Szergejjel a váltón

Rébusz

Vot.

Engem már nem akartak a szüleim, mert nagy volt a korkülönbség a fiúk és énközöttem. Három fiú született előttem a családban. Egy bátyám még él, ő 1920-ban lett meg. Én 1932-ben születtem.

Nagyon rossz körülmények között éltünk. Mamácska és papácska nem tudott tenni semmit. Háromszobás volt a lakás, de a három szobában három család lakott. Egy fürdőszoba. Egy konyha. Egy vécé. Összesen. Ezek közösek.

Plóha.

Mi az egy szobánkban heten laktunk. Heten. Papácska akkor ellenőr volt. Mamácska irodában dolgozott. Akkor Szibériában laktunk.

Nem voltunk burzsujok. Soha. Mamácska egy elszegényedett kereskedő családjából jött. Örökölt egy üzletet. Nagyon jólelkű volt. Nagyon. Foglalkozott inkább nem kereskedéssel, hanem ásatásokkal. Önmagát képezte, olvasott sokat. Őt érdekelt sok minden, de a kereskedés nem érdekelt. Kölcsönbe adott árut. Tartoztak neki. Sokan. Teljesen elszegényedett, mert nem kapta meg a pénzt. Hiába, jólelkűnek nem mindig jó lenni. Mire 1917 eljött, mamácskáék már szegények voltak. Nem olyan nagyon szegények, de szegények. Volt ház. Állatok voltak. Búza volt. Mezőgazdasággal is foglalkoztak. Enni tudtak.

Aztán jött a baj.

Vot.

Azt ajánlották, hogy adják oda nagyon olcsón a házat. Ha nem adják, elveszik, és semmit nem adnak. Muszáj volt odaadni. Nagyon idős volt már akkor a bábuska, nem bírta azt az állapotot. Beteg lett, egészségileg teljesen leromlott. Akkor a szibériai városból elmentek papácskáék, elvitték a bábuskát is, de ő mégis meghalt rövid időn belül. Már a faluban. Ahová költöztek papácskáék.

Ez nagyon szép falu volt. Nagyon szép hegyvidékben van. Nagyon szép tavak vannak. Kirgizek laknak. Többnyire. De kozákok és fehérek is. Tehát oroszok. Nem volt túl gazdag falu. Pár család, aki volt... A postás, az orvos... Ezek voltak a legazba... leggazbadab... leg-gaz-da-gab-bak.

Jaj, ez a magyar nyelv!

Gyéduskát még nem mondtam. Ők elég jól álltak. Mamácskáék tízen voltak testvérek. Mindenki dolgozott. Páran elvégezték a gimnáziumot. 1917-ben az egyik testvére mamácskának Franciaországba ment a fehérekkel, ott tolmács lett. És mamácska egyik fivére mérnök lett. A többi dolgozó.

A másik gyéduska tisztviselő volt. A papácska apja. Postán dolgozott. Papácska 1885-ben született. Péterváron tanult keleti nyelveket. Japán nyelvet tanult és tibetit. És angolt is. Franciát is. Aztán dolgozott mint ellenőr. Nem tudom pontosan, nemesi rangot hogy kaptak abban az időben? Papácska a szülei után biztos nem kapott. De valahogy lett neki. 1914-ben vette feleségül mamácskát. Péterváron laktak. Tehát az egész forradalom a szemük előtt volt. Nem nagyon meséltek erről. Mamácskától próbáltam kérdezni, mi volt, hogy volt? Nem mondott semmit. Csak azt mondta, hogy nagy zűrzavar volt. Ennyit. Mamácska akkor még nem dolgozott. Fiatalasszony volt. Papácska egy bankban dolgozott. De nem mondtak nekem mást. Ilyen téma nálunk egyáltalán nem volt, mert minden miatt lehetett börtönbe kerülni. Minden miatt. Gyerekbeszéd miatt is. Papácska és mamácska félt a gyerekbeszédtől. Úgyis volt nagyon rossz a nemesi izé... Plóha. Meg a kereskedés is. Eleve.

Az összes aranyat vitték volna nyugatra a fehérek. A bankból. Ezzel a vonattal kellett volna papácskának és mamácskának is elmenni. Tehát a bank összes dolgozója ment volna nyugatra, de valami történt útközben. Járvány volt? Tífusz? Akkor nagyon sok embert útközben leszállítottak a vonatról. Így kerültek le a papácskáék is. Kényszerleszállás volt tulajdonképpen. És ezután kerültek Szibériába. De soha nem beszéltek erről sem. Féltek a gyerekbeszédtől.

Féltek.

Mindig fel voltak készülve arra, hogy papácskát elviszik. Készítettek egy batyut, hogy amikor jönnek érte, valami ruhanemű legyen nála. Meleg holmi. Szappan. Törülköző. Hogy csak felkapja, és már vigye is. Ha kell. Egyszer el is vitték, de szerencse volt. Visszahoztak. De papácska batyuja utána is ott volt. Mindig. Míg meg nem halt.

Ott nem kellett sok a börtönhöz. Amikor Péterváron dolgozott papácska a bankban, keresett pénzt, normálisan éltek, mint most én. Két szoba volt papácskának és mamácskának. Több nem volt. Nem voltak gazdagok. De ha valaki rájuk mondja, végük!

Csend volt otthon, nagy csend. Szabadon soha nem beszéltek, se ismerősökkel, se velünk. Senkivel sem. Nem lehetett. Még ma sem lehet eléggé. Most is jönnek onnan a levelek, de a levélben semmit sem írnak. Talán nem mernek. Hát le lehet azt írni, hogy nincs a boltban hús? Nem lehet, gondolom. Elolvassák a leveleket is. Mindig csak azt írja nekem mindenki, hogy jól vagyunk, nincs semmi baj. Pedig baj mindig volt.

Vot.

Úgy alakult a sors, hogy amikor egyéves voltam, a legidősebb bátyám éppen elvégezte a kilencedik osztályt. Dolgozott akkor. Egy értelmes, elitebb társaságban egy újságot adtak ki. A legtöbb gyerek még kilencedikbe járt. Abban az időben éppen személyi kultusz volt. Sztálin volt a cár. Elég volt valakinek egy szót is szólni... Akármit... Az újság miatt azt mondták, hogy a bátyámnak a Nyugattal van kapcsolata. Egy tizennyolc éves gyereknek! Akkor leültették. Többen voltak ők. Vagy tízen. Mind a tízet leültették. Pedig csak próbálták leírni az ottani helyzetet. Az ottani életet. Verseket írtak. Elbeszéléseket írtak. A bírósági tárgyalás zárt volt. Nem lehetett bemenni. A családnak sem lehetett. Viszont mamácska az ajtó mellett állt, és valami foszlányokat hallott. Azt hallotta, hogy nagyon bátran viselkedett a bátyám. Mint a fiatalságra jellemző, hogy heves, mindent mer mondani. Amit gondol. Azt mondta, hogy nem jó úton megy a társadalom. Nem azt csinál, mint amit ígérnek, ami lett volna jó. Az emberek reszketnek. Aki forradalmár, az is kerülhet olyan helyzetbe, hogy lesz belőle fehérgárdista. Észre sem veszi. Minden megfordulhat. És nagyon sok besúgó van... Ilyeneket mondott a bátyám. Börtönbe is csukták. Egy darabig még írt leveleket, de aztán teljesen megszakadt a kapcsolat. Sohasem szabadult ki. Vlagyivosztok környékén voltak, vasutat építettek. Nehéz munkát végeztek. Aztán nem írt. A szüleim nagyon kíváncsiak voltak, de ezt nem mondtak nekem. Amikor visszajött a középső bátyám a frontról, akkor forszírozták. Én még akkor kicsi voltam. De ők forszírozták, hogy tudjuk meg, mi történt. És akkor több levelet írtak a helyre, ahol ült. Háromféle levelet kaptunk, de nem biztos egyik sem. A legutolsóban az volt, hogy meghalt. Hogy tífuszban meghalt. A másik levélben az volt, hogy tíz évet kapott az újságért, de szökni akart, tehát adtak neki még tíz évet. Viszont megint akart szökni, ezért lelőtték. A harmadik levélben csak az volt, hogy szökni akart, ezért még tíz évet kapott. Ki tudja, mi lett vele? Otthon sohasem beszéltek róla. Egyáltalán nem beszéltek. Soha. Nem tudtam róla semmit. Ha kérdeztem is, csak foszlányokat tudtam meg. Álomszerű volt ez a bátyám, homályos, mintha nem is lenne. Azt sem tudom, mennyivel volt idősebb a középső bátyámnál. Még ezt sem tudom. Ennyire nem beszéltek róla.

Ez rossz. Plóha.

Amikor a háború jött, a kisebbik bátyámat elvitték katonának. Kiképezték. Őrségben állt, de öt percre elszaladt fagylaltot enni, mert meglátott, hogy van. Akkor azonnal katonai bíróság. A front első vonalára küldték. Egy év múlva meg is halt. Már ő sem volt. Az élet nem igazságos.

Vot.

A háború alatt nagy éhség volt nálunk. Rettentő nagy éhség. Úgy hallottam, Magyarországon is volt. A városból mentek, és cseréltek a faluban egy kis élelmet. Kenyeret. Tojást. Szalonnát... Mamácska is járta a falut, és cserélt tárgyakért vagy ruhákért az élelmet. Nagyon zord volt ott a klíma. Szibériában. Nagyon hideg volt. Nagy éhség volt. Akkor az orvosok azt mondták papácskának, hogy ha nem megyünk el valahová a déli vidékre, ahol legalább gyümölcs van, jobbak a termések, akkor azt lehet várni, hogy meghal mamácska az éhségtől. Már nagyon rossz állapotban volt. És akkor elindultunk. Kirgíziában meg Üzbegisztánban éltünk. Hol az egyik helyen, hol a másik helyen. Idős volt papácska, ezért a frontra nem vitték már. Mamácska is negyvenéves volt már akkor, amikor én születtem. Papácska meg még öregebb. Délen is nehéz körülmények voltak, de enni tudtunk. Albérletben laktunk mindig. Mamácska egy bányában dolgozott, ott volt élelem, nem éheztünk már. De nem volt mit vegyünk fel. Viszont akkor az egész ország ilyen volt. És a lakás! Az üzbégeknek általában nincs padló, hanem föld. Földes a lakás. De ez általános, mivel meleg éghajlat van. A házak nem fából vannak, nem is téglából, hanem... Na! Agyag?... Igen, agyagházak vannak. Lapostetők vannak. Nekünk egy kis szoba volt. Semmi mellékhelyiség. Csak egy szoba. Hármunknak. Se kónyha, se előszoba. Én egy oázisban jártam iskolába. Az egy nagyon szép vidék. Nagyon sok gyümölcs van. Nagyon sok napsütés van. Sivatag van, de ez az oázis nagyon jó. Több helyen laktunk. Mindig egy szobában. Utoljára is. Háznak nem lehet nevezni. Viskó volt. Két kis ablak. Földes.

Most mondok valami jót. Vot.

Műszaki főiskolára mentem. Gépésznek. Ott ismerkedtem meg egy magyar fiúval. Ő is ott tanult. Gépésznek. Fiatalok voltunk. Jó volt akkor. Jártunk egy kicsit együtt. Összebarátkoztunk. 1954-ben összeházasodtunk. Általában a szülők féltenek a gyerekeket, ha valahova messzebb házasodnak. Más városba. Ezer meg kétezer kilométerre. Magyarország pedig külföld volt. Örültem, hogy hozzáengedtek a fiúhoz. Amikor már itt éltem, megkérdeztem, miért engedtek el ilyen könnyen? Ilyen messzire? Akkor mondta mamácska és papácska, azért, hogy meglássam, másképpen is lehet élni. És megláttam.

Vot.

Először jöttem 1955-ben. Akkor egy évig éltem itt. Nem dolgoztam. Nem tanultam. A férjem dolgozott. Mint mérnök. Nekem nagyon furcsa volt, hogy mindent lehet a boltban venni. Majdnem nevetséges, mert akkor itt is azt mondták, hogy nagyon rossz volt a helyzet. Nagyon rossz. Plóha. És nekem mégis olyan volt, mint a mese. Olyan volt ez az ország, mint a mese, amikor idejöttem. Óriási volt a különbség. Otthon hozzá voltam szokva, hogy mindenért sorba kell állni. Hogy nem az van a boltban, ami kell, hanem hol ez, hol az. Itt? Akár ruházati boltba, akár élelmiszerbe az ember elment, mindent lehetett kapni. Nagy volt a választék. Az otthonihoz képest!

