Szergejjel a váltón

A vasútért én már kölyökkoromban is megőrültem. Tudtam az állomások nevét, ordítottam, mint a megafon, mert azt játszottuk, hogy az ötödik vágányra személyvonat érkezett, a vágány mellett tessék vigyázni!... Az alsókonyhánk ablaka régimódi volt, középen egy vassal elválasztva. Ezen a vason csüngtem, támasztottam a lábam a falnak, le is rúgtam rendesen a vakolatot, miközben adtam a jelzést, akár a felnőtt kocsirendezők. Még élt szegény anyám.

– Jaj, fiam, hát te is vasutas leszel?

Ugyanis az egész család vasutas a felmenőkkel együtt. Én is az lettem 1967-ben. Átvertek, az az igazság: azt mondták, az alsó létrafokon kell kezdeni. Az érettségimmel kocsirendezőként ugráltam a vagonok között. Nem tetszett. Egy év múlva átmentem a pályafenntartáshoz hegesztőnek, mert amúgy ez a szakmám. Onnan kerültem át a vontatási főnökséghez mozdonyvezető gyakornoknak. Nekem az volt a világ teteje, amikor a hatósági vizsgán azt mondták: „Önöket fővasúti mozdonyvezetővé nyilnánítom...” Dízelből vizsgáztam ekkor, amit mi csak Szergejnek hívunk. A villanymozdonyra már csak átképeztek. De szép munka ez! Se karácsony, se újév, se ünnep, se éjszaka... Mégis odavan érte az ember. Még az sem tudta elvenni a kedvemet, hogy érettségivel, két szakvizsgával lőttem az M 28-as dízelt, ami ezelőtt negyven évvel is tolatást végzett, egy hatelemis figura pedig odabent terpeszkedett a felvigyázóasztal mellett, vagy éppen motoros személyvonattal járt segédkezelői vizsgával. Azelőtt fűtő volt az ipse, de a gőzmozdonyok kiszorultak, mi legyen ezzel a jóravaló elvtárssal, elvégeztettek vele egy gyorstalpalót, jó pofát vágott mindenhez, így aztán ez is elég volt. Amikor polcra került a hülye magyar, és felmászik hozzám a mozdonyra, tetszik neki, hogy jelentkezem.

– Hajdú Zoltán mozdonyvezető jelentkezem! Szolgálatom alatt rendkívüli esemény nem fordult elő.

Na, akkor hízik a paraszt öt kilót, mindegy, hogy csak tánciskolája van, alig fér a kabátjába, úgy pöffeszkedik.

– Köszönöm, vezér elvtárs, folytassa!

Nem veszekszem a sok szarjancsival. Odajön a hülye a mozdonyhoz, ércesíti a hangját.

– Elrendelem magának...

Fel az ablakot, tátogjál magadnak odalent! Csak nem idegesítem magam? Nekem észnél kell lennem, mögöttem egy csomó ember ül! Nem tévedhetek, esetleg 40 helyett 45 kilométeres sebecséggel mehetek be a kitérőbe. A mozdony maga sok-sok millió, plusz a kocsik, a pálya, a berendezés... Az azért megnyugtató érzés, hogy idővel egyre több főiskolát végzett embert ültettek a rendelkezői asztalhoz, mert itt aztán nem a párttagkönyv számít. A végrehajtó forgalmi szolgálatot kezdték gógyisokra bízni, mert két vonatot összemeneszteni nem nyerő. Ha százzal robogok, mire észreveszem, hogy kubikba áll a váltó, már toszhatom. Úgyhogy énhozzám senki ne jöjjön harsogó pofával!

– Vezér elvtárs, elrendelem, vigye el ezt a vonatot Kelenföldre!

– Nincs vonalismeretem, sajnálom.

– Akkor adok maga mellé pilótát.

– Fáradt vagyok én már, ne adjál senkit, nyald ki a seggem!

Pedig könnyű velem boldogulni. Ha valaki megkér...

– Zolikám, elvinnéd ezt a vonatot?

– Gyurikám, nincs vonalismeretem, de a kedvedért a térképről is lemegyek.

Hiába hagytam ott a vasutat néhány évre, hiába güriztem a gyárban, csak a vasútért evett a fene akkor is. Nem is mentem volna el soha, ha-az exnejem nem veri a nyálát.

– Vagy a vasút, vagy én!

Így kerültem a gyárba. Akkor még erősen élt bennem a vágy, hogy jogász legyek. Jelentkeztem. Beleöltem a rengeteg energiát, pénzt, a felvételin majdnem maximális pontszámot értem el, de a munkahelyem nem javasolt, mert mi a túrót keresne az egyetemen egy hegesztő? Pedig azt terveztem, hogy a vasútnál hasznosítom jogi ismereteimet, például balesetvizsgálóként. Pedig apám is hogy szerette volna!

Szegény apám! Egy mosónő hetedik gyermeke volt. A kereskedősegédi papírt is úgy szerezte meg, hogy a két nővére taníttatta. Güzült, mint egy őrült, hogy a kölykeinek jobb legyen, összehozott egy vacak fűszerüzletet, emiatt lett osztályidegen. Én a háború után születtem, élesen emlékszem 1952-re, amikor államosították apám nyomorúságos kis üzletét. Civil emberek rángatták a fiókokat. Apám kiküldött. Akkor verték ki az összes fogát. Szegény apám szikvízhordóként és kisállattenyésztőként tengődött, majd a Rákosi-éra után kereskedősegédnek alkalmazták, onnan ment nyugdíjba 1967-ben. Kemény ötszázhatvan forint nyugdíjat kapott, ami gyönyörűen emelkedett; halálakor már hatszázötvenre rúgott. Az apám neve fogalom volt a szakmában, mégis tönkretették az elvtársak.

A gyerekkorom sem olyan volt, mint a mostani pedigrés kölyköknek. Szegény anyám meghalt 1958-ban, méhrákja volt. A hüvelyen keresztül jött belőle a bélsár. Bőgtem. Keresztapám 1957 utolsó napjaiban halt meg. Haldoklása közben azt mondta:

– Meglátjátok, két hét múlva utánam jön Annuska!

Hát ezért hiszem én az Istent. Pontosan két hét múlva anyám magához tért, körbejártatta a szemét... Úgy előttem van!...

– Ne haragudj, apám, sok bajt hagyok rád!

És meghalt. De engem az apám halála vágott agyon rettenetesen. Sok baja volt. Agyér, szívkoszorúér-elmeszesedés, keringés, légzési elégtelenség... Váratlanul ért a halála. Este még a hajnali horgászathoz készülődtem, főztem a kukoricát, kötöztem az úszókat.

– Horgászni mész?

– Igen.

– De jó volna egy kis törpeharcsa!

Apámnak a törpeharcsa volt a mindene. Hajnalban felkeltem, kicsattogtam a fürdőszobába, közben láttam, apámnál ég a villany, hallottam, zúgott a rádió, nem volt adás. Bementem. Az asztalnál ült egy gatyában. Már hideg volt. Amint eltemettük, elköltözött a feleségem, már az üres lakásba mentem haza. Nem baj, úgy ivott, mint a kefekötő. Ekkor mentem vissza a vasúthoz. Jól érzem itt magam. Nem semmi ám az, ha valaki nem gyomorideggel kezdi a szolgálatot, hanem örömmel megy be, még akkor is, ha huszonkét órakor vagy nulla órakor kell jelentkeznie. Sokszor jöttem haza a melóból reggel nyolc óra körül, s megkérdezte a második feleségem.

– Mikor mész megint?

– Hagyd el, anyám, visszamegyek huszonkettőre. Sírnak ezek, hogy nincs ember...

– Hiszen csak most jöttél haza!

– Nem baj, anyukám, alszom egy kicsit, aztán megyek.

Amikor kezdtem a vasútnál, akadtak harmincórás szolgálatok. Még kadétkoromban is. Később aztán teljesen leszorították a túlórát, biztos sajnálták tőlünk azt a kis pénzt. És akkor jöttek a púderral, hogy a szakszervezet... Hát a nagy visszeres, bütykös, tányérfejű férfiasságomat! A szakszervezet mindig csak bólogatott az elvtársaknak, és legombolta tőlünk a tagdíjat.

Ebben az időben, amikor visszakerültem a vasúthoz, még olyan gyorsfordás oktató mozdonyvezetők voltak, akik a legutóbbi műszaki vizsgán 4-5 pontot értek el. A minimum 7 pont volt. Nem számított. Az oktató úrnak olyan volt a feje, hogy cölöpöt lehetett volna vele verni, ha kinyitotta a száját, ki lehetett volna törölni papírral, de hát párttag volt a lelkem és munkásőr, úgy ette a bablevest, ahogy elé lökték. Hát persze, hogy ő volt az oktató mozdonyvezető, ő a gyorsfordás, én pedig az érettségimmel és a három szakvizsgámmal szarakodhattam a tehervonatokkal, és kitüntetésnek érezhettem, ha nagy néha személy- vagy gyorsvonatra kerültem. Csakhogy én sóznám a bablevest, pedig megmondták világosan, hogy most éppen cukrozni kell.

Na, nem baj. Dolgozom rendesen, még jelzőmeghaladásom se volt. Igaz, egyszer beköptek, hogy megtagadtam a munkát. Anyagolni voltunk, zúzott követ terítettünk. Tudtam, hogy melyik vonattal jön a váltósom. Én is azzal mentem volna haza. A terítésnél be volt rúgva az egész társaság. Féltem, a vonat alá esik valaki, és elvágjuk. A vonatvezető is tűkön ült, hogy nem tud hazamenni. Mondom:

– Mester úr, én leakasztom.

– Hát akassza!

