Vagonnal az őshazába

Apám tanító volt a Székelyföldön, szász és román vidékek szomszédságában. Gyönyörű erődtemplom van a faluban, várfallal körülvéve. Micsoda freskók díszítik a falakat! A templom körüli bástyákban tartja a lakosság a szalonnáját még ma is. Megadott napokon mennek a bástyákhoz, visznek egy hétre való szalonnát.

A születésem után aztán apám átkerült egy másik faluba. Beteg lett a szívével. Már halálán volt, amikor kérte, hogy vigyék haza a szülőfalujába, mert ott akar meghalni. Így is történt. 1924-ben halt meg.

Nagyon nagy szegénységben maradtunk, még az sem volt, ahol lakjunk. Anyám velünk, a két gyerekkel, nagyapámnál húzódott meg. Egy év múlva anyám Kolozsváron kapott állást az unitárius kollégiumban. Ide jártam, az unitárius gimnáziumba.

Az érettségi után egyetemre mentem, német szakra. Tanár lettem. 1940 óta élek itt, ebben a városban, bár volt egy kis megszakítás. A hadifogság.

Egész menekülthullám indult meg innen Magyarország felé, mikor közeledtek az oroszok. Kolozsváron kötöttünk ki, anyámnál. A sógorommal mentem. Ott fogtak el, civilként. Az utcáról és a lakásokból szedték össze az embereket. Emlékszem a napra is: 1944. október 11-én történt mindez. Akkor már nem voltam katona. Civilként éltem. Az oroszok összeszedtek bennünket, vittek minket hidat csinálni a Szamoson keresztül. Ott dolgoztunk étlen-szomjan huszonnégy órát. Aztán hazaengedtek.

Rá két-három napra egy barátomnak a lakásán voltam, onnan vittek el. Bezártak az akkori Honvéd utcai törvényszéknek a börtönébe. Egy olyan helyiségbe, ahol négy ágy volt, negyvenünket tuszkoltak be. Mindenki ott húzódott meg, ahol tudott. Én az ágy alá kerültem, egy újságpapírra. Itt töltöttünk el körülbelül egy hetet. Utána sorakoztattak minket a törvényszék udvarán, s azt mondták, visznek Tordára, ott nagy a rombolás, helyreállítási munkák vannak, halottakat kell eltemetni. Azt mondták, ott majd adnak dokumentumot, amivel hazajöhetünk és folytathatjuk rendes életünket. Senkinek még a gondolatába sem fordult meg, hogy elszökjék. Vártuk a dokumentumot.

Elvittek Tordára, ott leültettek a város szélén, hogy várjunk. Vártunk is jó pár órát. Akkor sorakoztattak és kivittek minket az állomásra. Ott már marhavagonokból álló szerelvény állt. Én azelőtt is mondogattam, hogy ennek nem lesz jó vége, mert ki fognak vinni a Szovjetunióba, s ott dolgozni fogunk. Nagyon letorkoltak a fogolytársaim, hogy lehet valaki ilyen buta ember, hiszen megmondták, dokumentumot adnak, és mehetünk haza. Mondom, ezt mondják, de a vége az lesz, hogy kivisznek a Szovjetbe. Hát arrafele haladtunk, mert most Brassóba vittek, hogy ott adják a dokumentumot. Ötvenen voltunk egy marhavagonban.

Éjjel érkeztünk meg, koromsötétben. Ötösével felsorakoztattak, így vittek át a sötét városon. Bármikor kiléphettünk volna egy kapu alá, de nem. Mindenki fogta a másik kezét, hogy el ne maradjon. A városon kívül egy dróttal körülvett lágerbe vittek. Őrtornyok és sánc körülöttünk. Ültünk egy darabig. Két-három óra múlva jött az utasítás, hogy itt nincs hely, vissza kell mennünk az állomásra. Ugyanúgy visszamentünk a sötét utcán. Az egyik fogolytársunk elvesztette a gyűrűjét. Megállt, hogy megkeresse. Meg is találta. Szaladt a menet után, hogy le ne maradjon a dokumentről.

