|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
Az autóbuszon, útban a megyeszékhely felé, idős szomszédom régi emlékeket idéz. Hadifogság. Besszarábia. A második világháború után ő is lehúzott itt néhány évet sok-sok magyarral és más nemzetiségű fogvatartottal együtt. Az egyik nap kivitték őket egy faluba dolgozni. Rakodtak valamit, csendben, mogorván, fáradtan. Egyszer az egyik magyar hadifogoly odakiáltott a másiknak: „Kardos! Gyere segíteni!” És Kardos ment. De ment egy idősebb ember is, egy járókelő, a falusiak közül valaki. Magyarul kérdezte. „Kit hívnak Kardosnak?” Az egyik fogoly odaállt. „Engem.” „Hogy hívják az anyádat?” Megmondta. Az öreg feldúlt arccal faggatta tovább. „Törökszentmiklóson laktatok?” „Igen.” A falusi ember még az utcát, házszámot is megmondta. Végül magához ölelte a foglyot. „Édes fiam! Én vagyok az apád!” Aztán szép lassan kiderült, hogy ő az első világháború után került ki hadifogságba, nem tudott hazajönni, ottragadt, most már családja van. Évtizedeknek kellett eltelni, hogy a csecsemőként otthagyott fiát viszontláthassa. Mint foglyot. Mint egykori önmagát.
A férfi, mint minden nap, ma is bement a földmíves iskolába.
Tervezgette magában az aznapi teendőket. Nem lakott messze az iskolától. Szerette ezt a csendes környéket.
A földmíves iskolában orosz katonákat talált. Na, megjöttek, dörmögte magában. Végre.
Mosolygott, barátságosan közeledett hozzájuk, de azok mogorvák és bizalmatlanok voltak. Némi téblábolás után a férfi jobbnak látta eloldalogni. Ha ezek itt vannak, akkor most megállt az élet az iskolában, neki sincs semmi tennivalója, mit keresne itt? Elmegy a piacra. Híreket hallani.
A vasút körül találkozott egyik szomszédjával. Megálltak, ráérősen csavartak egy cigarettát, rágyújtottak. A szomszéd szólalt meg hosszú hallgatás után.
– Hát, szomszéd, most megint olyanok lettünk, mint a szederinda.
– ?
– Földönfutók.
A férfi mérges lett. Jobb lenne, ha örülne ez a buta paraszt, hogy amazokat elette innen a fene. Aztán mégsem szólt semmit, csak hümmögött, ejtett néhány szót az időjárásról, majd gyorsan elbúcsúzott.
Itt-ott katonai járművekkel találkozott. Megállt egy kucsmás emberrel, diskuráltak. Ő vitte a szót.
– A földmíves iskolánál a múltkor született egy ötlábú bornyú. Hát oszt beletettík egy borzasztó nagy üvegbe, mutogatták a gyerekeknek, milyen csuda teremtményei vannak az Istennek. Megjöttek oszt az oroszok. Vót ott egy olyan ember, akkora vót, mint a hegy! Én még olyat nem láttam. Akkora combja vót, mint az én derekam. Na oszt, ahogy kijön a muszka, érzem ám rajta a cefreszagot. Mondom az embereknek. Na, ez is leitta a bornyúról a snapszot! Hát, az anyja jóistenit, nem megértette! Seggbe akart rúgni, de elugrottam.
Közeledett a városközpont felé. Egy öregasszony jött vele szemben, az unokája egy szelet kenyeret rágcsált. Elejtette. Az öregasszony rászólt.
– Vedd fel! Fúdd meg! A főd nem piszkos.
Aztán sápítozva újságolta, hogy az oroszok meglőttek néhány legényt. Még tegnap. Leventéket.
A férfi meglódult. Az ő fia is levente. Csak nem esett baja? Még nem ért haza, pedig reggel mindig megjön.
A piac közelében találkozott néhány emberrel. Érdeklődött. Tizenhét halottról tudtak. Azt beszélik, a postánál történt. A leventék rálőttek egy orosz tisztre, erre az oroszok lemészárolták őket. Nem tudták, a fia köztük van-e?
Futott. Egy újabb csoporttól megtudta, hogy a leventék helyettes parancsnoka adott utasítást a lövésre. Azt kiáltotta, hogy fiúk, nekünk úgyis meg kell halni, tehát mindegy.
A posta előtt valaki arról beszélt a körülötte állóknak, hogy a leventék részegek voltak. A férfi csak foszlányokat hallott, zúgott a feje, lüktetett a halántéka. Zihált. Forgott vele a világ.
Amikor végre a véres tetemek előtt állt, nem merte rájuk emelni a szemét. Istenem! Segíts!
