A csipkés krampusz

Amikor hazaért a hadifogságból, áldott állapotban találta a feleségét. Egy szót sem szólt, csak kiverte a fagyba. Négy esztendeje nem volt otthon, hogy lehetne övé a gyerek? Leült, keresett valami ennivalót. Tudta, az asszony azóta befészkelte magát a szalmakazalba.

Éjszaka van. Szekerek, talyigák zörögnek. Vonul a falu népe a havas tájon. Elhagyják a falut. A határban letáboroznak a nagy szalmakazlaknál. Beássák magukat a szalmába. A kazal körül dunyhák, azokba is emberek csavarodnak. Felkel a nap. A férfiak sötéten hallgatnak. Az asszonyok tüzet raknak, főznek. A gyerekeknek érdekes az új helyzet, de nem mernek zajongani, túl közel van az apjuk. Este néhány suhanc indul a falu felé. Lopakodnak a kertek alatt. Házról házra járnak, és megetetik a jószágokat. Aztán visszaszöknek a többiekhez. Megláttak az agitátorok? – kérdezik tőlük. Nem. Így megy napokig. Az emberek egyre elcsigázottabbak. Egy hét múlva kimennek a hatósági emberek, és az asszonyokat másnapra az egészségházba hívják a gyerekekkel. Oltásra. A férfiaknak gyűlés lesz. Akkor léptették be a falut a téeszbe.

Az asszony vizet húz a kútból. A vödörben talál egy békát. A földre löki, felragad egy téglát, lesújt az állatra. A férje ekkor lép ki a házból.

– Ne bántsd azt a békát! Nem te adtad az életét, miért vennéd el?

– Ha olyan csúf, a fene egye meg!

– Te sem tetszel nekem! – mondja a férfi összeszűkült szemmel, s erre már az asszony is felegyenesedik, eloldalog.

A kisfiú megszeppenve áll, hallgatja anyja szidalmait, fenyegetéseit az apai verésről. Az asszony derekán egy ócska pokróc van körülcsavarva, a mellei alatt megkötve madzaggal. A férfi int a gyereknek.

– Mit csináltatok?

– A felsősoriak elől kiszedtük a sasfészket.

– És?

– Utána beleszartunk.

– És?

– És ők meg ezt szedték ki.

– És?

– Összeverekedtünk.

– Nem hagytad magad?

– Nem.

– Jól van.

Az asszony kikémlel az ajtón. Látja, az istállóból szűrődik ki a fény. Visszahúzódik a házba, egy harisnyára sietősen ráfércel egy csipkét, a tükör elé áll, a fejére húzza a harisnyát, mély hangon dörmögi: „Én vagyok a csipkés krampusz!” Elégedetten ismételgeti a mondatot, igazítja a hangját. Kilép a sötétbe. Ólmos eső esik. Az istállóba oson, beles az ajtón. A férje és a gyerek odabent dolgoznak. Az asszony az istálló sarkához lopakodik, meglapul. Jó idő múlva kilép a fiú a villával. Az épület sarkánál megszólal, és előlép az asszony: „Én vagyok a csipkés krampusz!” A gyerek rémületében beledöfi a vasvillát. Áll az asszony teteme fölött a férfi és a fiú. A férfi nagyot sóhajt, kézenfogja a gyereket, elmennek a testvéréhez.

– Nevelnéd egy pár esztendeig? – kérdezi a nővérét.

– Jó, de...

– Ha visszajövök, megfizetem.

És elindult a rendőrségre.

Majd jönnek a repülők

A férfi aggódva nézett szét: nem látta a nagyfőnököt. Elindult a romok felé, aztán megtorpant, téblábolt a sziklakemény, repedezett földön. A távolban teherautók közeledtek. „Talán ezekkel jön.” Várt. Kapkodva kutatott cigaretta után. Valóban, megérkezett a nagyfőnök. A férfi semleges kifejezést erőltetett az arcára, és visszaoldalgott a röhécselő brigádhoz. A nagyfőnök a férfi mellére bökött, és magyarázott. A tolmács fordított. „Válogathatja.” A mokány, szőke tiszt még mondott valamit, aztán a teherautók felé indult. „Segítenek magának a katonák is” – fordította a tolmács.