Vitt minket a vonat tovább, egészen Foksányba. Október vége felé járt, elég enyhe volt az idő. Foksányban óriási zápor hullott le. De olyan zápor, hogy térdig érő víz folyt végig a város utcáin. Meg is álltunk. Később bevittek egy lágerbe, s láttuk, hogy ott ezrek vannak már. Rengeteg német is. Betereltek egy barakkba. Ezeknek az alsó priccseit már elöntötte a víz. Felmásztunk a felső priccsekre és ott próbáltunk meghúzódni. Beszélgettünk, töltöttük az időt. Az étkezésről még nem volt szó. Később jelezték, hogy menjünk a konyhához, és vigyük az edényünket. De nekünk az égvilágon semmink nem volt, amibe a levest beletehették volna. Próbáltunk valamit összeszedni az udvaron. Egyesek rohamsisakot találtak, melynek a szelelőnyílását betömték sárral, s azt tartották oda a szakácsnak. A másik talált egy pléhdarabot, a négy oldalát felhajtotta, abba kérte a levest. Nekem szerencsém volt, én egy kályha-könyökcsövet találtam. Nem ragyogott a tisztaságtól, de korom nem volt benne. Ebből ittam meg a levest. Később mégis sikerült edényhez jutnom. A barakkunk ablakán kinézve láttam, hogy két orosz katona ül egy asztalnál, amelyen volt egy halom kenyérmorzsa és egy halom cukor. Egyik az egyiket, másik a másikat töltötte a kenyérzsákjába. Úgy látszik, ott borotválkoztak meg egy-egy kulacsaljból. Mikor elmentek, ottfelejtették a két kulacsaljat. Na, ez kellett nekem! Azonnal mentem, elhoztam. Ezután ebből ettem az ételt.

Aztán egyszer megint sorakoztattak minket, kimentünk az állomásra. Ott már szovjet vagonok sorakoztak, széles nyomtávúak. Irány a Szovjetunió. Óriási volt az elkeseredés. Mindenféle ember volt a civilek között, akiket összeszedtek. Olyan kolozsvári vasúti munkás is, aki megmutatta nekünk a tagkönyvét. Hogy tagja a kommunista pártnak. Méltatlankodott, hogy kerül ő ide? Hiába. Jó két-három hétig tartott az út, amíg kiérkeztünk az Uralba. Van ott egy Asa nevű város. Ennek a közelében volt egy erdei láger, ahol favágással foglalkoztak a hadifoglyok. Úgy hívták a lágert, hogy Novoszalasová. Erdőt irtottunk, fát vágtunk. Sokan annyira lerongyolódtunk egészségileg, tönkrementünk fizikailag az út alatt, hogy elmondani nehéz. Sokan már az utazás alatt meghaltak. Azokat kihúzták a vagonokból. Ruhánk az volt, amiben elfogtak minket, azt nem szedték el. Rajtam egy térdnadrág volt, egy bakancs, egy viharkabát. Ebben mentem neki az orosz télnek.

A kalapot széknek használtam. Mindannyian leültünk a vagonban, de annyira szorosan voltunk, hogy aki felállt, az nem biztos, hogy vissza tudott ülni. Mindenki vigyázott arra, hogy csak nagyon-nagyon sürgős esetben álljon fel. Az ördög tudja, honnan, de került valami vágószerszám, amivel a vagon ajtajánál lukat vágtunk, s ott végeztük a dolgunkat. A kicsit is, nagyot is. El lehet képzelni, hogy örvendhetett az, aki az ajtó közelében ült. Nagyon hosszú volt az út, de időnként adtak enni. Vizet egy hétig nem kaptunk. Amikor adtak, egy vederben betették, mint az állatoknak. Persze, nekirontott a társaság, feldöntötte a vedret, már az sem volt. Ekkor kezdtünk szervezkedni. Ez így nem lesz jó, mert ha legközelebb is felborítjuk, megint nem tudunk inni, akkor nagyon nagy baj lesz. Beadtak időnként egy kenyeret. Ötven embernek egy másfél kilós téglalap alakú kenyeret. Azt felszeleteltük, szétosztottuk. Mint az úrvacsoránál, akkora jutott egynek. Összeállítottuk a névsort, sorban osztottuk a kenyérdarabkákat. Így adtuk a vizet is. Az út utolsó öt napján az égvilágon semmi ételt nem kaptunk, hanem beadtak a vagonba ilyen száraz borsót. Sárgaborsót. Valahonnan került egy bicska, a vagon oldalából forgácsot vágtunk le, tüzet raktunk, pirítani kezdtük a sárgaborsót. Így fogyasztottuk el. De közben olyan füst lett a vagonban, hogy mindannyian úgy néztünk ki, mint a négerek. A szovjet őrök kétszer is bejöttek, szétrúgták a tüzet, de újrakezdtük, mert ennünk kellett valamit.

