Fekete felhő

Kenderesi vagyok. Az apám Németh Károly volt, tizenhárom családja lett, ebből maradt vagy hat-hét.

Én 1912-ben születtem, Németh Imrének hívnak. Ez alatt a nyolcvanegy év alatt, amit leéltem, sokszor volt felettem fekete felhő. Az első 1914 augusztusában egy vasárnapon, amikor én, mint kisgyerek, egy szekéren ültem a törökszentmiklósi vásárban. Tíz óra tájt jött a dobos kifelé. Mindenki felriadt.

– Mi van?

– Mit dobol ez a dobos?

Hát azt dobolta, hogy a vásár azonnal szűnjön meg, mindenki menjen haza és huszonnégy órán belül jelentkezzen a katonai csapattestnél, mert kitört a háború Szerbiával. Az emberek azt mondták, hogy három-négy hónap alatt végzünk a szerbekkel és jövünk haza. Na, ebből lett négy és fél év, amit az apám ki is töltött katonáéknál.

Mikor vége lett a háborúnak, jött a veres világ. A tizenkilences forradalom alatt itthon volt Kenderesen Horthy Miklós, mint egyszerű polgár. Még nem ez a mostani községháza volt, hanem a régi, egy hosszú épület. Oda fészkelte be magát a direktórium. Kun Béláék toborozták a vereskatonákat. A rezesbanda az egyik úton le, a másikon fel, fújta, hogy állj be, fiam, katonának, jobb módod lesz, mint apádnak, nem kell kaszálni, kapálni, csak a lányok után járni.

Na, a veresek behívatták Horthy Miklóst a községházára. Bottal ment. Addig-addig, hogy elengedték. Mikor elment, akkor látják, hogy ottmaradt a botja. Fehér Jóska felkapta, utánaszaladt. Ahol a Pipacs vendéglő van, onnan kiáltott utána.

– Miklós! Elvtárs! A botodat itt hagytad!

Horthy Miklós megállt, elvette, ment tovább.

Mikor vége lett a veres világnak, jött a Kormányzó Úr. Mint gyerek, én is ki voltam vezényelve, a községházánál állítottak fel minket kétoldalt, úgy fogadtuk. Ő jött elöl szürke lovon.

Na, mit adott az Isten? Amikor helyrevergődött a világ, többen bementek hozzá bocsánatot kérni. Egy részüket már Fegyvernekre hordozták, ahol az óvoda van, ott volt egy központja a fehér csapatnak. Kontra után jött a rekontra. Bement a Kormányzó Úrhoz Bencze Gáspár, Stenzel János, Közös János, akit rendesen K. Szabó Jánosnak hívtak. Kérték, bocsásson meg nekik, mert nem tudták, mit tesznek. Megbocsájtott. De mikor a tanító úrral beszélgetett, így szólt.

– Azt mondod, nem tudtátok, mit csináltatok? Csodálkozom rajta. Nem tudtad, tanító úr, hiszen te tanultál? Mert Balogh Gyurkán meg a többin nem csodálkozom, hisz analfabéták. De te?

Azért maradt tanító, de tanyasi. ... Na, egyszer a summások, a munkások között járkált a Kormányzó Úr. Ott volt K. Szabó János is. Azt megbotolták. Azt mondja a Kormányzó Úr.

– Te, János, kellett ez neked?

De amikor már munkaképtelen lett, kapta a kommenciót a Kormányzó Úrtól, amíg élt. Nem egy-két ember volt, akit így ellátott.

Hát, mit gondoljak erről? Mert a kulákokkal később nem így bántak. Nem volt már búzája egy csepp se, de ha a tyúkjának a begyiben búzát találtak, nagy baj volt. Ha nem volt a hordó telehúzva vízzel, az volt a baj, ha belebüdösödött a víz, az volt a baj... A kulákot ütni-verni kellett a vereseknek, mert nem akarta a jogait leadni. Nem akart az országáról se lemondani, mert annak a nemzetnek, amelyiknek joga nincs, hazája sem lehet. Az csak vendégként szerepel ott.

A Kormányzó Úr idejében más volt. Akkor nemcsak Kenderes fejlődött, hanem az egész ország. Mi volt Kenderesen? A tizennégyes háború előtt egy pár uraságból állott az egész határ. Egy pár ház volt a községháza körül, egy szárazmalom, öt-hat zsidó bolt, fűszeres, rőfös, tollkereskedő, nyúlbőrszedő, szóval mindenféle volt köztük, csak mezőgazdasági munkás nem. Akkor Kenderesnek nem volt villanya, nem volt járdája, nem volt vezetékes vize, nem voltak középületei. Az alatt a huszonöt esztendő alatt, amit a Kormányzó Úr idejében éltünk le, bejött a villany, lett járda, osztottak házhelyeket, osztottak földet a hadiözvegyeknek, hadiárváknak, rokkantaknak, még a vitézeknek is. Általában tíz vékás földet adtak. Egy vékás föld négyszáz kodrátot jelentett.

