Fehér lófarkas zászló

Utazás a Bajkál felől

Medvés, rozsomákos dús tajték a tajga,
Medret rág a víz a buja őrületben.
Kiritkul az erdő, a zöld álom lebben,
Kibukkan lomb alól vad sziklák haragja.

Következnek délre a ligetes puszták,
Kövek könyökére bársony lepel vetve.
Urga szuszog múló álmában nevetve.
Ürge, kutya, ménes ezt az éjt megúszták.

Mondai pusztán túl moccan a sivatag,
Mongólia fénylik, mint arany kirakat,
Hegyre rúgtat a nap, mint dzsingiszes bálvány.

Hetyke gép ablakán, a táj fölött vagyok:
Ahány jurta guggol, fehéren felragyog,
Akár Isten szeme az emberek láttán.

(1990)

A folyónál

A folyó kissé szénsavas vize fölé hajolok, s rögtön

eszembe villan, hogy ez valami ősi ösztön lehet,

lehajolni a vízhez, iható-e, az ember történelem előtti

mozdulatával letérdelni, belekortyolni az áttetsző,

elég sekélynek tűnő kis folyóba, amely itt-ott elmocsarasította

a völgyet, s a Tola szeszélyesen kanyarog a kopár

mongol pusztákon, és közben egy sámánéneket dudorászik.

Letérdelek, a víz fölé hajolok, valahogy úgy, ahogy a mongol

pásztorok teszik, ahogy a hódító oroszok tehették,

ahogy előttük a mandzsu katonák ihattak, ahogy a lámák

olthatták szomjukat, ahogy Dzsingisz kán ivott.

Letérdelek, a víz fölé hajolok, melyben hibátlanul tükröződik

a valószínűtlenül kék és tiszta égbolt, amilyet még

sohasem láttam ezen az elátkozott planétán.

Letérdelek, a folyó fölé hajolok, hogy megkóstoljam az enyhén

szénsavas vizet, s ekkor váratlanul megpillantok

a víz tükrében egy odafönt köröző sast, megigézve nézem

a hatalmas madarat, hirtelen az égre pillantva látom,

fölöttem köröz, alighanem engem vesz szemügyre, aztán behúzza

a szárnyait, zuhanni kezd, s én közönyösen mormolom,

hogy egy nyúlnak megint vége.

A folyó fölé hajolok, hogy megkóstoljam a kissé szénsavas

vizet, s döbbenten látom, arcom helyén

a víz tükréből egy nyúl arca néz rám.

(Urga, 1990)

Hajbalzsam

Hajbalzsam,
mondtam zavaromban köszönésül,
mivel nem jutott eszembe a sambajno szó,
s fölöttem a mélykék ég,
Isten mosolygó szeme,
még tágabbra nyílt,
s alant,
a zöld bársonnyal fedett kopár hegyek oldalában
felnyihogtak a füvet hersegtető lovak,
dús szőrzetét rázta a jak,
kacarászott a didergő patakocska,
s a városban kisimultak a gyűlölet ráncai
az emberek arcán,
a lányok nevetgélve ízlelgették az új szót,
az új mongol szót,
az új mongolos szót,
hajbalzsam,
ízlelgettem én is,
hajbalzsam,
s mámorosan toltam a nyelvem
a magánhangzók ölébe.

(Urga, 1990)

Mongol reggel

Szibéria felhőket böfög.
Mint egy kutya, szimatol a szél.
Fövő lekvárként álmom pöfög.
Akár a fohász, elszáll az éj.

Keleten, ím, lobot vet az ég,
Sziklavértbe öltözik a táj.
Moccan a gémberedett vidék,
Lüktet az égen tűz-Kubiláj.

(Urga, 1990)

Urga

A szederjes alkony szétszivárog.
Meglapul az avas város.
A pusztán egy kutya duhog.
Mint Gandan-láma, mormog a Tola.

(1990)

Dargák

Magához von,
arconcsókol az októberi nap,
szinte perzsel az ölelése,
ám hajnalonta már jeges patkóval
vágtat végig a kopár hegyeken a zord hideg,
az emberek sötétre cserzett arcán
még ott tátong a tavalyi hófúvás véste árok,
ott vérzik tekintetükben a farkasok nyoma,
a medve, a hópárduc nyoma,
a nagy tavaszi porviharok
még ott kavarognak tekintetükben,
ragyog az októberi nap,
a pásztorok megmutatják a kancának a csikaját,
hogy leadja a tejet,
ezt teszik a pásztorfélékkel is
a dargák,
egyébként semmi különös,
a régen legyilkolt lámák vére futja be
az őszi fák lombjait.