A férfi boldogan lépkedett a romok között. „Hát mégis felépül a házam!” Botladozott a tégla- és cserépdarabok tetején, gerendákat lépett át. Megvizsgált egy teljesen ép ajtótokot, csak néhány karcolást látott rajta. „Jó lesz.” Egy aránylag tiszta helyre vonszolta, gondosan letette. Szórakozottan átlépte az öreg boltos tetemét. Újabb ajtót ráncigált ki a téglatörmelék alól. „Ez is egészen jó.” A másik mellé cipelte. A tégladarabokat piszkálta, a gumicsizmájával rugdalta a kupacot. „Sok az ép.” Visszament az öreg boltoshoz, megnézte a köpenyét. „Mocskos, de jó.” Megfordította a tetemet: a hátán csupa cafat volt a ruha. Otthagyta. Üveg recsegett a talpa alatt. Ujjongott magában. „Mégis felépítem a házamat!” Megbotlott valamiben. Egyik ismerősének a felesége hevert az útban, az a szép szőke asszony, aki a régi munkahelyén a pénztáros volt. Az asszony mosolygott. Mellette egy kisfiú feküdt. „Nagy házuk volt!” A törmeléket nézte ismét. „Mennyi egész tégla!” Üvegtörmelék, deszkadarabok, rongyok közül egy gerendát emelt ki a férfi, amelynek csak az egyik vége sérült meg. „Jó lesz.” Cipekedett. Mosolyogva nézte a katonákat, akik egy csomóba pakolták az anyag színét-javát. Lánctalpas tolólapok közeledtek. Egy hatalmas bombatölcsérbe dúrták a romokat. A férfi sóváran nézte. „Mennyi anyag odavész!” Az őrtornyokon túl újabb csapat teherautó bukkant fel a pusztából. „Hozzák az új utcához az anyagot.” Derült ábrázattal kódorgott a romok között. Három hulla feküdt előtte, az egyiknek véletlenül a kezére lépett. A lábával a hátára fordította. Egykori osztálytársa volt. „Nem is tudtam, hogy a Béke utcában lakik.” Hallotta, hogy szólítják. A nagyfőnök hívta. A rőtszínű gyepen kupaktanácsot tartott a brigád. A férfi szétszakadozott vasbeton gerendákon ugrált át, a nagy igyekezettől elvágódott egy alaktalanná olvadt esőcsatornában. A tolmács fogadta. „Milyen utcában lakik?” „Azt akarják most felépíteni?” A tolmács bólintott. A férfi rosszkedvű lett. Töprengett. „És a szobrász majd engem fog megmintázni? Meg a családomat?” A bábukra gondolt, az imént átlépdelt hullákra. Megborzongott. „Nem lehetne másikat?” A tolmács karattyolt a nagyfőnökkel. A kőműveshez fordultak. „Maga milyen utcában lakik?” Az röhögött. „Lenin utca.” A nagyfőnök megértette, toporzékolt, megtaposta a sapkáját. A férfi megrettent. Az építőanyagot válogató katonák felé sandított, és eltökélten lépett a tajtékzó tiszt felé. „Ady utca” – mutatott a saját mellére. A nagyfőnök megenyhült. „Ki volt az az Ady?” „Senki” – vonogatta a vállát a férfi. „Akkor jó. Ady utca.” Mehetett ismét válogatni.

Bombatér

Az idősödő gulyás, aki tavasztól őszig elkerült minden emberjárta helyet, most hajításnyira a hodályt meszelő asszonyoktól büszkén kihúzta magát, mint aki tudja, hogy figyelik. A lábánál tűz reszketett, fölötte bogrács lógott. „Igencsak varjúfiút főz. Vagy sünkutyát” – gondolta a közeledő segédmunkás. Odébb egy hosszú, görbe rúd végén jó darab szalonna függött, alatta ült a pásztorkutya, szeme a rúd hegyén, s amikor egy-egy kövérre hízott zsírcsepp aláhullott a szalonnáról, ügyesen behepelte. „Aha: ma Bundás a szabadnapos kutyája, a másikat a gulya mellett hagyta.” Leszállt a kerékpárról. „Hová olyan sebesen?” „Munkába.” A gulyás a puszta mélye felé pillantott, a szik fölé húzó füstfelhőt és a közeli őrtornyokat figyelte. „Ott van még az előző műszak.” „Befejezik lassan.” A segédmunkás elővette a dózniját, a gulyás orra alá dugta. Rágyújtottak. Közben észrevették a gyorsan közeledő vadászgépeket, amelyek néhány másodperc múlva már el is süvítettek a fejük fölött. A távolból még hallatszott a géppuska ugatása, amikor fekete személyautó kanyarodott melléjük. Középkorú férfi szállt ki belőle meg egy fiatal, vézna fickó. „Főzünk, főzünk?” – dörzsölte a kezét az idősebb. „Jó is az ilyen jó időben!” – kedélyeskedett a másik. „Tudja, mi kéne magának? Egy lakókocsi!” – harsogta az idősebb. „Éppen mondtam is idefele jövet az igazgató elvtársnak, hogy kihozhatnánk magának egy lakókocsit.” „Igen, éppen említette az ágazatvezető elvtárs.” „Nem kell” – morogta a gulyás. „Egy szocialista mezőgazdasági nagyüzem nem tűrheti, hogy akár egyetlen dolgozója is...” „Nem kell!” „Jót akarunk. Csak a maga érdekében...” „Szólok a kutyának!” A főnökök erre óvatosan farolni kezdtek az autó felé. „Ne legyen már ilyen fafejű!” A gulyás intett a fojtott hangon morgó, vicsorgó kutyának. „Bundás!” A kutya őrjöngve rontott a kocsihoz iszkoló férfiakra. A sofőr kaján vigyorral indított, szép lassan, nagy ívben a vihogó asszonyok felé kanyarodott a hátsó ülésen pihegő vezetőkkel. A gulyás pillantást sem vetve az elpucoló főnökökre, közömbös pofával álldogált, mintha mi sem történt volna, de a szeme sarkából az asszonyok felé sandított. Egy perc sem telt el, a fekete autó ismét melléjük kanyarodott, az igazgató letekerte az ablakot, fröcsögött az indulattól. „Na, idefigyeljen! Maga ma este bepakol abba a lakókocsiba, amit kiküldünk, és holnap estig ott lakik. Ha elment a miniszter, kipakolhat, utána már énfelőlem akár a földdel is takarózhat. Megértette?” A gulyás szórakozottan köpött egy nagyot, nézte az asszonyokat, az elporzó autóról most sem vett tudomást. „Eszel?” – kérdezte a segédmunkást. „Nem. Isten megáldja!” Az csak néhány métert tolta a biciklijét, amikor újabb repülőgépek közeledtek, fülsiketítő sivítással lefelé húztak. A segédmunkás idegesen kiáltotta. „Odább van a bombatér, marhák!” Felugattak a géppuskák. Az asszonyok meszelőiket odahagyva rohantak a két emberhez, futás közben válogatott szitkokat szórtak az immár távoli gépek után. A környéken lebbencstészta lepte az ótvaros sziket, a bogrács pedig nyomorékká lőve hevert a csenevész gyepen. A segédmunkás fakó orcával állt, a szája hangtalanul leppegett. A gulyás a földön hevert. Körülvették az asszonyok. „Él, Jani bátyám?” „Jaj, súlyos?” A gulyás bólitott. „Mi a baj?” „Beszartam.”

