Alkony

Eltelt az idő. Amíg nem öregedtem meg, még a százholdas gyerek se rúgta a port soha a szemembe: énekeltem, táncoltam, fütyűtöttem, tréfálkoztam. Csakhát sokan voltunk testvérek, köztük én a legöregebb, így aztán nekem hamar a nyakamba nyomták a hámot, hogy létesülhessen a család. Egy nagybirtokon dolgoztam, de én ott minden voltam, csak dirigáló ember nem. Ott szolgáltam a nagy hadjáratig, mivel abból is részesültem, sajnos. Így sikeredett. Pedig a háború előtt én háromszor szenvedtem fej- és hastífuszban, a doktor Pestre hordott gyógyítani, jégbe höncsörgetett. Hát ezért létesülök én még most is! A betegségem végett egy hónapig siketnéma voltam, mégis besoroztak a hadjáratba. Negyven esztendősen! A hadjárat után szétosztották a uradalmat, én is kaptam négy holdat, nyolc évig neki adtam a verejtékemet. Utána ezt elragadta az erdőgazdaság, akkor bérelgettem egy-egy kis földet, tehenet tartottam, így tudtam létesülni a téesz megalakulásáig. Nem lődörögtem sehova, beléptem, tehenész lettem. Így teltek az évek. Egyszer azt vettem észre, hogy nyugdíjba tettek. Én még nem akartam menni, de azt mondta a vezetőség, hogy az ilyen idejű embernek mennie kell. Nyugdíjat alig kaptam, mert az uradalomban töltött fél életemet nem számították be. Fuccsba mentek azok a keményen ledolgozott évek. Pedig mennyit szenvedtem a munkában gyerekidőm óta! Dolgoznom kell most is, mert ennek a jó asszonynak romban van a lába. Tehenet tartok. Sertésem is volt, de elhárítottam a háztól, mert nekem is fájnak a csontjaim. Sokszor elgondolom, hogy micsoda súlyon mentünk által! De kibírtuk. Hanem akik utánunk nyőnek belefele az időbe, azokkal baj lesz: jószágot nem tartanak, nem háztájiznak, a munka nem kell nekik, csak a könnyű élet. Még a húst is a boltból veszik! Én minden reggel fél négykor kelek, intézem a tehenet, a baromfit, aztán megyek a határba háztájizni. Amíg bírom. Ha majd nem, akkor megette a rosseb. Most már szomszédolni, tanyázgatni se járok, inkább ezzel a jó asszonnyal szoktunk eltrécselgetni. Mindig dolgozott ő is, azon a birtokon volt summás, ahol én szolgáltam. De hogy dolgozott! Eltelt az idő. Nekünk már csak egy utunk lesz.

A búbos

Alig ment nyugdíjba, kereste a tanyán a téesz elnöke, akit elég ritkán látott előtte.

– Jónapot, András bácsi!

– Jónapot! Mi járatban?

– Csak erre jártam, gondoltam, megnézem. Hogy van?

– Vagyok.

– De csak jobb lenne a városban, nem igaz?

– Aki ott nőtt fel, annak jobb.

– Van gáz, víz, villany, ott a bolt, a kocsma...

– Ühüm.

– A lányáék nem a városban laknak?

– De.

– Nem lenne jobb, ha hozzájuk költözne?

– Nem.

–Maga tudja.

Az elnök elporzott az autójával, de ettől kezdve havonta megkerült a tanya körül, s mindig a városi élet előnyeit ecsetelte. Kedves volt, segített az öregnek néhány dolgot elintézni. Kijöttek néha a városból a lányáék is, hívták, költözzön hozzájuk, de az öreg nem állt kötélnek. Azon morfondírozott, hogy biztosan ígért valamit az elnök ezeknek is, azért ez a nagy mézesmázas dörgölőzés. Hónapok teltek el. A tikkasztó nyári napokat követte a szitáló hideg eső, a köd, aztán a hó, a fagy. Az elnök még ekkor is kijött néha a tanyára a terepjáróján, s még mindig a városi élet szépségeit szajkózta. Lassan eltakarodott a tél, a kopasz határ zöld borostát növesztett. Jött az elnök.

– Jónapot, András bácsi!

– Jónapot!

– Csak erre jártam, gondoltam, megnézem.

– Gondoltam.

– Költözzön be a városba!

– Nem!

– Magának is jobb lenne!

– Nem!

– Tudja, mennyibe kerül nekünk, hogy a nagy gépeinknek kerülgetniük kell a maga tanyáját? Költözzön be!

