem a buszon a menet-jövetöt! Mikor hazajöttem, követelte tőlem a huszonöt lejt! Nem volt hunnat adjak neki, mert nem volt pénzem. Akkor úgy megvert! Kitépázta a hajamat teljesen. Csak én tudom, mit szenvedök. Éjjeleken át nem hagy békémet. Igaz, hogy künn alszik a konyhában, én alszom közbül. Nem hagy nyugodni. Húszéves korában beteg lett. Sokat szenved. De én is. Öreg vagyok már.

A Székelyföldön születtem 1912-ben, ebben a faluban. Nagyon nehéz sors jutott nekünk, mert édesapám részögös volt, aztán meghalt hatéves koromban. Hányódtunk. Négyen voltunk testvérek. Én a szászoknál voltam örökbevéve, onnan jártam szász óvodába. Az iskolában tanultam magyarul is, németül is. Persze, akkora voltam, hogy már ügyeltem a szász leánykákra. Iskolai idő alatt is. Tizennégy éves koromban konfirmáltam Segesváron. Ott egy ügyes magyar családnál laktam. Ahogy nőttem, egy német családhoz kerültem. Voltak gyerekek, nyáridőben kimentünk a bongorba. Ez egy nyaralóhely az uraknak. Gyönyörű nagy gyümölcsös, és volt benne nyári ház. Én olyan sáska voltam! Voltak olyan nagy magos fenyőfák, a fiúk csináltak rájuk kalibákat. Fölmentem oda a tetejire és ott kézimunkáltam! Árva leány voltam, abba voltam, hogy a fizetésemet megbecsüljem. Édesanyám fonalat vött a bérömből, szőtte a szőtteményt, a stafirungot. Még varrógépet is vettem magamnak leánykoromban.

Mikor aztán odakerült az idő, férjhezmentem, 1933-ban. Utána el kellett menjek Bukarestbe. Olyan volt a divat, hogy megházasodtál, mentél szolgálni. Kicsi Amerika volt akkor Bukarest, csak az volt a baj, hogy nem tudtam románul. De tudtam németül! Beszéltem németül az urakkal. Segesváron én már nagy úri családoknál laktam, úgy megtanultam főzni! Mikor Bukarestbe mentünk, kerültem egyik helyrül a másikra, a naccságák irigykedtek, hogy a férjemnek ne adjak enni. Ő is Bukarestben dolgozott, bútorasztalos volt. Olyan helyeken szolgáltam, hogy megtanultam mindönt. Amit kértek, megtettem. Letették a listát, hogy mit akarnak enni. Elolvastam korán reggel, megnéztem, mi van a kamarában, mi kell ahhoz az ételhez. Úgy volt dolgom, mint egy kicsi királynak. Én főztem, az egyik szobaleány fölvitte az ételt, az első szobaleány meg az urakat szerválta kerekön. Az asszony nagy kártyás volt. A fizetésünköt nem adta ki. A szomszédban volt egy falumbéli asszony Azt mondja. Te Kati! Ügyelj magadra, mert olyan természetje van ennek a te asszonyodnak, ha észreveszi, hogy el akarsz mönni, a te gúnyád közé bérak egy csomó ő gúnyáját, miliciát hí, és azt mondja, nem adok egy lejt se, mert el akarta lopni a gúnyámat. De én kijátszottam velök. Elvoltunk a tengerre az urakkal, két szobalány otthon maradt, egy szobaleány velünk jött. Három-négy hétig is a tengeren voltunk. Nagyúri népek voltak ezek. Azt mondta az úr, ha már ott vagyok, használjam ki az időt! Úgy főzzek, hogy el tudjak jutni fürödni is. Délelőtt bémentem a gyólba, oda, ahol fekete sárral bekennek. Délután fürödtünk a tengerbe. Nagyon jó volt, de már helyet kellett cseréljek, mert a pénzemet nem adták. Ott voltam hány hónapig! Sok üdeig, s nem adták fizetésömöt. Dugva elszegődtem egy nagy, híres orvoshoz. Ez arany ember volt. A felesége is orvos volt. Egy csíki szobaleány volt a társam. A cselédkönyvem ott volt a régi uraknál. Volt Bukarestben egy doktor, hozzá jártunk mi magyarok kezelésre. Mondom neki. Doktor úr, drága! Nagy kérésöm van. Helyet kéne cseréljek, s én legyek nagy beteg! Tessék szíves papírt írni, hogy nagy beteg vagyok és levegőváltoztatás is kell. Hogy cseréljek. Megírta. Azt mondja a régi gazdám, elviszlek én, nem kell fizess! De nekem az volt a gondolatom, hogy tudjak szabadulni tőlük. Mikor aztán az úr fizetett a drága sok ezressel ki, a könnyem hullott. Mert nagyon jó népek voltak, csak nem fizették a személyzetöt. Az asszony elkártyázta a pénzt. Egyszer kihallgattam az új asszonyomat, mikor telefonon kérdezte az előzőt, hogy milyen a szakácsné. Azt mondja: tiszta asszony volt, böcsületös volt, de meghazudott. Hát persze, mert azt mondtam, megyök haza, mert betög vagyok. Az új helyemen a doktorok mentek volna valahova hosszabb időre. A szobaleány is ment volna haza az idő alatt. Maradtam volna csak én a nagy lakásban. Ezért érdeklődtek, hogy milyen személy vagyok én. Meg a férjem. Hogy bízhatnak-e bennünk? Onnat osztán hazajöttem véglegesen, 1939-ben.

