Évtizedek

Aszály

A háború előtt a nagybirtokon ló- és ökörfogat hordta a szalmát, mivel akkoriban szalmával fűtötték a gépet. A férfi ezt sokszor elmesélte. Szívesen beszélt, anekdotázott. Míg a tagosítás be nem következett, kicsiny földjén gazdálkodott, utána az állami gazdaságba került gyalogmunkásnak, majd fogatos lett. Ezután került a gőzekére, méghozzá kormányosnak, de két esztendő után húzatós lett. Úgy nézett ki a gőzeke, mint két vicinális mozdony: egyik a tábla egyik végén, a másik a túlsó végén állt, és drótkötélen húzták az ekét. Olcsó lignittel táplálták. Kellett hozzá egy főgépész, két húzató, két kormányos, egy szenes, egy vizes. Reggel négytől este kilencig felszántottak harminc-negyven holdat is. A hatvanas években hol ilyen, hol olyan gépen dolgozott, aztán a lucernaszárító üzembe került. Hamar kitapasztalta azt is. Tudta, az első kaszálás még nem gyullad ki, de a másodiknál már nagyon kell vigyázni, mert az első kaszálásból kint maradt tarlómaradványok szárazak, s nem lehetett tudni, mire fűtsön: a szárazra vagy a nyersre? Később útőrként dolgozott, aztán úthengerre került, végül fűtő lett. Akárhogy igyekezett, a műhelyből csaknem kifagytak az emberek. Leste, mikor cserélnek olajat a gépeknél, mert a fáradt olajjal tudta felcsapatni valamennyire a levegőt. Egyszer az egyik kezét elkapta egy gép, ledarálta az ujjait. Rokkant lett. Jött-ment otthon, nem találta a helyét. Azt szerette legjobban, amikor mesélhetett. Néha elment hozzá egy diák, hogy a készülő pályázatához anyagot gyűjtsön. Ő pedig mesélt arról, hogy Magyarországon övé volt az első műcsikó, még az 1948-as Kincses Kalendáriumban is megírták. „Kitették a becses pofámat még a Szabad Földbe is” – dicsekedett. Meg is mutatta: szürke, csajla kalapban fogja a kiscsikót a képen. Még a mozihíradónak is lekapták őket a tűzoltóság udvarán. Itt volt először az országban mesterséges megtermékenyítés. „Mi csak vittük a sárló lovat, de nem tudtuk előre, hogy most másként lesz a figura, mint eddig. Az állatorvos a testvéreknél tanulta a mesterséges megtermékenyítést, véletlen, hogy az én lovam ellett először” – mesélte a diáknak felhevülten. Aztán másik történetbe kezdett. „1945-ben szántottam a kövesút mellett négy lóval. Megállt az úton egy személyautó, két ember kiszállt, odajött. Kérdezték, van-e még nyerseség a földben? Akkor is borzasztó szárazság volt, ezért kellett négy lóval szántani. Odamutattam egy közeli tanyára, ahol éppen kutat ástak. Mondom, a kútásók megtalálták a nedvességet. A két ember bemutatkozott, hogy ők a Ludas Matyi. Na, mondom, csak nem ette meg a fene! Két hét múlva megjelent rólam a karikatúra.” Elgondolkozott, a határ fele nézett, a szomjazó szántók, a kiégett legelők fele. „Hát ha most erre jönnének, nem tudom, mit mondanék nekik! Mert a nedvességet tán még a kútásók sem találnák meg.”

