Ahogy Isten látni szeret minket

Én 1924-ben születtem, a családban egyedüli gyerek voltam. Gazdászkodtak a szüleim.

Itt nőttem fel ebben a faluban, itt jártam iskolába, utána pedig a szomszéd városban végeztem el az aranykalászos iskolát.

Nőttem, így aztán oda kerültem, hogy be kellett rukkoljak katonának. Szovátán képeztek ki a székely határőrség keblein belül. Rá egy évre jött a háború. A frontra 1943 augusztusában vittek ki. A tölgyesi havasokban vártuk az oroszokat. Az apáinkkal, az öregekkel összevágtak minket fiatalokat, mi voltunk a székely határvédelem. Na, aztán jöttek az oroszok! Mi lőttünk, de olyan felszerelésünk volt, hogy az siralmas. A karabélyunk olyan volt, hogy azzal négyet-ötöt lőttünk, besült. De a legtöbbször töltényünk se volt. Szegény sorban volt az a zászlóalj.

Orosz fogságba estünk. Dombászra kerültünk, a szénbánya vidékre, Ukrajnába. Itt voltam másfél évig. Abban a szénbányában dolgoztunk, amit a németek berobbantottak visszavonuláskor. Vizes volt, rendetlen volt, de kipucoltuk.

Mikor kivittek, teljesen levetkeztettek. Megfürösztöttek, a ruhát nem is adták vissza. Decemberben estem fogságba, éppen karácsonykor, s kikerültünk február közepén, amikor a legnagyobb hideg volt.

Amikor vittek kifele, az énekeltem magamban, hogy „Hargitai fecskemadár hosszú útra készül, nem hagyja el piciny fészkét könnyhullatás nélkül. Én is, én is elbujdosnék messzi tájra, csak szívem a Hargitáért oly nagyon ne fájna”.

Na, Dombászra kerültem! Mikor mentünk dolgozni, az előttünk való váltás bejött, a ruhát levette, mi pedig öltöztünk, s mentünk. Ugyanazt a ruhát vettük fel, ami már vizesen ráfagyott a népekre, s amikor műszak után hazajöttünk, mi is csak úgy adtuk át. Aki otthon volt, az meztelenül várakozott. Fűtés volt, mert vittük a szenet. Mindegyik fogoly vitt egy jó darab szenet, avval a tudattal, hogy saját magunknak kell. Ez így ment vagy három hónapig. Akkorra került ruha mindenkinek.

A bányába a lejárás rettenetes volt, mert hiányzott a lift, létrán kellett lemenni, sokszor háromszáz-négyszáz méterre is. Úgy voltak rakva a létrák, mint a toronyban. Csak itt lefelé mentünk. Volt olyan, hogy jártak a liftek, de nem a foglyoknak. Nagy rendetlenség volt itt. Negyven kilóra lefogytam, de a többiek is. Ilyen életünk volt Ukrajnában.

Hazakerültem 1946 novemberében. Leventék voltunk fiatalon, az én korosztályom hamar katona lett, a tizenkilencedik évünket ott töltöttük be a fronton. Mire hazakerültünk a fogságból, otthon várt a behívónk. Aki nem volt orosz fogságban, az már katona volt. Novemberben hazajöttem, decemberben katona voltam. Igaz, nem kellett messze menni, itt szolgáltam a Székelyföldön. Lehúztam vagy nyolc hónapot, pedig nagyon gyengén kerültem haza. A fogságban mindennapos volt a káposzta, de nagyon kevés ételt adtak. Keserves volt az élet. Tetűnk nem volt, mert abból kitisztítottak minket, de poloska annál több akadt. Szenvedtünk. Ilyen fogság után nem hiányzott még a katonaság is. Nyolc hónapi katonáskodás után jött egy törvény, hogy aki orosz fogságban volt, azt leszerelik. Így kerültem haza

Gazdászkodni kezdtem. 1947-ben szereltem le, 1950-ig elég jól ment a sorom. Nem volt sok birtokunk, csak tíz hektár körül. Sokat dolgoztunk. De jött a kollektivizálás. Kezdtek minket nyomni, kulákoknak tettek, meghurcoltak, bezártak, elvittek egy évre a Duna-csatornához. Kényszermunkára. Édesapámat szinte minden hónapban elvitték. Igaz, hibáztunk, mert elég merők voltunk. Hogy a kollektívbe beálljunk, erről szó sem lehetett. Eleget mondtam, amikor beszélgettünk. Emberek, engem fiatalon kivittek az oroszokhoz, megmutatták, hogy mi van a kollektívben, milyen körülmények között vannak. Hát nincs mit egyenek! Ne mondjunk le a miénkről!