Mikor megérkeztünk Asába, rettenetesen néztünk ki. Onnan felhajtottak minket az erdei lágerbe. Közben egy patak mellett mentünk el. Szomjasak voltunk. Sokan nekiszaladtak a víznek. Az őr tudta, hogy ez biztos halált jelent, úgyhogy riasztólövéseket adott le a levegőbe, hogy senki ne igyék. Három-négy kilométer gyaloglás után megérkeztünk Novoszalasovára.

A lágerben nagy termekbe tereltek be minket. A kétsoros priccseket rögtön elfoglaltuk. Koromsötét volt. Annyian mentek a felső priccsre, hogy az leszakadt, ráesett az alsókra, akik ordítottak. Aztán kaptunk teát, elcsendesedtünk.

Később meg kellett jelennünk egy orvosnő előtt. Le kellett tolnunk a nadrágot, megnézte az embert elölről, akkor azt mondta, fordulj! Belecsípett a fenekünkbe. Ha az megfelelő keménységű volt, akkor az illető elsőosztályú munkás lett, ha lágyabb volt, másod- vagy harmadosztályú, aki pedig rosszul nézett ki, az feljavítós, aki pedig egészen tönkre volt menve, az disztrófiás lett, ami a betegállományt jelentette. Az első három kategória járt ki dolgozni, a feljavítósok bent voltak a lágerben, ők saját magukat látták el, vizet hordtak. A disztrófiások nem dolgoztak semmit, csak feküdtek a priccsen. Elég sok beteg és feljavítós volt.

Én csak a harmadik osztályba kerültem. Az ilyen munkás arra volt kötelezve, hogy nyolc óra alatt a párjával kivágjon, felaprítson és elrakjon három köbméter fát. A második kategóriások már négy és fél köbmétert, az első kategóriások hat köbméter fát kellett, hogy kitermeljenek. A felszerelésünk egy bot volt, amivel ütöttük a fejszét. Használtunk két fejszét, egy fűrészt, s télen még két hólapátot, ugyanis a fát ki kellett ásni a hóból, hogy a tuskó, amit otthagyunk, ne haladja meg a tizenöt centimétert. Télen sokszor másfél méteres volt a hó. Mikor kivágtuk a fát, legallyaztuk, felvágtuk méteres darabokra és ölbe raktuk. Így telt az idő Novoszalasován.

Letetvesedtünk keményen még az úton, de a lágerben volt egy fürdő, ahol melegvizet kaptunk kis edénykékben, ők bocskának hívták, kaptunk egy körülbelül két centiméteres szappant, lemosakodhattunk. Közben a ruhánkat lefertőtlenítették. Az épület egyik végén beadtuk a ruhát, a másik végén megkaptuk. A fertőtlenítő egy felhevített kazánszerűség volt. Az erősebb és szemtelenebb foglyok a jobb ruhákat összeszedték, a rosszakat hagyták a gyengébbeknek. Ebből sok baj származott. Amíg a ruhát fertőtlenítették, addig mi egy teremben mosdottunk: padokra letettük a bocskákat, tisztálkodtunk. Ott jó idő volt. Pucéran vártuk a ruhát, közben megszáradtunk. Az öltözőben már hideg volt. Ekkor kaptunk tiszta fehérneműt. Inget, gatyát. Felöltöztünk, mentünk tovább.

Az első évben a barakkok priccsén az égvilágon semmi sem volt, csak a puszta deszka. Ezen aludtunk egy évig. A bakancsunk volt a párnánk, legalább nem lopták el. Annyira szorosan feküdtünk egymás mellett, hogy mikor fordulni kellett, akkor mindenki fordult. Felhangzott a vezényszó, hogy fordulj! Fordultunk, kész. Később: fordulj! Visszafordultunk. Ez így ment.

Egy év után az erdei lágerből behoztak minket Asába, ahol a korábban általunk kitermelt fát, amivel annyit izzadtunk a hegyen, osztályozták a fatelepen. Egy részéből, ha jól emlékszem, a nyírfákból, faszenet csináltak. Volt egy különös berendezés, ahol a faszenet égették. Nagyon nehéz munkahely volt. Az alagsorban kazánok álltak, amiket fűteni kellett. Felül voltak ilyen henger alakú valamik, amikbe kocsival behúzták az apróra aprított fát, ami ebben a légmentesen zárt valamiben elszenesedett. Aztán a másik végén kihúzták ezt a kis kocsit, a szenet kirakták, kezdődött a művelet elölről.