A hirdetés

A férfi tanyán nőtt fel. Gyerekkora óta sokat dolgozott. Az ötvenes évek végén, amikor ötéves házas volt, bepakolt a tanyáról a faluba. A tízéves kora óta végzett munkájáért kapott az apjától egy negyedrész házat. A ház feléért hat évig tartotta a beteg nagynénjét. A maradék negyedrészt nagynehezen megvásárolta. Abbahagyta a földművelést, eljáró munkás lett. Kubikos. Az apósa is az volt fiatalabb korában. Pestről gyalog tolta haza a talyigát, bódéban aludtak a Teleki téren, mert ott volt az embervásár. A férfi Pesten is nehéz munkát végzett. Három-négy méter mélyről termelték ki a földet, lentről már a sarat, vizet, csepegett, csurgott a nyakukba. Nem volt ez könnyebb, mint a paraszti munka, viszont a munkaidő jóval kevesebb volt. A férfi sehogy sem tudott belenyugodni, hogy már magasan járt a nap, amikor kezdtek, s amikor abbahagyták, még mindig magasan állt. Pedig azelőtt tavasztól télig mindig munkából látta a napot feljönni és lenyugodni. A hatvanas évek elején hazament, a gazdaságban kubikolt. Elvégzett valami tanfolyamot, egy lánctalpas gépre került. Amikor végzett az első munkájával, éppen aratás volt. Valamiért várniuk kellett két napig. Szinte naplopónak érezte magát az aratók előtt. Azelőtt tizenöt hold búzát is levágott kiskaszával egy szezonban, most meg csak sétálgatott, leste az utat. A hatvanas évek közepén elhatározta, hogy épít egy házat. Spóroltak. Még többet dolgozott. Szótlan, szorgalmas ember volt. A lánctalpas gépe kicsi volt neki, csak görbén fért bele. Állandóan izomláza volt, alig tudott menni, amikor kiszállt. Hetvenben épített egy kétszobás lakást. Ezt a nagy álmukat csak úgy tudták megvalósítani, hogy egyetlen ruhát, egyetlen háztartási gépet nem vettek. A családi ház elkészülte után azt remélte, most már kevesebb munkája lesz. Tévedett. Kellett venni háztartási gépeket, taníttatni kellett a gyerekeit. A hetvenes évek második felében a két gyerek esküvőjére keresett. A lánctalpasban egészen meggörbült, már a gépen kívül is hajlott háttal járt. Egyre jobban aggasztotta ez a dolog. Telente kifázott, nyaranta az iszonyatos hőségtől szenvedett. Egyre hajlottabb lett. A fia esküvőjén már nem látta az ifjú pár boldog arcát, csak különös tornamutatványok árán. Komoly fájdalmai voltak. A hetvenes évek végén, amikor leszázalékolták, botot kellett vennie, hogy járni tudjon. A fájdalmai erősödtek, egyre jobban összegörbült. Néhány év múlva megműtötték. Később ismét. Egy-két esztendő múlva már tolókocsit kellett venni. A napokban megjelent egy újsághirdetés: tolókocsi eladó. Az ő címe volt megadva.

A sikóci pusztán

A háború után szerencsét próbáltak a sikóci pusztán. Gátakat, csatornákat húztak, rizsát termeltek. Volt rá eset, hogy húszan is kubikoltak két-három napig egyhuzamban hozzácsatolva a fél éjszakát is, hogy vadvizet tudjanak szerezni a kására. Az ottani vad szikeseken még mező sem termett, ezeken a földeken még a sáskának is felkopott az álla. Tavasszal, mikor kikelt a rizs, levéknyították rajta a vizet, és gyomlálták feleségestől, családostól. Kézzel. Összeütöttek nádból egy kis kunyhót, de amikor esett az eső, csepegett, csurgott a nyakukba a víz. De ezt is kiállták, mert nagy reménység táplálta őket. Volt két-három jó évük. Házat vettek vagy építettek. Úgy látszott, bizakodhatnak a jövőben, boldogulni fognak. Ekkor kellett belépniük a téeszbe. Dolgoztak tovább, a közösben. Amint kiengedett a föld fagya, kezdődött a víztelenítés, hogy a telep mielőbb alkalmas legyen a talajmunkára, vetésre. Vetés után száznál több gátkivágást berakni földdel, árasztani a rizstelepet, aztán újra kivágni a gátakat, újra berakni, majd segíteni a vegyszerezésnél, s amikor már a víz rajtamaradt a telepen, akkorra a gyom derékig ért a gáton, következett a kaszálás, azután jött a vízpótlás, figyelték a kártevőket, aztán következett a sarjúkaszálás, a lecsapolás, az aratás. Így teltek az évek, évtizedek. Még mindig együtt voltak. Ha valamelyikük a rizstelepén elmaradottabb kásafoltokat talált, meghintette műtrágyával, hogy kinövessze a rizst a kártevő foga alól. Sokat dolgoztak. Már repülőgépről szórták a műtrágyát is, de ezt nem szerették, mert a gépodafentről a rizsgátakat is leszórta, így rettenetesen nőtt rajtuk a gaz, sokat kellett kaszálni. Hatalmas, modern rizstáblákon dolgoztak már, lassan megszűntek azok a telepek, ahol minden kutrica mellett került legalább három rend gyékényes, ami csak szél ellen volt jó. Egyik évben az egyik, másik évben a másik rozoga kis rizsőrkunyhót csapták agyon, újakat építettek helyettük. Egy-két ember nyugdíjba ment közülük, a többiek pedig már készültek rá. Úgy látszott, mindent rendben hagyhatnak ott. Ekkor omlott össze a szövetkezet. A rizstermelés szinte teljesen megszűnt. A rizsőrök eleinte tanácstalanul tébláboltak a székházban, aztán munkanélküliek lettek. Az egyik az unokájával osztozott. „Nekem még Petőfi és Arany kell, a mostani versekbe beletörik a nyelvem” – tolta félre a könyvet. „Mert a feje nem arany, hanem tompa” – vigyorgott az unokája. Eljött hozzá egyik rizsőr társa panaszkodni, hogy az ő unokája úgy felhangosítja a magnót, hogy a hang nekiütközik a szomszéd ház falának, s amikor jön visszafelé, leveri a fáról a barackot. Kiültek a kapuba, szidták a világot. Hirtelen öregek lettek.