Én orosz vagyok. Hallottam mindig, hogy az oroszokhoz nem a legjobb a viszony itt. Magyarországon. De én soha nem éreztem ezt. Magamon nem éreztem. Nagyon kedvesek, nagyon aranyosak voltak mindig a magyarok. Aztán rájöttem, hogy nem voltak teljesen őszinték. Talán féltek tőlem. Nem mertek utálni. De tőlem nem kellett volna félni! De ők ezt nem tudhatták.

A férjem egyből kapott lakást. Szoba, konyha, spájz... Igaz, hogy nem volt szép bútorunk... Nem volt nekem hozományom! Vaságyon aludtunk. Nagyon szép, padlós lakás volt. Fürdőszoba is. Minden jó volt. Később mégis kaptunk egy egész lakást. Egy egész házat! Az olyan volt, mint az álom! Nem is tudtam elképzelni, hogy így is lehet élni. Jó volt. Nagyon. Csak még nem végeztem el a főiskolát, akartam visszamenni. És akkor sikerült mint magyar ösztöndíjasnak elmenni a főiskolára. 1956-ban mentem el. Augusztusban. És aztán jöttek az események. Októberben. Az újságokban olvastuk odakint, hogy ellenforradalom. Hogy nagyon sok idegen elem belekeve... beleke-ve-re-dett az eseményekbe. Ilyeneket írtak az orosz újságok. Hogy fel akartak itt forgatni mindent, hogy a régit visszahoznak. De a magyar nép nem akar ilyet, és segítséget kért tőlünk. És segítettünk… Más voltam én még akkor, nem ilyen, mint most. Elhittem mindent. Mindent, amit írtak. Mindent úgy vettem, ahogy mondták. Jól megneveltek gyerekkoromban. Meg utána is. Amikor a mamácska és a papácska véletlenül arról beszélt, hogy régen emberibb módon éltek, én mondtam, hogy bezzeg nektek jó élet volt, mert ti is kizsákmányolók voltatok, de a nép az nyomorgott. Ilyeneket mondtam. A saját mamácskámnak és papácskámnak. Annyira belénksulykoltak. Annyira belénkvertek. Mikor Kínában meghalt Mao, láttuk a televízióban, hogy sírtak az emberek. Pont ugyanígy sírtunk, amikor Sztálin meghalt. Iskolás voltam akkor. Az emberek sírtak. Bőgtek az emberek. Nem parancsra! Őszintén. Volt egy kis emlékmű az iskola udvarán, mi ott sírtunk. Aztán hazamentem. Bőgve. Papácska és mamácska is sírt. Az örömtől. Közben nevettek. Boldogok voltak. Próbáltak volna nekem valahogyan megmagyarázni, lehet, hogy valami más élet következik most. Hogy jobb lesz. Mert most rengeteg ember, rengeteg ártatlan ember ül a börtönökben, nagyon sokan meghaltak... Akkor nagyon meglepődtem. Odáig amit hallottunk, amit olvastunk az újságokban, mindent úgy vettünk. Én is. Nem tudtunk gondolkozni. A fiatalokat már sikerült megidomítani. Sikerült. Hát ezért nem mondott nekem soha semmit papácska és mamácska! Ezért volt olyan csönd nálunk. És másoknál is... Mert mi már manipuláltak voltunk. Amikor például Koreában az események voltak, és ha mondtak az embereknek kommunista szombatot, akkor szó nélkül csináltak kommunista szombatot. Ilyenek voltunk. Én is.

Vot.

Magyarországról csak azt tudtam, hogy ugyanolyan szocialista ország, mint a többi. Csatlakozott hozzánk, velünk egy táborban van. Ugyanazt akarják, mint mi. Nagyon nagy barátok. Ilyen gondolattal jöttem ide. Magyarországra. Pestre. Rákosiról már csak itt hallottam. Dicsérték abban az időben. Talán féltek szidni. Egy évig, mikor itt voltam, még nem nagyon tudtam magyarul. Nem figyeltem fel a dolgokra. Nem vettem észre, mi készülődik itt. Egészen biztos megérzek valamit, ha tudok magyarul. De nem tudtam. És nem is éreztem semmit. Visszamentem a főiskolára nyugodtan. És akkor jöttek az események. Hallottam, hogy a kommunistákat megölték. Felakasztották. Odakint ezt hallottam a rádióban, ezt olvastam az újságban. Még egy kis brosúra is jött ki, hogy mi történt Magyarországon... Mivel a férjem párttag volt, ide igyekeztem volna jönni. Vissza. Magyarországra. Ha valami történik vele, mellette legyek. Mégis jobb az embernek, ha nem egyedül van. Később hallottam, jobb is, hogy nem voltam itt. Lehet, hogy nekem is bántódásom esett volna. Akkor az emberek nem kérdezték, hogy ki milyen. Ha tudták volna, hogy orosz vagyok... Rossz rágondolni... Plóha. Igaz, a férjemnek sem lett semmi baja, pedig ugyanolyan elvakult volt, mint én. Csak ő még most is ilyen. Én nem... Annyi sok dologban nem találkoztunk vele! A férjemmel. Nem lehetett vele egyáltalán beszélni semmi komoly dologról. Befogta a számat. Elvakult volt. Nem is érdeklődött semmi után. Csak a szakma! A szakma! A gépek! Nem voltunk egymáshoz valók. Azért csak született egy fiunk. Most már csak ő van nekem, mert elváltam. Nem tudtam ilyen elvakult emberrel élni. Mindig mondtam… beszéltem neki a családomról. Hogy gondolkozzon.

Vot.

Az egyik bátyám meghalt a fronton. A másik a száműzetésben. Vagy a börtönben. Nem tudjuk. A harmadik bátyám is a háborúban volt, de sikerült visszajönni. Lett családja. Lett belőle festőművész. Délen. Ünnepre nálunk nagyon szoktak készülni. Úgy készülnek, hogy minden vállalatnál a kormánytagok portréit nagyítanak, nagy plakátokat rajzolnak. Május elsejére, november hetedikére. A festőknek lehet ilyenkor egy kicsit keresni. Az egyik alkalommal a bátyám és egy pár festő elmentek egy kolhozba, ott vállaltak egy munkát. És valamilyen... Szóval… Hogy mondjam?... Ilyenkor tudok, hogy nem jól tudok magyarul. Tehát a fizetés körül volt valami probléma. A festők azok festettek rendesen. Aztán a nevükre írtak, hogy vettek át a pénzt, de közben a kolhoznak a főnöksége részesült belőle. Valami nagyon csúnya dolog volt. Egy nagy ügy lett belőle, aki volt belekeverve, az mind valamennyit kapott. Börtönt. Volt olyan is, akit lelőttek. Igen. A bátyám is kapott akkor öt évet, de jól viselkedett, kapott amnesztiát. De három évet börtönben ült. Amikor visszajött, szeretett volna rehabilitálni magát. Ez már jóval Sztálin után történt. Elment Moszkvába, a főbíróságra, hogy az ügyet tisztázza. Hogy rehabilitálják. Mert külföldre nem mehet az, aki börtönben ült. Itt vagyok én, és Magyarország már külföld. És nem jöhet a bátyám. Akkor akart tisztázni az ügyet, de nem sikerült. Ördögi kör van, mert a moszkvai főbíróság küldi vissza a megyéhez... Nem a megyéhez, hanem a köztársasághoz, hogy ott tisztázza. Ott viszont nem tudja tisztázni, mert azok ítélték el. Ha ott tisztázták volna a bátyámat, akkor sok főnökség meg pártmunkások kerültek volna börtönbe. És hiába próbálta Moszkvában, mindig visszaküldték oda. Vagy háromszor volt Moszkvában. Ha fogadták, mindig visszaküldték, hogy ők ezzel nem foglalkoznak, de a helyi hatóságok a köztársaságban azzal foglalkoznak... Igazságot most már nem keres. Idős Fáradt. Nem jöhet hozzám Magyarországra. Nem is mer kérni. Az egyik fia majdnem tudós lett. Nagyon jól indult. Történész lett. Nagy jövő lett volna neki. De kiábrándult. Otthagyta. Elment szerzetesnek. Gyalog járja az országot. Faluról falura megy. Térít. A bátyám másik fiával nem tudom, mi van. Az katona lett. Hadimérnök. Most talán börtönben van. Azt hallottam otthon, hogy szigorított börtönben van. Most már kifosztották a katonai rangból. Meg mindenből. Ő már katona nem lehet többet. Most pedig talán száműzték, ez a legújabb hír. Szibériába. De nem tudom pontosan, hova? Azt üzente mamácska, hogy majd elmondom, ha meg nem halok. Ha eljössz. Majd megtudod. Itt járt most a barátnőm, kérdeztem, mi van a bátyám fiával? Ő sem tud mondani. Valami kiszivárgott, csak azt mondja. Litvániában volt katona a bátyám fia. Fegyverrel kapcsolatosan volt valami. Adott ellenállóknak, azt mondják. Valami nagyon komoly dolog lehet ez. Dehát nem tudni pontosan semmit. Olyan ez az egész, mint a rébusz. A mi életünk. Csak az a biztos, hogy papácska már meghalt. És majdnem az egész családomnak vége. Aki még él, az csak olyanokat ír nekem levélben, hogy jól vagyok.

Vszjo.

(1981)

Vojna kaput

Negyvenöt január másodikán éjjel bezörgetett hozzánk egy orosz katona. Öltözni, meleg ruha, több napi élelem. Munkára visznek. Látva az összeszedett, az oroszoknak kiszolgáltatott társaságot, nem tudtam semmiféle logikus okot találni arra, hogy milyen szempont alapján szedték össze pontosan ezeket a személyeket. Volt ott módos paraszt fia, kisparaszt, iparos, kereskedő, hivatalnok, cseléd. Bevagoníroztak bennünket. A marhavagonok ablaknyílása bedrótozva, beszegelve, a padlón kerek luk. Ez volt a vécé. Hetven embert préseltek be. Pontosan egy hónapot töltöttünk a marhavagonban. Erdély, Románia, donyecki szénmedence. Mindenfelé kilőtt harckocsik, autók roncsai. Néha szárított, füstölt rénszarvashúst és füstölt halat adtak enni. Nagyon szomjasak voltunk. Minden állomáson kéregetők hada várta a vonatokat. Élelemért rimánkodtak. Na, itt nem sok jót remélhetünk!

A Kaganovics 16-os bányatelep közelében lévő, félig romos épületekben helyeztek el bennünket. A földön feküdtünk, egymás hegyén-hátán. Már tetű is akadt. Erős őrség, melynek a fele nő. Egyik vaddisznóbb, mint a másik. Éjjel erős reflektorok világították meg az épületek környékét. Aki el akarta végezni a szükségét, megtehette, de teljes kivilágításban. A láger tisztjei nyilvántartásba vettek minket, de nem volt papír. Régi, nyomtatott betűs könyvekbe írtak fel bennünket, tintaceruzával, a nyomtatott sorokra keresztben. Fagyban és hóban építettük magunknak a végleges lágert. Kétsoros szöges drótkerítésekkel zártuk körül magunkat, melyek tetején villanyáram folyt. A szomszéd városban alig-alig volt villanyvilágítás. Később láttuk, hogy az emeletnyi magas Sztálin-képet sok-sok nagy fényerejű reflektor világítja meg, az utcák viszont vaksötétek voltak.

Egyszer, amikor oszlopot ástunk a fagyos földbe, az orosz őr megengedte, hogy egy közeli házikóba menjünk melegedni. Ez egyetlen szobából álló lakás volt, egy bányász otthona. A helyiség sarkában egy kis nyitott tűzhely, mellette három teljesen meztelen 5-8 éves gyermek. Egy vaságy, ágynemű nélkül, használt, piszkos pufajkákkal kibélelve. Egyéb berendezés nem volt.

A lágerben nem volt sem fürdő, sem fertőtlenítő. Víz is csak ritkán. A tetvek pedig vészesen szaporodtak. A koszt nagyon gyenge volt. A lila-kék lében néhány félig főtt búzaszem levesnek, meg napi 30 deka fekete kenyér.