Közeledett a háború vége. Körüljárták a falut, hogy ki tartja magát magyarnak, ki tartja magát németnek? Az anyja már nem élt, így az apját először nem vitték el. Egyébként is magyarnak vallotta magát. A gyerekek kicsik voltak, a nagylány is csak tizenkét esztendős. Az apját nemzetőrnek vették be, ők intézték a kitelepítéseket. Segédkezett későbbi veje családjának elvitelében is. Nem tehetett mást. Ők még nem kerültek sorra, így rokonokat fogadtak be. Akiket elvittek, hozzájuk vitték az értékeiket. Megőrzésre. Negyvenhétben jöttek a hírek, hogy őket is elviszik. Most ők vitték az értékeiket ismerősökhöz. Elvitték a parádés szoba ágyneműjét, tíz mázsa búzát, egyebeket. Mire értük mentek, már nem voltak otthon. Elbújtak a szomszédban, a szalma alá. Rudakra ponyvát tettek, arra rakták a szalmát: belül üres volt a kazal. Lezárták a házukat. Később kiszöktek a pincébe, a présházban laktak. Hetek múlva megszűnt a kitelepítés, akkor előbújtak. A szomszédba beengedték őket. A hátsó konyhába. Utána rokonoknál laktak, hol itt, hol ott. Egy konyhában két család lakott két ágyon. Negyvenkilencben a nagylány Bajára ment szolgálni, egy szállodába. Takarított. Ötkor kellett kelni, sokszor csak este tízkor került ágyba. Cselédszobában aludt. Félt a szellemektől. Innen egy pékhez szegődött. Egy év után hazament, a gazdaságba került, tanyára. Hatan háltak egy szobában. Hat lány. Aratáskor háromkor keltek, verték a markot. Tíztől háromig pihentek a nagy melegben, utána este tízig dolgoztak. Néhány év múlva tüdőbeteg lett. Kórházba került, de a saját felelősségére hazament. Férjhez ment. Terhes lett. Szülés után két héttel már rettenetesen köhögött. 1956-ban ismét kórházba került. Honvágya volt. Az anyósa nevelte a gyereket kétéves koráig. A forradalom alatt az apja ment a régi házához, el akarta zavarni az ott lakó telepest. A megtorláskor agyonverték ezért. A lányát nem engedték ki a kórházból a temetésre. Amikor hónapok múlva hazakerült, saját pohara, saját kanala volt. Csak ő használhatta. Csak könnyű munkát végezhetett. Leginkább otthon tett-vett. Időnként bekerült a kórházba a tüdejével, egyszer még operálták is. Teltek az évek, évtizedek. A fia megnősült, hamarosan megszületett az utód. Fiú. Eleven gyerek lett. Mindig bújt volna a nagyanyjához, akit imádott, becézgetett, de az asszony mindig eltolta magától. Csak a gyerek homlokát puszilta meg. Meg ne fertőzze. Mama, hát nem szeretsz? – kérdezte a kisfiú. Nem tudta, miért sír a nagyanyja.
Az öreg már elmúlt hetven esztendős, de még mindig biciklivel ment át a szomszéd faluba, meglátogatni a gyerekét és unokáit. Két óra körül ért oda, kicsit dolgozott a kertben, megnézte az állatokat, aztán bement a házba. A rádió éppen Boszniát emlegette és a szerbeket. Az öreg mesélni kezdett.
1941. április 13-án, húsvét első napján, hajnali három órakor mentünk át az első betonerődön Bácsmadarasnál. A délvidéken. Utána bevonultunk Szentpacsérra. Terepkutató voltam. Beértünk egy uradalomba, ott már elfogtunk egy jugoszláv katonát. Ott volt az uraság is, össze volt pakolva, hat kocsin élelmiszer, mindenféle holmi. Mikor meglátott, megugrasztotta a lovát. Az emberek kiabáltak. Vitéz úr, lője le! Nem lőttem. Sajnáltam. Mire Pacsérra értünk, tizenöt foglyunk lett. Leváltottak az őrségből. Kimentem az utcára. Ott ájvájoztam egy kicsit, néztem, milyen szép két torony van itt. A patikánál, öreg ház volt, nádtetős, látom, hogy egy nő háromszor kihajol az ablakon, odafent ekkor a két harang is megkondult háromszor. Borzalmas lövöldözés kezdődött. Éppen abrakolták a lovakat, még az estráng is rajtuk volt, sok ló elszaladt, amikor megszólalt a légvédelmi ágyú. Beszaladtam egy kapu alá, de mindjárt lettünk ott vagy harmincan. Láttam, hogy a patikából valaki kidobott az ablakon egy kézigránátot. Ez darabolta össze a kezemet és az államat. Mikor ennek vége lett, akkor jött a cifrája. Az egyik fogoly, azok közül, akiket átadtam, egy eldugott kézigránátot dobott az őrre. Az volt a szerencse, hogy a szerbek kézigránátja időzített volt, így megmenekült. Jöttek a tisztjeink, kiadták a tűzparancsot. Géppuska. Masingever. A nóta is azt mondja: Kedves édesanyám, ha fel akarsz keresni, / Jugoszlávia hegyaljába gyere ki! / Megtalálod a síromat egy kőszikla alatt, / Kedves édesanyám, kisírhatod magadat. Így szól a nóta. Van ennek több verse is: Gyertek magyar fiúk, húzzunk drótot, ha lehet, / Közeledik már a jugó hadsereg. / Szólnak az ágyúk, ropognak a masingeverek, / Kedves édesanyám, most látszik meg, mit ér egy magyar gyerek. Ezt énekeltük odakint. Mikor a géppuska elhallgatott, hogy hogynem, egy fogoly megmaradt. Az őr ezt is lelőtte volna, de elkaptam a puska csövit, így a plafonba ment a golyó. Hogy köszönte nekem az a fogoly! Nem volt már fiatal. Úgy rimánkodott! Nyújtotta a kezét. Ne bojszi! Ne bojszi! Ezt is mondta. Hogy mit jelenthet? Elvitték fogságba. Hogy mi lett vele, nem tudom. Ha megvan még, biztosan eszébe jutok.