Én az alagsorba kerültem le, ahol a kazánokat kellett fűteni, hol fával, hol pakurával kevert fűrészporral vagy szénnel. A gáz behúzódott az alagsorba, sokszor félóránként kellett krákogva kiszaladnunk, hogy friss levegőhöz jussunk. Innen aztán később elkerültem negyvenedmagammal Csernyigovszkba, egy furnérgyárba. A közelben volt egy repülőgépgyár, aminek a nyersanyagát, a furnért, itt készítettük. Hatalmas láger volt itt, furnérból. Megtelt poloskával. Márpedig ahova befészkeli magát a poloska, azt kiirtani nem lehet. Tavasszal, nyáron, amikor már kimehettünk a szabadba, kivittük a szalmazsákot, kint aludtunk, mert bent lehetetlen volt. Potyogtak le a poloskák, rengeteg volt, valósággal agyoncsíptek.

Évek teltek el így. Itthonról semmi hírt nem kaptam. Ők sem tudták, mi van velem, hol vagyok. A sógoromat egy év múlva hazaszállították, mert beteg lett, én maradtam tovább, még három évig. Baskíriában dolgoztattak, az ottani lágerekben. Vittek dolgozni hol ide, hol oda, elkerültem a Bjelája partjára is, Ufába is, ahol a magyarok őshazáját sejtik. Ufában egy kábelgyárban dolgoztam, előtte meg egy téglagyárban, ahol földet termeltünk ki a gyártáshoz.

Már a kábelgyárban dolgoztam, amikor öt embert kerestek valamire. Öt társammal odaálltam a kapuhoz, elvittek minket egy régi földbirtokra, azon egy gyönyörű palota állt, ami akkor a szovjet tisztek kórházaként szolgált, itt javították föl őket. Itt akadt néhány beomlott pince, amiket nekünk rendbe kellett tennünk. Kiszedni a romokat, kiegyenesíteni a falakat... A szállásunk egy tejszeparátor-üzemben volt. A csupasz beton fogadott, úgyhogy szalmát vittünk be, azon aludtunk. Egy társunkat mindig otthagytuk, hogy főzzön, négyen pedig elmentünk dolgozni. Azt főztük, amit magunkkal vittünk. Jól éltünk. Őr nem volt velünk. Sajnos, csak jó két hétig tartott ez a nagyszerű élet. Vissza kellett menni a lágerbe.

Az őshazába tett utat nem egészen így képzeltem, de elgondolkoztam és más szemmel néztem azt a vidéket, mint a többi, aki nem is tudta, hogy hol van. Találkoztunk baskírokkal, akik tatárul beszéltek, egy-egy szót megértettünk. Például az alma nekik is alma. Akadt néhány ilyen szó, de ez kevés volt a megértéshez. Oroszul persze tudtak ők is, mert hiába volt Baskíria, a vezetők az oroszok, s nem a bennszülöttek közül kerültek ki. A baskírok jóindulatúak voltak, de ők sem tudtak rajtunk segíteni.

Akikkel mi összeköttetésbe kerültünk, azok éppen olyan büntetettek voltak, mint mi. Novoszalasován például, amelyik egy kis településecske volt sok apró házzal, csupa száműzött lakott. A ház egyetlen szobából állott. Amikor az erdőről jöttünk haza, kellett hozzunk a vállunkon egy szál fát, amivel fűtöttünk. Akkora kályhánk volt, hogy a méteres fa be is fért. A száműzöttek álltak a kapuban, intettek nekünk, az ember bedobta neki a fát, és kapott érte egy marék mahorkát. Az erdő közepén porciózták nekik a fát, meg volt szabva, egy évre mennyi jár, azt megkapták, több nem volt. Tőlünk szereztek kiegészítést. Nagyon szegényesen éltek. Abban az egy szobában, ahol laktak, ott volt a kecske is, egy lekerített részen. A krumplit bétették az ágy alá. Három-négy apró gyerek, akik mindig az orrukat nyomták az ablaküveghez, mikor mentünk. Még az is megtörtént, hogy tőlünk kaptak kenyeret. Néha cseréltünk a száműzöttekkel: mi adtunk kenyeret, ők adtak érte pityókát. Nyomorultak voltak ők is. Így éltünk.

A harmadik év végén elhoztak Baskíriából. Pontosan 1947 szilveszter éjszakáján érkeztünk Kijevbe. Ott egy óriási lágerbe kerültünk, amit központi lágernek vagy bunkerlágernek neveztek. A szállásunk földbe ásott bunker volt, csak a teteje látszott ki. Két priccsnyi mélységbe le kellett menni a föld alá. Rengeteg náció volt itt. Akik csak részt vettek a háborúban valamilyen úton-módon, azok mind képviselve voltak. Került ember Nicaraguá-ból, Norvégiából, dánok, ukránok, akik mind a német hadseregben szolgáltak, voltak spanyolok, olaszok, magyarok, szerbek, mindenféle nemzetiségű.