A Donbaszban több száz kilométeres körzetben rengeteg szénbánya van. A Kaganovics 16-os bányába rajtunk kívül oroszok is jártak, kevés helybeli, rengeteg messze földről ide hurcolt kényszermunkás. A láger vezetése hadirokkant szovjet tisztekből állt. A bányák igényelték a foglyokat a munkára, valamennyit fizettek is, de nekünk fizetnünk kellett a lágerben a kosztért. Tíznaponként járt egy szabadnap. A társaság igen hamar legyöngült fizikailag. Éheztünk és dolgoztunk. Ette az embereket a hideg, a tetű, az éhezés. A láger tisztjei minden mozogni tudó embert kihajtottak munkára. A bányában hajtottak minket, sokakat megvertek. Nagyon sok bányaomlás történt. Szabadnapokon a konyhára kellett vizet hordani, eltemetni a halottakat. Napról napra végignéztem az emberi szenvedést, ahogy józanul gondolkodni sem tudó állattá váltunk, a testi és lelki nyomort, mindazt, ami az ember éhenhalását megelőzi. Eleinte sokan hittek a propagandának, hogy ha jól dolgozunk, jól fogunk keresni. Én mindent a túlélésnek rendeltem alá. Csak a nagyon meggondolatlanok szöktek meg néhányan. A nyelvet nem beszéltük olyan fokon, hogy gyanút ne keltsünk, kenyeret senkitől sem remélhettünk, hiszen az oroszoknak sem volt. Maradtunk, dolgoztunk.

Az oroszok, amikor közeledett a front a szénmedence felé, berobbantották a bányát, hogy a németek ne használhassák. Ezt a bányát állítottuk mi helyre. Alattunk, a lábunk alatt szennyes víz folyt. Hideg és huzatos volt a bánya. A helyreállítás műszaki irányítását férfiak végezték. A kövek, régi bányafák, törmelékek csillébe rakását, sínre emelését a foglyok és az orosz nők végezték. Az orosz nők állati erővel emelték a csilléket, sokszor helyettünk is. Káromkodtak, köpködtek, fújtattak. Később érkeztek a bányába frontról hazatért orosz nők is. Nagyon komikusan néztek ki a bányászruhában, kalucsniban, fejük bekötve, szájuk, arcuk vastagon, rikítóra kifestve, a szénportól ördögi feketén. Ezek számára is csak robot volt az élet. Igyekeztem mielőbb megtanulni oroszul, így megértettem, hogy amikor szabadnap előtt álltak, milyen programot terveztek el maguknak. Ezt mondták: „Holnap szabadnapos leszek. Megyünk a bazárba, eszek aludttejet, uborkát, iszok vodkát...” A bazárban aztán sokan tényleg úgy berúgtak délelőtt, hogy délután, amikor mi hazafelé mentünk a munkából, úgy nézett ki a négyszögletes piactér, mint egy nagy harc után a hullákkal borított csatatér. Ebben a bazárban mindenfélét lehetett venni, de ennivalót alig, azt is méregdrágán. A frontról hazatértek árulgatták azokat a holmikat, amiket nyugaton zabráltak. Én egy bőrbekecset csempésztem ki a lágerből, s azt kezdtem árulni a bazárban. Az árról fogalmam sem volt, amikor érdeklődtek az oroszok, egy jó nagy összeget írtam le a hóba. Körülvettek, nézegették. Ekkor egy kis öreg, szakállas orosz félrehúzott, és a legnagyobb meglepetésemre magyarul figyelmeztetett, hogy a mellény ötször-hatszor többet ér. Segített eladni. Megköszöntem neki, és megkérdeztem, hol tanult meg magyarul. Most jött az igazi meglepetés: szülőfalumban, Nádudvaron, no meg Püspökladányban volt hadifogoly az első világháború alatt két évig. Most pedig ács volt a Kaganovics 16-os bányában, ahol én is dolgoztam. Nagy volt az öröm! Ezután találkozgattunk a munkahelyen, néhányszor jártam az otthonában is, amely ugyanolyan nyomorúságos volt, mint a többi orosz otthon.

Hamarosan összeütközésbe kerültem a bánya vezetőivel. Joggal haragudtak rám, mivel én nem akartam éhenhalni és Sztálin sárgaföldjébe kerülni. Kíméltem az erőmet, ahol csak lehetett, és megpróbáltam élelemhez jutni azon a nyomorúságos moslékon kívül is, amit a lágerben kaptunk. Az őr kikísért minket a bányához, ott leadott bennünket, az első váltás embereit pedig, akik akkor fejezték be a munkát, hazakísérte a lágerbe. Én többször villámgyorsan ezek közé csapódtam, és visszamentem a táborba, ott felfeküdtem a legfölül lévő priccsemre, nehogy véletlenül föltűnjek valakinek. Egyszer azonban rajtavesztettem: kiszúrt a nacsalnyik. Keresni kezdett, majd egy pájszerrel alapos szemináriumot tartott számomra. Nagy darab, erős ember volt. Attól kezdve külön gondja volt rám, hogy mindig az elsők között menjek a bányába. Amikor meglátott, már mondta is: „Futó! Biri lámpa. Igyi na nyisz!” Fogtam a lámpát, indíts lefelé. Így telt el néhány hónap.

1945. április végén beteg lettem. A lágerben, de az oroszoknál is kiütött a flekktífusz. Belázasodik a beteg, szomjas, kihull a haja, a testén tarka foltok keletkeznek. A legtöbben az eszméletüket is levesztik a rosszulléttől. Sokan belehaltak. A beteget egy külön barakkba rakták, vagy meggyógyult, vagy ment a temetőbe. Egyetlen magyar kislány ápolta ezeket a szerencsétlen embereket, aki félig-meddig még gyerek volt. Ő takarított alólunk, mosott ránk, hideg vizes borogatást hordott a fejünkre, etetett, ha volt mivel. A végén, amikor már szűnőben volt a járvány, szegény Dajka Ica is megbetegedett. Én akkor kezdtem éledni és eszmélni, amikor május első felében vége lett a háborúnak. Arra már emlékszem, hogy Siskin, egy sánta lityinánd kiabálva, ujjongva, táncolva jelentette be: „Vojna kaput! Vojna kaput!” Vége a háborúnak. Lassan kinőtt a hajam is. Újra ledobtak a bányába.

A kosztunk a lágerben az éhenhalástól sem mentett meg minket. A bányásznak egy kiló kenyér járt, és rendszeresen kaptuk a hitvány burizslevest, de az a kenyér nem a mi fogalmaink szerinti volt. Még a magyar kincstári komiszhoz sem volt hasonlítható. Legtartalmasabb összetevője egy kevés zab, de csirizes, fekete, nehéz, mint a sár, és széteső. A fenti munkásoknak ebből már csak fél kiló járt, aki a lágerben maradt valami miatt, annak pedig harminc deka. A sárkenyérért, ahogy neveztük, mégis nagyon sokszor a szó szoros értelmében megverekedtek a foglyok. Húst és zsírt sem 1945-ben, sem 1946-ban nem kaptunk. Hiába volt a foglyok legnagyobb része húsz és negyvenöt év közötti, elment a férfiasságunk. Soha nem jutottak eszünkbe a nők. A női foglyok havibaja is elmaradt, helyette dísztelen, nagy lábszárfekélyek jelentek meg, amelyek a nyár folyamán valamelyest halványodtak a kissé jobb táplálkozás és a napsütés következtében.

Alkalmazkodnunk kellett az ottani élethez. Láttuk, hogy itt mindenki azt lop, amihez hozzáfér, mindenki úgy lop, ahogy tud. Minden orosz bányász, ha mást nem, egy jó nagy guriga fát, vagy két nagy darab szenet dróttal összekötve és átdobva a vállán, hazavisz. Mi is ezt tettük. Igyekeztünk egy-egy jó nagy darab farönköt, deszkákat, esetleg összevágott tűzifát elvinni a bánya fatelepéről, és a városban néhány rubelért, egy kis levesért, egy darab fekete kenyérért eladni. Nem voltunk válogatósak, mindent vittünk, ami mozdíthatónak bizonyult. Előfordult, hogy egy-egy házhoz megrendelésre vittünk valamit. A bánya és a város között állt két félkész ház, félig téglából, félig fából. Még a háború előtt kezdhették az építkezést. Ezeket mi 1945 tavaszán és nyarán teljesen széthordtuk. Egyszer 8-10 orosz botokkal felfegyverkezve rajtunk ütött, ajtón, ablakon menekültünk, de a már kiszedett faanyagot ők vitték el. A bányánál egy négyméteres fenyőoszlopot beletemettem a meddőhányóba, hogy majd a munkából hazafelé menet eladom. Este tízkor, a műszak végén látom ám, hogy egy kis nyamvadt orosz viszi az én fámat! Utánaszaladtam, egy pofon árán visszavettem. Előfordult, hogy a fatelep nacsalnyikja elkapott három szál deszkával. El akarta venni tőlem, de nem hagytam, ellöktem. Nem volt rá tanú. Később mégis megbarátkoztunk. Megbízott, hogy vigyek neki háromméteres kisvasúti síneket, jól megfizeti. Olyan nehéz volt, majdnem a földbe nyomott, s a végén a vén csirkefogó alig adott valamit. Aztán ástam is neki, akkor már adott néhány rubelt, ezt-azt. Addig-addig, hogy a legjobb embere lettem.

A városban felfedeztem egy kis olajütő kócerájt. A napraforgómagot lehántotta, összezúzta, ezt aztán egy nagy tepsiszerű öntöttvas edényben pörkölték, végül kisajtolták. Az olaj egy edényben gyűlt össze, a pogácsát pedig nagyon megbecsült emberi táplálékként adták el. Egy fogolytársammal húztuk a prést, de ez már 1946-ban volt. Kaptunk egy-egy kis olajpogácsát, kevés olajat. Így sikerült megmaradni valahogy. Persze jó lett volna a hús! Észrevettük, hogy a velünk lakó német hadifoglyok éjszakánként nagy titokban húst főzögetnek. Arra is rájöttünk, hogy kutyákat fognak a városban, és azokat főzik. Az egyik téli estén, amikor a bányából a láger felé mentem, a városban megpillantottam egy közepes nagyságú kutyát, amint a fagyos hó alól cibál kifelé valami ennivalót. Rávetettem magam, ráfeküdtem és fojtogattam. Már majdnem megfulladt a kezeim között, amikor a derekamra kötött kötélnél fogva húzgálni kezdett valaki. Hát egy jól megtermett katonatiszt káromkodott fölöttem szigorúan. Elengedtem a kutyát, és futásnak eredtem. De hiába: kifulladtam a nagy hóban, és utolért. Jól megpofozott. Nem sikerült húst enni. Egyszer fogtam egy tyúkot az üres piacon, de az oroszok észrevették. Valameddig futottam a tyúkkal, de mikor már túl közel voltak, ellöktem. Így tudtam meglépni. Egy fogolytársam, aki már nagyon közel állt az éhenhaláshoz, megkért, adjam el a bazárban a lepedőjét, hogy ennivalót vehessen rajta. A derekamra csavarva vittem ki a lepedőt a lágerból. Amint árulom, egyszer a policáj a vállamra teszi a kezét. Hátulról. Elvette a lepedőt, bevitt a rendőrségre. Ledobtak a pincébe. Délfelé kiengedtek. Megvártam a műszakból hazatérő lágerlakókat, s velük mentem be. De már hívtak a stábra. Mondja az ügyeletes tiszt, telefonált a rendőrség, hogy eladtam a kincstári lepedőmet. Nem igaz, nem adtam el, csak akartam, s nem is az enyémet, hanem a Pincését, de a rendőrtiszt elvette tőlem. Megvertek. Egy éjszakára bezártak egy fabódéba. Másnap ismét vallattak, de én csak mondtam a magamét. Megkérdezte egy tiszt, hogy megismerném-e azt a rendőrt, aki elvette? Meg! Elküldött a rendőrségre egy őrrel, akit bevezettem abba a szobába, amelyben előző nap az én rendőröm tartózkodott, de még a fiókot is megmutattam, ahová a lepedőt zárta. Az őröm ráordított a policájra, az megrémült, kirántotta a fiókot, ideadta a lepedőt. Rendben volt minden. Csak a fogolytársam, a hajdúszoboszlói Pincés Ferenc halt meg néhány nap múlva. Éhen.

