A márványhajó útja

Arany ecset

A verőfényben szép művelt földek növényei ragyognak.

A derűs tájban rizst aratnak a kínai parasztok,

felnéznek, mosolyogva intenek felénk.

Vályogból készült kerítések mellett kürtöl a vonat,

aprócska, sártetős vályogházakból kíváncsian

pillant ki egy-egy gyerek vagy öreg. Később hegyek

emelkednek a táj fölé, oldaluk művelt, teraszos.

Néhol feltűnik egy-egy ásító barlanglakás.

Sok a víz, folyók áztatják a hegyek lábát a

szelíd őszi napsütésben. Picike házak, szűk

sáros udvarok bukkannak elő a vasútnak hol az egyik,

hol a másik oldalán. Iszapos vizű folyók

kanyarognak a tárt ölű völgyekben.

Ez az álmatag verőfény bearanyozza a viskókat, a kopott

ruhákat, megszépít mindent, olyan, mintha

valami ősi, ám ragyogásából mit sem vesztett selyemképet

néznék. A sárgás, zavaros víz egy-egy nagy eső után

rettenetes sebeket vág a nőiesen szelíd tájba. De most

felhőtlen az ég, csönd van és béke, dúslombú

fák horkolnak a vízmosások mentén, s a folyók

félálomban hevernek medrükben,

hátukat odatartják a nap arany ecsetjének.

(Peking felé menet, 1990)

A teve

A Nagy Fal tövében áll egy teve, egykedvűen, mint aki

unja ezt az egész hívságos világot, rágcsál,

állkapcsa csámpásan őröl, néha elordítja magát, mint

aki káromkodik, aztán unatkozik tovább.

Oldalánál egy vasból való létra áll, hogy felmászhassunk

a púpjai közé. Háttérben a Nagy Kitaj Fal.

Fölmegyek a Nagy Falra, a kilátás szép, de figyelmemet

inkább a téglába vésett feliratok kötik le,

többnyire kínaiak üzenetei egymásnak, a világnak, nem

tudom, kinek, de alighanem csak dokumentálni

akarták, hogy itt jártak, ám a jelentéstől függetlenül is

nagyon megragadtak a jelek, amelyek gyönyörűek,

talányosak és borzongatóan idegenek, akár a Mindenség.

Felfedező útra indulnak ujjaim a vésett jeleken,

akár egy ismeretlen, engedelmes női testen.

Felegyenesedek, elröppen tekintetem a barbárok felé,

akik ellen először földsáncokat, később pedig a

Nagy Falat emelték a kínaiak.

Elmosolyodok, lehetséges őseimre gondolok.

Elindulok lefelé, vissza a létrás tevéhez. Nézem a szegény,

közönyösen rágó állatot. Felmászik rá egy kínai, vigyorog,

lefényképezik, lemászik. Indul a következő. Ez az esetlen,

barbár állat tudomást sem vesz róluk, egykedvűen

őröl, láthatóan unja ezt az egész hívságos világot, néha

elordítja magát, mint aki káromkodik egyet.

(1990)

Szellemek Útja

Megyek a sétányon, melynek mindkét oldaláról

riasztóan nagy szobrok nézik ezt a múlandó

életet, mélyen elgondolkoznak látván a havat, a

kizöldülő fákat, a verőfényt, a sárguló

leveleket, aztán megint az erőszakos szeleket követő

havazást, a sétányon végigballagó és egymást

gyorsan váltó nemzedékeket, s néznek engem is, aki

az ő idejükkel mérve oly gyorsan meggörnyedek,

porrá esek szét, hogy szinte már ott sem vagyok a

sétányon, a Szellemek Útján, aki most ott menni

látszik, az nem én vagyok, hanem az, akit ők kigondoltak.

Még végig sem érek a hét kilométer hosszú úton,

még csak egy kis részét láttam a sétány két oldalán

töprengő emberi és állati alakoknak, máris

testetlenné, szellemivé válok, aki idegenül bolyong

a szobrok kő-idejében.

(1990)

Éj

Szabadulnék magamtól.
Az éj álomba hantol.

Hunná halok.

(Peking, 1990)

A tér

A tömeg magába kortyint. Sodródok az emberáradattal,

szinte tehetetlenül, akár egy apró fadarab a

játékosan örvénylő folyón. Beleolvadok a pekingiek

áradatába. Az emberek nevetgélnek, beszélgetnek,

fényképezik egymást, lehetetlen pózokba merevítik

testüket néhány pillanatra.