(Urga, 1990)

Kőkirályok

A köveken zöldes zúzmók kapaszkodnak szívósan, ügyet

sem vetnek a körülöttük megcsillanó apró kövekre,

a füstkvarcokra, amelyek szétszórva hevernek a kietlen vidéken.

Itt-ott gyér fűcsomó, mögöttük váratlanul rámvicsorít egy

mély tárna, visszahőkölök, kiver a verejték, gondolatban

végigélem, hogy magába nyel a föld, akár egy kígyó az egeret.

Mélyről szakad fel bennem a megkönnyebbült sóhaj, az ég

felé emelem a tekintetem, s akkor, ott, a szomszéd hegy

ormán, meglátok egy királyi párt, amint trónszékükön ülve

szórják a kincset a lábam elé. Körülnézek,

itt is, ott is megcsillan a zúzmós kövek között.

Tereldzs közelében, 1990)

Mongol táj

Ragyog a nap a megdöbbentően kék ég közepén, védtelen

vagyok a már-már túlvilági ragyogással szemben.

Kapaszkodok felfelé az úton, melynek egy részét elhordta

a felhőszakadás után vadul vágtató özönvíz,

s az út szélén olyan egy-egy vízmosás, mintha egy rég

kihalt őshüllő lábnyoma lenne.

Amikor két hegy közül kijutok a következő völgybe,

szakadó eső fogad, a legtisztábban tündöklő ég

alól minden átmenet nélkül súlyos, gomolygó felhők

árnyékába lépek. A hegyekről tajtékozva rohan

lefelé a víz, szaggatja, görgeti a követ, az aszfaltot,

sárgás áradat sodor faágakat és kavicsokat.

Néhányszáz méterrel odébb, hihetetlen, de ragyog a nap,

százaz az út, a csenevész fű sápadtan kókadozik,

zihálva támolyog a poros talajban.

(Tereldzs közelében, 1990)

Emberi vad

A megáradt víz nekivadultan rohan és örvénylik a

kavicsos mederben, eltökélten, engesztelhetetlen

haraggal robban neki a part kiszögeléseinek, az íves

kanyaroknak, a félig kimosott fagyökereknek,

tajtékzik és bömböl, akár egy medve, vagy ahogy a

mongolok hívják, emberi vad.

Egy csendesebb szakaszt keresek. Látom, éppen egy kutya

akar átkelni a folyó szétterülő habjain, lábalja a

sekély vizet, emeli a hasát, bele ne érjen, ám oly hideg

a kis folyó, hogy először csak nyüszít, de a

túlpart felé közeledve már vonít a fájdalomtól.

Magamat látom ott. Elszántan próbálok átkelni az idő

tajtékos medrén, őseimet keresni odaát,

az árnyékos túlparton, megtudni, ki vagyok én.

(Tereldzs, 1990)

Hajnal

Az Úr csóvát dob az égre.
Patak pezseg.
Hallgatsz? Beszélsz? Mondd, mi végre?

(Tereldzs, 1990)

A puszta zenéje

Kóborlok a pusztán.
Szeretem ezt a fátlan,
ürömillatú vidéket.
Ahogy lépkedek a gyér fűben,
mint megannyi lövedék,
szöcskék pattognak körülöttem.
Ezerszámra vágódnak fel a földről,
közülük sok elvéti az irányt,
combomnak, hasamnak csapódnak.
Miközben felpattannak,
fémes hangot adnak: furcsa
koncert kezdődik körülöttem.
A felhőnyi szöcske zenél,
a rengeteg kis rovar által
kiadott hang leírhatatlan,
különös muzsikává áll össze.
Zenél a puszta lábam nyomán.

(Nalajh közelében, 1990)

Ősök

Mámorosan állok a végtelen puszta köldökén, mélyre szívom

az otthonról is ismerős üröm illatát, a földet nézem,

simogatom, talán a hunok nyomát keresem tekintetemmel,

vagy a tunghuk, a tokhárok, a szienpik, a tabgacsok,

az ázsiai avarok, az úzok, a szogdok, a türkök, az

ujgurok, a kirgizek, a dzsürcsik, a karakitajok, a

mongolok patanyomát. Lehet, hogy a kunokét is?

Simogatom a földet: talán éppen itt lovagolt valaha

Temüdzsin Karakorum felé. Vagy Ögödej. Vagy Güjük.