Leakasztottuk a szerelvényt, ő megkérte az engedélyt, bementünk a deltába, ott megint megkérte az engedélyt, bementünk az állomásra. Jött a váltóm, felült a gépre, kiment, folytatták az anyagozást. De engem bejelentettek, hogy megtagadtam a munkát, és elszöktem a vonatról. Berendeltek a nagyfőnökhöz, odaállítottak a szőnyeg szélére. Kaptam egy írásbeli figyelmeztetést. Kimaradtam a baleset-mentességi prémiumból és az energiamegtakarítási pénzből. Ez különben is pofapénz! A dörgölőzést díjazzák vele. A nyalást. Mert különben hogyan kaphatna energiapénzt az oktatótiszt vagy a felvigyázó? Hát milyen energiával spórolnak ezek? Csak a sajátjukéval, nem igaz? Igen ám, de az ilyen figura maga a derű. A jó kolléga, aki szereti a bablevest. Megeszi, ahogy elé lökik.

Az az igazság, már én is megeszem. Miért ne? Pont én ne? Két évig pedzegették, hogy lépjek be a pártba, itt a helyed, elvtárs. Elbeszélgettek velem, volt-e templomi esküvőm, mert ha nem, fasza gyerek vagyok. Én csak hümmögtem, hogy ááá, dehogy volt! Pedig volt. Még a fiamat is megkeresztelte a pap. És én hiszem is az Istent. Istennek lennie kell! A Biblia szavai eddig nagyon bejöttek: a fehér ló, a fekete ló... Ugye, a pestis, a dögvész… A vörös lovat most ette meg a fene. Ha még a sárga ló is bejön, akkor nekünk annyi. Na, mindegy. Az a helyzet, hogy egyszer én már jelentkeztem a pártba, még a gyárban. Úgy voltam vele, megpróbálom, hátha így könnyebben felvesznek a jogra. Az lett a vége, hogy elküldtek a francba, mert szerintük baj van az elvhűségemmel. Miért? A máséval nincs baj? Csakhogy az én apám osztályidegen volt! Na, menjetek az anyátokba. Engels meg gyáros volt! Később, már a vasútnál, amikor feltették nekem a nagy kérdést, nem mertem nemet mondani. Szerettem volna elvégezni a tisztit. Ez valahogy presztízskérdés volt a számomra. Úgyhogy igent mondtam az elvtársaknak, mert akkor még nem tudtam, hogy ha egy évig technikusi minősítőt csinálok, és gépésztechnikusi oklevelet szerzek, automatikusan megkapom a tiszti rangot. De akkor már késő volt visszatáncolni. Ráfáztam a számításra. A rendszerváltáskor ott álltam talpig párttagkönyvben. Na, most aztán magyarázhatom, hogy én mindig istenhívő voltam!

A vasút az csodálatos! Akkor is, ha köd van, ha hófúvás van. Nem félek. Sokan úgy indulnak munkába, hogy jaj, csak ezt a szolgálatot ússzam meg! Nem mernek levenni egy ólomzárat a villanyvonaton, mert nem tudják, mi a következménye. Akkor pedig nagy gáz van, ha nem tudjuk, hová nyúljunk. Én láttam egy mozdonyvezetőt, aki felmászott a felsővezetékhez: húzott egy ívet, már lángolt rajta a ruha, fejjel bukott lefelé, két nap múlva belehalt. A vasút veszélyes üzem. És gyönyörű is egyben. Tépek, rohannak a fák, a házak, én pedig nézem ezt a szép magyar földet... Ezt nem lehet megtagadni! Boldogult ifjúkoromban még megpattanhattam volna Jugoszláviába: Bariba másnap reggel 7 óra 30-kor indult a hajó. Később Bécsben is lepattanhattam volna, beszélek németül, mégsem mentem. Jó nekem itt, ha nem is élek olyan fényesen. Itt van eltemetve az anyám, az apám, ezeket a kis girnyó akácfákat szeretem a vasút mellett, ezeket a városokat, falvakat szeretem, még akkor is, ha a Szergejről többnyire a hátsó udvarokba bámulok. Ezeket a magyar vaspályákat szeretem, s igazán bízok benne, hogy nem áll kubikba a váltónk.

Vad játékok

Hát ennyi. Nincs tovább. Már ide készítettem a gyógyszereket, a vizet, hamarosan beveszem. Úgyhogy ez egy búcsúlevél. Még azt sem tudod, ki voltam én. Mit tudsz rólam? Hogy Tecának, hívnak, huszonöt múltam... És még? Pedig azt mondtad, kíváncsi vagy rám. De még azt sem tudod, hogy a Dunántúlon születtem 1960-ban. A harmadik gyerek voltam a családban. Rettenetesen makacs, önfejű kölyök voltam, mindig ellenkeztem, de csak anyuval. Apám kedvence lettem. A testvéreim féltékenyek voltak rám. Én nem irigyeltem őket, az sem bosszantott, ha ők kaptak valamit, én pedig nem. Tudtam, aputól úgyis mindent megkapok, és ő megvéd mindenkitől. Ez biztonságot adott nekem. Nagyon ragaszkodtam apuhoz, pedig ő már akkor is nagyon ivott, amikor megszülettem. Ha nem ért haza vasárnap délre, én már négyévesen is elmentem utána a kocsmába, hogy apu, gyere haza! Velem hazajött. Ha bárki szidta a családban, én mindig mellette álltam már gyerekfejjel is. Persze, anyu is nagyon szeretett, én mégis apuhoz ragaszkodtam. Egyébként fiús voltam. Anyu nagyon haragudott azért, mert én soha nem babáztam, mint a kislányok. Vadóc voltam. Mezítlábas. Ki az udvarra! Le a halastóra! Cigarettát loptunk, békát fogtunk, beletettük a szájába, szívta, szívta, felfúvódott, szétpukkant. Nádasba jártunk, buzogányt szedtünk, verekedtünk. Mindig a fiúkkal voltam. Sok fiú addig nem mert kimenni az utcára, amíg meg nem engedtem neki. Veszedelmes voltam. Már egészen kicsi koromban is verekedtem. Tizenkét éves korom után tudatosan megvédtem másokat. Fiúkat is. Erős igazságérzet működött bennem. Más ügyéért verekedtem már akkor, nem az enyémért. Kicsi koromtól bandavezér voltam. Szerettem én irányítani a dolgokat. Én parancsoltam már a nádasban is, egészen kicsi lányként. Faragtunk íjat, nyilat, buzogányt... Irtó vad dolgokat játszottunk. Barátnőm soha nem volt. Hogy anyuka, légy szíves, engedj át a szomszédba Zsuzsihoz egy kicsit babázni!... Soha. Babám sem volt.

Parasztok, melósok, egyszerű emberek laktak a környéken. Nénik, akik kiálltak a kapuba beszélgetni. Engem nagyon szerettek. Húsvétkor mentem locsolkodni, mint a fiúk. Apu csinált egy sámlit, azt vittem magammal, ráálltam, kicsi vagyok én, majd megnövök én... Ezt szavaltam el. Nem a pénz vagy a piros tojás miatt mentem, hanem kedves akartam lenni az emberekhez. Vegyék észre, hogy vagyok. Máig nem változtam ebben a tekintetben. A bandavezérség utáni vágy már kiveszett belőlem, de a makacsság nem. A főorvos a pszichiátrián olyan zárójelentést adott ki a múltkor, hogy jelleme öntudatos, makacs és nehezen kezelhető.

Apu asztalos volt, anyu hol itt, hol ott dolgozott, főleg takarított. A nagyszüleim közül csak az egyik nagymamámra emlékszem. Nagyon szerettem. Pici lányként csak vele voltam hajlandó aludni. Vagy két évig. Volt egy jellegzetes szaga. Szerettem. Ha nem éreztem a szagát, nem tudtam aludni. Sokat voltunk együtt. Jellegzetes dunántúli ételeket főzött, amiket én imádtam. Gyakran hízelegtem neki. Egyébként is nagyon hízelgős vagyok, ezt te is tudod.

Az óvodát ki nem állhattam. Nagy volt a fegyelem. Még a játékot is szervezetten csinálták. Egyszer az óvónő erőszakkal belém akart tömni valami zöld ételt, talán spenótot, de én kiborítottam az asztal alá. A mai napig nem eszem meg. Már akkor azt mondták anyunak az óvónők, nem tudják, mit csináljanak velem, hogy hasonlítsak a többi gyerekhez. Hogy beilleszkedjek. Tudtam én játszani a gyerekekkel, de rám fogták, hogy lázítom őket, a befolyásom alatt vannak. Pedig óvodástársaimat nagyon ritkán vertem meg. Talán azért, mert tudtam, hogy nem az utcán vagyok, ahol nincs következménye.

Három szobánk volt. Az egyikben a nagymamám lakott, a másikban a két testvérem, a harmadikban pedig én a szüleimmel. Apu majdnem minden nap részegen jött haza. Ilyenkor végighallgattam a nemi aktust. Lehet, hogy előtte elaludtam, de felébredtem a veszekedésre. De ez nem olyan veszekedés volt, mint a délelőtti vagy a délutáni. Az esti veszekedés egész más volt. Tompa. Visszafogott. Moccanni se mertem. Félpercenként szedtem a levegőt. Nem tudtam, mi ez? Anyu mondta, hogy ittál, nem akarom! Hallottam apu hangját, hogy de akarod! Nem láttam semmit, csak éreztem, hogy anyu szenved. A sóhajokból, a hangokból, a tiltakozásából. Azt hittem, apu bántani akarja anyut. De miért most? Miért az ágyban? Miért sötétben? És anyu miért nem sír? Rossz volt. Nagyon mély nyomot hagyott bennem. Mikor felnőttem és szeretkeztem, azok a gyerekkori élmények jutottak eszembe. És nem jött össze. Sokáig. Olyan húsz-huszonegy éves koromig. Azóta nincs problémám ezen a téren. Azt a nyomasztó gyerekkori élményt soha nem fogom elfelejteni, de ölelkezés közben már nem gondolok rá. Nem gátol. De évekig olyan volt ez nekem, mint mikor valaki kormos. Lemossa magáról a kormot, de fél óra múlva, amikor ránéz a kezére, látja, még mindig kormos. Megint sikálja a kezét, a kormot már nem látja, de érzi a szagát. Még másnap is árad a pórusaiból. Valahogy így áradt belőlem is ez a negatív élmény közösüléskor. Amikor már egy esztendeje nem volt problémám a nemi életben, még akkor is roppant visszafogott voltam az ágyban. Hiába tisztáztam magamban józan fejjel ezt a dolgot, álmaimban még sokáig visszatért. Néhány évig.