Méreg

A rizsőr felnézett az égre, várta a repülőt. Töprengett. A hatvanas évek elején már repülőről csinálták a gyomirtást. Az állati kártevőkről akkor még nem nagyon volt szó, de a hatvanas évek közepén már azokat is repülőgépről ölték Erős vegyszert szórtak ki, de ki is ölte a kártevőket, az biztos! Még a halat is. A hal rögtön eltűnt a rizstelepről. Emlékezett: szénát gyűjtött össze, kis petrencék voltak a rizsgáton, ahogy megbillentette, kibújt alóla a vadkacsa, csak lépkedni tudott, repülni nem. Kis idő múlva elpusztult. Nagyon sok beteg és döglött vadkacsát talált már a rizstelepen. A vegyszer okozta. A méreg. Volt egy időszak, amikor kivezényelték a repülőtérre vegyszert kavarni. Gázálarc ha volt is, nem passzolt, hibás volt, akár ne is lett volna. Hamarosan panaszkodni kezdett, hogy neki nagyon árt a vegyszer, inkább visszamenne a telepre. Nem engedték Néhány nap múlva kórházba került. Egy hétig volt bent. Utána visszamehetett a rizstelepre. De ott is permeteztek. Sokszor várta már a repülőt, így mint most. Bekötötte ugyan a száját, de mégis úgy beterítette a repülő méreggel, hogy félt a permetezéstől. Később örült, mert már nem repülőgépről szórták a mérget a kártevőkre, hanem az öntözővízbe csepegtették. Ment az öntözőcsatorna partján, hozta a szél a méreg szagát, törölgetnie kellett a szemét. Irgalmatlan erős méreg volt, ki is ölte a kártevőt. Látta a gólyát, amint leszállt a rizstáblára, kikapta a békát a vízből, lenyelte, aztán a nyakát a két szárnya közé csapta, és kimúlt. A gátparton jó gyenge fű nőtt, bodorka, ezt nagyon szerették a nyulak. Ha már evett, ivott is rá egyet a csatornából. Már a gátra is alig tudott felmenni. Elpusztult. Tudta, ott kovártélyozik néhány fiatal őz, ott legelgetnek, ott isznak. Hamarosan megtalálta tetemüket. Ő is egyre rosszabbul lett. Orvoshoz kellett mennie. Azt ajánlották neki, hagyja ott a rizstelepet. Azt nem! Úgy érezte, máshol talán nem is tudna megélni. Mindig a rizzsel foglalkozott, szereti. Visszament. Egyre étvágytalanabb lett, egyre többször fájt a feje, könnyezett a szeme. Nyár hátulján már állandósult a fejfájása, s egyre kínzóbb gyomorfájás is gyötörte. Ahogy kivitte az ennivalót, azt este azonmód haza is vitte. Napról napra fogyott, soványodott lefelé. Ősz volt, jött a betakarítás. Kitartott. Amikor az ő területén learatták a rizst, elment az orvoshoz. Egy esztendeig volt táppénzen. Leszázalékolták. Hiába. Az állapota tovább romlott. Most már csont és bőr: A fia kihozta a régi rizstelepére. A rizsőr áll, felnéz az égre, várja a repülőt. Nem jön. Pedig szerette volna legalább az öklét rázni egy kicsit a gép felé. A fia besegítette az autóba, hazavitte. A rizsőr lefeküdt. Halálosan fáradt volt. Nem érte meg a reggelt.