Esetleg erre járt Kubiláj Kína felé tartván seregével.

Kaparom a földet az ujjaimmal, fölmarkolok belőle egy

keveset, tapogatom, sokáig a tenyeremben tartom,

mintha azt várnám, hogy a pórusaimba ivódjék, s közben

mindvégig érzem az üröm felzaklató illatát,

melyben talán az oszlásnak indult holtak bűze és a

szerelmi tajték szaga keveredik sajátos eleggyé.

Tenyeremben tartom a földet, majd szép lassan kicsorgatom

az ujjaim közül a talán hun, talán kun, talán úz,

talán ujgur, talán szienpi, talán avar, talán türk őseim porát.

(Nalajh közelében, 1990)

Tonjukuk sírjánál

Ősz. Kocsonyás ragyogás.
Ujjam alatt a rovás

Tomjukuk sírja kövén.

Jő lágy fuvalom, hűsít,
Omlik epeszín fennsík.

Porhatag árny az öröm.

(Nalajh közelében, 1990)

Vihar előtt

Opálos csend honol.
A nap fakó mosoly.

Zörög az ég.

(Nalajh, 1990)

Kazak temető

Gyereksírok között lépkedek, a kis holtak többsége egy évig

sem élt. Primitív sírjelek, lepusztult, kétségbeejtően

elhanyagolt sírok között lődörgök tétován, mint aki egykori

rokonát keresi. Betűzgetem a félhold alatti írást,

és közben éberen figyelek, bele ne essek valamelyik

roskadt mellkasú sír üregébe.

Egy beszakadt sír fölé hajolok: itt nem ásnak mély gödröt,

talán a köves talaj miatt. A halott fölé deszkákat

tesznek, arra rakják a földet, ami alatt később a deszka

beszakad, ha a kiéhezett farkasok hajlandók addig

várni, de legtöbbször már a temetést követően kikaparják

a hullát és felfalják. Körös-körül emberi csontok

hevernek. A legtöbb sír beomlott, vadak prédája lett a sok halott.

Előttem kővel körülrakott sírok, vörös csillaggal ékesített

sírok, bádog sírjelek, fejfa gyanánt leszúrt

eternitcső, a sírhant fölött szaporán pörgő szélkerék.

Az egyik sírba beszakadt egy tehén, a farkasok

által gondosan letisztogatott csontváza, koponyája most is

ott hever, hátsó lába most is a beomlott sírban áll.

Sápadtan nézem, megfordulok, igyekszem mielőbb kijutni

az ásító sírok közül. Arra gondolok: ez a nép

aligha félhet a haláltól.

(Nalajh közelében, 1990)

Életkép

Az út mentén buszmegálló,
kicsike épület, melyben
tehenek álldogálnak,
higgadtan kérődznek,
bambán bámulják az elhaladókat.
Kicsit odébb, a szabad
ég alatt, emberek ácsorognak,
türelmesen várják a
talán sohasem érkező autóbuszt.
Szótlanul topognak, csak
néha tekintenek fel az égre,
melyen sötét felhők robognak feléjük,
kardokat villogtatnak dühösen.

(Nalajh közelében, (1990)

Urgai álom

Gyalogolok a sivatagos pusztán, tevék mellett haladok el.

A kitartó szél homokszemeket kap fel a levegőbe

és szuszogva cipeli Peking felé. A szemem vörös, az

átható napsütés tűszúrásait érzem koponyámon.

Állati csontváz mellett haladok el. Nem pézsmaszarvas,

nem vadteve, nem hópárduc, nem pusztai róka.

A félig homokba temetkezett csontváz vagy tíz méter hosszú,

öt méter magas, kicsi feje, nagy fogai vannak.

Gyalogolok tovább a homokot cipelő szélben, szemem

egyre vörösebb, egyre jobban szúr. Hirtelen furcsa,

félelmetes hangot hallok, összerándulok, az iménti

sárkánygyíkra gondolok...

Ülök az ágyamon, csapzottan, izzadtan, nézem a lepusztult

szállodai szoba szekrényét, melynek ajtaja valami

megmagyarázhatatlan kényszernek engedve kínos

lassúsággal nyikorogva kinyílik.

(Urga, 1990)

Bűnös lélek

Elhagyom a lehangoló blokkházakat, áthaladok a jurtavároson.

A Gandan kolostor bejáratánál egy festő akvarelleket

kínál, vigyek haza egy kis ázsiai pusztát jurtával,

vágtató mongol harcosokat. Belépek a kolostor magas,

tornyos főkapuján át az udvarra, a galambok közé.