– Nem!

Az elnök mérges volt, elment. Egy hét múlva kapott egy papírt, menjen valami ügy miatt a városházára. Kerékpárra ült, elment. Hamarosan megjelent egy teherautó emberekkel, s az elnök kocsija az öreg lányával, vejével. Kihordták az avíttas, szúette bútorokat, felpakolták. Jött egy lánctalpas, a tolólappal nekiment a tanyának, összeborította a főbb falakat. Aztán mindenki elment.

Az öreg ettől kezdve a városban élt, a lányáéknál. Nem szólt egy szót sem senkihez, naphosszat egy szilvafa alatt ült. Néha kibiciklizett egykori tanyájához. Még mindig ott meredeztek a romok. A búboskemence épen maradt, most egy kóbormacska lakott benne. Jött az ősz, a tél, teltek az évek. Az öreg úgy járt a romokhoz, mint más a temetőbe. A búboskemence dacolt az idővel. Évek alatt szép nagy akácfa nőtt ki az egykori konyha földjéből. A lágy szélben ringott, mint egykor a felesége szoknyája. A határban gépek zúgtak, kerülgették a romokat.

– Hát ezért volt olyan sürgős? – kérdezte hangosan az öreg.

Estig elüldögélt a búboskemence mellett, simogatta a macskát.

Föld

Józsi bácsi egész életében a földet művelte. Addig küszködött, hogy a harmincas évek végén vett két hold sajátot. Vályogot vetett rajta, felépített egy kis szalmatetős kunyhót. Oda kötötte be a két lovat, a faruknál pedig ő aludt az asszonnyal. Ha egy kicsit hosszabb szárat hagyott a lovaknak, éjszaka az alvó gazdára potyogtatták a citromot. Józsi bácsi kutat ásott a tanya elé. Dolgozott látástól vakulásig. Újabb darab földet vett, volt már tehene, malaca is. Még a trágyadombot is szép szabályos négyszögletesre alakította, a tetejére tette a vályút, hadd tapossák a disznók a ganét. A háború végefelé már lova is volt vagy négy. Ebből egyet, a Gyurkát, behívott a hadsereg. Józsi bácsi fohászkodott, hogy jönnének már az oroszok, mert ezek elvisznek mindent. Újabb darab földet vett. Aztán megint. Az utolsót már nem írták át a nevére, mert mindenki elmenekült a városházáról. Megjöttek az oroszok. Puskát fogott rá egy tatárképű, valamit karattyolt. Hát téged mi kan gyűrt? – kérdezte Józsi bácsi. Elvittek mindenét, csak egy kaptás csikót meg a feleségét hagyták ott. Gürcölt tovább. Irigykedve nézte a szomszéd nagygazdát, aki hat ökörrel szántott. Fickó, Betyár, Hajdár, Badár, Samu, Legény, Kadét, Káplán. Az utóbbi kettő volt a csere. Aztán kuláknak nyilvánították Józsi bácsit. Elvették a földjét, tanyáját. Sztalinyeccel kihúzgálták a fákat, felszántották még a tanyabejárót is. Kapott helyette egy kis földet, nagyon messze, nagyon rosszat. Ő ott is sok búzát termelt. Kiürítette a szobát, telerakta búzával. Várta az angolokat. A búzába beleesett a zsizsik. Disznókat vett, azokkal etette. A disznók egy része elment beszolgáltatásba. Ami maradt, elvitte a járvány. Először a hasas anyakoca nem jött ki az ólból. Mi baja? – tanakodtak a cselédgyerekkel. Nem tud elvetélni, mondta a gazda. Másnap egy ártány nem jött ki. A gazda nézte. Miért? Biztos nem tud elvetélni, mondta a cselédgyerek, de már szaladt is. Józsi bácsi, mint mindig, ha feldühítették, az asszonyt verte el az ostorral. 1956 után már az amerikaiakat várta. Dolgozott, mint egy rabszolga. Rengeteg kertföldet vásárolt. A téeszbe soha nem lépett be. Megöregedtek, nem volt senkijük. Nyolcvan esztendősek bőven elmúltak, amikor valósággá vált az álma Józsi bácsinak: ismét lett földje. Gyalog ment ki, hogy megnézze. Nagy tervei voltak. Otthon még elverte az asszonyt, mert könyörgött, ne dolgozzanak már! Aztán lefeküdt és meghalt.