Na, japánokkal nem itt találkoztam, hanem az Uralban, akik roppant erős akaratú, kemény emberek voltak. Egy hálóba kerültünk velük, de egyáltalán nem tudtunk beszélni, mert ők csak japánul tudtak. Egy szalmaszálat sem voltak hajlandók keresztbe tenni. Nem dolgoztak.

Sok dolog ma apróságnak tűnik, de akkor, a fogságban létfontosságú volt. Például, ahogy ételhez próbáltunk jutni. Tavasszal gyűjtöttük a csalánt, azt összevágtuk a kanalunk kiélesített nyelével (mert minden szúró- és vágószerszámot elszedtek tőlünk), betettük a kotyolóba. Így hívtuk azt az edényt, amiben a kosztot adták. Ez kis üstöt jelent oroszul. Ráöntöttük a csalánra a forró levest, jól összekavartuk, megettük. Jólesett. Az élelmes foglyok ebből is ipart űztek. A láger udvarán csináltak egy kis tűzhelyet, befedték egy pléhvel, fazekat rá, vizet belé, egy csomó csalánt összeszedtek, azt megfőzték, a levét leöntötték, a csalánból gombócokat formáltak, s azt rubelért eladták. Ezt vásárolták azok a foglyok, akik hozzá tudtak jutni pénzhez. Beletettük a levesbe, jó sűrűvé, szinte főzelékszerűvé tette a levest.

Egyébként minden láger egy kialakult külön világ volt. Kialakultak a különféle rétegek is. Voltak, akik nagyon jól éltek a lágerban, ez általában a kézműves, az iparos réteg volt. Kovácsok, asztalosok, villanyszerelők, kőművesek és mások. Ezek voltak az elit foglalkozások. Ők hozzá tudtak jutni pénzhez és munkához is, mert a civilek a lágertől őket kiigényelték. Minden láger területén voltak műhelyek. Szabóműhely, cipészműhely... Akik itt dolgoztak, azok civilekkel kerültek kapcsolatba, s általuk pénzhez jutottak, tudtak vásárolni ezt-azt. Mi, értelmiségiek voltunk a legnagyobb bajban, akik nem értettünk semmihez. A szakmánkra pedig ott nem volt szükség. Kinek kellet ott egy tanár? Mi aztán a lehető legnehezebb munkákra kerültünk. Nem volt kiút. Sokszor éjszaka is lehúzgáltak a priccsről, hogy menjünk szenet kirakni a vagonból.

Akadt azért odakint egy-két érdekes találkozásom. Az egyik ilyen Berta bácsi volt. Novoszalasován találkoztam ezzel az első világháború után ottragadt magyarral. Nem tudott hazajönni, megnősült, ott élt az Uralban. Még jól tudott magyarul. Egyszer tettem-vettem valamit a láger bejáratánál, jött Berta bácsi, kihúzott a zsebéből egy pirogot, egy amolyan pogácsaszerűséget, azt mondja, nesze fiú, edd meg! Magyarul mondta. Valahonnan délebbről, talán Kirgiziából keveredett ide fel, már szabad ember volt, a láger alkalmazásában állt, de nem tudom, mi volt a dolga. Szegény, soha többé nem jött haza.

De mi jöttünk, a végén már Kijevben voltunk. Abban a központi lágerben, ahova kerültünk, rengetegen voltunk. Legalább tízféle nyelven hangzott el, hogy sorakozó. Kijevben és környékén nagyon sok láger volt. Sok székelyföldi ismerőssel összetalálkoztam itt. Rengeteg náció volt itt.

Mindig gond volt a fertőtlenítésre beadott ruhákkal, hogyan lehetne megoldani, hogy mindenki a beadott ruháját kapja vissza. Kitalálták, hogy mindenki ruháját egy drótra fűzték, s arra egy számot akasztottak. Mikor kijött a lefertőtlenített ruha, szólították az adott számot, a gazdája ment, elhozta, öltözött. De nagy probléma volt, hogy nem tudtak az emberek oroszul. Abban az időben én már eléggé megtanultam oroszul, számolni is tudtam. Ezenkívül beszéltem magyarul, románul és németül. Na, most lett rám szükség! Én lettem a számkikiáltó. Ekkor kezdődött a jó életem. A fogolyélethez képest meg voltam elégedve. Bejáratos lettem a konyhába, hozzájutottam egy kis ételhez, dolgoztam egy kicsit a mosodában, végül én lettem a mosoda főnöke. Ekkor már a konyhába szabad bejárásom lett, azt ettem, amit akartam. Ragyogóan éltem.