Öregek, fiatalok, gyerekek arca villan fel előttem, de

egészében arctalan marad ez a nyüzsgő ünnepi

sokadalom. Sodortatom magam a Tiltott Város előtti

betonsivatagon, a tíz méter magas vöröses téglafal

közelében, aztán beljebb, egyre beljebb kerülök a lüktető

áradatban, ami, úgy tűnik, kitölti a tér minden

négyzetcentiméterét, s kénye-kedve szerint ragad magával.

Rádöbbenek hirtelen, hogy megtörik ez az ellenállhatatlan

erejű hullámzás. Visszahőköl és oldalra tér ki a tömeg

néhány négyzetméternyi üres betonplatz előtt. Nincs fal,

nincs korlát, nincsenek őrök, az emberek mégis

megtorpannak az égésnyomokkal csúfított betonrészek előtt.

Akkor értem meg a váratlanul elkomorodó arcokat, amikor

rálépek az égett betonra, figyelmetlenségből vagy

tudatlanságból, esetleg csak a sodródás lendületétől

odalökődve: hiszen ez az a hely!

Visszalépek a tömeg legszélére. Sokáig nézem az égésnyomot,

a helyet, ahol nem is olyan régen

még tankok tetemei lángoltak, halott diákok hevertek.

(Peking, 1990)

Kövek

A bezárt kapu résén keresztül nézem a hatalmas

kőlapokat, rajtuk a többnyelvű feliratokat,

Konfuciusz egy-egy bölcs mondását. A konfuciánusz

templom udvarán úgy sorakoznak ezek a jelekkel

telerótt kövek, akár az otthoni temető sírkövei.

Tekintetem sóváran matat az ismeretlen keleti nyelvek

kőbe vésett jelein. Mindegy, mi van a jelek alatt,

maguk a kalligráfiák vonzóan titokzatosak és szépségesek,

szeretném végigfuttatni ujjaimat a szeszélyes

vonalakon, s érezni a lüktető kő hűvös türelmét.

Jó lenne egy kicsit barangolni a jelek végtelenbe ívelő

ösvényein, alámerülni a kalligráfiákba sűrített

mindenségbe, kiszökni az időből egy (talán perzsa) felirat

csábító labirintusán át.

Hiába. Maradok ahol vagyok, sóvárgó alak egy zárt kapu előtt.

(Peking, 1990)

Az Ég Oltárán

Fellépkedtem a háromszintes, tető nélküli lépcsős építményre,

lassan, méltósággal, ahogy az egykori császárok vonulhattak.

Beálltam a kör közepébe, az Ég Oltárára, az égi hatalmak

színe elé, ahol a kínai császárok is álltak évente

kétszer, hogy fontos ügyeiket megbeszéljék a fentvalókkal.

Álltam a világ közepén, agyam lázasan kutatott mondanivaló

után, de csupa hétköznapi téma jutott eszembe,

például a tegnapi vacsora fogásai, a méregerős, apróra vagdalt

csirkehús, a koreai káposzta, a pácolt marhaszelet,

a mandulás csirke, az édes tintahal, a bambuszrügy, a némi

töprengés után megízlelt pekingi kutya, a sütemények...

Álltam a világ közepén szégyenkezve, mert csak a kínai

kisgyerekek gyorstüzelő gatyája ötlött eszembe, s minél

inkább akartam kitessékelni agyamból ezt az alpári témát,

annál makacsabbul időzött gondolataimban

az apróságok lába között felhasított nadrág képe.

Szerettem volna valami méltó, amolyan császárosnak

mondható témával előrukkolni, ami illik a helyhez,

az Ég Oltárához. Ezen a napon azonban csak a mandulás

csirke és a gyorstüzelő gatya tolakodott agyamba,

s egy szép női arc, barna figyelem, amint orrát piszkálja kéjesen.

Szomorúan álltam e kivételes helyen, amiért semmi fontosat

nem tudok mondani e kivételes pillanatban.

Kiléptem a márványkörből. Ballagtam a pekingi tömegben.

Töprengtem. Tulajdonképpen minden pillanat kivételes.

Mindig, mindenhol az Ég Oltárán vagyunk.

(Peking, 1990)

Szelíd mosoly

A férfi egész talpon guggol, meg sem rezdül. Körülötte

picike udvar szépen felsöpörve, két-három pöttöm

fa enyhíti kopárságát. A férfi arccal felém, a semmibe

réved. Hamarosan elzsibbad, megmacskásodik a

lába, gondolom, s ügyet sem vetek rá tovább.

Három óra is eltelik, mire az Illatos-hegyről jövet ismét

arra kerülök, és szinte unottan, szórakozottan

a szűk udvar felé nézek, mint aki biztos benne, hogy a

meditáló embernek már csak hűlt helyét leli,

s talán nem is merengett ott senki, csak én képzeltem oda

szoborszerű alakját. A férfi azonban ugyanott

guggol, ugyanúgy a semmibe réved, mint órákkal korábban.