Az öreg itt abbahagyta a történetet. A lánya a vejére veszekedett valami apróság miatt. A három unokája videofilmet nézett. Felkászálódott. Akkor én megyek, mondta. A lánya kísérte ki azzal, de jó, hogy eljött édesapám! Az öreg felült a biciklire, tekerni kezdte. Jó tíz kilométeres út állt előtte. Szembeszél volt.
Büszkén nézte a kissé kései unokát. Ott feküdt a kisfiú a pólyában, mosolygott. Az öreg arca is felderült. Hej, amikor én pólyás voltam! – mesélte a babának. Akkor volt a veres világ. A románok üldözték a szüleimet. Beszaladtak a kukoricásba. Az anyám elejtett. A román lóval jött, keresztül akart gázolni rajtam, de az apám megbirkózott vele, felkapott, így maradtam meg. Először a vereskatonák voltak ott, aztán nyomták a vereseket hátrafelé a románok. Addig tologatták egymást előre-hátra, hogy majdnem ráfizettünk. Bejött a szobába az öregember menye, csóválta a fejét. Miket beszél ennek a kisbabának, apuka? Érti az! Ugye érted? A kisgyerek mosolygott. Látod? Érti. Jófájú gyerek lesz ez! Az öreg elköszönt, elindult haza. A falu másik végén lakott. Virágos jókedve volt. Pedig nem is ittam! – rikkantotta. Néptelen volt az utca. Menetelt, mint a katonák, közben énekelt. Kislány, vigyázz, el ne hibázd, / Kislány, a bugyira vigyázz! / Vigyáztam én már eleget, / Mégis bekaptam a legyet. / Kislány, vigyázz, el ne hibázd, / Kislány, a bugyira vigyázz! A kocsma előtt ácsorgott egy korabeli ember, nézte az öreget. Ittál, koma? – kérdezte. Nem én! – mondta az hetykén. Aztán mesélni kezdett. A háborúban volt egy főhadnagyunk. Rosszelvű ember volt. Kegyetlenül bánt a katonákkal. Hátraszólt a lóról, hogy nótát. Én aztán elkezdtem ezt. Mikor vége volt, hátraszólt. Mégegyszer! Vagy tízszer el kellett neki énekelni. Utána odahívott. Hol tanultad ezt a nótát? Odahaza is tudtam, de több versét itt tanultam meg a seregben. Na, fiam, bemegyünk a laktanyába, jelentkezz nálam, kapsz tíz nap szabadságot! Jutalomból. A másik ember bólogatott, aztán behívta az öreget a kocsmába, hátha fizetne neki egy felest. Fizetett. És most? Minek örülsz annyira? – kérdezte. Ennek – húzott elei a zsebéből egy fényképet az öreg. A menyemtől loptam. Most már elmenetelhetek akár a temetőbe is! A jutalomszabadságra.
Itt új világ, itt új emberek születnek.
Csete Antalné 126 százalékos teljesítményét 130-ra fogja növelni. Az ifjúmunkások közül Nyitrai Gyula és Selmeczi Hubert vállalták, hogy megtanulnak egyszerre négy gépen dolgozni. Ők a szocializmus építésének katonái.
Épülnek községeink, városaink, mert mi vagyunk a terv népe.
A Párt világosított fel bennünket, hogy nem muszáj látástól vakulásig gürcölni. Elértük, hogy ha nincs szorgos idő, 8 óra hosszat dolgozunk mi is, mint az ipari munkások. Hogy meresztették a szemüket a falubeliek, mikor 4 óra után hazafelé karikáztunk! Kérdezték tőlünk, mi az, tán meguntátok? Én meg azt feleltem: Megvan a norma, nekünk ennyi is elég.