Sokszor eszembe jutott a korábbi időszak, amikor még nem ment ilyen jól. Például az Ural. A télen vágott fát tavasszal behajigáltuk a Bjelaja folyóba, az leúszott Asába, egy gyűjtőtóba, ahonnan egy elevátorszerű szerkezet kiemelte a vízből. A partra kidobott fát aztán a foglyok osztályozták, hogy nyírfa, fenyőfa vagy hársfa, mert főleg ezek voltak ott. A foglyok egy része azzal volt elfoglalva, hogy a víz színén lévő fákat kitermelte. Aztán a víz alá süllyedt fákat kellett kihalásznunk. Adtak egy kis tutajszerűséget, amit néhány szál fából ütöttek össze, arra ketten álltunk rá. Kaptunk egy hosszú, ötméteres karót, melynek a vége szigonyszerű volt. Ezzel böködtük a tónak az alját. Mikor fához értünk, beleütöttük, kiemeltük, letettük a tutajunkra. Négy-öt darab fánál többet nem bírt meg a tutaj, kezdett süllyedni. Gyorsan kimentünk a partra. Ezt csináltuk. Itt ittam életemben először és utoljára vodkát. Adtak egy pohárkával. Nehéz volt ott.

Ezen a fatelepen találkoztam egy marosvásárhelyi fiúval. Mi a fát szortíroztuk, amikor ez a fiú meglátott egy disznót. Hű, azt mondja, egy krumpli van a szájában! Utána! Kergette. Addig kergette, amíg elvette tőle a krumplit. Ő ette meg. Ilyen éhesek voltunk.

Az volt a szerencsénk, hogy azokban a lágerekben, ahol én voltam, nem bántották a foglyokat. Egyszer, már Kijevben, egy dunántúli tanítóval dolgoztunk egy rendkívül ideges sztahanovista mellett. Új városrész épült Kijevben, s ő rakta ezekbe az új lakásokba a kályhát. Téglából. Nekünk az volt a feladatunk, hogy a téglát, a maltert, s minden egyebet a leendő kályha körül csoportosítsunk. Reggel jelentkeztünk nála, megmondta, mit csináljunk, s akkor eltünt. Három-négy óra múlva jött vissza, mi addig oda hordtunk annyi téglát, amennyit bírtunk. Olyan másfél óra alatt feldolgozta azt a rengeteg anyagot ez az ember. Ez a sztahanovista egyszer hasba rúgta az egyik segítőjét, mert nem hordott neki elég téglát. Azonnal elvitték, nem engedték többet a foglyok közelébe. Eltünt. Pedig élmunkás volt. Az őrök is csak fegyver nélkül jöhettek be ide, a fegyvereiket le kellett adniuk a prohodnál.

Kijevben már egészen jó volt. Nagy élet alakult itt ki. Már kulturális élet is volt. Egy szabadtéri színpadot alakítottak ki a láger udvarán. Lent a színpad, mi pedig a domboldalon ültünk, az volt a páholy Néztük az előadást. Olyan színdarabokat is előadtak a foglyok, amikben nők is szerepeltek. A férfi foglyok kitömték a mellüket, farukat, így játszottak. Egész jó színdarabokat adtak elő. Összeszedtek egy olyan darabot, amely a Duna eredetétől a torkolatáig a folyó mellett lakó népek dalaiból adott egy összeállítást. Nagyszerű, kétórás műsor volt. Német, bajor, osztrák, magyar, szerb, román, bolgár dalok hangzottak el. Magyar kézben volt a darab irányítása, de a szereplők nemzetköziek voltak. Az egyik kolozsvári barátommal találkoztam, aki a Hunnia filmgyárban dolgozott, ő rendezte a darabokat. Bejöttünk a munkából a lágerbe, étkeztünk, ültünk ki a domboldalra, zenét hallgattunk, darabot néztünk. Jobban telt az idő.

Az 1848-as forradalom századik évfordulójára indult meg a foglyok hazaszállítása. A hazaindítandó transzportot mindig hozzánk, a központi lágerbe hozták be, itt fertőtlenítettük le őket, itt kaptak új ruhát. Így rengeteg erdélyi, sőt városombéli emberrel találkoztam itt, akikkel tudtam üzenni haza. Én a fertőtlenítőben voltam, s róluk is gondoskodtam annyiban, hogy beengedtem őket a fürdőbe, s ott aludtak, hogy ne a szabad ég alatt hajtsák álomra a fejüket. Márciusban, áprilisban még hűvös volt. Ők meg egy-egy ruhadarabot hagyományoztak rám később, amit én eladtam, s az árát megettem.