Van egy visszatérő álmom. Zuhanok. Az égbolt csillagos, de nem sötét, hanem semleges színű. Zuhanok, de mielőtt földet érnék, felébredek. Amikor sok a gondom, sűrűn álmodom ezt. Egyébként csak körülbelül kéthetenként. Nagyon sokszor álmodom azt, hogy szeretkezek. Az az igazság, én minden kapcsolatomban az apát is keresem. Megvan a testi kapcsolat is, de ennél jóval többet akarok. Hogy mindig meghallgasson, és adjon olyan biztonságot, mint apu. A legutolsó álmomban például egy tisztes úriemberrel, olyan ötven-hatvan közöttivel beszélgettem. Megnyugtatott az, ahogy ült. Hátravetette a fejét, és megnyugtató dolgokat mondott. Minél tovább hallgattam őt, annál jobban kívántam szexuálisan. Aztán megtörtént a dolog. Álmomban nem mindig úgy van, mint a valóságban, hogy levetkőzteti egymást két ember, és szép sorban megy minden. Csak ültünk egymás mellett álmomban, s én éreztem, hogy kielégültem. Pedig nem is hatolt belém. Más alkalommal szabályos aktust álmodok elejétől a végéig. A kielégülésre mindig felébredek. Valóban élvezek, a valóságban is. Sokszor álmodok. Mindig borzasztó álmodós voltam. Már kislány koromban is. Nagyon sokszor úgy mentem iskolába, mint egy kicsavart mosogatórongy. Aludtam, de félelmetes álmaim voltak. Egy létrán felmásztam a fára, s amikor le akartam tépni a gyümölcsöt, eldőlt a létra. Lassan zuhantam. Cseresznyét loptam álmomban, akkor sikerült leszakítanom a szép piros gyümölcsöt, de mire a számhoz emeltem, kifutott belőle a piros szín, és egy zöld cseresznyébe akartam beleharapni. Lehangoló volt.

Imádtam iskolába járni. Hetedik osztályos koromig kitűnő tanuló és kötelességtudó diák voltam. Addig nem mentem ki játszani, amíg a házi feladatommal el nem készültem. A legszebb betűket írtam az osztályban. Én olvastam legjobban. Ha félúton észrevettem, hogy otthon felejtettem az olvasókönyvemet, visszarohantam érte, és vágtáztam az iskolába. Nem attól féltem, hogy fekete pontot kapok! Szerettem olvasni, ennyi az egész. A tanárokat is szerettem. Jártam karénekre, irodalmi szakkörre, mindenre. Szerveztem, versenyeztem, amit kellett. Mindent a legjobban akartam csinálni.

A barátaim fiúk voltak. Komoly barátságok szövődtek. Eljártak hozzánk, együtt olvasgattunk, együtt mentünk játszani. Tíz-tizenkét éves koromban együtt sétálgattunk minden este ötkor. Évekkel később sok barátságnak azért szakadt vége, mert közeledni próbáltak hozzám, én pedig megpofoztam őket. Már akkor is, ha csak a kezemet akarták megfogni. Még gimis koromban sem azért kellett egy fiú, mert fiú, hanem azért, mert a fiúkkal értettem meg magam. Nem bírtam a lányokat. Ma sem kedvelem őket. Talán ezért is van olyan sok embernek velem szemben előítélete.

Néhány megrázó élményben már elég korán részem volt. Talán hétéves lehettem, amikor apu elvitt a Balatonhoz. Igaz, csak húsz kilométerre laktunk, de útközben elég sok sört megivott. Az utcán egy társaság érdeklődött valami után egy járókelőtől, hogy hol van ez vagy az. Nem tudta az illető. Apu akkor ott dolgozott, naponta bejárt, ő tudta. Segíteni akart, megmondani, hol van, amit keresnek. Látták, hogy ittas, lekezelő modorban elküldték a francba, hogy nem őt kérdezték. Én akkor sírva odafutottam, hogy apu tudja, ő nem hazudik! Meg akartam védeni aput. Persze, nem tudtam. Főleg az alkoholtól. Tizenhat éves koromban elváltak a szüleim, elköltöztünk anyuval az Alföld közepére. De én mindig hazajártam! Négy éve azonban már nem láttam aput. Tudtam, hogy vele élni már nem lehetne. Hosszú évek óta idült alkoholista volt. Mostanában hallottam olyan híreket, hogy elvonón volt, lassan fél éve nem iszik. De már szenilis, tönkretette a pia. Annyira öregnek látszik! Annyira kiveszett belőle minden, amiért rajongtam érte! Már nem tudtunk beszélgetni. Így nincs értelme meglátogatni. Nosztalgiaút? Minek? Annyira fásult, annyira kívül van már mindenen, hogy nem lehet a közelébe férkőzni. Szegény apu! Kikészültem minden látogatás után. Már nem tudtam benyitni az otthoni kertkapun, mert éreztem, hogy nem is sírni, de zokogni, bömbölni fogok rögtön. Amint megláttam a házat, az ismerős fákat, bokrokat… Nem szeretek már hazamenni.

Rosszul éltek a szüleim. Nagy balhéik voltak. Nagy verekedések. Apu megverte anyut. Mindig részeg volt az öregem. Anyu mindig mondta, hogy Józsi, változz meg! Próbáljuk meg újra! Menjünk el az orvoshoz! Anyu mindig össze akarta tartani a családot. A gyerekek miatt is, meg aztán szerette is az apámat egy darabig, a sok verés ellenére. De apu nem változott meg. Én mégsem tudtam apu ellen fordulni. Nagyon szerettem. Ma is őt keresem minden kapcsolatomban. Mindig az ő szeretete után sóvárogtam. De tőle ezt nem kaptam meg. Nem azért, mert nem szeretett! Nagyon szeretett! De nem tudta kimutatni. Megvett nekem mindent, elvitt mindenhova, mégsem éreztem, hogy szeret. Nem kaptam meg tőle azt a gyengédséget, amit anyutól. De az nem érdekelt. Az apu szeretete kellett. Az ő törődése. Az ő figyelmessége. Az ő simogatása. Mindig ezt akartam kicsikarni tőle. És ezért harcoltam mindig a szerelmeimben is. Tíz körömmel kapartam volna ki apuból a szeretetet, de ő csak hazahozott egy ajándékot, és kész. Ez kevés volt nekem. Nagyon kevés. Nagyon.

A gimnáziumot szerettem. Az első két évet még a Dunántúlon, az utolsó kettőt már az Alföldön jártam. Németül tanultam, elég keményen. Sajnos, már csak olvasni tudok, és megértem, amit mondanak. A beszéddel hadilábon állok. Jól tanultam a gimiben, ott is benne voltam mindenben. Kosaraztam, szavaltam... Rengeteg verset tudtam. Rajongtam Ady Endréért. Milyen nagyszabású személyiség! Milyen makacs! Tetszett, ahogy Lédáról írt. Ilyet is leírt róla, hogy te tunya dög! Fantasztikus! Milyen emberi! Szerettem, hogy ennyire őszinte. Áldásadás a vonaton. Micsoda vers! Szívesen mondtam verset, de nem tudtam kiállni a közönség elé, annyira lámpalázas voltam. Remegett a lábam, a hangom. Csak magamnak mondok verset. Esetleg kisebb baráti társaságban. Micsoda költőink vannak! Radnóti, Weöres Sándor...

Azt mondják, szép vagyok, de én soha nem hittem el magamról igazán. Ha végigmentem az utcán, és valaki megfordult utánam, akkor én azt gondoltam, biztosan lejött a körmömről a lakk, esetleg elkenődött a szemfestékem, tele van a ruhám pihével és szöszökkel... Csak az utolsó gondolatom volt, hogy talán tetszettem neki. Nagyon gátlásos voltam. Főleg mikor kezdtem nővé válni. Azelőtt könnyebben fogtam fel a dolgokat, egyenrangúnak tekintettem a másik nemet. De később!... Nem tudtam beilleszkedni. Amikor dolgozni kezdtem, bekerültem egy szervezetbe, egy vállalati hierarchiába, ahol én voltam alul. Túl sokfelé kellett igazodni. Pedig az én természetem nem bírja a karámot. Az első munkahelyemen a kisgyermekét nevelgető titkárnőt kellett helyettesítenem. Az igazgató minden teketória nélkül a lényegre tért. Durván. Váratlanul. Bevittem hozzá az aláírásra váró leveleket. Mellette kellett állni, ő kérdezgette, ez kinek megy, az kinek megy? Hirtelen átfogta a derekamat, felállt, megcsókolt. Megsemmisültem. Fél óráig a romjaimban hevertem. Töprengtem, mit csináljak? Elmenjek? A mai eszemmel visszacsókoltam volna, kitapogattam volna, hol van a gyenge pontja… Mert mindig tudni kell, hol van az illető férfi gyenge pontja. Többnyire a gatyában. Egész jól meg tudtam volna így élni. Annyi mindent ígért az igazgató! Ezt kapok, azt kapok... Semmit sem kaptam. Csak ez a nyomorúságos élet az enyém.