Aki elvégez egy szemináriumot, más emberré válik. Szikla, amelyen az imperializmus összetörik.
Sztahanovista módszerrel 1200 százalékra teljesített a Bozsó-brigád.
Árvai István Túrkeve. Verse jó, közlésre azonban még nem érett meg. Tanuljon sokat. Kádár Imre, Mezőtúr. Az előbbi üzenet az elvtársra is vonatkozik.
Izmosodunk, erősödünk.
A tiszaroffi Dohánybeváltóban a Kossuth-brigád sztálini a műszakban elért 329 százalékot 15 százalékkal emelte. A negyedévi szállítási tervet a dolgozók 175 százalékban túlteljesítették.
Minőség, olcsóság, árubőség a Népbolt ezer árudájában.
Amikor a termelőcsoport fejlődéséről, gyarapodásáról van szó, nem számít, ha egybeesik a reggeli, ebéd, vacsora.
A kenderesi általános iskola tanulóifjúsága maggyűjtésből és előadásrendezésből összegyűjtött pénzén néprádiót vett. A tanulók boldog arccal hallgatják azóta a délutáni orosz nyelvoktatást és a Tanuljunk énekszóval műsorszámot. Büszkén mondják egymásnak: Ez a mi rádiónk.
S tiszaroffi pedagógusok Kovács Gyula körzeti felelős aláírásával levelet intéztek hozzánk, melyben köszönetüket és hálájukat fejezték ki a Pártnak és Rákosi elvtársnak életszínvonaluk emeléséért.
Szabados Etel fúrós vállalta, hogy teljesítményét felemeli a felszabadulás évfordulójára 140 százalékról 170 százalékra. Fürtös Rozália az összes hasonló munkakörben dolgozó női alkalmazottat versenyre hívta ki.
A szolnoki Abonyi úti iskola III. leányosztályának szorgalmas pajtáscsaládja levelet írt Alberttelepre Szilasi István vájár brigádvezetőnek, melyben köszönetüket fejezték ki a bányászoknak önfeláldozó munkájukért. A választ az úttörők kitörő örömmel fogadták. Szilasi elvtárs azt is megígérte, hogy fényképet küld. Kérdezte, hogy versenyben vannak-e tanulásban? Az úttörők Szilasi elvtárs levelét a faliújságra tették ki.
A faliújság a bolsevik agitáció fegyvere.
Muszka Imre elvtárs ismertette gyorsvágási módszerét Szolnok megye esztergályosai előtt. Muszka Imre alig várja, hogy visszatérhessen a géphez rekordot javítani.
Százezrek vásárolnak textilt, ruhát, cipőt a Népboltban, mert olcsó, minőségi árut juttat a dolgozóknak.
A szolnoki Államvédelmi Hatóság Sztálin elvtárs születésnapjára dekorációs versenyre hívta ki a város több intézményét. A versenyben a legjobb eredménnyel szerepeltek: az ÁVÓ, az MDP Megyebizottság, az MDP Városi Szervezet, a Hungária és a Szaktanács.
Bámulatos perspektíva!
Lelkes gyűlésen üdvözölték megyénk dolgozói az ötéves terv indulását. Nagyszabású tervünk a hároméves terv gránit talapzatára épül.
Ősszel nem mentek el a fecskék és a gólyák, mert belátták a szocializmus magasabbrendűségét.
Az őszi munkálatok idején az országban mindenütt szabotáltak a kulákok. Aknamunkájukat azonban a dolgozó parasztság ébersége leleplezte, s a kulákok fondorlatosságaira lendületes munkával válaszoltak mindenütt a becsületes dolgozók.
A túrkevei kulákok most azzal igyekeznek kárt tenni, hogy a dolgozó parasztok becsületes munkájának eredményét, a búzavetést csapásolással rontják meg.
A kuláknak soha nem ízlett a dolog, most is irtózik a munkától. Alkalmazottat tart, annak azonban nem akar fizetni, és csak alamizsnával próbálja kielégíteni azt, aki helyette is dolgozik.
A munkaügyi egyeztető bizottság érdeklődött a kuláknál, hol lakik a cseléd, és áll-e rendelkezésére megfelelő tisztálkodási eszköz. A kulák válaszában minden dolgozó láthatja, mibe nézi a munkásembert a kulák. „Nem rossz helyen lakik az, kérem – felelte nagy gúnyosan –, jó helye van az istállóban. Tisztálkodni meg igazán nem nehéz neki, mert ott folyik a Tisza a tanyánál.” Ilyen embertelen a kulák. Volna bőr a képén még télvíz idején is a folyóra küldeni a cselédet.