A láger őreinek, tisztjeinek mániája volt a motozás, a holmijaink közötti kutatás. Minket felsorakoztattak az udvaron, és míg órákig álltunk odakint, ők mindent feldúltak odabent. Ha akadt valami, ami tetszett nekik, azt elvették. 1947 januárjában az én cókmókom között találtak félliternyi napraforgóolajat. Szigorúan kérdőre vontak. Azt hitték, az olaj az ő konyhájukról származik, és valamelyik orosz nő útján került hozzám. Emiatt most is bezártak a fabódéba. Igen kemény, hideg tél volt. Este bevitt az ügyeletes tiszt, az étolaj eredetéről vallatott. Hiába mondtam neki, hogy egy kis maszek olajütőben kaptam, ahol dolgozni szoktam, nem hitte el. Egy tűzpiszkáló vassal alaposan elvert a tiszt és egy őr, aztán visszazártak a fabódéba, ahol egész éjjel mozognom, tornáznom kellett, hogy meg ne fagyjak. Másnap az egyik fogolytársam, Beke Imre egy csajka meleg levest hozott, de az őr fenéken rúgta, és elzavarta. Este ismét kihallgattak, megvertek, de most sem vállaltam el, hogy az olaj a konyhájukról származik. Visszazártak a fabódéba. Harmadnap reggel lefényképeztek, mint valami bűnözőt. Nagyon össze voltam törve, nagyon megviselt a sok verés, a hideg és az éhség. Utána Bubencov kapitány, a lágerparancsnok kikísértetett a városba, az olajütőhöz. Az olajütős elmondta, hogy ott szoktam dolgozgatni a bányából való feljövetelem után, s ő adta az olajat, mert rendes, jó munkát végeztem, nagyon elégedett velem. Visszamentünk a lágerbe, az őr beszámolt a hallottakról. Ekkor elengedtek. De a kapitány megjegyezte a nevemet, megszólított néha-néha, amikor találkoztunk a lágerkapunál: „Na, Futó Imre?”

Az egyik téli éjjel ballagtunk a bányából a láger felé. Amikor a kenyérgyár mellé értünk éhesen, fáradtan, én odamentem a gyárból lejtősen kijövő facsúszdához, amelyen a kenyeret szokták kiadni. Gondoltam, hátha találok valami ehető hulladékot. Amint ott fitetek, két egész kenyér siklik le a csúszdán. Az ablakon át láttam, hogy műszakváltás van. Rájöttem, a kapun nem merik kihozni a kenyereket, már kint akarták magukhoz venni. Fölkaptam a kenyereket, s ahogy csak a lábam bírta, rohantam a két társam után. Becsempésztük a kapun, leültünk, s azonnal megettük a hatkilónyi fekete sárkenyeret. Hárman. Semmi bajunk sem lett.

A lágerben sokféle ember élt. A hosszú éhezést, a tetveket, a kemény hideget, a bizonytalanságot, hogy hazakerülünk-e még, mindenki másképp viselte el. A foglyok többsége teljes letargiában élt. Más káromkodott. Néhányan reménykedtek, igyekeztek lelket verni a többiekbe is. De akárhányfélék is voltunk, egyben hasonlítottunk egymáshoz: minden lágerlakó azt tervezgette, mit eszik majd legelőször, ha egyszer mégis hazakerül. Volt közöttünk egy Kiss Lajos nevű fiú. A szél majd’ elhordta, szinte hálni járt belé a lélek, de mindig mosolygott. Szerzett valahonnan egy balalajkát, és gyönyörű dalokat játszott rajta. Az egyik téli estén is fent ült a legfelső priccsen, egymás után játszotta a szebbnél szebb magyar dalokat. A hadifoglyok, felnőtt férfiak, egymás után kezdtek sírni, mint a gyermek. Szívbemarkoló volt a sok kesergő, hazavágyó ének. Ránk tört a honvágy, amely pedig amúgy is állandóan marcangolta az embert ebben a nagy nyomorúságban. Az egész barakk sírt, nem hangosan, mindenki csak nyelte a befelé folyó könnyeket. Ekkor lépett be az ügyeletes tiszt a barakk szokásos ellenőrzésére. Nem tudta, nem értette, mi történhetett, de megérezte a helyzet rendkívüli voltát. Másnap megjelent a politikai tiszt, faggatózott, de csak nagy sokára kezdte megérteni az előző este történteket.

Teltek a hónapok, egyik évszak jött a másik után, de mi maradtunk. Akik még bírták erővel, azok bányászták a szenet, ám napról napra megállíthatatlanul fogyott a nép. A flekktífusz után a bisztrófia szedte áldozatait, azaz a lassú éhhalál. Mindennap lestük, vártuk, hogy ilyen hosszú idővel a háború után mikor kerül végre ránk a sor, mikor jöhetünk haza. A civil oroszok mondták a munkahelyen, írta az újság, hogy mennek a foglyok hazafelé. Meg is mutatták a cikket. De minket csak nem akart engedni a szovjet, kifacsarta az utolsó erőnket is, ezért halt meg sok ezernyi magyar még a háború vége után évekkel is.1944-45 telén a nagy láger barakkjaiban háromsoros fapriccseket csináltunk, hogy minden foglyot el tudjanak helyezni. 1945-ben annyi ember meghalt, hogy 1946 tavaszán a felső sort le lehetett vágni, mert lehalt róla a lakója. 1946 nyomorúságos, száraz év volt a Szovjetben. Már az amerikai élelem sem jött befelé, az országban a termelés az elképzelhető legalacsonyabbnál is alacsonyabb volt. Élelem sehol, csak az éhínség. A 162-es bányában két öreg orosz lakatossal dolgoztam. Oroszul már nagyon sokat értettem. Azt mondja az egyik: „Jövő tavaszra nagyot fog nőni a temető!” „Nagyot” – mondta a másik. Igazuk lett. Igen sok orosz meghalt a nélkülözés következtében, de még jobban pusztult a lágerek népe.1946 nyarán másfél-két hónapig egy nem túl távoli szovhozba hajtottak bennünket dolgozni. Ott láttam, hogy az emberek a szójabab sajtolásakor visszamaradó olajpogácsát ették. Ez kőkemény volt, benne semmi olaj, viszont magas a fehérjetartalma. Mi is szereztünk. Ki kellett pótolni a lágerkosztot. Nyári időben különböző füveket főztünk vízben, kevés elmorzsált kenyérrel besűrítettük, egészen laktatós volt. A porcsin például – összefőzve kenyérrel, vízzel – kimondottan jó ízűnek tűnt akkor. Mégis, 1947 tavaszára megint kihordtunk a temetőbe annyi halottat, hogy május körül már a középső sor priccset is le kellett vágni. Szomorú temetések voltak ezek. Napokkal előbb szinte napra meg lehetett mondani, hogy holnap este, holnapután este kit kell a temetőbe vinni. Nyáron naponta hantoltuk a halottakat, télen több napi hullát összevártunk. Az emberek rettenetesen legyengültek, elfásultak, közömbösek lettek a másik nyomorúsága iránt, önmagukba fordulva vegetáltak.

Már kezdettől fogva sokakban felmerült a szökés gondolata. Többen megszöktek már 1945 telén, majd ‘46-ban, ‘47-ben is, de hosszabb-rövidebb idő után visszahozták őket. Ilyenkor összeverték és úgy mutogatták őket, mint valami bűnözőt. Négyszög alakban felsorakoztatták a láger lakóit, és elővezették a szökevényt. Elmondatták vele, hogy nem volt érdemes szöknie, ne is gondoljon rá egyetlen fogoly se.

Sajnos, voltak gyenge jellemű, sőt hitvány emberek, akik a rabtartók szolgálatába szegődtek, s könyörtelenebbek voltak a nyomorult magyar foglyokkal, mint maguk az oroszok. Ezek valami kedvezményben részesültek, egy ideig nem kellett lemenniük a bányába, esetleg több, jobb élelmet kaptak, mint a többiek. Mélyen megvetettük őket. Már 1945-ben, amikor kikerültünk, észrevettük, hogy van közöttünk néhány kommunista és a kommunizmussal rokonszenvező fogoly is. Hát ezeket érte a legnagyobb csalódás! Látták, saját bőrükön érezték az ordító ellentétet a moszkvai rádió propagandája és a lehangoló valóság között. Ilyen csalódott ember volt például a balmazújvárosi Pokrócz György Éhen dolgozott a bányában, ette a tetű, mint a többieket. Egy idő után már jártányi ereje sem volt. Reggel, a szokásos sorakozónál, mielőtt indultunk a munkába, összeesett. Egy Siskin nevű lityinánd odaugrott, megrugdosta, megtaposta a hóban fetrengő Pokróczot. Nem ment ki többé a bányához, még aznap meghalt. Na, Futó Imre, mondtam magamnak, nehogy te is így végezd! 1945-ben még nem volt fertőtlenítő a lágerben, de később építettek. Ez egy kemenceszerű, kívülről hevíthető fertőtlenítő helyiség volt, amelybe időnként berakták az alsó- és felsőruhánkat, s a hőség elpusztította a tetveket. Közben mi meztelenül várakoztunk az épület előterében.

A lágerben a közvetlen irányítást nem az orosz tisztek, hanem a kinevezett hadifoglyok és civil internáltak végezték. Ezt a tisztséget legtovább egy Nagyvárad környéki sváb ember, Stein Szepi látta el. Csak annyira szolgálta ki az oroszokat, hogy elkerülje a szénbányát. Egyszer azonban megharagudtak rá, leparancsolták a bányába, utóbb mégis visszahelyezték a régi helyére. Sok ember elengedte magát ebben a reménytelen helyzetben, úgy gondolták, minden mindegy, már a tisztálkodással sem törődtek. Az ilyeneket Szépi bácsi nem hagyta magukra, noszogatta őket. Rendes volt. De egy magyar orvos, bizonyos Grüner nevű nagyváradi ember, ugyancsak fogoly, semmit sem tett a fogolytársai érdekében. A szovjet tiszteknek ez nagyon megfelelt. A bányászok között sokáig brigádvezetősködött két sváb ember, ugyancsak Nagyvárad környékéről. Elég rendesen viselkedtek. Annyi kedvezményük volt a többi bányásszal szemben, hogy ha az ügyeletes tiszt a konyhán tartózkodott az ételosztás idején, egy kicsivel több vagy sűrűbb ételt kaptak. De a bányában dolgozniuk kellett és hajcsároskodni a többiek felett. Ha az ott lévő nacsalnyiknak vagy gyeszátnyiknak nem tetszett valami, az végigvert az emberen.

A 31-es számú bányában dolgozott ekkoriban egy ilyen orosz. Gyűlölte a magyarokat. Mi csak Villogónak hívtuk, mert mindig villogott a szeme. Ez sokszor megverte a foglyokat a nála lévő pájszerrel. Egyszer aztán őszinte örömünkre agyonnyomta egy leszakadó sziklatömb. Egy hozzá hasonló alak is megjárta: ez állítólag igazgatója volt abban az időben a 162-es bányának. Ő rugdosással segítette lefelé a foglyokat a bányába, miközben kiáltozott, hogy igyítye, s közben sűrűn káromkodott is. Apró termetű, mitugrász emberke volt. Egy szép napon azonban leváltották, ettől kezdve egyszerű munkásként járt le velünk. Hallgathatott tőlünk: na, igyítye? 1946 telén a bányában dolgozó egyik asszonynak, Lidának meghalt a néhány napos gyermeke. Másnap a nacsalnyik engem és egy Beke nevű társamat a bánya helyett a temetőbe küldött sírt ásni. Kemény tél volt, a talaj mélyen csonttá fagyva. Nem boldogultunk vele. Másnap reggel kijött velünk a nacsalnyik, sürgetett minket, mert a következő napon temettük volna a kis halottat. Látta, itt nem lesz időre kiásva a sír. A temető másik részén, ahol nem volt olyan köves a talaj, éppen akkorra ástak ki egy sírt valakik. A mi nacsalnyikunk gondolt egy merészet, gyorsan mentünk a csecsemőért, a hóna alá kapta a kartondobozt, amiben a halott volt, beletettük a mások által kiásott gödörbe, aztán el is tűntünk a temetőből. Az anya, az a szegény Lida, elhívott minket a temetés után, forró teával kínált, amihez harapni kellett az apró kockacukrokat. Nyomorúságos kalyibában lakott. Eltelt néhány nap, s ő már újra ott volt a bányában, tolta a csillét.

Eljött 1947 tavasza. Ekkorra érezhetően javult a helyzet. Mintha a kilátásaink is javultak volna, hogy egyszer mégis hazakerülünk. 1946 végén például adtak valamiféle tábori levelezőlapot, amelyet megírva, háromszögletűre hajtva leadtunk, cenzúrázták, hazaküldték. A munkába járva más lágerekben lévő foglyokkal is beszéltünk, meg orosz civilekkel, emlegették a hazamenetelünket. De a lágerben az orosz tisztek erről soha egyetlen szót sem szóltak. Javult az ellátásunk. A bazárban is több lett az élelmiszer, egy kicsit jobban éltünk, így most már kevesebben haltak éhen, kevesebb lett a beteg. Rengeteg katona hazatért, sok-sok holmit hoztak magukkal. A bazárban hihetetlen tarkaságban keveredett a négy égtáj felől összehordott zsákmány. Minket azonban elsősorban a hazamenetel foglalkoztatott. Érthető. Mi, hadifoglyok és elhurcoltak, a szovjet kincstári szemlélet szerint senkik voltunk, még állatszámba se vettek. De a köznép legnagyobb része emberségesen viselkedett velünk az első időktől kezdve. A németekre már nem néztek olyan jó szemmel, mint ránk.