Az a legszebb az életben, ha nagyon szeretsz valakit. Annyira, hogy ha ki kell menned a vécére pisilni, és ő közben melletted áll, még ez se zavarjon. Hogy még ez is természetes legyen, annyira egyek vagytok. Hát ez a legszebb. A szerelem. A ragaszkodás. Azt hiszem, én túl korán kezdtem a szerelmet. Olyan tizenöt éves múltam, amikor először szeretkeztem. De csak rá négy évre tudtam meg, mi is az igazán. Engem gyerekkoromban nem foglalkoztatott a szerelem. Egyszerűen nem érdekelt. A testiség sem. Soha nem végeztem önkielégítést. Lehet, ha az álmaim nem lettek volna olyan kellemesek, magamhoz nyúltam volna. De így meg sem próbáltam. Eszembe sem jutott. Még akkor sem, ha nem volt partnerem. A könyvekből és az osztálytársaimtól tudtam a havibajról, erre tehát felkészültem. Féltem tőle. Hatodikos koromban jött meg. Mikor megláttam, hogy vér!... Hogy ez most már minden hónapban!... Katasztrófának tartottam. Nagyon fejlett lány voltam, kiadósabb mellel, mint amilyen most van. A megfelelő helyeken már szőrös voltam. Nem volt furcsa, hogy szőrösödni kezdtem, olvastam róla, tudtam, ez következik. Sportoltunk, együtt zuhanyoztunk, láttam a többiek pihésedését is. Természetes volt a fejlettségem, még büszke is voltam rá. Aztán szerelmes lettem abba a fiúba, és lefeküdtem vele. Nem fájt, nem volt rossz, nem volt jó. Megtörtént. Olyan... olyan szimpla volt. Negatív élményem azonban nem maradt. Ha alkalom adódott, máskor is megpróbáltuk. Néhány hónap múlva elköltöztünk az Alföldre, akkor vége lett. Az a kevés, ami addig volt, inkább kellemesnek tűnt, mint kellemetlennek. De még mindig nem tudtam, mit jelent kielégülni! Azt csak az új városomban tudtam meg.

Volt egy fiúm, már ebben az alföldi városban, akivel annyit, de annyit szeretkeztünk! De vele sem elégültem ki. Szerintem én voltam a hibás. Sok nő a partnert hibáztatja, hogy nem tudja őt kielégíteni. Szerintem azonban nem lehet elvárni, hogy csak a férfi legyen aktív, én pedig tartom nagy kegyesen. A férfinak is sokkal jobb, ha látja, hogy a nő is aktív, és töri magát. A fiúmmal én sem tudtam, mi az, hogy jó, de tudtam, annál, ami van, több lehet. Egy kislány, aki kezdő a nemi életben, lehet, hogy soha nem jön rá magától, mit kéne csinálni. Meg kell rá tanítani. Rá kell vezetni. Nekem tizennyolc éves koromban volt jó először egy akkor harmincéves férfival. Ő megtanított mindenre. Sokat gyakoroltunk. Akkor éreztem, mennyire más ez a férfi, mint az eddigiek. Tőle lehet tanulni, tapasztalni. És vele olyasmit éreztem, amit addig soha. Kielégültem. Pedig őbele nem is voltam szerelmes. Kicsit sajnáltam is, mert ő szeretett. Imádtam vele lenni. Hiányzott, ha egy napig nem találkoztunk. Együtt jártunk társaságba is. Nagyon jó társasági ember volt. Elvált, de nem miattam. Vele elfelejtettem, hogy min fekszem, hogy szól a zene, vagy nem szól, hogy ég a lámpa vagy nem ég. Mellette megszűntek a gátlásaim. Felszabadultam. Mindent szabad. Mással azt sem vettem természetesnek, hogy megcsókolta a combomat, tőle az is természetes volt, hogy megcsókolta a combjaim közét. Vele minden jólesett. Minden. Minden. Vele tudtam elfelejteni azokat a lidérces gyerekkori éjszakákat. Felfedeztem a szeretkezést. Elsajátítottam a szerelem mesterségbeli részét is. Fantasztikus érzés volt kielégülni. Mint a halál. Egyszerűen azt éreztem, hogy nem vagyok tovább. Mikor elkezdem az ölelkezést, van bennem egy feszültség. Mondjuk, olyan, mintha kidobnának egy repülőgépből. Tudod azt, hogy rajtad az ernyő, és földet érsz, mégis benned a feszültség. És ez a feszültség ott van benned nagyon sokáig. Aztán kinyílik az ejtőernyőd, simán landolsz, s micsoda öröm, hogy lent vagy! Megszűnik a feszültség, a helyét hatalmas diadalmámor foglalja el. Gyönyörű. Amilyen nehezen indult számomra a testiség, olyan könnyen megy most. Ha minden nő olyan szépen és biztosan tudna kielégülni, mint most én, akkor ez egy boldog ország lenne. Persze, én így sem vagyok boldog. Pedig emiatt lehetnék. A kielégülés miatt. De annak sem csapok nagy hűhót. Nem sikítok, nem kiabálok. Szótlan vagyok. Nem kifelé élem meg, hanem befelé. Nekem nagyon sokat jelent a szerelem. De mindenhol azért nem. Helyiség kell. Körülmények. Partner.

Nagyon sok partnerem volt. Nem tudom, mennyi. A legtöbbnek a nevére sem emlékszem. Az arcukra sem. Csak voltak. Örömet okoztak az ágyban, és kész. Ennyi. Nem volt köztük az igazi Én már százszor férjhez mehettem volna. De nem. Azt akartam mindig, hogy aki a társam lesz, attól tartsak. Visszafogjon engem. Erre szükségem van. Ő legyen az erősebb. Segítsen nekem. Ha mondok neki valamit, ne kételkedjen. És legyen barna. Magas. Szakállas. A barnák melegebbek. Férfiasabbak.

Felkerültem Pestre, egy gyárban lettem titkárnő. A nővérem segített hozzá. Borzasztóan élveztem. Én, Pesten! Egy idő után rájöttem, hogy a nővérem nem szívesen vitt magával szórakozni. Féltékenységből. Szeretjük mi egymást, de inkább csak távolról. Már gyerekkorunkban is voltak ellentéteink, főleg amiatt, hogy én voltam apu kedvence. Némi feszültségben teltek a hónapok. Nagyon egyedül éreztem magam. Fél év múlva kezdődött a kálváriám. Nem tudom, miért, de nagy világfájdalom volt bennem az egyik nap. Nem mentem be dolgozni. Csavarogtam a városban. Bementem egy gyógyszertárba, vettem altatót. Bevettem az összeset. Egy másik gyógyszertárban újabb adagot vásároltam, azt is bevettem. Beültem egy moziba, megnéztem egy amerikai filmet. Nem aludtam el. Mozi után újabb gyógyszertár, újabb adag altató. Azokat a tablettákat már csak szétrágtam, lenyeltem. Víz nélkül. Egy negyedik adagot is. De tudtam, hogy nem halhatok meg. Talán csak azért csináltam, hogy rám is figyeljen végre valaki. Az egyik kórházban ébredtem fel, az intenzív osztályon. Lekötötték kezem-lábam. Kiabáltak velem. Durvák voltak. Az infúziót a bokámba kötötték be. Hiába kértem, hogy oldozzanak el, nem tették. Aztán hazaengedtek. Visszamentem dolgozni. Néhány hónap múlva átmentem egy másik gyárba. De hiába. Újra megcsináltam ugyanezt a balhét, csak keményebben. Elegem volt mindenből. Még barátom sem volt. Egyedül lődörögtem egy kétmilliós városban. Miért? Mi értelme? Gyűjtöttem a gyógyszert. Most már valóban meg akartam halni. Bevettem az emelt adagot. Akkor már nem engedtek ki a kórházból. Átvittek a pszichiátriára. Hetekig nem tudtam fogni. Nem érzett a bőröm semmit. Tapintás nulla. Homályosan láttam. Olyan voltam, mint valami robot. Ahogy ott rendbehoztak! Ahogy törődtek velem! Ahogy segítettek! Amilyen társaság ott körülvett! Egyszerre három orvos is foglalkozott velem. Figyeltek rám. Fontos voltam. Gyönyörű volt! Ha éjszaka lettem éhes, adtak ennem. Számíthattam az orvosokra, a nővérekre. Még a betegekre is! Nagyon szép volt az a három és fél hónap, amit bent töltöttem. Megpróbáltak a romjaimból újjáépíteni. Rendbe is hoztak, én úgy éreztem. Aztán visszakerültem a munkahelyemre. Szerencsére ott nem firtatták a dolgot. Beteg voltam, és kész.