Évtizedek

Vízeresztő gyereknek vették fel. Hat osztálya volt, nem szeretett tanulni. A katonaság után kubikos lett. A hatvanas évek elején elküldték egy fűrészes tanfolyamra. Mikor nem volt fakitermelés, kubikolt. Egyszer kitalálták, hogy drága a gaz irtása kiskaszával, vegyszerezni kell. Ő volt a legfiatalabb. Eridj, Jóska fiam! Ment. Elvégzett egy tanfolyamot, néhány évig vegyszerezte a csatornákat. Akkoriban nemigen lehetett kismotorkezelőt kapni. Jóska, nem mennél? Hogyne mennék! Megtanulta, szívatta a kubikosok csatornaszelvényéből a vizet. A hatvanas évek közepén traktoros iskolára irányították. Ettől kezdve mindenféle munkát elvégzett. Fuvarozott, kaszált a géppel, talajmunkázott. Mindene volt a gumis gép. Később csatornákat tisztított. Évekig a legkisebb hiba sem fordult elő a traktoron. Át-átnézte, fényesítgette, még beszélt is hozzá. Ha valamiért nem dolgozhatott a géppel, beállt kubikolni. Aztán ismét iskolába járt, elvégezte a hiányzó két osztályt, mert szerette volna letenni a nehézgépkezelői vizsgát is. A hetvenes években sokat bajlódott a gyomrával. Mindenki azt mondta, hogy a gyomrára ment az ideg. Nem is csoda. Veszélyes volt a munkája. A csatorna szélétől húsz centire haladt a gépének a kereke, beakasztotta a kanalat, húzta, a gép pedig szép lassan csúszott a mederbe. Nehéz volt megtartani. Az orvos azt tanácsolta, szálljon le a gépről. Csak éjszakára! – mondta a férfi. Dolgozott tovább. Kórházba került. Kivizsgálás, műtét. Amikor végre felgyógyult, rögtön iskolára ment. Kitanulta a nehézgépkezelői mesterséget. Utána csatornaépítéshez került. Pótkocsis traktorral vitték a munkahelyre, a platón két lóca állt, kézzel leseperték róluk a havat, leültek, rázatták magukat. Beállt. Borzasztóan csúszott a bánya, a láda úgy farolt lefelé, hogy attól félt, elüti a gépet. A zúgástál azt hitte, megsüketül, éjszaka majd megvakult, az egyik gép előlről, a másik gép hátulról világított. Várta a nyarat. Hiába. Nyáron legalább ötven fok volt a gépben, felforrt az ivóvizük is, beteg lett tőle. Így telt el néhány év. Egyre nehezebben bírta a munkát. Ismét megműtötték, a gyomrával. Amíg lábadozott, vágyott vissza a gépéhez. A többiek közé. A felesége nem értette, hogy szeretheti ezt az életet: le a gépről, be az ágyba, ki az ágyból, fel a gépre. Veszekedtek. Így lépett át a nyolcvanas évtizedbe. Otthon nem tudott magával mit kezdeni. Egész nap csak lézengett, nem találta a helyét. Éjjel a gépéről álmodott. Törölgette róla az olajat, a port, közben panaszkodott neki. Olyan vagyok otthon, mint a süket disznó, csak állok, hegyezem a fülemet; hogy mi van, mi újság, mire alakul az élet? Aztán beült a gépbe, dolgoztak. Reggel mosolyogva ébredt, de hamar elkomorult. Szorította a szemét, hátha visszaálmodná magát a géphez. Hiába. Az orvosok eltiltották a géptől, végleg. Le akarták százalékolni. Ő nem akarta. Vissza akart menni dolgozni. Legalább hadd kubikolhasson, könyörgött. A régiek között, a Petőfi brigádban. Amikor először ment dolgozni, boldog volt, mint egy gyermek. Megtalálta a Petőfi brigádot: egy sem volt már benne a régiek közül. Csalódottan állt a csatorna partján.