1947 nyarának is a vége felé járt az idő, július közepe lehetett. A délelőtti műszak után beérkezve a lágerbe az a hír fogadott minket, hogy délelőtt egy komisszió járt a lágerben, és megvizsgálta a betegeket, összeírták, és viszik őket hazafelé. Ugyanaznap délután találkoztam Bubencov lágerparancsnokkal, aki az elmúlt télen olyan kegyetlenül elvert a nálam talált étolaj miatt. „Kak gyela, Futó?” – kérdezte. Beszélgettünk egy kicsit. Úgy éreztem, kereste ezt a találkozást. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék már hazamenni a szüleimhez. Alig telt el vagy másfél óra, kiabálnak, hívnak az izolátorhoz, ahol a betegek voltak. Mondják, újra itt van a délelőtti komisszió. Odamegyek, látom ám, hogy hordják a betegeket háton, hordágyon, volt, akit vezettek. Mindegyik gyalázatosan leromlott állapotban volt. Egyszer aztán engem is beszólítottak. Az öt bizottsági tagból én csak Bubencov kapitányt ismertem. Elbírálták, ki mehet haza a meztelenül eléjük állított emberek közül. Az mehetett haza, akiből már nem nézték ki, hogy valaha is dolgozni tud a bányában. Amikor rám került a sor, Bubencov kapitány kijelentette, hogy nekem haza kell mennem. A bizottság tagjainak – egy orvosnő kivételével – nem volt ellenvetésük. Ez a nő elkezdett forgatni, mutogatott a többieknek elölről, hátulról, hogy még van rajtam hús, egészséges vagyok. „On znajet robotaty” – mondta. De Bubencov nem hagyta magát.

Végül kiküldtek. Titkos reménység élt bennem. Másnap szokás szerint fölsorakoztunk, hogy induljunk a bányához. Lélekszakadva szaladt hozzám ekkor egy földim, bizonyos Papp Gyula, aki azok közé a seggnyalók közé tartozott, akik a szénbányát ugyan nem tudták elkerülni, de azt elérték, hogy egy kicsit kedvezzenek nekik az élelemosztásnál. Elújságolta, hogy látta a hazamenők listáját, és én is köztük vagyok. Egyúttal megkért, menjek el a szüleihez, mondjam meg, hogy jól van, reméli, hamarosan hazakerül. Nem érdemelte meg, de elvállaltam a megbízást. Nem telt el negyedóra, kiszólítottak a sorból. Bent maradtam a táborban. Néhány napig bent szédelegtünk. Harmadnapon, mivel nem történt újabb intézkedés, kivittek bennünket a közeli 16-os számú bányához felső munkára. Soha életemben nem volt ilyen keserves a munka. Néhány nap múlva rohant Stein Szepi, az egyik lágerfejes vödrökkel a kezében, hogy azonnal befelé a lágerbe, mert megyünk hazafelé! Úgy is lett. A lágerben négy oszlop tetején egy kétszáz literes vashordó állt, az alján zuhanyzórózsával ellátva. Lehettünk vagy harmincan, lezuhanyoztunk a 30-40 liternyi vízben. Perceken belül öltözni kellett, ott helyben. Adtak tiszta inget, gatyát, új ruhát, köpenyt gomb nélkül, és egy fatalpú vászonbakancsot. Indulás a kapuhoz. Ott várt ránk egy nyitott teherautó. Akik föl bírtak mászni, fölmásztak, akik nem, azokat földobálták, és már vittek is bennünket a vasútállomásra, ahol egy 52 kocsiból álló szerelvény vesztegelt. Egy csomó foglyot már bevagoníroztak más lágerekből. Mi is bevagoníroztunk. Még aznap este elindult velünk a szerelvény. Nagy sóhajok szakadtak fel belőlünk. Alig mertük elhinni, hogy hazafelé megyünk, mivel azonban láttuk, hogy nyugat felé haladunk, megnyugodtunk. A koszt most már kitűnő volt, repetát is adtak. A minket kísérő őrök sem úgy viselkedtek, mint eddig. Jött a vonat éjjel-nappal, alig állt meg egy-egy állomáson, ilyenkor kiszálltunk, ettünk, nézelődtünk. Föltűnt, hogy vasúti kocsik, tartályok és egyebek oldalán, ahová krétával írni lehetett, följegyezték magyarul, hogy mikor, milyen lágereken jöttek már keresztül a hadifoglyok. Boldogító érzés volt ezt olvasgatni. Mi is odaírtuk az adatainkat.

Foksányba érkeztünk. Ott egy irdatlan fogolytáborban töltöttünk néhány napot. Vizet nem adtak, csak 2-3 deci teát naponta. Fertőtlenítettek, és egy úgynevezett politikai szűrésen estünk át. Mire idáig értünk, addigra minden lehetőt, sőt lehetetlent felderítettek a hazafelé tartó foglyokról. Meztelenül kellett odaállni, vizsgálgattak. Az embernek a fenekében és a hónaljában keresték a vércsoport jelzését, mivel az SS-nél oda tetoválták a németek. Ha ilyen embert találtak, azt „kiemelték”. Aztán név szerint szólítgatták ki azokat, akire rá tudtak bizonyítani vagy fogni valami bűnt, ami miatt szintén kiemelhették. Ezután országok szerint szortírozták a népet. Az erdélyieket más lágernegyedben helyezték el, mint az anyaországiakat. A Bácskába valókat megint másikba, akárcsak a felvidékieket. Ekkor bizonyosodtunk meg arról, hogy ezeket a területeket ismét elszakították tőlünk.

Foksányban, az itteni rettenetesen nagy barakkvárosban hallottuk, hogy korábban ott is tízezerszámra haltak meg a hadifoglyok. Éhen, tífuszban, vérhasban. Elindultunk. Még mielőtt Romániába értünk volna, megállították a szerelvényt, mindenkit kiszállítottak, megmotoztak. Mindent elvettek, ami kompromittálhatta volna a Szovjetet, ezenkívül még azt is, amit jónak láttak. Motozás után visszaültünk, és a vonat átrobogott a határfolyón. Romániában voltunk. Úgy éreztük, hogy újra megszülettünk. Még sohasem voltam ilyen boldog. Elfelejtettem a Foksányban lévő magyar bizottságot is, melynek tagjai szemrebbenés nélkül azt hazudták, hogy a mi fogságunk főjegyzői huncutságon alapult. Nem érdekelt most a sok vörös és a kevés magyar lobogó a vonatunkon, se Sztálin és Rákosi képe, se az öles feliratok, melyek szerint az előbbi bölcs államférfi és szeretett jótevőnk meghallgatta Rákosi kérését, s nagylelkűen hazahoz bennünket. Az a fő, hogy hazafelé jövünk! Otthon akármit találunk, annál csak jobb lehet, mint amiből jöttünk.

Romániában három év után újra hallottunk harangszót. Láttunk kerek fehérkenyeret, kis parcellás földeket, rajtuk egy-két tehenet, néhány birkát, kecskét. Az állomásokon magyar szót is hallottunk. Nagy-nagy boldogság volt! Székelyföldön, ha megállt a vonat, amijük volt, hozták a magyarok. Hozták volna Kolozsváron is, de a román katonák nem engedték őket a szerelvény közelébe. Szerelvényünk fölött egy felüljáró vezetett át, az emberek erre mentek föl és innen dobálták lefelé az élelmet, s érdeklődtek a hadifoglyoktól hozzátartozóik után. A románok azonnal kihúzatták a szerelvényt a felüljáró alól. Ismét elindultunk. Biharkeresztesen át végre Magyarországra értünk. A magyar asszonyok teával, vajas kenyérrel fogadtak bennünket. Micsoda boldogság!

Végre Debrecenbe értünk. Az úgynevezett Pavilon laktanyában rakodtunk ki, ahol hivatalosan is leszereltünk. Fertőtlenítettek bennünket, és adtak öt forintot. Ez a laktanya volt a Szovjetből hazatértek leszerelő helye. Rengeteg család, sok-sok hozzátartozó várta itt nap mint nap a hazatérő hadifoglyokat. Egy Hajdúböszörményből való asszony két arcképet mutogatott mindenkinek, a fiait kereste. Ez a két fiú a mi lágerünkben volt. Mindkettő éhenhalt. Mindegyikőnknek elszorult a szíve, de egyik hazatérő fogolynak sem volt ereje megmondani, hogy Sarkadi Jenőt és testvérét sohasem látja viszont az a szegény asszony Majdnem kiesett a könny a szemünkből, akárcsak akkor, amikor a Dobozi úti fertőtlenítőbe vonultunk gyalog, s két pöttöm kislány odaszaladt hozzánk annyi süteményt és almát cipelve, amennyit csak elbírtak.

Debrecenből még aznap éjjel továbbindultunk a szélrózsa minden irányába. Én vonaton érkeztem Kabára, ahol az öcsém már várt rám. Ugyanis előző nap az egyik állomáson megpillantottam egy nádudvari embert. Megkértem, menjen el a szüleimhez, mondja meg, hogy útban vagyok hazafelé, másnap otthon leszek. Megkapták a hírt, ezért várt az öcsém. Még sötétben érkeztem meg Nádudvarra a szülői házhoz, ahol egy átvirrasztott éjszaka után az édesanyám fogadott. Ekkor 1947. augusztus 9-e volt. Az örömünk leírhatatlan volt. Édesanyám csorgatott tojáslevessel és szőlővel várt. Rengeteget ettem. Végül édesanyám vette el előlem, mert már nem tudtam magamnak parancsolni az evésben. Jó, hogy vigyázott rám, mert sok ember abba halt bele ekkoriban, hogy a fogság éhezése után idehaza agyonette magát. Napokig jártak hozzánk a még kint maradt foglyok hozzátartozói, szeretteik felől érdeklődtek. Persze másféle érdeklődő is akadt. Egy Orbán Andrásné nevű asszony, akinek a férje a lágerben halt meg, azt kérte, menjek fel vele a községházára, tanúsítsam a férje halálát, hogy törvényesen is megesküdhessen azzal a férfivel, akivel már évek óta együtt lakik. Ezen már ne múljon! Mentem.

Itthon egy teljesen új világot találtam, s erről eddig semmit sem tudtam. A szüleim, az öcsém és a közelebbi ismerőseim igyekeztek tájékoztatni az itthoni helyzetről. Úgy éreztem, hogy érzelmileg valahogy nagyon elidegenedtek egymástól az emberek. Sokszor még egy-egy családon belül is így volt. Jött az augusztus végi képviselőválasztás. Megkérdeztem Anti öcsémet, hogy az induló pártok közül melyik áll legtávolabb a kommunistáktól. Miért? Mert én arra szavazok.

Hazaérkezésem után néhány nappal saját kezembe kaptam az általam nyolc-tíz hónappal korábban, még a fogságból írott és feladott tábori lapot. Idejében megérkezett. Rossz volt a gazdasági helyzetünk. A közellátási hatóságok csak annak adtak ki havi őrlési engedélyt, aki eleget tett beszolgáltatási, illetve adófizetési kötelezettségének. Kevés volt tehát a hivatalosan megőrölhető búzája a lakosságnak, viszont annál több volt a már a cséplőgépnél letagadott „fekete” búza. Hozták is nyakló nélkül. Mi őröltük a malmunkban, mi mást tehettünk volna, de ez nagyon veszélyes játék volt. Nem egészen hat hetet töltöttem itthon. Bár én nem voltam végzetesen leromlott állapotban, ez alatt a pár hét alatt annyira felpuffadt a hasam, hogy jó néhány liter folyadékot csapolt le belőlem az orvos. Közben komolyan foglalkoztam a házasság gondolatával is. Boldog voltam, mert a karcagi Kun Erzsike várt reám a távollétem alatt. Szeptember végén, egy vasárnap közöltem vele házassági szándékomat, sőt a hivatalos leánykérőt is megbeszéltük a következő vasárnapra. De megint nagy bajok jöttek. Egy Kocsis Sándor nevű szakképzetlen malmi munkásunk ellopta az őrlésre vonatkozó feljegyzéseket tartalmazó füzetet, és kihívta a gazdasági rendőrséget. Ennek az embernek én mentettem meg az életét 1944-ben, amikor a Nádudvarért folyó harcokban olyan légnyomást kapott, hogy fél napig eszméletlenül feküdt nálunk a pincében, s én ágyútűzben hoztam orvost. Most a gazdasági rendőrség letartóztatta szinte az egész családot, sőt a malmi személyzet egy részét is. Megállapították, hogy letartóztatásunkig hat vagon fekete őrlést végeztünk el a lakosságnak. Elvittek minket a debreceni rendőrkapitányságra. Ott egy Fehér nevű alak meg is vert, a fogdát őrző szolgálatos rendőr vett ki a keze közül. November közepére tűzték ki a tárgyalást. Mi nem voltunk járatosak bírósági ügyekben. November 12-én megkezdődött a per, egy ideig rendben is folyt, az ügyvédek 2-4 hónapi elzárást reméltek.