Jött az a bizonyos igazi. Hát nem magyar volt! Arab. Egy táncos helyen voltam. Untam már, hogy két szám után már az volt a kérdés, hova megyünk? Hogy itt a kocsim, hogy hívok egy taxit, gyere fel hozzám! De én csak táncolni akartam. Egyszer azt vettem észre, hogy a közelemben egyedül táncol egy férfi. Nagyon kicsi volt. Még a mellemig sem ért a feje. Addig-addig, hogy együtt táncoltunk. Egész éjjel. Zárórakor azt mondta, meghív még egy italra. Jó. Taxival elmentünk a lakására. Ott ismertem meg a barátját, aki szintén ott lakott. A nagy ő. Attól kezdve majdnem mindig együtt voltunk. Nagyon sokat szórakoztunk. Szép volt. Két-három órát aludtam éjszakánként, úgy mentem dolgozni. Annyit éltem az alatt a fél esztendő alatt, mint más egy életen át sem. Egyszer elmentünk egy társaságba, ahol arab fiúk éppúgy voltak, mint magyar fiúk és lányok... De azok sem pillangók! Sokkal elitebb társaság volt. Éjszaka, ital, tánc. Megkínáltak egy szál cigarettával. Rágyújtottam. Utólag kiderült, hogy marihuána volt. A barátom nem kábítózott, nem is tudott erről a cigiről. Én viszont jól éreztem magam tőle. Ha én jól érzem magam, akkor nem engedek beleszólni a dolgomba. Úgyhogy rászoktam a drogra. Először csak a marihuána, később egyre keményebbek következtek. Az eszemmel tudtam, hogy nem szabadna, el is határoztam mindig, hogy holnaptól abbahagyom. De nem tudtam. Sokszor úgy éreztem, le kéne lőnöm az üzletben a pénztárost. De hogy miért? Fogalmam sincs. Ha viszont bevettem a szert, azt éreztem, hogy most bármit akarhatok, nincs akadály. Ez jó volt. De a kapcsolatom tönkement a barátommal. Haragudott rám a narkó miatt. Hiába mondtam neki, hogy nem csak én tehetek róla, mert a te barátaid szoktattak rá a szerre. Szakítottunk. Néha még utána is találkoztunk, de már másik barátnője volt.

Én teljesen a kábítószer rabja lettem. Minden reggel a szert akartam. Így kibírható volt az élet. De még mennyire! De csak addig, amíg a hatása tartott. Mint a piánál. Az ital után viszont rosszul vagy, fáj a fejed. A marihuána hiányában pedig csak ültem letörten, és rágtam a körmöm. Úgy kétóránként elszívtam egy marihuánás cigit, amikor még csak azzal éltem. Mellette dolgoztam. Ó, nagyon ment a munka! A cégnél nem tudtak semmit. Amikor jól feltankoltam, vízióim voltak: pillangó-emberek, száguldás, hangforgószél, szeretkezés... A szerelem, a szeretkezés akkoriban háttérbe szorult. Mintha átvette volna a helyét a drog. Egy év után éreztem, hogy nem lesz jó, ha folytatom a narkózást. Elmentem a régi orvosaimhoz, akik olyan rendesek voltak velem. Hónapokig tartó elvonón vettem részt. Kábítószer-elvonón.

Amikor már leszoktam és kijöttem, akkor sem volt senkim. Tudok én szeretni, tudok hűséges lenni, de ez már más volt, mint régen. Engem még soha senki nem hagyott ott. Megpróbálta, de másnap visszajött. Vagy pár nap múlva. Meg tudtam bolondítani a férfiakat, s aztán én hagytam ott őket. De amíg akartam, velem voltak. Szerettek. Értettem hozzájuk. Simogattam, végigcsókoltam a testüket. Ott is. Már az előjátéktól megőrültek. Én azért tettem meg mindent nekik, mert úgy éreztem, megérdemlik. Hiszen ők is törik magukat, hogy nekem jó legyen. Az előjáték pedig valahogy önbizalmat ad a férfiaknak. A simogatások. A fürge ujjak. A fürge nyelvek. A franciázás. Ez az egész együtt. Hosszan. Sokáig. Mikor már belémhatol, én csak fekszem hanyatt, és alig mozdulok. Akkor a legjobb. És egy éjszaka lehet, hogy még háromszor együtt vagyunk, de mindannyiszor végigcsinálom a hosszú előjátékot, ami nagyon finom, szeretem, s aztán már csak fekszem behunyt szemmel, és zuhanok a kielégülés felé. Az ágyban mindenre kapható vagyok. Szeretem a különböző testhelyzeteket, de nem mindegyikben tudok kielégülni. Például hátulról. De abban is benne vagyok, mert tudom, hogy a férfiak imádják, én pedig örülök, hogy jó a partneremnek. Volt olyan férfi, aki szükségét érezte megbeszélni közben, hogy mit érzek, most ő így szeretné, úgy szeretné: Más meg sem mukkant. A harmadik azt kérte, hogy közben trágár szavakat súgjak a fülébe. A negyediknek az volt a mániája, hogy az egyik ujjamat toljam a hüvelyembe, ő pedig az ujjam mellé hatolt be. Nem azért, mert bő voltam neki, hanem ez volt a dilije. Nagyon érdekes volt. Izgalmas. Nem is gondoltam. Egy másik barátom édesszájú volt. Bekente a péniszét mézzel, az én ölemre is csorgatott, így franciáztunk. Némelyik férfi fantáziája nagyon jó. Én szeretem a fantáziadús embereket. Jó, ha valaki az ágyban is kreatív Azt hiszem, én eléggé kreatív vagyok. Irányítani is én szeretek.

Amikor kijöttem a kábítószer-elvonóról, még vagy másfél évig Pesten maradtam. Dolgoztam. A munkahelyemen úgy tudták, neurotikus vagyok, azért tűnök el néha pár hónapra. Ebben az időszakban volt néhány szép, nyugodt hónapom. Megismerkedtem életem második csodájával. Egyik volt betegtársamnak a fia volt ő. Elvált, jóval túl a harmincon. Szépen éltünk. Megpróbáltam elfelejteni a múltat, az arab fiút, a kábítószert, a vad játékokat. Nem titkoltam el semmit előle, beszéltem neki az arab fiúról is. Elkövettem azt a hibát, megadtam a régi barátaimnak annak a lakásnak a telefonszámát, ahol laktunk. Egyszer éppen hazautaztam anyuhoz ebbe a sárfészekbe, amikor felhívott az arab fiú. Az új szerelmem vette fel. Attól kezdve megőrült a féltékenységtől. Gyötört. Ha csak vásárolni mentem a szomszéd üzletbe, már gyanúsítgatott. Pokollá vált ez a kapcsolat. Kár. Pedig nagyon szép volt. Vége lett. Nekem egyre sűrűbben haza kellett utaznom, mert anyu beteg lett. Otthon ő cirkuszolt, hogy nem megy be a kórházba, inkább itt hal meg. Lázas volt. A végén már negyven fok fölé ment a láza, félrebeszélt. Akkor bevittem a kórházba. Teljesen kikészültem. Vettem néhány üveg vodkát, iszogattam. Töprengtem a fiúm dilijén, meg anyu önfejűségén. Az ital oldotta bennem a feszültséget. Beszélt velem az orvos, azt tanácsolta, mondjak fel Pesten, költözzek haza, mert anyunak ápolásra lesz szüksége, nem maradhat egyedül. Jó. Felmondtam, hazajöttem. Ápoltam. Egyre jobban kiborultam. Bekerültem a pszichiátriára. Lenyugtattak. Bambán bámultam a világba. Még sokkoltak is. Úgy láttam, a sokkolást különösen kedvelik. Én viszont egyáltalán nem kedveltem. Azt hittem, azokat sokkolják, akikkel már nem tudnak mit kezdeni. Úgy éreztem, én még nem tartok itt. Mégis rámengedték az áramot. Még elgondolni is szörnyű. Az első sokkolásom után felültem az ágyon a kórteremben, s a szemközti ágyon láttam egy lányt. Tudtam, hogy ismerem valahonnan, de fogalmam sem volt, kicsoda. Ő csodálkozott. Ne hülyéskedj, nem ismersz meg? Együtt jártunk gimibe. Két hónapja egy kórteremben vagyunk. Én vagyok Jutka! Igen? Tényleg te vagy? Tényleg te vagy. Az első sokkolások után olyan voltam, mint a részeg. Nekimentem mindennek, dűltem-borultam. Később már kiegyensúlyozottabb lettem, jobb lett. Mintha kicseréltek volna. Az első sokkolások után elhagytam magam, kócos voltam, ápolatlan, nagyon közönséges lehettem. Úgy az ötödik után rendbehoztam a hajam, manikűr, kifestettem magam, nem remegett a kezem, nem izzadt a tenyerem, tudtam beszélgetni... Hetekkel előtte, amikor agyérfestéshez el akartak altatni, nem sikerült. Egyszerűen nem aludtam el. Már annyi altatót nyomtak belém, amitől három ló elaludt volna. Én nem. Úgy hozzászoktam már a gyógyszerhez és a narkóhoz, hogy semmi hatást nem éreztem. A lényeg az, hogy rendbehoztak kicsit, kikerültem a kórházból.