Ez addig ment, hogy 1952. február 18-án a securitate letartóztatott. Azelőtt este mondtam édesapámnak, hogy minket még két esztendeig nem tudnak tönkretenni ezek a kommunisták. Hogy meghallották, hogy történt, mint történt, nem tudom, de letartóztattak. Édesapám akkor volt olyan hatvanöt év körüli ember. Már nem bírt úgy, segítsége senki se volt, még fogadni se lehetett embert, mert a szegényebbje mind beállott a kollektívbe, a sok jó birtokot elölelték, jól termett a föld, uralkodtak, táncoltak, dőszködtek...

Na, engem elvittek a brassai securitatéra, s onnan a csatornához. A doltába. Csernavodára, a lágerbe. Ott állott meg a vonat. Ez az első város, ahogy a Dunán átmegyünk. Elítélve nem voltunk. Nem tudtuk, meddig fognak itt.

Úgy hét-nyolc hónap múlva riadó volt, sorakoztattak egy vasárnap, s mindenkinek kihirdették az ítéletét. Egy évet mondtak általában mindenkinek. Voltunk vagy háromezren ebben a lágerban. Került abban magyar, román, zsidó, mindenféle. Volt ott katonatiszttől orvosig, ügyvédig mindenféle ember. Én abban bíztam, hogy el nem pusztítanak. Így is lett. Amikor letelt az egy év, elengedtek. De rengeteget dolgoztunk. Éjjel-nappal. Tizennégy órát kellett dolgozni. Este kimentünk, csak reggel jöttünk be. Két váltás volt. Ástunk. A csatornát. Földmunkát csináltunk. Sokszor talicskával kellett hordani a földet. Máskor építettünk, barakkokat, egyebeket.

Egy hónapban egyszer küldhettek nekünk egy kis csomagot. Volt látogatási nap azoknak, akik jól dolgoztak. Ez ritkábban volt. Kéthavonta. Mikor édesanyám kijött oda, éppen mentünk ki a munkára, nem engedték meg a beszélgetést. A csomagot, úgy ahogy volt, haza kellett hozza. Engem alig látott. Négyes sorban mentünk el, elöl, hátul, oldalt szuronyos katonák kísértek, szigorúan őriztek. Édesanyám egy szót nem tudott románul, úgy tette meg azt a nagy utat. Ekkoriban mindig azt a nótát énekeltem, amit a fogságnál elkezdtem. Persze, csak magamban. „Nem sírok én édesanyám, csak a szívem gyászol. Szomorú a székely sorsa messzi idegenben. Varjúsereg lepte el az egész tájat, odahaza gyász borít be minden székely házat.”

Nem volt könnyű életünk a csatornánál. A mellettünk lévő brigádból elszöktek. Riadóztattak, sorakoztattak. Esős idő volt. Odakint egy vizes, nyálkás területre lefektettek minket, reggelig nem állhattunk fel. Hideg volt. Reggel sokan nem tudták kihúzni a sárból a gúnyájukat, úgy beleragadt, megszilárdult. Nem tudtak felkelni.

Aztán dolgoztunk tovább. Voltak ott gépek is, nagy exkavátorok, amelyek rakták a földet a vagonokba. A csatorna százhúsz kilométer hosszú. Negyven méter szélesre csináltuk mi akkor, olyan tekenyőszerűre. Bölcsőszerűre. Én mikor eljöttem, még csak valamicske volt ásva ott, a mi részünkön. De mondták, hogy arra a delta felé, a tenger felé szakaszonként megvan már, néhol a betont is öntik. De többet én arra nem jártam, csak televízión néztem később a felszentelést, mikor a fejesek átvágták a zsinórt.

Amikor a csatornán dolgoztunk, azt rebesgették, hogy Szerbia megfenyegette Romániát, hogy ha nem hagy fel evvel a kényszermunkával, a Dunát félrevezeti Tito. Persze, Románia nem volt jóban Titóval. Hogy mi volt igaz ebből, nem tudom.