Piroska

A férfi elrángatta a fal mellől a bútorokat. A konyhaszekrény mögött, ahol egy lukat talált, ásni kezdett. Rúgta, szaggatta a döngölt földet, követte a patkány járatát, lihegett, szakadt róla a víz. A járat szeszélyesen kunkorodott hol erre, hol arra, behálózta az egész konyhát, átbújt a küszöb alatt a szobába. A férfi csapzottan leroskadt, csukott szemmel kapkodta a levegőt, majd váratlanul kiszaladt az udvarra, berángatta a kutyát-a házba. „Keress, Bundás, keress!” Izgatottan kiáltozott, de a kutya rémületében csak az ajtót leste, és maga alá vizelt. A férfi ordítozott, és belerúgott a kutyába, aztán kimerülten lehuppant a földcsomóra. A három kislány aggódva leskelődött az ajtó mögül, az asszony, kezében egy csecsemővel, a szobába húzódott.

Később a férfi már nyugodt volt. A kisszéken ült, elővette a bicskáját, felvágta a patkány hasát. „Elaltatta, édesapám?” „El.” Belemarkolt a sóba, gondosan betömködte az állat bőre alá. „Azzal a vasdarabbal altatta el, édesapám?” „Azzal.” „És felébred még?” „Muszáj lesz.” A kislány látta, hogy az apja a befűzött tűt keresi az asztalon, ám durva ujjaival nem tudja felcsippenteni. Odaugrott, felkapta, átnyújtotta az apjának, aki ügyetlen, széles öltésekkel bevarrta a patkány hasát. Letette a tűt, az állatot a küszöbhöz vitte, a járat szájához helyezte. Odabukdácsolt a vizesvödörrel, a patkány fölé állt, rázúdította a vizet. A patkány megmozdult, a kislányok visítozni kezdtek, felugráltak az ágyak tetejére. Az apjuk ismét vizet löttyintett az állatra, mire az mindjárt fürgébb lett, vinnyogva szaladt a lukba. A család riadtan hallgatta a rohamosan erősödő visítást, a falakból, a lábuk alól és a padlásról felhangzó futkározást. „Mi lesz most, édesapám?” „Elhurcolkodnak.” Hamarosan csönd lett. „Na, ezek se rágják meg még egyszer a gyerek fülét!” – morogta a férfi.

Az asszony magához szólította a legnagyobb lányt. Ételhordót nyomott a kezébe, vigye a nagyanyjának az ebédet.

Rúgta a port a néptelen földúton. A tanya már alig látszott mögötte, amikor elhúzott felette egy helikopter. Integetett felfelé, de a felkavart portól semmit sem látott. Elhaladt a gép, pásztázta a vidéket. A kislány merengve ballagott a város felé. Már feltűntek a távolban a házak. Megszólalt. „Miért szokták bevarrni a kotló szemét?” Válaszolt is magának. Hogy ne verje a csirkéit.” „Akkor nem veri?” „Nem.” „Édesapánknak miért nem varrják be a szemét?” Váratlanul egy katona toppant eléje az út menti kanálisból. Ruháján sár és vízinövény. A kislány megrettent, moccanni sem mert. Az űzött tekintetű katona kikapta a kezéből az ételhordót, a szájához emelte az edényt, mohón kortyolta a tésztalevest. Mondott valamit, de a gyerek nem értette. A katona kézzel tömte a szájába a paprikáskrumplit. Fáradhatatlanul zabált. A kislány kétségbeesve pillantott rá, mukkanni sem mert. A férfi visszaadta az ételhordót, beletörülte a kezét a ruhájába, és megsimogatta a rémült arcot. Ismét magyarázni kezdett, de ő nem értette ezt a nyelvet. A katona a város felé mutogatott, aztán a feje fölött pörgette a kezét, berregett, végül a kislány szájára tette a mutatóujját. Nyugtalanul függesztette az útra a szemét: távolban feltűnt egy autó. A férfi könyörögve nézett a gyerekre, többször az ajka elé emelte a mutatóujját. A katona hirtelen lelapult az útra, a kanális felé kúszott. Integetett a kislánynak, hogy menjen. A szájába vett egy nádszálat, türelmetlenül intett, menjen!