A kukoricabeszolgáltatást a szigorú ellenőrzés dacára megkísérelték elszabotálni a karcagi kulákok, azonban rajtavesztettek. Eljárás indult egy Sántha utcai kulák ellen, aki tizenöt mázsa tengerit és öt mázsa búzát rejtett el a beszolgáltatás elől. A búzát a földbe ásta el, ahol az egerek összerágták és megdohosodott. A házkutatás során egyéb is kiderült. Fasiszta sajtótermékeket, többek közt a csendőrség lapját, Horthy, Szálasi, Hitler, Franco fényképeit őrizte a kulák. Ráadásul lőszert és fegyvert tartott lakásán.
Egy nyolcvanhat holdas basaparaszt ötven kiló szalonnát, sonkadarabokat tartogat már négy-öt éve odujában. Maga ugyan nem tudja felélni a falánk kulák, viszont úgy gondolta, a másé se legyen.
„Nem termett az idén, csak egy pár zsákkal.” Így fogadta az elöljáróság embereit egy túrkevei kulák, akit jól ismernek a város dolgozói pénzsóvár természetéről. Azért járt kint nála a bizottság, mert felszólítás ellenére sem tett eleget takarmánybeadási kötelezettségének. Harminc hold földje és egy temetkezési vállalata van, így nem is hitte el a kiküldött bizottság a kulák tájékoztatását. Körülnéztek a házban alaposan, mert tudták, hogy ravasz kulákkal állnak szemben. Többek közt bepillantottak a temetkezési vállalat kirakatába is, alálestek a koporsó fedelének: morzsolt kukoricával volt tele a koporsó. A raktárban minden koporsóban kukorica, a padláson a deszka alatt szintén.
Állatias kegyetlenséggel megölték az egyik újgazdát, a helyi MDP-szervezet volt titkárát. A gyilkosok az áldozat kezeit hátrakötötték, torkát átvágták, szemeit kiszúrták, és összesen huszonhét késszúrással ölték meg. A nyomozás megállapította, hogy a gyilkosságot a kulákszervezet hajtotta végre, amelynek élén egy jugoszláv kulák állt, akit Titoék tavaly augusztusban küldtek Magyarországra abból a célból, hogy a gazdag parasztok között népidemokrácia-ellenes szervezetet hozzon létre.
A bíróság az első ítéletet egy nyolcvan holdas karcagi kulák ellen hozta meg, aki 1949 őszén négy hold szántóföldjét kőüszögfertőzést meg nem akadályozó, gyenge rézgálicoldattal csávázott búzával vetette be, s még ez a búza is tele volt üszöggel, gyommaggal, idegen kultúrmaggal és tört búzaszemmel. A bíróság a szabotáló kulákot nyolc hónapi börtönre, kétezer forint pénzbüntetésre, ötévi hivatal- és politikai jogvesztésre, hatszáz forint vagyoni elégtétel megfizetésére és büntető ítéletének saját költségén való sajtói közzétételére ítélte.
A tízezer lakoson felüli Kunhegyesen annyi a kulák, hogy minden ötven lakosra jut egy zsírosparaszt család. A Párt és a DÉFOSZ éppen ezért tartja szemmel őket, minden pillanatban harcol ellenük, mert az aljas parasztnyúzók még szemtelenebbül mesterkednek alattomos vagy nyílt támadásaikkal, mivel többen vannak, mint máshol. Egy harminc holdas kulák nemcsak kiuzsorázta cselédjét, hanem mindig megpróbálta rémhírekkel szembeállítani a dolgozó parasztokkal. A cseléd azonban látta, hogyan erősödik, gyarapodik a termelőcsoport. Nyugodtan feljelentette hát az aljas kulákot, s ő maga belépett a csoportba.
Egy kisújszállási kulák az egyik középparaszt leányát behálózta, házasságot ígért neki, majd mikor gyermeke született a leánytól, cserbenhagyta.
A hetipiacokon a kulákok sorban állnak a pékség előtt, és zsákszámra vásárolják a kenyeret, amelynek jelentékeny részét a disznókkal etették fel, vagy spekuláltak vele.
Jászalsószentgyörgyön az árdrágító kulák asszonyok a közeli templomba vitték be tojásaikat árulni, hogy az ellenőr észre ne vegye.
Lopnak, szabotálnak, fegyvert rejtegetnek a kulákok, ahányszor megmozdulnak, mindannyiszor egy darab kenyeret akarnak kivenni a becsületes dolgozók kezéből.
A nagy hírt bemondta a rádió. Sokan sírtak, sokan fellélegeztek, még nevetgéltek is, ha titokban tehették. A városban mindenfelé fekete zászlók lengedeztek.
Dédike ekkor éppen kilencvenöt esztendős volt. A parkban ült, egy észrevétlenül korhadozó, szívekkel telekarcolt padon, gubbasztott a korai verőfényben, melegítette hűlő csontjait. Derűsen pillantott a sovány szatyrokkal osonó asszonyokra, az ide-oda vezényelt gyerekekre és sihederekre. A park mélye felé kalandozott a tekintete, s amikor megállapodott az otrombára sikeredett hősi emlékművön, dühbe gurult, rikácsolni kezdett:
„Itt nyugszik Rajk László,
Nyakán vörös zászló.