Dolgoztunk. Aki elszökött, azt agyonlőve visszahozták, letették mindjárt a kapun belül a fűre, még úgy is volt, hogy megperzselték. Tűzzel, mint a disznyót. S mutogatták nekünk, hogy így járunk, ha elszökünk. Én három ilyen megperzselt rabot is láttam, de mondták, hogy más lágerekben is csinálták. Azok úgy néztek ki, mint a disznyó, mikor perzselik, de még nem mossák le. Tiszta korom volt mind. Hány ember végezhette így, nem tudom. Sok láger volt a doltában. Mennyi? Nem lehet azt tudni! Az Isten lovát, ejszen volt kétszáz is!

Alig kaptunk enni. Korpalevest adtak, néha tettek bele egy kis konzervhalat. Nagyon haszontalan étel volt. Sok ember meghalt étlen. Szerencsétlenségben is. Orvosi ellátás egyáltalán nem volt, még csak nem is hallottunk róla. Doktor az akadt közöttünk, csak nem volt gyógyszer. Körülbelül fél év után nekem úgy zsibbadt a lábam! Éjszaka. Föl kellett keljek, hogy sétáljak. Gyakran. Elpanaszoltam a doktornak, aki ott volt a brigádunkban, mint elítélt. Mondom, né, ez a bajom! Azt mondja, valahogy tejtermékhez kéne jutni, mert ami abban van, az hiányzik magának. Aztán addig jöttem-mentem szabad időmben, hogy odakerültem a konyhára bedolgozónak, pityókát pucolni, mosogatni... Ha tehettem, odahúzódtam, segítettem. Kaptam sajtot, tejet. Néha adtak. Igaza volt az orvosnak, mert egy idő után megszűnt a zsibbadás.

Elég sok szúnyog volt a doltában, főleg este, de szerencsére nem lettünk náthások. Így telt el az egy esztendő. Akkor azzal engedtek el minket, hogy legyünk jó honpolgárok, de ami itt történt, arról egy kukkot se! Semmit! Még azt se, hogy milyen ételünk volt. De hát látszott az emberen, amikor hazajöttünk, hogy milyen rossz bőrben vagyunk, hogy ment a sorunk. Én fogytam vagy harminc kilót! Szinte visszaestem oda, ahol akkor voltam, amikor hazajöttem az orosz fogságból. Ámbár az utolsó időben brigádos voltam, mert szerettem és tudtam is dolgozni. A rabtársaim nagyrészt orvosok, ügyvédek meg más tanult emberek voltak, sose láttak munkát, a szerencsétlenek azt se tudták, hogy kell a lapátot megfogni, nem tudták, avval mit kell kezdeni.

Mikor odakerültünk, olyan két hét formán voltunk karanténban. Utána hívogattak az irodára, hogy mit csináltál odahaza? Persze, a kezükben volt minden papír. Az embert kísérte a papír mindenhova.

Mikor mi megérkeztünk Csernavodára, ott az állomáson éppen csak ágyú nem volt. Az a hely úgy körül volt véve! Hát kiket várnak ezek? Apagyilkosokat? Ilyen vasúti dubában vittek oda, de nem az állomás felől raktak ki, hanem emerről. Az egy erdős rész volt. Azt hittük, hogy most már vége, lőnek agyon! De nem. Nekik munkáskéz kellett.

Dolgoztunk. Egyszer jött egy bácsi, megismertem, édesapámnak igen-igen jó barátja volt. Pálinkafőzdéje volt, mi is ott főztük a pálinkát. Mondom, János bácsi, maga hogy kerül ide? Én fiam úgy, mint te. Mikor jött el hazulról, János bácsi? Három napja. Azt mondja, szombaton találkoztam apáddal. Mentem a piacra, s azt kérdeztem, a fiad hol van? Ott van a csatornánál. Tudta apám, mert mikor Brassóban voltunk, látott egy ismerős sofőr, s az vitte neki a hírt. De otthon is olyan rossz volt a helyzet, hogy azt mondta apám, a csatornánál még lehet, jobb nekem, mint itthon. Mert édesapámat minden hónapban legalább kétszer fölkísérték a törvényszékre. Mert bele akarták kényszeríteni a kollektívbe, de ő azt nem akarta! Szóba se jöhetett. Volt négy lovunk, két tehenünk, jó kis gazdaság felszerelve, ezt nyílván nem akartuk odaadni.