Három magyar transzport is hazament. Akkor egy darabig csend volt. Augusztus közepén megint indítottak egy transzportot. Én nagyon reménykedtem, hogy belekerülök. Már majdnem mindenki hazakerült. Hát nem voltam benne.

Kétségbe voltam esve. Engem miért nem visznek haza? Mi lehet a baj? Elmondtam az egyik társamnak. Azt tanácsolta, menjek el ahhoz az őrnagyhoz, aki összeállítja a transzportokat. Elmentem Szirota őrnagyhoz, tudtam oroszul annyira, hogy jól megértessem magam. Elmondtam, hogy tanárember vagyok, német nyelvet tanítottam, nem a fronton estem fogságba, otthonról hurcoltak el, tudtommal semmi olyat nem követtem el, ami miatt itt kéne maradjak. Felírta az adataimat.

Másnap reggel hallom, ordítják a foglyok a nevemet. Megyek haza! Kiderült, úgy szerepeltem a nyilvántartásukban, mint aki már otthon van. Valami figyelmetlenség vagy tévedés miatt. Ha nem szólok az őrnagynak, talán még most is ott lennék. Kaptam új ruhát, cipőt, rögtön betettek a transzportba. Német utászsapkát, orosz nadrágot, magyar katonakabátot adtak és pufajkát. Kivettek a mosodából is. Nem csináltunk semmit, vártuk a vagonokat.

Eltelt egy hét. Két hét. Három hét. Szeptember elején érkeztek meg a vagonok, addig ott tétlenkedtünk. Akkor aztán sorakozó, igazoltattak mindenkit, kellett mondja az adatait, apja nevét, születési évét, egyebeket. Nyitott vagonokban hoztak haza minket, Máramarossziget felé. Őrök egyáltalán nem voltak.

Ahogy megérkeztünk, rögtön háromfelé osztottak bennünket. Azt mondták, aki Magyarországra akar menni, az álljon ide! Aki Romániába akar menni, az álljon ide! Aki Jugoszláviába akar menni, álljon oda! Azt gyorsan megtudtuk, hogy a Jugoszláviába menőket ott tartották, mert Titóval már nem voltak jóban. A magyarországiakat két nap elteltével hazaszállították. Mi, akik Romániába mentünk volna, akkor még ott voltunk. Megint kétségbeestünk: mi lesz velünk? Lézengtünk ilyenek néhányan abban a nagy lágerben. Sepertük az udvart. Az a magyarországi hivatalos személy, aki felelt a láger élelmezéséért, egyszer bejött hozzánk, megkért, hogy segítsünk konzerveket és krumplit kirakni. Azt mondta, lesz minden. Első dolgunk az volt, hogy amit lehetett, megettünk. A munka után pedig tényleg úgy ellátott minket az illető krumplival és konzervekkel, hogy a lágerkosztból semmit nem ettünk.

Aztán megjelent egy hadnagy, sorakoztatott, kivitt bennünket Máramarosszigetre, bevitt egy egyszerű házhoz, azt mondta, maradjunk itt, amíg az iratokat elintézi, s megyünk haza. Kérdezi valamelyik társam: aztán hogy megyünk haza? Azt mondja, úgy, hogy visszamegyünk szovjet területre, aztán Husztnál vagy valahol bejövünk román területre. Na, egyéb se kellett az embereknek! Azt mondták, ők oda többet vissza nem mennek! Inkább gyalog vágnak neki a Radnai havasoknak. Alig lehetett őket megnyugtatni, hogy ez már itt bevett szokás: beülnek Máramarosszigeten a vagonba, s csak Halminál szállnak ki. Nem történik semmi baj, csak nem kell leszállni, nem kell az ablakon kikiabálni.

Még az ablakon se néztek ki az emberek, amíg szovjet területen haladtunk. Halmiban vonatra szálltunk, onnan Kolozsvárra mentünk. Az utolsó évben már kaptam levelet, tudtam, hogy már nincs ott az anyám, eljött a Székelyföldre, oda, ahol én laktam a fogság előtt. Utaztam hozzá. 1948. október 10-én érkeztem haza, éppen négyévi fogság után.