Csoda

Az épülő öntözőcsatorna gátján állt. A mérnököt nézte, amint sietősen kitűzi a töltés folytatásának nyomvonalát. Hova siet ez ennyire? – morfondírozott. Értekezletre? Nőhöz? A szkréperek leereszkednek a bányába, a későbbi mederbe, leengedik a ládát, felbőgnek a motorok, gyűlik a föld, feljönnek a bányából, rákanyarodnak a gátra, felemelik a ládát, terítik a földet. A mérnök befejezte a kitűzést, beült az autójába, elhajtott. Ő még mindig a gát tetején állt, nézte a karókat, célozgatta velük a távolban már látszó gátat, melynek az építésével errefelé haladnak. Egy idő után megfordult, leintette az egyik szkréperest, a gát tetejére állította. Nézze már meg, Jani bátyám, szerintem ez a két gát nem fog találkozni! Az öreg felhorkant. Honnan tudja azt egy vízhordó gyerek? De a vízhordó gyerek addig erősködött, hogy nézze meg, tényleg megnézte. Meghökkent. Látta, a két egymás felé épített gát el fog haladni egymás mellett. Vakarta a búbját, aztán megállította a többieket is, együtt tanácskoztak a dologról. Végül úgy döntöttek, építik tovább a kitűzés szerint. Tehát rosszul. A vízhordó gyerek akadékoskodott volna, de elhajtották. Elballagott a szivárgót építő kubikosokhoz, akik éppen a csatorna alján kártyáztak, egy pedig állandóan a határt figyelte. A vízhordó gyerek leült, nézte a kártyásokat. Nem értette a világot. Tudta, a szkréperesek utálják azt a mérnököt, aki a nyomvonalat kitűzte, s azért építik meg rosszul a csatornát, hogy bajba keverjék. Gondolataiból az őrszem kiáltása riasztotta fel. Jön! A kubikosok felugrottak, eldugták a kártyát, beálltak a szelvénybe, lázasan tevékenykedtek. A technikus jött ki motorral. A kubikosok panaszkodtak neki, hogy rosszul van felmérve ez a szakasz, mert több föld van a szelvényben, mint amit utalványoztak. Hőbörögtek, fenyegetőztek. A technikus dühösen távozott. A brigád visszaült kártyázni. A vízhordó gyerek eloldalgott. Rosszkedvűen ténfergett a gáton. Izzott a nap, szállt a por. Lassan telt az idő. A szüleire gondolt, akik hajnaltól késő estig dolgoztak, s arra tanították őt is, hogy rendesen, alaposan végezzen el minden munkát. Most viszont semmihez sem volt kedve. Máskor loholt a szkréperesek után, s valósággal rájuktukmálta a vizet, most viszont úgy kellett őt szólongatni, szinte kunyerálni egy fedőnyi langyos innivalót. Örült, mikor végre hazaindulhatott. Felpattant a biciklijére, és hajtott, mint akit üldöznek. Néhány kilométer után megnyugodott, lassított. Egy építési terület mellett haladt el. Már állt az új üzemcsarnok vasszerkezete. Nézte, hogy ücsörögnek, kaszinóznak az építői. Na, hogy szakadna rátok! – mondta utolsó mérgét is kiadva. Hirtelen forgószél kerekedett, s a vázszerkezet kártyavárként omlott össze. A fiú megállt, nézte a romokat. Hm, ez igen! – mondta. Ez már döfi!