Na, amikor hazajöttem a csatornától, én azt hittem, vagy én vagyok bolond, vagy itt mindenki az. Nem mertek szólni hozzám! Végigmentem az utcán, nem volt kinek köszönni! Inkább bementek valahová az emberek, csak velem ne találkozzanak. Úgy meg voltak félemlítve! Amikor elvittek, a kollektív hetven személyből állott. Nem tőtt bele egy hét, az egész település bement. Azt mondták, ha nem állsz bé, úgy jár a fiad, mint a Balog gyerek. Féltek, hát beálltak a kollektívbe. Kilenc kulák maradt kívül. Köztük volt olyan, hogy csak öt hektár földje volt, de kuláknak tették, mert nem ment be a kollektívbe, nem hallgatott a parancsszóra. Nekünk tíz hektárunk volt.

Hazajöttem a csatornától pénteken, szombaton befogtam két lovat, mentem a szomszéd városba, valamit el kellett hoznom. Az út tele volt néppel, mentek a piacra, egyik a disznyópiacra, másik a gabonapiacra. Én úgy elmentem az úton, hogy a szekeremre senki nem ült fel. Körülbelül félúton utolértem nénémet, édesapámnak a testvérit. Bidegája volt. Vendéglője. Megállok, jöjjön néném, üljön fel! Nem merek, fiam! Félrenézett, úgy mondta. Rám nézni sem mert.

Legényember voltam még. Ha valami mulatság volt, küldtek ki! Csak aztán előfordult, amikor én se fogadtam szót. Mert nekem nem volt hely. Meg más kulák legényecske számára se.

Egy alkalommal eljött édesapám két testvére, az egyik tanító, a másik református pap. A pap bátyám másodszor kellett nősüljön, mert egy tekergő ringyó fehérnép volt az első felesége, s el kellett váljon pap létére. Elvett aztán egy tanítónőt, hazahozta ide, hogy a család megismerkedjen vele. Kártyázgattunk éjfélig. Nagy bál volt itt nálunk, a kulturházban. Azt mondja Feri bátyám, nyugodjék csendesen, úgy éjfél körül. Gyertek, azt a mindenségit, egyet fordulunk abban a teremben! Hallott a muzsikaszó jól. Azt mondja, öcsém, itt a pénz, váltsál hét jegyet! Veszem a pénzt, megyek, kérem a hét jegyet. Azt mondják, neked nem adunk. Visszaveszem a pénzt, mondom bátyámnak. Bátyám, ne tessék haragudni, nem adnak jegyet. Kinek? Nekem. Add ide a pénzt! Odamegyen, kér hét jegyet. Azt mondja a kasszás, hogy hatot adunk tiszteletes úrnak, de a hetediket nem adjuk. Bátyám is, mint édesapám, nyugodjanak, föllobbant. Ha az öcsémnek nem adnak jegyet, reggelre a Nyikó fölazon foly! Tehát fölfelé folyik. A patak. Azt mondja, erre a papi becsületemre esküszöm! Hát ki vezényelte így magukat, hogy egy normális viselkedésű legénynek maguk nem adnak jegyet? Na, kiadták.

A kommunizmusban a bátyám is meg volt hurcolva, Zsilaván volt a börtönben, ezen idő alatt romlott el a felesége. Papné, egyedül, vagy három évig. Teljesen ártatlan volt a bátyám, mégis bezárták. De édesapámat is hét évre ítélték aztán, nagy tárgyalást rendeztek itt a kulturteremben.

A birtokunkat állandóan cserélték. Odatették a határ egyik végibe. Mire egy kicsit rendbetettük, megint kicserélték. Aztán megint bejelentették, hogy a birtokot ne vessük be, mert megint ki fogják cserélni. Tavasszal volt. Ott volt a sok állat az istállóban, zölden hordtuk a takarmányt eléjük. Mondom, édesapám, én fogok be, s megyek a birtokra. Amit adtak ők, oda. Mondom, hozok egy szekér zöldet, mert amíg a földcsere megtörténik, az állatokat nem lehet fölakasztani. Megkaszáltuk. Hát ezért kapott édesapám hét évet.

Szegény édesanyám már meg volt halva, mert fölakasztotta magát ötvenkettőben. Óriási história a mienk, ehhez képest Petőfinek kutyagumi az életrajza!