Meg se mozdul, mint aki kilépett a világból, s engem,

kíváncsi idegent se követ a tekintetével, semmit

sem hall az autóbuszok és gépkocsik motorjainak sűrű

harákolásából, az emberek beszédéből, messze

mögötte maradt ez a zajongó, dorbézoló, jajgató világ,

ez az elszerencsétlenített planéta. Ő most éppen

feloldódik a semmiben, talán még a csillagokat se látja, a

csillagrendszereket se látja. Csupán a Fényt.

Amit én látok most belőle a felsöpört kis udvaron, az csak

a romlandó test, szelíd mosollyal az arcán.

(Peking, 1990)

Buddhák

Elveszetten bolyongok a hadseregnyi Buddha között. Sorfalat

állnak az aranyozott szobrok, a legtöbb közülük

mosolygó, joviális, de akad harcias, félelmetes is, meg egy

vén, aki a jobb kezén lévő bábuval játszik...

Aztán egy Buddhát a hátán cipelő Buddhához érek.

Ténfergek a szobrok labirintusában, érzem, a Buddhák

követnek a tekintetükkel. Lassan, szinte észrevétlenül

rámtelepszik a szorongás, amit még önmagam előtt is titkolni

akarok. Állandóan visszakanyarodok a talán önmagát

cipelő szoborhoz, nézem, s közben engem is néznek. A szobrok.

A bennem lévő szorongás már-már félelembe csap át, úgy

érzem, ki kell rohannom az Ötszáz Lohan templomából,

ki, a fák közé, a lustán úszkáló aranyhalak medencéjéhez,

vagy le az Azur Felhő templomától az aprócska

üzletek, az utcai árusok, a kiáltozó, nevetgélő emberek közé.

Persze, nem rohanok ki a Buddhák közül, inkább csak

elsomfordálnék, kioldalognék, de még elpárologni sem

olyan egyszerű erről az idegesítő helyről, eltévedek, nem lelem

a kijáratot, ráadásul fent, a gerendán is

felfedezek egy egészen aprócska Buddha-bábut.

Most már sietősen kapkodom a lábamat ebben az egyre

kiismerhetetlenebbé váló labirintusban, hol erre,

hol arra nyílik egy folyosó, észre sem veszem, ismét a

cipekedő szoborhoz tévedek, szinte hallom nehéz

szuszogását. Öles léptekkel keresem tovább a kijáratot,

el akarok inalni a már-már mozduló Buddhák közül.

Amikor kilépek a fénybe, fáradt vagyok és izzadt. Mintha

cipelnék valakit. Félek hátranézni.

(Peking, 1990)

A márványhajó

A Hatalmas Fényesség tavának csillámló, lágyan

fodrozódó felszínén egy hajó áll mozdíthatatlanul.

Körülötte a Nyári Palota megannyi káprázata, az Emberség

és Hosszú Élet terme, a Jade Habok csarnoka, a

Hosszú Élet Élvezete csarnoka, egy hosszú, fedett sétány,

ahonnan jól látszik ez az álomszerűen szép szikrázó

vidék, a sok-sok menyasszonyi szépségű fa, s odébb, a tó

lángoló vizén a Sárkánykirály-templom szigete.

Itt pedig, az ernyedt fuvalomban bakfis habok vihorognak

a márványhajó oldalának döccenve. Milyen különös

látvány ez a hajó az anyásan cirógató napsütésben!

Leülök, lehunyom a szemem, s azon morfondírozok, hogy

egyáltalán hajó-e az az elképesztő faragás?

Lehet, hogy csak a hajó metafórája? Talán éppen azért

faragta hajóvá a követ egykor seregnyi művész

és mester, hogy leüljünk előtte behunyt szemmel, s

gondolkozzunk az utazás és maradás viszonyán.

Kinyitom a szemem: a mozdíthatatlan márványhajó

lebeg az ezüstlő víz tükrén.

(Peking, 1990)

A roncs

Bella Józsefnek

Magasról nézem a lenti termékeny síkságot, a folyók ezüst

szalagjait, a napot táncoltató rizsföldek tükrét,

majd hatalmas folyót fedezek fel alant. Úgy vélem, a Jangce.

Megpróbálom kitalálni a mélyben elheverő tavak, eliszkoló

folyók, üldögélő hegyek nevét. Felfedezvén egy jókora

vízfelületet, a térképet vallatom: ez a Tungting-tó lehet.