Sírján akkor lesz áldás,
Ha mellette fekszik Rákosi Mátyás.”
Egy riadt, aktatáskás állt előtte.
– Mit tetszik mondani?
– Semmit.
– Nem értem.
– Nem is értheti.
– Bocsánat...
– Szoknyapecér!
Dédike lehúnyta a szemét, üdvözült orcával, a megnyert ütközet utáni büszke tartással napozott tovább. Aztán az a diadalmas póz szinte egyik pillanatról a másikra megroskadt, Dédike lassan elbóbiskolt. A kavics csikorgására riadt fel. Idős, horpadt mellkasú férfi tipegett a padhoz, kopott öltönyben, csokornyakkendővel, amolyan rozoga gavallér. Meghajolt, szertartásos komolysággal átadott egyetlen szál virágot. Dédike biccentett, és helyet mutatott maga mellett a padon. A férfi lassan, szuszogva leült, nekivetette hátát a pad támlájának, két kezét a botja tetején nyugtatta. Sokáig ültek így.
– Hallotta? – kérdezte egyszer Dédike.
– Igen.
Aztán ismét némán sütkéreztek. A napsütés már nem volt olyan erős. A férfi megborzongott. Ültek maguk elé révedve. Nagysokára megszólalt Dédike, mint aki eddig magában beszélt, most pedig hirtelen ötlettel hangosan fűzi tovább gondolatait.
– Mondtam is az unokáimnak: édes fiaim, mi lesz velem, ha majd ti is meghaltok?
A gavallér megrendülten bólogatott, nagyokat sóhajtott. Ültek a padon, mint akik erősen elgondolkoztak valamin. A fátyolos napsugarak elé sötét felhők torlódtak. Hirtelen nagyon hideg lett. Dédike fázósan összehúzta magán a kendőt, felállt. A rozzant hódoló a kapuig kísérte, ott szertartásosan meghajolt.
– Szép nap volt.
– Szép – mondta Dédike, és csókra nyújtotta a kezét.
A juh egykedvűen feküdt az oldalán, tompán tűrte, hogy a fehér köpenyes férfi injekciós tűjével keresgélje a nyaki ütőeret, mint mondta, valami vizsgálathoz kell a vér, ám a jerkét mintha ez nem érdekelte volna, fásultan, már-már közömbösen bámult a világba, mint akinek minden mindegy, oly megadóan tűrte a szurkálást, hogy fogni sem kellett volna, így a két pufajkás férfi teljesen fölöslegesen szorította az állatot, pedig szemmel láthatóan kár volt rátérdelni, földre nyomni, törésbe hozni a végtagjait, szegény pára nem tiltakozott, ólmosan nyugodt volt, mint akinek semmi köze ehhez az egészhez, semmi köze a testén éktelenkedő sebekhez, vérhez, mocsokhoz, kékben, zöldben, lilában játszó foltokhoz, s mindaz, amit a fehér köpenyes és markos segédei művelnek, nem is vele esne meg, pedig az injekciós tű az eleven húst recsegtette kérlelhetetlenül, s amikor rálelt az ütőérre, bugyogva ömlött a védtelen jószág vére az üvegbe, ám a látvány annyira megviselte a vágóhíd sokat próbált és látott mészárosait, hogy sápadtan ácsorogtak a leterített, lefogott, letaposott, összeszurkált és mindennek ellenére dühítően közömbös juh körül, felnyögtek, hogy ők ezt a kínzást nem bírják nézni, rögtön elájulnak, egyikükről csorgott a verejték, fehér volt, levette a pufajkáját, ivott egy pohár vizet, aztán ájulásra mégsem került sor, ugyanis megtelt a kis üvegcse, szegény párát felrángatták, és útjára engedték, az pedig, mintha mi sem történt volna, téblábolt egy kicsit, aztán bizonytalanul az ajtó felé indult, s az ajtón át friss levegő csapott az orrába, a napsugár egy testes kévéje hullott a rideg betonra, kintről pedig mintha hó, sok hó vakította volna a juhot, s ez mintha fölrázta volna szegény párát tompultságából, egyre gyorsabban ment, gondolatok csaptak sokat sanyargatott agyába, már nem havat látott, hanem zöldet, sok-sok zöldet, hatalmas bársonyos legelőket, nagy, szabad térségeket, szabadságot, amire egykor megszülte az anyja, s ment, ment, ment, mígnem az egyik ájuldozó férfi észbekapván egy szakszerűen kecses mozdulattal átvágta a torkát.