Elvittek tőlünk vagy három szekér deszkát. Négy méteres, erős deszkákat. A havasokban töltöttünk el vagy három telet. Rönköket hordtunk a gáterhez, hol felibe, hol vettünk fát, s azt hordtuk, deszkát vágattunk, építeni akartunk. Amikor elvittek a csatornához, elvitték a fát. Előtte egyszer már megpróbáltak odajőni a kommunisták, ez a helybéli vezetőség. Amikor elvittek, egy óriási díszkaput csináltak a falu közepibe, s egy kuglipályát. Még mást is. Édesapámat akkor elvitték a törvényszékre, egy hétig be volt zárva. Én a csatornánál voltam. Tizenkét köbméter deszkát vittek el akkor! Szegény anyám egyedül volt a sok állattal itthon, akkor úgy fölháborodott, hogy többet nem tudtuk helyrehozni. Elpusztította magát. Később apámat zárták be hét évre.

Egyedül maradtam. A nagybátyám akkor már a kollektívből ki volt rúgva, a birtokát elvették. Elmentem hozzá, elhívtam, hogy otthon legyen legalább, én meg a lovakkal eljárok fuvarozni, reggel elmegyek, este hazamegyek, a víz beléfagy a vödörbe, ha nincs itt senki. Mondom, gyere el, Kálmán, legalább tudod rendezni az ételt, melegszik a lakás. El is jött. Én nagy igazságosan fölmentem a milicistákhoz, s mondtam, hogy itt van a nagybátyám, tudjanak róla. Föl is vették róla a papírt.

Az egyik nap kenyeret kellett volna sütni. Erősen-erősen rossz idő volt, nagy szél, nem mentem az erdőre, mert amúgy szerettem ezeket a méter fákat hordani. Mondom, elmegyek, Kálmán, veszek élesztőt nénémnél, süssünk kenyeret. Ő is megunta otthon, eljött föl, elkezdtünk illogatni. Addig-addig, hogy még a milicista is odakerült, az egyik. Az is jól megrészegedett, nagy mulató, nagy énekes volt. Énekeltünk. Estefelé a főnöke megtudta, hogy mi részegítettük meg, bejelentett engem a törvényszéken, hogy egy kulákot tartogatok. Kaptam három hónap börtönt. Hogy a kulák a kulákot rejtegeti. Én nem tudtam magam kiigazolni, mert amit ők mondtak, az volt a szent. A törvényszéken szóba se álltak velem. Megfellebbeztem, de csak helybenhagyták. Amikor kihirdették az ítéletet, én fölálltam, odamentem a bíróhoz, a zsebemből a kulcsokat elővettem, mondom, tisztelt törvényszék, itt vannak a ház kulcsai, én a kapun a lábamat be nem teszem. Ennyi meg ennyi állat van, tessék, vegyék a kezekbe, csináljanak amit akarnak. Apám a börtönben, anyám a temetőben, én nincs mit csináljak. No, akkor összenéznek, öt percet kérnek, s azzal jőnek be, hogy hétszáz lejre átváltoztatták a háromhónapi börtönt. Ezt ki kellett fizessem.

Aztán jött a nősülés, mert valamit csinálnom kell, egyedül most már nem ülhetek! Megnősültem, gyereköm lett.

Úgy is volt, hogy három vagon cukorrépát termeltem. Volt egy olyan darab földünk is, hogy visszaadták, mert nem tudtak semmire menni vele. Kicsit vizes volt, most például halastó van rajta. Ha a sáncokat, meg a kanálisokat nem tartották rendbe, hát nem termett, elöntötte a víz. De nekem még az is termett! Szerettem.

Így gazdászkodtunk egészen 1962-ig. De közben állandóan vacakoltak. Hatvankettőben fölhívtak Udvarhelyre, a securitátére. Egy nap eltelik: mért nem áll be a kollektívbe? Minden két órában hívtak: mért nem akar beállni? A harmadik nap megmondták, hogy a kutya istenit, innen maga haza nem megy addig, amíg a kollektívbe az aláírást meg nem teszi! Ettől tovafele minden nap jól megverjük. Drága jó Istenem, hát gyermekem van, családom van, nincs mit csinálni! Így aztán a kollektívbe álltam.