Üveg

A férfi jól érezte magát az üdülőhelyen. Egy üvegfal előtt állt, gyönyörködött a kilátásban. Kicsit előrehajolt, hogy jobban lásson az alkonyati fényben, eközben beütötte a homlokát az üvegfalba. Az ütés nem volt nagy, rögtön meg is feledkezett róla. Reggel nyolckor indult haza kocsival. Kilenckor lett rosszul. Erős hányás fogta el, egymás után kétszer is. A vacsorára gyanakodott. Két napig koplalt. A harmadik napon vette észre, hogy mindent duplán lát, és enyhén szédül. Orvost hívott, aki szerint agyvérzése volt, ezért mentőt hívott, bevitette a férfit a kórházba. A kórházi orvos szerint nem volt agyvérzés, ám miközben a beteg fejét ütögette gumikalapáccsal, eltalálta a jobb szemöldökénél az eredeti ütés helyét. A férfi rendkívül éles fájdalmat érzett. Néhány másodpercre megvakult, csak lassan kezdett újra derengeni. Nagyon fátyolosan ugyan, de látott. Később gyakran mesélte ismerőseinek. „A jobb szemöldökömnél a kalapácsütésre bevérzett. A bevérzés miatt hatszor himbáltak. Az ötödik szúrásnál végignyilallott a jobb lábam a talpamig. Erre a lábamra teljesen lebénultam. Nem tudtam emelni, csak a földön húztam. Megröntgeneztek: kaptam egy röntgensugár sérülést.” Saját felelősségére távozott a kórházból. Naponta négy órát úszott, kettőt délelőtt, kettőt délután, közben gyalogolt vagy tíz kilométert. Persze, ez a gyaloglás eleinte csak vánszorgás és támolygás volt. Öt hónapig lábadozott. A harmadik hónaptól már naponta dolgozott három-négy órát. Felváltva hunyta be hol az egyik, hol a másik szemét, mert ha mindkét szemével böngészte a papírokat, még szédült. A munkahelyén rá akarták beszélni, hogy százalékoltassa le magát. A munkatársai mostanáig azt hitték, agyvérzést kapott. Ő azt bizonygatta, hogy agyrázkódást, s óriási erőfeszítések árán ugyan, de meggyógyult. Nem értette, miért támadnak ellene? Aztán megtudta. A balesete közvetlenül a bérrendezés előtt történt. Amikor azt a hírt kapták, hogy őt agyvérzés érte, a ráeső bérhányadot felosztották egymás között. A régi munkáit nem kapta vissza. A lakóhelyétől legtávolabb eső munkahelyekre kellett ingáznia. Azt gondolták, ezt az életet nem vállalja, inkább leszázalékoltatja magát. Tévedtek. A férfi szívósan bumlizott, fél szemmel vizsgálgatta a távoli munkahelyek számláit. Nem adta fel. De az ablaknál nagyon vigyázott.

Egy nap

A fiatalember kiballag a faluból az útkereszteződéshez, várakozik a hűvös reggelben. Hamarosan megérkezik a cég autója, viszi őket a szomszéd faluba gázvezeték építéséhez. Valaki ezt a legendásan rossz autót szidja, amely már csak akkor indul be, ha legalább nyolcszáz métert húzza egy jármű. A fiatalember befészkeli magát az ülés sarkába, alszik. Megérkeznek, nekiesnek a munkának. Lassan már a nap melegét is megérzik. Megéheznek. A fiatalember zsebből harap valamit, gyorsan, sietősen rág, amíg hűl a varrat, közben a többiek előreviszik a présgépet, és már vége is a reggelijének, felugrik, folytatja a munkát, közben egy másik társa küldi a gyomrába a rágatlan falatokat. Izzadnak a tűző napon, Már dél felé jár az idő, amikor előkerülnek a főnökök. A fiatalember veszekszik velük. Jobb lenne, ha a gázvezetékhez hosszabb csövet szereznének. Árokásás közben omlik a homoktalaj, nehezen mozog ezen a terepen a gép. A terv is rossz, a tervező aligha járt kint a helyszínen, mert ha járt volna, nem lenne a tervben ennyi fölösleges kitérő. Nyolc esztendős a markoló, nagyon sok a géphiba miatti állásidő, nincs alkatrész, folyik az olaj, s közben a melósnak teljesítményre kell dolgoznia, ráadásul még a másik brigádot is ki kell húzniuk a slamasztikából, mégis egy kalap alá veszik őket, igazságtalan a díjazás, ha hullára dolgozzák magukat, akkor is csak azt érik el, hogy felemelik a normát, sorolta a fiatalember. A főnökök hümmögnek, tesznek néhány bizonytalan ígéretet, aztán elmennek. A fiatalember munka közben az otthoni dolgaira gondol. A tucatnyi süldőre, melyek ellátása rá vár munka előtt és után, a felesége ebben nem hajlandó segíteni. Mindig a gyerekre hivatkozik, pedig csak egy van, attól egy egész kondát elláthatna. De nem. A pénzt viszont mindig kevesli. Hol ezt vesz a gyereknek, hol azt, már lassan nem férnek a lakásban a sok játéktól, no meg a rengeteg ruhától, amiket egyébként úgyis kinő a gyerek egy-két hónap alatt. Mégis újakat vesz a felesége. S a lakásba is, szép díszeket. Porcelánokat. Csipkéket. Már a székeken is csipke van, nem lehet leülni, mert rögtön rászól az asszony, hogy vigyázzon... Így telt el ez a nap. Mérgelődött, dühöngött magában. Este beültek a csotrogányba, behúzódott az ülés sarkába, aludt. Káromkodásra ébredt. A kocsi bedöglött. Próbálták megjavítani, hiába. Leintettek egy teherautót, egy darabig elvitte őket. Utána gyalogoltak néhány kilométert. Késő volt már, amikor a fiatalember falujába értek. Apósa autóján ő vitte tovább a szomszéd faluban lakó társait.