Találtam egy jó munkahelyet. Titkárnő lettem. A főnök állítólag alig volt az irodában korábban, most mindig ott forgolódott körülöttem. Nem volt az esetem. Törülközővel fésülködött, vagyis kopasz volt. Meg buta. Én az ilyet egyszerűen csak az oroszok kutyájának neveztem. Úgy csaholt, ahogy Moszkvából uszították. Nagyon utáltam az ilyen embert. Pedig én nem politizáltam soha. De hát így tudott a szerencsétlen feltörni, ilyen áron lehetett igazgató. Ki nem állhattam. Megcsináltam a munkámat, és kész, nem foglalkoztam vele. Igen ám, de volt egy nője, a személyzetis, akinek szemet szúrt az öreg viselkedése. Ez a nő kicsinált. Féltékeny volt. Arra a tuskóra. Kirúgatott. Megint vettem néhány üveg vodkát. Inni kezdtem. Mehetnékem volt. Nem tudtam, hová, egyszerűen csak úgy, ki a világból. Kiálltam az út szélére csütörtökön, leintettem egy autót, mentem vele vagy ötven kilométert, elvetődtem egy étterembe, hozzácsapódtam egy társasághoz, ittunk. Vasárnap este kerültem haza. Nem érdekelt senki és semmi. Ittam. Nagyon lepusztultam. Elvonókúrára kerültem. Odalent, hányás közben, a vödör fölé hajolva az ember elgondolkodhat az életén. Minek ez az egész? Így? Amikor kijöttem, rövid idő múlva ismét inni kezdtem. Újabb elvonó. Hiába. Piáltam tovább. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy én soha nem voltam kurva, nem pénzért űztem az ipart, hanem az élvezetért, viszont el tudnám képzelni magam egy bordélyházban. Mint főhivatásút. Naponta hat-nyolc-tíz férfi! Én élvezném is velük. Ilyeneken morfondíroztam, de mindig a közelemben volt a vodka. Nem voltam én olyan árokban hempergős, dülöngélő részeg! Szobában ittam le magam. Ha kijózanodtam, rendbehoztam magam, smink, miegymás, csak ezután mentem ki az utcára. Főleg új üveg vodkákért. A boltba. De már nem iszom. Beültettek ide a combomba ilyen izét, tudod, amire nem lehet inni, mert belehalok. Most nem iszom, nem narkózok, nincs senkim. Üres vagyok. És romlott. Olyan, mint ez a világ körülöttem, aminek soha nem akar vége szakadni. Itt mindig az oroszok kutyái fognak terelgetni minket. Az örökkévalóságig. Reménytelen. Szép volt az ágyban a férfiakkal. Nagyon szerettem a rántott csirkét, a rántott gombát tartárral. Mit még? Nem is tudom. Nem sok maradt nekem. Most beveszem a kikészített gyógyszereket. Nem akarok itt maradni ezen a világon rossz példának. Én mindig csak szeretetre vágytam. Főleg az apuéra. Nagyon. Őt sajnálom legjobban itthagyni.

A nagy pukk

Öreg, én úgy vártam, hogy leszálljanak rólunk az elvtársak! Képes lettem volna lerobbantani őket magunkról, de ezt szó szerint vedd! Megtettem volna. Zűrös gyerek voltam. Kicsi koromban biztos aranyos lehettem, akár a többi kölyök, de ez hamar elmúlt. Az óvodában még én voltam az ügyeletes zseni, érdekelt a technika, minden kis vacak szerkentyű, de ez még most is így van, képes begerjeszteni egy motor, de még egy hajszárító is. Apám műszaki ember, nyilván tőle örököltem. Anyám titkárnő, ő azzal ölt, hogy a helyes beszéd így, a helyes beszéd úgy. Szinte belém nevelték, hogy én vagyok a főzseni, mert ami érdekelt, azt azonnal meg tudtam jegyezni. De az iskolában nem csak azt tanították, ami érdekelt, s ekkor jöttek az első meglepetések. Azt várták, hogy na majd osztályelső lesz a kis Zolika, de az nem lett. Kezdtem elvadulni. Negyedikes koromban anyám bekerült a kórházba. Apám melózott. Én viszont csavarogtam, nem tanultam. Nagyon lemaradtam a tanulásban. Kaptam egy osztályfőnökit, szépen hazavittem és aláírtam. Miért fárasztanám ilyen aprósággal szegény őseimet? Jó kézügyességem volt, ügyesen hamisítottam. De a biztonság kedvéért kisírtam egy új ellenőrzőt az igazgatóhelyettestől, hogy a régit elvesztettem. Sokáig játszottam a két ellenőrzővel: a jó jegyeket az újba írattam, a rosszakat a régibe. Aztán lebuktam. Az egyik szünetben összeszedették az ellenőrzőket a hetesek, s akkor kiderült, hogy nekem kettő is van. Próbáltam hamukázni, hogy találtam, meg így, meg úgy, de hiába. Anyámnak is kezdtem az idegeire menni. Cigiztem. Beültem a haverokkal a pincébe, és fújtuk, mint egy gőzmozdony. Sok volt a balhé otthon is, a suliban is, úgy döntöttem, leszokok. És megkomolyodok. Úgyhogy a pályaválasztáson törtem a fejem. Hát a kutyás rendőrtől kezdve a vasutasig, én minden akartam lenni! Aztán hetedikben bejött egy új tantárgy, a kémia. Na, ez nagyon érdekelt! Előtte is játszogattam olyasmivel, hogy gyufaméreggel megtöltöttem a kiságyút, megtömtem, és pukk! De a kémia az más. Azzal már olyan út nyílik az ember előtt, hogy ha piromániás, komolyabb robbanóanyagokat elő tud állítani. Anyám szerint én piromániás vagyok. Kedvenc szórakozásom volt, hogy gyújtogattam a gyufát, raktam a hamutálra, egyre több lángolt, egyszer aztán az üveg hamutál pukk... Szétment. Anyám visított és a plafonon volt. Már kölyökkoromban is imádtam a tüzet nézni. Egy ételhordóba rongyot tettem, leöntöttem babaolajjal, meggyújtottam, kitettem az erkélyre. Kormozó lánggal égett, a szomszédok szörnyülködtek. Hát ezek után ütött be a kémia. Nyolcadikban egy új tanárom lett kémiából, az nagyon szeretett. A többi tanár nem volt elragadtatva tőlem, mert nem tanultam, óra előtt elolvastam, hogy mégis miről van szó. A tanárok elmondták órán az anyagot, figyeltem, ezzel kihúztam nyolc évet. Nyolcadikban viszont már a kémiatanárom egyetemi tankönyveit olvastam. Ekkor már lőport is sikerült csinálnom. Öreg, hogy örültem én annak! Jártam a gyógyszertárakat, hol ezt vettem, hol azt, felhalmoztam viszonylag szép vegyszerkészletet. Mindenféle városi, megyei, meg a fene tudja, milyen kémiaversenyen csillogtam! Szóval nagy ember lettem. Egyenes út vitt a vegyipari technikumba. Kiderült, hogy kémiából ott is főzseni vagyok, versenyek, ez, az... Elsőben már komoly kapcsolatokat építettem ki a vegyszerbeszerzés miatt. Még az első év tavaszán sikerült nitroglicerint előállítanom. Ugráltam a gyönyörűségtől. S akkor elkezdtem a balhékat. Pár csepp a vattára, ráütöttem kalapáccsal, nagy pukk, megőrült a környék. Olvastam kémiai, technikai szakkönyveket, izgalmas volt. Készítettem egy tervrajzot, ennek alapján esztergáltattam rézből egy ágyút, még mindig működőképes. Szerintem még emberélet kioltására is alkalmas lenne, mert az egy centi vastag deszkát is átüti a csapágygolyó, amit kilövök belőle. Nem érdekelt, csak a kémia, meg a haditechnika, gyártottam a robbanóanyagot. Egyre vadabbul. Eleinte petárdát készítettem, meggyújtottam, pár másodperc múlva robbant. Lőpor meg rózsapatron volt benne cipőfűzővel, akkor még nagyon kezdetlegesen ment. A földszinten lakott egy irtó hülye ember, az mindenbe beleszólt, belekötött, párttitkár volt valami cégnél szegény. Ha egy lakó betolta a lépcsőházba a babakocsit, ez kitolta, mert nem tudta a biciklijét odatámasztani a falhoz. Aláaknáztuk a lábtörlőjét egy haverommal rózsapatronnal. Amikor rálépett arra a vasrácsra, mintha egy géppisztolysorozat dördült volna el, visszhangzott a lépcsőház, az ürge csaknem szívrohamot kapott. Mikor felépült, feljelentett, mert tudta, hogy én vagyok a környéken a fő robbantgató művész. Az erkélyen is olyan robbanást produkáltam, hogy elszállt a virág ládástól, földestől. A detonációra összeszaladtak a lakók, elkezdtek kurvaanyázni. Mi legfölül laktunk, s ezt sokan szerencsének könyvelték el, mert így legföljebb csak a tetőt küldöm el, nem az egész házat. Szóval feljelentés, kijött a körzeti megbízott, okoskodott, ne akarjam bemagyarázni, hogy a rózsapatron ilyet szól... Nem? Akkor figyuzzon! Pukk! Mindjárt elhitte. Be is tiltották a rózsapatront, kénytelen voltam magam csinálni. Rájöttem az összetételére. Innen aztán hamarosan eljutottam a nitroglicerinhez. Kijártunk a haverokkal a város határába, mert ahogy tökéletesedett a technikám, úgy lett egyre nagyobb a robbanás, házak között ez már elviselhetetlenné vált volna, mindenki tépte a száját már egy kisebb pukk miatt is. Egyre kijjebb szorultunk. Először egy hídnál robbantottunk egy kisebb töltetet a villanóporból, ezt állítólag én fedeztem fel. Vagy negyedóra múlva odaért egy öregember az egyik tanyából, káromkodott cefetül. A villanópor egyébként nagyon primitív, hipermangán, alumíniumpor és kénpor. Egy könyvben olvastam, hogy az alumíniumnak nagy az égéshője. Ez indította el a fantáziámat. Egyik vasárnap délután kezdtem kevergetni. Kutyulgattuk salétrommal, ezzel-azzal, nem jött be. A salétrom megolvadt, csak izzott az egész. Aztán olvastam, hogy a hipermangán erőteljes oxidálószer, nitroglicerinnel lecsöpögtetve meggyullad magától. Na, majd így! Összekevertem egy mozsárban, ként is adtam hozzá, hadd égjen! Tettem bele alumíniumot, kivittem az erkélyre, kissé fújdogált a szellő, árnyékoltam a gyufának, nagyon nehezen akart meggyulladni, csak szikrázott, aztán ellobbant az egész egy pillanat alatt. Észbe sem kaptam, máris leégett a jobb kezem két ujjáról a bőr, meg a bal tenyeremről is. Elég komoly volt. Ordítva rohantam be, anyám csaknem szívrohamot kapott. Üvöltöttem, hogy csinálj valamit! Mit csinálhatott volna? Hozta a zsírt, azzal kenegette. Meggyógyult. Jártam tovább a határba, robbantgattunk. Késsel fúrtunk egy lyukat a földbe. Az egész töltet olyan nyolc centi hosszú volt, egy hengeres alumíniumtokba tettük bele. Lőporral felitattam a nitroglicerint, hogy tocsogós legyen, ne folyékony, bele egy gyutacsot, gyújtózsinórt rá, a földbe ásott lyukba helyeztem, meggyújtottam a zsinórt, s következett a százméteres síkfutás. Nem sok időnk volt a robbanásig. Előfordult, hogy bedöglött egy gyújtózsinór. Akkor maga a gyutacs egy tollbetét darabja volt, egyik vége elkalapálva, betömve durranó higannyal. Rá volt tekerve a gyújtózsinór, ami bedöglött. A rézcsőből vagy két milliméter lógott ki, benne a durranó higany, ami súrlódástól vagy bármitől, a legkisebb szikrától robban. Mit csináljak? A rézcsőbe beledugtam egy gyufaszálat, a fejével, a másik végét meggyújtottam, aztán óriási csukafejes. Tőlem olyan öt méterre robbant. Egész komoly légnyomást kaptam, napokig zúgott a fülem utána. Akkor csak annyit láttam, ahogy elhemperedtem a fűben, hogy pukk, s negyven méteres körzetben ökölnyi rögöket dobált szét a robbanás. Jött az ötlet, hogy vízben is kellene robbantani, csupán kíváncsiságból. Olvastam Nobel életrajzában, hogy vizesárokba dobott be egy nitroglicerines töltetet, s azt hitte, bedöglött, mert mérte az időt, s amikor kellett volna, nem robbant. Megfordult, távolodott, mire egy nagy pukk, az összes víz és iszap csatt, a nyakába, betörtek a környéken az ablakok... Ez nagyon megragadta a fantáziámat. Majd én! Először ki kellett kísérleteznem a vízhatlan gyújtózsinórt, de nem akart sikerülni. Este tíz óra lehetett. A fürdőszobában a mosdókagylót teleengedtem vízzel, gyújtózsinór, nem volt robbanótöltet, csak egy kis gyutacs és tollbetét volt rajta. Ha felrobbantja az ember, levegőn nincs hatása, csak egy nagyot durran. Gondolom, annyit tanultál fizikából, hogy a folyadékokban a nyomás változatlanul minden irányba terjed. A durranóhigany robbanásánál a nyomás tízezer atmoszféra lehet. Gyermeteg dolgok. Szóval tele volt a csap vízzel. Csak anyám volt otthon. Meggyújtottam a gyújtózsinórt, beledobtam a kagylóba, behúztam a WC-ajtót, néztem, mi történik. Bugyborékolt a víz. Aztán egy tompa puffanás, tíz liter víz a plafonon, de úgy, hogy a gyújtózsinór helye is meglátszott a mennyezeten. A kagyló darabokban, a fürdőszoba romokban. Óriási! Hát mégis sikerült a vízhatlan gyújtózsinór!