Az a kilenc illető, aki még nem volt beállva, egyszerre jött velem. Igaz, öregek voltak, én voltam a legmozgatóbb, segítettem nekik vetéskor, szántáskor, aratáskor, csépléskor, mindig, jó kemény voltam, szerettem a munkát.

De hogy bementünk a kollektívbe, még akkor se szűnt meg az a régi dühös osztályharc. Nem volt nyugtom. Tűrni kellett és nagyon sokat dolgozni, hogy az ember megmutassa, meg lehet élni lopás nélkül is. De nagyon rá kellett dolgozni! Elvették a birtokunkat. Fölvittem a gazdaságba négy lovat, egy tehenet, mert csak egyet szabadott akkor meghagyjon minden tag. Vittem az összes fölszerelést. Két pár hámot, három szekeret. Mégse voltam ott se jó! Pedig gondozó is voltam, fogatos is voltam. Nagyon sokat dolgoztam.

Aztán lassan-lassan helyreálltunk. De úgy le voltunk szipolyozva a kulákidő alatt, hogy amikor már beálltam a kollektívbe, nem volt mit egyek. Nem volt mit adjak a családomnak. Ahogy a gépből kiesett a búza, vették el. Még a vetőmagot is elvették. Ősszel öltek a krumplibeadással, a disznyóhússal, a zsírral, mindennel. Teljesen rabszolgák voltunk, nekik kellett dolgoznunk, nem maradt nekünk.

Egy semmirevaló taknyász volt az elnök, mert akkoriban mind azok voltak. Mondom, én megértem, hogy bé kell adni, de se vetőmag, semmi, hát mit egyék a család? Azt mondja, z-z-z-zabot! Ezt kaptam, pedig én életemben 65 éves koromig nem tudtam, mi az a fáradtság! Annyit dolgoztam! De a munkámmal nem voltam megelégedve, csak néztem, hogy né, jó Istenem, a nap már megyen lefelé, de még mennyi baj van! Nem tudtam azt mondani, hogy de jó sokat dolgoztam! Nekem sohasem volt elég.

Iszom is a levit. Vagy harminc éve a derekammal, most a lábaim érszűkülésesek, avval szenvedek, száz métert nem tudok egyfolytában menni, meg kell álljak. Azt mondja a múltkor az orvosom, hogy ugyanbiza Dénes bácsi, magával most mit csinál jak? Fürdőbe küldjem, vagy kórházba? Engem hiába küld, mondom, én nem tudok hazulról elmenni, ott vannak az állatok! Hát tönkreteszem a feleségemet, ha reá hagyok mindent.

Hatvanöt éves koromban megadták a nyugdíjat, de nincs meg a harminc évem, mert későn álltam a kollektívbe. Semmi kis nyugdíjat kapok. Szerencsére adnak valami pótlást a Duna-csatornáért. De így is annyit kapok csak, hogy a fele nem elég a cigerettára. Az egészből tudok venni két kiló szalámit? Nem beszélve a ruhaneműről, lábbeliről. Rettenetesen tönkre vagyunk menve.

Naponta viszek vagy tíz-húsz liter tejet a csarnokba. De a múlt hónapot még nem tudták kifizetni, pedig mindjárt vége már ennek is! Elvetettem egy hektár negyven ár rozsot. Ennyi földet vettem vissza. Azt mondtam, én többet nem kapálok, hanem szalmás gabonát termelek. Rozzsal kellett a földet bevessem, mert a rozs nagyobb növésű, hogy a burjánt egy kicsit irtsa ki. A földek el vannak vadulva, rettenetesen drágán művelik meg, tönkre kell tegyék teljesen a népet, de úgy látom, ezt is akarják. Úgyhogy a birtok megint megvan, de nincs amit kezdjünk véle. Lovam van, a fiamnak is, én adtam neki, összefogunk, gazdasági fölszerelést mindent vettem, mert a kollektívből semmit nem kaptam vissza, hiszen az mind tönkrement, elkallódott, eltüzelték.

Most azt tervezem, hogy veszek három süldőt, mert a gabonát se lehet sehol eladni, a tejért sem adnak semmit. Így legalább karácsony felé lesznek jó kis disznyók. Lesz mit enni. Vagy eladni.

Két gyerekem van. A lányoméknál három kicsi unokám van, a fiam nemrég nősült, most várják a babát. Hát így élünk.

A mienk az magyar falu. Vagy két oláh jött ide nősülés által. Különben rendes polgárok, nincs semmi problémánk velük. Az egyik mint milicista jött ide.