Úgy volt, hogy jőnek a magyarok, s hogy legyek itthon. Jaj, nem maradtam volna semmiért sem ott! Olyan forradalom volt Bukarestben, mikor híre jött, hogy átadják Erdélyt a magyaroknak! Én harminchatban szültem volt a leánykát, de ő otthon maradt az öreg szülőknél. Jöttem, mert a leányka itthon volt, én meg ne tudjak hazajőni onnan, ha más ország lesz? A férjem 1941-ben szökött át. Mert koncsentrára volt. Katonának kellett mönjön. Román katonának. De egy másik magyarral elszöktek. A férjem tudta az irányt Romániában, a keresztúri embernek meg volt pénze.

Egyszer az onokatestvérem átalküldte a sógoromnak a csizmáját egy román grenicsértől. De a grenicsér eladta egy drága arany komámnak. A sógorom mind izente, hogy nem kapta meg a csizmát. Azt mondja az onokatestvérem. Te Kati, olyan, bátor vagy, olyan jól tudsz már románul, gyere el velem a grenicsérokhoz, mert izenik egyre, hogy nem kapták meg a csizmát! Hát mért ne mennék én el az onokatestvéremmel, hogy jót tegyek? Bementünk a főgrenicsérhez. A parancsnokhoz. De közben a csizmás grenicsér kihallgatott minköt. Közel volt a határ. Mentünk egy olyan árokforma valamin, de a csizmás két katonát már fölruházott két söprűnyél vastagságú pálcával. Jöttek szembe velünk. Úgy elvertek! Feketére! A kezünket hátrakötötték, a fejünket a lábuk közé fogták. Jött egy derzsi embör, s mondta falu végin két ügyes embörnek, hogy menjetök, mert két asszonyt vernek agyon a grenicsérok! Jöttek is, de előtte már jött: a csizmás. Azt mondja, mit csináltok? Azt mondja a két katona, hogy el akartak szökni. Nem baj, mondta a csizmás, visszük őket Brassóba! Azt mondja szegíny onokatestvérem agyonverve: Ne vigyenek Brassóba! Mit fizessünk? Hárman vagyunk, három kiló szalonnát. Ennyit kért az a grenicsér, amelyik eladta a csizmát. A mi bennvalónk a határon volt, kertünk volt bé. Ott mentünk bé. A falusi őrmestör az engöm annyira tisztölt, és szeretett a felesége, hogy akármilyen nagyurak jöttek, tisztek, hívtak, hogy segéjjek sütkölődni, főzni ilyen romános dolgokat. Azt mondta ez az őrmester, mért nem üzentem én neki, hogy bútt volna bé az ágy alá, fogta volna meg, amikor jött a gazember a szalonnáért. Elvitt az őrmester Segesvárra az orvoshoz, nézze meg, hogy agyon vagyok verve, a combom, hátam, minden fekete volt, kék volt, zöld volt. Ott voltam egy pár napig. Az én katonámat, amelyik engem megvert, eltették máshová, de a másik újra visszajött a faluba. Hát én annyira féltem! Az onokatestvéremet fölhívatták a grenicsérekhez, s a tisztek azt kérdezték, hogy mi a kérése. Azt mondja, semmi egyéb, csak azt a katonát helyezzék el innen. A csizmát elő kellett vegyék. A csizma meg volt töltve kővel és le volt engedve a grenicsér-kútba. Azt a két katonát más két katonával megverették. Nekem járni kellett a mezőre. Hát én úgy féltem! Még visszajönnek s megölnek ezek!

Na, akkor forduljunk most egyébre! Még Bukarestben elvittek a kémelhárítókhoz. Ott azt kérdezték, hogy milyen nyelvismeretem van? Mondtam, beszélek németül, szászul, románul, a magyar a saját nyelvem. Azt mondják, maradjak ott tolmácsnak. Hát hogy maradnék ott tolmácsnak, amikor a családommal akarok lakni? Na, jól van. Hazajöttem. Itt kínlódtam, napszámba mentem, földet fogadtam. Nem akartam eladni a bennvalót. Se a künnvalót. A férjem bútorasztalos volt. Falun nincs menedéke. Többe kerül a fuvar például Udvarhelyre, mint amit a bútorért kap. Így aztán csak eladtuk otthon a földeket, eladtuk, a házat, a bennvalót, és elköltöztünk egy nagyobb helyre.