Lassan megszokták otthon, hogy néha-néha a konyhaasztal közepén felrobban vagy másfél kiló lőpor. Volt egy találmányom, úgy hívták, hogy gyöngyszem. Picike gyöngy, elég elpöccinteni, leesik, robban. Ezt feltettem a konyhaajtóra egy darab cérnával. Behúztam az ajtót. Hazajött anyám, kéjesen belökte a konyhaajtót, gyöngy le, pukk! Nagyon élveztem. Van egy anyag, amely ha megszárad, már akkor is robban, ha csak ujjheggyel ér hozzá az ember. A konyhánkban pepita kövezet volt. Minden fehér kockára csöppentettem ebből az anyagból. Megszáradt. Hazajött anyám, belépett a konyhába, pukk. Ugrott egyet rémületében, pukk, szólt az anyám lába, mint a géppuska. Isteni volt! Mindig tele voltam ötletekkel. Nyári szünet volt, amikor elindultam a haverokkal felrobbantani a tizenharmadik nitroglicerines töltetemet. Rengeteg volt a rossz előjel. Az egyik srác előtt, mikor a pincéből hozta fel a biciklijét, áthúzott egy fekete macska. A másik haver defektet kapott. Félúton elkapott minket egy zápor, mikor téptünk ki a határba, csülökig jártunk a sárban. A biciklitáskámban pedig ott lapult a töltet. Azt tudni kell, hogy a nitroglicerin ütésre, rázkódásra robban. A benne lévő durranóhiganyos gyutacs pedig még veszettebb. Mit mondjak? Kellemesebb dolgot is el tudok képzelni a tököm alá. Mire kiértünk a kiválasztott hídhoz, elállt az eső, de akkor már mócsingokban lógott rólunk a sár. Lementünk a vízpartra, vittem a madzagot, rákötöttem a töltetre, jó sokat legombolyítottam magam elé. Jobb kezemben a töltet, velem szemben az egyik srác gyújtotta a gyufát. Belenyomtam a gyújtózsinórt, láttam, hogy fellobban a lőpor lángja. Hátrakaptam a kezem, de már későn. Őrült nagy detonáció, ahányan voltunk, tíz méteres körzetben, annyifelé szóródtunk. A légnyomástól. Az egyik fejje! landolt a folyóban, pofával hasította a vizet. Az én kezemet levitte a robbanás egy az egyben, láttam az alkarcsontomat. A lábamból is ömlött a vér, éppen térdeltem, így azt is nagyon kicsipkézte a robbanás. Mit tegyek? Volt a közelben egy katonai bázis, arra indultam. Gondolj bele, öreg! Elszorítom azt a valamit, ami a kezemből maradt, vérzek piszokul, pánikban vagyok, sántikálok a katonák felé. Szar helyzet. Közben pedig az volt az érzésem, hogy ezt az egészet csak álmodom. Mintha csak álmodtam volna a nagy pukkot, a légnyomástól bemutatott tripla szaltómat, a kiterülésemet, s a földön lévő, cafatokra tépett kezemet, az ordítozásomat... A többi srác is összeégett, és szilánkokat kaptak. Az egésznek az a lényege, hogy a nitroglicerin gyorsabban robban, mint a lőpor, tehát a finom lőport szétpermetezi a levegőben, és csak olyan öt-tíz méter sugarú gömbfelületen, a levegőben robban a lőpor, s izzó salétromrészecskéket pöcköl szét, s ez égetett minket össze. No, meg az alumíniumszilánkok. Szóval kaptuk az áldást rendesen. A többiek téptek a város felé, én meg a katonák felé, mert én voltam a legsúlyosabb, nekem túl messze lett volna a város. Útközben vettem észre, hogy a lábam is megsebesült, láttam, hogy lóg belőle valami csontdarab, mondom, nem veszem ki, hátha odatartozik. Később kiderült, hogy az egyik ujjpercem fúródott bele. Odaértem a bázishoz, ordítok az őrnek, hogy segítsen, az visszaordít, hogy nem jöhet le a toronyból, de telefonál az egészségügyieknek, azok kijöttek, a szögesdróton keresztül próbáltak bekötözni, aztán jött egy kocsi, lestoppoltuk, az vitt be a kórházba. Akkorra már vesztettem vagy két liter vért, teljesen elbágyadtam, nem tudtam kiszállni a kocsiból. Kiemeltek, kész voltam. Este kilenc körül ébredtem fel. Anyám ott sírdogált az ágyamnál, törölgette a fejemet. Két hét kórház. A humoromat már odabent visszanyertem. Hát persze: ott feküdt körülöttem a másik három haverom is, a tettestársak. Az egyiknek néhány szilánk ment a hasába, műteni kellett, ennek következtében, ha megmozdult a hasizma, őrült fájdalmat érzett. Azzal szórakoztunk, hogy röhögtettük. A leghülyébb vicceket találtuk ki, hogy két porszem megy a sivatagban, meg hasonlókat. Én először az intenzívre kerültem, de arcán áttettek a többiekhez, együtt volt a nagy csapat. Feküdt a szobában egy középkorú ember, a lábával műtötték. Az is beszállt a viccmesélésbe: Két kopaszra nyírt jegesmedve zoknit hegeszt a Himalája tetején, s akkor megszólal az egyik, hogy mindenütt jó, de legjobb a mákosbejgli. Ekkor már én is vigyorogtam. Az első napokban elég tragikusan fogtam fel az egészet,de aztán úgy döntöttem, hogy félre bú, jobb lesz, ha megtanulok bal kézzel írni. Megtanultam, még ott, a kórházban. Anyám sírt, hogy jaj, Zolikám, mi lesz most?... Mi lenne? Semmi. Akkor már nem izgatott ez az egész, hiszen majdnem mindent meg lehet csinálni egy kézzel is. Nincs is ebből semmi hátrányom, vannak nőim, minden, nem érzem szerencsétlennek magam. Még tizenhat éves se voltam, mikor a nagy pukktól elszállt a kezem. Utána beütött az életembe a rock meg a csőnadrág. Összejött egy jó társaság. Beültünk a csehóba, nagyokat vitatkoztunk, ittuk a borocskát. Aztán kiderült, hogy csak nyolc forint van nálunk. Az egyik haver odament egy gyerekhez, hogy ide figyelj, ha adsz egy ötvenest, holnap nem verlek hülyére az edzésen. Kungfuztak. A másik is szerzett, a harmadik is. Összejött a pénz. Az volt az álmunk, hogy összehozunk egy kommunát. Dolgoznánk, a pénzt összedobnánk, építenénk egy közös házat, összeköltöznénk a nőinkkel, kész. A házasságot el sem tudom képzelni, mert mi abban a nagy szám, hogy egy férfi meg egy nő hülyíti egymást vagy húsz éven keresztül, aztán elválnak... Én mást akartam. Kimentem az egyik sráccal a telkükre biciklivel, vittünk két liter almabort, megittuk, jól berúgtunk, alig tudtunk visszajönni. Nem volt újság már akkoriban sem, hogy beszeszeltem. Egyszer elmentem Harkányba, egy üdülőbe. A közelben van Máriagyüd, az ottani templomba még Jugoszláviából is zarándokoltak a hívők. Én nem oda mentem, hanem a frissen szerzett haverokkal a borospincébe. Száraz kolbász és kenyér, hozzá jó bor. Sikerült tisztességesen belőni magunkat, ültünk, mint a jógások. Visszafelé összekapaszkodtunk vagy tízen, cikcakkban dülöngéltünk vagy öt kilométeren keresztül. A szálló lépcsőjén legurultunk először, de aztán csak bejutottunk valahogy, és akkor kezdődött a rókaparti. Két-három lány is rendesen beállította magát. Mentünk zuhanyozni. Vagy én tévedtem el, vagy ő, de valahogy találkoztunk a zuhany alatt. Kitámasztottam, nekiláttam. Szűz volt és tökrészeg. Még nyolcadikos voltam, mikor éjszakára kimaradtam. Egy csajnál voltam. Anyám kétségbe volt esve, hogy jaj, szegény Zolika, most mi lesz vele?... Aztán rájöttek, hogy mi lehet a háttérben, akkor meg, jaj, hogy világosítsalak fel? Elutaztak valahova az őseim az egyik alkalommal. Tudtam előre, mondtam a nőmnek, hogy suli után vágtában jöjjön. Az egyik haverom is beszervezett egy csajt, dugtunk sztereóban, mint az állat. Egyszer nagy csöngetés, megjöttek anyámék, öltözés csúcsidő alatt. Anyám akkor nagyon csúnyán nézett, de nem szólt komolyabban. Azért nem csak linkeltem én akkoriban! Kísérleteztem is. Mindig kutyultam valamit. Szilveszterre csináltam petárdát gyöngyszemmel, egy évre rá már néhány kis rakétát terveztem. A rakétakísérleteim csodálatosak voltak! Néha én lepődtem meg a legjobban, hogy elment a rakétám. Egy szifonpatront megtöltöttem villanóporral, ahol a széndioxid kijön belőle, ott volt a gyújtózsinór belespékelve. Hegesztettem egy rakétakilövő állványt, nagyon primitív volt, de használható. Rátettem a patront, meggyújtottam a zsinórt, baromi nagy robbanás, az állvány elrepült a francba. A város szélén csináltam a kísérletet. A rakétám, azaz a patron, nagyon furcsa, hurrogó hangot hallatva száguldott el. Sajnos, a város felé. Vékony füstcsíkot húzott maga után. Nem tudom, hol csapódott be. Egy másik alkalommal egy szokatlanul nagy nitroglicerines töltetet ástam be mélyen a talajba, még agyagot is döngöltem rá. A folyóparton csináltam ezt a kísérletet. A közelben fűzfák álltak a vízparton, a fene tudta, hogy van mögöttük valaki. Meggyújtottam a gyújtózsinórt, rohanás. Őrült robbanás következett, a szokásosnál sokkal nagyobb volt a pukk, hatalmas lyukat ütött az agyagos földbe. A fűzfa mögött a horgász nem volt észnél, felállt, emlegette az anyámat, de hamar abbahagyta, mert körülötte úgy záporoztak a göringyek, mintha géppuskából lőtték volna.