Botladozott az úton. Ismét közeledett a helikopter. A kislány visszanézett: a katona éppen beleereszkedett a kanálisba, a nádszálat a szájába tartva lebukott a víz alá. A gyerek futásnak eredt. A helikopter megállt, lebegett a kanális fölött. Odaért egy terepjáró autó is, katonák ugráltak ki belőle. Kirángatták a kanálisból a férfit, rugdosták, ütötték ököllel, fegyverük tusával. Végül behajították a terepjáróba, elhajtottak.

Piroska ült az út mellett. Zokogott.

Vallomás

A nyomozó igyekezett szúrós szemmel végigmérni a parasztot, de az csak mosolygott. Ravasz paraszt, gondolta. Zömök ember állt vele szemben, tar koponyáját csak kétoldalt övezte némi ritka és rövid haj. Eleven szeme enyhén ferde metszésű volt. A nyomozó nézte az erősen kiugró pofacsontokat, az egyenes, hosszú felsőtestet és a feltűnően kurta lábakat. Már eldarálta, mi járatban van, mutatott egy igazolványt is, várta, hogy bemenjenek a tornácról a szobába. A házigazda is várt, derűsen pislogott, mint aki jelezni kívánja, hogy minden rendben, ő készen áll, a maga részéről mindent megtesz, kezdhetik. Kínos volt a csönd. Tessék kérdezni! A nyomozó mérges volt. Bugris! Még szúrósabbra igazította a tekintetét. Hol volt az este? Tegnap este? Tegnap este. A paraszt elmélázott. Mi volt tegnap? Kedd? Kedd. Hol járt kedden? Munka után? Igen. A paraszt készségesen magyarázott. Csak azért kérdezem, kérem tisztelettel, mert a magamfajta ember sokfele jár, sok az elintéznivaló, minden estére jut valami munka, tegnap estére is jutott, jártam például ott hátul, az ólaknál, mert, kérem tisztelettel, minálunk ám úgy van, hogy magad uram, ha szolgád nincs, így aztán tegnap este is megetettem a jószágot, kiganéztam, mint máskor, de jártam én, kérem tisztelettel, jártam én idebent a házban is, csak bejön az ember, már a vacsora miatt is... A nyomozó elvörösödött. Hol járt még? A paraszt erősen törte a fejét, végül felragyogott az arca. Tudom már! Látja az elvtárs, ilyen az ember, ahogy korosodik, úgy kopik az esze, pedig micsoda fejem volt nekem valamikor, az iskolában példá... Hol volt az este? Én? Maga! Az este? Hát ugye, mint már említettem, az ólaknál... Hol volt még? Éppen most akartam beismerni az elvtársnak, hogy még a budin is voltam... A nyomozó ökölbe szorította a kezét, elfordult. Rohadt paraszt. A házigazda derűsen, tisztelettudóan várt. Gyanús. Nagyon gyanús. Ismét szúrósan nézett a parasztra. Járt a kocsmában? Én? Maga. Milyen kocsmában? Itt a szomszédban. Csak azért kérdezem, kérem tisztelettel, mert átléptem már egy-két kocsma küszöbét, de legénykoromban eljártam a hetedik határba is, hajtott a vérem, meg aztán... Elég! Volt a kocsmában? A paraszt rendíthetetlen nyugalommal kérdezte. Mikor? A nyomozó vörös képpel kiabált. Hányszor mondjam? Tegnap este járt a kocsmában? Értem én, kérem tisztelettel, csak azért kérdezem, mert a világért sem akarom az elvtársat félrevezetni, világéletemben egyenes ember voltam, nem kerteltem, kimondtam az igazat, ki nem állhattam a hazugságot, egyszer is, amikor még kisgyerek voltam... A nyomozó szeme szikrákat lökött. Volt vagy nem? Igen, kérem tisztelettel, tegnap este ott voltam a kocsmában, közel lakunk, néha átballagok, megszomjazik az ember időnként, lehúzok egy-két korsó sört, nem többet, ezt a körzeti rendőr is tanúsíthatja, nem lúpohárral iszom én a sört, hogy hülye legyek tőle, hogy üldözzem a családomat, nem azért vettem el ezt a jó asszonyt, hogy hajtsam, mint héja a csirkét, nem is érdemelné, ha látná az elvtárs, hogy dolgozik, úgy szalad az én feleségem, mint a vonat, nincs nekünk időnk még trécselni sem… Elég! Csak arra válaszoljon, amit kérdezek! Hallotta, amikor a szomszédja szidta az agitátorokat? A kocsmában? Ott. Hát megmondom őszintén... Elég! Tapasztalt valami szokatlant vagy nem? Nem! Biztos? Az nem szokatlan, hogy szidják az agitátorokat, de most nem tapasztaltam ilyet, megmondanám az elvtársnak, mert szeretem az alapos munkát, itt van például az elvtárs, maga akkor dolgozik jól, ha megizzaszt engem, és kiszed belőlem mindent, amit tudok, úgyhogy én örülök, hogy nem kímél az elvtárs, mert én észrevettem valami szokatlant tegnap este... A nyomozó ragyogó arccal biztatta. Na, na!... Én észrevettem, kérem tisztelettel, hogy a sörnek alig van habja...