Nem tudtam elhelyezkedni. Viszont tudtam oroszul. Kérdezték, vállalnám-e az orosz nyelv tanítását? Hát hogyne vállalnám! Először a csíkszeredai gimnáziumba neveztek ki, de sikerült elintézni, hogy hazajöhessek a tanítóképzőbe tanítani. Egy évig itt tanítottam az oroszt, aztán bevittek Brassóba a tanfelügyelőséghez, orosz nyelvi inspektort csináltak belőlem. Majd az ötvenes évek elején sikerült megint hazakerülnöm a tanítóképzőbe, később átkerültem a gimnáziumba, ott dolgoztam nyugdíjazásomig.

A tanítványaim jó része itt maradt Erdélyben, egynéhányan régebben bekerültek a Regátba és Brailára, de általában hűségesek maradtak a szülőföldjükhöz. Értük éltem. Ez volt az életem.

Megvagyok, nem panaszkodhatom. Pedig mennyi mindenen mentem keresztül! Az Uralban például szinte havonta kellett cserélnünk a tartózkodási helyünket. Ilyenkor mindenki azon igyekezett, hogy az új szállásunkon a felső priccsre kerüljön, mert ha alulra került, ki volt téve a megfagyás veszélyének. Ugyanis a barakkok nem a földre épültek, hanem afölé, körülbelül egy méterre. A padlózatból áradt föl a hideg. Tavasszal viszont, mikor a hó kezdett olvadni, mindent elöntött a víz. Az alsó priccseken rettenetes hideg volt víz nélkül is, ott nem lehetett aludni. Aki mégis az alsóra szorult, az éjszakára, ha tehette, felmászott a felsőre. Kapaszkodtak az oszlopokba, úgy szunnyadtak el, így töltötték az éjszakát. Mégis, valamivel melegebb helyen legyenek. Persze, sok hitvány ember van, sokan nem tűrték, hogy valaki felkuporodjon az ő lábukhoz. Lerúgták a szerencsétlent. Akkor ordítás, kiabálás kezdődött a sötétben, jajgatás. Az első évben az urali lágerben nem volt világítás sem. Mi nyírfahánccsal világítottunk. Lehántottuk a nyírfa fehér háncsát, abból szalagokat vágtunk. Az ételosztás például ennek a fényénél történt. Nehéz volt.

Sokat gondolok az őshaza vidékére. Síkság volt a Bjelaja folyó környékén. A Bjelaja roppant bővizű és gyors sodrású ott, ahol én láttam. Jó legelőhely az a vidék. Fent, a hegyen, az Uralban pedig szép erdők vannak. Mit kínlódtam én ott a favágással! El lehet képzelni. Velem legtöbbször olyan állt össze, aki körülbelül olyan ügyes favágó volt, mint én. A jó favágók egymással társultak, hogy a normát meg tudják csinálni. Mi, értelmiségiek voltunk a maradék. Kétszer is bezártak a lágeren belül, mert nem tudtam megcsinálni a normát. Egy hideg teremben kellett tölteni az éjszakát, vacsorát nem kaptam, reggelit nem kaptam, reggel pedig muszáj volt ismét dolgozni. De éhesen, fáradtan még kevésbé lehetett teljesíteni a normát.

Az első évben csak a hóban mosdottunk, kivéve akkor, mikor a fertőtlenítőbe vittek. Nem volt rá mód. Olyan fabódékban laktunk, aminek kiláttunk az oldalán. Mínusz húsz fokos hideg volt odakint. Érdekes, hogy akkor még meg sem hültünk. De most annál jobban érzem én is a következményeit. Fáj a lábam, a térdemmel baj van.

Mégis örülök, mert megúsztam a fogságot. Az első évben rengeteg halottunk volt. A vérhas vitte el az emberek nagy részét. Minden lágerben volt egy lazaret, egy elkülönítő, a betegeknek. Volt benne vagy húsz ágy. Ha volt gyógyszer, adtak a betegnek, de hát általában semmi nem állt rendelkezésre. Az első évben a hypermangán volt az egyetlen gyógyszer. Ezt adtak lábfájásra, hasfájásra, mindenre. Egy negyedéves kolozsvári egyetemista volt a láger orvosa, nem lehetett könnyű dolga. Három-négy hónap elteltével én is megkaptam a hasmenést, de sikerült meggyógyulnom, nagyon erős elhatározással koplaltam, vagy két napig nem ettem semmit, a harmadik napon pedig szénné égetett kenyeret kezdtem enni. Ez használt. Megúsztam. De sokszor eszembe jut a fogság.

{fel}