Régi falu ez. Éppen most mondta a tiszteletes úr, jövőre lesz nyolcszáz éve, hogy a templomunkat építeni kezdték. Javítani kéne, lemeszelni kívül-belül. Református templom. Meg fogjuk ünnepelni. Mondom, tiszteletes úr, akkor úgy kell csináljuk, hogy aki a falunkba született és valahol a világon létezik, annak meghívót küldünk, mert az ünnep úgy ünnep, ha tömeg van. Azt mondja, nagyon helyes, kell, hogy gondolkozzunk rajta. Éppen most voltak itt a hollandok, már többször jártak nálunk, hoztak valami ajándékot. Építgetünk egy előszobát a papi lak elejibe.

Szerényen élünk.

Amikor jött az úgynevezett fölszabadulás 1989-ben, én ami igaz, igaz, a piros zászlókat mind összetéptem. Várta a nép, mi lesz velem? Mert akik engem a Duna-csatornához segítettek, azok még élnek! Olyan emberek, akikkel pedig jóba voltunk előtte, barátkoztunk is, korban sem volt sok közöttünk, azok a gyűlésen azt kiáltották, a Duna-csatornához kell vinni, hogy a víz csepegjen reá. Hát el volt az eszök menve! Híre volt már ekkor a csatornának, tudtuk, milyen körülmények között dolgoznak, milyen étlenség van. Amikor minköt 1952-ben elvittek, akkor hatvanezer kulákot vittek a csatornához. Egy-két hét alatt ezt lebonyolították, hogy a kollektívet tudják megcsinálni. Ez volt az elgondolásuk. Saját ruhánkban dolgoztunk, ami aztán le is szakadt. A tolvajoknak, gyilkosoknak jobban volt dolguk. Mert azok is dolgoztak a csatornánál. Az nekiállott a vénembernek, akivel látta, hogy elbír, képes volt letépni a bundát róla, vagy azt a ruhát, amiben bement. Hiába ment jelenteni! Azt mondták neki, eleget melegedtél, rajtunk életünkben nem volt ilyen kabát! Hát ide juttattak engem a falumbéliek, akik még 1989-ben is ott éltek, de már nagyon le voltak csendesedve akkor. Csak koros emberek már.

Aki azt kiáltotta, hogy csepegjen a víz reá, annak igaza lett. Egy éjjel tényleg átszökött a víz a gáton. A csernavodai híd alatt dolgoztunk, a szélességét növeltük a Dunának, s biza egy hullám úgy bevágott, azt hittem, hogy ott maradunk. Hát én ennek az embernek 1989-ben még véletlenül se mondtam, hogy pajtás, emlékezzél vissza! De ez még talán jobban fáj neki! Tudja, hogy ő hibás, de én nem hánytam soha a szemére. Nem is fogom.

Az ember igyekszik úgy viselkedni, úgy élni, ahogy egy embernek kell. Ahogy Isten látni szeret minket.

Köszönök az elítéltetőimnek. Most benne voltam a földelosztó, földvisszaadó bizottságban is, de nekem eszembe sem volt, hogy ártsak annak a szerencsétlennek. Hát el volt menve az esze! Ment a más gondolatjával! Őt kibérelték, pribéknek tették, eszköz volt. Egy szerencsétlen ember volt. Ezért nem bántom őket, pedig megérdemelnék. Mert még a csatornához se értem, de a securitátén már megvertek! Brassóban. Fölvittek a pincéből, egy őrmester kinyitotta az ajtót, s azt mondta, hogy tessék jönni ide, de előbb tegye föl ezt a szemüveget! Ült-é motorbiciklin? Mondom, én igen. Fölteszem a szemüveget, hát fekete. Ez nem jó, uram, evvel nem lehet látni! Megfogta a karom, vezetett. Na, mondom magamban, fasza, most lehet, úgy járok, hogy bevisznek egy szobába, de többet nem jövök ki. Na, de nálam nélkül te se jössz ki! Én is jól megfogtam a kezit. Mentünk föl a csigalépcsőn. Mikor fölértünk, leveszi a szemüveget, bémentünk egy szobába. Egy tiszt volt ott, egy főhadnagy. Jó illedelmesen azt mondja, tessék leülni. Kihúzza a fiókot. Abban a percben a telefon megszólalt. Azt mondja, bocsánat! Kiment, pár perc múlva egy más tiszt jött. Azt ismertem. A szomszéd városból származott el, Radó Pistának hívták. Ő nem ismert. Azt kérdezi, mikor voltál templomban? Mondom, mi a szeme világát tegez engem? Utóvégre már huszonhárom éves ember voltam! Mégegyszer megkérdi. Mondom, kérem szépen, tegnapelőtt voltam a templomban. Azt mondja, hogy tartják a templomot maguknál? Te jóságos Isten, erre én mit tudjak mondani? Mondom, a falu fele kollektivista meg kommunista, azok sehogy se tartják a templomot, de a többi tiszteletben tartja. Olyan pofont hajított le nekem, hogy alig láttam. Mondom, Radó úr, ezt a mesterséget mennyiért csinálja? Azt kérdi, honnan ismer maga? Mondom, otthonról. Na, tessék leülni, azt mondja. Még kérdezősködött, hogy miért nem tetszik nékem a pénzbéváltás?