A szökevény

A férfi meglátta a németet. Erőszakos, kemény arca volt. Hangosan, magabiztosan közeledett. A férfi oldalbalökte a mellette lévő tanárt. Ez német? Igen, mondta a tanár. A férfi összeszűkült szemmel nézte a turistát. A háborúra gondolt.

Németek jelentek meg a putrik között. Katonák. Ilyenek, mint ez: erőszakos, kemény arcúak. Kihajtották a cigányokat a vályogvető gödrökhöz. Egy cigányt, akin katonaruha volt, félreállítottak, a többit belelőtték a gödörbe. Öregeket, gyerekeket, asszonyokat is. A férfi mindig így mesélte.

Ült a kocsmában, ivott. Sztalin meg azt mondta a ruszkiknak, hogy vigyázzatok, mikor bejöttök Magyarországra, mert ott emberevők vannak! – magyarázta a férfi. Persze, hogy nyírtak azok is mindenkit. Ilyen a háború. Mindenki ellenség.

A férfit kihallgatják. Nem voltam részeg, mondja. Az az igazság, hogy a cigányt nem akartam bántani, ő ugrott elém, hogy ne üssem a németet. De a németnek amikor bevágtam, az nem mozdult többé. Késsel. Azzal. Itt benyomtam neki, itt meg kijött a hegye. Miért? Mert eszembe jutott anyám. Meg apám. Meg a többiek. Meg a gödör.

A börtönben a férfi takarítja az orvosi szobát. Bent tesz-vesz az orvos is. Háborús bűnös, német nevű ember. A férfi lapos pillanásokat vet rá a rongy fölött. Óvatosan felemelkedik, lassan egy szike után nyúl. Felemeli. Az orvos felé indul. Megtorpan. A tarkóján érzi a fegyőr fegyverének a csövét. Vissza a rongyhoz. Az orvos az egészből semmit nem vesz észre.

A rabok a földeken dolgoznak. Kánikula van. Tikkadtak még az őrök is. Örülnek, hogy végre kezdődik az ebédszünet. Mindenki el van foglalva az evéssel. A férfi ügyesen kúszik, át a szomszéd parcellába. Villámgyorsan magára ölti a madárijesztő rongyait, beáll a helyére. Estig fő a napon. Arcán csorog a verejték. De a legrosszabb egy bögöly volt. Már majdnem feladta.

A tanár nézi a férfit. Megfogja a kezét, amivel a kése után nyúlt. Te hülye, mondja. Nem volt elég az a tizenhárom év, amit lehúztál? Ha ezt csinálod, nem segítek felszívódni. Jól van, bólintott a férfi. Jól van. Elindultak. A hangos, magabiztos német már eltűnt a tömegben.

Avatás

Reggel rezesbanda ébresztette a település lakóit, s ebből mindenki láthatta, akarom mondani, hallhatta, hogy különleges nap ez a mai. A polgárok nem is haboztak ünnepi külsőt ölteni és az ünnepség helyszínére vonulni. Ekkor érkeztek az első díszvendégek. Egy terepjáróból például kiszállt egy ideiglenesen a vendégszeretetünket élvező katonatiszt, s kemény léptekkel bevonult a tanácsháza ajtaján. A polgárok gyönyörködve nézték, egyikük nem is állta meg szó nélkül:

– De szép nagy marha ember!

A csodálat eme spontán megnyilvánulása után várakoztak, közben trécseltek tovább. Aztán magyar katonák jöttek, a dombon álló templom körül helyezkedtek el. Hol az egyik, hol a másik emelt a szájára egy-egy üveget. Egy öregasszony lelkesen integetett a katonák felé.

– A fiam! A fiam!

– Mongya mán, Sára néném, mi a maga fia a katonaságnál?

– Én nem tudom, hogy őrnagy-e vagy főnagy, de olyan szép, mint egy lú!

Egyre gyűlt a tömeg a téren. Jött a pap, köszöntötték az emberek. Az egyik öreg is:

– Szabadság!

– Mindörökké!

– Na, az baszna be minékünk! – mondta az öreg.

Két rozzant gebe húz egy szekeret, alig van jártányi erejük.

– Mír tartya olyan szoros kantáron a lovakat, Kun úr? – kiáltja egy férfi.

– Kérem, nem tudni, hogy a Csina és az Olga mely pillanatban ugrik meg!

Múlik az idő, az ideiglenesen vendégszeretetünket élvező katonatiszt kiimbolyog a tanácsháza ajtaján, a terepjáróhoz botorkál, beszáll az egyik oldalon, kiesik a másikon, feje alá leszi a kezét, alszik az aszfalton. A sofőrje és a város vezetői ébresztgetik.

Jó sok bort megihatott! – szól az egyik polgár.

Te tán vizet iszol? – torkolja le a másik.

– Azt.

– Mint az állatok...

Nézik az emberek.

– Ez egy kidült alkoholista – vihog egy tanárnő.

Arrébb is beszélgetnek.