Ügyvédünk azt ajánlotta a tárgyalás előtt, hogy családunk három letartóztatott tagja közül egy vállalja magára az engedély nélküli őrléseket, s így a többiek esetleg büntetés nélkül megúszhatnák a dolgot. Én vállaltam magamra mindent, így is viselkedtem a tárgyaláson. De egyszer csak bejött a terembe egy véresszájú nádudvari kommunista, bizonyos Oláh Imre, a későbbi honvédelmi miniszter apja, aki ebben az időben a debreceni bőrgyár dolgozóinak valamiféle hangadója volt. Vele jött vagy negyven hozzá hasonló alak. Oláh a bíró elé állt, és nagy hangon bejelentette, hogy a bőripari dolgozók elrettentő ítéletet várnak. Később több alkalommal is újabb csoportok érkeztek, benyomultak a terembe, közbekiabáltak, megfélemlítették a bíróságot. A bírósági tanácselnök intézkedett, hogy védelmünkre hat-nyolc fegyőr jöjjön át a fogházból. Később Oláh újból a bíró elé ugrott, hogy ha a bíróság nem hoz halálos ítéletet, kihajigálják őket az emeleti ablakokon át az utcára. Pánik tört ki. A fegyőrök alig tudták féken tartani a felbérelt csőcseléket. Az ügyvédek kimenekültek a teremből. A bíróság gyorsan ítélethozatalra vonult vissza. Rövid idő múlva visszajöttek. Engem kötél általi halálra ítéltek. Na, Futó Imre! Hát csak eddig tartott?

Ott álltam fiatalon mint halálraítélt. Édesapámra 15 évet, az öcsémre, a főmolnárra, az almolnárra 10-10 évet, a gépészre 5 évet, a mázsakezelőre 10 évet szabtak ki. Én az ítélet ellen azonnal fellebbeztem.

A tárgyalás után a csőcselék nagy zajjal elvonult. Minket visszavittek a fogházba. Engem mint halálraítéltet külön zártak s az ajtó nyílásán, a kukkolón negyedóránként megnéztek. Eltelt 8-10 nap, amikor az egyik délelőtt elkiáltotta magát a folyosón egy őr: „Zárás!” Nagy futkosás, s az ajtók zárása hallatszott. Aztán kinyílt a zárkám ajtaján a kis ablak, s beszólt Vass János fogházőr: „Futó! Itt vannak a nádudvariak, ki akarják magukat szabadítani.” Hogy milyen jólesett ezt hallani! Odamentem az ablakhoz, ráálltam a büdös küblire, s láttam, hogy a fogház körül az utcákon rengeteg ember tolong. Vártam a fejleményeket. Nemsokára mindannyiunkat lekísértek az ügyészség elnökének az irodájába. Már ott várt bennünket a kétezer kinti nádudvari ember képviseletében tucatnyi földim. Kérték, hogy engedjenek bennünket szabadon, mert mi nem elvettük a népnek a kenyerét, hanem éppen mi segítettük őket kenyérhez jutni. Én megköszöntem nekik, hogy megmozdultak értünk, s kértem, menjenek haza békével. Az ügyészség elnöke nagyon derekasan viselkedett. Rajtam kívül az összes elítéltet azonnal szabadlábra helyezte. Nagy dolog volt ez, főleg ilyen előzmények után! Néhány hét múlva viszont a spiclik kiszimatolták, hogy kik szervezték a szabadító akciót, egy éjjel összefogdosták, s hosszabb-rövidebb időre internálták őket.

Én rettenetesen untam magam a halálraítéltek cellájában. Kértem, adjanak valamilyen munkát, de elutasítottak, sőt fölháborodtak azon, hogy egy halálraítélt dolgozni akar. Elítéltetésem után három hónapra tűzték ki a föllebbviteli tárgyalást, 1948. február 11-re. Véleményt kértek rólunk a nádudvari Nemzeti Bizottságtól, amely erőteljes kommunista befolyás alatt állt. A bizottság és vezetője, Kiss Lajos becsületére legyen mondva, írásos nyilatkozatban messzemenően mellettünk foglalt állást. A belügyi szervek óva intették a nádudvari embereket, nehogy a tárgyalás napján Debrecenben szimpátiatüntetést rendezzenek!

Egyúttal közölték, hogy megakadályozzák az ellenünk irányuló akciókat is. A tárgyalás valóban rendzavarás nélkül zajlott le. Mindenkit fölmentettek rajtam kívül. Az én büntetésemet hat év börtönre szállították le. Az ítélethirdetés után magához hívott a bíró, és azt mondta, nem állt módjában a halálos ítéletet 6 évnél kevesebbre mérsékelni, de biztatott, hogy ennek jó részét biztosan el fogják engedni.

Megkezdtem a jogerős börtönbüntetés letöltését. Hosszú időre kútba estek magánéletem legszebb tervei, elmaradt tervezett házasságom. Pedig már benne jártam a korban a magam 28 évével.

Másnap ismét munkát kértem a fogházban. Kaptam is. Az ügyészségi leíró iroda számára gépelgettem a vádiratokat. Civilben jártam „fogoly” felirattal, viszonylag szabadon. Másfél évig maradtam a debreceni fogházban, elég jó körülmények között éltem.

Abban az időben rengeteg úgynevezett gazdasági bűnözőt, azaz feketézőt gyűjtöttek be. Tömve volt a fogház módosabb iparosokkal, malmosokkal, hentesekkel, kulákokkal. Olyanok kerültek börtönbe, akiknek soha az életben nem volt dolga a törvénnyel. Az akkori börtönlakók nagy hányadát alkották a politikai elítéltek. Legkisebb százalékban a tolvajok, gyilkosok és egyéb csirkefogók voltak képviselve. Láttam az akasztófa árnyékában is cinikusan viselkedő gyilkosokat. Láttam embereket összeroppanni, megőrülni a halálos ítélet kimondása után. Láttam emelt fővel az akasztófa alá lépni egy Takács András nevű mezőkövesdi asztalost, volt keretlegényt, aki még szónokolt is a kivégzése előtti pillanatokban, s láttam a kivégzésére összegyűlt zsidókat, akik felkapaszkodtak a börtönkerítésre, s biztatták a hóhért.

Napirenden voltak az államosítások. Édesapám, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon az üldözésektől, a zaklatásoktól, felajánlotta a malmot az államnak. Nem fogadták el. Majd amikor már anyagilag, idegileg, egészségileg tönkretették őket, akkor államosították az üzemet. A szüleimet kuláklistára vették, s összeköltöztették őket az ugyancsak kuláknak minősített nagybátyámmal, akinek az istállójába kerültek. Lakóházunkat is elvették, pedig az telekkönyvileg sem tartozott a malomhoz.

Én Debrecenből Vácra kerültem, onnan néhány hónap után Budapestre, a gyűjtőfogházba, majd Állampusztára, mezőgazdasági munkára. A szó szoros értelmében rabláncra fűzve vittek minket oda. Voltam közös munkán, dolgoztam darálóban, traktoron, vontatón. Jártunk a rabgazdaság egész területén, sőt még vidéken is. Bizonyos keretek között szinte szabad voltam. Ha elérkezett az engedélyezett beszélő ideje, meglátogatott a család, a szüleim, az öcsém, és hűséges kis menyasszonyom is. Ezek a látogatások jelentették számomra az ünnepet.

A rabgazdaságot svábok lakta tanyák vették körül. Ők igen ellenségesen viselkedtek a fennálló rendszerrel szemben, de a rabokkal rokonszenveztek. Ha például egy rabnak alkalma nyílt átadni egy postázandó levelet valamelyik svábnak, azt a címzett biztosan megkapta. Ha a csoportosan dolgozó rabok közül valaki „eldobott” egy ilyen levelet, a sváb ember azt is felvette, és továbbította a címzettnek. 1952 tavaszán a kései fagyok miatt a kukorica egy része kifagyott, ezt kellett kitárcsáznunk május utolsó napjaiban, de még június 1-jén is. Ekkor egy lovas fegyőr jött értem, hogy megérkezett a „negyedem”, azonnal vonuljak be a traktorral, adjam le, mert megyek haza, szabadulok. Másnap, június 2-án korán reggel én már Karcagon voltam Kun Erzsikééknél, akivel nem hivatalosan ugyan, de jegyespárnak tekintettük magunkat. Nádudvarra még nem mehettem, mert a bírói ítélettel két évre kitiltottak onnan. Két héttel szabadulásom után a legszerényebb keretek között házasságot kötöttünk. Számomra ekkor ért véget a háború.

Egy tányér leves

Karcagon születtem 1924. augusztus 18-án, a Kisföldek között. Később tanyára kerültünk, mert apám kezese lett a keresztapámnak, aki kölcsönt vett fel, de elárverezték a házat, nem maradt semmi, csak egy csomó adósság. Mindőnk elmentünk a háztól, ki libapásztornak, ki kanásznak, melyik minek volt jó. Elment apám is, az anyám sütni, mosni járt. Addig is tízen nevetődtünk, nálunk is öt gyerek, a keresztapámnál is öt, egy apa keresett, míg odanevelődtünk, hogy a libát arrébb tudjuk hajtani, kibírjuk a verést mástól.

Az elemi iskolában a negyedik osztályt már úgy jártam, hogy kéthetente feladta a tanító a leckét, azt megtanultam, és két hét múlva felmondtam, mikor tisztálkodni mentem haza. Így jártam ki az ötödiket is, de számomra akkor megszűnt az iskola. Elmentem szobainasnak.

Az én gyerekkorom rettenetes volt. Az apai nagyapám Makóról származott, Karcagon is hagymatermeléssel foglalkozott. Úgy ismerte őt mindenki, hogy a Hagymás Molnár. Vagy Szamaras Molnárnak. Az anyai nagyapám is cselédember volt, vékony kis öreg, ötvenkilós, beteges, gyomorrákban halt meg szegény. Az apám huszonöt évig készítette, taposta az agyagot az agyagiparban reggel öttől este hétig, hetente kapott 19 pengőt. Ezt kellett beosztani. Kevés volt. Én voltam a legidősebb gyerek. Eleinte a bölcsőt ringattam, és közben hallgattam az oá-oát. De azt is hallottam, hogy a többi gyerek kint ricsajozik, játszik az utcán. Én soha nem mehettem ki játszani. Nem lehettem gyerek. Az egyik testvérem kinőtt a bölcsőből, de közben született egy másik. Ringathattam a bölcsőt. Pedig eleven gyerek voltam. Jól tanultam, de szerettem verekedni. Azt mondta egyszer az apám: „Ha hagyod magad megverni, megnyúzlak, ha kikezdel kisebb gyerekkel, agyonverlek!” Hát én nem hagytam magam, ezért mindennap kikaptam az iskolában. De inkább ott, mint otthon.

Ennek is vége lett, amikor elmentem szobainasnak. Olyan helyre kerültem, ahol a gazda nagyon cicusszerető volt, vagyis nagyon szerette a nőket, ezért nem lehetett nőket alkalmazni. Én otthon is takarítottam, segítettem a mamának dagasztani, szerettem a női munkát. Mint szobainas rengeteget tanultam, például sokféle tésztát önállóan megsütni, sok ételt megfőzni. Hanem volt a házigazdának egy elvált fia, csupa gőg, az minden nap megvert engem valamiért. Sokszor maga sem tudta, hogy miért. Egy gazdánál dolgoztam a Szabó József utcán. Volt két ló, két tehén, én szobainasként is dolgoztam, kocsisként is, tehenészként is. Este tizenegykor kidobáltak egy csomó cipőt meg papucsot, azokat ki kellett pucolni, méghozzá subickkal! Csak ezután feküdhettem le, de fél kettőkor már fel kellett kelnem a lovakhoz. Hajnalban fehér kesztyűben jött a gazda fia, visszafelé simította a ló szőrét, ha piszkos lett, akkor az arcomon porolta le a kesztyűt. De karácsonykor játszott velem, mint egy gyerek, segített mindenben, még a fájós fogamat is kivette. Rögtön elfelejtettem az egész évi keménységet. Pedig ez az ember engem úgy megvert nem is egyszer, hogy három hétig nem bírtam felkelni. Egyszer aztán elvitték katonának őt is, a cselédeket is. Én maradtam, mint gyerek.