Nézem a kolostor kínaias tetejét, a kis kőoroszlánt, a

Gyémántjogarú Buddha szentélye előtti füstölőt, a furcsa,

tarajos föveget viselő lámákat, akik bevonulnak a szentélybe.

Én is körbejárom a füstölőt, beletartom a kezem a gomolygó

füstbe, aztán követem a lámákat. Odabent egyhangú

recitálás fogad, a lámák tibeti nyelvű könyvekből

imádkoznak. Beleszippantok a tömjénpálcikák füstjébe,

kitartóan figyelem a sárga-vörös leples szerzeteseket,

hallgatom a különös hangszereket.

Nem tudom, mennyi idő telt így el. Fáj a lábam, a nyakamnál

a csigolyám, fáradt vagyok. Kioldalgok. Imamalmokra

lelek, elszántan forgatom őket, mint aki remél valamit.

(Urga, 1990)

Fehér lófarkas zászló

Sötét van. Nem megyek sehova, félek, belém döfnek egy kést

a mongolok, ha esetleg orosznak néznek a lámpafényben.

Egyébként is fázom, ráz a hideg, úgy érzem, lázam van.

Lefekszem, egy ideig vacogok, aztán furcsa lesz a világ,

lassúvá, álomszerűvé válik minden. Megszólal egy

fúvós hangszer, amely emberi csontból készült. Később

dübögni kezd egy dob is, melynek keretére

emberi fejbőrt feszítettek.

Rovásírásos kőoszlopok, kurgánok tetején álló kőszobrok

között bandukolok, feliratos kövek mellett

haladok el, ezüst útlevéllapocskát szorongatok.

Katonák vágtatnak utánam, megragadnak, sátrak közé

hurcolnak, a hüvelykujjamnál fogva felkötnek egy

rúdra, s talpam alól szép sorban kiszednek kilenc deszkát.

Sokáig lógok így, közben meztelen testemet égetik,

s arról faggatnak, hová dugtam a béke jelét,

a fehér lófarkas zászlót.

Hirtelen hófehér sörényem nő, lobog a szélben. Én vagyok az,

mondom. Nem égetnek, nem nyújtanak tovább.

Amikor felébredek, süt a nap. A tükörhöz megyek,

nézem a hajam színét.

(Urga, 1990)

A puszta

Hegyek derekánál zakatolt a vonat, öregesen, komótosan.

Rátapadtam az ablakra, ittam magamba a látványt.

Az a kevés erdő, ami a helyek tetején vagy oldalán

megkapaszkodott, sárga levelekkel fürdött az aranyló

napsütésben, s egy kissé távolabbi hegycsúcson már kihívóan

szikrázott a hó. Szeptember végét írtunk,

szokatlanul nyájasak voltak a napok.

Hamarosan kiértünk a füves pusztára. Otthonias volt a

látvány, a kitárulkozó végtelen pusztaságé,

zavartalanul ősi vidék, maradéktalanul az enyém, egészen

olyan, mint az otthon oly sokszor bejárt puszták.

Vajon látta-e valamelyik távoli ősöm ezt a vidéket, nagyon

régen, évezrede talán vagy még régebben? Talán

mint hun harcos, netán avar vagy türk vitéz, esetleg

ujgur vagy kirgiz lovas?

Vajon hányféle nép épült bennem eggyé?

A kietlennek látszó mongol vidéken száz kilométert is

megtett a nagymamásan döcögő vonat anélkül,

hogy akár egyetlen fát is megpillantottam volna. Az

irdatlan puszta látszólag üresen hevert egészen

a szemhatárig. Pedig sokféle élet népesíti be a halottnak tűnő

tájat, fűfélék légiója, rovarok, föld alatti üregekben

élő rágcsálók, levegőben köröző madarak...

Időnként tevék mellett haladtunk el, máshol óriási ménesek

igyekeztek a téli szállás felé. Az üröm illatát

éreztem egyre, de az is lehet, hogy csak érezni véltem,

beleképzeltem a pusztába, mélyen beszívtam, mint

otthon, ennek a füves pusztaságnak a legnyugatibb végén.

Az üröm illata azt súgja: az idő mélyén már éltem itt.

(Urgából Peking felé menet, 1990)

Enyészet

Nézem a feledhetetlenül zöld pusztát, ahol az egyre élénkebb,

erőszakosabb szél ördögszekereket kerget a vonat mellett,

felrepíti őket a levegőbe, dobálja, játszik velük, levágja a

tüskés gubancot a földre, zavarássza, pörgeti az egyre

gyérülő füvön, végül kíméletlenül belevágja a vasúti

kocsik szemébe.