Odébb hegyek tornyosulnak. Talán a Mufu-hegy.

Belefáradok a találgatásba, rájövök, lehet, nagyon

távol járok az igazságtól, hiszen nem biztos, hogy

toronyiránt halad Peking és Kanton között a repülőgép,

talán közelebb megy a Sárga-tengerhez, mint hiszem.

Aludni próbálok, sikertelenül, így aztán az utasokat lesem:

vajon melyikük szánja rá magát a gép eltérítésére?

Később a konokul mosolygó utaskísérőt figyelem, eperszerűre

festett száját, madonnás arcát, lankás blúzát.

Amikor ismét lepillantok, hegyeket látok. Alighanem a

Dél-kínai-hegyvidék, mormogom. Hamarosan párásabb

lesz a levegő, eltűnik a lenti világ. Érzem, ereszkedik a

gép. Tejfeles pára kavarog az ablakon túl, majd

váratlanul előbukkannak odalent a rizsföldek, a csatornák,

kicsit később már a házak is. Hamarosan feltűnik

a kantoni repülőtér, a kifutópálya. Leszállunk.

Egy repülőgép roncsai mellett gurulunk el. Azé mellett,

amivel tegnap utaznom kellett volna.

(Kanton, 1990)

Az istennő

Egy meglehetősen csendes, elhagyatott helyen láttam meg

a lányt. Még zúgott a fejem az iménti örvénylő

tömegtől, amely minden képzeletet felülmúlt, csak

ámultam ezt a pezsgő, fürge, kirobbanó

életerőt látva, s hagytam magam sodorni az idegen

utcákon szénfekete hajú nők, kitekert végtagú

koldusok és az egekbe nyújtózkodó üvegpaloták között.

Lassan az emberfolyam szélére sodródtam,

s észre sem vettem, hogy kilökődtem belőle. Egy fás,

bokros, füves részen találtam magam. Szinte

édeni volt ez a szépség és nyugalom az iménti

tülekedés után. Álltam. Mélyeket lélegeztem.

Élveztem a zöldet. Aztán fölfedeztem, hogy a lombok

függönye mögött elegáns szálloda lapul. Akkor

pillantottam meg a lányt. Hosszú, hollósötét haját

meg-meglebbentette a pimasz szellő. Mandulavágású

szeme elől türelmesen félrevonta tincseit, engem nézett,

ha haloványan is, mintha mosolygott volna.

Mindig szerettem volna egy ilyen keleti szépséget ölelni,

és most, a rátalálás hevületében már-már

szerelmes szavakat fogalmaztam magamban, egyre

közeledtem a lányhoz, szaggatottá vált a

légzésem, úgy éreztem, összeakad a lábam, s mintha

egy idegent hallottam volna, elfúlt hangon

kérdeztem: „Mennyi?” A lány rezzenéstelen arccal

mondott egy összeget. „Sok”. És elindultam

a halandók örvénylő áradata felé.

(Kanton, 1990)

Kínai lány

A csepűhajú nap blúzodba bandzsít.
Utánad pisszeg a szél,
hajad bakacsin-függönye lebben.
Kis mongol vért sejtek benned. Vagy mandzsut.
A sokaságban gyorsan tömeggé lettél,
pedig már készítettem a helyet a szívemben.

(Kanton, 1990)

Hangulat

Freccsen az éj.
Kint viszketeg víz dödög.
Dög az álmom, bűzölög.

(Kanton, 1990)

Az illat

Tompán hevertem az ülésen, mintha félálomban töltöttem

volna eddig az időt. Emlékeztem ugyan egy-egy

foszlányra a lenti burjánzó vegetációról, szakadékos

hegyek felülnézetére, a folyók lomhán kígyózó

testére, a rizsföldek geometriájára, de valójában

nem tudtam, most láttam mindezt álmosan

le-lepillantva a repülőgép ablakából, vagy még előző

utamról maradt e néhány képtöredék.

Ez a fásultság azonban lassan mintha oldódni

kezdett volna, s amikor odalent feltűnt a

sivatag, nyomban megélénkültem, talán azért, mert

eszembe jutott a magányos fa a Góbiban.

Az ablakhoz húzódtam, de a fát nem, csak a nagy

semmit láttam, amit itt-ott megtört egy-egy

sós vizű tó. Lassan úsztunk el a holdbéli táj fölött.

Később látni véltem odalent néhány tevét és

jurtát, aztán mintha már a füves puszta fölött

repültünk volna. És akkor, ott fent, olyan

tízezer méter magasan úgy éreztem, az orromba

csap az üröm illata. Az otthoné.

(1990)

{fel}