Sokat dolgoztam. Mire a környékbeli emberek elvégeztek egy-egy munkát, én is elvégeztem. Ott tanultam meg kézzel vetni a búzát. Hát bizony az meglátszott, amint kikelt a búza! Egy holdon csomókban kelt ki, a többi már tökéletes volt. A gazda fia, amikor hazajött a katonaságtól, nem volt megelégedve a munkámmal, s nagyon megvert az ösztökével. Azt mondta utána egy Pető János nevű ember, hogy ne hagyd magad, ha szidja az anyád, te is szidjad az övét, aztán gyere oda hozzám! Vérszemet kaptam. Szidta az anyámat? Én is szidtam! Aztán mentem János bácsihoz. Az megfogott, megvert, addig rugdosott, míg oda nem ért a gazda, akkor odaadott, hogy ehun van, gazduram. Három hétig feküdtem, néha hoztak egy kis tejet... Hányszor tanyáztam az istálló gerincén, fent a görbecserépnél, mert ha le mertem volna menni!... Akkor még olyan világ volt, hogy az egyik gazda tizenkét kondásgyereket ásott el a trágyába, mint egy egyszerű kismalacot. Eltűnt a gyerek, oszt jól van. Nem volt érték a szegény ember gyereke. De ha a gazdának eltűnt egy malaca, az igen, azt nyomozták! Ha a szegény ember gyereke tűnt el, ide jegyzőkönyv, oda jegyzőkönyv, eltűnt, elmenekült, odavan, a fene se kereste. Hát kinek hiányzott volna egy ilyen Molnár János? Öt esztendeig éltem ennél a gazdánál.

Még a háború előtt kocsis voltam egy másik helyen. A Kenderesi úton laktak egy tanyában, de a Bugyogóba mentünk aratni. Szombaton délre végeztünk, még összepakolásztunk, este lett. Akkor elindultunk a nagy stájer lovakkal. Hát reggelre kukorékolt a kakas, mire a Kenderesi útra értünk. A gazda meg az öccse aludt a kocsiderékban, én meg hajtottam. Ketten voltak a marokszedők, én egyedül kaszáltam végig. Megérkeztünk, azt mondja a gazda: „Hallod, ereszd ki a disznókat, a kertföldre hullik a szilva, hadd egyenek egy kicsit, aztán hajtsad be őket!” Akkor még nem jött fel a nap, csak kezdett piroslani az ég alja. Kieresztettem a disznókat. Nem ültem le, csak leguggoltam a búzakereszt tövébe. Arra ébredtem fel, hogy melegem van, csurog rólam a víz. Bementem. Kilenc óra volt. A disznók már jóllaktak, bementek. Attól kezdve azt mondogatták mindenkinek: „Jó gyerek ez a János, jó gyerek, de a disznót se lehet rábírni, aludt mellette”. No, ez akkor engem úgy felborzolt! Kiszámoltam, akkor nyáron 350 mázsa búzájuk termett, az egészet én vágtam le, ők csak szedték utánam a markot és bekötözték. Ebből a búzából én 8 mázsát kaptam. Három hét alatt megkerestem az egész famíliának a kenyeret, aztán ingyen dolgoztam tovább. Nem akartam tovább cseléd lenni.

Elmentem Pestre. Még akkor körülményes volt az elhelyezkedés, főleg azért, mert négyen mentünk, és együtt szerettünk volna dolgozni. A végén megéheztünk, mentünk, ahogy kelletünk. Jó helyem volt Pesten, amíg be nem vonultam, de mindig csak ide vágytam, Karcagra. Nyáron hazajöttem, a rizses munkában 6 mázsa búza árát kerestem meg. Leszerződtem a Dreber céghez. A Rózsadombon volt a villája, ott lakott a főnök. A kertészetben dolgoztam, megtanították, hogy kell rózsát oltani. Ennem adtak, taníttattak is, a tandíjat se kellett fizetnem, még a könyveket is megvásárolták. A szombatot és a vasárnapot náluk töltöttem. Ettem, oltottam, nagyon megszerettek, még pluszpénzt is adtak. Közben a nagyvásártéri csarnokba jártam ki keccselni. Ötven fillérért adtak ki egy kétkerekű kocsit, amely tíz mázsát is bírt. Volt olyan 40 kilós ember, aki 10 mázsa lisztet vitt ki a Szél Kálmán térre. Én legelőször 5 mázsa krumplit vittem. Úgy felborítottam, hogy a felét a villamos, meg a lovak agyontaposták. Mire azt összeszedtem! Egyszer írja az anyám, hogy „olyan kevés pénzt küldesz haza, elküldtem az öcséidet cselédnek.” Ez ellen rettenetesen hadonásztam, mert én már a saját bőrömön éreztem, mint jelent az. Úgyhogy otthagytam ezt a jó helyet, pedig inas létemre majdnem annyi fizetést kaptam, mint egy segédmunkás. Így mégsem mentek cselédnek az én öcséim, mind tanultak, rajtam kívül. Valakinek kenyeret is kellet keresni, így a tanulásban én voltam elmaradva, meg le is nézve, a mai napig is. Igaz, az ötből már csak ketten vagyunk, Imre meg én, de mi sem beszélünk egymással.

Az unokanővérem egy ilyen hadiüzemben volt motozó, hát általa kerültem be protekcióval én is. Náluk laktam, de se a tüzelőért, se a lakásért, se a mosásért, semmiért nem fogadott el egy fillért sem. Szégyelltem, hogy itt heréskedek a nyakán, teszi elém a vasárnapi ebédet, satöbbi. Mondtam neki, én ezt nem tudom tovább csinálni, elmegyek albérletbe. Találtam is egyet. Este, mikor hazamegyek, rengeteg ember jön befelé. Tizenhatan voltunk. Én ezen a felén aludtam az asztalnak, a másik a másik felén. Alul is két pofa. Mindenki 16 pengőt fizetett hetenként. Én 22 pengőt kerestem a gyárban, meg aztán önkéntes gyári tűzoltó is voltam, azért is kaptam valamit. Amikor csak lehetett, mindig jelentkeztem szolgálatra, így ritkán voltam otthon. Csakhogy egyszer beteg lettem. Nem tudtam dolgozni. Mindig ilyen lézengő csavargókkal voltam körülvéve, akik soha nem dolgoztak, csak fogtak maguknak egy nőt, azt futtatták, ha nem hozott pénzt, lepofozták. Nagyon beteg voltam, az albérletben feküdtem az asztal alatt, majd este feküdtem fel a helyemre. Mire észrevettem, elvitték a ruhámat, eladták a cipőmet, mindenemet. Nem maradt semmim. Két napra kaptam kölcsön ez nagyon rossz nadrágot, cipőt, amit én varrtam össze, hogy ne legyek pucér. Az bántott a legjobban, hogy jaj, nem tudok többet Karcagra menni! Hova menjek ebből a rettenetes leégésből?

Elmentem egy másik helyre, egy öregasszonyhoz. Két fiatalemberrel laktam együtt. Egy drót volt kihúzva a szobában. Este levették a ruhájukat, dobták a drótra. „Kolléga, maga nem rakja fel?” „Nem. Lerakom ide a székre.” „Arra ráfizet.” És lökdösték egymást. A paplan rettenetes rossz, csupa lik-luk, a lábam is kint volt belőle, a kezem is. Valami a kezembe akadt. Bogár. Megfogtam, megszagoltam, nem büdös. Ez nem poloska. Mi lehet ez? Reggel felkelek, hát tele voltam tetűvel! De nem tudtam, hogy mi az. Nem hangya, azt láttam, annál vastagabb. Bementem az üzemvezetőhöz, hogy nézze már ezt a sok sárga bogarat! Elvittek a fertőtlenítőbe. Engem ez a szégyen nagyon megviselt, kértem a kilépésem, de hadiüzem volt, nem engedtek el. Letettek a darálóba, daráltam az ócska gumikat. A kéményseprő hófehér volt hozzám képest! És keveset kerestem! Tizenhat pengőt fizettem a lakásért, 3,60 volt hetenként a villamos, nekem maradt 40 fillérem. Akkor odamentem a Teleki téren egy pékhez, árultam neki a kenyeret. Minden ötödik kenyér az enyém volt, amit eladtam. Mennyit kellett azért szaladgálni! Aztán a gyárban újra kértem a kilépésem, de most sem engedtek el, hanem áttettek a bőrgyárba. A cseres bőröket húzgáltam ki a vízből, egy fordított bőrcsizma volt a lábunkon, a pucér testemen körülkötve egy zsákkötény, ennyi volt az öltözetem. A cserlé ette a ruhát rettenetesen. Nyolc nap után otthagytam.

Sosem ott laktam, ahová be voltam jelentkezve. Művészet volt ezt megjátszani, de sikerült. Ahova bejelentkeztem, egy hét múlva már el kellett mennem, meg ne találjanak a behívóval. Az állandó lakásom csak az unokanővéremnél volt. Azt mondja egyszer: „Te, János, kaptál egy levelet a X. kerületi rendőrkapitányságról, hogy menj érte a munkakönyvedért!” „Aha, kalitkába nem megyek!” Váltottam egy új munkakönyvet, és elhelyezkedtem. A MÁVAG-nál dolgoztam. Nem züllöttem le, csak leégett ember voltam. Akadt haver! Én dolgoztam, ő nem, ketten éltünk az én keresetemből. Nehéz volt lerázni. Pincében laktam sokáig, aztán sikerült a MÁVAG-kolóniába kerülni.

Elég jól összeszedtem magam, a szobába is került bútor, nem előkelő, de jó. Onnan vonultam be katonának 1944. január 20-án. Már ‘43 decemberében is be kellett volna vonulni, de megpróbáltam megúszni. Lógtam. Mindig más vásárolt, én nem jártam sehova sem, hátha sikerül. Később már nem mertem reszkírozni, annyi volt már a spicli, nem volt merszem tovább bujkálni. Ezt a kulcsot zsebrevágtam, mondom, majd jövök. Jöttem is, 1946-ban. Egy kis sarok maradt a kolóniából, agyonbombázták, nekem semmim sem maradt.

A háborúban nem volt szerencsém. A jobb bokámat szétlőtték, a jobb lábam össze van szegecselve. A bal lábam szárában is hoztam egy szilánkot meg egy golyót. De életben maradtam. A fogságban tiszti szakács voltam, jó módom volt. Négyezer német fogoly, kettőezer-ötszáz magyar volt ott. Egy nagy barakkban 6500 fogoly lakott. Mellette ilyen tréfliszerű betonból egy másik, benne a tisztek, tisztesek, az őrség, a konyha, a suszteráj, a szabók, a magazin, a raktár, a fáskamra, meg a kínzókamra. Hokedlik álltak ott csattal felszerelve. Ráfektették a pofát, odacsatolták, addig verték, míg mozgott, akkor kihúzták a folyosó végére, a csapot a fejére eresztették. Olyan is volt, akinek reggelre keresztülment a fején a víz. Znajban voltam, Csehszlovákiában, egy napot se töltöttem a Szovjetunióban. Két évig állt ez a tábor, két év alatt mindenkit eltakarítottak haza. Onnan megszabadulva hazaindultunk. Azt mondták Bécsben, mert ott jöttünk keresztül, főleg a magyar orvosoknak, mérnököknek, bíróknak, a nagyobb tudású embereknek, hogy maradjunk ott, majd ők adnak ruhát is, enni is, mert két hét az orosz világnak, utána mehetünk hazafelé. De bennem a honvágy nem tűrt halasztást. Ha gyalog elmentünk, gyalog is hazajöttünk volna, de én még négykézláb is.