Ott vettem egy szép kicsi bennvalót. Földet is vettem. Hatvanöt ár földem van, úgyhogy van mivel dolgozni. Az onokám bírja, felibe adtam oda neki. Telt-múlt az idő, ismeretes lettem itt is, igazán mondhatom, hogy a néptanácsnál, akárhol, mindenütt tiszteletbe voltam véve. Ki voltam nevezve üzleteköt ellenőrizni, hogy mi hiányzik, mi van meg. Ellenőriztem a kollektív konyháját is. Vagy húsz évig voltam a nőbizottsági vezetőségben. Szerveztem kirándulásokat, banketteköt minden ősszel. Azt kérdezték tőlem románul, hogy mire föl csináltuk a banketteköt? Mondom, arra föl, hogy leszüreteltünk. Mondták az asszonyok. Jaj, Kati néni! Úgy örvendett az én uram, mikor látta, hogy bejött a kapun, mert tudta, hogy vagy kirándulunk, vagy bankettezünk. Szerettem a barátságot, szerettem a társaságot. Én még éjjel is dolgoztam. Tombolákat csináltunk. Táskákat. Mentem a szabókhoz, kértem hulladékdarabokat. Három-négy darabból csináltunk az asszonyokkal kötényököt. Összevarrtunk olyan bolti táskákat, mivel menjünk vásárolni. Csináltam mindenfélét. Én magam megijedtöm, mikor hetvenhét éves lettem. Állj meg, te! Hát te meg vagy vénülve! Hát te már végezzél az ilyen dologgal! Aztán többet nem mentem. Nem folytattam. Most már elmúltam nyolcvan éves is.

Sokat gondolok a régi időkre. Haj, mikor megint magyarok lettünk! A faluban volt egy neves embör, a Mózsi bácsi. Éppön törtünk akkor. Kendert törtünk. Kaláka volt. Mondom. Haggyátok a fenébe a kendertörést! Haj, mi van a Mózsi bácsi kapujában! Menyünk, hát hánták a virágot a kapujába, hánták a koszorút! Úgy tudtuk, ő rendezte el, hogy mi magyarok lettünk. Volt egy ügyes magyar ember. Azt fölállították az emberek a korcsmában az asztalra, hogy énekelje el a Himnuszt. Szalagot kellett kössünk a derekára. Magyar szalagot. Akkor este a csendőrséget mind kiverték a falubul. Horthy, Csáky, Teleki, minden oláh menjen ki! Ezt kiabálták. A falut megjártuk. Igen, mondta a tiszteletes úr. Emberek, semmi hírt nem kaptak! Semmi jelentést nem kaptak. Jobb, ha mindenki hazamegyen. Hogy mentünk volna haza! Kimentünk a határra. A határszélre. Egy ügyes ember a faluból általment lóháton, tudja meg, hogy csakugyan magyarok vagyunk-e, vagy mik vagyunk? Azt mondta. Mindenki húzódjon; ahogy tud, el, haza, mert nem lettünk magyarok. No most! Akik a táblákat lerontották, akik bajt csináltak, akik leverték a milicia ablakját, akik betörték az ajtókat, azokat mind a fal mellé állították, s mind elvitték Craiovába, Brassóba. De aztán csak magyarok lettünk. Csak kicsi időt voltunk azok. Négy esztendőt? Negyvennégyben már vége volt. Boldogok voltunk, örvendtünk! Igaz, nehézség volt. Ha egy százkilós disznyót vágtam, abból is nagy beadásom volt. Kellett beadni a zsírt, egyebet. Mert háború volt. De ugyi, magyarok voltunk. Akkor már féltünk, amikor jöttek az oláhok. Aztán csak elvoltunk valahogy Jól tudtam románul, de nálunk inkább csak magyarok laknak. Nagyon sokat kínlódtam, sokat mentem, sokat dolgoztam.

Amikor bejöttek az oroszok, egy másik utcán vonultak, úgyhogy itt nem volt semmi baj. A férjem szerencsére nem került bé fogságba. Aztán onnan alulról is lőtt valaki, innen fentről meg az oroszok lőttek. Veszélyben voltunk. Nem volt egy szikra cukrunk. Egy szikra sónk. Elindultam, hogy menjek a városba, de behúzódtam egy fa alá, mikor szóltak az ágyúk! Eridj Kati haza! Eljöttem haza, nem mentöm a városba. Nem volt életem. Elmentünk, tolláztuk a pityókát. Szedtük a pityókát. Ettünk, amit kaptunk. Voltak nehézségek. De átvészeltük. Átvészeltük a többit is. Pár éve azt hittük, most helyreáll a világ. Hát nem állt helyre. Az enyém már nemsokára helyreáll. Végleg. Csak az bánt, hogy a leányom ilyen szerencsétlen lett. Az nagyon bánt.

{fel}