A ház

A férfi a gerendákat húzta-vonta, a falhoz vonszolta őket. Keserűen hallgatta a kocsmából átszűrődő zajt. Bezzeg ő nem ér rá. Nagyokat nyögött a gerenda alatt. A munkatársa ötlött az eszébe, aki sötétedés után szinte mindig megjelent, és éjfélekig dolgozott vele. „Miért?” Nem talált rá magyarázatot. Egyszer megkérdezte. „Én mindig a kocsmába indulok, de itt kötök ki. Mit csináljak, ha előbb az utamba esik?” Tudta, még tavasszal megkapta otthon a nyúlpasszust a munkatársa, s az asszony mindenéből kiforgatta. Egy ismerősnél húzza meg magát, az istállóban.

Cipekedett, keményen összecsikordította a fogait. Feljajdult fádalmában. „A fogam!” Elejtette a gerendát, eltorzult az arca, sziszegett, reszkető kézzel tapogatta a képét. Szinte az egész feje lüktetett. A szomszédban a fuvaros hajlongott a szőlője között. Átkiáltott neki. „Dolgozunk?” „Muszáj” – mondta a fuvaros, és a kerítéshez lépett. „Elkelne ide egy kis töltés.” „Az udvarra?” „Oda.” „Hát, egy kicsit lapos.” „Ősszel a kert hátuljában szinte fertő van. Pár hét múlva meglátja.” „Majd feltöltöm.” „Itt még a nád is felüti a fejét egy nedvesebb esztendőben. Lenyomja az ásót, már csicsog a talajvíz. Hozok egy pár kocsi földet, ha gondolja.” „Majd megbeszéljük.” „Nem pénzért gondoltam én. Esténként, mikor úgyis üresen jönnék hazafelé, hozok magának egy-egy kocsival.” A férfi egészen meghatódott ennyi jóságtól, ám a foga még mindig sajgott. „Úgy látom, van szőlője.” „Van.” „Akkor biztos akad egy kis rézgálica is.” „Akad.” „Adna nekem egy darabot?” „Mekkorát?” „Mint egy gyufafej.” A fuvaros hozott egy marékkal. „Ennyivel nem lehet permetezni.” „Nem is arra kell.” „Hát?” „A fogamra.” „Menjen fogorvoshoz!” „Pénzes játék.” Kiválasztott egy darabka rézgálicot, óvatosan hegyezni kezdte a bicskával, ék alakúra faragta, kitátotta a száját, a fogait tapogatta, végül a rézgálicot óvatosan beleillesztette a lyukas fogába. Nagyot ordított, megpróbálta kipiszkálni a körmével. Ugrándozott, kétségbeesetten kiabált. Emberek szaladtak a kocsma felől. „Vizet! Vizet!” A fuvaros már hozta is. A férfi a kerítéshez ugrált, öntötte magába a vizet. Kimerülten roskadt a kerítés tövébe. Nagyokat fújt. „Na, szomszéd, ez kiölte az ideget!” A férfi tudta, hogy emberek veszik körül, akiknek a fuvaros éppen ékesszólóan ecsetelte a történteket. Végtelenül törődöttnek érezte magát. A fuvaros hangját is mintha félálomban hallotta volna. „Na, emberek, lökjük már fel ezt a pár gerendát a fal tetejére!” Valaki pálinkát hozott, megemelte a férfi állát, óvatosan öntötte a szájába. „Igyál, testvér!” A férfit átjárta az ital. Jobban lett, apránként visszatért belé az erő. Kinyitotta a szemét. Egy cigány állt előtte pohárral a kezében. „Hozzak még?” A férfi nemet intett. A háznál hórukkoló embereket fürkészte. „Mennyi rendes ember!” – motyogta magában.