Na, amikor jött a nagy fejlődés a második háború után, ezeket mind elszedték. Éppen olyan fejlődés ez, mint mikor az anya beviszi a gyereket a kórházba, mert egy kis csigolyaferdülése volt a hátán. Mikor érdeklődtek, azt mondták, szépen fejlődik, jól van. Mit ad Isten? Mikor kiadják a gyereket, az anyja majd összeesik, mert akkora a púpja, mint egy ötkilós házikenyér. Ez a fejlődés?

Amit a Kormányzó Úrék a nép érdekében, a haza és a nemzet érdekében létrehoztak, azt a vereseknek lábbal kellett tiporni! Olyan lett a nép, főleg az egyszerű, hétköznapi, szürke dolgozó, mint az a nő, aki lefekszik az árokparton és mindenki mehet rajta keresztül? Hát ezt érdemeltük? Ezt?

A Kormányzó Úr egyébként közvetlen ember volt. Jött-ment a faluban, beszélt az emberekkel. Volt itt egy ember, Süveges Zoltánnak hívták, az a keze alatt szolgált a hajón. Ment a lovon a Kormányzó Úr, megállt, beszélgettek. De a földszomszédjával is. Nem szaladt el még a cseléd mellett se, mert ő kormányzó. Ha nem tetszett is a kíséretnek, megállt, beszélgetett.

Az én feleségem húgának az urának a testvére, Farkas Laci még gyerek volt, persze pajkos. Kint volt a kapu előtt, játszott. Hát nem megdobta a Kormányzó Úr kocsiját? Az autó megállt, kiszállt belőle, bement a gyerek szüleihez. Azok megmeredtek, hogy most mi lesz? Azt mondja a Kormányzó Úr.

– Figyelem majd, nehogy ezt a gyereket valami verés érje. Nem szeretném, ha bántanák, mert még gyerek.

Ilyen ember volt.

A Kormányzó Úr ideje alatt szépen beindult az élet, nyugalom volt úgy 1933-ig. Akkor a történelem fordított a lapon. Jött Hitler. Attól kezdve megváltozott minden. Kezdett a mezőgazdaság belázasodni, beteg lenni. Egy hatkarátos öreg parasztember volt a Kormányzó Úrnak az első embere a gazdaságban. Gazdának hívták. Hát, el kellett küldeni azt az itt megöregedett, hozzánőtt és hozzáértő Kozák Gergelyt, mert a nyugati fejlettség már nem tűrte. Egy Förster nevű ember jött ide intézőnek. Tiszta magyar. Förster.

A Tökös laposon körvadászat volt. Én is voltam nyúlhajtó igen minden télen. Egy Pólya nevű ember bérelte ezt a földet. Összetalálkoztak a körvadászaton. Azt mondja Förster.

– Szervusz, Szervusz, Szervusz!

Nagy, vékony, szárazkóró ember volt.

– Na, készen vagy már a számadásoddal?

Ez decemberben volt. Azt mondja Pólya.

– Még nem egészen.

– Én már régen készen vagyok! Mit gondolsz, mennyi a hasznom? Tíz pengő!

Gondolkozzunk már el! Ennyi haszna lenne a gazdának 2100 holdon? Az a hatkarátos paraszt, az a kockásnyakú valódi magyar ember, az nem tudta megmondani, hogy mennyi a haszna. Csak azt, hogy ennyi maradt búzából, marhából, egyebekből.

Aztán kitört a háború. Mikor a Kormányzó Úrtól megkérdezték a környezetében lévők, hogy miért kell ez a háború, csak tönkretesznek minket, ő röviden ennyit mondott.

– Nem lehet az országot egy oldalon feláldozni!

Súlyos mondat. Ennek a hátterében az rajzolódik ki, hogy nem vagyunk senkik. Semmi ez a tizenhárom vármegye. Mert a nagy hal úgyis megeszi a kicsit.

A Kormányzó Úr nagyon jó ember volt. Csak egy baj volt. Az, hogy csak huszonöt esztendeig volt kormányzó. Nekünk jó volt. Kenderesen szerették. Az utána jövő évtizedekben aztán úgy voltunk, mint a lyány, mikor férjhez megy, és mondja neki a lyánykori barátja.

– Jó urad van!

Az meg azt mondja.

– Igen, jó. Jó az uram, jónak látszik, de mikor az ágyban alszik.

Mi is így voltunk az urunkkal majd ötven esztendeig. A Kormányzó Úrral meg úgy voltunk, csak el ne hagyna sose!