– Én vótam Oroszországba.

– Oszt?

– Jó.

– Láttál-e valahun valakit szalonnát sütni?

– Nem.

– Na, akkor ne dícsírd!

Megy az elnökség a tribünre. Himnusz. Egy öregedő férfi rettentő mély basszus hangon énekel. Egy fiatal megszólal.

– Nem akármék komondornak van ilyen szép hangja!

A szónok az elért eredményekről beszél. A katonák isznak az emberek beszélgetnek a tribün előtt.

– Hun van Kálmán bátyám?

– Bevitték Debrecenbe.

– Minek?

– Megtalpaltatni a gyomrát.

A szónok azt emlegeti, hogy a község most város lett. Gyér taps. A szónok odainti az egyik katonatisztet, odasúgja:

– Minden rendben?

– Minden. Mint mikor Kaba leégett.

– Akkor kezdjék!

A tiszt eltűnik. A szónok bejelenti, hogy most tűzijáték következik. A katonák durrogtatni kezdenek, de nem a levegőbe, mert olyan részegek, hogy a kezüket sem tudják felemelni. A tömeg sikítva, ordítva menekül. Egy bőrkabátos férfi nyugodtan nézi az egyik üzlet kirakatát, ám valami furcsát észlel. „Nem villámlik, nem fúj a szél, akkor mi volt ez?” És nézi a bőrkabátja kilukadt, kiégett elejét. A katonák közös erővel már magasabbra céloznak. Eszeveszett a durrogás. Egy öreg férfi rohan az egyik rendezőhöz.

– Tanár úr, az oroszok megtámadták a várost, intézkedjen!

Már a nemzetközi munkásmozgalom indulóját harsogja a hangszóró. Jön a hír: kigyulladt egy portán a szalmakazal. Szirénázó tűzoltóautók száguldanak a megadott címre, irányítják a fecskendőt a tűzre, ekkor derül ki, hogy nincs víz a tartályban. Tűzoltók el. A szónok a tribünön odasúgja a szomszédjának:

– Mióta város lettünk, milyen mozgalmas az életünk!

Nyomozás

Már hajnalodott, amikor a fotóriporter átgördült a síneken. Csak megszokásból nézett jobbra, majd szórakozottan ment tovább. Néhány méterrel arrébb azonban hirtelen fékezett, kiugrott a kocsiból, az őrház felé lopózott. A fák mögül csattogtatta a fényképezőgépét.

A hullát rendőrök őrizték. A vonat alapos munkát végzett. Hogy mégis Kovács az a véres hústömeg, azt a baktertól tudják. „Ilyen bakancsa csak neki volt.” „Milyen?” „Ilyen nagy. Akkora, mint egy hegedűtok.” Akkor hát Kovács. A magasban pacsirta szólt, az autók jöttek-mentek, mint máskor. Előkerült a bakter felesége. „Mi történt?” „Semmi.” – mondta az egyik rendőr. „Biztos öngyilkos lett.” Megérkezett a nyomozó. „Mi van?” A rendőr megvonta a vállát.

Csak ült, ücsörgött, keze a térdén, lógatta a fejét. Erőlködött. Időnként maga alá szimmantott. A felesége bekopogott az ajtón és bekiáltott. „Nyomiztok?” „Nyomozunk.” Hallotta az asszony nevetését. Mit röhög? Felállt, zubogott a víz.

A kocsma kifejezetten ellenségesnek tűnt. Még a tárgyak is. Az emberek ültek, beszélgettek, esetleg őt bámulták ártatlan pofával. Gyanúsak. Nagyon gyanúsak. Ezeket kell kikérdezni. Leült a sarokban álló asztalhoz. Most mit tegyen? Észrevett egy pókhálót. Majdnem hozzáért. Érezte, a pókhálóban áram van.

A cigánylányt figyelte. A dögtér felől jött, a földet nézte. Szép, gondolta Orbán. Egy útszéli virág. A lány lehajolt. Az útszéli virág útszéli virágokat szakajt, gondolta. Vajon tud valamit?

Ila szaporán leszedte róla a ruhát. „Megáztál?” „Meg.” „Nem is esett az eső.” „Arra esett.” Nem volt kedve bevallani, hogy beleesett a kanálisba. Persze a cigányok látták, azok elpofázzák. Röhögtek. Rajta. Csupa gyanús pofa. Ila letörölte a testét, nevetett. Ez is rajta röhög? Liba! Fázott. Végignézett a pucér testén. Libabőr. „Igyál egy konyakot!” Kedvetlenül morgott valamit. Felhajtotta a felé nyújtott italt. Ila ismét nevetett, hozzábújt, a homlokához dörzsölte a fejét. „Buksi-buksi...” Orbán ingerülten eltolta, de a nő ezen is nevetett, csúfolódva szavalt. „Komor, mogorva férfiú volt Orbán...” Gyorsan felöltözött, kifelé indult. A felesége utánaszólt. „Nyomiztok?” Bevágta az ajtót: Gyanús ez a jókedv.