Éjfél után ért haza. Enni adott a süldőknek, aztán bement a házba. Csörgőre húzta az órát. Fél ötre.

A nagy nevettető

Amikor Szolnokon felszálltam a vonatra, és beléptem a fülkébe, senki sem ügyelt rám. Az utasok egy ötven körüli férfit figyeltek derült arccal, így hiába kérdezgettem gyámoltalanul, hogy elfoglalhatom-e azt az egyetlen üres helyet. Alighogy föltettem a polcra a csomagomat, kitört a harsány nevetés. Csak az utolsó néhány szót hallottam, s a nyúlfarknyi beszédfoszlány nekem semmit sem mondott. Gyanakodva pillantottam a vidám utasokra, hátha rajtam nevetnek, de ezt a sanda gondolatot el kellett hessenteni magamtól, hiszen a vak is látta, hogy az az ötven körüli férfi a vigadozók figyelmének egyetlen tárgya. Leültem hát, úgy éreztem, lopva foglaltam el a helyet. Összeszokott társaság lehet, talán munkatársak, gondoltam, s magamban máris elneveztem az ötvenes férfit a nagy nevettetőnek, akire a kacagás első hullámainak elültével, íme máris odaszegeződik minden tekintet. A nagy nevettető pedig mesél.

– Az első feleségemnek csak egy hibája volt: mindenáron tanulni akart. Mert a varrodában az volt a divat. A többiek is tanulnak, hát ő is tanulna... Egyik viszi a másikat... Mondom neki. Édes lelkem! Mit akarsz tanulni? Hümmögött: hát... hát... Mondom. Tudsz főzni? Azt mondja, tud. Tudsz mosni? Tud. Tudod, hová való apuci kis mikulása? Tudja. Na, akkor mindent tudsz.

Amíg hahotáztak az utasok, én a nagy nevettetőt fürkésztem. Feltűnt, hogy ő nem vihog a többiekkel, ám különösen furcsa volt, hogy még a szeme sem mosolygott. Egy-két elejtett szóból kezdtem gyanítani, hogy mégsem lehet ez a kompánia olyan nagyon összeszokott, sőt még az is megfordult a fejemben, lehet, most látják egymást először. Egy harmincöt körüli férfi a szemét törülgette, közben rázkódott a pocakja, s miközben még fel-felbuggyant belőle a sírós nevetés, megjegyezte, hogy már fáj a hasa a sok röhögéstől, és ideje lenne elszívni egy cigarettát. Természetesen a helyén maradt, ugyanis a nagy nevettető ismét megszólalt.

– Én is rá akartam gyújtani egyszer. Mondom az asszonynak. Édes lelkem, adjál már egy húszast cigarettára! De az én édes lelkem csak hányta a farát, seggel forgott felém. Nem adott. Megjegyzem, ez már a második feleségem volt. Mondom magamban. Igazítani kéne ezen a női személyen, mert igen durva. Faragatlan. Na, faragok már rajta egy keveset!... Éppen fát vágtam, kéznél volt, hát utána hajítottam a kisbaltát. Erre aztán rögtön visszalökött nekem egy ötvenest...

A nagy nevettető komoly arccal, türelmesen várta a kacagás végét, akkor hozzáfűzte:

– Csak azt bánom, hogy nem a nagyfejszét küldtem utána, mert akkor biztosan százast kapok...