Amikor hazajöttem a fogságból, meglátogattam Karcagon a Szabó József úti gazdámékat, ahol a sok verést kaptam. És ez az ember már könny nélkül nem állta meg a találkozást. Amikor az istállóba értünk, így szólt: „Családiasan megoldottunk mindent nem volt semmi bajunk, igaz-e, kedves komám, igaz-e, János?” Mondom: „Hát igen, rettenetes sok dolog történt az istállóban is, maga az életével se tudná honorálni nekem, amit itt kaptam.” Bementünk a házba, ott volt az egész család. Belegyökereztek a padlóba, mikor megláttak, azt gondolták, most vissza akarom ütni a régi sérelmeket. Egyszer aztán: „Nem tudunk szóhoz jutni!” „Azt látom.” „Üljél már le!” Leülök. „Hogy vagy?” „Mi újság?” „Tegnapelőtt jöttem haza a hadifogságból.” „Jaj, hozunk egy kis...” „Nem kell nekem semmi, mert elpusztulok, ha hirtelen bezabálok.” „Csak egy kis húst...” „Nem! De ha egy kis burgundijuk van...” Adtak egy kétökölnyi burgundi répát, az jó volt... „Minden esztendőben adok egy mázsa búza árát és megnősítelek, ha visszajössz.” „Én ide többet nem jövök!” „Miért?” „Én még mindig ember vagyok, de maguk nem voltak azok soha, mert embertelenül bántak velem.”

Szegény világ volt. Egy kölcsön kasza, egy kölcsön sarló, másfél kilónyi tengeridara egy zacskóban ráakasztva a kaszára, mentünk a feleségemmel aratni. Nagyon ritka talpon álló búza volt, nyolcvan centisnél nem magasabb, de egy hét alatt alig bírtam levágni. Néha gyűrtem egy cigarettát az összevagdalt újságpapírból, odatartottam egy régi zseblámpaüveg domború oldalát, mikor füstölni kezdett a papír, szívtam, fújtam... Egy doboz gyufa egész évig kitartott. Akármit ettem, akármilyen jól volt megfőzve, lenyeltem, már jött a torkomon kifelé. Mondom az asszonynak: „Vigyed innen ezt a puliszkát, látni se akarom!” Viszi, hogy kikaparja. Mondom: „Hé, hová viszed, hát mit eszünk este?” Nagy keservesen levágtuk azt a búzát, aztán jelentkeztünk a cséplőgépre. Mint friss hadifogoly bejutottam a géphez, ez nagy dolog volt akkor. Szerencsére mindenki olyan gyenge volt, mint én, nem tudtuk egymást csúfolni, nem lehetett vigéckedni. Kaptunk egy kiló lisztet, abból gyúrt a feleségem egy kis lebbencset, sütött egy kis cipót. Isteni kalács volt az! Aztán kaptunk zabot, árpát, eladtunk egy kis búzát, jó kenyeret, szalonnát vettünk, főztük a lebbencset... Úgy megerősödtünk, hogy a harmadik, negyedik hétre már olyan nyolcvan százalékos emberek lettünk. Kilenc hétig dolgoztunk a gépnél, aránylag jól kerestünk.

Mindennel próbáltunk foglalkozni, mert mindig ehetném voltam. Cukorrépát vállaltam kapálni. Hatalmas volt benne a gyom. Hordtuk a füvet a Kisföldek közé, negyven-ötven kilót bevittünk egyszerre. Elég jól haladtunk volna az asszonnyal anyagilag, de a szülők beleszóltak a dolgunkba. Konyhakertészetet csináltunk a Bócsai úton, Karcagtól nyolc kilométerre. Dohányt is termeltünk egy holdon. A tulajdonosnak volt 800 négyszögöl árpája, amit lopva lekaszált szénának. Mondom: „Ide hallgasson, adja ide ezt a földet!” „Minek?” „Dohányt rakok bele, meg ami kimaradt palánta.” „Meg kell szántani.” „Nem kell azt!” Két-három kapavágás, belefektette az asszony a palántot, ráhúztam a földet, oszt jól van. Hatvan centis dohány lett abból, mert príma idő volt rá. A hátunkon hordtuk haza, nem a dűlőúton, hanem a vasúti talpfákon csörtettünk hazafelé nyolc kilométert. Ötvenkét kiló szárazdohány lett belőle. A paradicsomot és egyebeket talicskával hordtuk haza a piacra. Az asszony is. Az estrángot a nyakába vette, tolta.

És még a fogság után kaptam a karcagi nagyerdőből a többi hadifogoly társammal együtt egy darabot. Kimaradt a sarokban 600 négyszögöl, azt ideadták. Fel kellett ásni, de csak csákányozni lehetett. A húszkilós tuskókat be kellett szolgáltatni. Legalább 80 mázsa gyökeret hazahordtunk a kis házba. Amint kiástuk, már vittük is hazafelé, nehogy ellopják. Elég későn kaptam meg ezt a földet, nem tudtam akkor tavasszal beültetni. A második évben beültettük, de akkor beteg lettem, öt évig nem sokat csináltam. Az asszony nem bírt mindent egyedül. Akkoriban Karcagon még formákba taposták bele a trágyát, megszárították, ezzel tüzeltek. Nem volt brikett. Minden harmadik a mienk volt. Mennyit kellett taposni, hogy ezer a mienk legyen! Az asszony taposta egyedül is. Belevaló asszony volt, csak a szülők elrontották. Akartunk egy kicsike házat venni, mert nagyanyám házában laktunk. Háromszáz forintot fizettem egy szobáért, én adtam neki enni, én ruháztam, én ástam a 300 négyszögöles telket, én veteményeztem, kapáltam, kiszedtem a termést, megmostam, felvittem a piacra, eladtam, a mama csak zsebrevágta a pénzt. A szomszédban volt egy picike ház, mindegy, ha belemászunk is, de a mienk. Ezer forintba került. Valamikor ól volt. Megegyeztünk rá, mondom az asszonynak, menjen át a pénzért, csináljuk a papírt. Megy az idő, az asszony meg nem jön. Átmegyek, mondom, megnézem. Ott bőgött. „Mi a baj?” „Hát nincs pénz...” „Hogyhogy?” „Odaadtam anyámnak.” Na, ennek lőttek! Mire észrevettem, az 52 kiló szárazdohányt is elhordta a nejem az anyjának. Mondom: „Hát ezért cipekedtél velem együtt?” Az apja eladta, megitta az árát. Na, majd aztán rettenetes sok sógorom lett! Elváltunk. 1946. március 30-án vettem el ezt az asszonyt, a fogság után. Előtte két évig a menyasszonyom volt. Már akkor gyanakodtam. Mindenki haver volt! Este, mikor hazamentem, ott ette a fene őket... Esküvő után két héttel már alig fértek be a szobába, annyian voltak! Gyere, kedves komám, így-úgy! Mondom: „Halljátok, míg meg nem nősültem, azt sem mondtátok, hogy jó napot, most meg már mindőtök a haverom? Gyertek ki ásni, az isteneteket!” Közben lett is egy gyerek, szerencsére nem az enyém. Na, ebből elég!

Aztán újra befaragtam. Suszterkodtam, javítottam a lábbeliket. Egy hatgyerekes asszonynak is. Bejártak a gyerekei, rendesek voltak, nagyon megszerettem őket. Egyszer aztán meghívtak magukhoz. Elmentem. Azt mondja az asszony, van egy kis földje, megcsinálhatnám azon is a jeles konyhakertészetet. Hát jó. Megírtuk a szerződést. Nem volt bennem semmi hátsó gondolat. Fiatal voltam, huszonöt éves, hiányzott belőlem a csibészség is. Az asszony már harminchét esztendős múlt akkor. Udvarolgattam a húgának, de az vakbeles lett, én vittem be a kórházba. Dolgoztam a kis földön este tízig, az oroszok rengeteg trágyát hagytak ott, azt hordtam talicskával. Mikor már majdnem összeestem, hazamentem. Így ment ez egy ideig. Egyszer aztán munka után nem engedett az asszony, hogy ott a lavór víz, mosakodjak meg, ad vacsorát, meg ez, meg az. Ez a kedveskedés, gondoskodás szokatlan volt, de nagyon jólesett. Hálával gondoltam erre az asszonyra, azért, amit tesz értem. Este meglátta a ruhámat, hogy itt csüng, ott csüng, megvarrta, kimosta, kivasalta. Reggel ott lógott a széken. Minden gondolatomat leste, mire kigondoltam a felét, már mondta is. Kezdett magához közelebb édesgetni, főleg mikor a húga bekerült a kórházba. Amikor meg kijött, akkor ellenem uszította, engem pedig a húga ellen. Nem értettem. Naiv voltam. Odáig fajult a dolog, hogy miközben én a bőrt vagdaltam a cipőkhöz, úgy összeveszített minket, majdnem belevágtam a nagy szabóollót a húgába. Ha közénk nem áll, tán meg is teszem. És akkor, abban a pillanatban elzavarta a húgát a háztól. Én csak álltam az ablaknál, lestem, mit csináljak? Addigra persze kialakult köztünk egy kis ágybeli kapcsolat is. Hamarosan bejelentette az asszony, hogy baj van, gyerek lesz. Hűha! Mi lesz? Jó orvos az idő, majd hoz valamit. Hozott is. A húga kiment Angliába 1948-ban, én pedig ott maradtam az asszony mellett, aki tele volt adóssággal. Most derült ki, hogy a ház egyötöde az övé, a többi a testvéreké, akiket ki kellett fizetni. Kinek? Nekem! Az asszony nem dolgozott, hogy fizette volna? Elmentem éjjeliőrnek, nappal pedig a kis gazdaságunkban dolgoztam. Másfél esztendeig. Szolgálatban voltam éppen, ülök, pödröm a cigarettát, kinyújtom a nyelvem, hogy vigignyaljam a cigarettapapír szélét, amikor az arcomba világít valaki. Az igazgató volt. Azt mondja: „Maga alszik!” „Dehogy alszom, csak szúródik a szemem az álmosságtól, hát egy cigarettára gyújtok.” „Látom.” Reggel behívattak az irodába, leváltottak. Igazuk volt, tényleg elaludtam, de rettenetesen ki voltam merülve, mit csináljak? Szégyelltem magam. De ez még nem volt elég! Otthon is a rengeteg baj! Minden este hisztizett az asszony, valami kis fogadalmat mindig kellett tennem neki, hogy jó legyen minden. De másnap megint kezdte elölről: összeesett, elájult, minden baja volt. A kisgyerekeket sajnáltam nagyon, ültek sorban az ágy szélén, sírtak, mi lehet az anyukájukkal? Ők csak azt tudták, hogy amíg ez az ember nem került ide, addig ilyesmi nem volt. Normára dolgoztam. Egyszer hazamegyek, mindennap gyűlés volt akkoriban, aznap is, éppen akkor szégyenítettek meg kilencven személy előtt, hogy egy hatvanöt esztendős ember megelőzött a munkaversenyben. Csakhogy én egész nap robotoltam, éjszaka meg az asszony hisztije merített ki, soha nem pihentem. Egyszer hazamegyek, megint molesztál valamivel. Lefeküdtem, magamra húztam a takarót, de az asszony mindjárt nyöszögött, összeesett. Feltettem ágyra, elfújtam a lámpát, lefeküdtem. Hallom, az asszony felkel, elesik. A gyufa elő volt készítve, de a lámpát a forró üvegnél fogtam meg. Olyan dühös lettem! Kivettem a konyhakést, elővettem a nadrágszíjat. Odaadtam neki mindkettőt: „Vágd el a nyakadat vagy akaszd fel magad, mindegy, csak dögölj meg, engem pedig hagyjál végre élni! Egész éjszaka ez a cirkusz, nappal normára dolgozni, este eltűrni a gyűlésen a megalázást, hát ez nem megy tovább!” Na, attól kezdve soha nem ájult el, soha nem verte magát, pedig később is összevesztünk elég sokszor. Egyszer vertem ki a fogsorát, de még attól se lett rosszul. Így éltünk. Jól bevásároltam. Kifizettem az asszony adósságát, az összeset, a gyerekek megnőttek, megtettem, amit tudtam. Szerettem volna bizonyítani, de a mai napig nem sikerült. Pedig nagyon sokat dolgoztam. Azok a gyerekek a környékünkön, akiket az édes szüleik etettek, még puliszkán meg tengerikásán éltek, de akiket én neveltem, azok elé már hetente egyszer sem került ilyen menü. Nekem kilencéves koromban már virradat előtt rugdosták a talpamat, hogy dolgozni, hé, a szalonnát meg éppen csak a fogamhoz kenték, de én nem engedtem még tizenhét éves korában sem dolgozni az asszony egyik gyerekét sem, erősödjenek előbb. Már megnősítettem három fiút, férjhez adtam két lányt, felneveltem az asszony családjait is. Mégis, csak a legkisebb meg a legöregebb beszél velem, a többi egy se. Elzavartak, mint egy kutyát. Tovább nem volt rám szükség. Öregségemre mehetek, amerre látok. Egy kis rossz házban élek. Nagyon beteg a szívem, bármikor bemondhatja az unalmast. Felneveltem egy csomó gyereket, és most egy sincs, aki adna nekem egyetlen egy tányér levest.

{fel}