A sors úgy hozta, hogy el kellett hagynia minket. De előbb Horthy István ment el. Éppen itt szolgáltam az állomáson, mint vasutas, mikor a Kormányzóhelyettes Urat temették. Vonattal hozták a halottat, betették a kirakodó vágányra. Jött vele a temetkezési vállalat öt fekete lova meg a gyászkocsi. Rengeteg nép gyűlt össze, még a környékről is. A Kormányzó Úrék is vonattal jöttek. Mikor megérkeztek, a tartalék gép, ami Kisújról jött, hátulról levette a szállító kocsikat. Ki volt jelölve, hogy a Kormányzó Úr kocsijának ajtaja a külön váróterem ajtajával elvágólag legyen, de centiméterre ám, hogy a Kormányzó Úr a szőnyegre lépjen. Közben azt a vagont, amiben a lovak meg a gyászkocsi volt, elhúzták a magasrakodóhoz, mert azokat ott vették le. Onnan már befogva ment a gyászkocsi a halottat szállító kocsi mellé, rátették a Kormányzóhelyettes Urat a gyászkocsira. Elindult a menet. Rögtön a koporsó után ment a Kormányzó Úr, a felesége, a Horthy István felesége, tehát a közeli hozzátartozók. Nagy tömeg volt. Lassan haladt a menet a kriptáj felé. Olyan szép lassan mentek a lovak, úgy tudták, hogy kell!... Én nem mehettem, mert szolgálatban voltam, nekünk meg kellett fordítani, összerakni a szerelvényt, váltót állítani...

A háború végén, október 9-ikén, amikor bejöttek Kenderesre az oroszok, nem mindent ők pusztítottak el. A nép is, abban is van mindenféle ember. A kastélyt is megrohanták. Akik át voltak itatva azzal, amit énekeltek, hogy vedd el a gyárat a lusta herétől, és akik a munkást meg a cselédeket a kulákra uszították, azok raboltak ki mindent.

Akik tudták a helyüket, tudták, mire születtek, a hiten keresztül tisztességes családi életet éltek és dolgoztak a Kormányzó Úr ideje alatt, azoknak a negyvenöt utáni világban ez bűnük lett.

Hát az nem bűn, hogy ezután a negyven év után egymillió ember most a nincstelenséggel küszködik, bebúvó helye nincs, nincs neki Magyarországa? Azt a gyönyörű marhaállományt, azt gyönyörű lóállományt, ami a Kormányzó Úr huszonöt éve alatt volt, ki kellett vágni a szemétdombra. Behozták ezeket a fekete marhákat. Kinek volt ebből haszna? Mert nekem, mint termelőnek, nincs. De a fogyasztónak se! Ennek a teje messze jár a jó tejhez! Nem tudnak nekem bemagyarázni blokktéglát piskótaszelet helyett, csak azért, mert egyforma a színe!

1948-ban leseperték nálam a padot, a teknőből elvitték a húst. Feketén kellett vágni. Én neveltem, küszködtem a jószággal, a másik meg bejelentett. Mert vágási engedély nélkül nem lehetett vágni.

Horthy Miklós ideje alatt nem volt ilyen! Annyit nevelt az ember, annyit vágott, amennyit akart. De nekem Rákosiék alatt el kellett számolnom. Szolnokról volt itt egy ember, annak. Mondom.

– Nem maradt meg a vetőmagom.

Lelöki a ceruzát, felugrik, azt mondja.

– Minek magának a fejadag? Magának nincs két gyomra!

– Igaz, nincs, csak egy van, az is szűk, kicsi ennivaló fér bele. Nyolcvanegy éves vagyok, de még mindig iskolába járok. Mindenből próbálok tanulni, mégsem tudom megérteni, hogy lehetett tönkretenni ennyire az országot? Szaharai sivataggá vált a virágzó kis Magyarország, és éppen most akarunk leszállni a lovunkról. Miért? Hogy gyalog menjünk és megegyük? És így se érjünk célba? Miért nem volt senki ötven év óta, aki megfogta volna a kezemet, hogy gyere öreg, menjünk ki abból a mocsárból, mert ott fulladunk bele! Nekünk nagyon jó prímásra lenne szükségünk, olyanra, aki úgy hegedül, hogy egyszerre tudjunk táncolni. Mert most csak ugrálás folyik.

Nagyon várom szeptember 4-ét, a Kormányzó Úr hazatemetését. Ha megérjük, annyi nép lesz itt, hogy Kenderesnek nincs annyi lakossága. Biztosan lesz a tömegben egy csomó megbánó ember is. Bánják már, hogy danoltak a tömegben éjszakának idején: Menjünk Kiss László főjegyzőhöz, menjünk Lődi Edéhez, menjünk Koszlár Ferenchez! Meg, hogy lőjetek, ettől fél a burzsuj!

Hát most mi legyen? Bocsássunk meg, mert nem tudták, mit cselekedtek?

Na, és akinek csak a Kormányzó Úr huszonöt éve volt a bűne, s ezért kellett elpusztulnia?

Mikor mondjuk már ki, hogy nem tudunk megbocsátani? De ha megbocsátunk is, ne tudjunk felejteni!

Erős kéz kéne az országnak. Mint a Kormányzó Úr volt.

Hiába szabad egy nemzet, ha nem dolgozik! Hát ne legyünk már annyira gyávák, hogy ezt válasszuk!

Jaj, Istenem! Szegény Magyarország! Micsoda fekete felhő van felette!

{fel}