A nő kukoricát szórt a kanpulyka elé, közel akarta csalogatni magához. Ügyesen elkapta. Milyen nehéz, erős jószág, gondolta. A tönkőhöz cipelte, de érezte, hogy nem fog bírni vele. Fogta a baltát, de hiába kísérletezett. Tényleg nem bírt vele. Sajnálta is a hatalmas állatot. Csak megsebesíteném, és akkor szenvedne, gondolta. Nagyon nehezen tudta összekötözni a pulyka lábát. A melléképületből gyorsan ásót és lapátot hozott az udvarra. Ásni kezdett a gyepen. A koranyári föld könnyen engedett: nedvesen omlott szét a humusz. Amikor elég mélynek találta a gödröt, megtörölte a homlokát, a pulykához ment. Jól van, na, ne nyugtalankodj! Most már minden rendben lesz, mondta hangosan. A gödörhöz cipelte az állatot, beletette. Sebesen lapátolta rá a földet, óvatosan tömörítgette a szárnyas mellé. Készen volt. A pulykának a hosszú nyaka látszott a föld felett, s a nyugtalanul izgő-mozgó feje. A nő ismét a melléképületbe ment, egy kaszával tért vissza. Nagyot sóhajtott. Elszántan kaszálni kezdte a füvet. Egyre közeledett a riadt szárnyashoz. Becsukta a szemét.
Feldarabolta a pulykát, betette a kamrába. Az órára nézett. Hű, már mennem kell dolgozni, mondta hangosan. Felöltözött, bezárta a kaput. Az utcán kevés embert látott, azok is elkerülték.
Odabent éles jajkiáltás fogadta. A kihallgató szoba felé pillantott. Tett-vett, ismét hallotta a fájdalmas férfihangot. Hamarosan bejött egy férfi, véres volt a pufajkája. Ő van bent, kérdezte a nő. Ühüm, gyújtott rá a nagydarab férfi. Nem vall? Nem. Mi lesz, kérdezte a nő. Bemész hozzá, morogta kedvtelenül a pufajkás. Mikor? Most. A nő bólintott, előkotort a szekrényből egy vékonyka üvegcsövet, a zsebébe tette. Akkor megyek, mondta. Ahogy megbeszéltük, szólt utána a férfi.
A nő belépett a kopár terembe. Jaj, ne bántsák, sikoltotta. A három férfi mogorván fordult feléje. Mit keres itt? Megengedték... Menj, kérdezd meg, van-e engedélye, küldték az egyiket. A nő könnyes szemmel közeledett a megkínzott férfi felé. Állj! Ott marad! Visszatért a társuk, közölte, hogy rendben van, a nőnek van engedélye. A férfiak vették a pufajkáikat, szitkozódva kimentek. A nő odaszaladt a meggyötörthöz, zsebkendőjével törülgette róla a vért. Sírt. Tudta, tíz napja verik aléltra a szerencsétlent. Jaj, te, hüppögte a nő. Magához szorította a másikat, simogatta a fejét. Aztán odavitte a vödröt, megmosta a férfi arcát, mellkasát, hasát... Később lejjebb is. A férfi ült, a szék támlájának vetette a hátát, a szeme csukva volt. A nő előtte térdelt. Most már minden rendben lesz, suttogta. A férfi meggyötört arca mintha kisimult volna, a vonásai ellazultak. Lejjebb csúszott a széken, átadta magát a nőnek. Csend volt az épületben. A nő időnként felsandított, a férfi szemét leste. Csukva volt. Csoda, hogy ennyi verés után még van merevedése, gondolta a nő. Felsóhajtott. Ó, a Hüvely Matyi! A férfi mintha elmosolyodott volna. A nő ismét felpillantott, s látván, hogy a férfi szeme még mindig csukva, szabad kezével óvatosan kihúzta a zsebéből a vékony üvegcsövet, villámgyorsan a férfi húgycsövébe tolta, két öklét összecsapva nagyon ütött a férfi nemiszervére, hogy összetörjön benne az üveg. Az üvöltésre berohanó pufajkásoknak még odaszólt. Most már vallani fog.
Én alulirot elhatárolom magam. Ijen szégyent kelet meg érnem. Az én családomba nem volt aknamunka mert én a Pártunké voltam. Szivel lélekel. Alulirot például 49 be bognár volt napi 16 órát. Éjel asztalos volt. Nem volt ideje családja körébe haza meni és közbe szervezési munkát is végezni. De sok reményünk volt főleg a Párt tagjainak. A bejöt tagokal módomba volt kapcsolatot tartani még a sajtó terén is. A közvélemény parancsnoka voltam. 1945 től 1970 ig töb mint ezer ciket irtam főleg a Szabad Nép Szabad Föld és Néplapunkon keresztül. Tutam hogy job élet legyen mind nyájunknak népnevelőnek kel leni.
