Kurgánok között

Miniatűr

Riadt denevér az álom,
a hunokig csapong.
Az éjszaka csak indigókék sóhaj.
A múlt tárnája kong.

(Almati, 1985)

Kazak puszta

Tajtékos álom, fakópej képzelet.
Szürcsölgeti a puszta a vízeret.
Neszez a szél.

(1985)

Kazak éjszaka

Az éj álmokat dagaszt.
Rugékony ideg feszül.
Ami bánt, hogy mondjam azt?
Én nem tudok csermelyül.

(1985)

Kurgánok között

A végtelen pusztán kéne nyargalódni
holtakból épülő kurgánok között.
Égi máglya alatt aszalódni,
s hallgatni, a patakvíz hogyan csörög.

Kőszobrok előtt mélán eltűnődni,
míg hajunkra a játszi szél köt bogot.
E pusztán – kipcsak anyaölön – időzni,
hogy szíved majd otthon vessen lobot.

(1985)

„... a sírt ... Népek veszik körül...”

Pucér faágakon vízcsepp-gyöngysor.
Hideget az Alatau lehel.
A sírnál ki vagy? Akit takar rög-sor,
vagy aki takar, lapátol, földdel lep el?

(1985)

A Balkas-tó fölött

Hurcol az álom foszló rakományt.
Előttem, lásd, hegy, folyó áthalad,
S holtak. Mit a történelem kihányt.
Kazak föld! Csak magyarul láttalak.

(1985)

Ujgur emlék

Ahmetzsán fölemelt egy almát,
késével sok szeletre hasította,
szertartásosan körbekínálta
az ujgurok között.

Kérdőn néztem rá.
Azt mondta. Az alma én vagyok,
szétosztom magam
az enyéim között.

Azóta
álmodom magam
almának,
késnek.

(1985)

Ujgur akin

Az akin hosszú hősénekbe kezdett.
Az ujgurok felfénylő tekintettel hallgatták.
Újabb hősének szárnyalt fel,
aztán egy harmadik, negyedik, ötödik...
Amikor az akin elhallgatott,
súlyos csönd zuhant ránk.
A népi énekes egy új hősének első strófáját
kezdte énekelni,
fájdalmas-szép hangja felívelt,
betöltötte Rehimdzsán házát.
A második strófát már egy másik ujgurral
együtt énekelte,
a harmadik versszakba újabb ujgur kapcsolódott be,
a negyediket már négyen énekelték,
az ötödiket öten, a hatodikat hatan...
A végén már az egész terem
megigézve fújta
a hőséneket.
Az emberek követték az akint,
dalból vontak maguk köré
várat.

(1985)

Nemzedékek

A virág a föld
testet öltött álma –
szólt a tört öreg,
s rámosolygott
a nyurga unokára.

(Kazán, 1989)

Kazán

Fakó mosoly a hajnal,
kiszakad a táj tüdejéből a szusz.
Az utcán már jár a busz.
Kenyeret eszem vajjal.

A nap, az égi kazán,
ragyog, komótosan locskol az Idel.
Ravilnak már jönni kell.
Zöld káprázat lett Kazán.

(1989)

Zulfia

Az óváros meleg,
mint Zulfia tekintete.
Ballagok a kopott utcákon,
s a város lágyan helyezi köveit
a talpam alá.
Kószálok az árnyas fák alatt,
átragad rám a tatár égbolt
szívós derűje.
Nézem az óváros szellőzködő fáit,
az izzadó homlokú házakat,
s nézem Zulfia kiugró pofacsontját,
karvastagságú, fenékig érő hajfonatát,
hollószárny-szempilláit,
tó-mély szemét.
Ő is rámpillant, félénken, rebbenőn.
Emlékké rögzülök.

(Kazán, 1989)

Az Idel partján

Izzik az űri kohó.
Van-e holnap?
A folyó hallgat, nem latolgat.
Rühesbőrű házfalak
vakaróznak.

(1989)

Augusztus

Kazán kitakarva izzad.
Olyan kék az ég, oly meleg van,
úgy ragyog a nap,
hogy az már-már megtévesztő.
Azt hinné az ember,
hogy itt a gondtalan,
kellemes idő hona van.
Mintha észak felől a gáttalanul zúduló,
zúgva nyargaló zord szelek
sohasem vágnának végig
Tatársztán arcán
jeges kancsukáikkal,
mintha sohasem tuszkolnák
a tatár föld tetemét
jégpáncélba.
De most még ragyog a nap,
s Kazán kitakarva izzad.

(Kazán, 1989)

Gleccserek

(Musza Dzselil Virághalál
című verse kottájára)

Elszállt a sok dalos madár,
Az ég sötét palástot ölt.
A kis virág sem díszlik már,
A gyenge szár derékba tört.

Szép szirom-arca hóba ér,
Mint kit az élet elhagyott.
A nyírfatörzs egy hófehér
Márvány sírkővé megfagyott.

A jég bakái állnak itt,
Üvölt a zordon fergeteg.
Egy pillangóval álmodik
A kis virág, mit hó temet.

Már tűz a nap, sarjad a zöld,
A tiszta víz vígan csobog.
Mély álmából ébred a föld,
A virág szíve feldobog.

Készülök már Isten elé.
Az én telem most közeleg.
Ereimben szívem felé
Lassan kúsznak a gleccserek.

(1992)

Sorsok

Krétaszín felhők alatt
más sors tatárnak lenni,
mint gyötrődő magyarnak?
Fák ingatják fejüket.

Fonnyadó asszony a nyár,
a táj gyorsan öregszik.
Eldobott rög a madár.
Földbe enyészik a nap.

Jön tarkómon hátamon
– lásd, most hazagondolok! –
a galambősz fájdalom.
Álmaim pernyéje száll.

(Kazán, 1989)

Ezeregyszáz év

(Gabdulla Tukaj Lehet szeretni
című verse ürügyén)

Szép a tél, ha hull a hó,
ezüst mezők ragyognak.
Szép-e, mondd, a vacogó,
hajszolt hazátlanoknak?

Nyáron a nap tüzet ont,
hűsít a víz és házad.
Tatároknak szép-e, mondd,
e vörös-szőke század?

Szép a föld, a hegy, mező,
a folyók, erdők szépek.
Szép-e, mondd, egy rettegő,
egy otthon megtűrt népnek?

(1989)

Tatár ballada

A kazáni vár, akár egy kutya,
liheg az augusztusi napon.
Ül a táj fölött, álmosan őrködik,
arcát az Idel felől iderebbenő
suhanc szellők cirógatják.

A tatár férfi díszes tübetejka
alá nyomja barna haját,
megtörli homlokát, a vár felé tekint,
ahonnan szállingózni kezdenek
a szőke hivatalnokok.
Mesélni kezd.

Amikor építették a kazáni várat,
Ulu Muhammed kán megparancsolta
a kőmíveseknek:
akit először meglátnak, építsék be
a falba,
hogy sokáig álljon ez a város.
A kőmívesek a kán fiát látták meg
először, de őt nem merték befalazni.
Gyorsan fogtak egy kutyát, beépítették.
Mikor a kán megtudta, szomorú lett.
Így szólt. Már látom,
a kutyáké lesz ez a város.

A barna tatár ember jó ideig
a földet piszkálta cipőjével,
majd fátyolos tekintetét
a vár felé emelve
a hazafelé igyekvő
szőke fejekre mutatott.
Hát azoké lett!

(Kazán, 1989)

{fel}