A főnök mérges volt. „Maga csak bolyong, mint Orbán lelke a pokolban! Megvan már a gyilkos?” Orbán elpirult, hallgatott. „Olyan tanúkat keressen, akik végre felnyitják a szemét!” Orbán úgy érezte, egyre nőnek a szemei, nőnek és bádogosodnak, s ő ott áll a szemüregében két konzerves dobozzal. A főnök beleüt egy konzervnyitót, felbontja, villával eszik. Szemtelen. Milyen szemtelen ember! Így beszél...

„Te voltál?” „Vakuljak meg, ha én voltam!” „Hol voltál hajnalban?” „Kivittek a határba.” „Minek?” „Vadászni.” „Kik?” „A fejesek!” „Ki látta?” „Ott volt az egész cigányváros.” „Magyar embert mondjál!” „Volt ott egy tanácsi fejes.” „Ő hívott?” „Ő.” „Őőő?” „Ő”. Idejött. Nagyon ugatott a kutyám, először megkérdezte, hogy hívják? Mondtam, ennek nincs neve. Azt mondta, legyen Bojtár! Aztán mondtam a kutyának, hogy gyere Bojtár, basszon meg keresztapád!” „És elmentél vadászni?” „El,” „Te?” „Én. Vadat hajtani.” „Kinek?” „Volt ott egy nagy magyar csávó, már láttam a tévében. Annak.” „Hazudsz.” „Nem hazudok.” „Szóval nem jártál a vasút körül?” „Nem.” „Látod ezt?” „Látom.” „Mi ez?” „Gumibot.”

Ila mellét nézte, apró papírcímke volt rajta: Sütőipari Vállalat. Szerda. Beleharapott. Ila felsikoltott. „Hülye vagy?” Orbán nevetett. „Ráharaptam a témára.” Leterítette az asszonyt. „Megvan a megoldás.” „Miféle megoldás?” „A gyilkosságé. A cigányok tették.” „Bevallották?” „Még nem. Majd kiverem belőlük.”

A főnök lecsapta az újságot az asztalra. „Nézze meg! Ezt a képriportot nézze!” Az első képen Kovács feküdt a síneken, rajta hevert a kerékpárja A másik képen a bakter emelgeti Kovácsot. A harmadikon a bakter az őrház felé tolja a biciklit. A negyediken Kovács alszik a síneken. Orbán sápadt volt, bámulta a képeket, vörös karikák táncoltak a szeme előtt, kapkodta a levegőt. Elátkozta magában az összes koránkelő, szemfüles riportert. Kár, gondolta. Olyan nagy kár! Hiszen olyan szépen alakultak a dolgok! Már majdnem bevallották.

Történelmi igazságtétel

Egy sváb falu központjában állok a buszmegállóban. Mellettem két öregasszony beszélget. Nem néznek egymásra, a nap felé tartják arcukat, behunyt szemmel emlegetnek egy asszonyt, akit most, a napokban temettek el, pedig micsoda kivagyok, mivagyok alak volt, mondják. Idézgetik a régi időket, amikor a mostani halott még túlságosan elevenen vonulgatott a telepesek élén a falu utcáin, egy jó nagy táblát cipelt, melyről felirat hirdette, hogy békét akarunk, közben pedig fújta a nótát:

„Bundistáknak, fasisztáknak

öt perc az élet,

öt perc és nem tart tovább.

A kommunistáknak kenyeret,

a sváboknak kötelet!”

Emlékszel, Rózl, kérdezi az egyik öregasszony a másiktól, emlékszel, valami ilyesmit énekeltek. Igen, Midi, ezt énekelték, bólint a másik. Közben meghallják a közeledő autóbusz zúgását, kinyitják a szemüket, az utat kémlelik. És? Sokan voltak a temetésén? Senki! Senki? Egy teremtett lélek sem.