1956 ba töb éjel a rádió melet vártuk hogy mikor mit biznak ránk. Életünket készek letünk volna a Pártért. Semmiféle utasitást azonban nem kaptunk de azért ugy voltunk hogyha kel megvédjük az edigi vívmányokat. November 1 sején Gálik elftárs brigád vezető és még vagy husz brigád tag az irodába volt. Nem tuták mitévők legyenek de én tutam. Én megmontam egyhanguan hogy a jelenben elen foradalom van. Ki szereti a szövetkezetét tartsunk együt. Én megszervezem az elen álást. Sajnos máshogy történt. Haza érve nem tutam a lábamon meg álni ágyba kerültem vérhasal. Meghalotam dobszó utján hogy a foradalmi bizotság átvete a hatalmat. És kihirdeték kinek lőszere van be kel szolgáltatni különbe szigoruan. November 3 dikán Dániel elftárs a tsz ünk kovácsa jöt hozám hogy menyek vele rizs kásáét meg cukorér. Montam neki hogy látya mijen beteg vagyok csupa vér az ágyam nem tudok felkelni. Ekor fegyveres elen foradalmár lépet a szobába. Tutam hogy elárultak. Az egyik fegyveres elen foradalmár ki jól ismert azal jött be hogy mondjam a nevem. Hát nem ismer meg az elftárs. It nincs semi féle elftárs it csak polgár társ van. Én magam válaszoltam szeméjesen hogy polgártársat én nem ismerek csak elftársat. Vitatkoztunk. Az egyik fegyveres elen foradalmár elmonta hogy nálam ház kutatást tartanak fegyver és partizán valamint irásos szervezési adatok után mejet ha nem adok elő a statárium szerint a hej szinen kis is végezhetnek. A menyecske lányom a feleségem és Dániel elftársat kiküldték a konyhába. Engem két fegyveres elen foradalmár kivet az ágyból és a kanapéra tet mert nem tutam a hirtelen gyengeségemtől fel kelni. A kétfegyveres két elen foradalmár még az ágyamat is fel forgaták megnézték a fali képek hátulját és a szekrényeket. Semit se találtak. Igy valatóra fogtak. Pista bácsi más hejre is menénk szépen adja elő a fegyvereket és az iratokat. Nálunk nincsen semi. A továbi ház kutatást a padláson fojtaták. Dániel elftársat betesékelték hozám. Dániel elftárs majdnem sírt hogy minek is jöt hozám. De én nem inogtam meg. Halotuk ahogy a padláson az öszes kukoricát felforgaták. A kukorica közt egy 19 es bajnétot találtak az elen foradalmárok. Most már követelték a hozá való fegyvert is. A feleségemnek sikerült meg győzni őket hogy e rozsdás bajnét az első világ háborúból való és én szeméjesen cukor répa koronázására használom. A továbi ház kutatást a külső szobába csinálták. Ot meg találtak 1945 ös és 1946 os évi megbízásokat mik Munkás Mozgalmi iratok voltak. A Szabad Nép Szabad Föld és az 1950 es Néplapunk megbizása volt hogy én szeméjesen mint jó tolforgató elftárs irjak cikeket. Igy kiderült hogy én voltam a közvélemény parancsnoka. Szeméjesen. Az egyik fegyveres elen foradalmár ki vezető volt el monta hogy részben megtalálták amit kerestek. Igy most Pista bácsit nem lőjük agyon hanem éjszaka vagy regel érte jövünk és elviszük. Gojot nem érdemel de holnap fel fogjuk akasztani. Ezel el is távoztak. Ha csak egy napot késet volna Kádár elftárs már másnap nem csak engem de jó néhány párt tagjainkat libdikáltak volna. Egypár napok mulva igy sajtónkon keresztül kérte hogy vészeltük át az elen foradalmat. Mit egy részbe közöltem a sajtóval és el is ismerték mijen fontos munkát végeztem. És az elftársak nem is adtak hitelt az ojan elenséges imperialista mende mondáknak hogy én szeméjesen vért pisiltem vért fostam a félelemtől. Az elftársak tuták hogy hejt áltam. Le is jötek Pestről autóval az áramvédelmi szervek és a beirt levelemet is hozták mejbe mint a közvélemény parancsnoka leirtam az elen foradalmárok és a gyanus elemek nevét és gaz teteit. Kiket hathatós támogatásomal jól meg is hurcoltak és egy pár évet kaptak ezek az emberek. Én mindig hü elftárs voltam és anak neveltem a családomat is. De most elhatárolom magam tőle.
Ugy látszik hogy az unokám az elenség kitartó akna munkájának eset áldozatul. Pedig nagyon büszke voltam mert az unokámat november 7 dikére irták ki szülni. Eből is látam hogy életem munkája és a közvélemény parancsnokolása és a Munkás Mozgalmam nem volt hiába való. Az unokám azomban fityet hányt a Párt irány mutatására és november 7 dike hejet az elenség felazitó törekvéseinek engedve már oktober 23 dikán megszült. Mej szégyent a családomban én nem viselek el és kérem a fent nevezet elen foradalmi elem meg büntetését.