Mert mikor megjöttem az orosz fogságból, leszálltam az első állomáson Romániában, ahol megállott a vonat, kérdezem, mennyibe kerül egy bakancs? Azt mondja, hárommillió. Hát milyen világ van itt, te jóságos Isten? Az ember semmit se tudott, mi van országban. A pénz béváltás akkor volt, letartóztatásom előtt vagy két héttel. Azt mondták, ez nem tetszik nekem.

De volt velem más baj is. Még legény voltam, amikor egy régi fogolytársammal jöttünk befelé a néptanács felé, látom, kitesznek egy nagy bolond csillagot. Hej, mondom, én azt akasztom le onnan! Mit néztem én a ruszkiknál! Le is csavartam onnan, az út közepin megeresztettem, hadd szökdössék. Jött szembe egy ismerős koros ember, azt mondja, te vágtad le? Szinte leütött, de hallgassunk véle, mondja. Persze reggel hiányzott a csillag a kommunistáknak. Keresték, ki tette. Azt hittem, ott Brassóban, a securitátén ezt is rámolvassák. De nem.

Ezt az egy bolondságot megcsináltam, nem tagadom. De nem is bánom. Egyenes ember vagyok. Szegény édesapám is ilyen volt. Ha egyszer a száján kiszólta, a maga kárán is véghezvitte. Hát én is. És én úgy bíztam! Hát el kell, hogy jöjjön egyszer, amit az ember úgy óhajt!

Mennyire mondták, hogy soha vége nem lesz ennek a kommunizmusnak! Nem az Isten nyilát! Vége lett, csak kicsit hosszú volt a nóta. Én mindig nagyon bíztam, hogy megérem.

Hála Istennek, megértem, de semmi örömünk, mert szinte úgy sem vagyunk, ahogy voltunk. Az oláhok minket el akartak taszítani, de most is el akarnak. Hát aki most van vezér, az mind a Miklós bátyánk tanítványa.

Szerintem ez a románság meg ez a kicsi székelység és magyarság soha a kurva életbe nem tud kibékülni! Az oláh a magyarral nem tud egyenesbe jőni. Mert az oláh hazudik és lop. Az őseinktől maradt gyűlölet nem lankad, hanem forr. Az oláhokban is.

Ezek mindent megígérnek, Európába is bémennek, de kirúgják onnan őket, mert az oláh még semmit nem tartott bé. Holnap nem azt csinálja, amit máma mond.

Mi azt szeretnénk, hogy külön legyen Erdély. Mert van Erdélynek miből megéljen. Sok drága kincs van úgy a föld tetején, mint a föld alatt.

Mi nem hagyjuk magunkat! Mi ötvenhatban is el akartuk vágni itt a vasutat, hogy az oroszokat ne tudják bévinni Magyarországra, s a fiatalok összebeszéltek, hogy átszöknek harcolni oroszok ellen.

S amikor megverték Marosvásárhelyen a mi írónkat, Sütő Andrást, itt az egész környék szervezkedésben volt, hogy megyünk Vásárhelyre. Még a gyergyóiak is jöttek! Aztán meghallottuk, hogy vége van. Ott óriási karambol lett volna!

Nem hagyja magát a magyar, de ne is hagyja! Mi innen el nem megyünk, ezek a pakulárok nem fognak minket kiszorítani!

{fel}