Miközben olyan rakétát terveztem, ami nem robban fel, a nyakamba varrták a nagy pukk miatt három ember életének veszélyeztetését, nitroglicerin-robbanóanyag előállítását és felhasználását. Ez öt év felfüggesztettet jelentett. Ha csináltam volna még egy pukkot, előszedték volna ezt az ügyet is. Gondold el, öreg, volt otthon vagy kétszáz különféle vegyszerem, és én nem kutyulhattam! Pedig volt ott vagy tíz kiló ammónium-nitrát, s az olyat robban, hogy omlik a ház. Mit tehettem? Nosztalgiáztam. Olyan hat-hét éves lehettem, amikor elkezdtem a robbantgatást. Akkor még olyan jó karban volt nagyanyám, hogy fel tudott mászni hozzánk. A szüleim dolgoztak, ő vigyázott rám. Unalmas volt. Likőrkészítéshez használtak eszenciát, ami kis üvegben volt, műanyag dugó járt bele. Akkoriban még nem rendelkeztem vegyi ismeretekkel, de annyit tudtam, hogy ha a szódabikarbónát összekeverem a citrompótló tablettával és vízzel, akkor pezseg, gáz fejlődik. Félig megtöltöttem a kis üveget ezzel a keverékkel, bedugtam, betettem az asztal alá. Nagymami ott tett-vett, a gáznyomás nőtt, egyre nőtt, egyszer aztán pukk! Nagymami szívrohammal el. Vidám idők voltak. Később már nagyobb gyerekként csináltam mindenféle dolgot, ami a kísérleteimhez kellett. Például izzítókemencét. A tűzhelyen és a borszeszlángon nem tudtam elérni az ezer fok fölötti hőmérsékletet. Felmértem, hogy milyen alapanyagok vannak otthon, megcsináltam az izzítókemencét. Két virágcserép, rezsó-fűtőbetét, fél méter hosszú ikervezeték és azbesztzsinór. Lett belőlük működő kemence, vagy ezer fokig fűtött. Mindent annyira le kellett egyszerűsítenem, amennyire csak tudtam. Arra is rájöttem, hogy lehet nyomás alatt dolgozni. Magában a vegyi folyamatba ugyan nem tudok kívülről beleavatkozni, mert le van zárva, de mégis nyomás alatt van. Volt egy kiszuperált szódásüvegünk, beleöntöttem, amit kellett, rácsavartam a tetejét, rányomtam egy patront, nyolc atmoszféra alatt ment végbe a vegyi folyamat. Később az foglalkoztatott, hogy lehet a gázmolekulák mozgásából viszonylag nagy energiát nyerni? Például a gázmolekulák mozgásából nyerik az olyan egyszerű energiát, mint a benzinmotoré. Minden gázmolekulának, a levegőben is van bizonyos rendezetlen mozgása egy pont körül. Ez még az abszolút nulla fokon is van. Szerintem ezt irányítani lehet. A hidrogénmolekulák egy pont körül másodpercenként ezernyolcszáz métert tesznek meg. Ha ezt irányítani lehet, szerintem reális alapja van, hogy rakétameghajtásra is felhasználható. Utána néztem a szakirodalomban, nem találtam nyomát a gondolatnak. Éjjel-nappal ilyesmivel foglalkoztam... Sokszor még álmomban is. Például azt is megálmodtam, hogy felrobbanok. Az álom elején valamit bűvészkedtem, csináltam ezt-azt, kutyultam is valamit, aztán mentem a zöld réten, s akkor egy hatalmas villanás, dörrenés, repülök, s a következő kép már az volt, hogy felülről nézem az egészet. Felébredtem, csupa víz voltam. Ez még a nagy pukk előtt volt. Aztán tényleg felrobbantam. Addig én soha nem féltem kutyulás vagy robbantás közben, de mióta elszállt a kezem, egy kisebb pukk után is remegek. Megviselte az idegrendszeremet. Azért csak nem hagyott nyugodni a dolog. Nem lehetett kutyulni, mert felfüggesztettem volt, de egy idő után már nagyon nem szerettem ezt az elvtársi aszkézist. Szinte észre sem vettem, egyre sűrűbben vitt a lábam a pártbizottság felé. Azt nézegettem, hova tegyem a plasztikbombát. Később felszedtem egy csajt, de csak azért, mert az orosz laktanyával szemben laktak. Mindig nála lógtam, kifigyeltem az emeletről, hogy szemben melyik épületet, mire használják, mikor van őrségváltás, milyen útvonalon közlekednek a katonák... Hosszú ideig kukkoltam a továrisokat, kidolgoztam egy tervet. Szegény csaj nem is sejtette, miért vagyok hozzá olyan hűséges. Aztán az egyik haverom elvitt egy fickóhoz, aki ellenzéki volt. Mondom neki, öreg, az a helyzet, hogy fel kéne robbantani valamit. Döntsd el, melyiket akarod, a pártbizottságot vagy az orosz laktanyát? Azt mondja, mindegyiket, de üljek nyugodtan a seggemen, majd ő üzen, ha eljött az ideje. Ettől kezdve vártam. Évekig. Most már tudom, az a fickó megmentett a kinyírástól. Öreg, ilyen célpontoknál már egy kis pukk miatt is felkötöttek volna az elvtársak! Nem úsztam volna meg. Szóval vártam a hívó szóra, mint egy vénlány az igazira. Ettől kezdve nem érdekes az életem. Haverok, kocsmák, csajok. Anyámék miniszterelnököt szerettek volna belőlem faragni, esetleg Nobel-díjas feltalálót. Egyik sem leszek. Jól beakasztok egy kocsmában, a társaság jó, nőben nincs hiány, néha olvasok ezt-azt, telnek a napok. Most már mindenki nagy bátran tépi a száját, de én emlékszem rájuk a rendszerváltozás előtti időkből, amikor bölcsen hallgattak, s ha véletlenül feltátották a szájukat, rögtön kibélelték a torkukat egy-két papírpénzzel, így aztán megint hallgattak. Akkor kellett volna a nagy pukk! Nagy tett lett volna! Azért sajnálom.

{fel}