Órákig haladunk megállás nélkül az üres tenyerű semmiben,

néha látunk egy-egy napszítta állati csontvázat,

s a békés enyészet szomorúsága telepszik a délutáni kupéra.

Időnként váratlanul felbukkan a pusztában egy-egy

vigasztalan képet mutató település, ha egyáltalán

annak lehet nevezni azt a néhány salétromtól rágott kőházat,

és az idővel talán sikeresebben dacoló maroknyi jurtát.

Egyre soványabb a mező, egyre távolabb nő egymástól

egy-egy vézna fűcsomó. A látóhatáron elenyészik a nap.

(Peking felé menet, 1990.)

A fa

Hogy hol kezdődött a Góbi, nem tudom, pedig el nem mozdultam

a vonat ablaka mellől, melyet lehúztam, arcomat

verettem, hajamat cibáltattam a széllel, s eszelős kitartással

meredtem az előttem elfutó tájra, hiszen tudtam,

közeledik a sivatag, s azt gondoltam, elcsípem azt a

kiváltságos pillanatot, amikor a puszta sivatagba

vált. Az átmenet azonban észrevétlen volt, nem tudtam,

hogy amit látok, még az vagy már ez?

Hosszú ideig vánszorgott az asztmás vonat, s a talány

talány maradt, mígnem a feltűnő szélmarta

homokdombok azt sugallták, igen, ez már a Góbi.

Aztán szikes puszta következett, később kiszáradt

vízmosások szabdalták a földet szeszélyesen,

mintha itt, a sivatagban, időnként elemi erővel

rohanó víz rajzolna új ráncokat a táj homlokára.

Hamarosan már kavicsos, gyér füvű vidék következett,

kopár, holdbéli táj, melynek a közepén váratlanul

felbukkant egy fa. Egy igazi, élő fa. Reszketni látszott

a reá omló sötétségben.

(Góbi, 1990)

Belső-Mongólia

A képzeletemre bízom magam. A vonat a sivatagban halad,

bizonyára folytatódik az a köves, gyérfüvű táj,

ami eddig is magába nyelte a szerelvényt, s aminek, úgy

tűnik, nem akar vége szakadni. Meresztem a szemem,

a sötétséget vallatom. Semmi. Fények sem látszanak.

Gyerekkorom óta nézegettem a térképen a Góbit, elképzeltem

ezt a kietlen földet, melyet tevék tapodnak itt-ott,

s melyből a homokot időnként felkapja a szél, és finoman

behinti vele még a távoli Pekinget is.

Más sivatagok még annyira sem érdekeltek, mint az égen

szétfoszló bárányfelhő, ám a Góbi, ahol most vakon

botorkál velem a vonat, nagyon vonzott, mintha titkos

álmaimban azt reméltem volna, hogy esetleg látok

valamit, valami apróságot, valami mágikus semmiséget,

ami valami régi ős emlékére utal. De csak a

szívós éj, csak ez a lehangolóan fekete lepel a tájon.

(Góbi, 1990)

Pillanatkép

Szótlan álom a puszta.
Horkan hóka-éj.

(Belső-Mongólia, 1990)

Árnyak

Horzsolja hasát a hüllőhideg éj.
Taplószáraz torkát tátja a Góbi.
Türk harcos árny-honából orozva kél.

(1990)

Búcsú

Jeges karma van a víznek,
Kutya nyí lúdbőrző patakban.
Verseimnek (Egynek? Tíznek?)
Hőse lettél ezer alakban.

Mongólia, ég veled!
Az álom lápján lépkedek
Türkök ó lába nyomán.

(1990)

Fájdalom, sáfrányos fényben

Buharaj Ravilnak

E kristály égbolt alá, mint most, telepedni,

oly régen akartam én!

Lábam a nagy Dzsingisz nyomába beletenni

egy nyirkos hajnal ölén.

Szél szipákol, patakvíz a kanyarban nyekken,

csillámló hab odaint.

Sáfrányos fény csordogál az aszott völgyekben,

loncsos, vén kutya csahint.

Urga, Nalajh, Tereldzs, Mancsir: ennyire tellett.

Már ásványhideg a táj.

A fáradt szél harákolt és végsőt lehellett.

Lásd, magyarnak lenni fáj!

(1990)

{fel}