Később már egyedül tett-vett a portán az utcai lámpa fényénél. Néha megállt a falak előtt, gyönyörködött a téglában. A nagykapunál pakolgatott. Zörgést hallott. A fuvaros ablakát verték. „Maga az, anyám?” – hallotta a szomszéd hangját. „Én.” „Mit akar?” „Hideg van már a temetőben aludni; fiam. Beszorultam már az erdősávból is.” „Menjen a bátyámékhoz! Ha egyszer nekik adta a házat, egye az ő kenyerüket!” „Tudod, hogy elzavartak...” „Tudom.” „Mi lesz velem télen?” „Hamarabb kellett volna meggondolnia. Még azelőtt, hogy ellopta tőlük a húsz forintjukat.” „Én? Csak magamtól loptam én, a falatot, hogy nektek adhassam...” A férfi elcsukló zokogást hallott, majd csoszogó lépteket.

Nem volt már kedve a munkához. Elindult hazafelé, abba a vizes alsóépületbe, ahol öten húzták meg magukat. Az utcai lámpa alá ért, amikor kénytelen volt megállni, megkapaszkodni egy fában. Vicsorított, fogta a hasát, majd hanyattfeküdt a járdán, és lábait az ég felé nyújtotta. Így maradt. „Elesett, fiatalember?” – hallotta a fuvaros anyját. „Kijött a sérvem.” „Hívjak orvost?” „Már visszament” – mondta a férfi amikor hallotta odalentről a csöndes zuppanást.

Vadvíz

A férfi nem bánta volna, ha sohasem lenne tél, mert akkor mindig kint élhetett volna a pusztán. Majdnem hatvan esztendős volt már, hétéves korától pásztorkodott. Amikor még bojtár volt, a számadó kosztolta, kéthetenként hazamehetett reggel, délután pedig már mars kifelé! Akkor több mint ezer magyar szürke marhát őriztek Elég volt nekik vizet húzni! Mint fiatal gyereknek, tetszett neki a gulyások viselete, a cifra szűr meg a bő gatya, neki is volt, de ezeknek a ruháknak aztán kitelt az idejük. Nagyon érdekelte őt a régi rideg pásztorok élete, szeretett róluk olvasni. De az ő életük már más volt. Április 30-án kiverték a gulyát, s november 1-jéig éltek a pusztán. Kint aludtak a szabadállásban. Neki volt egy régi bundája, azzal takarózott, a fiatalok pedig lópokróccal. Ha eső volt, elővették az esőköpenyt. A jószágot hajtja az idő, elébe kellett állni. De a fiatalok már nem szerették ezt az életet, mert nem hallották a harangszót, messze vannak a várostól, a falutól, nem járhatnak szórakozni. Ő viszont örült, ha kint lehetett a pusztán. Kint élt a felesége is. Volt hat gyerekük, de közülük egyik sem lett pásztor. Pedig a férfi reménykedett, hogy nem kell majd neki idegen inast fogadnia. Az egyik gyerek egyszer kiment segíteni, de a jószágok akkor éppen úgy mentek, mint az őrültek.

– Édesapám, ilyen munkát is el lehet vállalni?

– El, fiam.

– Nahát, engem többet ne hívjon segíteni!

Dolgozott tovább. A közelében legelt a szürke gulya, amelyből ősszel megszökött két tehén. Az egyiket nagynehezen megtalálták, de a másiknak nyoma veszett. Tavasszal, amikor kiverték a marhákat, láttak a távolban egy állatot. A legelő még sík víz volt, de már szépen sütött a nap. Ahogy közelebb értek, látta, hogy a magányos jószág az elkóborolt szürke tehén volt, amelyik hamarosan csatlakozott az idegen csordához. A férfi szép óvatosan a szürke gulya felé irányította a háztáji tehenekből álló csordát, ott lasszóval kifogták az elbitangolt szürkét, mert magától nem akart visszamenni a régi társai közé. Szerette ezt az életet. Volt a pusztán egy tanyájuk, cserepes, életre szóló. A vadvizekben néha megnézte az arcát: vajon meddig szól még ez az élet? Egy tört ember nézett rá vissza a vízből.

{fel}