Kenyér a halálig

Amikor megnősült, már dúlt a háború. „A soknál is több optimizmusra volt akkor szükség egy ilyen döntéshez” – mesélte évekkel később a barátainak. Tanított tovább a gimnáziumban, de aztán behívták katonának. Megjárta Erdélyt, aztán az orosz frontot. Csak rövid ideig volt hadifogságban, szerencséje volt. Amikor hazajött, a felesége nem ismerte meg, olyan sovány volt. Hamar összeszedte magát. Ismét tanítani kezdett. Az iskolában hamarosan megváltozott a dekoráció, a diákokkal mozgalmi dalokat tanítottak, ő pedig latinul verselt káromkodás helyett. Már a diákokat sem tudta úgy szeretni, mint régen, tudta, besúgó van közöttük. Az órán leadta az, esedékes tananyagot, de egyetlen fölösleges szót sem szólt. A folyosón, a tanáriban nem beszélt senkivel, dolga végeztével hazament. Otthon szívesen olvasgatott, ez volt a vigasza, de amikor fegyveresek feltúrták a könyvtárát, és összeszedték a latin, ógörög, francia, angol és német nyelvű könyveket, elborzadt. Micsoda világ! A hatóságok nem akarták megérteni, hogy egy nyelvtanárnál az idegen nyelvű könyvek nem az ellenséggel való cimborálást jelentik. „Csak fél óra hosszat löhetnék én guta!” – morogta. „Mit mond?” „Csak Tömörkény Istvánt idéztem.” Két napig faggatták, ki az a Tömörkény, honnan ismeri, mikor ismerte meg, milyen üzeneteket kap tőle? Akkor előkerült egy értelmesebb ávós, elnézést kért, és elengedte. A forradalom után megint meghurcolták, mindenféle külföldi kapcsolatot akartak rábizonyítani. Később elengedték. Tanított tovább. Úgy érezte, megöregedett. Vacakolt a szíve, magas volt a vérnyomása. Bement az iskolába, leadta az óráit, hazament. Nem beszélt senkivel, már az utcán sem. Idegenkedve nézte az embereket. Látta, hogy helyezkednek, behódolnak, feladják önmagukat. Évek teltek el. Úgy érezte, ennek a lidérces korszaknak soha nem lesz vége. A családjában akkor kezdett hallgatni, amikor látta, hogy az ő gyerekei is beépülnek a rendbe, úsznak az árral, igyekeznek sikeres pályát befutni. Leszázalékoltatta magát. Állandóan feküdt az ágyán, amikor pedig felkelt, evett. Sokat. Sokszor. A felesége csodálkozott, hiszen soha nem volt nagyétkű. Próbálta kimozdítani ebből a néma zabálásból, előhozakodott férje kedvenc játékával, ami abból állt, hogy ő mondott egy városnevet, a férje pedig rávágta azt, ami az eszébe jutott. „Trieszt” – mondta az asszony. A férfi szeme felcsillant. „Ott lakott Joyce, ott volt konzul Stendhal 1831-ben, a júliusi monarchia idején, s idevalósi Italo Svevo, a joycei irány olasz képviselője.” „Klagenfurt” – folytatta a felesége. „Itt született Musil.” „Gdanszk.” A férj már hallgatott. „Danzig” – ismételte a nő. Nem válaszolt. „Csak ezt az egyet!” – kérlelte az asszony. „Itt született Schopenhauer” – mondta a férfi, és a fal felé fordult. Többé nem játszott, csak zabált. Rettenetesen meghízott, nem kapott levegőt. Az egyik reggel nem ébredt fel. A rendőrök nem értették az asszonyt, miért állítja, hogy a férje öngyilkos lett.

A csigalépcső

Visszavonultak, még mindig. Tudták, holnap Pestre érnek. Kinek hiányozna egy csicskás? – gondolta a férfi. Megszökött. Nyolc napig gyalogolt. Szerzett civil ruhát. Az egyik faluban egy szobában aludt egy orosz katonával. Félt. A kislányát még nem is látta. Haza kell jutnia! Éjszaka megszökött az orosz katona mellől. Kimerülten, soványan, borostásan ért haza. A felesége nem ismerte meg. Elég hamar összeszedte magát. Két esztendő múlva fia született. Újabb két esztendő múlva belépett a pártba, három hét múlva a téeszbe is. Néhány év múlva ismét született egy fia. A felesége megkeresztelte a gyereket. A férfi írt egy levelet a pártbizottságra, közölte a tényt, s hogy nem tudta megakadályozni az asszonyt a tettében, ezért fegyelmi eljárást kért maga ellen, hozzátéve, hogy ebből az ügyből még válás is lehet. A munkatársai röhögtek rajta, s azt kérdezgették, a feleségétől akar elválni vagy a párttól? 1956 októberének végét, novemberének elejét a csutkakúpban töltötte, a felesége éjszakánként ételt vitt neki. Később pufajkás lett, megverte azokat, akik röhécseltek rajta. És másokat is. Gyorsan teltek az évek. A nagyobbik fia is odakerült a téeszbe, a szárítóüzembe. Az egyik nap észrevette, hogy a szalag alatt kuporog egy kiscica. Ki akarta venni, de a szalag elkapta. Meghalt. Az apja attól kezdve nem tűrt a háznál macskákat. Egyre többet álmodott. Hol a felesége, hol a gyerekei akarták elhagyni álmában. Ez olyan rossz volt, hogy mindig felébredt rá. Máskor azt álmodta, hogy egy csigalépcsőn megy felfelé, de annak soha nincs vége. Ilyenkor verejtékesen, fáradtan ébredt. Csendesen teltek a napjai, egyre csendesebben. A lánya unokát szült neki. Fiút. Sokat játszott a kicsivel. Elmaradozott a párttaggyűlésekről, a politikai rendezvényekről. Néhány év múlva nyugdíjba ment. Sokszor gondolkozott azon, miért érzi meg valaki, hogy hátulról figyelik? Ő többször észrevette. Már nem szívesen ment az utcára sem. Segített otthon az unokájának kis bunkert építeni az udvaron. A kisebbik fiáéknál is született egy fiú, de azt csak olyankor látta, amikor elhozták. Néha kiállt a kapuba, nézelődött, de csak olyankor, ha egy lélek sem járt az utcán. Ha feltűnt valaki, ő visszahúzódott a kertbe. A rádió híreit nagyon várta. Szomorúan hallgatta, mi történt a szomszéd országokban, s a nagy testvérnél. Már az unokájával sem volt kedve foglalkozni. Elvonult, egyedül üldögélt naphosszat. Nem evett. Este, amikor lefeküdt, nem hallgatta meg a híreket. Tudta, ma éjjel is a csigalépcsővel fog álmodni, de úgy érezte, ma felér a tetejére.

{fel}