Ki tudja, mióta utaznak együtt, mióta röhécselnek a vonatozás unalmának enyhítésére ezek az emberek, s ahogy átdöcögnek lassan Debrecen felé menet az Alföldön, annyira belelovalják magukat a kacarászásba, hogy most már az is elég lenne, ha a nagy nevettető csak a kisujját mutatná fel a magasba, a primitív öltésekkel rondán összevarrott műbőr üléseken. Mindig irigyeltem az ilyen jókedélyű embereket, úgy irigyeltem nevettető képességüket, ahogy egy mogorván hallgató, utazás közben savanyún szemlélődő ember egyáltalán irigykedhet. Azt képzeltem, az ilyen vidám természetű figurák gondtalanok, s ezen morfondírozván többnyire azt is hozzátettem érveimhez, amit általában senki sem mulaszt el hozzátoldatni, hogy nem lenne ő ilyen jókedvű, ha annyi gondja lenne, mint nekem. Az utasok, fülkebéli társaim viszont most feledni látszottak gondjaikat, felajzottan várták az újabb történeteket, s ha várakozás közben el is ejtettek egy-egy halvány megjegyzést, azt csak azért tették, hogy a nagy nevettető szusszanhasson egyet, esetleg új tárgyat találjon az elmés szócsépléshez, mint éppen most is, az egyik őszhajú férfi megjegyzése nyomán, aki a felesége életkorával kapcsolatban említett valamit, amin a nagy nevettető, legalábbis látszólag, kapva kapott.

– Az semmi! Az én harmadik feleségem tizenhárom esztendővel volt fiatalabb nálam. Azt sem bántam volna én, ha hét feje van és lángot fúj... Dehát ez, sajnos, nagyon kedves teremtés volt. Úgy értem, mindenkihez. Ezért aztán egyszer szemrehányást tettem neki. Hát nem mondom, egy kicsit bekékült a szeme alja!... Csak az volt a baj, hogy a tanácsnál dolgozott. Na, a hivatalban aztán adták a lovat az asszony alá! Leginkább a főnöke. Azt mondta az asszonynak. Mégiscsak borzasztó Irénke, hogy egy pártonkívüli ver egy párttagot!...

Már én is nyüszítek, szinte visítok a röhögéstől, mint aki ki tudja, mióta utazik a nagy nevettetővel, akire azért most könnyeimet törölgetve is rápillantok, s eléggé zavar, hogy ő ezúttal sem nevet, sőt mintha szomorú lenne a tekintete, ám kételkedek magamban, biztosan rosszul láttam, könnyes szemmel mit láthat az ember, kérdezem magamtól, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen alaknak, akit mindenhol a társaság lelkének neveznének, szomorú legyen a szeme. A férfi folytatta.

– Csak ne szerettem volna annyira azt az asszonyt! Nem tűrtem volna olyan sokat!... Mert nagyon sokat tűrtem. Egyszer is odasziszegi nekem, hogy te gyufafejű! Már bocsánat, hogy így fejezem ki magam, de ezt mondta. Mire én. Jól van, édes galambom... Mert az már édes galambom volt. Én ám nem úgy mondtam neki, hogy Maris, te!... Nálunk az édes galambom ment. Mondom. Jól van, édes galambom, elfogadom, gyufafejű vagyok. Te pedig, kedves párom, legyél a méreg! Dörzsöljük össze, amink van! Erre rákezdte, hogy a aztán nem dörzsöl velem, akad neki fiatalabb is, akivel dörzsölhet... Addig-addig, hogy a bíróság elé kerültünk. Kérdezi a bíró. Igaz-e, asszonyom, hogy maga másnak adta a kegyeit? Erre az asszony. Amire a bíró úr célozni méltóztatott, egyelőre az én nevemre van telekkönyvezve, annak adom, akinek akarom. Mire a bíró. Amire magácska céloz, az valóban a saját tulajdona, viszont a haszonélvezet az urát illeti...

Most már a mesélő embernek is rázkódik a válla. Végre nevet, gondolom nyihogás közben, végre kapcsol, úgy látszik, a nagy nevettetőnél későn esik le a tantusz, mondom magamban, s ezen is röhögni kell, de ez a fergeteges vidámság már csak néhány másodpercig tart, az utasok hozzám hasonlóan elbizonytalanodnak lassan, igen, mintha sírna a mi nevettetőnk, folyik a könnye, és egyszer csak az eddig visszafogott zokogás kitör a férfiból. Tanácstalanul meredünk egymásra, nem értjük, zavaromban az idősödő ember kezét nézem, kidolgozott, repedezett, sebhelyekkel, plezúrokkal teli munkáskéz, a ruha is egyszerű, kissé viseltes, mint az ingázó melósoké általában. Miközben ezen töprengek, a hozzá közelebb ülők már kérdezgetik, mi a baj, de a férfi csak rázkódik a zokogástól és a fejét rázza. Döbbenten nézzük, faggatjuk, végül a zsebéből egy gyűrött papírt vet közénk. Látom, távirat. Olvasom:

feleseeged meghalt, azonnal gyere.

anyaad.

{fel}